Három gyerekkel irány Anglia!

A nagy kérdés - vajon hány gyémánt van a királynő erszényében. A legokosabb azzal kezdeni, vajon hány csontot ér egy gyémánt és egy corgi - a királynő kedvenc kutyafajtája. Fontos tudni, hogy az egész kép egyensúlyban van. A helyes megoldáshoz figyelni kell arra, mi milyen messze van a középponttól, mert az természetesen a súlyát is érinti (érdemes megnézni, mint mond a Wickipédia a lever effect-ről...) fontos tudni: a rúd, a zsinór és az erszény súlyával most nem kell törődni.


Az igazat megvallva én nem tudtam kiszámolni, hogy hány gyémánt van a királynő erszényében, de azt elárulom, hogy valójában nagyon is sok. Merthogy királynőnek lenni azért is jó, mert az ember egy csomó ékszert kap ajándékba, ráadásul megkapja az összes őse ékszerét is, ami egy régi királyi családnál nem kicsi gyűjtemény és a végén ott ülhet a kincseskamrában és nézheti, hogyan szikráznak az ékkövei a napfényben. (Én valahogy nagy világos ablakokat képzelek a kincstárba, ami nyilván nem túl biztonságos, de hát napfény nélkül ezek a kövek semmit sem érnek, szóval az én fantáziámban szikráznak és kész.) Szerencsére most a Diamond Jubilee alkalmából II. Erzsébet úgy döntött, hogy pár hétre lemond kedvenc ékszereiről és megmutatja a pórnépnek. Két teljes hónapon át lehet a gyémántos csodákat a Buckingham palotában megtekinteni. És mit mondjak, van mit. A legtöbbet most először állítják ki, szóval aki teheti, ki ne hagyja.

Aki amúgy tudja és érti, árulja már el nekem, hogy ha II. Erzsébetet 1953-ban koronázták meg, hogyan lehet az, hogy uralkodásának hatvanadik évét ünnepelték az angolok 2012-ben?Nekem nem jön össze ez sem. De a gyémántos kudarc után ezen már meg se lepődök.


Kis ízelítő a kiállított darabokból:


Nagyi-tiara




Ez II. Erzsébet kedvenc koronája. "Könnyű és igazi élmény viselni" - állítja a királynő, és neki elhihetjük, mert nem csak alkalmanként, hanem elég gyakran hord efféle fejékeket. A kényelem nem utolsó szempont a koronaválasztásnál, különösen ha az ember hatvan éven át hordja. A tiara amúgy 1893-ban készült és eredetileg Mária királynő kapta nászajándékba, méghozzá a "Nagy-Britannia és Írország hölgyei" nevű szervezettől, akik nem árulták el, mennyit fizettek érte. A korona úgy került Erzsébet tulajdonába, hogy nagyanyja, Mária királynő nekiajándékozta esküvője alkalmából, ezért hívja a királynő a mai napig "nagyi-koronának." A tetején eredetileg gyöngyök voltak ezeket 1920-ban cserélték gyémántokra. A királynő a pénzérméken és bankjegyeken is ebben a koronában látható. Mert tényleg szereti hordani.


Koronázási nyaklánc





A nyaklánc 25 nagyszemű gyémántból áll és egy könnycsepp alakú függőből,  utóbbi 22.48 karátos. Ezt és a hozzáillő fülbevalókat hordta a koronázása alkalmából 1953-ban, amikor még olyan fiatal és csinos volt, mint a fenti képen. Az ékszeregyüttest eredetileg 1858-ban kaptaajándékul Viktória királynő és nem II. Erzsébet az első királynő, aki koronázása alkalmából ezt a látványos ékszert választotta. Ez volt a nyakában Alexandra királynőnek és Mária királynőnek is, igaz, ők 8-10 másik nyaklánccal együtt hordták, mert akkoriban a sok ékszer volt a menő - II. Erzsébet meg főszereplővé léptette elő ezt a gyönyörű ékszert, igazán jó ízléssel választva.


Viktória királynő minikoronája






Bár maga a korona alig tíz centiméter magas, döbbenetesen sok: 1200 gyémánt díszíti Egy Garrard nevű ékszerész készítette kifejezetten Viktória királynő fátylához, amelyet Albert herceg halála után viselt. Mivel nagyon könnyű darab, Viktória királynő nagyon kedvelte és élete utolsó harminc évében szinte folyamatosan viselte, különösen hivatalos fogadásokon és még a Diamon Jubilee ünnepségen is. (Igen, Viktória királynő is több mint hatvan évig ült a trónon, akárcsak Erzsébet, de más uralkodó rajtuk kívül még nem érte el ezt a hosszú időt.)











Williamson bross





A gyönyörű ékkőből készült virág közepén egy ritka rózsaszín gyémánt csücsül - azt mondják, ez a legszebb rózsaszín ékkő a világon. Ez a ritka gyémánt 23.6 karátos és Tanzániából származik, Erzsébet királynő még hercegnő korában kapta ajándékul egy kanadai geológustól, John Williamsontól (innen a briss neve) akkor még csiszolatlan formában. (Most komolyan, milyen királynő imádó lehet egy olyan pasi, aki talál egy bazi nagy gyémántot és odaadja a királynőnek, akinek amúgy is egy csomó ékszere és pénze van...) A követ 1948-ban csiszolta jelenlegi formájára Briefel és Lemer Londonban és Cartier tervezte köré a virágot. A királynő legutóbb tavaly viselte az Ascoti Derbyn (hol másutt) egy színben hozzáillő rózsaszín kalappal.


A Cullinan gyémánt





Természetesen ez így csak másolatban lesz látható - hiszen a Cullinant már vagy száz éve sok-sok darabra vágták. A kő azonban legendás és teljes egészében brit királyi tulajdonban van, minden egyes darabkája. Ám a belőle készült ékkövek közül most öt ki lesz állítva a kiállításon. Mindenképpen érdemes megnézni, hogy minden idők legnagyobb nyers gyémántja eredetileg milyen... kicsike volt. Persze ez csak viszonyítás kérdése. A fél grapefruit nagyságú követ 1905-ben találták egy afrikai bányában, és először eldobták, mert azt hitték, hogy értéktelen kristály. Csak a későbbi vizsgálat után derült ki, hogy ez bizony gyémánt. Méghozzá háromszor akkora, mint az eddig ismert legnagyobb, összesen 3106 karát, ráadásul különlegesen tiszta kék-fehér színe van. A követ Cullinan-nek nevezték el a bányatársaság vezetője után. 1907-ben a követ két búr tábornok vásárolta meg, és adta VII. Edwardnak szülinapjára. (Már megint ajándék.... komolyan, ezek az angolok tényleg szeretik a királyaikat!!!) A nyolc hónapos csiszolás nem volt egyszerű - sokan kétségbe vonták, hogy egyáltalán fel lehet-e majd darabolni, és valóban, a kételyeket erősítve az első vágás során a kés beletört a kőbe. Végül azonban 105 kisebb-nagyobb követ tudtak belőle készíteni, még úgy is, hogy a megmunkálás során közel ötvenszázalékos volt a veszteség.
Az elkészült kövek körül a két legnagyobbal VII. Edward a koronaékszereket díszítette, hetet pedig feleségének és menyének ajándékozott, hogy csináltassanak belőle pár szép ékszert. Az ára?

Afrika csillaga (Cullinan I)






Ez a világ legnagyobb csiszolt gyémántja: 530 karátos csepp alakú
briliáns, az angol királyi jogar tetején. Ez nem lesz ott a kiállításon, a Towerban lehet majd megtekinteni ahol az angol koronaékszereket tartják, de gondoltam azért iderakom.


















Afrika második csillaga (Cullinan II)






A második legnagyobb darab, amelyek a Cullinanból kivágtak 317.4 karátos és a brit birodalmi korona csúcsán díszeleg, szintén a Towerben. Sorry.















Cullinan III és IV bross






Na, ez végre a megtekinthető listán van, akár az utána szereplő összes kő. Most éppen ebben a formában. A legtöbb királyi ékszert ugyanis úgy alkották meg, hogy sokoldalúan fel lehessen használni. (A legjobb recycling.) A most következő öt Cullinan követ az itt látható formában állítják ki, ám úgy vannak kialakítva, hogy össze is lehessen őket rakni egyetlen nyaklánccá. Hát nem ötletes? Ez a körte alakú gyémánt 94.4 karátos, a párna alakú 63.3. Eredetileg mindkettő Mária királynő koronáját díszítette 1911-ben. Ám a következő évben szétszedték a Delhi Dubarnak nevezett tiarát és a körte alakú kőből medál lett a koronázási nyaklánc darabja. Manapság a két követ összecsatolva brossként szokta hordani a királynő.











Cullinan V bross







Ez a szív alakú 18.8 karátos kő egy finom platinahálóra rögzítve csillog, gyémánt szalad és koszorú veszi körbe. Ez volt Mária királynő egyik kedvenc darabja, de levehető erről az alapról és időnként egy zöld smaragd kerül az ékszer közepére.










Cullinan VI és VIII bross





Ez a darab is szétszerelhető, a szilvamag alakú gyémánt 11.5 karátos. Mindkettő sokféle szerepben díszelgett már a királynőn - diadémban, nyakláncként, medálként. Most épp brossként lesznek kiállítva.











Cullinan IX






Ez a legkisebb kiállított Cullinan gyémánt, "csak" 4.4 karátos, ami egy platinafoglalatban kapott helyet 1911-ben Mária királynő számára. A körte alakú követ 12 apró fogacska tartja a helyén és a királynő 1953-ban örökölte meg.

Akinek pedig ennyi ékszer nem elég, az nézze meg ezt a posztomat, ahol a világ leghíresebb gyémántjainak a történetét írom le, középpontban Liz Taylorral, akinek legalább annyi ékszere volt, mint II. Erzsébetnek.

A hétvége rosszul kezdődött. Esett az eső, szürke volt az ég, és kedvünk se volt kimozdulni. De mivel béreltünk kocsit, hát muszáj volt. Ám az égiek nem könyörültek rajtunk. Csak a végén.

A szomszéd város nagy Car Boot Sale-jén, ahová végre eljutottunk az eső miatt alig volt valaki. A nagy zöld réten alig lézengett pár ember, de azok is már pakoltak. Amint megérkeztünk, hirtelen zuhogni kezdett és az a kevés árus is bepakolt, aki addig ott lébecolt. Persze így is sikerült beszerezni pár könyvet Bíbornak és Borsinak egy elektromos gitár-szintetizátort. Mivel a kellemes sétának lőttek, hát visszaültünk a kocsiba, hogy a tervnek megfelelően továbbinduljunk a Midland Safari parkba, ahol tavasszal már jártunk és volt egy ingyenes visszatérő-belépőjegyünk. Gondoltuk, ha esik, akkor is ott vannak az állatok, van fedett része is, nyitott is - szóval tökéletes programnak tűnt előző este.
Aznap reggel már senkinek nem volt olyan jó kedve és egy órás autózás után már mindenki éhes és nyűgös volt. Ráadásul Bíborkámra rájött a hányinger is, ami nem minden autózásnál tör ki rajta, de ha mégis, akkor őrült erővel. Ha minden a terv szerint ment volna, akkor épp megúsztuk volna a nagyobb bajt - de persze nem ment. Előző nap ugyanis nem csekkoltuk le, hogy nyitva-e a Safari park, mert hát egy állatkert úgyis mindig nyitva van. - gondoltuk. És ez így is van, az egyetlen kivétel ez a mai nap volt. Amikor odaértünk, csak egy nagy tábla fogadott: rendezvény miatt zárva, és integetett is egy fickó, hogy meg se álljunk. Köszi. Mentünk is tovább, Bíbor közben egyre jobban ájuldozott hátul, és végül sikerült hánynia is, amiben a jó az, hogy sikerült időben megállnunk, a rossz, hogy ez épp egy kocsifeljárón történt a baleset. Igaz, a védelmünkre szóljon, hogy sikerült úgy irányítanom a gyereket, hogy a szomszéd kertjébe hányjon, ne oda, ahol épp állunk. Tudom, persze ez semmiképp nem illendő dolog, de annyira padlófékkel kellett megállni, hogy örültünk, hogy nem a kocsiba ment az egész. (Mondjuk az megnyugtat, hogy a kertnek az a része ahová betalált, amúgy is olyan kis szemetes volt, levélkupaccal, pár nylonzacsival és más törmelékkel, szóval nem egy szépen ápolt franciakertet tettünk tönkre.) A házban lakó bácsi így is kijött, hogy esetleg segíthet-e, de amikor látta, hogy mit csinál épp a lányom, inkább visszament. Megnyugtatta, hogy a szomszéd kertje a vesztes, meg az is, hogy ő itt sokat nem tehet. Persze így is iszonyat ciki volt, de mit lehet ilyenkor tenni...
Gondolom nem meglepő, hogy ezután már mind egyre idegesebbek és hisztisebbek lettünk, és persze iszonyat éhesek is. A csomagtartó ugyan tele volt piknik-kajával, de fogalmunk sem volt, hogy a környéken merre van egy park, ahol meg tudnánk állni, amúgy is csöpögött az eső. Ott álltunk egy idegen városban, sehol egy zöld terület, sehol egy étterem. Jobb híján hát elővettük a térképet, és kapásból ráböktünk a legközelebbi kék betűvel jelzett látnivalóra, ahol azt reméltük, hogy le lehet majd ülni, és el lehet menni pisilni.
Így jutottunk el Harvington Hall-ba, ami életünk legjobb kényszer-szülte úticélja lett.
Első pillantásra a hely semmi különösnek nem látszott. Egy nagy vöröstéglás majorház. 500 éves, de nem kastély, nincs óriási kertje, szép berendezése. Ennek ellenére nem volt olcsó bemenni (a családi jegy 21 font volt) de ekkor már bárhová és bármennyiért bementünk volna, szóval nem válogattunk. A nap viszont csodák-csodájára lassan kisütött, így ki tudtunk ülni a kertbe piknikezni, és amikor fél óra múlva már mindenkinek tele volt a hasa és lenyugodtak a kedélyek, elővettünk a kis tájékoztatót, amiért kemény 30 pennit kértek és elolvastuk az első mondatot:
"Harvington Hall arról híres, hogy hét titkos rejtekhely van benne..."
Innentől kezdve már sínen volt a délután.
Akkor tudtuk meg, hogy ez a hely több, mint egy sima kis majorház, ahol megnézhetjük, hogyan is éltek a Tudor kori köznemesek. Ez ugyanis egy olyan titkos szobákkal teli ház, amilyet eddig még csak kalandfilmekben láttunk. Csak éppen ez igazi, és ettől olyan, mintha mi is bekerültünk volna egy igazi vidámpark elvarázsolt kastélyába.
Persze ebbe a házba nem a látogatók szórakoztatására épültek a titkos szobák - sokkal komolyabb és véresebb történet van mögöttük.
Amikor VIII. Henrik úgy döntött, hogy megreformálja a katolikus egyházat és annak ő lesz a feje, elég sokan nem akarták követi ezen az úton. Sok-sok ember ragaszkodott Róma vallásához, ám a katolikus misék celebrálása és hallgatása, valamint a papok rejtegetése fenségárulásnak minősült és kivégzéssel büntették.
Anglia szerte ekkor sok-sok házba építettek titkos búvóhelyeket, ahol a papok elrejtőzködhettek, akár napokra. A leghíresebb építőmester, aki különleges tehetséggel alkotott rafinált búvóhelyeket Nicholas Owen volt, aki maga is szinte mesebeli alak - akkorka, mint egy törpe, ráadásul porckorongsérve és sok más egészségügyi problémája volt, amely az évek alatt csak súlyosbodott, főleg a többszöri kínvallatás után, ahol azt próbálták kiszedni belőle, hogy hová is épített ilyen rejtekhelyeket. De ő soha nem árult el semmit - amiért is 1970-ben boldoggá avatta VI. Pál pápa.


Döbbenetesen jó volt sétálni a házban. Az csak hab a tortán, hogy a gyerekek beöltözhettek Tudor kori ruhákba, és abban járkálhattak végig, míg itt voltak. De az mondjuk már igazán izgalmas, hogy a házban nincs egy sík felület. Minden szoba padlója rettentően ferde. De nem kicsit, hanem olyan nagyon, hogy ha a szoba egyik felébe lefekszik egy gyerek, akkor simán elgurul a másikba, és ha lépked az ember, akkor olyan, mintha tengeribeteg lenne az ember, és néha bizony, főleg a lépcsőkön erősen kell kapaszkodnia, el ne essen. Ezt a hatást képek nem tudják visszaadni, mert a ferdeséget az agyunk úgy fordítja le, hogy biztos elforgattuk a kamerát. Pedig nem! Ezen a képen, ahol Bíbor ül, a függőleges falakon látszik, hogy teljesen szintben vannak, ám a lépcső olyan ferde, ahogy itt látszik! Brutális! Ez persze 500 éve még nem így volt - de azóta mozogtak a falak, a talaj, így jött össze ez a hihetetlen girbegurbaság.
A másik döbbenet az volt, hogy bár a ház kívülről kicsinek látszik, és olyan egyszerű négyzet alakúnak, belül óriási, és egészen bonyolult alaprajza van, szinteltolásokkal, így azt se tudja az ember, hogy merre jár, és mi van alatta-felette.
Ezek önmagukban persze még nem tették volna szenzációssá a házat. Láttunk mi már régi házat, ferde padlót, meg beöltözős szobát. De titkos rejtekhelyet még soha. Márpedig itt négyet is meg lehetett nézni. (A többi olyan helyen van, ahol a látogatók nem láthatják, sajnos.)
Hogy mennyire jól dolgozott ez a hajdani építőmester, az akkor derült ki igazán számomra, amikor mi egyetlen rejtekhelyet se találtunk meg, és volt olyan, amire tábla hívta fel a figyelmet, hogy hol találjuk és mégse sikerült rálelni. De szerencsére egy idősebb teremőr hölgy végigjött velünk, mindent megemelt és bemutatott.
Volt egy rejtekhely a lépcső alatt, amihez fel kellett emelni a lépcsőfokokat. Volt egy aprócska a kápolnában, ahová a miséhez használatos dolgokat rejtették, itt a padlót kellett felemelni. Aztán volt egy a konyhában a kamra és a kályha között, ahol ha épp sütöttek-főztek sokáig nem lehetett kibírni, mert nagyon meleg volt, viszont előnye, hogy ha kutyával érkeztek a keresők, akkor megzavarta őket a kajaszag. Van egy a fogadószoba kéményében is, ahová a tetőről lehet bemászni, ennek csak a makettjét láttuk.


De a legjobb az tényleg olyan volt, mint a kalandfilmekben, amikor egy bizonyos pontot meg kell nyomni, és voilá, feltárul a rejtekhely. Itt a könyvtárban a szoba egyik tartógerendáját kell megnyomni, ami akkor felemelkedik, és a mögötte lévő keskeny résen át egy meglehetős nagy szobába lehet bepréselődni. Ide mászhattak be a csajok is és játszhatták el, milyen is az, ha rejtőzni kell az ellenség elől.
Szóval a napunk végül mesésen alakult, a szó legszorosabb értelmében, csak egy rossz volt benne, hogy estére brutálisan elfáradtunk. De megérte! Én meg azóta is azon tűnődöm, hogy vajon itt a közelben mennyi titkos kis kincs van még, amit jó lenne megnéznünk. És hogy milyen jó is néha, ha az ember rábök a térképre. És hogy vajon ez egy híres hely, csak mi nem hallottunk még róla, de az angoloknak amúgy teljesen hétköznapi, vagy ők se feltétlenül tudják, hogy milyen klassz dolgok vannak az országukban.

A képen tíz gyerek látható. Árvák. Soha nem láthatták az édesapjukat. Meghaltak az Ikertornyokban, mielőtt a várva várt gyermekeik a világra jöhettek volna. A kép, a sztori megható. De vajon mi ennek a történetnek az igazi tanulsága?

Elsősorban azért, mert a terrorveszély nem csökkent. A gyakran utazó emberek számára tíz évvel ezelőtt új időszámítás kezdődött, és ez bizony alaposan megnehezíti az ember életét, ha repülni vágyik három gyerekkel. Be kell vallanom, én bizony nem tudom, hogy miért olyan veszélyes vizet felvinni, miért dobatják ki a majonézt, vagy a rúzsokat. És hogy tényleg fontos-e megmotozni a nyolc éves kislányomat, ha besípol a reptér kapuja. De elfogadom. A biztonság mindenek felett. Mert soha nem fogom elfelejteni amikor tíz éve felhívott a tesóm, hogy kapcsoljam be a tévét, mert elkezdődött a harmadik világháború. Bíborka már a hasamban volt, és emlékszem, éjfélig néztem a tévét és sírtam, hogy milyen világra szülöm szegényt.
Aztán nem lett baj.
Legalábbis nekünk nem, az afgán nőknek attól tartok erről más a véleménye. Sok országban azóta sincs béke. A mai napig tart a harc, olajért, pénzért - a kisemberek számára érthetetlen politikai okokból.
Ha egészen őszinte akarok lenni, a nagy ijedelem után engem annyira nem érdekelt már ez a Twin Tower dolog. Minden évben tucatnyi terrortámadás van szerte a világon, meg földrengések, árvizek, és egyéb katasztrófák, ahol sokkal több ember halt meg, mint itt. Sajnálom, akik ott haltak meg - de sajnálok mindenkit, akinek az élete ilyen hirtelenül és értelmetlenül ért véget.
Kicsit úgy is éreztem, hogy Amerikában csak jókora médialufit csinálnak az egészből, mert hát ha őszinték akarunk lenni, igen látványos és jól eladható a két torony leomlása. Egy madridi pályaudvari robbantás, vagy egy londoni gáztámadás sokkal könnyebben feledhető, pedig itt is, ott is haltak meg emberek. Még sincs emlékművük és filmjük.
Mindig úgy éreztem, hogy az amcsiknak vér kellett és bosszú, és ez már nekem nem volt szimpatikus. Tudom, emblematikus ami ott történt, de mégis igazságtalanul nagy figyelmet kap. És hát valljuk be, Amerika nagyon messze van - ha bánatot akarunk, ott van nekünk Kolontár, a szajoli vonatszerencsétlenség vagy akár az a bizonyos augusztus 20, amikor jött a szélvihar.
De amikor azért a Daily Mailben megláttam ezt a képet, akkor bizony elkezdtem sírni. Ez a tíz gyerek ugyanis soha nem láthatta az édesapját. Ők akkor már az édesanyjuk méhében voltak, amikor a tornyok összedőltek. Most tíz évesek. És ahogy a történetüket olvasom, voltaképp boldogok. De ahogy itt állnak talpig fehérben, ártatlanul, azért összeszorul a szívem és mindet sajnálom. És azokat a többi ezreket is, akiknek nincs arcuk és akik egy másik kontinensen szenvedik meg az őrültek játszmáit. Ahogy mondják, akkor győz a gonosz, ha a jóság tétlen. Hát ezek a gyerekek nem tétlenek. A legnagyobb tettük, hogy nem akarnak bosszút. Pedig olyasmit vesztettek el, amit tényleg lehetetlen pótolni, bármilyen jó pótapákat is kaptak azóta. Az arcuk tiszta és nem lihegnek elégtételért. És nem pénzért pózolnak, hanem, hogy létükkel is bizonyítsák, az élet megy tovább. És akkor lesz jó a világnak, ha béke lesz mindenütt. Mindegy, hogy milyen őrült, hol keresi a bajt. A háborúban csak vesztesek vannak. Ha pedig ők meg tudnak bocsátani, akkor kinek van joga folytatni a nevükben vívott harcot?

A legjobb dolog amikor hazamegy az ember, hogy olyan dolgokat tud csinálni, amihez bennfentesnek kell lenni. És akkor még a legzsúfoltabb túristaközpontok tövében is tudja, hová kell menni, ha igazán jót akar látni.

Budapesten a Hősök tere mellett jó lakni. Reggelenként meg lehet lesni, hogy milyen kedve van az oszlopon ülő angyalnak. Mosolygós napsütésben egészen más arca van, mint hóesésben, és egyszer, de tényleg csak egy alkalommal nem is láttuk, olyan nagy köd volt. Felhőbe veszett az oszlop teteje és egyetlen szobrot sem lehetett látni, misztikus füstfelhőbe veszett az egész, és csak sejteni lehetett, hogy merre kell mennünk.
Most nincs köd. De nincs meleg se. Napsütést is alig látunk. Az angol őszbe hajló nyáridő követett minket. Felhők borítják az eget, tejfehér szemet bántó fényben fürdik minden és hüvös van, de nagyon. Ami csak azért rossz, mert én nyárra készültem. A két hosszúnadrág mellé tucatnyi nyári ruhát pakoltam be a bőröndbe. Ezért hát mosok minden nap, hogy elenegdő meleg ruhánk legyen. Borsi még Coventryben megfogalmazta, amikor észrevette, hogy a suli udvarát piros, sárga, barna lehulló levelek borítják eső után az udvart: idén elmarad a nyár. És el kell ismernem, lehet, hogy igaza van.
Persze ez nem akadályoz meg minket abban, hogy mászkáljunk. Úgy hozzászoktunk az angol klímához, hogy még az esőzsákot se dobom a babakocsira, ha csak kicsit csepeg, anyukám rosszul van, hogy pulcsi nélkül, mezitláb mászkálnak a csajok. Nem fáznak, állítják, és igazuk van. És is visszautasítom a zoknit, amit az aggódó anyai szív akar a lábamra erőltetni.
És persze játszóterezünk ezerrel, hiszen nem maradhatunk négy fal között, még akkor se ha rossz az idő, hiszen a három gyereknek futás, mozgás, tombolási lehetőség kell, ha nem akarom, hogy szétszedjék a szükös falakat és megint feljöjjön az alsó szomszéd.
A kedvenc helyünk a "titkos kert", szerintem Pest legjobb játszótere, amiben a legjobb, hogy nehéz odatalálni, ezért csak kevesen ismerik. Akár éveken járkálhat arra az ember, ha nem tudja, hogy arrafelé mit kell keresnie, soha nem fogja észrevenni a bejáratot.
A Benczúr kert éveken át zárva volt, amilyen mázlista vagyok épp abban az időszakban, amikor mi minden nap elmentünk mellette oviba menet. Egy gyönyörü ősfás park, amiben akkor még nem volt más, csak pár csúszda és egy hatalmas homokozó. És egy hatalmas lakat a kapuján. Épp akkor nyílt meg, amikor elkezdtük a sulit és ezzel egyidőben másfelé vonultunk minden nap. Pedig a kertet csodásan felujították: mászókák, hinták, új csúszdák, rugós motorok és még egy toi-toi WC-t is beraktak a kút mellé. Ráadásul árnyékos, még a legnagyobb hőségben is hüvös, tiszta (sehol egy üvegcserép, csikk) és a közönség válogatott. Ide nem lehet "csak úgy" beesni. Ide azok járnak, akik a környéken laknak, ide járnak oviba-bölcsibe és szeretik a titkos kertet, mert békés, tiszta levegőjü kis sziget a belváros közepén, a zsúfolt turistáktól és állatkertet-vidámparkot látogató tömegtől elfoglalt Liget mellett.
Itt senki nem szól, ha egy gyerek a másik motorjára pattan, vagy kölcsönvesz egy kislapátot. Barátságos, csevegős, kellemes a társasaság.
És hogy lehet odajutni? Én most elárulom, mert a blog olvasói megérdemlik. (Hiszen mind jó fej, kedves, barátságos emberek, akiknek még az ízlésük is kiváló. :-) Tehát ha valaki az Állatkertbe belefáradva egy nzugodt játszótérre vágyik, menjen el a Hősök tehéig, és a Dózsa György úton induljon el a Keleti pályaudvar felé. A Benczúr utcánál (második keresztutca) induljon el, és menjen egészen a Benczúr Hotelig. Itt találja a Benczúr köz nevű kis utcát, ami első pillantásra úgy tűnhet, hogy csak egy auparkolóig vezet, de ennek nem szabad felülni. Az út bal oldalán ugyanis van egy kis lépcsősor, ami egyenest a parkhoz vezet. Mi mostanában minden nap ott vagyunk.

Néha jó lenne angolnak lenni. Akkor tudnám, hogy kik voltak az őseim, de nem csak egy-két generációra visszamenőleg, hanem mondjuk kétszáz évre. És tele lenne a padlás öreg emlékekkel, fényképalbumokkal és edénykészletekkel, még az ükanyám korából. Persze lenne ott pár régi játék és bútor is. A bölcső, amiben apámat ringatták, és egy kis bross, amit anyukám kapott a keresztelőjére. Erről álmodozom néha. Talán mert errefelé ez egyáltalán nem vad álom, hanem sokak számára valóság.

Ez a váza még ősszel került az újságok címoldalára, amikor egy költözés során a tulajok szerették volna elpasszolni nagypapa régi vázáját. Meg se fordult a fejükben, hogy amit otthon olyan régóta kerülgettek és annyira nagyon nem is becsültek, egy középkori kínai váza, amely egykor a császári udvarban volt. És mivel a kínai üzletemberek nagyon is szeretik az efféle cuccokat, manapság minden pénzt megadnak érte. Szó szerint. Így lett ez a váza minden idők legdrágább vázája, amelyért 43 millió fontot fizetett ki a vevő (plusz a 20% áfa...)
Efféle csodák persze errefelé se történnek minden nap, de kisebbeket elég gyakran lehet látni a tévében. Angliában ugyanis egy-egy család nemritkán generációk óta él ugyanabban a házban. Vidéken nem pusztított a háború, nem volt államosítás, nem vették el senkinek a házát, sem a birtokat, sem egyéb javait. Amit pedig a család gyűjtött az megvan. Évszázadok óta. Valahol. Padláson, pincében, ládában, dobozban. Ha költöznek, akkor viszik, vagy egyszerűen kirakják az utcára és 1-2 fontért elkótyavetyélik.
Hétvégénte óriási antik piacokon lehet válogatni, és csak a szerencsén múlik, hogy ki, mit tud megvenni. Igazi nemzeti sport a műkincsvadászat, ahol fillérekért is lehet gyönyörűségekhez jutni, ha az ember ügyes.
A jó tévéműsor pedig követi ezt az igényt. Tanítja a vevőket és eladókat egyaránt, és közben szórakoztatja a bámulókat. Erről szól az én kedvenc tévéműsorom, amely a Yesterday nevű csatornán megy minden este, a címe: Antique Roadshow. A műsor immár 25 éves, és a lényege, hogy egy csapat művészettörténész-becsüs járja körbe Angliát. El lehet hozzájuk vinni bármit és ők megmondják, hogy mennyit ér. Nem vesznek semmit, csak megmondják, hogy amid van azt mennyire biztosítsd.
Imádom, mert nagyon sok dolgot lehet belőle tanulni - először is bemutatják mindig az adott várost, ahová mennek - mit lehet ott látni, kik voltak az ott élő érdekes figurák, mecénások, minek van hagyománya az adott környéken, hiszen ha mondjuk porcelánműhely volt arrafelé, valószínű, sok szép csészét hoznak majd.
Aztán jönnek az emberek, hosszú, tömött sorokban és hozzák a legképtelenebb dolgokat. Persze vannak csodás festmények, bútorok, ékszerek, porcelánok. Ha ezeket értékelik, mindig elmondják, mit kell rajta nézni - például fordítsd meg a váza alját, és nézd meg rajta a feliratot Ha rajta van, hogy England, vagy Made in England akkor tuti, hogy 1891 után készült. Ha angol munka, angol műhely neve szerepel rajta, de az England felirat nem, akkor ennél korábbi. Tudom már például, hogy ha nyuszi pescétet látok egy tányéron, azonnal vegyem meg, mert az ritka és drága.
De azt is elmondják, hogy az eredeti 18.századi bútort mi különbözteti meg a hamistól - ha pl. piszkos belülről a fiók, akkor az gyanús, hiszen bármilyen régi egy bútor, a fiókot ritkán nyitogatják az emberek, ezért annak akkor is tisztának kell lennie, ha régi. Vagy hogy az eredeti 16.századi sámlinak a lábainak kopottnak kell lennie - ha nagyon jó állapotú, akkor szinte biztosan modern kori utánzat. És hogy melyik kis kilincs mikori lehet, a keret mennyit ér, hogyan érdemes tisztítani a faragott részleteket, és tárolni a régi szőnyeget, anyagot.
És a végén mindig jön a sokkolás, hogy amit bevittek mennyit is ér. Néha bizony sokkolja szegény öreg néniket, bácsikat, hogy a zsebórájuk, vagy a kancsójuk mennyit ér, gyakran visszakérdeznek - tényleg, nem viccel? És nagyon boldogok ők is, és a néző is, hiszen ha ez ennyit ér, akkor lehet, hogy az övé is, és akkor ő most voltaképp gazdag.
A Show legnagyobb fogásai közé tartozik pl. egy méteres felhúzható fiú-baba, ami igazi múzeumba való tárgy - ők egyébként olyan 15-20 ezer fontra taksálták, a tulaj legnagyobb megdöbbenésére, aki olyan tíz évvel később el is adta, és 84 ezer fontot kapott érte.
De imádtam azt is, amikor egy nő bevitt egy gyönyörű kék tálat, amit egy piacon vett 4 fontért. Mondta, hogy kicsit drágállotta is, mert csorba a széle, de hát tetszett neki a színe. Kérdezték tőle, mit gondol miért van írva a hátuljára, hogy 1418 - gondolta valamilyen akkoriban játszódó történetet ábrázol. De tévedett - a tányér akkor készült, és olyan tízezer fontot ér. Még így csorbán is.
De hoztak már be fagylaltoskocsit, amellyel még az üknagypapa árusított, püspüklila faragott nyelű ernyőt, amit a tulaj nagymamája kapott valamelyik királynőtől, akinek az udvarhölgye volt. Aztán hozott egy néni egy gyönyörű mosakodószekrényt, ami a családja birtokában van 1815 óta, mint kiderült olyan 20-30 évvel korábban készülhetett. De hoztak régi imakönyvet, a Beatles által dedikált étlapot, játékautókat, bicskát, bilit, páncélt, vízköpőt és egészen elképesztő cuccokat.
Olyat is, amit már régóta szeretnek és féltenek generációk óta - olyat is, amit nem kedvelnek és csak azért becsültetnek fel, hogy megtudják érdemes-e eladniuk, vagy őrizgetniük.
Imádom ezt a műsort, de kicsit mindig elszorul a szívem, mert hát nekem fogalmam sincsen arról, hogy kik voltak az őseim kétszáz éve, de még a szüleim fiatalkori képei is elvesztek. Semmiféle régi, szépséges tárgy nem maradt rám az ükanyámtól, de még egy csúf sem. A magyar vérzivataros századok nem kedveztek a családtörténetekek, pláne nem a családi tárgyaknak. Nem kétlem, biztosan vannak szerencsésebb családok is, de a miénk nem ilyen. Az is elveszett, ami csak pár évtizede történt, századokra meg végképp nem látok vissza.
Anglia azonban folyton beledörgöli az orrom abba, hogy nekik régi, patinás történetük van, amire joggal büszkék. Mert reggelenként a BBC1-en van a Money from your Attic" - ami arra buzdít, hogy nézz körül a padlásodon, és tedd pénzzé a régi, elavult cuccaidat, ami nem régi újságokat és bakelit lemezeket jelent, hanem órát, bútort, ékszert, porcelánt. És bizony néha meglepően nagy pénzeket tudnak megkeresni vele a meglepett tulajok, akik évek óta nem is használják az ősök cuccait, és a bevételből mondjuk új kocsit vesznek.
De hasonló kedvencem az a műsor is, amelyikben adnak 300 fontot két csapatnak, akik elmennek és bolhapiacokon, kiárusításokon próbálnak olcsón antikvitásokat venni, hogy aztán egy aukción eladják amit vettek, így kipróbálva, hogy vajon mekkora profitot lehet ezzel elérni. (Amúgy meglepően keveset, mert nyilván a jó cucc kevés és a nagy fogás ritka.)
Persze azzal nyugtatom magam, hogy amikor ezeket a műsorokat nézem, hogy én most továbbképzem magam, hiszen végül is művészettörténészként végeztem. De a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem igaz. Csak irigykedek.

A dolgok rejtélyes változása akkor kezdődött, amikor Bende megszületett. Azóta van egy tincs a tarkóm fölött, amely minden balzsamozással dacolva reggelre berasztásodik. Mindig ugyanaz, mindig ugyanott. Hallottam már arról, hogy a nők haja a terhesség hormonális változásának hatására megváltozik - barnából szőke lesz, egyenesből göndör. De a raszta-hormonról eddig nem hallottam.

Ha valaki azt hinné, hogy a GYES-es kismamák élete unalmas, akkor azt kénytelen vagyok gúnyos kacajjal illetni. Merthogy olyan furcsa és titokzatos dolgok történnek körülöttem, amelyeket még Poirot szürke kis agysejtjei se tudnának megfelelően megmagyarázni.
Ott van például a "Kék polár kardigán"-esete. Ebből a ruhadarabból annak idején kettő volt. Hozzá lehet cippzározni a lányok fekete, baromi jól vízálló kabátjához. Meg mernék rá esküdni, hogy mindkettőt kihoztuk Angliába - ám hiába forgattam fel érte már százszor a lakást, csak egy darab van meg belőle. Nem tudom, hogy elveszett, vagy otthon hagytuk. Nem merném egyik változatra se feltenni a nyakam. Tény, hogy otthon se látta senki, itt se találjuk. Könnyű lenne rámondani, hogy elveszett, és könnyű szívvel fel is tenném a veszteséglistára, ha a rejtélyek sora nem folytatódna.
Merthogy egy pulcsi elveszhet - de egy kenyérsütő forma???? Márpedig már hónapok óta nincs meg a kedvenc szürke szilikon kenyérsütő formám. Erre viszont biztosan emlékszem, hogy használtam ebben a konyhában, méghozzá akkor, amikor Helen itt volt. Nem kenyeret, hanem fokhagymát sütöttem benne, de ez a lényeget tekintve mindegy. Egy kenyérsütő formát nem visz ki az ember a játszótérre, annak meg kell lennie. De én hiába pakoltam ki az egész konyhaszekrényt. Eltűnt.(Még Helent is felhívtam miatta, nem-e ő vitte el, de tagadja és valamiért én hiszek neki.)
De hasonló titokzatos módon tűnt el Bende barna sapkája, kék kesztyűje, Borsi iskolatáskája és még a teljes egyenruhája is (aki azt firtatja, hogyan veszhet egy gyerek iskolai egyenruhája és hogyan jön akkor haza a suliból anélkül, annak elárulom, hogy nem kell rosszra gondolni, Diwali ünneplős ruhába öltözött át, és abba jött haza. Az egyenruhával megpakolt zacskónak meg végleg nyoma veszett ezalatt.)
Igen, tudom, a világban mindenütt önálló életet élnek a fél pár zoknik, a hegyezők és valamelyik párhuzamos univerzum tele van celluxokkal is. De amire otthon, az évek óta telelakott, zsúfolásig megtömött lakásban legyint az ember, a mostani minimalista környezetben sokkal bosszantóan tud hiányozni. Merthogy van 8 fiókunk - és ha egyikben sincsen az a keresett vacak, akkor nincs több lehetőség! Nincsenek elfeledett sarkok és ágy alá becsúszó titkos rekeszek. Egyszerűen ha mindent átnéztem, akkor a dolog hivatalosan is eltűnt és kész, nincs mit tenni.
Persze azért racionális gyanakvásra ad okot, hogy az eltűnt holmik döntő többsége Borsi körül összpontosul. Aki lehet, hogy először lép ki az osztályteremből, mégis mindig utolsónak távozik, merthogy visszaküldöm a sáljáért, az uzsonnástáskájáért, majd a pulcsijáért, végül azért, hogy ne tornacipőben jöjjön haza, hanem csizmában. És közben heves hálát adok az istennek, amiért angol iskolába jár, ahol nincs tolltartó, tankönyv és csak minimális felszerelésért kell felelősséget vállalnia, de az se nagyon sikerül neki. Mindezt megtetézve egy olyan nővérrel, aki úgy csinálta végig az általános iskolai első két osztályát, hogy egyetlen apró radírt nem veszített el! (Kivéve egy piros Zara pulcsit, de azt ellopták tőle.)
A legjobban a kenyérforma fáj. Hiába pótoltam az egyfontosban egy narancssárgával, attól még a titok nem oldódott meg. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy fogalmam sincsen arról, miért nevez Bende minden érdekes, új dolgot "bu"-nak. Vagy hogy miért van minden novemberi fotóból kettő a számítógépemen? És egyébként is, most már az is érdekelne, mit titkolnak a 67-es körzetben.
Mindenesetre a rasztásodó tincset ma levágtam. Legalább egy területen uralmam alá hajtottam a titkokat. Reszkessetek szilokon-formák!