Három gyerekkel irány Anglia!

Talán páran a régi olvasók közül emlékeznek még rá, hogy Angliában milyen sokat dolgoztam a kórussal a nagy országos versenyre. Most végre felkerült a youtube-ra a rólunk készült klip és megnézhető. (Nekem megvolt DVD-n már egy ideje, de én béna vagyok ahhoz, hogy azt felkonvertáljam youtube formátumba. Lehet, persze, hogy egyszerű lett volna, de így mégis jobb és egyszerűbb, hogy más csinálta.)
Megjegyzem, nem nagyon jó a felvétel, bár profi kameraman készítette és másnak nem is volt szabad kamerát bevinnie. Szóval ez van csak, ezzel kell beérni.
Az első dal egy lassú ballada a Karcsi és a csokigyárból, lassú, szomorkás. Ez a negyedik percig tart.
Onnan  kezdődik az én kedvencem, a Szörnyella de Frász, mindenféle jópofa koreográfiával, amire nagyon sokat készültünk. (És amiből nem sok látszik, mert a kameraman mindig a legrosszabb nézőpontokat választotta.)
Én ott vagyok az első sorban, balról a negyedik. Frissen barnítva (narancsozva) platinaszőkén, ékköves műszempillában, utóbbi szerencsére nem látszik.
Ezzel mi lettünk Anglia ötödik legjobb barbershop kórusa.
Talán egy páran még emlékeznek rá, micsoda nagy munka volt ám ezt összehozni, akkor sokat írtam róla, hogy a heti edzések mellé jöttek a hétvégi worksohopok, a több napos "edzések" mindenféle vendégtanárra, mozgás és ének korrepetítorral.
Jó volt csinálni, de nem bánom, hogy abbahagytam, mert közben rá kellett jönnöm, hogy ez a zenei stílus nem áll hozzám igazán közel - ráadásul a kórus tagjai között se találtam olyan nagy és igaz barátokat, mint reméltem. Persze, lehet, hoyg túl hamar adtam fel, nem tudom.
Mindenesetre jó kis emlék, és szerintem azért elég jók vagyunk.

A kórussal minden hónap utolsó vasárnapját együtt töltjük. Ez az intenzív próba időszaka, amikor 10-től 4-ig gyakorlunk. Ez a hétvége azonban most különlegesebb volt, mint az eddigiek, mert most bárki eljöhetett.

A helyzet az, hogy kevesen vagyunk - a kórus létszáma ugyan 60 körül van, de - természetesen - az elkötelezettség foka mindenkinél más. A tözsgárda minden próbán ott van. Ők azok, akiknek minden pénzt megér a kórus - és ez nem kevés összeg. De nekik megéri, és lelkesen járnak versenyezni, szerepelni és profin tudják a dalokat. Mindig van azonban 10-20 ember, akik nincsenek ott. Persze ez érthető, hiszen az élet nem a kórus körül zajlik. Jönnek betegségek, gyerekszülések, munkák és aki korábban még lelkesen járt, hirtelen el-elmarad. Mások nem szeretnek versenyezni és amikor a kórus erre koncentrál, akkor passzolnak. (Amit meg is értek, mert a Convention előtt hetekig csak a két versenyszámot próbáltuk, ami iszonyú unalmas annak, aki nem izgul azon, mi lesz majd a színpadon. )
Annak, aki csak hobbiból énekelgetne, a Belles kórusa nem igazán való. Ez annál sokkal nagyobb elhivatottságot kíván. Mert ne tagadjuk - rengeteg munkával jár. A lassan, lassan lemorzsolódó tagságot azonban pótolni kell. Ehhez pedig látszani kell, szerepelni, reklámozni magunkat - akár azzal, hogy sok helyen fellépünk, akár azzal, hogy aktívan toborzunk.
A hétvégén az utóbbi történt. Már sok hete ment a reklám, aminek a szlogenje az volt: "Legyél díva egy napra!" - és azt ígérte, hogy 10 fontért cserébe bárki eltölthet egy napot a kórussal. (Pontosítok, nem bárki, csakis nők.) Ezért az összegért (ami olyan 3500 Ft) megismerkedhetnek a tagokkal, megtanulnak velünk együtt egy új dalt, kapnak egy kis zenei alapképzést és még egy jó ebédet is. Ráadásul az összeggel a Marie Curie Alapítványt is támogatta, amely a helyi rákbetegeket támogató nagy egyesület, a jelvénye egy kis sárga nárcisz, amelyet bárki megkap, aki bármilyen kicsi összeggel is támogatja őket.
Amúgy a kaja igazán terülj-terülj asztalkám volt - szokás szerint. Ilyenkor ugyanis batyusbál van, a kórus minden egyes tagja hoz valamit és bedogja a közösbe. Egy tál saláta, néhány szendvics, keksz, torta, fánk, üdítő. Soha nem beszélünk össze, a végén mégis minden van. Van, aki házilag süt-főz, van aki beugrik a boltba és hoz valami előre elkészített dolgot. Én az elején próbálkoztam azzal, hogy sütök-főzök, de az angoloknak egészen más ízlésük van mint nekem. Csak beletúrtak a franciasalátámba, nem ízlett senkinek (kivéve barátnőmet, a litván csajt, de az ottani konyha és ízlés nagyon magyaros, ezt már megbeszéltük). A mákos bejglimért se voltak oda (ami ugyebár nem lett egetrengetően jó, de azért nem volt ehetetlen). Viszont a vasárnapi büféasztal fénypontjaként ünnepelte mindenki a mentolos tiramisut, amiből én képtelen voltam egy falatnál többet enni, olyan idegen volt az ízvilága.
Mivel tudtuk, hogy most extra szájakat is kell etetnünk, mindenki többet hozott - amiből a maradék is több volt. Ilyenkor ezt az viszi haza, aki akarja. Én most egy almatortát vittem (és hoztam is, fel se lett vágva mert annyi édesség volt) és még hozzácsaptam egy fél kávétortát és egy nagy tál kijevi csirkegolyót. Mentségemre legyen mondva, nem volt érte verseny. Valahogy az angolok nem lelkesednek a maradékokért - az én kis családom viszont örülni szokott, ha viszek nekik valami madárláttát.
25 ember volt amúgy kíváncsi rá, hogy milyenek is vagyunk, reméljük olyan is akad közöttük, aki végleg beleszeret a kórusba. A karmesterünk tényleg beledobott apait-anyait, mert az új dal állati jó volt, egy nagyon pörgős-pattogós bulinóta, szerintem mindenki imádta, és még egy kis koreográfiát is tanultunk hozzá.
Elég hosszú dal volt amúgy - én csodáltam, hogy időre készen lettünk vele, de sikerült, szóval volt sikerélmény. A kottákat vissza kellett adni, mert most csak egy alkalomra fizette ki a kórus a jogdíjakat - és ezt itt bizony keményen ellenőrzik. Ha hirtelen jönne valaki a jogdíjasoktól, minden illegális kotta oldaláért 100 font bírságot kéne fizetnünk. Tavaly állítólag egy helyi általános iskolát 10 ezer fontra büntettek meg - ami olyan 3.5 millió Ft. Nem érdemes hát packázni velük. Én hasonló esetet otthonról még nem hallottam - persze lehet, hogy van már. Mindenesetre amikor én gyerekként kórusban énekeltem, akkor simán fénymásolta mindenki a kottákat, és az egyetlen gond csak az volt, hogy nagyon kevés szülő munkahelyén volt fénymásoló. (Milyen távoli is már az a világ, mi? :-)

A kórustagoknak 7-re kellett menniük. Egy teljes órával korábban, mint a családtagoknak, hogy legyen idő berendezni a termet, bemelegíteni a hangunkat és persze pár dalt gyorsan el is énekeltünk várakozás közben. Persze ki tud olyankor koncentrálni a karmesterre, amikor életem legfontosabb közönségét várom. Hiszen mit érdekel a nagy kórusverseny, az amerikai edző vagy a színpadi reflektorfény. A gyomrom jobban görcsben volt, mint eddig bármikor.

Minden ajtónyitásra összerezzentem - mikor jönnek már, mikor érnek ide, vajon rendben és időben el tudtak-e indulni, lesz-e még ülőhelyük az első sorban és vajon fog-e nekik tetszeni? Merthogy egy éve járok már hetente a kóruspróbákra, de a család még soha nem látott-hallott. Az, hogy otthon velük együtt gyakorlok nem sokat mond el a teljes élményből - van olyan dal, ahol a basszusnak percekig csak az a szövege, hogy "dumdumdumdum" vagy "swing-swing-swing-swing" ráadásul néha tök ugyanazt a hangot kell kitartani. Szóval nem minden dalunk nagy élmény, ha csak egy embert hall az ember.
Meg attól is féltem ám, hogy vajon nem lesz-e unalmas számukra tíz barbershop dal egymás után. Mégiscsak három kisgyerek és egy nem feltétlen acapella kórusokat kedvelő férj az ítélőbizottság.
És persze ott volt a fekete ló is, Kisbende. Akinek a viselkedéséről semmi jót nem vártam. Este 8-kor neki már nagyon későn van, más napokon ilyenkor már megfürödve az ágyában nézegeti a mesekönyveket a család egy szabadon választott tagjával.
És ha mindez a sok szorongás nem lenne elég, akkor ott volt a bejgli. Amit évek hosszú munkájával tökéletesre fejlesztettem és amin most csak egyetlen icipici dolgot változtattam. A tölteléket. Azt se azért, mert az eredetit olyan bonyolult lenne elkészíteni, hanem mert nincs mákdarálóm. Amikor nyár végén kijöttünk darált mákot hoztam magammal. Jó is volt, csak elfogyott. Így amikor most novemberben hazalátogattam, akkor ezt is vettem. Volna. Csak hát pont abban a boltban, ahová beszédültem nem lehetett kapni. Csak darálatlant. És egy előre elkészített máktöltelék nevű terméket, ami azt ígérte, hogy csak pár kanál tej kell hozzá és már kész is. Megnéztem a hozzávalókat: 40% mák, 50% cukor, keményítő, sűrűsítő és némi aroma. Mivel a töltelék eredeti receptje is majdnem hasonló, ezért úgy gondoltam jó lesz ez. Hülyeség ugyan cukrot is a bőröndbe rakni, de egyszerűen nem volt időm tovább keresgélni. És most jött el az idő, hogy bejglit gyúrjak.
Az igazán jó főzött máktöltelék úgy néz ki, mint a friss, koromfekete bitumen, amit az utakra kennek. Színe van, illata, lelke és fénye. Az íze meg... na hát az mennyei. És ami a legjobb benne, hogy sütés után is nedves marad. A tésztát leheletfinomra szoktam nyújtani, és csak jelzésértékű amikor feltekerem. Az egész csak azért van, hogy ezt a mennyei tölteléket összetartsa.
Hát... ez az előre elkészített töltelék nem volt fényes. Szürke volt és száraz. Hiába tettem bele több tejet, javítottam fel citromhéjjal, mézzel és lekvárral. Akkor se lett sokkal jobb. Ráadásul nem volt tökéletesen ledarálva sem. Csak úgy ropogtak a fogam alatt a mákszemek. Brrr. De nem volt visszaút - mindenkinek eldicsekedtem már vele, hogy milyen isteni és különleges mákos sütit viszek, hát sodródtam az árral. Gyúrtam, kelesztettem, pihentettem és sütöttem. Majd jött a kóstolás ideje... és a csalódásé.
Merthogy rossz lett. A tészta vastag (nem tudom, hogy miért...) a töltelék meg száraz. Ahogy a férjem mondta, mintha boltban vettem volna. Szóval nem rossz, de nagyon-nagyon messze a kulináris élvezettől. Én meg egész délután azon dilemmáztam, hogy vajon attól még vigyem el, mert hát várják - vagy inkább ne, mert ez minden bejglik szégyene. Értitek - nem rossz, csak hát nem jó.
A kérdést a férjem döntötte el, aki azt mondta vigyem csak, mert ezt a vackot ő nem fogja megenni. Szóval vittem. Kiraktam és esküszöm rá se néztem többé. De sejtem, hogy nem lett nyerő.
De amikor már az ajtó állandóan nyílt, már ez se érdekelt. Énekeltem, és félszemmel a karmestert is néztem, de lélekben nagyon másutt jártam. A torkomban dobogott a szívem és hirtelen rájöttem, hogy miért is az a sok próba, a tréning, hogy álmomból felkelve is tudjam a szöveget és a dallamot. Hogy erre aztán ne kelljen koncentrálni egy pillanatig sem. Mert amikor az ember ott áll a színpadon, akkor millió más dologra kell odafigyelnie. Pláne, ha nagy a tét. És nekem az volt.
És nagyon örültem, amikor időben megérkeztek és volt helyük az első sorban és még pár fotót is csináltak. A férjem kezelte a Nikont, a nagylányom a kisebb gépet. De aztán pár villantás után már egyik se fényképezett többé. Nem, nem az ámulat vette el a fotózós kedvük - mindkét gépben kifogyott az elem. (Hát nem tipikus????) Mondjuk a férjem amúgy se nagyon sokat fotózhatott volna, merthogy Kisbende nagyon megörült, hogy lát engem - csak azt nem értette, hogy miért nem jöhet oda az anyukájához. Nyújtotta a kis kezét, hogy öleljem át, vegyem ölbe - én meg ugyebár daloltam, és próbáltam koncentrálni, de egyre kevesebb sikerrel. A kórusban többen kuncogtak, mert persze Kisbende nagyokat kurjongatott is, és végre megtanulta a "Mami" szót is, amit be-bekiabált. (Naná, hogy a legjobbkor fejlődik a gyerekek szókincse.) Szerencsére a próba végére jöttek, még az előadás kezdete előtt, így csak egy dalt kellett Kisbendének nélkülem senyvednie, és az egyik csaj oda is jött hozzám, hogy ne aggódjak, itt most egymás közt vagyunk - család és barátok. És ha Kisbende oda akar jönni hozzám, hát jöjjön.
Na, jött is. Így volt dal, amit úgy daloltam, hogy a lábam ölelte, volt amikor ölbe vettem és olyan is, hogy leguggoltam hozzá. Amikor a karmester a közönség felé fordult, hogy felkonferálja a következő dalt, Kisbende azonnal odapenderült a helyére és elkezdett mutogatni a kórusnak, hogy énekeljünk, ne hagyjuk abba. És aztán boldogan táncikált előttünk.
És utána az apja kivitte. Egy szomszédos terembe, ahonnan ők hallottak ugyan minket, de Kisbende produkciója már nem volt látható. Merthogy ugye aranyos egy ilyen színpadon bohóckodó gyerek 1-2 percig - de valljuk be, utána már idegesítő. Hiszen nem ezért jöttek az emberek, hanem hogy a szeretteikben gyönyörködjenek. Amikor lementek a dalok mi nem maradtunk ott enni (én még a bejglis edényt is otthagytam) és tombolát se vártuk meg. Siettünk haza, mert addigra már minden gyerek hullafáradt volt. De azért dicsértek. Mondták a lányok, hogy szép voltam, meg azt is, hogy büszkék rám, amiért ilyen szépen énekeltünk.
De a legnagyobb bókot a férj mondta, aki szerint tök profi kórus vagyunk. És hogy élőben végre összeállt a kép, és nem csak a kép de a hang is jobb így, mint amikor a kis képernyőn néz minket. Mert ez állati jó és erős volt. És hogy végre érti, hogy én ebben mit szeretek, és hogy mostantól sokkal jobban fogja viselni, ha egész hétvégékre eltűnök próbálni, meg azt is, ha itthon dalolok. Még akkor is, ha neki ebből sokáig csak a "dumdumdum" jut. Szóval dicsérve vagyok kérem. És ez jó.

A kórus minden évben tart karácsony előtt egy "Family and Friends Evening"-et, amikor a barátokat és családtagokat meghívjuk egy nagy éneklős ünneplésre. Belles csajokat ismerve, evészet és ivászat is lesz. Igaz, a karácsony hangulatát a mince pie és forralt bor fogja emelni. Előbbi egy aszalt gyümölcsökkel töltött kosárka, utóbbit nem kell bemutatni. Én mindkettőt szeretem - de úgy döntöttem, hogy ha már magyar vagyok, egy magyar karácsonyi sütit fogok vinni. Ott figyel már a sütőben a mákos bejgli, megmérem hát holnap este az angolok toleranciaszintjét. Itt ugyanis nem ismerik a mákos sütiket - van ugyan mák, de csak a kenyérkék tetejére szórják, mint afféle díszítést. Rendes, magyar bejglivel még soha nem találkoztak.
A sikerben persze nem vagyok biztos - elég jellegzetes, kesernyés íze van a máknak, és bár mi kicsi korunk óta erre vagyunk szoktatva, másoknak ez lehet fura. Ráadásul a mák önmagában is problémás, sokan errefelé félnek is tőle, mondván, hogy kábítószer alapanyag, nem kéne enni.
Hát én megkérdeztem néhány kórustagot, megennék-e a mákos sütit, ha hozok - és elvben mindenki lelkesedett. Persze legjobban a litván barátnőm, mert arrafelé is szeretik a mákot.
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a férjem ma rám szólt, hogy ha ez nem csak "family" hanem "friends" este is, akkor miért nem hívom meg a barátainkat is? Megmondom őszintén, nekem eddig eszembe se jutott. Nem mintha nem örülnék nekik, hanem mert este 8-9 között lesz a rendezvény, szerintem olyankor minden kisgyerekes bőszen altat, pláne szerda este, mikor másnap korán kell kelni. De ha esetleg bárki el tudna jönni gyerekkel vagy anélkül nagyon örülnék neki. Nekem mindhárom csemetém ott lesz, de ugyebár nekik látni kell az anyukájukat. Aki ugyan nem a fenti ünneplős fellépőruhájában lesz, csak a kórus "hétköznapi" egyenruhájában, de azért nagyon elegánsan.
És nem győzöm még egyszer hangsúlyozni, mákos bejglivel készülök.
Tehát aki akar-tud az jöjjön! December 14-én, este 8-9 között az AT7 Centerbe!

Hogy is hagyhatnánk abba az ünneplést? Akkora esemény volt ez a Convention, hogy még sokáig érezzük majd az utórezgéseket. A mai szerdai próbán például megnéztük a rólunk készült videót, aztán kicsit buliztunk. Aztán kicsit néztük a tűzijátékot. Merthogy közben Diwali is van.

Mivel az elmúlt félév nagy részét azzal töltöttük, hogy ezt a két jó kis dalt gyakoroltuk, nem csoda, hogy bizony időbe telik, míg feldolgozzuk az eseményeket. Ráadásul valljuk be, tényleg sűrű három napunk volt.
Én például azért is éreztem jól magam, mert végre ki mertem nyitni a számat. Aki ismer, azt tudja, hogy szeretek poénkodni, és bizony egy ideje már szenvedtem attól, hogy nem tudom magam rendesen kifejezni. Ám ennek vége - megtört a jég!
Már írtam, hogy a versenyen két dalt is előadtunk.- Az egyik a Charlie és a csokigyárból a Cheer up, Charlie című nóta, amit a Karcsi anyukája énekel, amikor a fia nem nyerte meg a szülinapi csokival a belépőjegyet Willy Wonka csokigyárába. A fiú bánatosan el - anyuka meg énekli, hogy "vidulj már fel Karcsikám!"
Amikor először meghallottam ezt a dalt, a szőr felállt a hátamon, úgy utáltam. Nyálas, unalmas, túl színpadias. Nyilván más annak, aki ezen nőtt fel és mindenféle gyerekkori nosztalgia köti a dalhoz - de nekem az egész Csokigyár fura és idegen történet. Amikor először láttam a filmet, nem ismertem a könyvet és kifejezetten ijesztő, durva volt, hogy a gyerekek sorra tűnnek el, és fogalmam sem volt róla, hogy végül előkerülnek-e, vagy a végén majd kiderül, hogy ez a Willy Wonka egy brutális gyerekgyilkos. Jó, tudom, perverz a fantáziám, de valami éjszakai tévéműsorban futottam bele, és tényleg nem tudtam, hogy ez gyerekfilm.
Szóval a dal először nem tetszett, de aztán újra és újra énekeltük, átbeszéltük, rengeteget dolgoztunk rajta és én lassan megkedveltem. Ez volt az a dal, amin még sírtam is, amikor a direktorunk azt magyarázta, próbáljuk meg úgy énekelni, mintha a kisfiú soha nem jönne vissza, most látjuk utoljára. Szóval most már úgy látom, hogy ez egy felkavaró, gyönyörű dal, amúgy a zsűri is odavolt érte.
De azért a mi flitteres, csillogó külsőnk és a dal hangulata erőteljesen üti egymást. És amikor először néztem a tükörbe talpig sminkben, műszempillával, élénk rózsaszín rúzzsal, kicsit röhögni kezdtem és benyögtem, hogy persze "Cheer up Charlie, your mother is back from the whore house - tehát, hogy örülj Charlie, mert anyád hazajött a bordélyházból. És hogy teljes legyen a kép, egy kicsit megrebegtettem a gyémántos műszempilláimat és csücsörítettem is a számmal. A körülöttem lévők persze dőlni kezdtek a röhögéstől. Különösen, hogy előadtam, hogy emögött koncepció van, mert hiszen a mi direktorunk magyarázta mindig, hogy ez már nem a filmbéli dal, ez már a mi értelmezésünk - hát akkor értelmezzük még szabadabban! Mi van akkor, ha Charlie nem is kisfiú, hanem egy felnőtt pasi? És épp rúdtáncosnő mondja neki, hogy Cheer up Charlie...?
Mondanom sem kell, a szex mindenütt arat, kulrútáról függetlenül. Az ötletem olyan siker lett, hogy a csajok kézről kézre adtak, mindenkinek egyesével elő kellett adnom a saját koncepcióm, demonstrálva a pillarebegtetéses cuppogtatást. Mindenki egyetértett vele, hogy ezt a verziót elő kell majd adnunk, jól meglepve vele a direktorunkat, de persze aztán nem tettük. Én azt hittem, hogy nem is tud róla, de ma persze odajött hozzám. Én azt hittem, hogy meg fog dicsérni, hogy milyen nagyon jó voltam az előadáson, és így tovább, meg ilyenek. De persze pasi...
Közölte, hogy hallotta, hogy van egy új Cheer up Charlie koncepcióm, és ő ugyan nem tudja, hogy mi ez (khmmm....) de ha van kedvem bemutatni neki előadni, akkor bármikor nagyon szívesen megnézi... (naná, barátom, elhiszem...)
A másik nagy röhögés akkor tört ki körülöttem, amikor az első este vacsora közben arról panaszkodtam a mellettem ülő csajnak (aki amúgy nurse, és mit ad isten épp hozzá tartozom) hogy a kórus dugába dönti mindig a fogyókúrámat, mert jobbnál jobb vacsikra megyünk, és a havonta tartott hétvégi próbákon mindig nagy dinomdánom van. Az a szokás ugyanis ilyenkor, hogy mindenki hoz valami finom kaját ebédre, és habzsi-dőzsizünk. És persze mutattam a tányéromat, hogy hát tessék, már megint eszünk, és rémes, mert késő este van, aztán itt hízunk. Erre a nurse felhívta a figyelmemet arra, hogy a Bettysben uzsonnáztam, méghozzá egy hatalmas kávés-diótortát, amiről alig öt perce lelkendeztem, és hogy azért talán már mégse a kórus a felelős, hogy én délután kiszököm a hivatalos programról a helyi cukrászdába. Mire én megjegyeztem, hogy ha nem lenne kórus, akkor én nem lennék itt a kísértés mellett. Mire ő felcsattant, hogy "de hát senki nem kényszerített rá, hogy lenyeld!" - mivel addigra már belehevültünk a vitába, ez a mondat kicsit hangosabban hangzott el, mint a többi, és a tíz fős asztal már csak ezt hallotta. Mondanom sem kell, mind rögtön másra asszociáltak és szétröhögték az agyukat.
Pedig nekem azért igazam volt, mert ahol ennyi nő van, ott bizony rengeteget lehet enni. Az egyik kórustársunk például (aki amúgy mindig isteni muffinokat szokott sütni) ma például mindenkinek személyre szóló muffint készített, a saját monogrammjával díszítve és aranypapírral bevont papírdobozokból még a kórusállványt is készített, és mindenkinek a muffinját a saját kórusbéli helyére tette. Hát nem tündéri? Ráadásul isteni finom. Egy másik csak meg olyan sajtos pogit csinált, aminek szintén lehetetlen volt ellenállni. És még mondja valaki nekem, hogy a kórusélet nem hizlal!

Én még ma is csak pihegni tudtam - de nem meglepő. Az elmúlt három nap nagyon intenzív volt. Sok-sok bulival.

Harrogate bájos kisváros. Járt itt már mindenki, aki fontos az angol kulturális életben. Fürödtek itt a Bronte nővérek, és a mi szállónkban szállt meg valaha Lord Byron is.Az utcán patakokban folyt a meleg termálvíz, maga után hagyva azt a jellegzetes kénes illatot. Az óriási, szépen ápolt parkban futkároztak a mókusok és felnőttek-gyerekek egyaránt élvezték a modellekkett telerakott hajókázós tavat. Nekünk ezekre persze nem nagyon volt időnk. A szálloda és a konferenciaterem között ingáztunk. És csakis Betty kedvéért tettünk kerülőutat... párszor. Őt ugyanis vétek lett volna kihagyni.
Betty ugyanis Harrogate leghíresebb személye - még akkor is, ha senki nem tudja, hogy ki is volt az illető hölgy. Egyesek szerint Elizabeth Bowes-Lyon, II. Erzsébet (tehát a királynő) édesanyja, mások szerint Betty Lupton, a Harrogate Spa korábbi menedzsere, esetleg egy itt dolgozó munkás lánya, aki TBC-ben halt meg gyerekkorában, vagy egyszerűen egy arrafelé kószáló gyerek, aki jókor volt jó helyen. De hát semmi nem biztos, csak az, hogy Betty kihagyhatatlan élmény - mert hogy ez Anglia legjobb cukrászdája - vagy hát angolosan inkább teázója, immáron 90 éve.


Nagy sor is áll mindig előtte, érdemes kora reggel ott kezdeni, vagy felkészülni arra, hogy bizony várni kell. Mert bár Bettysből hat is van, de csakis Yorkshire-ben lehet megtalálni. Bár évek óta nagy a nyomás rajtuk, hogy nyissanak világszerte hasonló teaházakat, a menedzsment nem enged, mert szerintük ha nem tartanák rajta a szemüket szigorúan a minőségen, akkor bizony az esne. Szóval Bettys csak Harrogate, York, Northallerton és Ilkley városokban elérhető - és kihagyhatatlan. Olyan igazi kis angol teázó - uborkás szendviccsel, tejes teával, vasárnap élő zenével, és a WC-ben nagy kandallóval. Vicces hely, de tényleg.
De a lelkünket nem csak ez melegítette - a Convention ugyanis valami elképesztően nagyszabású esemény volt. Rögtön a bejáratnál két hatalmas karácsonyfával - alatta százával voltak az ajándékok. Jó volt a lányaimmal együtt csomagolni, díszíteni a dobozt - mert bár őszintén és mélyen hisznek a Télapóban, jól tudják azt is, hogy nem mindenkihez megy el, és bizony vannak szegény gyerekek, akiknek nem jut karácsonykor ajándék. Nekik meg egy csomó játékuk, amit nem használnak. Olyan örömmel hozták, hogy ezt is tegyük be, azt is - semmi irigység nem volt bennük, hogy miért nem ők kapnak valamit. Örültek, hogy amijük van, most jó helyre kerül, egy olyan gyerekhez, aki nagyon fogja szeretni. Mert ez fontos.
De volt persze rengeteg bolt is - én vettem pár ékszert, hangjegyekkel, violinkulccsal. Nem valami drágákat, csupa bizsu, de nagyon jó érzés volt ezzel is elköteleződni, kifejezni, hogy a zene milyen fontos nekem. Már kérdés, hogy ott nem hordhattam egyiket sem, mert szigorú egyenruhában kellett végig lennünk - fekete nadrág, blúz, rózsaszín ékszer és sötétkék polárpulcsi, ha kimentünk valahová. (Utóbbi kettőt a kórus ingyen adta az előzőeket mindenki maga vásárolta.)
A szigorú követelmények csak este lazultak, amikor jött a vacsorával egybekötött buli, amikor az egyes fogások között amúgy énekeltünk is, a szálloda többi vendégének örömére.
Az első este volt a mellrák-party, amire eredetileg akartam venni egy rózsaszín hosszú ruhát, ami álmaimban csak úgy repdesett körülöttem. De aztán rájöttem, hogy tetőtől talpig rózsaszínben inkább malacka lennék, mint görög istennő, ráadásul minden létező hosszú ruha minimum félméterrel hosszabb volt, mint kellene. Szóval egy pink toppal és egy nagy virággal megmentettem a hatát. A mellettem ülő csaj az én litván barátnőm, aki amúgy szinte pontosan annyi idős, mint az anyám, még ha nem is látszik rajta (elképesztő!!!). A közöttünk piruló pasi pedig a karmester (aki szegény próbált nem a dekoltázsomba bambulni, de nehéz volt koncentrálnia) amúgy meglepően kevés férfikarmester volt, és a legtöbbje annak is kopasz-öreg, szóval a mi Timünk nagy sikert aratott a női nem körében, sokan léptek volna át a mi kórusunkba csak miatta. Amit amúgy meg is értek, mert tényleg sármos csávó még akkor is, ráadásul elképesztően jó karmester. De mint írtam foglalt a pasi - bár a kórusból a harmadik csajt fogyasztja épp...


Szombat este volt a karácsonyi parti (ld fenn) ez a csillogó top és csillagos nyaklánc volt az én választásom, de sokan nem elegánsra, inkább poénosra vették a figurát. Világító rénszarvasos pulcsi, angyalka jelmez, és ez a két dögös Télapó. Ennek a képnek végre a férjem is örült, ámbátor szerinte csak azért, mert eddig állandóan aggódott, nem-e rossz nekem, hogy csupa öregasszonnyal vagyok körülvéve, de most megnyugodhatott, hogy vannak ott fiatalabb bigék is. (Én meg elhiszem... :-)
És a vacsik után mentünk még a Showműsorokra, ahol felléptek a tavalyi nyertesek, az idei első három helyezett - és persze egy csomó bendégelőadó, főleg pasi barbershop kórusok.
Volt egy amerikai pasikórus, akik a Mary Poppins dalait adták elő, mind kéményseprőnek beöltözve. De olyan műsort csináltak, hogy a közönség őrjöngve tombolt és a végén állva tapsolt. Mondjuk mindent bedobtak a világító kéménykefétől kezdve, a papírsárkányokon át a közönség közé dobott világító óriáslabdákig. És persze még állati jól is énekeltek.
De az én kedvenceim a Great British Barbershop Boys volt, akik a klasszikus négyesfelállást hozták - kicsit sem hagyományos módon előadva a dalokat. Nekik aztán életük a zene. Próbáltam rájuk keresni a youtube-on, de ott semmi igazán ütős cucc nem volt felrakva. Pedig a műsor, amit előadtak, olyan jó volt, hogy szintén állva tombolt a közönség. Volt egy Star Wars-os előadásuk, amihez hasonlót még soha nem láttam, és egy másik, aminek a címe a Zene evolúciója volt és 101 dalt raktak bele. De ez annyira tetszett, hogy megrendeltem DVD-n az ő előadásukat.
Annyira be vagyok most lelkesedve Barbershop ügyben, hogy még a csajokat is beírattam egy ifjúsági kórusba, az Ivy League-be, ahová 8-28 éves korig lehet járni, és csak havonta vagy ritkábban próbálnak, vagy itt Coventryben, vagy Birminghamben. Szóval jó közel. Mit mondjak, na, kórusban dalolni jó.
Az én lányaim persze kicsit hiányolták az érmet, és kis híján megszavazták, hogy költözzünk Leedsbe, ahol a White Rosette próbál, pláne amikor megtudták, hogy épp felvétel van náluk. Mi ugyan most nem költözünk, de ha valaki, aki olvas, épp ott lakik, nyugodtan jelentkezzen náluk. Egy "Happy Birthdayt" kell csak elénekelnie, és ha szorgosan jár, garantált az aranyérem. Szóval ha úgy vesszük, nem nagy kihívás nyerni, csak jó kórust kell találni.
Amúgy ám most tudtam meg, hogy Coventryben is van még egy Barbershop kórus, a Silver Lining, de ők csak tizedikek lettek, és sokkal uncsibb dalaik voltak, szóval én tényleg jó helyre kerültem. Ilyen a véletlen. Vagy a sors.

A legjobb pillanat, amit örökké meg fogok őrizni a szívemben az volt, amikor már fönn álltunk a színpadon, de még le volt eresztve a vörös függöny. Félhomály volt, és nem láttuk csak hallottuk, ahogy a tömeg kinn a nézőtéren zsibong.

Furcsa módon egész nap nyugodt voltam és magabiztos - annyira jól felkészültünk, hogy nem volt min izgulni. Tudtam a szöveget, a dallamot, a mozdulatokat. Álmomból fölkelve is. Amikor a reflektorokat felgyújtották és a vörös függöny szinte lángra gyúlt a fénytől és tudtam, hogy egy perc és a szemembe vágnak a lámpák - na, akkor elkezdtek a pillangók repdesni a gyomromban, a lábam megremegett, hirtelen rájöttem, hogy innék még egy kortyot. Vagy pisilnék. Természetesen erre már nem volt idő. A függönyt félrehúzták és engem, csak úgy mint mindenki mást elöntött az adrenalin. A karmester felemelte a kezét és mi, a bass-szekció kiadtuk az első hangot: Youuuuu.... és tökéletes volt.
Bevallom, nagy reményekkel és még nagyobb mellénnyel indultam a versenyre. Annyira jól daloltuk mindkét versenydalunkat, hogy biztos voltam abban, képtelenség legyőzni minket. Most már, hogy láttam a többi versenyzőt, kicsit reálisabban látom magunkat is. Jók vagyunk - de van még hová fejlődnünk, és bizony vannak nálunk jobbak is. Akik sokkal több energiát, időt és pénzt fektetnek a kórusba. (Merthogy azt is lehet ám még fokozni...)
Ott van mindjárt az első helyezett: a White Rosette. Ez volt a tizenharmadik aranyérmük. Pedig csak minden második évben indulnak, ugyanis a szabály az, hogy aki egyik évben nyer, a másikban nem versenyzik - ezzel is többen kapnak esélyt az aranyra. De láttuk a tavalyi első helyezettet is, az is piszok jó. És aki itt nyer, az pénzt és lehetőségeket is kap - amerikai ösztöndíjat, vendégedzőket. Így még jobb lesz. Épp ezért az első két helyre bekerülni szinte lehetetlen. Van három kórus, akik rotálva nyerik meg a versenyt - és jogosan. (A White Rosette amúgy az Európai versenyeket is meg szokta nyerni, szóval tényleg piszok jók.)
Igazi harc a harmadik helyért folyik - erről mi idén lecsúsztunk. Ötödikek lettünk. És ez a kórus eddigi legjobb helyezése. (Tavaly hatodikak lettek, tavalyelőtt nyolcadikak.) Most egy csomót tanultam ám az egésznek a menetéből - és megtudtam, hogy ezzel az eredménnyel mi vagyunk Nagy-Britannia ötödik legjobb barbershop kórusa. És hogy divisionokban vannak a kórusok (hasonlóan a focistákhoz) és mi az NB1-esbe tartozunk, és azon belül is a legjobb ötbe, szóval van mit ünnepelnünk.
És meg is tettük.
Mintmár többször írtam - a barbershopos csajok tudnak ünnepelni. És most 19 kórusnyi lelkes nőci jött össze, akik mind elhivatottak a zene iránt. Egész nap mentek a versenyek. Első nap a quartettek (jajj, azok is nagyon jók ám, a mi kórusunkból két csapat is indult és az egyik ezüstérmes lett!) a második nap volt a kórusok versenye. Esténként gálaműsorok, rengeteg vendégelőadóval a világ minden tájáról, pasik-csajok vegyesen, közben humorista konferansziék. Este 11-kor amikor hazaértünk még kezdődött az nagy buli, de én mindkét nap beájultam ágyba. Teljesen kipukkadtam.
De ami a legjobb volt, hogy most kicsit sem éreztem magam kívülállónak, vagy magányosnak egy pillanatra sem. Annyira egy csapat voltunk, akik vállvetve küzdenek, hogy nem volt helye semmilyen feszültségnek, csak nagyon erős szeretetnek.
És hogy fogom-e folytatni? Arra kellett rájönnöm, hogy én ezt egyre jobban szeretem és bár pár hónapja még hezitáltam, hogy folytassam-e, meg még pár hete is kérdezgettem magamtól, hogy megéri-e ennyi munkát belefektetni, ez most már nem kérdés.
Zenélni isteni érzés. Dalolni mennyei. Szerepelni maga az álom. Az első sorban lenni megtiszteltetés. És egy ilyen csapat tagjává válni igazi áldás. És mint látjátok - a vámpírdenevér mozdulatom tökéletes. Szóval a válasz egyszerű: Igen, igen, igen és még, még még!!!

A kérdés sajnos estére eldőlt - nem vagyok karcsú és barna gazella. Inkább egy kicsi, gömbölyű umpa lumpára hasonlítok. Ámbár a férjem szerint messziről nem rossz. Csak az vigasztal, hogy egy hét alatt lekopik.

Délután még kacérkodtam a gondolattal, hogy ezentúl rendszeresen eljárok majd a barnítószalonba, mert milyen jó is lenne, ha végre nekem is egészséges színem lenne nem az a vámpíros fakó. Reméltem, hogy amikor furcsának látom magam a tükörben, az csak azért van, mert nem vagyok hozzászokva egyáltalán a barna színhez.
Az első repedés az illúziókastély falán akkor ért, amikor délután ránéztem a tenyeremre, ami olyan sárga lett, mintha nem egy ügyes kis spray fújt volna le a barnítólötyivel, hanem én magamat kentem volna végig. Pedig direkt tettem rá barnulásgátló krémet - de úgy látszik nem eleget. Vagy nem elég ügyesen. A fene se tudja. Akkor mindenesetre sürgős mosogatásba kezdtem, erőteljesen dörzsölve az edényeket - és láss csodát, kicsit kopott is a kezem színe. Ami mondjuk csak azért szomorított el, mert akkor egy erőteljesebb zuhany és lejön az egész barnaságom. Vagy narancssárgaságom. Ez a szín ugyanis inkább narancs, mint barna. Kezdem azt hinni, hogy az én bőrömmel nem passzolnak ezek a szerek össze, úgy látszik, nem csak a nap ellen tiltakozom genetikusan, de a barnító ellen is. Engem fehérnek teremtett a Jóisten, és ezen úgy tűnik nem ajánlott változtatni.
Ez most egy jó erős művi barnaság, olyan karottás-narancsos. Erős. És nem csak a szín, de a szag is. Pedig direkt kértem bele levendulaillatú olajat, mert ez állítólag elnyomja a jellegzetes önbarnítószagot - de rá kell jönnöm, ez is humbug. Kidobott 99 penni. Lópikulát se ért. Igaz, foltos most nem vagyok. Azt hiszem azért ennek mégiscsak örülnöm kell.
Más örömre nincs okom - elkezdtem összepakolni és kiderült, hogy nem kisbőrönddel kéne mennem, hanem nyergesvontatóval. Egész kis listám van, hogy mikor mit kell hordanunk, mert még a szállodába is egyenruhában kell vonulnunk, már előző nap is. Azt mondjuk nem tudom, hogy a verseny utáni napon is kötelező lesz-e a fekete kiskosztüm, vagy akkor már mindenki laza civilben nyomja. Nem is tudom eldönteni, hogy próbáljak-e esetleg akkor egyénieskedni, vagy ne pazaroljam ilyesmire a helyet, mert értelmetlen.
De legalább tornacuccot nem kell vinnem, mert van a kórusnak egy kis boltos standja, és szigorú beosztás szerint kell ott ügyelnünk. Hát persze, hogy én épp zumba-időben fogok ott unatkozni.
Arról most nem írnék, hogy milyen élmény volt a három gyerek mellett délután pakolni, hiszen a férjem egész délután házon kívül volt, amit meg is értek, mert igyekezett mindent elintézni még most, ameddig egyedül tud mozogni. Én meg persze még tanultam is a kölkökkel, miközben a háromnak háromféle vacsorát készítettem. Közben ugyan rádöbbentem, hogy mind rohadtul el van kényeztetve, mintha egyke lenne. Bíbor, például nem tud egyedül öltözni, Borsi, pedig nem tud egyedül enni. Komolyan mondom, ha nem etetem, akkor inkább éhezik, de most még rosszabb formáját hoztam, mert kinyitni se volt hajlandó a száját, ameddig elé nem raktam egy kis feladatlapot, méghozzá egy non-verbal Plus 11-es tesztet. Gondoltam szenvedjen ő is, de valójában nagyon élvezte, ráadásul hibátlanul töltötte ki, amitől teljesen lepadlóztam, azért mégiscsak 8 éves. Ki is figuráztam, hogy inkább neki kéne nyomni ezt a grammar school dolgot, nem is a tesójának. A napi mókuskerék-showt persze mindig Kisbende koronázza meg, aki vagy engem ölel, vagy a hűtőbe mászik egy kis abrakért.
Az eredmény persze az lett, hogy éjfél van már, és még most se vagyok összepakolva, igaz, azóta kicsit vasaltam is, de csak azért, mert érdekes film ment a tévében. Különben se találtam még ki, hogy a kicsi bőröndbe hogyan fogok bepakolni. De arról legalább már letettem, hogy még cikket is írjak ma este, pedig nagyon kéne, mert le kellett volna adnom ma egy cikket - ezúton is bocsánatot kérek a szerkesztőmtől, és ígérem, hogy amint visszaérek, azonnal nekiugrok és befejezem, de ma már képtelen vagyok még erre is koncentrálni. Valójában csak egy igazi eredményt mutathatok fel: a lábkörmömön már fekete a köröm. A kezemen még nem, mert mi van, ha szükség van még egy kis mosogatásra. (Ami amúgy nem is kérdés sajnos.)
De már nem vagyok szomorú. Ha rámtör a pánik, csak belenézek a tükörbe és máris van min röhögnöm. Hát nem tiszta főnyeremény? :-)

Holnap reggel 7-kor már a buszon fogok ülni, amely elvisz a Conventionra, az év legnagyobb Barbershop versenyére. Természetesen napok óta erről szól az életünk.

Merthogy mint írtam, ez a háromnapos esemény egyben társasági rendezvények sorozata is, ahol muszáj a legjobb formánkat hozni - nem csak éneklésben, hanem külsőleg is. Egyensmink, egyenműszempilla, egyenfrizura - és mint kiderült egyenbarnaság.
Aki ismer engem tudja, hogy az én bőröm feltűnően sápadt. Soha nem is barnulok le. Én már lassan megbarátkoztam ezzel - de elismerem, hogy színpadon, a lámpák fényében ez a fehérség nagyon furcsán hatna. Nemcsak az enyém, de másoké is - ezért hát mindenkinek kötelező bebarnulni. Adottságtól függően van akinek ez jobban megy, másoknak nehezebb. A kézenfekvő megoldás az önbarnító krémek, amikből én már tucatnyit kipróbáltam, mindegyiktől sárga és foltos lettem. Gondoltam, akkor most menjünk profikhoz és elmentem tegnap egy barnítószalonba. Az rögtön kiderült, hogy oda nem lehet csak úgy beesni - előző nap muszáj szőrteleníteni, testet radírozni és alaposan hidratálni. És hogy mindez olyan 12 ezer Ft-omba fog fájni, ami épp akkora összeg, amit a két ott töltött este ruháira és kiegészítőire szántam. Merthogy a fene se fog újakat venni - gondoltam majd némi ékszerrel, kendővel kitűzővel átváltoztatom a kis feketét egy estére mellrák-rózsaszín témájúvá, a másikra karácsonyi hangulatúvá. Nem is beszélve arról, hogy kell egy magas sarkú cipő is, mert amikor Angliába jöttünk, a ruha/cipő és ékszertáram nagy részét otthon hagytam, gondolván, hogy úgyis Kisbende után fogok rohangálni 24 órában, és nem reprezentálni. Hát most már bánom, de késő.
És itt jött rögtön az első hullámvölgy, mert rájöttem, hogy otthon, ha nincs is megfelelő ruhám, akkor is vannak barátnőim, rokonaim, akikhez átmehetnék ruhát-ékszert-kiegészítőt kunyizni, nem is kéne vennem. De itt nincs, hát muszáj boltot járni.
A másik hullámvölgy tegnap délután csapott le rám, amikor rádöbbentem, hogy én mérhetetlenül utálok egyedül vásárolni, az olyan közösségi csajos program, ahol az ember egy külső szemlélőtől még tanácsokat is kap, és több szem több ruhát is meglát. Szóval csak finnyogva mentem boltról boltra, pedig egyedül voltam, gyerekek nélkül és tényleg egy csomó bolt van a belvárosban és én most olyanokba is bementem, amikbe eddig soha, és mégse találtam semmit. És ekkorra már teljesen elmerültem az önsajnálatba, mert arra is rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán utálok magamnak cuccokat venni, mert semmi nem áll jól. És bánatomban vettem is a gyerekeknek két csizmát, mert amúgy is mondták, hogy fázik a lábuk, meg nagyobb öröm nekik venni, mint magamnak. (Persze titokban arra is gondoltam, hogy ha nem jó rájuk, akkor visszahozom és az árából magamnak veszek egyet, ami tök hülye gondolat volt, tekintve, hogy ha visszahozom, akkor nyilván cserélni fogom egy másik számra.)
Tehát amikor hazaérkeztem a nagy beszerzőkörútból sápadtan, ahogy voltam és gyerekcuccokkal,a férj közölte, hogy büszke rám, amiért legalább nem könyvbe öltem a bánatom. Viszont kicsit sem voltam előrébb a tervekkel.
Viszont egy hete vettem már hajfestéket és úgy döntöttem, hogy legalább a lenövést eltüntetem, legalább ezzel ne égjek be. Persze mehettem volna fodrászhoz is, mint az elmúlt 15 évben, de ezzel az angol fodrászcsajjal akit találtam nem voltam igazán elégedett. Olyan öregesen szárít ráadásul rohadt drága. Akkor döntöttem el végleg, hogy elhagyom, amikor otthon az én drága Lacikám (a fodrászom) azt mondta, hogy ez a festés, amit Angliában csináltak az szar és inkább fessem magamnak, mert még azzal is jobban járok. Vérszemet is kaptam - a hajfesték 5 font, a fodrász 40. Naná, hogy megcsinálom én. 15 éve nézem, hogy csinálják, menni fog, gondoltam.
És az se vette el a kedvem, hogy amikor legutóbb vörösre festettem a hajam (tényleg régen) akkor egy tincs hátul kimaradt és tök szőke maradt (és persze röhejes) és aztán amikor megpróbáltam az egészet sötétszőkére visszacsinálni, akkor ébenfekete lettem. Akkor számoltam le végleg az otthoni hajfestés illúziójával.
Mindenesetre most bíztam magamban, és mivel a férjnek dolga volt, amikor egyedül maradtam Kisbendével bátran belevágtam. Na most szerintem otthoni hajfestés egy 20 hónapos segítővel masszív recept a kudarchoz. De erre már csak akkor jöttem rá, amikor nekikezdtem. Igyekeztem az allergiatesztre nem is gondolni, amit 48 órával korábban el kellett volna végeznem, de persze eszembe jutott a cikk, amit a Daily Mailben olvastam, miszerint egy nő befestette a gyereke haját, aki allergiás volt a készítményre és félórával később meg is halt. Inkább arra koncentráltam, hogy ne menjen a festék a fejbőrömre (a mellékelt tájékoztató szerint ez tilos) és csak a hajvégekre tegyem. Mondjuk aki ezt a tanácsot kitalálta az tiszta idióta, természetesen teljesen olyan lett még a hátam közepe is. Viszont mire teljesen felkentem már látszott, hogy ez bizony szőkül, de nem is kicsit.
Amikor leöblítettem, akkor látszott, hogy ez bizony állati fényes szőke, és tök jó színű! És nem is foltos és hátul se hagytam ki egy tincset se (ezt a férj is megerősítette.) Ez a siker azért teljesen feldobott, komolyan mondom, nem számítottam rá, így ezt számíthatjuk hullámhegynek.
Az esti próba szokás szerint fárasztó volt, de legalább sikerült szereznem valakit, aki elvisz a buszhoz, amivel holnap hajnalban indulunk, mert a taxira már igazán nem akartam költeni. Fekete körömlakkot és műszempillát se kell vennem - azt adnak, az első sornak valami különlegeset, de nem láttam. Mivel még nem tettem fel magamnak ilyet (és csak egyszer hordtam) ez még kihívás lesz. De a legrosszabb az volt, hogy este, félálomban még nekiállhattam szőrteleníteni és exfoliálni. Merthogy ma reggel a barnítószalonban kezdtem.
A Jóbarátok rajongók biztos ismerik a részt, amikor Ross elmegy egy ilyen helyre és annyira béna, hogy elől négy adagot kap, hátulról egyet se, így totál felemás lesz. Én nem csak ettől féltem, de a foltosságtól és a természetellenes répaszíntől is. Mindenesetre a recepciós csajszi tényleg tök kedves volt - mindenre felkészített. Forogni kellett, fújtak, szárítottak - mindezt négyszer. Most délután egy óra van - ötre meglesz a színem. Amit már most látok, hogy a csuklómnál béna lett, mert behajlítottam a kezem és a ráncokba nem került festék. Ráadásul a tenyeremre úgy tűnik nem kentem elég krémet mert már most sárga. Az arcom sokkal idősebbnek tűnik a barnaságtól és nagyon furcsa. De abban reménykedem, hogy amikor kész lesz, akkor egy sokkal karcsúbb és barnább nő fog visszanézni a tükörből (a barnaság igazi optikai tuning) és nem egy szétszolizott vén szatyor. Tehát még csak ringatózom a vízen, nem tudom, hogy a végén fenn vagy lenn leszek. De az biztos, hogy amikor végeztem a szalonban félóra alatt megvettem amiket tegnap kinéztem. Tehát ruhám is van. Nem sok, de talán nem vallok szégyent. Mostmár csak egy árva gyereknek kell csomagot készítenem és összepakolnom. Ja, és feketére festenem minden körmöm.
A férjem amúgy végül nem is azon akadt ki, hogy mennyit költöttem, hanem azon, hogy most 4-5 órán át nem nyúlhatok vízbe - nincs mosogatás, főzés, még teregetni se tudok. Hahaha! :-)
Amúgy a Charlie és a csokigyárból fogjuk a "Cheer up Charlie"-t énekelni és a 101 kiskutyából a "Cruella de Vil"-t. Utóbbihoz olyan mozdulatok vannak, hogy hajjajj! És meg is tudom majd mutatni, mert minden produkciót felvesznek és DVD-n megkapjuk - persze újabb 5 fontért... De azért ez mégiscsak örök élmény. Ki tudja, jövőre vállalkozom-e hasonlóra. Durva menet volt. És még nincs vége! Drukkoljatok!

Ahogy közeleg a verseny ideje, egyre sűrűsödnek a kóruspróbák és persze egyéb teendők is. Hiszen a Barbershop nem csak az éneklésről szól, hanem a mókáról is és persze a jótékonykodást se felejtsük el.

Íme az új fellépőruhám - aki nem látná a különbséget, annak felhívom a figyelmét egy lényeges apróságra - ez bizony alul nadrágban végződik, nem szoknyában, és csak az első sor hölgyei hordanak ilyet, különben nem tudnának annyira szabadon mozogni, ahogyan az szükséges lesz az előadás alatt. Elárulom ugyanis, hogy én például a földön fogok feküdni a második dal végén, és nem kicsit lihegve. Legalábbis ma, délután négykor, amikor már hat órája énekeltük ugyanazt a két dalt, már rohadtul ki voltam fáradva. Mindezt egyensminkben, kontyban, és egy baromira kényelmetlen, ámde nagyon látványosan szikrázó ezüstcipőben, amiért ráadásul 35 fontot kellett fizetnem.
A héten amúgy három próbánk volt, kicsit azért próbára téve szegény férjem türelmét, aki ma mondjuk teljesen egyedül terelgette a három csemeténket, köztük a hőemelkedéses, köhögős Borsikát, aki miatt nem mehettek ki, és a Kisbendét, aki meg a bezártság miatt szétszedte az egész lakást. Konkrétan életveszélyes módon feszegette a határait, olyan trükköket próbálgatva ki, mint az elbír-e az etetőszék tálcája, ha ráállok, a dívány karfájáról lehet-e fejest ugrani, és vajon a hintaszékben állva meddig bír hintázni. Amikor már a számítógép monitorját is sikerült levernie, kicsit az emberben is elpattant egy húr, de szerencsére ekkorra hazaértem és ő el tudott menni futni egyet. Míg odavolt, Bende a falhoz vágta a vacsoráját és a padlószőnyeget valamint a falat beterítette a müzli, de se anyagi, se személyi kár nem esett, az a pár méter papírtörlő meg ezért lett vége. Nekem amúgy se volt erőm balhézni vele, így néhány omm után jobbnak láttam csendben feltakarítani a koszt. Ez van. Feszegeti a határokat. Az a baj, hogy emellett olyan csibészes mosolya van, hogy képtelenség rá haragudni.
Persze lehet most sajnálni szegény embert, hiszen a férfiakat úgyis mindig hősnek tekintik, ha képesek három gyereket életben tartani egy teljes napon át a feleségük nélkül, ám ha ugyanezt az anya teszi meg, senki nem dob egy hátast. Ez a dolga. Csak azért nincs különösebb lelkiismereturdalásom, amiért elmegyek a háromnapos Conventionra, mert az ember is itt hagyott egy teljes hétre, míg hazaugrott Magyarországra tanítani, ráadásul ittlétünk óta nem is egyszer. Nem írtam még erről, mert mi van, ha potenciális sorozatgyilkosok is olvassák a blogot, akik vérszemet kapnának, ha megtudnák, hogy egyedül vagyok három gyerekkel, de most bevallom - bizony már megtörtént ilyesmi. Így tapasztalatból tudom, túl lehet élni.
A mostani hazaútja csak azért jött rosszkor, mert ha itt lett volna, akkor részt vehettem volna a kórus hétvégi nagy fellépésén, ahová bárki eljöhetett (10 font volt a belépőjegy) és megnézhette, hogy mit tudunk és milyenek vagyunk. Gondoltam is rá, hogy itt a blogon is közzéteszem az eseményt, hátha van, aki szívesen eljönne, de aztán amikor kiderült, hogy én nem tudok menni, inkább passzoltam. De azt mondják jól sikerült, pedig a nagy koreográfiát, amit már hónapok óta gyakorlunk elő se adtuk (jöttek ugyanis a konkurens csapatok karmesterei is, és nem akartuk, hogy megtudják, milyen nagy durranással készülünk.)
Ez a három próba a héten azért rendesen kimerített - volt kettő éjszakai, egyik csakis az első sor részére, mert nem győzik hangsúlyozni, hogy milyen fontos, hogy a mi mozgásunk, arcjátékunk, gesztusaink tökéletesek legyenek, megkapóak és kifejezőek, hiszen ezt látják leginkább a nézők, és persze a zsúri is. Ráadásul a második dalunkhoz tényleg sűrű, pattogós koreográfia van, aminek nagyon flottul kell mennie, annyira a vérünkké kell válnia, hogy már ne is gondoljunk rá. Hiszen azért mégiscsak az ének a lényeg, annak nem mehet rovására. Volt a sima próba és ma egy egésznapos. Az egyik dalunk amúgy elég érzelmes és a mi drága karmesterünknek most sikerült olyan szinten felzaklatni a társaságot, hogy mire gondoljunk, amikor éneklünk, és milyen érzelmeket próbáljunk magunkból kihozni, hogy többen tényleg sírva is fakadtak közben. Köztük én is. Nem is azért, amit a pasi mondott, inkább, hogy mások sírtak és elmondták, hogy miért. Az egyik csak például azért, mert milyen régen nem látta a szeretteit, és amikor újra elkezdtük énekelni a dalt, akkor hirtelen belém hasított, mint egy kés a fájdalom, hogy tényleg nekem is mennyire hiányoznak az otthoniak. Fura, de mióta itt vagyok, még nem is sírtam. Egyáltalán. Na, most átszakadt a gát, konkrétan ki kellett mennem a próbáról, és ott potyogtak a könnyeim a kiskonyhában, és nagyon jólesett, hogy rögtön kijött velem egy csak, akivel amúgy addig még nem is beszélgettem és főzött egy teát, és vagy tíz percet lelkiztünk, és amikor visszamentem is sokan átöleltek és vigasztaltak. Nem is az számított, hogy miért sírtam - mindenkinek vannak veszteségei, és végül is ez a dal erről szól. És most valahogy nagyon megérintett, jobban, mint eddig. De hogy ettől aztán jobb lesz-e az előadás, tényleg nem tudom.
Most már lassan április óta foglalkozunk ezzel a két dallal, és bár néha-néha más nóták is előkerülnek, szinte 90%-ban csak ez a kettő van műsoron. Ez amúgy jónéhány embernek el is vette a kedvét a kórustól, hiszen aki csak hobbiból akar dalolgatni, annak ez a próba és munkamennyiség tényleg brutális.
Nekem is.
Nem véletlen, hogy nincs is mindig kedvem elindulni este 7-kor próbálni, amikor már inkább pihennék, tudva, hogy most akkor három órán át állni fogok és leszakad majd a derekam, a hátam, mert ülni nem lehet. De már nem akarom cserben hagyni a csapatot - túl sokat tettem bele ahhoz, hogy csak úgy kilépjek. Hát csinálom. És hát tényleg megbíztak bennem, amikor az első sorba raktak, meg kell szolgálnom a bizalmat.
Meg aztán a verseny igazán nagy buli lesz, mindenki azt mondja. Harrogate a hely neve, ahol a Conventiont tartják, nagyon remélem, hogy városnézésre is lesz idő, mert szép kis tengerparti hely. Ráadásul a szállodánknak nagy wellness-spa részlege is van, úgyhogy végre felavathatom az új fürdőruhámat, de lesz Zumba is, szóval edzőcuccot is vinni kell. Ez persze csak része a nagy csomagomnak, amivel készülni kell. Merthogy a sima ruha és a fellépő ruha mellé, egyenruhában megyünk (fekete ing-nadrág és rózsaszín ékszer) de be kell pakolnom valami elegáns rózsaszín ruhát is, mert az első este "Pink Evening" lesz, a mellrák elleni küzdelem jegyében. (Tehát ilyet még vennem kell a jövő héten.) És össze kell állítanom egy karácsonyi "cipősdoboz" csomagot is, amelyet majd egy menekülttáborban fognak szétosztani, és még ki kell válogatnom a régi melltartóim közül is, ami már nem kell, mert az is jótékonyságba megy. Lesznek vásárok is, mindenféle zenei szuvenírral, és egy csomó továbbképzés is, mindenféle vendégedzőkkel. Nem is beszélve a többi kórus előadásáról. Szóval unatkozni biztos nem fogunk.
Azt még mindig nem árulhatom el, hogy mi lesz a két dal, amit éneklünk, de aki szemfüles, az láthatja, hogy a mellettem álló hölgy milyen kiegészítőt visel és tippelhet a második dal címére, ha van kedve.
Annyit elárulok, hogy állati jók vagyunk. A sok-sok próba, vendégedző, karmester nem volt hiábavaló. Ez a kórus klasszisokkal jobb már, mint amikor csatlakoztam hozzájuk. És szerintem nagyon esélyesek vagyunk egy dobogós helyre.

Az elmúlt két napban igazi kiképzőtáborban voltam. Napi nyolc órás próbák, szigorú időbeosztás és munka megállás nélkül. És mégse vagyok fáradt, sőt! Alig várom a szerdát, amikor újra mehetek!

Bevallom, annyira nem lelkesített eredetileg, hogy rögtön visszaérkezés után az első hétvégémet egy csapat angol nővel töltsem egy szállodában. Úgy éreztem, hogy nem vagyok még kész a mélyvízre, jobb lenne még egy kicsit a langyosban szokni a medencét. De nem igazán volt választási lehetőségem, mert október végén lesz az a Barbershop verseny (ők úgy mondják, Convention), amin Anglia összes kórusa részt vesz (tavaly hatodik lett a kórus) és előre megmondták, hogy aki ezen ott akar lenni, annak kötelező ez a hétvége is. Mivel én öt hetet amúgy is kihagytam, nem volt kérdés, hogy ha most nem megyek, akkor lőttek az egésznek. Márpedig ha a versenyt kihagyom, amire amúgy egész évben készülünk, akkor minek is megyek tovább? Szóval összeszedtem magam.
Akkor jött a hír, hogy szombat esti parti témája az Oscar gála lesz, ami aztán végképp elvette a kedvem, hiszen estélyikkel nem vagyok igazán ellátva, márpedig ezek a Belles csajok nagyon tudnak bulizni és kiöltözni, és bizony fel kell venni velük a lépést, ha nem akar az ember szégyenbe maradni. És persze még a fellépő ruhánkat is vinni kellett, mert jelmezes próbát is tartottunk. Szóval ahhoz képest, hogy két nap az egész, jókora pakkal indultam útnak a szállodába.
Mondjuk a reggel 9 órás kezdés teljes horror volt amúgy is - ám a szoba, amit kaptam kicsit felvidított. Ilyenben még nem laktam korábban, pedig jártam már pár klassz helyen - de ennek az egyik fala üvegből volt. Csupa napfény, tisztaság, nyugalom, puha szőnyeg, nagy ágy. Mivel Kisbende az elmúlt két éjszakán ismét az óránkénti ébredést választotta, főleg az utóbbi vonzott, de aztán majdnem éjfélig kellett várnom arra, hogy kipróbáljam, kényelmes-e. És akkor még nem is sejtettem, hogy nem fogom tudni kipróbálni. Mert nem alszom majd egyáltalán benne. Egy másik ágyban fogok lefeküdni. (Micsoda fordulatok várnak még a kedves olvasókra...)
Egy ilyen egész napos próba amúgy rémséges is lehetne, mert nyolc órán át állni derékfájdító élmény, és énekelni se feltétlenül jó. Pláne, ha csak két dal van repertoáron, hiszen ezt a kettőt fogjuk a versenyen elénekelni, logikus hát, hogy ezeken kell dolgozni.
De az egész egyáltalán nem volt olyan unalmas, mint ahogyan gondolná az ember. Először is mert ezen a két dalon is tényleg volt mit csiszolni, még akkor is, ha a szöveget és a dallamot tökéletesen tudta mindenki. Mert hát a hangsúlyok, a dal értelmezése és a gesztusok, és persze a koreográfia az bizony kívánja az utómunkát. Tudom, röhejesnek tűnik két darab háromperces dalon ennyit dolgozni, de hol van még most is a vége! Hat hetünk van még a versenyig, és még mindig van munka vele! És tényleg minden egyes részletén van mit ismételgetni, hogy jobb legyen, és tök izgi, de a végére tényleg jól hallható a különbség, és a fejlődés.
Hogy ez az egész jó élmény legyen, persze kellett még egy-két dolog. Az egyik a vendégedző, egy amerikai pasi, aki velünk volt mindkét nap, és friss szemmel látva (ok, inkább füllel hallva) egy csomó apróbb-nagyobb dolgot tudott tanácsolni. Ráadásul mindezt iszonyú jó stílusban és viccesen.
A másik nagy fegyvertényt meg a szálloda tette hozzá a hétvégéhez, ahol tényleg nagyon kényeztettek minket. Az ingyenes óriási kávéautomaták, és mellette gyümölcs, keksz, forró fánk. A nagy svédasztalos ebéd, és az igazán ínyenc vacsora. Az igazat megvallva az egész hétvége egy nagy hízókúra volt, pláne, ha igaz, hogy a nevetés is hizlal.
Merthogy nagyon sokat nevettünk, különösen este, az Oscar partin, amin igazi díjakat is osztottak. A legjobb ruha, a legjobb frizura, a leghiúbb kórustag és a "best supported" kórustag, utóbbi ugyebár azt jelenti, hogy ki van legjobban ellátva amúgy mellesleg. És minő meglepetés, ezt nem én nyertem, bár komoly esélyesként indultam. (Bunda!!!) A díj egy lilára festett kis állványon álló Barbie baba volt amúgy, amit persze komoly ceremónia keretében adtak át és persze a nyertesnek beszédet is kellett mondania. Utána meg énekeltünk éjfélig.
Akkor mentem volna az ágyamba, és le is dőltem rá, amikor hallottam, hogy csepp-csepp-csepp. Esett. Kinn. Nem is lepődtem meg nagyon. Itt mindig esik. De aztán rájöttem, hogy azért olyan hangos a csöppök hangja, mert benn is esik. Csurom víz volt a plafon. Ami azért érdekes, mert az elsőn volt a szobám és még volt fölöttem két emelet. Mindenesetre kaptam egy másik szobát, ami amúgy épp ugyanolyan szép volt, mint az első - csak száraz.
Az igazi bomba azonban másnap robbant, amikor az egyik kórustagunk a sok bő ruha után, amiben az elmúlt hónapokban járt felvett végre egy szűket és ebben teljesen egyértelmű volt, hogy babát vár. Hogy ebben mi a szenzáció? Hát hogy a kórusvezetőnk a barátja. Aki korábban egy másik kórustag csajjal járt. És olyan 4-5 hónapja szakítottak. És ez a pocak minimum annyi idős most. Azt, hogy a mi kis kórusvezetőnk afféle kiskakasként válogat a tyúkólban, eddig is tudható volt. És az is, hogy az egyik csajt lecserélte a másikra. Az egyeske nem is jött pár hétig, amin mindenki nagyon sajnálkozott, főleg, mert csak három tenorunk van, akik az igazán magas hangokat ki tudják énekelni, és Lucy volt az egyik, ráadásul a legjobb hangú. Szerencsére pár hét pihenő után visszatért, kicsit több sminkkel és jobb cuccokban mint addig, de hát ez teljesen normális ilyenkor.
Ő amúgy erről a babadologról is tudott már, és neki volt egy olyan további információja is, amit senki más nem tudott eddig. Hogy bizony az új párocska boldogsága korántsem teljes - merthogy most volt a huszadik heti UH (igen, a csaj kb az első randin esett teherbe...) és a kicsi magzat beteg. Nem is kicsit. Egy tumort találtak benne. És még nem lehet tudni, hogy kivárhatja-e a 40 hetet, vagy már hamarabb meg kell operálni úgy, hogy a köldökzsinórt nem is vágják el, és utána visszateszik a kismama hasába. Szóval ki mondja, hogy kórusban énekelni unalmas dolog? Ahol 60 nő van, ott ezerrel megy a pletykálkodás, és amit egy ember tud, az már mindenki számára nyitott könyv.
Ez persze nem így egybe derült ki, a nap folyamán fokozatosan jöttek az infók, és a baba betegségét már csak hazafelé az autóban hallottam. Ami jobb is, mert ez tényleg sokkoló, én még nem hallottam ilyesmiről, méghogy magzati tumor... Többször is visszakérdeztem, hogy tényleg jól értettem-e, de úgy tűnik igen. Most én az egész történet minden szereplőjét nagyon sajnálom. De amúgy nem sírással telt nekik se a napjuk, ha valaki nem tudta, hogy mi minden történik éppen, észre nem lehetett venni rajtuk.
Merthogy ez a nap is jó volt, én tényleg istenien éreztem magam. Mert egyrészt jó dolog az első sorban lenni, és ott csillogni, naná. Imádom az új dalunkat, amiben annyit lehet játszani-színészkedni. És ami még jobb, hogy most már lassan tényleg beépültem a csapatba, és már tudom, hogy kik azok, akik mellé ebédnél-kávézásnál érdemes leülni, mert fognak velem is dumálni. Merthogy ugyan mindenki nagyon barátságos, de vannak kevésbé beszédesek, meg olyanok is, akik ketten-hárman nagyon jó barátnők, és nem feltétlen vonnak be egy idegent. De lassan megtalálom a helyem, és már megvan az is, ki lesz a nagy októberi versenyen a szobatársam. Méghozzá nem is az, akit eredetileg találomra kijelöltek mellém, hanem a litván csaj, aki külön elintézte a cserét, hogy velem lehessen. És ez is tök jó.
És bár reggel időnként bizony nagyon azt kívántam, hogy teljen már az idő, és legyen végre szünet, vagy méginkább délután 5, hogy hazaindulhassak, de aztán amikor tényleg eljött a búcsú ideje, még ráhúztunk negyedórát, és ezt senki se bánta (pedig amúgy ám kényesen pontosak vagyunk) mert annyira belejöttünk a koreográfia változtatásába, hogy muszáj volt még maradni, és kipróbálni és begyakorolni az új dolgokat. Szóval szenzációsak leszünk! Illetve már most is azok vagyunk.
Nekem mondjuk most az a tervem, hogy tartok egy hét gyümölcsdiétát a folyamatos zabálás után, és kérek egy kényeztető lábmasszázst, mert az új ezüst fellépőcipő feltörte a lábam.
De a legjobb mégsem ez volt az egész hétvégében, hanem az, hogy rájöttem, az éneklés egyszerűen kinyitja a kreatív csakráimat, mert tele vagyok ihlettel, gondolattal és muszáj írnom cikket, könyvet, angolul-magyarul. Csak előtte most alszom. Mert a derekam tényleg leszakad. És piszok sokat buliztam tegnap. De ennek ellenére lelkes vagyok. És remélem, hogy ez holnap is megmarad.
(Ja, amúgy a kép az egyik csaj pólójának a felirata - Barbershop - created by men, perfected by women... márminthogy a Barbershopot a férfiak alkották és a nők tökéletesítették. Ez szerintem olyan klassz duma, és az élet mennyi területére igaz...)

Ma volt a kórus ünnepélyes éves vacsorája. Mondták ugyan, hogy "fascinating fascinator" party lesz, de bevallom én nem ismertem ezt a kifejezést. Utána kellett volna néznem, mert elegendő információ hiányában meglehetősen alulöltöztem. Szerencsére az egyik csaj kisegített és legalább egy fascinatort, azaz tollas fejfedőt a fejembe nyomott.

Amikor megérkeztem és szembejött az egyik lány földig érő rózsaszín estélyiben, hatalmas tollas fejdísszel, azonnal tudtam, hogy nem jól lőttem be az esemény súlyát. Ezek a Belles csajok bizony szeretnek csillogni. És igen, mindenki szoknyában, koktélruhában vagy estélyiben. Csak páran engedték meg maguknak, hogy nadrágba öltözzenek, de én voltam szó szerint az egyetlen, aki fascinator nélkül érkezett. Bevallom, eddig fogalmam sem volt róla, hogy az angolok ennyire szeretik ezeket a hajráfra applikálható csodát, de persze sejthettem volna, hiszen Kate Middleton is rendszeresen ilyenekben parádézik, és az Ascoti Derbin is ennek a nagyobb változatai hordják.
Ha azt hitte volna valaki, hogy ez csak a királyi család privilégiuma, és egyáltalán nem csak esküvőkre veszik fel. Az utcán is simán felrakják, a bulikban pedig egészen komoly elvárás. Olyan nagyon, hogy még díjat is kapott a legjobb kreáció tulajdonosa! Nem mondom, nem volt könnyű megválasztani a legjobbat, mert elképesztő fazonok voltak. Persze a legtöbben egészen kicsi, szinte jelképes tollas vagy masnis díszt vettek fel, de akadtak egészen merész költemények is: kéttenyérnyi fekete pillangó, fátylas, tollas kiskalapok, apró lányos cilinderek, egy rokker csajon strasszos halálfej bújt meg a tollak között, másokon virágok nyíltak, de a legjobb a világítós tulipán volt.
Lehengerlő volt látni ennyi egyéni, elegáns, jókedélyű csajt, akik láthatóan óriási energiát fektettek a megjelenésükbe és abba, hogy tényleg emeljék az est fényét. És ami furcsa, hogy bár én nem voltam tetőtől talpig puccban, nem éreztem magam se feszélyezve, se rosszul. Leginkább azért, mert senki sem nézett rám rosszallóan. Mosolyogtak, kérdezgettek, simogattak és ölelgettek. Azt éreztem, hogy befogadtak és mivel szombaton a tűzkeresztségen is átestem, már teljes jogú tag vagyok.
Nagyon megbántam, hogy véletlenül itthon hagytam a fényképezőgépem, mert csomó embernél volt, és mindenki mindenkivel fotózkodott. A mobilommal még én is megörökítettem magam, legalább a fejdíszem megmaradjon az utókornak.
Amikor leültünk a nagy kerek asztaloknál, kicsit megijedtem, mert két olyan csaj mellé kerültem, akikkel eddig még soha nem dumáltam, de nagyon kellemes társaságnak bizonyultak. Az egyik az életemről kérdezgetett, a másik a magyar konyha titkairól, és arról, hogy is ízlik nekem ez az éttermi koszt.
Mondjuk erről volt mit beszélni, mert elég bénán választottam. Csakis tradícionális angol kajákat írtam be magamnak még pár hete amikor rendelni kellett a listáról, és most jól meg is kaptam: Már a bejáratnál rögtön a kezünkbe nyomták a welcome drinket, ami jelen esetben pimms volt. Ez egy kicsit Sangriára hajazó alkoholos frissítő, amibe különféle gyümölcsöket kevernek, almát, epret, mentát és.... uborkát is! Nem mondom, hogy rossz volt, mert nem érződött külön az íze, csakhát más egy kicsit. Aztán előételnek tonhalízű disznófasírt édes gyömölcsökkel, aztán ízetlen krumpli, vízben párolt fűszer nélküli zöldség, Yorkshire pudingnak nevezett üres fánktészta, alatta vékony szelet marhahús, sok-sok gravyvel nyakon öntve. Desszertnek pedig émelyítően édes kenyérpuding vanília szósszal. Nem épp a kulináris élvezetek csúcsa - de tény, amikor a magyar kajákról beszéltem (rántott hús, rizsköret, tejfölös-ecetes ubisali) ők is eléggé elhűltek.
A kaják közti szünetekben természetesen énekeltünk, volt tombola is és legnagyobb meglepetésemre nyertem is egy rózsás tusfürdő szettet (soha nem nyerek...). Voltak akik előadtak pár dalt, amit direkt erre a napra tanultak be, meg beszédek, hogy milyen büszkék is vagyunk arra, amit elértünk.
Annyira jó volt köztük lenni, és velük lenni - csakhát közben a szívem szakadt meg arra a gondolatra, hogy lehet, hogy már csak három hónapig lehetek velük. Annyira sokat adott nekem eddig is ez a női közösség, amit szavakba se tudok önteni. Nem mondom, hogy barátokra leltem, mert az nem jön könnyen, de jó ismerősökre, kedves beszélgetőtársakra, segítőkész jólelkű asszonyokra, akik próbálták megkönníteni számomra a beilleszkedést. Nem akartam én persze ezt az egészet ennyire nagyon komolyan venni, de nem volt már választásom. Ebben a kórusban nincs olyan opció, hogy csak kicsit eljárogatok és énekelgetek. Elvárják a tökéletességet és ez olyan jó, mert a végeredmény magáért beszél.
Nem tudom persze, hogy tényleg hazamegyünk-e, de hát eredetileg csak egy évre terveztük az itteni kalandunk. És még nem dőlt el, hogy ezt meghosszabbítjuk vagy hazamegyünk. Szívem szerint- és szerintem ez kiderült a blogomból - még egy kicsit maradnék. Jó lenne tovább ismerkedni az angol élettel, élvezni a suli előnyeit, a kóruséletet és csiszolgatni a nyelvtudásunk. De ebben a kérdésben nem mi döntünk, hanem majd a sors...

Hónapokig tanultunk, próbáltunk, ma hajnalban keltem, egész nap talpon voltam - és miért? Mindezt azért az pár percért, amit a színpadon töltöttünk.

A színpad egészen különleges világ. Aki még soha nem lépett fel elképzelni sem tudja, hogy mennyire másként kell mindent csinálni, ha az ember kilép a közönség szeme elé. Már a smink is egészen más, mint amit hétköznap hord az ember. Amikor a kezembe adták a kötelező alapozót szinte felhördültem - ez olyan sötét, mint a sár! Én meg egészen fehér bőrű vagyok, hát hogy fog ez rajtam kinézni? A reflektorfény sápaszt, magyarázták a többiek, muszáj erősen sminkelni. Szemet, szájat, szempillát. Szinte maszkszerű a végeredmény, a színpadon-fényképen mégis alig látszik. Furcsa dolog ez. De hát ilyen a művészet - tettetéssel szórakoztat. Könnyű szórakozásnak mutatja, ami valójában elképesztően nehéz munka.
És ez nem csak az éneklésre igaz. Számtalanszor hallottam már azt is, hogy újságot írni mindenki tud, hiszen mindenki írt már fogalmazást a suliban. Az újság csak annyival több, hogy több lapot kell telefirkálni, és van mellette pár kép is. Óh, tudnék mesélni, hogy ez mekkora tévedés. Szerkesztőként tucatjával kaptam az olvashatatlanul rossz, unalmas cikkeket, amelyek írói nem is értették, hogy mi a baj az irományukkal. Hiszen az anyukájuknak tetszett, és a riportalany is dicsérte... de hát olyan ez, mint a zuhany alatti dalolás. Ami családi körben zengő énekhang, a színpadon lehet, hogy szánalmas csipogás.
Ha az ember átkerül az alkotók közé, jól teszi, alázatot tanul. Mert a pár oldalas cikkecske, és az öt perces dalocska mögött elképesztő energiák feszülnek. Sok-sok ember munkája van minden ilyen alkotásban. De megéri, mert örömet okoz annak is, aki csinálja, és annak is, aki látja.
Még akkor is, ha színpadon állni kemény munka. Brutálisan kemény. Ezt most a csontjaimban érzem. Elképesztően fáradt vagyok. Tegnap hajnal 2-ig tartott, míg mindent összekészítettem. Felkentem a megfelelő árnyalatú egyenkörömlakkot, összekészítettem az előírt sminkcuccot, a cipőt, a blúzt, az ékszereket. Hogy reggel már ne kelljen kapkodni. Így is 6-kor kellett kelnem, hogy az előírt egyenruhában, sminkben, frizurában időben odaérjek a buszhoz, ami Bristolba vitt. Onnantól pedig délután 4-ig folyamatosan talpon voltunk.
Öltözés, smink, beéneklés, főpróba - majd már ott álltam a színpad mögött, és a legszívesebben elrohantam volna, mert rájöttem, hogy én ezt az egész kórus dolgot csak mókának, ismerkedési lehetőségnek, angoltanulási esélynek szántam. A fene se gondolta, hogy így túlnő rajtam. Hogy ennyi időt, pénzt, energiát kell majd belefektetnem. És ráadásul ezt még videóra is felveszik! És ha összekeverem a mozdulatokat, a szavakat, a dallamot, akkor az mindörökké megmarad. Ez már nem az öröméneklés, ez munka, nehéz feladat. És akkor hirtelen minden olyan rossz lett. És a ruha szorított és a cipő is törte a lábam. Nem csoda, mert egy éve nem volt rajtam magas sarkú. Vagy kettő? Igen, inkább az utóbb. Persze, terhesen az ember nem tipeg tűsarkakon, és a totyogós mellett sem praktikus.
És akkor egészen komolyan megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe és nem lépek fel, mert a fenének se kell ez a sok izgalom. De akkor már nem volt visszaút, vonultunk be és mosolyogtunk és daloltunk és táncoltunk. És jó volt. És akkor már nem is azt figyeltem, hogy mit kel csinálni, hanem arra, hogy ez tömény élvezet. Mert elmúlik a lámpaláz, az izgalom és a szorongás.
De csak akkor, ha a végeredmény jó. Márpedig ez jó volt, és ezt nem csak onnan tudom, hogy a közönség tapsolt és a zsűri is mosolygott, hanem mert éreztem, hogy igenis sziporkázunk. És jól éreztem, mert a kórus megszerezte fennállása legjobb összesített pontszámát, amivel most a második helyezett lett ezen az elődöntőn, és a pontszám alapján mi vagyunk egész Anglia ötödik (!) legjobb Barbershop kórusa. És a versenyszezon még csak most kezdődik. És én is részese leszek.
Nem azért, mert szeretek versenyezni, és még csak a szereplését se vagyok oda. De ha ez nem lenne, akkor ez a kórus se lenne olyan jó. Hiszen a közönség miatt feszíti meg magát az ember és hozza ki magából a legjobbat. És megugrani a kihívásokat nagyon jó érzés. Azt, hogy mennyire fárasztó, csak utána érzi az ember. De akkor nagyon.

Napok óta minden este varrok. Varrom a csillogó pink flittereket a fellépőruhámra, mintha nem lenne elég más munkám. A gyerekek, a vasalás, a cikkírás. De erre muszáj időt szakítanom, mert nekem is fontos, hogy szombatra minden tökéletes legyen. A kórus beszippantott és bekerültem egy olajozottan működő gépezetbe, ahol minden meg van tervezve. Egyforma lesz a fellépő ruhánk, a körömlakkunk színe, a rúzsunk, és nemcsak a színpadon, de már a buszon is ugyanolyan ruhába kell öltöznünk, hogy egyforma ruhában vonuljunk be átöltözni. Mi vagyunk a "The Belles of Three Spires". És nekem ez az első megmérettetésem. Gyerekkorom óta nem léptem fel. Nem félek, nincs lámpalázam. De nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem. Hiszen ezeket a dalokat a többi lány már tavaly ilyenkor is dalolta - én alig pár hónapja ismerkedem velük, és nagyon kell koncentrálnom, hogy a koreográfia tökéletes összhangban legyen az énekkel és az arcomon közben ne látszódjon az erős koncentrálás.
Ma volt az utolsó próba a nagy nap előtt, én meg ott állok a harmadik sorban középen. Drukkoljatok, hogy ne én legyek majd az, aki elbénázza!

A kórus a múlt héten új tagot üdvözölt soraiban: engem. A próbaidős státuszból, átkerültem az állandók közé, márpedig ez komoly kötelességekkel jár.

Fellépésre készülünk ugyanis - április 9-én, Bristolban lesz egy nagy Barbershop verseny, és mivel nem akarok szégyent hozni a kórusra, és elbénázni a dolgokat, különösen sokat kell gyakorolnom. Nem mondom, a többiek is beleadnak apait, anyait: hétvégi egész napos próba, esti speciális szólampróbák, ruhapróba, extra mozgásfejlesztő óra. És ha nem lenne elég, beficcentek olyan extra programok is, mint egy kis színházlátogatás, amit szintén a Belles csajok szerveztek.
Nagyon örülök, hogy belevágtam ebbe az egészbe, mert tegnap este éreztem először, hogy ezzel a kórussal együtt énekelni már majdnem színtiszta flow érzés. Ott van körülöttem 60 másik tök jó fej nő, akik baromi jó hangon énekelnek állati jó dalokat. És én velük tudok dalolni, és olyan erővel szakad ki belőlem a hang, hogy szó szerint berezolnál a hasi csakrám. És ami plusz jó érzés, hogy bármerre nézek, mindenki mosolyog rám. És ez már nem csak az udvariassági mosoly, ami minden idegennek jár. Mert lassan már kezdjük megismerni egymást.
Nekem különösen jó élmény, hogy bekerültem egy ilyen női közösségbe, ahol hatvan nő van együtt a húsz évestől a nyolcvanasig. Mindegyik másként kedves, másként szép, másként dalol, és másként mozog. Van olyan fiatal lány, aki első ránézésre elképesztően szép - de ha elkezd dalolni, az arcában nincs igazi élet. És van olyan hetvenes csaj, aki öregnek és csúnyának tűnt kezdetben, de aztán láttam énekelni, és nem tudtam levenni róla a szemem, mert szexi és gyönyörű.
Annyira jó látni, hogy a belső vonzerő mennyire nem függ életkortól és külsőtől. Csak a belső szikra és lelkesedés a fontos, nem a ráncok vagy a hajlott hát. Az is megdöbbentő, hogy ezek a csajok mennyire jól tartják magukat. Smink, ékszer, frizura - nagyon ügyelnek rá, hogyan néznek ki. Sőt, az idősebbek jobban, mint a fiatalok. És egyszerűen megnyugtató, hogy köztük az én "élemedett korommal" még kiscsibének számítok. Tehát, hogy van ám élet 40 után, sőt szerintük még akkor kezdődik.
Amúgy mostanság ez a közelgő negyven egyre kevésbé zaklat fel. Emlékszem, amikor kisdiákként számolgattam, hogy 2000-ben mennyi idős leszek, az a 28 brutálisan vénnek tűnt. Aztán átléptem a harmincat, és akkor született Bíborkám, és olyan jól éreztem magam a bőrömben, hogy eszembe se jutott aggódni a kerek évforduló miatt.
Ez a negyven se tűnik már olyan nagy dolognak. És nem csak azért, mert van még addig 1-2 évem. Hanem mert nincs miért aggódnom. A harmincas éveim állati jók voltak. És azt látom a nálam pár évvel idősebbeken, hogy baromi jól érzik magukat a bőrükben. Kicsit nagyobbak már a gyerekek és van idejük magukra, pénzük is és igényük is.
De ahhoz, hogy ezt az ember észrevegye, azt gondolom nagyon fontos, hogy lássa a többi nőt. Hogy ismerjen, lásson idősebbeket. És a mai társadalom ennek valljuk be nem kedvez. Általában hasonló korúakkal vagyunk körbevéve, és ha idősebbek is az ovis-bölcsis-sulistársak anyukái, ők is hasonló gondokkal küzdenek. A munkahelyen sincsenek olyan óriási életkori vegyülések.
Márpedig nagyon fontos lenne meghallani az idősebb nők bölcsességét - és ebben nem feltétlen tudnak az anyák segíteni. Nem független szakértők. :-) A mai világból fájóan hiányzik a "sisterhood" intézménye. Amikor nők nőket segítenek, látnak, figyelnek. Márpedig ez nem feltétlen adódik magától. Nekem életem legrosszabb élményei közé tartozik, amikor általános alsóban majdnem színtiszta lányosztályba jártam. (Három fiú nem számít, bocs.) Semmi lányos finomság, segítőkészség - durva könyöklés, kegyetlen csúfolódás. Hogy sok csaj között lenni jó is lehet, ez most elég új élmény nekem. És lubickolok benne. Hogy ehhez még a zene is hozzájön, az már csak hab a tortán.

Emlékeim szerint a hetvenes években a Rádió patinás Gyermekkórusában nem csináltak nagy faksznit a kórus köré. Kiállt néhány tucatnyi tökéletes hangú gyerek, fehér blúz, fekete szoknya, vigyázállás és már daloltuk is az internacionálét. Manapság egészen más szelek fújnak.

Hétvégére beesett egy kis extra kóruspróba. Reggel tíztől délután négyig daloltunk. A hátam fáj, a torkom elfáradt, de nagyon jó volt. A lányok versenyre készülnek ugyanis, és ott ugyan nem fogok csatlakozni hozzájuk, de azért melegen ajánlották, hogy töltsem velük a napot. Nemcsak azért, hogy tanuljam a dalokat, de azért is, hogy jobban összemelegedjünk.
Mit mondjak - utóbbi nem egyszerű. Igen, nagyon édesek, kedvesek, barátságosak - de azért mégiscsak hatvan olyan ember, akiknek a 80%-a olyan húsz éve együtt énekel. Erre belép egy külföldi, bénázik az angoljával, ki tudja meddig marad és alig tudnak még róla valamit. Ma nagyon is átéreztem, hogy milyen nehéz a lányaimnak a suliban tök idegenek között, akik lehetnek bármilyen barátságosak, mégiscsak kívülállóként kezelik aki most jött.
Az első gondolatom persze az volt, hogy sokkal jobb lenne beülni a sarokba egy könyvvel, mint jópofizni azzal a sok idegennel, de szerencsére nem vittem könyvet, így kénytelen voltam tényleg vegyülni. Sokat kérdeztem - és sokat tapasztaltam. és tényleg sokkal jobban éreztem magam, mint pár hete, amikor először mentem el hozzájuk.
Legfőképp azért, mert már tudok néhány dalt. Annak idején, jól emlékszem, Csányi Laci bácsi és Botka Vali néni mindig a lelkünkre kötötte - csak semmi otthoni gyakorlás, mert amit rosszul tanulunk meg, azt nekik később kínkeserv lesz kijavítani. Igaz, minden nap volt énekóránk, kóruspróbánk, így tempósan tudtunk haladni. Ebben a kórusban azonban csak heti egy próba van, igaz két és félórás. ÁM ez édeskevés egy normális repertoárhoz. Muszáj otthon is tanulni. A probléma megoldására CD-t kapnak az emberek. Egy daltanítós CD-n kb 25 dal van. Pontosabban egy dal 25 verziója - a dal, ahogy az majd szülni fog, aztán minden egyes szólam egyedül, halkan az egész kórussal, aztán hangosabban, aztán az adott szólam nélkül, hogy fölé lehessen kvázi karaokézni.
Pár hete kaptam egy ilyet, és kottákat is. Aztán összeállítottak nekem egyet amin az öt leggyakrabban énekelt dal van, és csakis az én szólamom gyakorló trekjei vannak rajta. Be kell vallanom, ez a CD dolog zseniális. Naponta többször is előveszem, hallgatom, hol csak úgy mosogatás közben, és néha komolyabban leülök mellé és a kottát is nézem. Muszáj, mert nagyon nehéz számomra basszust énekelni, a fülem és a szám szinte akaratlanul is mindig a dallamot követné. Lassan tudok csak hozzászokni a mély frekvenciákhoz.
Eddig nem nagyon értettem, hogy miért nem soprano a magas, miért lead. És mi ez az egész barbershop dolog, de ma kifaggattam egy kórustársam. Azt sejtettem, hogy nem fodrászokból áll a kórus, de arról fogalmam sem volt, hogy ez a Barbershop egy egészen különleges kórusösszeállítás, és speciális dalaik, felépítésük, versenyeik áés újságjuk is van. Eredetileg a négyszólamú acapella férfikórusokat hívták így, de ma már nagyon sok női kórus is énekli a dalaikat. Ám a hagyományokhoz híven a szólamokat a férfimegfelelőiken hívják. Nem a hagyományos szoprán-mezzo-alt felosztást követik, hanem van a lead, aki a dallamot énekli, és szopránnak felel meg. Emellett pedig van a magas tenor, a közepes bariton és a mély bass, ahová én is tartozom.
De az emberek nem szólamok szerint helyezkednek el, hanem hangképzésük szerint. Az első sorban állnak akinek inkább elől, az orrüregükben zeng a hangjuk. A második sorban a kettesek, akiknek a koponyájuk rezonál inkább. A harmadik sorban azok, akik hátul képzik a hangjuk. És leghátul az úgynevezett "mixed nut"-ok, akiknek az egész testük, fejük körbe mindenhol zeng. Ez nem értékítélet - egy jó kórusban mindre szükség van, de nem mindegy, hogy hol állnak. Kiegyensúlyozottan kell elhelyezkedniük, hogy a hang mindenhonnan egyformán jöjjön.
Nekem nagyon furcsa, hogy ez fontosabb, mint a hangnemek szerinti elhelyezkedés. Mert anno a gyerekkórusban az összes szoprán egy csoportban állt és erősítette egymást. De itt nincs ilyen rend. Nagyon nehéz ezt megszoknom, már kétszer sikerült a karmesternek csupa lead közé állítania. Márpedig rettentő zavaró úgy dalolni, hogy közben körülöttem teljesen mást énekelnek, pláne, hogy nem teljesen biztos még az énektudásom.
Az is vicces - ám ez nyilván az angol sajátja - hogy ha az ember magyarul énekel, akkor nagyon kell ügyelnie arra, hogy tisztán ejtse ki a szóvégi hangokat. Az angolban nincs ilyen követelmény - sőt, jobb szeretik, ha kifejezetten el vannak maszatolva a szóhatárok. Ezt nagyon sokat gyakoroltuk, fura volt még olyan hangokat is kiejteni, amelyek nincsenek leírva. Mondjuk, hogy az "ocean", amit két hangban kell kejteni "ó-sön"-nek, az valójában három hang "ou-sön" és mindhármat bele kell suvasztani a két hangjegybe.
De amit a legjobban élvezek, hogy nem ám állunk - hanem táncolni is kell. Van olyan dal, amihez teljes koreográfia van, és nagyon sokat gyakoroltuk ma ezt is. Tisztára mint az apáca-showban! Lépések, karmozgás, forgás. Buli az egész.
Mindenesetre házim is van - kaptunk egy új dalt, egy új CD-t és szerdán korábban kell menni, mert jön egy vendégkarmester, aki új dolgokat fog mutatni az új dalon. Már alig várom.
Be kell vallanom, hogy eredetileg azt hittem, hogy ez egy sima kisvárosi kórus, ahol amatőrök között milyen király leszek a zenei múltammal. Ehhez képest belecsöppentem egy nagyon komoly kórusba, akik nagyon profik és bizony fel kell kötnöm a gatyámat, ha lépést akarok tartani velük.

Kicsit zsúfoltak lettek a szerdáim - reggel korán matekkal kezdek, délelőtt szoktam elintézni a nagybevásárlást, míg Bende alszik, délután tanulás a lányokkal, este 10-ig pedig kórus. Nagyon fárasztó - de nagyon élvezetes. A mai nap meg különösen élménydús lett!

Matekon a törtekről tanultunk, aminek nagyon is itt volt az ideje, merthogy Bíborék is mostanában kezdtek el ezzel foglalkozni. A szükséges szavakon kívül mint a numerator és a denominator (ami a nevező és az osztó magyarul) azzal foglalkoztunk főleg, mi is ebben a nehéz a gyerekeknek. Merthogy felnőttként ez már olyan egyszerű, és nem is értjük, mit lehet ezen nem érteni. Pedig nem könnyű, mert szegény kicsik éveken át azt tanulták, hogy minél nagyobb egy szám, annál többet ér. De a törteknél fordítva van: itt az egytized sokkal kisebb a negyednél. És hogy ezt legjobban a pizzán tudjuk szemléltetni - mert minél többen vagyunk a pizzára, annál kevesebb jut egy személynek, ha egyenlően osztjuk el. Annyira bírom, hogy ehhez természetesen papírból nyomtatott pizzákat is kaptunk, többet is, előre kimérve a szeleteket. De szerintem a valódi pizzánál nincs jobb szemléltetőeszköz, a képen azt látni, amit Borsinak sütöttem. És nem sült krumplis, hanem sajtos (afféle PKU-s sajtpótlékkal készült) és pókháló van rajta és hagymából pókot is eszkábáltam.
Az a tény, hogy a tanárok nem kérdezgethetnek minket, szülőket arról, hogy mit is tudunk, néha elég vicces helyzetet teremt. Az osztály nagy része ugyanis pandzsábi nő, és a legtöbbnek tényleg elég nehezen megy a matek. Meg nem is nagyon tanultak mást sem szegények. Így most arra próbáltak rábeszélni minket, hogy tegyünk kettes szintű matekvizsgát, mert az milyen jól jön majd a felvételi beszélgetésen, bárhová is jelentkezünk, és ha esetleg főiskolán vagy egyetemen akarnánk tovább tanulni, oda is kell. Mivel én vagyok az egyik legjobb matekos (és ez számomra is elég nagy meglepetés) leginkább engem nézett a tanár, miközben győzködte a jelenlévőket. Most mondjam meg neki, hogy én már nem akarok tanulni??? Nem volt szívem, és most komolyan el is gondolkodtam rajta, hogy talán mégis belevágok ebbe a matekvizsgába, ami nagy szó, tekintve, hogy éveken át visszatérő rémálmom volt, hogy újra kell matekból érettségiznem. De ez valahogy most annyira vicces, kellemes kihívásnak tűnik...
Ameddig a matekot nyúztuk, addig Bende a bölcsiben tűzriadósat gyakorolt. Pontosabban a bölcsis nénik. Ami abból állt, hogy az összes bennlévő gyereket gyorsan kiterelték az udvarra. De nem ám úgy, ahogy anno a gimiben minket bombariadó alkalmával. Emlékszem, szép, komótosan felöltöztünk, magunkhoz vettük a cuccainkat és áttrappoltunk az utca túloldalára. Mondjuk ha lett volna egyszer is bomba, mind meghalunk, az tuti.
Itt a tűzriadó úgy néz ki, hogy semmi felöltözés, semmi cucc - rohannak a kert másik végébe. Ami momentán az ötfokos hidegben a magyar-anyai szívemnek több mint horror. De értem én, hogy a riadónak csak akkor van értelme, ha komolyan veszik, és tényleg az embernek le kell győznie azokat a késztetéseit, hogy felkapja még a tatyóját, ráadja a gyerekre a pulcsiját, mert mondjuk egy kiskabáton nem múlhat az ember élete. Mesélték egyébként, hogy nagyon szigorúan meg van hagyva, hogy mennyi idejük van, mit tehetnek, és hogy csak egészen pici babák esetében van arra lehetőség, hogy felkapjanak egy takarót és abba burkolják be a gyereket, míg kimennek. Bende meg már nagyfiú, kibírta. Végül is ki.
Az esti kórus meg azért volt jó, mert most már sokadszorra megyek, és lassan kezdem tényleg élvezni is. Egyrészt azért, mert emilen elküldték a legfontosabb dalokat, és azokat már olyan sokszor meghallgattam, hogy egész jól tudok velük énekelni. A másik, hogy lassan kezdenek befogadni. Tényleg nagyon kedvesek. Az egyik pl. mindig hazahoz próba után, hogy ne járkáljak egyedül. Egy másik ma odajött, és elmondta, hogy gyönyörűen beszélek angolul, és tudja, hogy nekem milyen nehéz lehet, merthogy ő meg diákként egy évet töltött Párizsban és nagyon nehezen boldogult a franciával. De a szívemnek legszimpibb csaj az, aki már hetek óta mögöttem énekel, és folyamatosan buzdít. Ma elmesélte, hogy két huszonéves nagylány után, a második házasságából terhes lett hat éve. Hét hónapos terhes volt, amikor kiderült, hogy mellrákja van. Leoperálták a mellét, és egyben meg is császározták, amikor 8 hónapos terhes volt, mert kezdenie kellett a kemót. Azt hitte, hogy a babával minden rendben van. De nem volt Down szindrómával született. Lyuk volt a szívén, így azonnal őt is meg kellett operálni. Mindketten szépen rendbejöttek. Hároméves volt a kislány, amikor leukémiája lett. Nyolc hónapig ki se jöttek a kórházból, a kislány 12 kilót fogyott. De most már egészségesek mindketten. És a húszéves lánya terhes, és nagyon várják a babát. Csak kapkodtam a fejem. Hallottam már jópár kemény sztorit, de mondjuk ez mindet übereli. Amúgy megbeszéltük, hogy összejövünk majd külön. Azért is, mert segít a dalokat megtanulni, és összeeresztjük a lányainkat is. A lányoknak amúgy már meséltem a Down-ról, érdekelte őket, könyvet is olvastunk róla, hogy ez mit jelent. Én örülnék, ha első kézből meg tudnák tapasztalni most, és nem később találkoznának a mássággal, amikor már sokkal több az előítéletük.

Az igazság az, hogy megirigyeltem Bíborka lányomat, amikor abban a nagy kórusban énekelt. Olyan nagyon, hogy elhatároztam, én is keresek magamnak egy kórust a közelben. Sikerült.

Valójában meglepően sok kórus működik Coventryben. Én háromnak is írtam emilt, mindhárom visszaírt, hogy szívesen fogadnak. Volt egy fizetős (na azt már tényleg ne...) volt a Coventry Filharmonikusok (már a nevük is túl komoly) és egy Barbershop kórus, amire én először simán azt hittem, hogy a helyi fodrásznők egyesülete. Még a legnagyobb angol-magyar szótáram harminchatodik jelentése is csak az volt, hogy speciális férfikórus. Ám a honlapról simán levettem, hogy ezek nők, és valahogy azt is éreztem, hogy nem fodrászok. Így hát őket választottam, és tegnap este elmentem a próbára.
Mondjuk nem volt könnyű, mert a templom ugyan, ahol próbálnak légvonalban közel van, - de semmilyen busz nem jár arra. A fél órás séta nem sok - ám a próba este 7-től 10-ig tart. És hát este 10-kor egyedül hazajönni... OK, nem vagyok félős csajszi, de annyira nem ismerem a környéket és a közbiztonságot, hogy bátran nekivágjak ennek a kalandnak. Így hát úgy mentem el, hogy a zsebemben volt a pénz és a telefonomban egy taxitársaság száma, Hogy ha úgy ítélem, akkor jöjjek csak taxival haza. De nem kellett.
Merthogy ezek tényleg nagyon kedves csajok voltak. És ami még meglepőbb, csakis fehér nők. A környéken annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy indiaiak, panzsábiak és urdu emberkék vesznek körül mindenütt, hogy kifejezetten furcsa volt számomra a sok fehér arc. Ráadásul, mind brit volt. Én voltam az egyetlen külföldi. Sokan odajöttek hozzám ismerkedni, beszélgetni, és amikor megjegyeztem, hogy akkor én taxival mennék haza, azonnal adódott valaki, aki szívesen elhozott kocsival, és megígérte, hogy ezt minden alkalommal megteszi, ne aggódjak. Két fiatal csak meg el is hívott a közeli pubba ismerkedni, amire azért háromgyerekes családos anyukaként este 10-kor, bőven a fektetési idő után mégiscsak nemet kellett mondanom.
A legjobb azonban nem az volt, hogy végre angol anyanyelvű emberekkel beszélgethettem és meglibbentetté előttem a barátság zászlaját, hanem a zenélés. A közös éneklés. Utoljára a gimiban voltam kórustag - és most, hogy kottát kaptam a kezembe, odaállítottak a kórusba, és bátorítottak, hogy daloljak velük, két dologra kellett rájönnöm.
Egy, hogy ez nekem megy. Hogy a nyolc év zongora, a több évi gyerekkaros múlt nagyon is profi énekessé képzett ki, akinek nem gond kottát olvasni, és azonnal elénekelni amit lát. És hogy jó érzés, hogy ez nekem megy.
A másik, hogy olyan jó benne lenni egy klassz produkcióban. Merthogy ez nem kispályás banda volt. Állati jó dalokat énekeltek nagyon profin. Nem a fellépés vágya vezérel, de tényleg. A próbafolyamat, a közös éneklés úgy hiányzott már nekem, mint egy falat kenyér, és észre se vettem eddig. Az meg külön bónusz, hogy ez nem az általam megszokott merev, vigyázállásos éneklés. Inkább olyan játékos, mint ami az Apácashowban volt. Volt koreográfia, játék a hangokkal, tánc. És nagyon, de nagyon élveztem!!! Jövő héten karácsonyi buli (legalább tízen a lelkemre kötötték, hogy menjek el) aztán két hét szünet és januártól mindent bele, új dalok és lehetőségek.
A nagy-nagy eufória egén azért volt egy picike felhő. Hazafelé az autóban azért a csaj, aki elhozott, megjegyezte, hogy hát azért ez a kórus dolog elég drága hobbi. Merthogy van a fellépésekre a jelmezbérlés, ha koncert van, az utazást mindenki maga fizeti és vannak egyszer-egyszer hétvégi workshopok, ami szintén önköltséges. Ennek az egész előadásnak a célzatossága fel se tűnt volna, ha nem látom a nőcin, hogy zavarban van, amiért ezt mondja. Aztán rájöttem miért. Itt lakunk a színes környéken, Kelet-Európából jöttem ide és van három gyerekem. Fel se nagyon tételezi, hogy nekem minderre van pénzem... De amikor leesett, diplomatikusan csak annyit mondtam: minden hobbinak megvan a maga ára és költsége... Remélem ebből ő is megértette, amit mondani akartam.
(A képen egyébként a karmesterünk van.)