 |
Merthát ha ez a kérdés csak annyiról arról szólna az egész, hogy elfér-e még egy gyerek a szívemben, az életemben, akkor a válasz persze, hogy egyértelműen igen! Akár már egy tucatnyi is. Ha valaki azt kérdezné, hogy akarok-e még terhes lenni, akkor azt mondanám, hogy igen, mert kit érdekel a sok-sok gond - mind felejtős. Fura módon én imádtam a terhesség kilenc hónapját, még akkor is, ha gyötört a gyomorégés, méghozzá nagyon durván, és végighánytam a kilenc hónapot. De ez mind nem számít, mert közben végig olyan különlegesnek éreztem magam. Merthogy ott rejtőzött abban a hatalmas pocakomban egy igazi, élő, csodás gyerek. És ez minden egyes alkalommal teljesen elbűvölt.
A szülés, mondjuk nem volt a kedvencem. Hát fáj, na. Mindenképp fáj. De igazából ez sem akkora ár. Kipróbáltam a császárt, a sima kórházi szülést, és az alternatív medencés vajúdósat is. Mindegyik jobb volt, mint az előző, de ha soha többé nem érzem ezt a brutál fájdalmat, akkor azért azt nem sajnálom.
De nem ez tart vissza a negyediktől.
Még csak az sem, hogy a magyar társadalom egyáltalán nem nagycsaládos párti. Nekünk már a harmadikat is ferde szemmel nézte a rokonság, amit egy kicsit sem értettem. Két diplomás ember, jó munkával, tök normális anyagi körülmények között, lakással, nyaralóval, két gyönyörű, jólnevelt lánygyerekkel. Azt gondolnám, hogy jó helyre érkezne akár a tizedik is, mert tudnánk róla gondoskodni.
Ehelyett elég durva kommenteket kaptunk a rokonoktól, főleg a hátunk mögött, de időnként a szemünkbe is.
"Minek ezeknek három gyerek, nekem is elég volt kettő..."
"Miért akarnak még egy beteg gyereket..."
"Ahelyett, hogy dolgozna, most megint elmegy GYES-re..."
Mondanom sem kell, ezek a megjegyzések, eléggé beletiportak a szívembe, sok-sok okból. Főleg, mert mi eléggé önellátó család vagyunk, nagyon-nagyon ritkán kérjük a rokonok-ismerősök segítségét bármiben is, tényleg csak vészhelyzetben. Se babysitter, se takarítónő, se nagymamák által főzött ebédek, se rokonok, akik különórára viszik a gyerekeket. Megszervezzük, megoldjuk, megcsináljuk. Szóval akik húzták a szájukat, amikor a harmadikat emlegettem, azok nem azért tették ezt, mert attól féltek, hogy majd rájuk nagyobb teher hárul, csak jólesett beszólni. Ez pedig nekem elég érthetetlen.
Meg hár különben is, mit érdekel engem, hogy XY-nak elég volt két gyerek is? Ez számomra miért lenne útmutató a saját életemet tekintve? Miért kellene nekem őt követnem?
Ami meg a beteg gyerek dolgot illeti. Aljas, szemét dolog ilyet mondani. Egyrészt, persze igaz, hogy az én Borsika lányom PKU-s, ám aki ránéz, annak nem hinnám, hogy a "beteg" szó jut eszébe erről először. Igaz, a PKU esélye a mi családunkban elég magas - 50%. De mivel ez nem élettel összeegyeztethetetlen betegség, azért nem gondolom, hogy felelőtlenség lenne újabb gyerekeken gondolkodnunk. És különben is - ha nemet mondanék egy következő PKU-sra, akkor az én szívemben az olyan, mintha a más meglévő PKU-st utasítanám el, és aki ezt mondja, annak a szájából kihallom a mögöttes gondolatot, miszerint minek egyáltalán bármilyen beteg gyerek a világra. És ezt pláne kikérem magamnak. És a sok-sok értékes, beteg, öreg és egéb okból másféle enber nevében is. (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy aki ezt mondta, az egy nálunk sokkal súlyosabb beteg gyereket nevel, és szült mellé még kettő egészségeset, és előtte sokat panaszkodott nekem, hogy emiatt a döntése miatt mennyire sokan bántották őt. De úgy látszik, ez tipikus a más szemében a szálkát eset, mert a mi esetünket ugyebár már másképp értelmezte.)
Ami meg engem és a munkát illeti - ez külön kacifántos kérdés. A rokonság, az ismrősök nagy része a mai napig úgy érzi, hogy én nem dolgozom. Hiába írok cikkeket, és kapok érte átlagosan havonta egy teljes magyar átlagfizetésnyi összeget, nem járok eldolgozni, így ez nem számít. Vicces, de így van. Engem megjegyzem, ez a megjegzés zavar a legkevésbé. Aki azt gondolja, hogy csak akkor lehet pénzt keresni, ha valaki eljár otthnról, elég szűklátókörű, az ő baja.
Mindenesetre amikor Kisbendével terhes lettem, nem mondhatom, hogy különösebben támogató közeg vett volna körbe. Ami azért nem zavart, mert én úgysem függtem soha a kritizálóktól, másrészt meg az én életem, az én gyerekem, az én családom, és ha mi a férjemmel úgy döntünk, hogy lépjen be az éltünkbe még egy szereplő, akkor az csak a mi dolgunk.
A család amúgy egyből megbékélt, amint kiderült, hogy két lány után fiam lesz. Merthogy EZ egy értelmes indok az emberek számára. A gyereket akarok mondat, szimplán az nem. De a két lány után akarok egy fiút, az OK. Nekem ez mondjuk elég nagy marhaság, mert az ember nem választhat, kap, ami jut neki az égi boltból. De legalább elhalkultak a kritikusok.
Én pedig megegyeztem a férjemmel, hogy most várunk egy kicsit. leginkább azért, mert ő már nem szeretne több gyereket. Igaz, ő eredetileg egyet akart. De aztán beleegyezett a kettőbe és amikor látta, hogy én majd belehalok, annyira szeretnék még egy harmadikat is, akkor végül erre is igent mondott. Megjegyzem, most nagyon örül mindnek, és annak is, hogy ilyen sokgyerekes az életünk.
Szóval azt hiszem, hogy ha NAGYON akarnám, akkor rá tudnám dumálni egy negyedikre is.
A kérdés csak az, hogy akarom én?
És a helyzet az, hogy valahol, mélyen, persze igen.
De egyre több észérv szól ellene, és ezt muszáj meghallanom.
Az egyik, hogy jövőre negyven leszek. Nem a világvége, de érzem néha, hogy már nem olyan könnyen megy az éjszakázás, mint az első két gyerekkel. Hogy kevésbé gyorsan futok, mint tíz éve. Ott van az a húsz kiló súlyfelesleg is, ami rajtam maradt a három gyerek után. Ha ehhez még felszednék a terhesség alatt egy újabb húszast, az elég durva lenne. Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy minden terhességet egyre nehezebben viseltem - a hányás egyre durvább lett, a gyomorégés egyre korábban kezdődött, a bőröm is egyre roszabb lett. Merthogy nálam ez is bejátszott és még mindig nem jtt rendbe, ami több bőrgyógyász szerint csak a szoptatás befejezte után minimum fél évvel áll majd vissza a rendes állapotába, és valószínű, hogy gyógyszert is kell majd kapnom rá, lehet hogy akár fél évig is. De egyenlőre még nem tudnak semmit szedni, mert ehhez olyan durva antibiotikum lenne, ami picikét se mehet át a tejbe, mert elszínezné a gyerek fogát, lágyítaná a csontját és még az egykamrái is veszélyben lennének. Most hát bíborvörös és foltos a bőröm, hámlik és fáj. Nem valami kellemes, és még csúnya is. Nyilvánvaló, hogy a negyedikkel semmi jóra nem számíthatok.
De még ezen is túltenném magam. Mert amíg csak rólam van szó, addig én bírom a gyűrődést. De a gyerekvállalás nem csak engem érint. A lányok persze imádnák, ha szülnék még. Kisbendének is jót tenne. De a babavárásnak mindig van veszélyes oldala is.
Egy jó ismerősöm most szült, és olyan durva komplikációk adódtak a terhesség és a szülés alatt, hogy kishíján belehalt. És mindezt egy harmadik gyerekkel, aki akár ki is pottyanhatott volna gond nélkül. De nem tette. És ezen jobban elgondolkodtam most, mint bármi máson. Merthát ne tagadjuk, ez a szülés dolog igenis veszélyes. És nekem már van három, akikről gondoskodnom kell. És hogy nem feltétlenül akarom én kockára tenni ami megvan azért, ami nincs.
Szóval most épp, e percben azt mondom, hogy három van és lesz.
De nőből vagyok, és ha rámjön a hormonális babavágy, akkor még simán lehet, hogy dobok minden észérvet, ami ellene szól az újabb terhességnek. Hiszen nincs még van időm és módom is rá, hogy szüljek. És ismerek nem is egy nagyon boldog 40 fölött szülő nőt, akik nagyon is örülnek, hogy még egyszer belevágtak a babázásba. És persze még mindig hiszem, hogy minden gyerek jókor jön, és jó, ha jön. És hogy négy az tök jó lenne, és bizony titokban akár még többet is bevállalnák, mondjuk ikreket így utoljára. (Hogy megtudjam, hogy lakik a magyarok istene, teszem hozzá magamban ilyenkor kajánul.)
De a helyzet az, hogy most valahogy nem gyötör az az elementáris vágy, mint ami a két lány után. Szóval simán lehet, hogy itt a vége. De az biztos, hogy hivatalosan még nem tettem ki a pontot.
(A képet Tucsek Tündi készítette, amikor nyolc hónapos terhes voltam, Kisbendével a hasamban, és a Kismama magazinban jelent meg.)
