Három gyerekkel irány Anglia!

Elég boldogító érzés, amikor ül a gyerekem az ágyon, lóbálja a lábát és arról áradozik, hogy neki van a világon a legjobb sulija. Majd a kisebbik, aki ugyanoda jár kórusban egyetért ezzel és mindketten közlik, hogy alig várják már, hogy újra reggel legyen és megint mehessenek.

Megjegyzem - tegnap ugyan csak a két kicsi áradozott arról, milyen jó dolguk van, de ha a nagyot megkérdem, aki amúgy tini már ugyebár és a legtöbb dologgal kapcsolatban elég kritikus és vállvonogatós, a sulira ÉPPEN ő se panaszkodik. Azzal elégedett. (Nem úgy, mint az élet más területeivel, mint például hogy mennyit szabad a telefonján lógva Disney tinisorozatokat nézni.)
A kicsik lelkesedését amúgy az váltotta ki, hogy a kéthetes tavaszi szünet alatt felújították az iskola kertjét és beleraktak pár új fajátékot. Bendéék kertjébe került egy hatalmas fából készült pillangó és pár apróbb bogár. Semmi extrát nem kell elképzelni, lapos fából készült, olyan mint a fenti képen. (Amit amúgy a gugliról lőttem, mert nem volt reggel nálam fényképezőgép, szóval nem tudom, ki ez a nő.) Eköré még tettek pár fából készült kicsi korongot, amin különböző erdei állatok voltak - hernyó, pók, szitakötő.
Borsiékhoz egy hasonló picike labirintust raktak ki, köré írásjeleket - kettősport, vessző, felkiáltójel, zárójel. És egy csomó nagyon helyes trónszéket.
Naná, hogy örültek annak, hogy valami újat láttak.
Borsi lelkesen mesélte azt is, hogy jelentkezett megint az iskolai kis kertész klubba, de nekem ezzel kapcsolatban nincs teendőm, mert ebédidőben lesz. Ez ugyanis általában egy óra, amiből félóra a kényelmes ebéd, aztán mindenféle programok vannak a gyerekeknek, már akik vevők rá. Van zeneoktatás, kórus, nyelvtanulás - Borsit a kertészkedés bűvölte most el, amire jó sok lehetőség van, lévén a suli udvara hatalmas és zöld. De mostanában a belső zöldséges-fűszerkertet nevelgetik, ahol pici szökőkút, meg padok is vannak, szóval igazi oázis, amellett, hogy helyben lehet demonstrálni mindenféle növekedési folyamatot.
Bíbor az első tanítási nap után szintén lelkendezve vette elő a francia füzetét, hogy ezt most AZONNAL nézzem meg. Egy étlapot tartott a kezéből, olyan pont, mint amit a Nandoo's-ban adnak, ami egy Angliában elég népszerű étteremlánc. Grillezett húsaikról híresek, amik négyféle fűszerezésben kaphatóak: extra hot, hot, medium és sitromos vagy mangós. Ahhoz hasonló, mint amit ideraktam oldalra.
Na most a tanára egy ehhez hasonlót fabrikált, és közölte, hogy négyféle feladatot kell vállalniuk ebben a félévben. Van köztük "hot" meg "medium" is. Ehhez kaptak egy "Nandoo's" játék-hűségkártyát, aki valamit megcsinál, bemutatja, abba kap pecsétet.
Semmi extráról nem beszélünk amúgy, mondhatta volna a tanár azt is, hogy itt a négy feladat, csináljátok meg. De helyette adott pár alternatív lehetőséget (a választás illúziója) és jutalomkártyát (a gyűjtögetést minden gyerek imádjak) és persze egy nagyszerű designt, amit mindenki ismer. Így ez már nem is annyira feladat. Így kell a gyerekeket belelkesíteni fejenként két színesben fénymásolt papírral.
Persze nem minden oktatási ügy zajlik itt sem tökéletesen olajozottan. Lemondtuk a gitártanárt, mert egy ideje már elégedetlen voltam vele. Azt láttam ugyanis, hogy nem élvezetesen tanít. Persze, tudom én, nem minden tanulás öröm, van amiért meg kell szenvedni. Zongorázni tanulni könnyű, mert már az első órán le tudja játszani a gyerek a "szipp-zsuppot" szóval azonnal van dallam, amit lehet élvezni.
Elismerem, a gitár ennél nehezebb ügy, mert hát vágja az ember kezét a húr, meg fáj a pengetés is, meg kell erősödni azoknak az izmoknak. Szóval türelmes voltam. De aztán teltek a hónapok és még mindig csak azt hallottam a szobából, hogy csak egy-egy akkordot játszanak, gyakorolnak, nem áll össze az egész semmiféle örömteli dallá, zenéléssé. Pedig hát tanultak, fejlődtek, hiszen egyre több akkordot tudtak, de amikor megkérdeztem, hogy mit kéne gyakorolniuk, akkor közölték, hogy az "F-akkordot" lejátszották kétszer, aztán közölték, hogy megvolt. Heti egyszer egy órában pedig nyilvánvalóan nem lehet semmiféle hangszert megtanulni, kell a gyakorlás.
Én ugyan nem tanultam soha gitározni, szóval fogalmam sincsen, hogyan is kellene ennek mennie, de azt gondolom, hogy nem kérhetem a gyereket, hogy egy darab akkordot gyakoroljon fél órán át naponta, mert az teljes idiótaság. Valami dallammá kellene ezt összefűzni, valami egyszerű darabbá (gondolom én) amit minden nap elő lehet venni. De hát nyilván magántanárunk van, annak gondoltam azért azt kellene csinálnia, amit kérek - hát beszéltem vele és elmondtam mi az én kérésem. Persze bólogatott, hogy no problem és yes, meg a lányok is mondták, hogy ők szeretik a pasit, ki ne rúgjam, tök érdekesek az órái. Hát vártunk még. Következő órán a lányok meglévő gitár-könyveiből fel is adott egy dalt, aminek akár örülhetnék is, de valójában felbosszantott, mert ez is azt jelentette nekem, hogy igazából nem készült ő arra, hogy dalt hozzon, hanem itt jutott eszébe, hát adott gyorsan valamit. Mindegy, kicsit énekeltek, kicsit gitároztak, hát megnyugodott a lelkem, haladunk. Aztán következő óra - megint csak az akkordok, még az előző órán feladott dalt se kérte vissza, az meg fel se merült, hogy lehetne ám másikat is venni. Mivel a kéthetes szünet alatt úgyse tudott jönni, végül úgy döntöttünk, hogy akkor ezt most hagyjuk ennyiben. Mondanám, hogy csak felfüggesztettük, de ez így nem igaz. Ezzel a pasival, így, ebben a formában ezt nem fogjuk folytatni. Jövő szeptembertől meglátjuk, hogy milyen lehetőségeink adódnak. A gyerekeknek szerencsére nem rossz élmény, tehát a kedvüket nem vette el, de nagy gitárrajongóvá se tette azért őket. Mert hát nem kérdés, sokat tudnak, sokat tanultak. De ami a zenetanulás lényege lenne (szerintem), hogy ők maguk tudjanak zeneműveket előadni, ez ebben a körben nem valósult meg.
Bíbor zongora oktatásával se vagyok teljesen elégedett, bár ő azért sokféle dalt tanult meg lejátszani, de most, hogy közeleg az év vége, a tanár el kezdte pedzegetni, hogy van valami vizsga, amit le kéne tennie Bíbornak. De ez még nem az egyes szintű vizsga (ne kérdezzétek, ez megint valami olyan rendszer, amiben én nem vagyok otthon) hanem az egyes szintű vizsga előkészítő vizsgája. (Igen, tudom, elmebaj.)
Először mondta, hogy vegyünk hozzá egy könyvet - 5 font. Nem nagy összeg, hát persze vegyük meg. beküldöm a pénzt - megérkezik a könyv. Nem túlzok: egy színes borító, benne négy darab A4-es oldal, ami azért majd kétezer forintért átszámolva elég túlárazottnak tűnik. Benne pár nagyon egyszerű feladat - de az utolsó oldal csak egy kottalap, miszerint "komponáld meg a saját kedvenc zenéd" Hát köszi. Most jött az újabb levél, a vizsga maga 35 font lesz - de mondom, ez még nem is igazi vizsga, csak olyan előkészítős, mégis elkérnek érte olyan 12 ezer Ft-t, hozzátéve, hogy a gyerek egész évi zongoratanulmányai (heti 30 perc suliidőben, tehát elmegy egy adott óráról) alsó hangon számolva is 120 ezer Ft-ba kerültek. (Nem panasz, ez ennyi, értem - csak gondoltam leírom, nehogy azt higgyétek, hogy a "bezzegangliában" minden jobb.)
Most azon tűnődöm, hogy mondjam el a tanárnak, hogy engem baromira nem érdekel, hogy a gyereknek legyen egy újabb oklevele ennyi pénzért. (Arról nem is beszélve, hogy ha hazamegyünk Magyarországra, akkor aztán ez a papír végképp nem ér semmit.) De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha maradunk, akkor nem folytathatja-e enélkül a tanulmányait. Mert ha igen, akkor pláne hagyjuk a fenébe.
Szóval úgy tűnik, hogy az angol zeneoktatással eddig nincs szerencsénk, de persze, simán lehet, hogy mi nem találtunk meg a jó tanárt, szakembert.
Ezzel szemben viszont a korcsolya egyre nagyobb szerelem. Az, hogy a lányok már tök jókat pörögnek, és nagyon szép, összerendezett a mozgásuk azt jó látni. Különösen Bíbornál, aki már féllábon is tud pörögni, amire persze nagyon büszke is. Jó lenne, ha heti kétszer is el tudnánk jutni, de ehhez szombaton nagyon korán kellene felkelni, amire a szünetben nem tudtam rávenni magam. De talán majd most.
Bende ugyan az első szint végén nem vizsgázott le (meg se próbálkoztak vele a tanárok) ennek ellenére továbbvitték a kettes szintű csoportba, ahol most épp ketten vannak egy szőke lengyel kislánnyal, Zsuzsikával, akivel állatira összecimbiztek. Folyamatosan kézen fogva csúszkálnak. A kislány ugyan hét éves, de ahogy én látom, körülbelül ugyanolyan szinten tud korizni, mint Bende, akinek mostanra egészen jól összerendeződött a mozgása. Még többet lépked, mint csúszik, de állai gyorsan tud így haladni. A hátrafelé csúszással próbálkozgat, de nem a barátja, mint ahogyan a halacskázás, vagy ahogy itt hívják a lemon sem. (Tudjátok, siklás közben terpesz és vissza.) De próbálgatja. Már nem megy összevissza, egy helyen marad a többiekkel. Noha, nem feltétlen ugyanazt csinálja. Tehát ha azt mondják, hogy most menj el a másik falig és közben emeld fel a lábad, akkor ő csak megy és nem emel. De hát ez nem baj.
Ami haladás még nagyon megfigyelhető, hogy egyre több ideig tud koncentrálni. Az első órán 10 perc után közölte, hogy elfáradt, hagyjuk abban. Jó pár óra kellett, hogy legalább a fél órás óra végéig kitartson nyávogás nélkül, de hát utána még van egy szabad gyakorlással töltendő félóra is, az azért neki már sok volt. Az első tanfolyam alatt nagyon nehéz volt rávenni, hogy maradjon, csinálja, 5-10 perccel korábban így is ki kellett hozni. De most már nincs ez a baj, kitart végig - igaz, utána farkaséhesen jön ki. De azért nem alszik el korábban.
Abbahagytuk a cserkészkedést is - egyszerűen a 7 órai kezdés nekünk túl késői. Most, hogy már a tinicsoportba tartoztak, 7-től 9-ig tartott volna az óra. Egyrészt sok is volt a két óra, másrészt nálunk 9-kor már ágyban vannak a gyerekek. Borsi rendszeresen jött sírva haza, mert a fáradtságtól fájt a feje. Bár ettől függetlenül ő akart még járni, Bíbor egyre többször mondogatta, hogy ő bizony unja, nem akar menni. Mivel ugyebár én is elkezdtem az oktatói képzést, én is egyre inkább beleláttam a dolgokba, és azt láttam, hogy a mi kis csoportunk elég szervezetlen, összevissza. Erről majd egyszer írok bővebben is, de a lényeg, hogy végül én is abbahagytam a képzést és a lányok se járnak már.
Ami viszont nagyon jó az a spanyol - ez a 16 éves lány, aki jár hozzánk egy tündér, a lányok imádják. Tök lelkiismeretesen készül, ha kérésünk van azonnal teljesíti, igyekszik, hogy érdekesek legyenek az órák. Ha bárkinek a közelben spanyoltanárra lenne szüksége, bátran ajánlom. Mi maximálisan elégedettek vagyunk vele - épp azon gondolkodunk, hogy a gitártanár miatt megüresedett hétfökön be kéne szervezni, jöjjön inkább kétszer, mint egyszer. Megjegyzem, a csajokkal azért lehet haladni, mert hát elég jól beszélnek, írnak, olvasnak - csak hát vannak nyelvtani finomságok, amiket azért lehet még csiszolni, meg hát persze a gyakorlás, szintentartás fontos dolog.

Én mindig szerettem a történelmet - csak nem egészen azt, amit az iskolában tanítottak nekünk. Mert engem az érdekelt, hogyan öltöztek föl a királynők, hogyan mentek WC-re a kalózok, vagy hogyan tudták úgy karban tartani a lovai páncélt, hogy az nem rozsdásodott meg.

Na, hát ilyesmire nem lehetett ötösöket kapni a nyolcvanas években. Bár a tanárok már akkor is elmesélték, hogy mennyire másként nevelték a gyerekeiket a spártaiak, mint az athéniek, ami engem teljesen elvarázsolt, a dolgozatban mégis évszámok voltak, meg csaták, meg csupa olyan unalmas és feledhető adathalmaz, amit soha nem értettem, miért kell beseggelni.
Így aztán kicsit meghasonlottam. Szerettem a történelmet, de amit az iskolában tanítottak és főleg számon kértek, az meg minimális mértékben sem tudott felvillanyozni. Hogy ki kivel harcolt, milyen csataállásba fejlődtek fel és hogyan támadtak egymásra. Meg egyáltalán, jött a sok-sok név egymás után, és összefolytak a Mediciek, a Borgiák, a királyok, a hercegek, a bullák, az ellenségek.
Szerencsére ha az ember egyszer kilép az iskolás keretek közül és mondjuk elkezd történelemről szóló regényeket, filmeket nézni, könyveket olvasni, akkor hamar rájön, hogy a történelem valójában izgalmas és igenis fontos tudomány. Minden egyes tárgy, épület, utca, vagy akár városnév is ezer történetet tud elmesélni annak, aki el tudja olvasni.
Onnan jutott ez most eszembe, hogy az egyik mostani nagy kedvencem mostanság a tévében a "Tudor Monastery Farm" című sorozat, ahol három történész "visszamegy az időben" egy teljes éven át és úgy élnek, ahogy a Tudok kori parasztok élnek. Úgy öltöznek, úgy főznek, művelik a földet, világítanak, ünnepelnek, ébrednek, fekszenek. Mindent korhű módon, egy teljes éven át. Számomra ez sokkal izgalmasabb, mint a Való világ. Igaz, itt nincsenek nagy botrányok - de a lányaim áhitattal eltelve ülnek mellettem és figyelik, hogyan csináltak régen madártollból ecsetet (nem pennát, igazi ecsetet!), vagy főztek sört, mosták ki a ruhákat, fertőtlenítették a fatányérokat vagy milyen praktikával érték el a nők, hogy ugyan nem mostak hajat csak évente egyszer, mégse volt rasztás vagy büdös a fejük.A főszereplő nő egy igazán valószínűtlen filmsztár, Ruth Goodman (a képen), aki egy idősödő egyetemi professzor. Nem túl csinos nő - de amikor beszél, magyaráz, egyszerűen felragyog és látszik rajta, hogy imádja a történelmet. Mindenért lelkesedik, mindennek örül, sokat nevet és természetesen szoktárzóan okos.
A szereplők amúgy nem beszélnek Tudor korabeli módon, nem játsszák el, hogy ők most parasztok. Itten kérem három egyetemi professzor beszélget, akik elmondják, hogy milyen nehéz nekik hozzászokniuk, hogy nem ihatnak vizet, mert az nem volt elég tiszta a korban és ha el akarta kerülni az ember a fertőzéseket, akkor sört kellett inni, hogy az ökrök mennyivel kelletlenebben húzzák az ekét, mint a lovak, vagy hogy tartós ugyan a disznótrágyából tapasztott fal, de azért rémesen büdös dolgozni vele.
Persze nem csak ők hárman szerepelnek a filmsorozatban - egy egész kis Tudor kori falu volt körülöttük, rengeteg segítőjük van, ősi mesterségek szakemberei, más egyetemi professzorok és persze gyerekek is - és ahogy én látom, mindenki imádott ott lenni.
Egy cikkből, amit róluk olvastam derült ki számomra, hogy a csapatnak nem ez az első ilyen projectje. Csináltak már előtte viktoriánus farmot is, Edward korit is, és első világháborúsat is. De mind a Tudor korit élvezték a legjobban, azt mondják, talán azért, mert folyamatosan pityókásak voltak. Nem véletlen volt ez vidám korszak.
Igazából nagyon vártam már, hogy a gyerekeim elkezdjenek történelmet tanulni, mert hát olyan izgalmas terület ez. De aztán a kezembe vettem az ötödikes magyar történelemkönyvet és azt éreztem, hogy ez egy olyan rémséges és felfoghatatlan adathalmaz, amiben szó sincsen a lényegről, olyanokat kell visszaböfögni, hányféle ősemberfajta volt, melyik mikor élt, mi a latin nevük - de semmi izgalmas dolog, ami egy gyerek fantáziáját megfoghatná. Így aztán hagytuk is - egyszerűen én nem bírtam magam rávenni, hogy elolvassam és feldolgozzam. Akkor hogyan kérhetem ezt tőlük?
De ennek kapcsán döbbentem rá arra is, hogy a Youtube micsoda kincsesbánya. Nincs olyan történelmi téma, amiről a BBC ne csinált volna már dokumentumfilmet - nem is egyet, inkább 4-5-t. Legyen szó ősemberekről, vagy egyiptomiakról, vagy Dzsingisz Kánról, ott van fenn egy tudományos alapossággal megcsinált film, tök ingyen, egy kattintásnyira.
Magyarországon ötödikben kezdik a gyerekek a történelemtanulást - itt már elsős kortól elkezdik kóstolgatni. És természetesen nagyon másként, mint azt mi megszoktuk. Nincs semmi linearitás - tehát nem az őskorral kezdik és haladnak a modern ember felé. Hol ebbe, hol abba a témakörbe csapnak bele. Évszámok se nagyon szerepelnek - viszont mindent eljátszanak, lerajzolnak és az én tízévesem jobban tudja, hogyan csináltak múmiát az ókori Egyiptomban, mint én, aki pedig még vizsgáztam is Egyiptológiából az egyetemen. De tudják azt is, hogy mit ettek a vikingek a hajón, vagy Viktória királynő korában hogyan öltöztek a nők. Pont azokat a kis részleteket tanulják, amiket én annak idején izgalmasnak találtam.
Naná, hogy imádják a történelmet - ha szabadon garázdálkodhatnak a youtube-on, szinte mindig a Horrible Histories egyik adását választják, amiből minden "fontosat" megtanulnak, amit csak tudni kell. Mondjuk, hogyan törölték ki a fenekük a rómaiak, vagy miképp is gyógyították a pestist a középkorban. Nem mondom, hogy ezek a legfontosabb tények - de valljuk be, ezzel azért le lehet kötni a gyerekek fantáziáját, és persze örömmel forgatják a történelmi témájú ifjúsági regényeket is, a különböző királynők és szolgalányok kalandos életéről.
Persze nem mondom, hogy nem lepődöm meg néha, ha az én középiskolás lányom feladatain, (na jó, otthon csak hatodikos lenne) amikor a Hastingsi csatát tanulva azt a feladatot kapja, hogy rajzolja le a csata menetét képregényes formában. Vagy amikor azzal jött most haza, hogy egy középkori "scrapbookot" kell csinálnia, ami egy általa választott középkori alak életéről szól. De ennek nem kell híres embernek lennie - akárki lehet. Azt hittem amúgy, hogy valami királylányt vagy nemesasszonyt fog választani - de végül sok-sok gondolkodás után kukta akart lenni. Mert akkor írhat arról, milyen a szegények élete (amilyen a családja volt), milyen a gazdagoké (ahol dolgozik), arról, mit ettek, hogyan főztek, milyen volt egy szolga élete, hánykor kelt, milyen munkája volt, milyen fűszereket ismertek.
Lehet, hogy ez "dedós" feladatnak tűnik ahhoz képest, hogy egy magyar gyereknek mekkora mennyiségű adathalmazt kell benyalnia - de valójában komoly munkát igényel. Kezdve azzal, hogy is hívták a kitalált személyt - hiszen rendes középkori nevet kell választani, hogyan  néz ki egy középkori parasztház, ahol a családja élet, milyen növényeket termeltek akkoriban, hogyan, milyen ruhájuk volt és még millió pirinyó adatocska kerül a könyvbe. Ő meg már napok óta rajzol, ír - igazi regényt talál ki a karakter köré, akinek van egy szelíd varjúja és nagyon aggódik a beteges csecsemő húga miatt, aki a tervek szerint meg fog halni a könyv végén, hiszen tudja, hogy nagy volt akkoriban a csecsemőhalandóság, és így lerajzolhat egy igazi középkori temetést is.
És közben kutatunk a könyvtárban, a neten, nézzük a youtube videókat a középkori életről, és persze voltunk egy közeli középkori várban is, hogy érezzük a korszellemet.
Nem tudom, hogy aztán ebből hosszú távon mennyi fog megmaradni a kis fejében - de azt remélem, hogy ha az adatok ki is hullanak a fejéből, az a tény, hogy a középkor nem sötét és unalmas, és hogy kutatni, történelmet tanulni jó dolog, az remélem meg fog benne maradni. Mert hát a történelem tényleg izgalmas dolog - miért is kellene szenvedve és kínlódva tanulni, ugye?

Szóval a helyzet az, hogy túlvállaltam magam. Nem panasz, mert nagyon élvezem minden egyes feladatom, de bevallom sok. Folyamatosan fáradt vagyok, álmosan ébredek, hét végére úgy ki vagyok facsarva, mint egy citrom. Ez csak azért ijesztő, mert még csak október eleje van és ez az elfoglaltsági szint előreláthatólag júniusig nem enyhül. A baj az, hogy nem nagyon tudom, miből tudnék lejjebb adni. Mert amiből jó lenne (mosás, vasalás, főzés, takarítás) abból nem lehet. Amiből meg mégis, abból meg én nem akarok. Szóval csinálom.

A matek lett a kedvencem, ami még számomra is meglepő fordulat, de ez az, amit semmiképp nem szeretnék leadni. Legfőképp azért, mert a csoportban én vagyok az ügyeletes zseni. Az elmúlt három hétben kiderült, hogy nemcsak jól oldom meg a feladatokat, de nagyon gyorsan is, ami zavarba is hozza a tanárnőt, így odajutottunk, hogy nekem tilos a számológépet használni az órán, míg a többieknek szabad. Úgy tűnik ez se akadályozza meg, hogy én legyek az első, aki elkészül.
Egy darabig azt hittem, hogy elrejtett matekzseni vénám van, ami most fog kitörni, de aztán rá kellett jönnöm, csak az emlékeim elevenednek fel. Amikor olyan témakört érintettünk, amiről eddig még nem tanultam, akkor bizony én is bénáztam, bár nem annyira, mint mások, de eléggé.
A csoport elég vegyes - sok a brit, pár lengyel, litván, minimális ázsiai. A legérdekesebb egy vak fekete férfi, akinek beszélő számológépe van és minden órára egy segítő kíséri. Szerintem őrült nehéz lehet mindent fejben csinálni, de neki nagyon megy - azt viszont egyelőre nem látom, hogy a segítő mit is csinál, mert órán nem beszélnek, azt hiszem, hogy ők külön is összeülnek óra után és átbeszélik, ami nem világos. A legfurcsább számomra, hogy olyanok is vannak a csoportban, akik épp általános iskolai tanárnak készülnek és ahhoz, hogy megkapják a diplomájukat, most le kell újra tenniük a matek érettségit. Mert ami van az csak C vagy alatta van - most mindenképpen jobbat kell szerezniük.
A mellettem ülő srác is ebben a cipőben jár, és szegényt folyamatosan frusztrálja, hogy nekem könnyedén megy, amivel ő szenved. Folyamatosan kérdezgeti, hogyan csinálom, kér, hogy magyarázzam el neki, amiben elakad. A legszebb, amikor a szöveges feladatot én helyesen értettem - ő meg nem. Pedig hát angol a szerencsétlen és azt gondolom, hogy nem is buta, csak éppen a matek nem az erőssége.
Kicsit persze muris is, amikor olyan pasimódon bizonygatni akarja, hogy megy ez neki. Múltkor állította, hogy majd a törteknél meglátom, hogy ő milyen jó, mert az az erőssége. Fel is vázolt egy gyors törtes összeadást és bemutatta neki, hogy milyen gyorsan és ügyesen megcsinálja. (Meg nem mondom, miért csinálta ezt, épp tök más témát vettünk és engem nem is érdekel, megy-e neki a matek, van nekem elég bajom.) Aztán eljött a törtek napja és szegény öt feladatból ötöt csinált meg rosszul, aztán kiderült, hogy azt se nagyon érti, hogy ha negatív számból negatív számot kivonunk, akkor hogyan lehet a végeredmény magasabb szám. (Hát ja kérem, ez nálunk általános iskolai tananyag.)
Szóval a bénázás általános - nekem meg hízik a májam, amikor a tanár meg arról faggat, hogy nálunk Magyarországon mindenki ilyen jó matekból, vagy én voltam osztályelső? vagy azt mondja óra végén, hogy mindenkire ráfér egy kis gyakorlás, majd rámnéz és helyesbít: majdnem mindenkire.
A büszkeség mellett persze aggodalom is eltölt, mert hát nem csak tanuló vagyok, de anya is, és amikor ilyesmiket hallok, vészvillogók gyúlnak a fejemben: akkor ezek szerint nekem itt nagyon erős matek korrepetálást kellene tartani a gyerekemnek? Mert különben végleg lemarad?
Az nyugtatott meg aztán, hogy másnap az angolon egy litván csaj mellé kerültem, aki tavaly csinálta meg a matekot és szomorúan mesélte, hogy csak A-t kapott és nem A+-t. Mondtam neki, hogy az is jó, mire kibökte, hogy ő középiskolai matektanár volt Litvániában és kicsit többet várt magától. De hiába.
Azért maradt le a plusz-ról, mert nem ismerte eléggé az angol mértékegységeket: inch, yard, stone... és bizony ez is a GCSE része. Tőle kérdeztem, hogy mi a véleménye az angol matekoktatásról. Mert hát mint afféle keleti blokkos lakos, náluk hasonló az oktatás.
Mondta, hogy régebben ő is úgy vélte, hogy az itteni csapnivaló - bezzeg a hazai, ott megtanulja a gyerek. (Van neki is kettő.) Aztán, hogy jobban megismerte a rendszert rájött, hogy ez nem igaz, több okból sem.
Egyfelől az itteni oktatás gyakorlati központú - tény, a mi feladatainkban nincsenek elvont képletek, fogalmak, mindig, mindent, amit veszünk a felhasználhatóság szintjéig leegyszerüsítjük.
Mert jó azt tudni, hogy ha a negatívból negatívat kivonva az plusz jel lesz, de mit érek vele, ha nem értem, hogy mi van mögötte? Üres tudás. Itt elmagyarázták, hogy ha nekem van 8 font adósságom egy számlán és 2 font adósságom egy másikon, akkor a kettőt összeadva 10 font adósságom lesz. Ám ha valaki elveszi tőlem a 2 font adósságot, akkor gyakorlatilag ad nekem pénzt. És minden efféle szöveges feladatnak ez van a központjában: értsd meg, mire is kell a dolog. (Nyilván otthon is vannak jó matektanárok, akik igyekeznek mindent kézzel foghatóvá tenni, de alapvetően az én tapasztalataim szerint ez nem cél, a legtöbb matektanárnál megáll ott a tudás, hogy nyisd ki a könyvet 36 oldal 4-es feladat, oszt jónapot.) Az, hogy valaki jó-e matekból, Magyarországon egyenlő azzal, hogy okos-e. Aki jó matekból, azt felhúzzák a többi tárgyból is (mondjuk tesiből, rajzból nehogy hármast kapjon és lerontsák a szép bizijét. Aki ezzel szemben mondjuk magyarból jó, az nem részesül ilyen kivételes bánásmódba, mert az nem fontos tárgy.
Angliában a gimiben pedig három csoportba sorolják a gyerekeket. A legalacsonyabb csoportban nem sok vizet kavarnak, oda kerülnek a totális reménytelenek, akik ha korbáccsal kényszerítik őket, akkor se fogják érteni a témát. Otthon is vannak ilyenek, bukdácsolnak sok-sok megaláztatás közepette, folyamatos szégyenben. Itt nincs alázás, nincs szégyen - lassan haladnak, sokat dicsérik őket, hátha valamelyik lesz majd valami. Különben is, vannak későn érők.
Van a közepesek csoport, akikkel lehet dolgozni, de nagy affinitásuk nincs a téma iránt. Őket nem fogja egy szép osztás fellelkesíteni, de csinálják a leckét, szorgosak, normálisak. Velük lehet haladni, de nem terhelik őket halálra, viszont sok-sok dicséretet kapnak.
A harmadik csoportban vannak azok, akik akarnak, tudnak és élvezik. Na, ők ugyanazt a képzést kapják a suli végére, mint a magyar gyerekek.
A három csoport között természetesen van átjárás, azt hiszem 10 hetente mérik fel őket újra és újra, szóval nem ragad be senki egy rossz helyre, és nem biztos, hogy élete végéig a kiválók között maradhat. De ez itt nem ciki.
Amit én ebből szülőként látok, annyi, hogy Bíborka lányom nagyon élvezi a sulit, és még a matekot is. Igaz, olyan dolgokat tanul, mint az "orosz paraszt szorzás" aminek már a neve is varázslatos és vicces, hát még ha belevág az ember.
Ha mondjuk össze kell szorozni két számot, mint a 37-t és az 56-ot, nincs más dolga a diáknak, mint az első számot megfelezni, a másodikat megszorozni kettővel.
Hát persze jön az első gond: a 37 nem osztható kettővel. De hát orosz paraszt egyszerű ember volt, nem lacafacázott a tizedesjegyekkel, a 18.5 helyett írjunk csak 18-t és számoljunk ezzel. És mindig ez a metódus, ha nem páros számot kell osztani.Ezt meg kell csinálni, míg aztán tovább már nem lehet osztani (és mellette szorozni) és egy a végeredmény. Ezután az összes pár számmal kezdődő sort kihúzunk (vagy bekarikázzuk a páratlanokat, ahogyan a fenti ábrán van) és összeadjuk a második oszlopban szereplő számokat. És voilá, máris megvan a végeredmény!
Ez speciel az én lányomat annyira elbűvölte (pedig nem egy matekimádó gyerek) hogy mindenkinek elmagyarázta, aki hajlandó volt meghallgatni és mivel mi magunk se ismertük a módszert, mi is próbálgattuk, hogy jé, működik.
Szóval nincs ezzel gond, otthon is sokan vannak, akik képtelenek számológép nélkül osztani és szorozni, vagy nem tudják kiszámolni, hány négyzetméter csempét is kéne venni a konyhába. Csak azokkal ritkábban találkozunk, mert egyfelől nem ülnek be az iskolapadba és ha mégis, hát nem velem, mert hogy én se ülnék be otthon újra, maximum ha korbáccsal kergetnének, de biztos nem blogolnék róla lelkesen. Amúgy meg ahogy a GCSE matek tesztkönyvemet nézegetem, a végére itt is megtanulnak mindent a gyerekek, amit otthon, mert a feladatok azért nem könnyűek és magától értetődőek, ami azért riasztó, ha arra gondolok, hogy júniusban vizsga!
Nekem úgy tűnik, könnyű és logikus a tanfolyam felépítése, amit otthon soha nem éreztem egy tárgyból sem (kivéve töriből, de ott zseniális tanárunk volt, nem a tankönyvet követte) de az is igaz, hogy tiniként nincs meg az a rálátása az embernek a tantárgyakra, ami felnőtt fejjel megadatok. Annak azért így utólag örülök, hogy akárhogy is utáltam a matekot, azért mégiscsak beleverték a fejembe és végeredményben nem is lettek rosszak az eredményeim. (A négyes érettségim legjobban a matektanárt lepte meg, aki az érettségi napján azt mondta, hogy hiába erőlködöm, úgyis meg fogok bukni, ami szerintem azt bizonyítja leginkább, hogy pedagógiailag nulla volt ez a nő...)
Szóval itt lehúzás nincs, dicséret van, nem is kevés (és milyen jólesik még felnőttként is) aki pedig akar, az tanulhat, akár felnőttként is - aki meg nem, azt legalább nem húzzák le, ha már fel úgyse lehet.

Augusztus végén és szeptember elején mással se volt tele az internet, mint szülői felháborodással, hogy milyen botrányos a magyar iskolarendszer. A hittanoktatás, az erkölcstankönyv botrány, a négyig kötelező bennmaradás. El nem tudom mondani, milyen boldog voltam attól, hogy biztosan tudtam: mi ebből kimaradunk. Mert bár sok kérdőjel volt a gyerekek iskolája körül, abban biztos lehettem, bárhová is kerülnek, az jó lesz. És igazam volt.

Bende helye szerencsére megvolt - másfél éves se volt még, amikor beírattam abba az iskolába, ahová a lányok is jártak. Csak úgy a biztonság kedvéért. Fel se került bennem, hogy még most is itt leszünk, de gondoltam a beiratkozás nem árt. Igaz, eredetileg csak érdeklődni mentem be az iskolába, megkérdezni, mikor is kell ezt intézni, de azonnal leültettek, hoztak és nagy füzetet és közölték: most.
Persze szabadkozni kezdtem, kérdve hogy nem túl korai-e ez még, de akkor kinyitották a füzetet, és mutatták, így is csak a 15-ik helyet kapja meg a gyerek, szóval írjam csak be nyugodtan. Beírtam. És lőn, tényleg itt vagyunk, és Bende el is kezdte a "nursery"-t. Ami heti 15 óra és bár hivatalosan óvoda lenne a szó fordítása, az nem egészen ugyanaz, mint ahogyan otthon nevezzük.
Először is az általános iskolával egy épületben van, ezért egyenruha kötelező. El nem tudom mondani, milyen furcsa kis öltönynadrágban, fehér ingben látni a három és fél éves fiamat, akire persze a legkisebb egyenruhás nadrág is bő és hosszú, majdnem három ujjnyit kellett felvarrnom, hogy jó legyen rá.
Az is furcsa azért a magyar szemnek, hogy beviszem a gyereket 9-re és 12-kor már el is kell hozni. Ez a három óra konkrétan egy nagyobb bevásárlásra és ebédfőzésre elegendő, semmi többre. Komolyabb munkát, elmélyülést igénylő feladatot nem tudok csinálni, ha egy nagyobbat kávézom a férjemmel, már el is szaladt a délelőtt. Se ebéd, se délutáni alvás nincs a suliban. Minden ilyesmit itthon kell intézni - ami belefér, ha az embernek nincs munkája, ha dolgozna is, akkor már necces.
Cserébe viszont a gyerek jól érzi magát. Bár kicsit szégyenlős lett mostanában, és ha idegeneket lát, elbújik mögöttem, különösen, ha azok angolul beszélnek. Nyilván nem erősíti a bizalmát, hogy megérkezésünk utáni napon oltást kapott az angolul beszélő nővérkétől. Kettőt is.
Amikor azonban bevittük az ovi-suliba, akkor egyike volt azon gyerekeknek, akik kicsit se sírtak, találtunk egy nagy beltéri homokozó játékot, tele csillogó rózsaszín homokkal, és ez olyan boldoggá tette, hogy az se zavarta, hogy ott kell maradnia. Sőt, az óvónők elbeszélése szerint amikor tegnap egy kisfiú sírni kezdett, odament a fiam, és átölelte, hogy megvigasztalja. Angolul is beszélt velük pár szót - szóval vele egyelőre minden rendben. Egyelőre olyanokat tanulnak, hogy fenn-lenn, kinn-benn. Szóval alapdolgokat. Majd meglátjuk, hogy mi lesz még, kíváncsian várjuk.
Borsika lányom is rettenetes boldog volt, amikor kiderült, hogy visszamehet a régi iskolájába, sőt mi több, ő választhatta ki, hogy melyik osztályba akar menni. Mivel itt minden évben összekeverik a gyerekeket, nem állandó az osztályok összetétele, így ő belesett mindkét terembe, megnézte hol ül több barátnője, és odakérte magát. Mivel ismernek  már minket, a PKU miatt se kellett most újabb köröket tennünk, kihívni a dietetikust a kórházból és beszélni a speciális gyerekekkel foglalkozó tanárral. Borsika diétázik, de mindent tud és mindent intéz, mondták az osztályfőnöknek és ezzel el volt intézve. (Meglepően lazán intéztek most mindent a suliban, ahhoz képest, hogy három éve milyen őrült sok macera volt ezzel.)
Borsi örömmel vetette bele magát újra az iskolába, és nagyon hálás volt, hogy nem kell most új hellyel és emberekkel ismerkednie. Az ókori Egyiptommal foglalkoznak épp és most egyiptomi táncot tanulnak. A tanulás izgalmas, érdekes, játékos - ahogyan azt megszoktuk. Úgy tűnik semmit nem veszített azzal, hogy az elmúlt évet Spanyolországban töltöttük - matekból és angol olvasásból is rögtön a legjobb csoportba került, a tanár pedig közölte, hogy nagyon örül, hogy egy ilyen okos kislány került hozzá. Az pedig, hogy ő spanyolul is beszél, nagyot lökött rajta a menőségi skálán.
Tegnap kaptunk amúgy egy papírt az iskolából, amin az állt, hogy a mi általános iskolánk bekerült Nagy-Britannia 105 legjobb sulija közé. Jippi.
Kicsit többet aggódtunk még nyáron Bíbor miatt, merthogy neki mindenképp új helyre kellett mennie - középiskolába. A jelentkezéseket természetesen lekéstük, és nem voltunk itt, hogy személyesen megnézzük, melyik iskola mit tud nyújtani. A neten próbáltunk meg kicsit tájékozódni, de aztán az derült ki, hogy semmiképp nem jó a helyzetünk, mert minden jobb középsuli meglehetős messze van tőlünk. Ráadásul eléggé tele is volt mindegyik, és amit legjobban szerettünk volna, arra az önkormányzatnál azt mondták, hogy esélytelen, mert teljesen tele van.
Angol ismerőseim azonban azt tanácsolták, írjam csak be a jelentkezési lapra azt, ami a legjobban tetszik, mert augusztusban sokan átjelentkeznek, hátha mégis akad neki hely. És lőn, tényleg sikerült bekerülni oda, ahová igazán akartuk.
Nincs közel sajnos, szegény Bíborkám így fél 7-kor kel minden nap, ami ahhoz képest, hogy a suli csak 9-kor kezdődik, meglehetősen korai időpont - viszont ugyanoda került, ahová az általános iskolás legjobb barátnője is, így együtt jönnek-mennek.
Ez amúgy egy nyelvtanulásra összpontosító iskola, ahol mindenki tanul franciát, és mellé most még egy nyelvet kellett választania, amit három évig tanul, aztán választhat hozzá még egyet vagy kettőt.
Mi most a spanyolt választottuk - egyrészt, hogy fenntartsuk a meglévő tudását, másrészt, hogy sikerélménye legyen. Én mondjuk azt szerettem volna, ha inkább a németet választja, de a vesztettem a családi szavazáson. (A japán volt a harmadik lehetőség.) Azzal nyugtatom magam, hogy Bíbor végül is még csak 11 éves és így is négy nyelvet tanul/tud épp, lehet, hogy most ez elég is. (Különben is, három év múlva választhat még egy nyelvet ezek mellé, hátha akkor nyer a német.)
Amint elkezdett suliba járni, kiderült, hogy több osztálytársnője is ugyanoda jár, így pillanatok alatt lettek barátai, a BFF-je mellé, aki nagyon hiányzott már neki. Azt meg külön jó látni, hogy minden nap lelkesen jön haza, mutatja, hogy mi mindent tanult. Igazi felüdülés ez a spanyol iskolarendszer merevsége után, ahol nem volt az cél egy pillanatig sem, hogy a gyerek élvezze az ott töltött időt. Ez itt most kifejezetten cél, és jó látni a gyerek arcán, hogy jó helyen van.
Nekünk szülőknek viszont kicsit sokkoló volt, mennyibe is kerül az iskolakezdés. Mivel elég speciális színű az egyenruhájuk (zöld) nem tudtam semmit megvenni a szupermarketben, csak és kizárólag a speciális egyenruha boltokban és csakis az iskola logójával ellátott darabokat, amik olyan háromszor annyiba kerülnek, mint ha mondjuk a Tesco iskolás részlegén venném ugyanazt. De iskolai logós melegítőt, pulcsit, pólót is kellett venni - ezekre pedig rá kell hímeztetni a gyerek nevét is.
Amikor először olvastam a beszerzendő dolgok listáját, kicsit megriadtam, hogy vajon nekem kell kézzel hímezgetni? De kiderült, hogy nem ez a helyzet, a boltban vállalják a műhímzést is.
Még blúzból se vehettem neki bármilyet - speciális gallérú, úgynevezett "revere collar" inget kér az iskola, amit szintén nem lehet akárhol kapni. Mondjuk amikor először olvastam, nem is tudtam, hogy ez mit jelent, úgy kellett rákeresnem a neten - magyarul még mindig nem tudnám elmondani a nevét. Talán dupla pillangógallér lenne? Hát nem a köznapi szókincsben van, egyik nyelven se, az biztos.
Az iskola amúgy nagyon komolyan veszi magát - az, hogy tilos sminkelni, hajat festeni mondjuk szerintem tök jó dolog, bár tény, hogy ide hat éven át járnak a gyerekek, 18 éves korig, szóval idővel nyilván nehezebb lesz a szabályt betartatni. De például nem lehet csak fekete a gyerek hátizsákja és a tornacipője is, minden minta tilos. Ugyanez érvényes a kabátra is, megspékelve azzal, hogy nem lehet se farmer, se szőr és a kapucni is tilos.
Mondjuk itt Angliában, ahol azért elég sokat esik, szerintem praktikus dolog a kapucni, ezért nem is lehet nagyon másfélét kapni, de szerencsére találtam egy olyat, ami kapucnis ugyan, de a gallérba bele lehet tűrni. A ruhák megvásárlása több mint 500 font volt (olyan 180 ezer Ft) igaz, tankönyvekre nem kell költeni, azt a suli adja, csak egy tolltartót kérnek.
És ez nem magániskola, hangsúlyozom, egy sima, mezei középsuli és nem vettünk nagyon sok holmit, három szoknya, két nadrág, két pulcsi, hat fehér ing, egy zakó (kötelező) és tornacucc két fehér pólóval, egy normál cipő, egy tornacipő, pár harisnya.
Nem csak ez nagy kiadás, de a zenetanulás is, amire itt a sulin belül van lehetőség. Egy félévre 160 fontot kell érte fizetni (56 ezer Ft) és ne feledjük, itt három félév van. Ezért a pénzért, heti egy 30 perces zongoraoktatásban részesül majd a leány, összesen félévenként tízbe. Ha beteg, vagy elfelejt menni, akkor a pénz elvész. Mi most az első hetet így el is vesztettük, mert Bíbor elfelejtette elmenni rá. Ugyanis ez nem iskola után van - a hétfői franciaórájáról kell elmennie, hogy zongorázhasson, majd utána az ő felelőssége a kieső tanulnivaló bepótlása is.
Nem tudom máshol mennyibe kerülnek a tanulmányi kirándulások, de egyelőre ezek is meglehetős drágának tűnnek. Az októberi egynapos tanulmányi kirándulásuk egy vidámparkban lesz, ahol majd egy "science" project keretében hullámvasutat kell tervezniük, ez csak 22 font (kb 8 ezer Ft). De a decemberre tervezett egyhetes walesi kirándulásért már 315 fontot kellene fizetni, ami azért 110 ezer Ft, és ez akkor is sok, ha ezért a pénzért kajakozni, kenuzni és vitorlázni is fognak. Az más kérdés, hogy miért pont télre tervezik ezeket a vizes sportokat. A jövőre tervezett sítúrára pedig 800 fontot kellene kipengetni, ami majdnem 300 ezer Ft. Egyelőre ezeken ezért még nagyon erősen gondolkodunk, nem tudom, van-e értelme elküldeni a gyereket, különösen, hogy ezekre nem mindenki megy, szóval nem feltétlen baj, ha kihagyja, hiszen a walesi kirándulásra például csak 12 gyerek mehet az ő évfolyamukból.
Ami nekünk nagyon meglepő volt még, hogy mennyire modern jó pár dologban az iskola. A gyerekeknek például nem kell magukkal ebédpénzt vinniük, ha nem akarnak. Van egy bankszámla, amire mi itthon online pénzt tehetünk - ő pedig a suliban az ujjlenyomatával fizet. Tehát ha eljön az ebédidő, akkor leveszi a kajákat a pultról, amit szeretne és a pénztárnál csak odanyomja az ujját a kasszához és már le is veszik a pénzt a számláról. Mi meg itthon, ha akarjuk láthatjuk, hogy mit evett a gyerek. (Mondjuk nem szoktuk nézni, egyszerűbb megkérdezni szóban, ha hazaér.)
Ha a gyerek amúgy allergiás, dióra, vagy nem ehet mondjuk disznóhúst, akkor a rendszer azonnal jelzi, hogy nem megfelelő az étel, amit kiválasztott. Természetesen itt is sokan viszik magukkal a kaját és az se gond, ha nincs valakinek bankszámlája, kp-vel is lehet fizetni.
Nem könnyű egyébként összeszervezni az életünk, most, hogy szinte mindenki máskor indul, máskor érkezik, így nem tudok egy olyat fotót se készíteni, amin mind együtt vannak egyenruhában. Elég nehéz emellé bármi mást is beszervezni, különösen, hogy Bende délben piszok fáradtan és nyűgösen jön haza, neki a 8 órai kelés is korai most, merthogy nyáron beállt a 9-re. Még nem látom, hogy emellé hogy fér bele bármilyen különóra, pedig jó lenne némi sport mindegyik gyereknek és én nagyon szeretnék egy spanyol tanárt is, hogy ne feledjék, amit tudnak. Majd meglátjuk.