#Post Title #Post Title #Post Title
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Borsika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Borsika. Összes bejegyzés megjelenítése

Személyes vallomás - az egyetemhez

Posted by Fodor Marcsi
- -
0 megjegyzés

Tudom, régóta nem írtam - és bevallom, fogalmam sincs, hogy visszatérek-e valaha a rendszeres blogíráshoz, de néha néha felmerül egy téma, amiről muszáj írnom, mert annyira meglep. Ez tegnap a personal statement témaköre volt, ami itt kinn Angliában az egyetemi felvételihez kell.

 

Emlékszem, annak idején, a kilencvenes években nekünk is kellett a felvételi mellé csatolni egy önéletrajzot - és arra is, mennyire kínlódtunk vele mind. Mert hát hacsak az ember nem volt világklasszis sportoló vagy zenei tehetség, akkor mit írt volna bele? Nem is nagyon hiszem, hogy amúgy az egyetemi felvételinél ezt bárki különösebben megnézte volna. Bevallom, épp ezért én itt kinn sem néztem át egyszer sem, hogy a gyerekeim mit adnak be ezen a néven. Merthogy úgyse számít.

Oké, nyilván szar anya vagyok, figyelhettem volna jobban stb, stb. De nem tettem, mert fogalmam sem volt róla, hogy ez fontos, egészen tegnap estig, amikor is Borsika lányom örömmel mondta, hogy kapott egy offert Durhambe, ami az ő szíve vágya éppen. (Igen, már nem Oxford a célja - de erről majd egyszer máskor) Ráadásul, tette hozzá, ez az offer AAB. Ő ugrált örömében, én meg hümmögtem, hogy nagy kunszt, ez még semmi. Ez csak egy offer. Nyilván még a nagy munka előtte, ezen nincs mit örömködni.

De ez nem volt igaz természetesen, és az, hogy én nem ugrottam ki a bőrömből csak azt jelenti, hogy bár már van egy egyetemista lányom, még mindig lópikulát se tudok a rendszerről.

Mert ugyebár otthon az van, hogy az ember jelentkezik, megírja a felvételit és aztán a legjobb x-t felveszik. Naná, hogy ez Angliában bonyolultabb.

Kezdődik azzal, hogy az ember megírja a "personal statement" nevű irományt, amiben arról igyekszik meggyőzni az intézményt, hogy neki már régóta szívügye, hogy ott tanuljon, és hogy szenvedélyesen ez a szak foglalkoztatja. Ennek fényében (és persze a predicted grade-jeit látva - ami afféle jóslás a suli részéről, és azt próbálják megjósolni, hogy a végső vizsgán hogyan fog majd teljesíteni a gyerek) pedig az iskola megmondja, hogy hajlandóak-e felvenni egyáltalán (kap-e offert) és ha igen, akkor milyen feltételekkel. Nyilván ha valaki mondjuk egy Malala, és Nobel díjas már 18 évesen, akkor ez egy unconditional offer lesz, naná, hogy mindenki azt akarja, hogy ott tanuljon a csaj. Vagy ha valaki egy közepes intézménybe jelentkezik, miközben szuperek a jegyei, akkor is lehet ez "minden feltétel nélküli" ajánlat. Egyszerűen döntsön, hogy odamegy és örülnek. (Bíbor is kapott ilyet, aminek csak annyi volt a "feltétele", hogy őket válassza és még ezt tegye meg azelőtt, hogy levizsgázna. Aminek annyi az értelme, hogy ha mondjuk nem bízik benne, hogy jó jegyei lesznek, akkor ez egy biztos választás - de azért a hátrány, hogy bármit kiválaszt az ember, azon már utólag nem változtathat. Tehát választhatja az ember a biztonságot (közepes intézmény) vagy rizikózik, és megvárja, hogy talán egy jobb egyetemre is bekerülhet.)

Szóval amikor az egyetemek kiirják a jelentkezéseket, általában megmondják, hogy milyen jegyekkel érdemes az adott szakra jelentkezni, mik általában az elvárásaik. Például Durhamen a mérnök szakra A+AA. Tehát az A-levelen tanult három tárgyból ezeket kell megszerezni. Ez az ő standard ajánlatuk mindenkinek - amitől eltérhetnek, a personal statementet olvasva. Az, hogy az én Borsikámnak AAB-t is elfogadnak, azt jelenti, hogy nagyon szeretnék, hogy ott legyen. (Az Exeteri egyetemről is van egy offerje, ami AAC- tehát ez jelzi, hogy ott még inkább szeretnék látni, és egyben amúgy azt is, hogy Durham jobb, mint Exeter, tehát többet követelhet.) Mondjuk azért hozzáteszem, hogy azért látják azt is, hogy Borsi három tantárgya matek-fizika-francia - és mindkét ajánlat úgy érvényes, hogy a két A-t fizikából és matekból kell megszereznie (ami azért logikus, ha az ember mérnök akar lenni) és hogy a francia számukra nem fontos, ezért ahhoz nem ragaszkodnak, hogy ott jó jegyet szerezzen.

Hogy mitől lesz jó egy personal statement? Hát ezt nehéz megmondani. Ebből ugyanis csak egyet lehet leadni, és az megy mindenhová. Ez nyilván jó egy olyan ember számára, mint Borsi, aki mérnök akar lenni, és ennek érdekében mindent megtett az előző években. Bele tudja írni, hogy a Siemensnél volt gyakornok, meg hogy milyen szuper extra pályázatokon vett részt.

De például Bíbor annak idején nagy gondban volt - mert ő négy egyetem négy teljesen különböző szakára jelentkezett: volt közte szociológia, régészet, művészettörténet és nemzetközi jog is. De a personal statementjét kifejezetten Oxfordra kihegyezve írta meg, és azt, hogy mennyire érdekli az antropológia és az archeológia. Ami azért kicsit rizikós volt, mert nyilván a többi intézménynek azért ebből lejön, hogy ők már csak olyan "másodlagos" helyek. Ennek ellenére amúgy mind a négy helyről kapott offert, szóval ez nem volt hátrányára.

Egyébként nagyon ajánlott ezt már jóval (de tényleg jóval) a jelentkezési határidő előtt megírni, mert nekem például mindkét lányom nagyon sok segítséget kapott ehhez az iskolától, és többször is átíratták velük, hogy tökéletes legyen. Akkor, bevallom, nem is nagyon értettem, minek szőröznek vele ennyit és miért kell ebben ennyire sok energiát belefeccölni - egészen tegnap estig, amikor kiderült számomra, hogy bizony az angol egyetemek számára ez extrém mód fontos. Mert ennek függvényében változnak a követelmények. Ha a suli kedvel egy diákot, akkor leszállíthatja a követelményrendszert a kedvéért, vagy akár teljesen el is engedheti. De az is megtörténhet, hogy elolvassák a gyerek bemutatkozását és nem kérnek belőle, és nem kap offert (ahogyan az amúgy elég gyakran meg is történik - ami nekem nagyon fura, mert így tényleg a rajtvonal előtt elvágják a gyereket, MIELŐTT még bármilyen vizsgát letenne. Amúgy én erről se tudtam eddig)

Szóval kis jótanács: bizony érdemes ebbe sok energiát beletenni, mert túl sok minden függ tőle.

[ Read More ]

Borsikám terve, hogy jobbá tegye a világot

Posted by Fodor Marcsi
- -
3 megjegyzés

 


Amikor Borsika lányom azt kérdezte tőlem, hogy elkölthet-e 800 fontot egy hétvégi online tanfolyamra, csípőből nemet mondtam, és azt hiszem ennek az okát nem kell különösképp hosszan magyarázni. Azért átszámolva magyar pénzre, 320 ezer forint nem kis összeg. Nem is vitatkozott velem a gyerek, csak elment a szobájába. Két nap múlva tért vissza, és azt mondta, sikerült a tandíj 90%-át lealkudnia. Így már elengedem?

Erre már nem mondhattam nemet. Meg aztán bevallom, büszke is voltam rá, hogy ilyen élelmes. Én eddig, ha számomra túl drága tanfolyamot láttam, csak nyeltem egyet irigyen és hagytam az egészet. (Kb így vagyok a Courtland Institute tanfolyamaival, akikhez egyszer benéztem, és azóta rendületlenül küldik a prospektusukat minden évben, és én kb 15 éve mindig megállapítom: erre idén se telik.) Őszintén mondhatom hát, hogy Borsikám jóval leleményesebb, mint én, kérvényezett és mivel megkapta a kedvezményt, befizettünk 80 fontot. Ekkor tudtam meg, mi is ez a tanfolyam, amire jelentkezett.

Nos kérem, ez egy három hétvégés Young Leadership Summit - tehát a jövő fiatal vezetőit képzik ezen az online kurzuson, és ahogy én megfigyeltem, az volt az egész hátterében, hogy összehozzák őket minél több olyan emberrel, akik a maguk területén egyrészt elértek valamit, másrészt tudnak nekik segíteni, hogy elérjék amit akarnak. De hát ugye a nagy kérdés, mit is akar egy tini, és bár az én lányom pontosan tudja, mi akar lenni (űrhajózási mérnök), azért azzal is tisztában van (jóval pontosabban, mint én valaha), hogy ehhez azért hosszú és kanyargós út fog elvezetni, ami sok-sok tanulással jár.

Első körben csapatokra osztották őket és ki kellett találniuk egy "ügyet" azaz vélt, amit megpróbálnak megvalósítani. Rengeteget ötleteltek, és közben beszélgettek a tavalyi nyertesekkel (mert hogy volt 12 csoport, és csak a legjobb ötletet támogatta a szervezet). A tavalyi nyertesek mesekönyveket készítettek bangledesi árvaházakban élő gyerekek számára - ami meglepően szűk keresztmetszet, de a tervezett öt könyvből hármat már megvalósítottak, kiosztottak és a másik kettő is hamarosan elkészül. És az egész project fő-koordinátora most fog még GCSE-zni, szóval hát hű, meg ha, tényleg le a kalappal, mert azért ha belegondolunk, milyen iszonyat komplex munka a könyvkiadás, akkor azért még békeidőben sem kis feladat megcsinálni, nemhogy így a Covid által bezárva.

Sok izgalmas projectetet találtak ki a gyerekek. Voltak, akik azt tűzték ki célul, hogy Mexikóban növeljék a lányok beiskolázási lehetőségeit, mások iskolai után szakkört szerveztek volna Dél-Afrikai gyerekeknek, egy harmadik csapat Horvátországban a kisvállalkozások támogatását tűzte ki célul. Mint ebből is látszik - meglehetősen nemzetközi volt a csapat.

 Az én lányomék a buszközlekedés biztonságosabbá tételét tűzték ki célul, és mivel erre nézve a legtöbb adatot Londonban találtak, úgy döntöttek, hogy akkor az ottani buszmegállókat terveznék át. Rengeteget kutattak ehhez, felvették egy csomó emberrel a kapcsolatot (például a londoni busztársasággal, az angol közlekedési minisztériummal, a londoni polgármesterrel) és amikor elmondták, hogy mi is a tervük, mindenütt meglepően nyitottan fogadták őket - mondjuk ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy magát a szervezetet, aminek képviseletében érkeztek is ismerték már.

Szóval előadást csináltak, meg prezentációt - és nyertek! Övék lett a fődíj, azaz 400 font, de ez nyilván csak a kezdet, ennél sokkal fontosabb, hogy megismertek egy csomó embert, kialakítottak egy csomó kapcsolatot, ami segíthet abban, hogy valósággá váljon, amit kitaláltak. Nyilván a közelmúltban Angliában történt eset (Sarah Everard ügye, akit hazafelé menet ölt meg egy rendőr) is hozzájárult ahhoz, hogy a téma kiemelt fontosságú legyen mindenütt most, de azért a teljes képhez hozzátartozik, hogy ezt ők hamarabb kitalálták - és pont az én lányommal történt eset volt a kiindulópont, akinek a fenekét megmarkolta egy iskolatársa a buszmegállóban. Ebből indult ki a beszélgetés, meg az adatgyűjtés - és kiderült, hogy a buszmegállók olyan helyek, ahol meglepően sok nőt ér szexuális zaklatás.

Első lépésként egyelőre annyit csináltak, hogy felvették a kapcsolatot a Women is Transport nevű szervezettel, akiknek szintén tetszett az ötletük - bár ők nem Londonban látják a megvalósulás esélyét a legnagyobbnak, inkább kisebb városokban, ahol a közbiztonság szintén gondot okoz, de kevesebb buszmegállót kell átalakítani a változáshoz. Ez egyébként arra is jó lenne, hogy legalább lássák, a gyakorlatban hogyan is válik be, amit kitaláltak.

No, de ami a lényeg, ez nem kevés munka, és nyilván önerőből nem is tudják megvalósítani, de ha valaki úgy érzi, hogy szívesen nézné, mit csinál egy csapat lelkes fiatal, ha megkapja a megfelelő támogatást, akkor követheti az Instagram oldalukat: https://www.instagram.com/yldzoomies/

Ha pedig úgy érzi, hogy esetleg támogatná is a projectet, vagy csak régóta olvassa a blogom, és úgy érzi meghívna egy kávéra, akkor ehelyett támogassa a lányomat és a csapatát. Ezen az oldalon gyűjtik hozzá az adományokat: https://gofund.me/3c11ef7e

Hozzáteszem, én meg csak ámulok, bámulok, hogy mindez az én okos nagylányom műve (és persze a társaié) és azért is büszke vagyok rá, mert tényleg egy éve itthon ülünk már, és ő spec szeptember óta annyira bezárva él velünk, hogy személyesen egyetlen kortársával se találkozott, és azért valljuk be, ez úgy 17 évesen rettenetes dolog. Ez egy olyan helyzet most, amiben nagyon könnyű beleroppanni. Ezért az egyébként is érzett büszkeségemre rátesz még egy lapáttal, hogy látom, milyen iszonyatos erővel készül az A-Leveljeire, tényleg tanul minden egyes nap, és közben folyamatosan keresi az extra lehetőségeket, tanfolyamokat, online végezheti work-experiencet, és minden olyan lehetőséget, ami közelebb viszi a majdani álmaihoz, hogy amikor a világ egyszer majd újra normális lesz, ő elmondhassa, hasznosan töltötte a bezártság hónapjait. 

Az, hogy közben a világot is jobbá teszi, már tényleg csak bónusz.

[ Read More ]

Kaparom a falat

Posted by Fodor Marcsi
- -
0 megjegyzés

És ezt nem átvitt értelemben mondom. Szó szerint minden nap kaparom egy kicsit a falat, már jó egy hete, de lehet, hogy több is. Lakásfejujítunk. Mikor, ha nem most?

Amikor az egész karantén lesz, és mindenki maradjon otthon dolgot belengette az angol kormány, akkor első gondolatom az volt, hogy itt az idő: végre megcsinálunk egy csomó olyan lakásfelújítási projectet, amiket időhiány miatt ezer éve halasztgatunk. El is zavartam a férjem a nagy barkácsboltba festékért, meg egyéb apróságokért, mondván, ha az bezár is, nekünk legyen.
Kicsit morgott persze, mert hogy akkor még minden gyerek beteg volt, de én kötöttem az ebet a karóhoz, mondván, hamarabb meggyógyulunk mi, mint ahogy a bezártság véget ér. És tessék, igazam volt.
Most már jópár hete mind egészségesek vagyunk, és már megnéztünk minden sorozatot a Netflixen, és társasoztunk, és aludtunk, és pizsi napoztunk, és mozinapoztunk, és csináltunk már minden félét - de messze még a vége.
Először a kerítést festettük le ami azért jópár napi munkát adott a gyerekeknek. Akik amúgy először persze tök lelkesek voltak, aztán rájöttek, hogy ez állati fárasztó, aztán örültek, hogy szép az új kerítés, és aztán már be akarták fejezni, és végül az egész így, hogy négyen dolgoztunk rajta. (Férj kimaradt a mókából - ő a kert kövezését csinálta, amit még tavaly szedtünk fel, hogy egy conservatoryt építhessünk a ház mellé.) Meglepően hamar elkészült. Voltaképp csak azért hagytuk abba, mert elfogyott a festék, pedig addigra már azt is kitaláltuk, hogy a "nem fontosnak" ítélt, házból nem látható kerítést is lefestjük, és még néhány egyéb fából készült cuccot is olyan színűre mázolunk, hogy dizájnosabb legyen. De a festék elfogyott, és a bejárat melletti fél kerítéselemre már nem is jutott - és a boltban most már hiánycikk minden festék. Nem csak ez: minden festék elfogyott a barkácsboltban. Pedig annyira szép lett a kerítés, hogy most már a kerti szerszámtárolót is lefestenénk, sőt annak az ajtaját is - de most ezek a projectek várnak, anyag hiány miatt a dolgos kezek munka nélkül maradtak.
Ugyanez lett a sorsa a szerszámtároló oldalának is, amit táblafestékkel mázoltunk be (szintén gyerekmunka volt a régi festék levakarása, és maga a festés is) és ami most tök jó - de igazán ahhoz, hogy tökéletes legyen, kéne még egy rétegnyi festék, meg egy keret hozzá. Most is jó már persze, spt sokkal jobb, mint eredetileg terveztük, de nem tökéletes, és bosszantó kicsit, hogy kb két órás munka lenne még vele, de most lehetetlen befejezni.
Meg hát palántázunk ezerrel. Nézem ezt a képet, amit feltettem a bejegyzés fölé, és ami már jó két hetes, és hogy mennyivel zöldebb a kert, mint akkor volt! A conservatory (ami amúgy az üvegház flancos neve, és csak azért nem "green house", mert a konyhához van csatolva) minden része üveg, még a teteje is, ami annyiban jó, hogy pillanatok alatt bemelegszik (meg persze ki is hűl) és nem csak egy hatalmas gyerekjátszós szoba lett belőle, de a párkányon egy csomó palánta is elfér. Én meg lelkesen ültetek (bár virágföldet szerezni nem volt kis kihívás, mert persze elfogyott két hete) De most már van bab, borsó, saláta a kertben - mármint csak afféle növedékek, de mégis, majd lesz. Ahogyan a két éve ültetett eperpalánták is ezerrel virágoznak, a málnabokrok meg úgy burjánoznak, mint a gaz. Mondjuk a levendulám elfagyott, azt pótolni kell, és egynyári virágok sincsenek, mert a kertészetbe akkora sor állt, hogy azért nem érte meg sorban állni a férjem szerint. Merthogy nálunk ő megy mostanság egyedül vásárolni, és ő is csak oda, ahová nem kell sorban állni, és hamar tud végezni. A tej, a zöldségfélék, a hús az fontos és azért muszáj elmennie. A virág, a paradicsompalánta, a festék az luxuscikk és úgy döntöttünk ráér.
Az egész mostani nagy lakásfelújításban amúgy az leginkább meglepő, hogy most már, hogy a lányok nagyok (17 és 18 évesek) valójában igen komoly segítséget jelentenek, és már nem úgy néz ki a dolog, hogy "segít a gyerek főzni" és akkor utána fél napig takarítom a romokat, hanem hogy tényleg megcsinálnak egy reggelit és az finom, és rendet is tudnak rakni. És tényleg ha lefestenek valamit, akkor utána nem kell egy felnőttnek azt újracsinálni, plusz kimosni a ruhát, amiben csinálták, és levakarni minden egyéb helyről a festéket, amit véletlen odakentek, kiborítottak. Szóval most így, hogy hirtelen sok felnőtt energia lett a ház körül, így azért egy egy feladat már nem olyan megcsinálhatatlanul sok, hanem elosztjuk és senki nem hal bele. Ez nekem még mindig döbbenet.
(Amúgy hozzátenném az igazság kedvéért, hogy például kerítésfestésben Bende volt a leglelkesebb, őt ez hosszú órákra lekötötte és teljesen jó munkát végzett, szóval ha őszinte akarok lenni, nem is plusz két, hanem három komoly segítség van a ház körül.)
Szóval most, hogy kész a nappali festése (amit fél éve halogattunk), és kész a kert festése (sőt a kövezése is), a lépcsőházba is belefogtunk, ami egyrészt elég csúnya volt, másrészt viszont nem sürgős, mert hát ki áll ott meg nézelődni, ráadásul a fenének se volt hozzá kedve, mert a lépcsőn minden kétszer olyan nehéz, mintha egy sima felületes állna az ember. De azért csináljuk.
Először én kezdtem, és rá kellett jönnöm, hogy amikor rajtam az ideg, mert jönnek az ijesztő hírek, és sok lesz a koronavírusból, és pánikolnék, akkor egyfelől jó érzés a fizikai munka, másfelől meg ehhez aztán nem kell ész. Sprickolom az öblítős vizet a falra és a spaknival szépen lejön a tapéta. Mondjuk ez egy hihetetlen szar tapéta, ami már eddig is hámlott itt-ott, de most, hogy jobban megvakargattuk, kiderült, hogy igencsak sok rétege van, és bár az felső könnyen lejön, az alatta lévő már tapadósabb, és ezalatt van még egy különösen ocsmány fedőfesték, ami néhol úgy ragaszkodik a falhoz, hogy azzal együtt vakarom le. Ráadásul nem is tudom sokáig csinálni, mert 1-2 óra munka után szó szerint begörcsöl a kezem a spaknin. De néha elfog a flow miközben csinálom, és felér egy meditációval. Jó érzés na. Meg a tudat is, hogy milyen szép lesz ez a végén.
De ma már átadtam Bendének (akarta) és helyette a mosogató alatti részt takarítottam ki. Ami mindig káosz. De most már az is jobb. Meg hát selejtezek ezerrel. Az is jó. Mondjuk az olyan munka, aminek soha nincs vége, nem is értem ennek a mechanikáját.
Közben meg hullámzik a kedvem. Néha olyan feszült vagyok, hogy aludni se nagyon tudok, és úgy érzem, megőrjít, nem is a bezártság (alapvetően azt elég jól bírom), inkább az, hogy nem tudom, mi fog történni, és hogy minden olyan kiszámíthatatlan lett. A munka, a pénz, a jövő... ez nehéz.
Máskor viszont egy csomó energiával ébredek, és úgy érzem, hogy szuper, hogy így együtt vagyunk, és különösen annak örülök, hogy kaptam még egy kis extra időt Bíborral, aki szeptembertől koleszben fog lakni, és ezután már csak látogatóba jár haza. És hogy az elmúlt 1-2 évben egyre kevesebbet láttam a lányokat, mert elveszi minden idejük a suli, és amikor hazajönnek is a tanulás megy, a haverok, a számítógép vagy a telefon. Most meg újra itt vannak velem, és többet dumálunk, és főzünk nagyokat, és társasozunk, és Beugrósat játszunk és amúgy ez tök király.
Ahogy egy barátnőm mondta, mi szerencsések vagyunk, mert olyanokkal vagyunk bezárva, akiket szeretünk. Szóval valójában soha rosszabb karantént. (Bár megjegyzem: isteni idő van, és nagyon hiányzik a kirándulás!)
[ Read More ]

Dicsekvős poszt (Borsikáról)

Posted by Fodor Marcsi
- -
3 megjegyzés


A kép nem illusztráció - Borsikám számára a nyár nagy része így telt. Bár Angliában csak hat hét a nyári szünet, azt most neki jól telerakták leckével. Ő meg csinálta, és közben még élvezte is.

Írtam már, hogy Borsi egy hiper-szuper mérnökképző suliba jár, ahol nyilván a humán tárgyak nem igazán fontosak, a legtöbb diák nem is nagyon szereti ezeket. Így hát az amúgy 11-ik osztály végén lévő angol irodalom kisérettségit (GCSE) ebben a suliban előre hozták a 10 osztály végére, hogy "le legyen tudva", ne legyen vele ezután már gond. Szóval a tavalyi év második felében Borsi érettségire készült, és bár csak egy tárgyból, azért 15 évesen ez nem volt kicsi kihívás. Rengeteg éjszakázás, munka volt benne - de meglett az eredménye, mert a suli legjobb eredményét érte el. 8-ast kapott.
Hogy perspektívába helyezzem a dolgot: az új értékelési rendszer 1-9-ig terjed, de a 9-est tényleg ritkán adják, az a top 1%, az A++. Na, ez az ő sulijában senkinek nem sikerült, és Borsi az egyetlen az egész iskolában, aki 8-t kapott. Ez amúgy az A+.
Tegnap derült ki az eredmény, mert mivel neki még a továbbtanulás szempontjából ez nem fontos eredmény, így a suli nem hirdette ki nyáron. De most megvan az eredmény, és Borsi azt mesélte, hogy egymás után jöttek oda a tanárok gratulálni a fantasztikus eredményéhez - és mindegyik hozzátette: reméli, hogy az ő tárgyából is ilyen jó eredményt ér majd el.
Szóval a nyomás és az elvárás nem kicsi rajta.
Hangsúlyozom: nem felőlünk érkezik a nyomás, mindezt ő rakja saját magára, pici kora óta, mert élvezi a kihívásokat.
És aki azt hinné, hogy az emelt szintű matek, triple science, advances chemistry elég neki idén, akkor elárulom, hogy a francia mellett spanyolból is jelentkezett érettségire, amiből egyedül fog felkészülni, mert a suliban nincs ilyen óra, és emellett millió terve van még. (A francia próba érettségijének írásbelijére amúgy 9-t kapott, ami szintén történelmi tett, mert soha, senki előtte ilyen magas eredményt nem ért el a suli egész történetében, és ez azért is nagy eredmény, mert ezt nem annak köszönheti, hogy odavittük, és felszívta, hanem keményen dolgozott érte.)
Azt nem tudom, meséltem-e, hogy prefektussá választották a suliban (ami az elérhető legmagasabb vezetői pozíció, amit kaphat) és a beszédében hangsúlyozta: ha csak csinos pofikát keresnek, akkor nem ő a megfelelő jelölt, mert ő tenni akar. A tanárok meg jól tudják, hogy igazat mond, mert Borsikám arról híres, hogy iszonyat kitartása van és sose adja fel - ami állati fárasztó volt számomra, amikor 2-3 éves volt, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ha nagyobb lesz és lesznek értelmes céljai (és nem csak az anyja csesztetése) akkor ezt az iszonyatos nagy akaratát tök jó célokra fogja tudni fordítani. Hát a suli ezt most érzékeli. És nem csak abban, hogy állati jól tanul - de mindenfélét ki is talált: indítani akar lány focicsapatot, kórust, kedvezményes bérletvásárlási lehetőséget a sulival szomszédos sportcenterbe, és ami különösen fontos számára, hogy minél támogatóbb közeget teremtsen azoknak, akik szorongással és pánikbetegséggel küzdenek, és ehhez már több szervezetnek is írt, amiben tanácsot kért, illetve megkérdezte, eljönnének-e a sulijába előadást tartani a témáról.
És mindez szuper, és a suli támogatja is teljes mellszélességgel... csak hát ez nekik is munka, és Borsikám nem hagyja ezeket a projecteket elsikkadni, ha nem haladnak az általa kitűzött gyorsasággal, akkor újra és újra odamegy a tanárokhoz és számon kéri őket, teljesítették-e már, amit vállaltak - így most már arról is híressé vált drága lányom, hogy egy alkalommal, amikor az igazgató meglátta, hogy közeledik felé, szabályszerű pánikba esett és elfutott az ellenkező irányba. (Amúgy meg tudom érteni, Borsi babakülseje acélkemény magot fog körbe, és a saját maximalizmusát várja el mindenkitől cserébe.)
Egy barátnőm anno azt mondta Borsikámról, hogy ha elvinnék egy koreai munkatáborba, akkor ott végre elégedett lenne a terheléssel - és bármilyen bizarrul is hangzik, őt tényleg élteti a feladat.
Amikor most a 8-t megkapta irodalomból (ami még csak nem is a kedvence és az erőssége), több osztálytársa megkérdezte, mi volt a titka - talán puskázott? Valaki rádión diktálta neki a válaszokat? Mire az egyik barátnője közbelépett és közölte: emlékeztek amikor tavasszal könyvtárba mentünk tanulni, és Borsi hozta a karvastagságú dossziéját, telisteli a kidolgozott tételekkel? Na, hát ez az ő titka. Tanult.
És tényleg. Tanul. Rengeteget tanul.
Nyáron is tanult, ment szépen, sorban a 72 pontos "to do" listáján és sorra pipálta ki a feladatokat, míg a többiek játszottak, pihentek, strandoltak.
Persze ő is csinálta mindezt - csak kevesebb időben, és néha igenis nemet mondott, ha ki akartuk csábítani a szabadba.
Ami egyfelől büszkeség, naná - szorgos, okos, kitartó. Hát mindenki ilyen gyerekről álmodik.
Másfelől meg az anyja vagyok, és látom azt is, amit más nem. Hogy fáradt, hogy stresszes, hogy remeg a keze, hogy túl sokat markol, és a napi kétszer másfél óra buszozás bizony kimeríti, és hogy messze még a tanév vége, és az igazi energiájára akkor lesz szükség, a GCSE írásánál és bár millió terve van még a fentieken kívül is, én a sporton kívül igyekszem mindenről lebeszélni, mert a pihenés és a lazulás is fontos, sőt, nagyon fontos. Hozzátéve, hogy azért mind PKU-s alapvetően nehezebb terepen játszik egész életében. (Bár most amúgy tökéletesen tartja a diétát, és a szintjei is példaértékűek, erre nagyon odafigyel, mert tudja, hogy ez a kulcsa a jó agyműködésnek, de azért ez se kis kihívás.)
Szóval büszke vagyok az éltanuló lányomra, és közben persze féltem is. Drukkolok neki, hogy sikerüljenek az álmai, és elérje, amit csak akar.
De a teljesség kedvéért hozzáteszem: holnap megírom majd Bíborkám fantasztikus eredményeit, mert ő is szárnyal, és zseniális dolgokat csinált egész nyáron, és szuper vizsgaeredményeket hozott haza.

[ Read More ]

Űrhajótervező mérnök lesz (ha nem vízalatti régész)

Posted by Fodor Marcsi
- -
1 megjegyzés

 
Nagyon sokszor akartam már Borsika lányom sulijáról írni, de valójában nem sokat tudok róla. Azt tudom, hogy jó, és hogy sokat kell tanulnia. De hogy miket... hááááát... az van, hogy időről időre leültetem, hogy meséljen róla, és akkor szuper dolgokat mond - de a felét se értem. 

Azt tudom, hogy nem csak elméletet tanulnak, de rengeteg a gyakorlat is. Például szerszámokat készítenek maguknak. Meg rengeteg műszaki rajzot kell elemezniük, hogy mi is van rajta. Meg ők maguk is csinálnak ilyen rajzokat. És aztán meg is csinálják ezeket. Időnként hoz haza a gyerek mindenféle fémbigyót, hogy ő csinálta, és én annak nagyon örülök, de bevallom, nem tudom mire való. Mondjuk az sem segít, hogy csak angolul tudja ezeknek a nevét - de legyünk őszinték, valószínűleg ha magyarul mondaná is pont ennyit értenék belőle.
Ráadásul amit megértek, az is néha szíven üt. Ilyen az például, hogy a fizika a kedvence. A fizika??????? Most komolyan, engem ennyi idősen a fizikával konkrétan a világból ki lehetett volna üldözni, mert ki a fenét érdekel, hogy azok a csomagok hogyan csúsznak le a háromszögön, amit a táblára rajzoltak a tanárok. Aztán meg rugókat figyelni, hogy azok hogyan nyúlnak? Értem én, hogy mérnöki szempontból ez fontos, de eddig azért az én világomban ennek nem sok szerepe volt.
Szóval csak annyit mondanék: ahhoz képest, hogy a gyerek sokáig régész akart lenni (sőt, víz alatti régész) amit én tök menőnek tartottam mindig is, és simán tudtam támogatni azzal, hogy sokat járunk múzeumba, az utóbbi években már egyre inkább mondogatja a gyerek, hogy ő űrhajótervező mérnök lenne. Ami klassz, de az én személyes támogatásom itt kimerül már abban, hogy megvettem neki a könyvet azokról a nőkről, akik az űrkutatásban dolgoznak, és hogy elvittem már párszor a közelben lévő űrhajózási múzeumba.
Amikor arról mesél, hogy mi mindent tanulnak, én isten bizony megpróbálom megérteni, sőt értelmezni - de nem megy. A gyerek túlnőtt rajtam, és kész. És nem is feltétlen akarom követni mindenhová azon az intellektuális úton, amire most rálépett. Mert ez az ő útja, ez nem kérdés. Még ezt a mérnöki sulit is ő maga találta, nem én. Egyszerűen egy nap azzal állított haza, hogy ide akar járni, én meg megnéztem a honlapjuk, és közöltem, hogy faszányos ötlet, de sajnos két hete lejárt a jelentkezési határidő. De azért kitöltöttem a papírokat, és beadtuk - hátha. És láss csodát, behívták felvételit írni. Aztán meg a suli elveszítette a felvételijét. De kárpótlásként felajánlották, hogy mindenből berakják a legmagasabb csoportba. És azóta is ott van.
Szóval nem volt épp egyszerű a kezdet - és én nem voltam eredetileg elájulva az ötlettől, hogy egy olyan suliba fog járni, ahová napi másfél óra buszozással tud csak eljutni, de mivel ő ezt akarta, és nagyon, hát természetesen nem álltunk az útjába.
Amit még tudok a suliról, hogy állítólag ennek van a legjobb Sixth Formja egész Coventryben. (Ez az a 16-18 éves kor közötti időszak, amikor az egyetemre készülnek a gyerekek.) Kicsit szkeptikus vagyok, mert nagyjából nincs olyan suli a környéken, ami nem ezt állítaná - és nyilván mindnek van olyan szempontja, ahonnan nézve ez igaz. (A legjobbak matekból, a legtöbb A eredmény, a legjobb átlagos eredmény stb - szóval a statisztika szuper eszköz). Tizediktől lehet odajárni. A diáksereg elég válogatott, sokkal okosabbak, mint a sima középsuliban. Van felvételi is (van akit elutasítanak), de leginkább azért magas az eredmény, mert aki mérnöki suliba jelentkezik, az már minimálisan érdeklődik a téma iránt, tehát nem feltétlen a drog és a csavargás mozgatja. Amúgy sok gyereknek mérnökök a szülei is, tehát viszonylag gazdag és jó családból jönnek.
A lányokat nagyon erősen támogatják - nyilván mert viszonylag kevés van. Rengeteg olyan programot csinálnak, ahová csak őket viszik, hogy lássák, miket is tud csinálni egy lány, ha mérnök lesz. Céljuk is, hogy minél több lányt csábítsanak a suliba, ezért is lett gondolom Borsikám a suli arca (meg mert nyilván szép és okos, és gyönyörű a kiejtése) Ez Borsikám a suli hivatalos reklámvideójában. Megjegyzem: iszonyat büszke vagyok ám rá!
De hozzáteszem, azért érik szegényt a mérnökséggel kapcsolatban pofonok is. A legnagyobb a továbbtanulás terén. Merthogy pici kora óta arról álmodozik, hogy Oxfordban fog tanulni. De most derült ki: mérnök szak nincs Oxfordban. Tehát vagy elméleti fizikusnak tanul (az én gyerekem???????) vagy kénytelen lesz beérni az MIT-vel, és elmegy Amerikába. (Nem mintha nem lenne Angliában űrhajótervező szak, ami nekem amúgy teljes döbbenet, hogy van egyáltalán ilyen szak... és amúgy tudom, bár ő úgy beszél az MIT-ról, mint afféle kényszermegoldásról, azért ez nagyon nem lenne az...)
A másik nagy probléma, hogy az űrhajótervező mérnökség nem olyan munka, amivel kétévente új helyre lehetne költözni - márpedig Borsikám ezt tervezi az életben. (Elrontottuk a gyereket, ez teljesen egyértelmű)
Ami pedig mostanság a legégetőbb probléma, hogy hat A-levelt akar csinálni. (Normálisan hármat szoktak az emberek, Bíbor idén ötöt csinált, de jövőre már ő is csak négyet folytat, és az is elég nagy ritkaság.) De Borsikám nyilvánvalóan ennél többet akar, (mondjuk én is két egyetemre jártam párhuzamosan, szóval nyilván van előtte szülői példa) és már dolgozik rajta amúgy, hogy a suli ezt elfogadja. Emellett még lilára akarja befesteni a haját. Azt mondtam neki, hogy ha hat A levelt csinál, és már elmúlt 16, a suli pedig nem tiltja, akkor nem bánom. Végül is lassan eljutunk oda, hogy már csak lesem, milyen fantasztikus fiatal csaj lett belőle - és ki vagyok én, hogy akadályokat görgessek elé? Pláne, amíg ilyen boldog és jó helyen van...
[ Read More ]

Háromból három

Posted by Fodor Marcsi
- -
4 megjegyzés


Ahogyan a jó, úgy a rossz dolgok is jönnek-mennek az életben, senkinek sem tökéletes és állandóan boldog az élete. Különösen így van ez, ha több gyerek is van a családban - mert ha egyik is szenved valami miatt, akkor azért az a többi ember boldogságát és elégedettségét is érinti. Tavaly nekünk nem volt jó - idén úgy tűnik a helyzet sokat javult.

Bende sulis mizériájáról már írtam - na, az tényleg rémes volt,és rendesen megszenvedtük. Nagyon örülök, hogy kivettem a régi sulijából, mert az újban semmi gond nincs vele. Mondjuk szuper tanára volt (aki amúgy tökre úgy nézett ki, mint Majka) akit imádott a gyerek és akit én rendszeresen faggattam, hogy mit gondol Bendéről - és ő minden alkalommal megnyugtatott, hogy semmi gond nincs vele, ő nem is érti, hogy az előző suli miért autistázta le. (És most hangsúlyoznám, hogy semmi gondom nincs az autistákkal - a gondom a seggfej tanárokkal van, akik cukorkaként dobálják az alaptalan diagnózist ahelyett, mindenféle szaktudás nélkül, és ez valóban a mai napig roppant dühít.)
Az egyetlen (kicsiny) félelmem, hogy sajnos itt minden évben más tanárt kapnak a gyerekek, szóval hiába jött ki Bende tökéletesen a tavalyi tanárával -idén egy új tanítónénit kapott, akiről persze még nem lehet tudni semmit. De eddig Bende se panaszkodik és a tanár se kereste még velünk a szemkontaktust egy hét után, szóval bizakodó vagyok.
Bíborral effektíve nem volt gond - csak hát ő ugye csinálta a GCSE vizsgáit, ami az itteni "kis érettségi", amit 16 évesen tesznek és ez az első igazi megmérettetés a gyerekeknek, ettől függ, hol folytathatják a tanulmányaikat. Erősen leegyszerűsítve a rendszert, az "okosak" mennek a Sixth Form-ba, ahol két évig már csak az egyetemi felvételi tárgyaikat tanulják. Akiknek kevésbé sikerül a vizsgájuk, vagy nem céljuk az egyetem, azok mennek a College-ba, ami olyasféle, mint a szakközép - itt szakmát is tanulhatnak, vagy akár ha felzárkóznak és összeszedik magukat, akkor ők is mehetnek az egyetemre. De ők is már csak az általuk választott tantárgyakat tanulják.
Maga a GCSE amúgy nem könnyű, egy teljes hónapon át szinte minden nap van vizsga (Bíbornak 25 volt) mert pl. matekból három, angolból négy vizsga is volt, a nyelvekből külön van írásbeli, szóbeli, hallás utáni teszt stb. És nincs pótlás! Ha beteg vagy, akkor az a jegy elvész.
Bíbor is megszívta, mert az elején még nem vette elég komolyan a határidőket - és artból, ahol projecteket kellett leadni, a novemberi határidőt lekéste, így a jegye harmada elveszett. A tanár többször telefonált nekünk, írt levelet, adott halasztást - valahogy mégse tudta befejezni.
Az art amúgy nem olyan kis "pimfli" tárgy, mint ami otthon volt a gimiben, inkább úgy kell elképzelni, mintha a kisképzőre járna az ember. Rendes portfoliót kell összeállítani, és ehhez a gyereknek több füzetet kellett telirajzolnia-festenie, művészéletrajzokat kutatnia. A végén éjfélig volt fönn hetekig, és még így se sikerült mindent teljesítenie, és sajnos ez a végső jegyen is meglátszott. Így is hatost szerzett (új értékelési rendszer van, ez a régiben egy B-nek felel meg) ami nem rossz - de tekintve, hogy a tanár szerint is az egyik legtehetségesebb diák, mégiscsak fájó. Viszont mivel nem tanulja tovább, nem sokat számít, szóval nem szomorkodtunk rajta.
Talán még jól is jött, mert ez rádöbbentette Bíbort, hogy bizony ezt a sok vizsgát nagyon komolyan kell venni, és iszonyat sokat tanult - és fantasztikus eredményei lettek. Majd mindenből 8-t kapott (1-9-ig van a skála, de a 9 a top 1%, jobb, mint a régi A+), ami fantasztikusan jó eredmény - kivéve a matekot, de abból is jobb lett, mint reméltük (5, még mindig B) és ez azt jelenti, hogy ha nem akarja, akkor többé ezt nem kell tanulnia.
Természetesen ezekkel a jegyekkel tárt karokkal fogadták a választott sulijában, és ugyebár, ahogyan mondtam, mostantól csak azt tanul, amit szeretne. Mivel ő most épp jogász akar lenni, így angolt, történelmet mindenképp fel akart venni - emellé jött még a szociológia (amibe teljesen beleszeretett), a spanyol (ami úgy volt eredetileg nem indul, de Bíbor mindenképp szerette volna, mert a nyelvi A level a feltétele sok egyetemen a külföldi ösztöndíjnak) és még emellé jön egy olyan tárgy, amiből nem fog vizsgázni - ez egyetemi esszéírást tanít, önálló projectként, csak egy éven át.
Bíbor az elmúlt egy hétben minden nap lelkendezve jött haza, hogy milyen szuper a suli, milyen izgalmas projectjei vannak, imádja a tárgyakat, amiket felvett - és nem mellesleg mivel ide mindenki tanulni jön már, és nem csak azért, mert suliba járni kötelező, így hallgatók értelmi színvonala is magasabb - és ez magával hozza, hogy a tanítás színvonala is sokkal jobb. Nyilván, okos, érdeklődő diákokkal jobban lehet haladni.
Ja, és hozzáteszem: nincs többé egyenruha, amivel amúgy nem volt soha baja a lányaimnak, de most aztán végre lehet szabadon öltözködni. Az egyetlen kikötés, hogy "smart casualban" kell lenni, tehát farmer, meg szakadt póló nem lehet. Elegáns, irodai öltözék kell, ami azért elég csinos.
A legjobban azonban Borsikáért aggódtunk tavaly, mert ő sok-sok szempontból rosszul érezte magát tavaly az iskolájában, és nagyon akart más helyre menni. Egyfelől nagyon alacsony színvonalú volt a tanítás, voltak tárgyak, ahol szó szerint kéthetente más tanárt kaptak, nem tudtak haladni semmiből. Másfelől volt egy lány, aki csúnyán rászállt, és bizony sok szívfájdalmat okozott a lányomnak, ami aztán végül pánikrohamos tünetekben csúcsosodott ki. Valójában már hónapokkal korábban el akartuk hozni - de Borsi azt mondta, hogy nem hajlandó akármilyen suliba átmenni, ő jó sulit akar, ezért kitartott, míg végül átkerülhetett a mérnök-suliba.
Egy hét telt el - és bizony a sulinak sok hátránya van az én szememben. Először is nagyon messze van (majd egy óra) és extra hosszúak a napok. Nem háromig, hanem fél ötig tart a tanítás. Tehát Borsi reggel 7-kor indul és este 6-ra ér haza. Ez eszméletlen sok idő. Félek is bevallom, nehogy összeroppanjon a fáradtságtól, mert persze azért lecke is van. Sőt, pótolnivaló is bőven akad, mert hát ugye tavaly sok tárgyból rendesen lemaradt a lányom.
Viszont ami nagyon jó: Borsi minden este fáradtan, de halálos boldogan jön haza. Úgy látja szuper a suli, izgalmasak az órák, és még azt is élvezi, hogy végre nem ő a legjobb tanuló mindenből, mert más is jelentkezik, nem nézik furának, amiért jelentkezik és örömmel tanul, és van húzóerő, mert nem mindenből ő a legjobb. Ráadásul jó a társaság, mindenki barátságos ("még a menők is" - ezek a lányom szavai) Nagyon remélem, hogy ez a lelkesedés kitart, mert azért a távolság kérdésével nem vagyok teljesen kibékülve, főleg, mert Borsi tavaly rengeteget betegeskedett, iszonyat gyenge volt - nyilván azért is, mert gyűlölte az előző sulit és a teste fellázadt. Reméljük, hogy az új suli elég lelkesítő erőt ad neki.
De akárhogy is nézem - a gyerekeimnek most éppen jó. Nyolc éve, amikor kijöttünk, még nagyon odavoltam az itteni oktatási rendszerért. Most, hogy már több iskolát is kipróbáltunk, már több negatív dolgot is látok benne - nyilván itt is emberek dolgoznak, akikből nem mind tökéletes. Még mindig ezerszer jobbnak tartom, mint a magyart - de mint minden a világon, ez is elromolhat. Tavaly háromból kettőnek nem is volt jó, és ez eléggé elszomorított, hiszen azért mi elsősorban a gyerekek miatt vagyunk még mindig itt. (A mi munkákat akár Grönlandon is ugyanolyan hatásfokkal lehetne csinálni) Most, hogy a háromból három örömmel jár és élvezi, azért kicsit érthetőbb számunkra is, miért vagyunk még mindig itt.
[ Read More ]

Borsika százas

Posted by Fodor Marcsi
- -
2 megjegyzés


Tegnap felhívott a dietetikus, és közölte, hogy Borsika véreredménye százas lett. Ez persze azoknak, akik a PKU-ban nem jártasak, semmit nem mond, de elárulom, ez egy rohadt jó eredmény. Olyan jó, mintha "normális" lenne. Mintha rendesen működne a mája és termelné azt a piszok kis enzimet, amit amúgy nem tud. Nem szoktam ilyesmivel büszkélkedni, mert hát napi harc ez, most száz lett az eredmény, de jövő héten akár ezer is lehet, ami már nagyon nem lenne jó (és amire még soha nem is volt példa). Minden attól függ, hogy az eljövendő napokban mi kerül az asztalra. Harcolunk érte, hogy jó legyen, minden egyes nap. 14 éve.

Egy ismerősöm nemrég azt mondta, könnyű az én életem, soha nem ért semmiféle nehézség. Jót röhögtem, és megkérdeztem, a betegen született gyerek mióta nem számít a nehéz életfeladatok közé. Mire azért volt az illetőben annyi tisztesség, hogy elvörösödött és bocsánatot kért a hirtelen kijelentéséért.
Tény, hogy nem szoktam naponta sírva összeomlani Borsika miatt, és panaszkodni sem, amiért jajj, de nehéz nekünk miatta. Ezeket a köröket letudtam a születése utáni pár hónapban - örök hála azóta is mindazoknak a barátaimnak, akik elviselték, hogy hónapokig más témám se volt, mint a fenilalanin és a fehérje közti összefüggés és az aggodalom, vajon lesz-e normális élete a lányomnak és persze nekünk is, mert hát nyilván az ő diétája az egész családot érinti, akkor is, ha mi nem azt esszük amit ő.
Csak egy diéta, legyintek ma már, ha kérdik. De azért persze ez nem olyan egyszerű, ugye ez nyilvánvaló? Napi harc ez. Harc vele, hogy mit ehet és mit nem. Harc amit magammal kell megvívni minden nap, hogy MINDIG legyen az asztalon olyan étel, ami biztonságos számára. Mert persze elvileg ezt könnyű kimondani, hogy alapvető, hogy legyen otthon mit enni - de azért 14 év alatt előfordult már olyan, hogy mondjuk beteg voltam, vagy olyan sok munkám volt, hogy levegőt venni se volt időm, és mennyivel egyszerűbb lett volna rendelni egy pizzát az egész családnak. De nyilván ez nálunk nincs. Nem mondom, hogy soha nincs, mert nyilván normális család vagyunk, mi is rendelünk pizzát. De ez akkor úgy néz ki, hogy megrendelem a pizzát, majd megyek a konyhába, és begyúrok egy adag pizzatésztát Borsinak, hogy mire a mi kajánk megérkezik, neki is legyen valami az asztalon. Mert neki a miénkből egy falatot sem lehet
Nem sajnáltatom magam.
Nincs is miért.
Borsika gyönyörű, egészséges, okos. Sokkal fantasztikusabb csaj lett, mint ahogy azt a születésekor reméltem.
Maga a PKU meg hozzánőtt a családunkhoz. Beleidomultunk mind. Teljesen normális dolog, hogy ha vásárolni megyek, automatikusan csekkolom mindennek a fehérjetartalmát. Azt, hogy miből, mennyit ehet ránézésre megmondom, és azt is, hogy hány grammot szedtem ki a tányérjára. Volt időm beletanulni. Akárcsak a főzésbe, amibe azért az ő születése előtt nem remekeltem, sőt nem is érdekelt. Most meg mindig új recepteket böngészek és töröm a fejem, hogyan is tudom azt átforgatni PKU-sba. Aztán megcsinálom, és elviselem, hogy csak minden másodiknak van sikere.
Ez van.
Borsika válogatós és igencsak óvatos.
Pedig a világ közben brutál módon kitágult körülötte, és nyilván körülöttünk is. A hűtőmben most PKU-s sonka pihen és tegnap zabtúróból készítettem körözöttet. Sonka, igen. Elképesztő, hogy ilyesmi van - és nem kell érte speckó boltba menni, bemegyek a Tescoba és leveszem a polcról. És a túró? Tudom, ez másoknak nem olyan nagy kunszt, de nálunk a túró eddig a tiltólisták élén állt. Arról már nem is beszélve, hogy sajtok tömkelege van a hűtőmben - nem csak sima, de kék sajt, mozarella, cheddar. Mind-mind PKU-s verzióban. Csupa olyasmi, amiről azt hittem, hogy soha nem lehet benne része a gyerekemnek. És lőn: megcsinálta valaki én meg megvehetem. Ennyi és nem több.
Más kérdés persze, hogy mit szól ehhez a lányom. Az, aki eddig se sonkát, se túrót nem evett. Természetesen meg se kóstolja. Hiába TUDJA, hogy ezt most szabad. Valahogy annyira beleneveltük, hogy tilos, hogy idegenkedik tőle.
Akár apám a banánnal. Amikor mi gyerekek voltunk, akkor drága volt és sorba kellett érte állni. Dehogy evett volna belőle. Dehogy ette volna el előlünk. És hiába van most mindenütt és olcsóbb, mint a szabolcsi alma. Egyszerűen egy falat se menne le belőle a torkán.
Nehéz változtatni a kialakult szokásokon, és nem is feltétlen érdemes. Nagy kérdés ám ez nekünk. Mert most van túró és sonka. Lehet habzsidőzsizni belőle. De mi van, ha megszereti a gyerek és egy év múlva beszüntetik a gyártását? Akkor mit csinálunk? Nagy kérdés ez minden PKU-snak.
Emlékszem, pár éve még azon gondolkoztunk, mi, PKU-s anyukák, érdemes-e rászoktatni a gyereket a legjobb minőségű kenyérre, amit csak lehet kapni, vagy inkább legyen az csak ritka csemege és egye az olcsót. Mert mi van, ha egyszer csak nem tudom neki megvenni a pihepuhát. Akkor azért jó, ha megeszi a vackot is.
De bevallom, én soha nem tudtam rávenni magam, hogy ne a legjobbat adjam neki. Mert azért azt tudni kell: még a legjobb is elég vacak. Szépíthetem én, hogy milyen klassz ez a diéta, de valójában nagyon nehéz igazán jó helyettesítőket találni, és nekem a szívem szakadt, amikor Borsikám a kemény, rágós kenyeret majszolta ovisként. Utálta persze, de nem volt más. És amikor lett, akkor annak annyira örült, hogy soha többé nem tértünk vissza a kevésbé jóhoz.
Most meg - hát kérem, az új kenyér, amit a Mevalia gyárt, maga a csoda. Puha, finom, nem tapad a szájpadláshoz. Tényleg majdnem olyan, mint a normális kenyér.
Borsika amúgy ne szokott panaszkodni.
De múltkor azért elmondta, hogy egyetlen dologért irigyel minket. A pékségért. Mert bemegyünk, vagy csak ugye elmegyünk egy pékség előtt,  akkor onnan olyan isteni illatok szállnak ki. És ő az ottani dolgokból soha nem kaphat. Nyilván én gyakran sütök, kenyeret is, és annak is jó az illata. De azért a pékségé...különleges.
Na, ilyenkor azért kicsit összeszorul egy picikét a szívem. Már nem kezdek el sírni, és nem érzem, hogy vége a világnak, mert tudom, hogy a mi világunk kerek és nincs vele baj. De csak azért, mert nem meséltem el minden egyes nap reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora után, hogy ma is győztünk, azért még igenis kőkemény munka van a százas eredmény mögött. Minden egyes héten. 14 éve.
[ Read More ]

Zakatol az élet

Posted by Fodor Marcsi
- -
3 megjegyzés


Úgy telt el az első half term, hogy észre sem vettem. Munka délelőtt, gyerekek délután, lakásfelújítás éjjel-nappal, hétvégén pedig program-program hátán. De akár tetszik, akár nem, most muszáj megállni, mert jövő héttől őszi szünet. Igen, errefelé ilyen korán.

Anyukám állandóan azt kérdezi, mikor látogatok már haza. A barátaim pedig azt, hogy otthonosan érzem-e már magam. Én meg csak annyit tudok mondani: jóformán még meg sem érkeztem. Persze testileg itt vagyok, de lelkileg még mindig csak félúton. Egyszerűen még időm se volt leülni, és kifújni magam. Mindig volt valami, ami miatt pörögni kellett.
Nem csoda, hogy el is felejtettem a nagy rohanásban megírni, hogy Bíbor mégiscsak visszakerült a régi középsulijába. Amikor már teljesen letettünk róla, akkor egyszer csak véletlenül valaki kapcsolata az igazgatónőt, a sok-sok helyettes, meg titkárnő után, aki egyszerűen csak annyit mondott, hát vigyük a gyereket másnap és ha van egyenruhája, kezdhet is. Mondanom sem kell: aznap SOS ruhavásárlásban voltunk, és voilá: másnap tényleg kezdhetett. Immáron három hete jár is - na nem mintha ez ilyen egyszerű lett volna.
Arról ugyanis nem tudtunk, hogy ez a tizedik év ez már komoly dolog. Innentől kezdve ugyanis kezdenek a gyerekek szakosodni - tehát már nem tanul mindent, csak amire az érettségihez szüksége lesz. Persze vannak tárgyak, amiket továbbra is kötelező tanulnia, mint a matek, az a angol, vagy a science de például választania kell, hogy földrajz vagy történelem, spanyol vagy dráma. Amikor feltették a kérdést, igazából fogalmunk sem volt, hogy mi lenne a jó megoldás, mi kell az egyetemre, és plána azt nem, hogy mégis mi akar majd lenni a gyerek. Így hát összeállítottak neki egy órarendet, hogy még később lehet finomítani. Én meg nekiálltam bűvölni a netet, hogy mégis, mi lenne a jó választás. Tekintve, hogy az én 14 évesemnek még fogalma sincsen, mi akar lenni, ez nem volt könnyű kutatás. Végül arra jöttünk rá, hogy hiába élvezi a dráma órákat, mivel színésznő nem akar lenni, talán értelmesebb, ha átcseréli spanyolra. A franciát is megtartotta és semmiképp nem akart lemondani azt art-ról, így végül összeállt lassan az órarendje, de szerintem még nincs mindenből a megfelő szinten.
Viszont úgy néz ki, megtaláltuk a helyet, ahol munka-tapasztalatot szerezhet, mert ebben az évben három hétig önkénteskednie kell valahol, ő pedig kitalálta, hogy állatokkal szeretne dolgozni, méghozzá hüllőkkel (a teknős ugyebár) és találtunk is egy boltot, ahol szívesen fogadják. Igaz, kérték előtte adassunk be neki egy tetanusz oltást, mert ugyan nincsenek mérges állatok, de néha azért harapnak, és jobb a biztonság. A gyereknek ez nem vette el a kedvét, sőt lelkesen várja a lehetőséget, és olvassa a Reptiles (Hüllők) című magazint, mert hogy itt még ilyen újság is van.
A másik nagy kihívása az évnek a Duke of Edinburgh Award, ami egy olyan program, aminek a keretében a gyereknek mindenféle kihívásokat kell az adott évben megcsinálnia - fizikai, tanulásbeli, önkéntes munka és még egy 3 napos tábor is lesz, ahol különböző feladatokat kell megoldania. A netes anyukák szerint ez egy óriási lehetőség, ami ha sikerül a gyereknek, akkor az nagyon jól mutat később is a CV-jében, még az egyetemi felvételinél is számít.
Én kissé szkeptikus vagyok - egyrészt szerintem aki 9 ezer fontot kifizet, azt simán felveszik az egyetemre, ha nem az egyikre, akkor a másikra. Ha meg a gyerek végül nem Angliába megy egyetemre, akkor ez nyilván pláne nem számít. Meg aztán az is kicsit olyan lehúzás szagú, hogy elkérnek érte 100 fontot. Ráadásul elvileg csak meghívásos alapon lehet rá jelentkezni, az évfolyam legjobbjainak - de Bíbor szerint meg az megy, aki akar, és persze akinek a szülei ezt kifizetik.
Na, szóval nem tudom, megéri-e, de végül úgy voltam vele, hogy 100 font nem a világ vége, és ha a gyerek barátai is mennek, akkor miért is ne. Még a végén simán az is lehet, hogy tévedek, és ez egy nagyon komoly dolog, hiszen az, hogy nem hallottam róla, semmit sem jelent.

Borsika viszont közben az iskola sztárja lett. Pillanatok alatt kiderült, hogy sokkal jobban tud egy csomó dolgot, mint az osztálytársai, és ő aztán nem szégyenlős: már el is intézte, hogy tegyék feljebb a jobb csoportokba. Ő a legjobb franciából, töriből, történelemből, de tudományból és matekból is feljebb rakták, etika órán meg olyan beszédet tartott arról, hogy a belső szépség az igazán fontos, hogy megtapsolták a osztálytársai és még szünetben is többen odajöttek hozzá, hogy gratuláljanak, így most azon gondolkodik, hogy talán indulnia kellene valamilyen diákvezetői posztért.
Bende az egyetlen, aki még mindig nem szívesen jár iskolába - de azért a reggeli balhék sokat csitultak. Továbbra sem szereti sem a sulit, sem az odajáró gyerekeket, de azért már nem sír, hogy ne vigyem be, mert idézem: "ott engem mindenki meg akar ölni." Az aggódók kedvéért közlöm, hogy Bende fiam Blaha Lujza reinkarnációja, és kicsit hajlamos a dolgokat felfújni.Amikor a suliból kijön nem mesél semmi rosszat, és holnap már a második szülinapi buliba viszem a gyereket. A tanárok szerint szépen beilleszkedett és rengeteget, szívesen beszél, hozzászól az órai témákhoz, és bizony érezhető ám, hogy az olvasása, írása is rengeteget fejlődött, mióta suliba jár.
A különórák is kezdenek körvonalazódni - még nem kerek minden, de alakul.
Bennem is. A lakás kifestve a bútorok többsége megvásárolva, jöttek már hozzánk ittalvós vendégek is, és formálódik az itteni, új életünk.Hánykor kell kelni, hogy mindenki beérjen a suliba, és mikorra kell készen lennie az ebédnek. Nincs ugyan asztalom, de nem bánom, mert a konyhaasztal délelőttönként csak az enyém, és sikerült egy-két nagyon régóta halogatott munkát is bepótolnom, sőt, kedvem lett folytatni a könyvem, ami már ezer éve készülődik, sőt elkezdeni egy újat is.
Nem, még nem vagyok itt. Még nem minden olyan, amilyennek szeretném. És nagyon hiányzik, valamilyen angol közösség, tanfolyam, munka, vagy AKÁRMI, ami lehetőséget adna, hogy akár csak pár órára is, de kimozduljak az írásból, családból, háztartásból és angolok között lehessek, új embereket megismerhessek, beszélgethessek. Mert most azért ez hétközben elég egyhangú - éles ellentétben a hétvégékkel, amikor viszont meg nem áll az élet, buli, vendégség hátán. Jó lenne megtalálni az egyensúlyt. Talán majd a szünet után. Most annak örülök, hogy tegnap este kipakoltam az utolsó dobozt is. Ezt azért meg lehet ünnepelni, nem?
[ Read More ]

Robotok a suliban

Posted by Fodor Marcsi
- -
0 megjegyzés


Amikor pár napja Borsika azzal érkezett haza, hogy ma robotokat kellett irányítania a suliban, fel se nagyon kaptam a fejem. Mert hát annyi tudományos projectük van, gondoltam, ez is egy a sok közül.

Néha úgy tűnik, nem is tanulnak ebben a suliban "rendes" tárgyakat, csak mindig ilyen kis izgalmas dolgokat. Elő is vettem egy papírt és arra kértem, diktálja le, hogy ebben az évben milyen dolgokkal is foglalkoztak - amit nem nevezne még ő sem tanulásnak. (Pedig dehogynem...)
Hát kérem, volt amikor helyszínelők jöttek el hozzájuk, hogy elmagyarázzák, hogyan dolgoznak, megtanultak ujjlenyomatot venni, a szerencsések kaptak "do not enter" feliratú sárga szalagot is, a kevésbé  szerencsések meg hasonló cerkát. Aztán volt amikor tüzes és jeges kísérleteket mutatott be nekik egy tudóscsoport, és olyan menőségekkel játszhattak, mint a szárazjég. De volt francia nap, francia vendég-gyerekekkel, pékséggel és kóstolással.
Mostanában a "Food Dudes" tréning van, ami a gyerekeket az egészséges életre akarja nevelni - a cél, hogy a gyerekek egyék meg az ideálisnak tartott minimum öt porciónyi zöldséget vagy gyümölcsöt. Ilyen már volt a suliban két éve (akkor írtam is róla) de nyilván egyrészt a gyerekek felejtenek, másrészt jön az új generáció, akiknek szintén érdemes ezt újra és újra elmondani, és persze mindenféle játékkal, ajándékkal belelkesíteni őket. Amit mindenki kapott, az két pici műanyag doboz - egy narancssárga és egy zöld. Arra kérik a gyerekeket, hogy ezt minden nap hozzák a suliba, az egyikben legyen gyümölcs, a másikban zöldség. Ha a gyerek ezt teljesíti, akkor kap egy matricát, amit egy kis füzetbe ragasztanak, és ezt újabb ajándékokra válthatják be. Naná, hogy minden gyerek lelkesen viszi most a gyümölcsöt. Ma reggel a suli melletti kisbolt előtt láttam is egy anyukát, aki épp őszibarackbefőttből szedegette ki a darabokat és pakolta a dobozba. Jó, hát ez nyilván nem ideális megoldás a gyümölcsre, de hát mégsem csipsz vagy csoki. Amúgy ezt azok a gyerekek is lelkesen hozzák a suliba, akik amúgy ott esznek. No, igen, ezt a korosztályt még olyan könnyű belelkesíteni.
Ehhez pedig itt nagyon értenek. Egyszerűen imádom, hogy milyen kreatívan tanítják őket egy csomó dologra. Az újságokban gyakran olvasok olyanokat, hogy a gyerekek az ebédszünetben üvegházat építenek a suli kertjében pillepalackokból, vagy hogy a tanárok szabadidejükben egy összetört UFO-t építenek és kirakják a suli udvarára, hogy arról minden gyerek írjon fogalmazást, mit látott, mit hallott, mit gondol, mi lehet ez. A barátnőmék sulijában könyvolvasó verseny is volt, ahol pontokat lehetett kapni minden egyes könyvért, amit elolvastak a gyerekek és egy-egy gyerek többszáz pontot összegyűjtött a verseny alatt.
Szeretem, hogy Bende ovis-sulis osztálya havonta teljesen megváltozik, attól függően, hogy milyen mesét vesznek éppen. Ilyenkor egy-egy mesét a mélységekig kielemeznek, és a terem egyes sarkait aszerint rendezik be erdőnek, gyümölcsöskertnek, vagy éppen Halloweenkor pókbarlangnak. Nagy kendőkkel, faliújságokkal, bábokkal, kirakós játékokkal. Nyilván ez pénz is, munka is - tudom. De szerintem ezek az apróságok igenis sokat számítanak.
És nem minden pénzkérdése. Borsiéknak például volt nem is egy alkalommal már anti-bully" tréningjük, amikor megtanulják, hogy ha valaki csúfolja őket, vagy bántani akarja a suliban, akkor mit kell tenniük, és nem csak azt, hogy mit kell válaszolni, de azt is, hogy kihez kell fordulni ilyen esetben, és ha úgy érzi, hogy a dolog nem javul, vagy nem veszik komolyan a gondját, akkor kihez mehet ezután.
De volt olyan program is, amikor azt tanulták meg, hányféle zaklatás létezik. Nem csak szexuális - de az is zaklatás, ha valakit mondjuk otthon vernek, és azt is elmondják, hogyan lehet ellene védekezni, hová fordulhatnak, megtanulták egy népszerű segélyvonal számát is, hogy ha bajba kerülnek, akár otthon, akár másutt, kit hívhatnak fel, mi történik a panaszukkal, milyen következményei lehetnek a zaklatóra és rájuk nézve is.
Szerintem ezek nagyon hasznos dolgok - hiszen ezek olyan dolgok, amik előfordulhatnak, és a legnagyobb baj ilyenkor, hogy maguk a szülők vagy a tanárok se tudják, mihez is kezdjenek ha bekövetkezik. Itt erre megvan a protokoll, és én nagyon hálás vagyok érte, hogy vigyáznak rájuk és a jogaikra.
De a robot az más tészta volt, mert nem vendégségbe jött, hanem megvette a suli. (Nyilván az igazgatónőnk királynői kitűntetése hozott egy kis pénzt a sulinak is.) Kicsit utánaolvastam, és kiderült, hogy azért ez Angliában se mindennapos segédeszköz, már itt élő ismerőseim még nem találkoztak vele, írtam is erről a Nők Lapja Caféra egy cikket. Miket tud a robot, mire lehet használni. Valójában furcsa dolog ez, nagyon idegen, nagyon új, nagyon más - de tagadhatatlanul menő dolog, nem? Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy a gyerekeim megtapasztalják ezeket a dolgokat. És igen, tudom, hogy Magyarország nem ilyen lesz. De ezek az élmények, tapasztalatok igenis jellemformálóak, és egy életre szóló élményanyagot adnak.
[ Read More ]

National Trust 3. - 50 dolog

Posted by Fodor Marcsi
- -
4 megjegyzés


Amikor elkezdtük ezt az intenzív utazgatást, akkor még volt bennem egy erős vágy a szuvenír gyűjtésre. Merthogy ugyebár alapesetben az ember évente egyszer megy nyaralni, én onnan hozni kell valamit, amit kirak az ember a vitrines szerkénybe. Csak hát mi nem egyszer megyünk, meg nem kétszer, hanem szinte minden hétvégén. De ezt az elején még nem tudtam, hogy így fog alakulni, így hát kezdetben minden helyen vettem legalább egy hűtőmágnest. Vagy logós tollat, füzetet, apró csetreszt. Aztán ezekből annyi lett, hogy lassan kezdtünk nem férni tőle. Meg az is kiderült, hogy a szuvenírek többsége nem is egyedi, csak a logót változtatják, a cucc ugyanaz. Ami azért elég lehangoló. 

Szóval a helyzet az, hogy mostanában már nem veszünk szuveníreket, de azért a boltba benézünk - sőt ott szoktunk kezdeni. Merthogy a National Trust tagsággal egy napon vettünk egy "útlevelet" is, aminek a lapjaira minden egyes helyen lehet pecsétet kérni. Ez jó kis emlék - a pecsét mindenütt egyedi, és legalább emlékezünk rá, hogy hol jártunk. Egy ilyen pecsételés alkalmával vettünk észre egy tök jó kis könyvet, aminek az volt a címe: "50 things to de before you're 11 and 3/4" - azaz 50 dolog, amit meg kellene csinálnod 11 és 3/4 éves korod előtt. Szerencsémre Bíborka lányom volt épp mellettem, aki már 12 is elmúlt, így a könyvet nem kellett megvennünk, de azért végiglapozta és megállapította, hogy szerencsére már szinte mindet megcsinálta. Ennyiben maradtunk.
De aztán amikor Walesben kirándultunk családilag (majd megírom milyen volt) a kertbe menet az őr megszólított minket, hogy csináljuk-e a "50 things"-et (Amúgy azt nagyon szeretem, hogy itt ha egy őr, vagy más hivatalos személy hozzám szól, akkor 99%, hogy nem kioktatni akar, vagy megtiltani valamit, hanem segíteni és ajánlani valami szuper dolgot.) Szóval mi csak néztünk, mint a bambák, hogy mi is az az 50 dolog, amit csinálhatnánk, mire előhúzott egy térképet, hogy na akkor itt a kert és számokkal meg van jelölve, mi az az 5 dolog, amit itt ajánlanak, hogy csináljunk. A mezítlábas sétától a bogárvadászaton át a kavics-kacsázásig a kerti tóban.
Borsi (akinek a tesója persze mesélt A könyv létezéséről) persze azonnal kapcsolt és természetesen lecsapott az ötletre. Így kaptunk ingyen egy füzetet, amiben mind az 50 dolog fel van sorolva, és amibe gyűjteni lehet majd a próbatételt igazoló matricákat. (Megjegyzem, azóta újra megnéztem a könyvet és összehasonlítottam a füzettel, amit kaptunk és fogalmam sincsen mi a különbség a kettő között, azon kívül, hogy a könyvesbolti 6 font, a füzet meg ingyenes. A tartalom, a design, a layout tök egyforma - csak a miénk puha fedelű, az meg kemény.)
Szóval mondanom sem kell - Borsi átnézte a füzetet, és pillanatok alatt kiderült, hogy az 50-ből már 36-ot meg is csinált. Ment is vissza a nénihez, hogy akkor kérne 36 matricát. Az meg röhögni kezdett, hogy hát itt csak ötöt lehet, ő nem adhat 36 matricát, majd kicsit gondolkodott és közölte, hogy de azért mégis ad, csak ne dicsekedjünk nagyon vele.
Persze a matricák beragasztása önmagában még nem elég - mivel minden oldalon van egy kis hely, rám maradt a feladat, hogy keressem ki a számítógépen őrzött pár ezer fotóból azokat, amelyek bizonyítják mondjuk, hogy az én drága lányom mászott már fára, sziklára, fogott bogarat a kezébe, játszott a zuhogó esőben vagy épp fürdött a tengerben. Persze amihez nincs kép, oda rajzolni is lehet. De azért persze a kép jobb, szóval persze, hogy megtettem, amit kért. (Ő meg ragasztgatta egy teljes délutánon át, de persze nem lett készen - 36 lapnyi díszítés azért sok.Ö
Amúgy azt gondolom, hogy nagyon jó dolog arra buzdítani a gyerekeket, ami régen teljesen természetes volt - hogy játsszanak minél többet a természetben. Szomorú is, hogy ami a mi szüleinknek még magától értetődő volt, az most már "úri gyerekek drága mulatsága" lett. Mert azért elég gyakran olvasni olyan felméréseket, hogy a 10 éves gyerekek fele nem mászott még fára, vagy nem szokott erdőben kirándulni.
Szerencsére mi túl vagyunk a nagyján (ami megerősít abban, hogy jó dolguk van az én gyerekeimnek), de maradt még hátra pár extra dolog. Mint mondjuk a főzz ételt tábortűzön vagy a rákhalászat, meg a fosszília vadászat. Meg előttünk állnak még az olyan nehezebb próbatételek is, mint a geocaching, vagy a kenuzz le a folyón, építs tutajt és tanulj meg lovagolni. Szóval maradtak még kihívások - de ahogy Borsit ismerem, addig úgyse hagy minket békén, míg meg nem csinálja mind az ötvenet. (Szerencsére még egy éve van a határidőig.)
Hogy jobban haladjunk, a National Trust honlapján minden egyes kirándulóhely mellé leírják, hogy ott milyen próbát lehet elvégezni, és szerencsére keresni is lehet ezen kritériumok alapján. Mert ha ugyebár az embernek már csak egy pár kihívás hiányzik a listáról, akkor tudjon célirányosan is kirándulni. Szóval a hétvégén fosszíliakeresőbe megyünk. Végül is... hát nem mindegy?

A kiváncsiak kedvéért íme az 50-es lista
1. Mássz fel egy fára
2. Gurulj le egy magas domb oldalán
3. Aludj az erdőben
4. Építs kunyhót
5. Kacsázz a tavon
6. Szaladj körbe az esőben
7. Eregess sárkányt
8. Fogj halat hálóval
9. Egyél meg egy almát egyenesen a fáról
10. Próbáld ki a "conker" nevű játékot (gesztenyegolyó madzagon és azzal kell harcolni)
11. Menj el egy hosszú bicajtúrára
12. Csinálj útjelzést botokból
13. Csinálj sárpogácsát
14. Építs gátat a patakra
15. Játssz a hóban
16. Fűzz virágkoszorút
17. Versenyeztess csigákat
18. Csinálj művészeti alkotást az erdőben talált cuccokból
19. Dobj a hídról vízbe egy ágat és nézd meg, hogyan úszik
20. Ugorj át egy hullámon
21. Szedj vadon növő szedret
22. Fedezd fel egy óriás fa belsejét
23. Látogass meg egy farmot
24. Menj mezítláb sétálni
25. Csinálj fűből trombitát
26. Keress fosszíliát és régi csontokat
27. Figyeld meg a csillagos eget
28. Mássz meg egy nagy hegyet
29. Menj barlangászni
30. Fogj a kezedbe egy igazán ijesztő állatot
31. Keresd meg, hol laknak a bogarak
32. Keress ebihalat
33. Kapj el egy fáról leeső levelet
34. Figyeld meg a vadállatok nyomait
35. Figyeld meg, kik laknak a tóban
36. Csinálj otthont a vadállatoknak (sün, méh, madár...)
37. Figyeld meg, milyen állatok élnek a sziklás tavakban
38. Nevelj fel egy pillangót (és rajzold le minden héten!)
39. Kapj el egy rákot
40. Menj éjszaka sétálni a vadonba
41. Ültess el egy zöldséget, neveld fel és edd meg
42. Fürödj meg a tengerben
43. Építs tutajt
44. Menj madár megfigyelésre
45. Találd meg a helyes utat térkép és iránytű segítségével
46. Mássz sziklát
47. Főzz ételt tábortűzön
48. Tanulj meg lovagolni
49. Találj GPS-szel kincset (geocaching)
50. Kenuzz le a folyón

[ Read More ]

Iskola, tanulás - így állnak a dolgaink

Posted by Fodor Marcsi
- -
1 megjegyzés

Elég boldogító érzés, amikor ül a gyerekem az ágyon, lóbálja a lábát és arról áradozik, hogy neki van a világon a legjobb sulija. Majd a kisebbik, aki ugyanoda jár kórusban egyetért ezzel és mindketten közlik, hogy alig várják már, hogy újra reggel legyen és megint mehessenek.

Megjegyzem - tegnap ugyan csak a két kicsi áradozott arról, milyen jó dolguk van, de ha a nagyot megkérdem, aki amúgy tini már ugyebár és a legtöbb dologgal kapcsolatban elég kritikus és vállvonogatós, a sulira ÉPPEN ő se panaszkodik. Azzal elégedett. (Nem úgy, mint az élet más területeivel, mint például hogy mennyit szabad a telefonján lógva Disney tinisorozatokat nézni.)
A kicsik lelkesedését amúgy az váltotta ki, hogy a kéthetes tavaszi szünet alatt felújították az iskola kertjét és beleraktak pár új fajátékot. Bendéék kertjébe került egy hatalmas fából készült pillangó és pár apróbb bogár. Semmi extrát nem kell elképzelni, lapos fából készült, olyan mint a fenti képen. (Amit amúgy a gugliról lőttem, mert nem volt reggel nálam fényképezőgép, szóval nem tudom, ki ez a nő.) Eköré még tettek pár fából készült kicsi korongot, amin különböző erdei állatok voltak - hernyó, pók, szitakötő.
Borsiékhoz egy hasonló picike labirintust raktak ki, köré írásjeleket - kettősport, vessző, felkiáltójel, zárójel. És egy csomó nagyon helyes trónszéket.
Naná, hogy örültek annak, hogy valami újat láttak.
Borsi lelkesen mesélte azt is, hogy jelentkezett megint az iskolai kis kertész klubba, de nekem ezzel kapcsolatban nincs teendőm, mert ebédidőben lesz. Ez ugyanis általában egy óra, amiből félóra a kényelmes ebéd, aztán mindenféle programok vannak a gyerekeknek, már akik vevők rá. Van zeneoktatás, kórus, nyelvtanulás - Borsit a kertészkedés bűvölte most el, amire jó sok lehetőség van, lévén a suli udvara hatalmas és zöld. De mostanában a belső zöldséges-fűszerkertet nevelgetik, ahol pici szökőkút, meg padok is vannak, szóval igazi oázis, amellett, hogy helyben lehet demonstrálni mindenféle növekedési folyamatot.
Bíbor az első tanítási nap után szintén lelkendezve vette elő a francia füzetét, hogy ezt most AZONNAL nézzem meg. Egy étlapot tartott a kezéből, olyan pont, mint amit a Nandoo's-ban adnak, ami egy Angliában elég népszerű étteremlánc. Grillezett húsaikról híresek, amik négyféle fűszerezésben kaphatóak: extra hot, hot, medium és sitromos vagy mangós. Ahhoz hasonló, mint amit ideraktam oldalra.
Na most a tanára egy ehhez hasonlót fabrikált, és közölte, hogy négyféle feladatot kell vállalniuk ebben a félévben. Van köztük "hot" meg "medium" is. Ehhez kaptak egy "Nandoo's" játék-hűségkártyát, aki valamit megcsinál, bemutatja, abba kap pecsétet.
Semmi extráról nem beszélünk amúgy, mondhatta volna a tanár azt is, hogy itt a négy feladat, csináljátok meg. De helyette adott pár alternatív lehetőséget (a választás illúziója) és jutalomkártyát (a gyűjtögetést minden gyerek imádjak) és persze egy nagyszerű designt, amit mindenki ismer. Így ez már nem is annyira feladat. Így kell a gyerekeket belelkesíteni fejenként két színesben fénymásolt papírral.
Persze nem minden oktatási ügy zajlik itt sem tökéletesen olajozottan. Lemondtuk a gitártanárt, mert egy ideje már elégedetlen voltam vele. Azt láttam ugyanis, hogy nem élvezetesen tanít. Persze, tudom én, nem minden tanulás öröm, van amiért meg kell szenvedni. Zongorázni tanulni könnyű, mert már az első órán le tudja játszani a gyerek a "szipp-zsuppot" szóval azonnal van dallam, amit lehet élvezni.
Elismerem, a gitár ennél nehezebb ügy, mert hát vágja az ember kezét a húr, meg fáj a pengetés is, meg kell erősödni azoknak az izmoknak. Szóval türelmes voltam. De aztán teltek a hónapok és még mindig csak azt hallottam a szobából, hogy csak egy-egy akkordot játszanak, gyakorolnak, nem áll össze az egész semmiféle örömteli dallá, zenéléssé. Pedig hát tanultak, fejlődtek, hiszen egyre több akkordot tudtak, de amikor megkérdeztem, hogy mit kéne gyakorolniuk, akkor közölték, hogy az "F-akkordot" lejátszották kétszer, aztán közölték, hogy megvolt. Heti egyszer egy órában pedig nyilvánvalóan nem lehet semmiféle hangszert megtanulni, kell a gyakorlás.
Én ugyan nem tanultam soha gitározni, szóval fogalmam sincsen, hogyan is kellene ennek mennie, de azt gondolom, hogy nem kérhetem a gyereket, hogy egy darab akkordot gyakoroljon fél órán át naponta, mert az teljes idiótaság. Valami dallammá kellene ezt összefűzni, valami egyszerű darabbá (gondolom én) amit minden nap elő lehet venni. De hát nyilván magántanárunk van, annak gondoltam azért azt kellene csinálnia, amit kérek - hát beszéltem vele és elmondtam mi az én kérésem. Persze bólogatott, hogy no problem és yes, meg a lányok is mondták, hogy ők szeretik a pasit, ki ne rúgjam, tök érdekesek az órái. Hát vártunk még. Következő órán a lányok meglévő gitár-könyveiből fel is adott egy dalt, aminek akár örülhetnék is, de valójában felbosszantott, mert ez is azt jelentette nekem, hogy igazából nem készült ő arra, hogy dalt hozzon, hanem itt jutott eszébe, hát adott gyorsan valamit. Mindegy, kicsit énekeltek, kicsit gitároztak, hát megnyugodott a lelkem, haladunk. Aztán következő óra - megint csak az akkordok, még az előző órán feladott dalt se kérte vissza, az meg fel se merült, hogy lehetne ám másikat is venni. Mivel a kéthetes szünet alatt úgyse tudott jönni, végül úgy döntöttünk, hogy akkor ezt most hagyjuk ennyiben. Mondanám, hogy csak felfüggesztettük, de ez így nem igaz. Ezzel a pasival, így, ebben a formában ezt nem fogjuk folytatni. Jövő szeptembertől meglátjuk, hogy milyen lehetőségeink adódnak. A gyerekeknek szerencsére nem rossz élmény, tehát a kedvüket nem vette el, de nagy gitárrajongóvá se tette azért őket. Mert hát nem kérdés, sokat tudnak, sokat tanultak. De ami a zenetanulás lényege lenne (szerintem), hogy ők maguk tudjanak zeneműveket előadni, ez ebben a körben nem valósult meg.
Bíbor zongora oktatásával se vagyok teljesen elégedett, bár ő azért sokféle dalt tanult meg lejátszani, de most, hogy közeleg az év vége, a tanár el kezdte pedzegetni, hogy van valami vizsga, amit le kéne tennie Bíbornak. De ez még nem az egyes szintű vizsga (ne kérdezzétek, ez megint valami olyan rendszer, amiben én nem vagyok otthon) hanem az egyes szintű vizsga előkészítő vizsgája. (Igen, tudom, elmebaj.)
Először mondta, hogy vegyünk hozzá egy könyvet - 5 font. Nem nagy összeg, hát persze vegyük meg. beküldöm a pénzt - megérkezik a könyv. Nem túlzok: egy színes borító, benne négy darab A4-es oldal, ami azért majd kétezer forintért átszámolva elég túlárazottnak tűnik. Benne pár nagyon egyszerű feladat - de az utolsó oldal csak egy kottalap, miszerint "komponáld meg a saját kedvenc zenéd" Hát köszi. Most jött az újabb levél, a vizsga maga 35 font lesz - de mondom, ez még nem is igazi vizsga, csak olyan előkészítős, mégis elkérnek érte olyan 12 ezer Ft-t, hozzátéve, hogy a gyerek egész évi zongoratanulmányai (heti 30 perc suliidőben, tehát elmegy egy adott óráról) alsó hangon számolva is 120 ezer Ft-ba kerültek. (Nem panasz, ez ennyi, értem - csak gondoltam leírom, nehogy azt higgyétek, hogy a "bezzegangliában" minden jobb.)
Most azon tűnődöm, hogy mondjam el a tanárnak, hogy engem baromira nem érdekel, hogy a gyereknek legyen egy újabb oklevele ennyi pénzért. (Arról nem is beszélve, hogy ha hazamegyünk Magyarországra, akkor aztán ez a papír végképp nem ér semmit.) De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha maradunk, akkor nem folytathatja-e enélkül a tanulmányait. Mert ha igen, akkor pláne hagyjuk a fenébe.
Szóval úgy tűnik, hogy az angol zeneoktatással eddig nincs szerencsénk, de persze, simán lehet, hogy mi nem találtunk meg a jó tanárt, szakembert.
Ezzel szemben viszont a korcsolya egyre nagyobb szerelem. Az, hogy a lányok már tök jókat pörögnek, és nagyon szép, összerendezett a mozgásuk azt jó látni. Különösen Bíbornál, aki már féllábon is tud pörögni, amire persze nagyon büszke is. Jó lenne, ha heti kétszer is el tudnánk jutni, de ehhez szombaton nagyon korán kellene felkelni, amire a szünetben nem tudtam rávenni magam. De talán majd most.
Bende ugyan az első szint végén nem vizsgázott le (meg se próbálkoztak vele a tanárok) ennek ellenére továbbvitték a kettes szintű csoportba, ahol most épp ketten vannak egy szőke lengyel kislánnyal, Zsuzsikával, akivel állatira összecimbiztek. Folyamatosan kézen fogva csúszkálnak. A kislány ugyan hét éves, de ahogy én látom, körülbelül ugyanolyan szinten tud korizni, mint Bende, akinek mostanra egészen jól összerendeződött a mozgása. Még többet lépked, mint csúszik, de állai gyorsan tud így haladni. A hátrafelé csúszással próbálkozgat, de nem a barátja, mint ahogyan a halacskázás, vagy ahogy itt hívják a lemon sem. (Tudjátok, siklás közben terpesz és vissza.) De próbálgatja. Már nem megy összevissza, egy helyen marad a többiekkel. Noha, nem feltétlen ugyanazt csinálja. Tehát ha azt mondják, hogy most menj el a másik falig és közben emeld fel a lábad, akkor ő csak megy és nem emel. De hát ez nem baj.
Ami haladás még nagyon megfigyelhető, hogy egyre több ideig tud koncentrálni. Az első órán 10 perc után közölte, hogy elfáradt, hagyjuk abban. Jó pár óra kellett, hogy legalább a fél órás óra végéig kitartson nyávogás nélkül, de hát utána még van egy szabad gyakorlással töltendő félóra is, az azért neki már sok volt. Az első tanfolyam alatt nagyon nehéz volt rávenni, hogy maradjon, csinálja, 5-10 perccel korábban így is ki kellett hozni. De most már nincs ez a baj, kitart végig - igaz, utána farkaséhesen jön ki. De azért nem alszik el korábban.
Abbahagytuk a cserkészkedést is - egyszerűen a 7 órai kezdés nekünk túl késői. Most, hogy már a tinicsoportba tartoztak, 7-től 9-ig tartott volna az óra. Egyrészt sok is volt a két óra, másrészt nálunk 9-kor már ágyban vannak a gyerekek. Borsi rendszeresen jött sírva haza, mert a fáradtságtól fájt a feje. Bár ettől függetlenül ő akart még járni, Bíbor egyre többször mondogatta, hogy ő bizony unja, nem akar menni. Mivel ugyebár én is elkezdtem az oktatói képzést, én is egyre inkább beleláttam a dolgokba, és azt láttam, hogy a mi kis csoportunk elég szervezetlen, összevissza. Erről majd egyszer írok bővebben is, de a lényeg, hogy végül én is abbahagytam a képzést és a lányok se járnak már.
Ami viszont nagyon jó az a spanyol - ez a 16 éves lány, aki jár hozzánk egy tündér, a lányok imádják. Tök lelkiismeretesen készül, ha kérésünk van azonnal teljesíti, igyekszik, hogy érdekesek legyenek az órák. Ha bárkinek a közelben spanyoltanárra lenne szüksége, bátran ajánlom. Mi maximálisan elégedettek vagyunk vele - épp azon gondolkodunk, hogy a gitártanár miatt megüresedett hétfökön be kéne szervezni, jöjjön inkább kétszer, mint egyszer. Megjegyzem, a csajokkal azért lehet haladni, mert hát elég jól beszélnek, írnak, olvasnak - csak hát vannak nyelvtani finomságok, amiket azért lehet még csiszolni, meg hát persze a gyakorlás, szintentartás fontos dolog.
[ Read More ]

Naná, hogy győztes

Posted by Fodor Marcsi
- -
2 megjegyzés


Tudom, mindenki a körmét rágta már ezerrel, hogy mi lett a Vitaverseny eredménye. Vagy a Disputáé, ha úgy jobban tetszik.De persze mi lett volna. Borsika lányom mindenki lesöpört.

A versenyen tíz csapat indult (ez az elődöntő) mindegyik négy fős csapatban volt egy edző, egy főszónok (ez volt Borsi) és két segítő. Miután a főszónok elmondta a beszédét, válaszolnia kellett a másik csapat felvetéseire és kritikáira is. Itthon, amikor gyakoroltuk, milyen kérdések várhatóak, Borsi azt is elmondta, hogy nem utasíthat vissza minden kérdést azzal, hogy ez nem igaz, a szabályok és az illem azt diktálja, hogy van, amit el kell fogadnia. Nekem ez nagyon tetszik. Mert hát nem az a cél, hogy bedöngöljék az ellenfelet a földbe - hiszen valljuk be, nincsenek abszolút igazságok semmilyen kérdésben. Érvek és ellenérvek vannak, amelyeket igenis jó, ha az ember szépen, értelmesen tud előadni, úgy, hogy közben a másikra is figyel.
Szóval a tíz csapatból most csak egy jutott tovább a középdöntőre - és ez szerencsére (vagyis hát megérdemelten) Borsiék csapata lett. Azt mondta amúgy, hogy ijesztő volt, mert mindenki nagyon jó volt és felkészült, senki nem sült bele vagy dadogott. Ráadásul nekik még nehezebb dolguk volt, mert az ő ellenfelük az utolsó pillanatban lemondta a versenyt, és helyette egy tanárokból álló csapattal kellett megmérkőzniük. Azt meg külön értékelte amúgy mindenki, hogy ő nem angolként versenyzett - és ezt persze bele is szőtte a beszédébe, hiszen ő aztán saját tapasztalatból tud arról beszélni, hogy nincs abban semmi rossz, ha valaki csak 7 évesen kezdi a sulit - úgy, mint ő. 
Én is megtartottam ma a beszédem, de bevallom én sokkal kevésbé készültem fel rá, mint a lányom. Eredetileg gondoltam, hogy az ő témáját választom, hogy mikor jó kezdeni a sulit, 4 vagy 7 évesen, de aztán rájöttem, hogy ez elég bonyolult téma, ráadásul nagyon nehezen tudnám bármelyik álláspont mellett is letenni a voksom. Nekem az is jó volt, hogy otthon sokáig ovisak voltak, mert tényleg élvezték azt az időszakot és nem éreztem, hogy hamarabb be kellene ülniük az iskolapadba. Ráadásul Borsi tényleg csak hétévesen kezdte az iskolát (szeptemberi a lelkem), nem úgy, mint a jelenlegi osztálytársai, akik angol módra már négyéves koruktól tanulták a betűket és lám, semmiféle hátrány nem érte. Pillanatok alatt behozta a többieket, a legjobb tanulók között van. De azt is látom, hogy Bendének nincs gondja azzal, hogy ő már négyévesen írni-olvasni tanul és többé-kevésbé formális képzésben részesül. Tök boldogan tanulja minden héten az új betűket, csinálja hétvégeként a lányokkal együtt a házi feladatát (egy oldal, amit kb 2 perc alatt végez ki, majd követeli, hogy adjak még neki feladatos könyvet, ahol színez, pontokat köt össze, szavakat másol, vagy matricázik) Hogy ebből később lesz-e bármilyen hátránya, fogalmam sincsen. De azt sem tudom, hogy Borsi előrébb lenne-e akkor, ha már az oviban olvasni tanult volna.
Utána arra gondoltam, hogy beszélhetnék az impresszionizmusról, és arról, hogy nem is Monet volt az első, hanem Szinyei Merse Pár. És hogy miért nem őt tartjuk mégsem az impresszionizmus atyjának. A fejemben már elég szépen meg is volt a beszéd, de valahogy egész héten olyan hektikus volt az életünk, hogy aztán egyszer sem jutottam oda, hogy leírjam.
Mert most mindenféle betegeskedés van a családban. Drága férjem már hetek óta egy falatot se tud enni, folyamatosan rosszul van, engem meg vissza-visszatérő migrén kínoz, amire pedig már évek óta nem volt példa. Mondanom sem kell, hogy a beszédre felkészülés eléggé hátulra került a fontossági sorrendben. Nem is mentem matekórára tegnap - amire pedig szeptember óta nem volt példa.
Angolra se sok kedvem volt - de aztán végig az járt a fejemben, hogy mennyivel jobb lenne ezen túl lenni, mint görgetni magam előtt, így végül elővettem egy régi angol irományom arról, hogy milyen furcsa, hogy az Európai Unioban két nemzet van, akik híresen nem beszélnek nyelveket: az angolok és a magyarok. (70%-uk csak az anyanyelvén beszél) és hogy miért hátrányos ez mindkét nemzet számára. És hogy milyen türelmetlenek és előítéletesek az angolok a külföldiekkel szemben, akik nem beszélnek tökéletesen angolul. Ennek pedig az a fő oka szerintem, hogy nekik soha nem kellett megtapasztalniuk, milyen az, ha valaki egy másik nyelven nyökögve fejezi ki magát - hiszen mindenütt a világban beszélnek angolul, nincs olyan szálloda, vagy étterem, ahol ne ez lenne a közös nyelv. Szóval ők megszokták, hogy ez az etalon - az ő nyelvük, az ő szokásaik, az ő tradícióik.
Arról is beszéltem, hogy mennyire más személyiség vagyok én magam is, amikor angolul beszélek. A legfőbb különbség, hogy angol társaságban sokkal kevesebbet beszélek - mert mindig elbizonytalanodom, vajon jól mondom, vajon ez így helyes? És míg gondolkodom, a legjobb pillanatok elmúlnak. A kórusban, ahová jártam, bizony előfordult, hogy kinevettek, ha valamit rosszul mondtam, vagy máshogyan ejtettem ki. Nagyon nehéz például különválasztani azt, ilyen esetben, hogy mi az, ami kulturálisan belefér ilyenkor a gúnyolódásba és mi az, ami már bunkóság és kikérhetem magamnak. De az biztos, hogy azok a kórustagok sokkal kedvesebbek és megértőbbek voltak velem, akik maguk is beszéltek nyelveket, vagy akár éltek is külföldön pár évet és megtapasztalták, milyen is külföldinek lenni. A kórust amúgy alapvetően nem ezért hagytam ott - de azért ezek a negatív tapasztalatok is benne voltak a döntésemben.
Nem szeretek beszédet tartani - magyarul sem. Beszélni igen, azzal nincs gondom - de beszédet tartani... na, az más tészta. Abba olyan könnyű belezavarodni, pláne, ha az embernek van egy vázlata, amit követni akar, aztán egyszer csak rájön, hogy eltévedt benne. Igazából persze ezt is csak gyakorolni kellene - reggel suliba menet Borsika lányom mondta is, kár, hogy nem említettem neki ezt a próbatételt hamarabb, mert ő felkészített volna, de azért így is adott néhány tanácsot, például, hogy használjak költői kérdést, mindenképp tartsam a szemkontaktust a közönséggel. Persze sokat nem tudott mondani, mert Bende persze reklamálta, hogy túl sokat beszélünk mi, és ő akarna inkább mesélni. Naná, pont ma tanultuk azt is, hogy a férfiak mindig fölülbecsülik a nők beszédidejét - ha egy nő csak tíz percig beszél egy gyűlésen, a férfiak azt félórának érzik és állítják, hogy a nő túl sokat beszélt. Úgy tűnik ez már ifjú férfikortól megvan.
Szóval Borsira büszke vagyok - magammal meg nem vagyok elégedett. Pláne, hogy amikor feltettem az első költői kérdést, amivel kezdeni akartam, Borsika lányom rögtön talált benne nyelvtani hibát és javította is. És basszus, természetesen igaza volt. Hát ez van.
Néha nagyon nehéz külföldön élni és külföldiül beszélni. Arról is nem beszélve, hogy ha beszédet kell tartani.
De túléltem, és végül is ez a végső jegybe nem számít bele, a lényeg, hogy megcsináltam és ki lehet pipálni. A tanár pedig azt mondta, hogy neki tetszett és azt láttam, hogy a csoporttársakat is elgondolkodtatta.
Ez is valami. :-)
Csak tudnám, hogy mikor fogom már végre úgy érezni, hogy jó vagyok angolból...
[ Read More ]

Mert vitázni jó

Posted by Fodor Marcsi
- -
2 megjegyzés


Borsika lányom olyan gyerek, aki mindenért azonnal és nagyon lelkesedik. Ha megkérdezik a suliban, hogy ki akar kertészkedni, neki már fenn a keze. Énekkar? Kettőnek is a tagja. Női focicsapat? Gyűjti is az aláírásokat, hogy ki jelentkezik. Mentsük meg a delfineket? Már gyártja is a szórólapot. Vitaklub? Hogy is maradhattunk volna ki belőle.

Nem tudom, hogy a "Debate Club"-nak mi a jó magyar fordítása, mert hát itt a gyerekek nem vitatkoznak, hanem szónokolni tanulnak. És ennek bizony az angolszász iskolákban komoly presztizse és hagyománya van. Ahhoz, hogy a klubba bekerüljön a gyerek, felvételiznie kellett, és több tucatnyi lelkes gyerek közül választották ki azt a négyet, aki bekerült a csapatba.
Merthogy ez nem játék kérem szépen, készülnek a városi versenyre, ahol a csapat négy tagjából kettőnek ki kell állnia és elmondania, hogy "miért is jobb, ha egy gyerek hétévesen kezdi az iskolát, és nem négyévesen."
Ehhez itthon megírtuk a beszédet, aztán gyakoroltuk, hogyan is kell szépen elmondani, csináltunk vázlatot, kicsi kártyákat, aztán újra és újra és újra elmondta, és végül olyan jó lett, hogy ő lett az egyik kiválasztott szerencsés, aki feláll majd a nagy-nagy város versenyen majd a színpadra és elmondja, hogy mik is az érvei.
Persze erre azért nem csak azért vagyok büszke, mert ő fogja képviselni a sulit (ami azért nagy dolog)  hanem azért is, mert nem angol anyanyelvűként fogja ezt megtenni. Igaz, ez a tény egyre kevésbé fontos, már csak azért is, mert őt hallva, senki meg nem mondaná, hogy nem tősgyökeres brit, hiszen semmiféle magyar akcentusa nincs. Olyan hangokat ejt ki, amikkel én meg se próbálkozom, és ha rajta múlna, itthon is inkább angolul beszélne, mint magyarul. Egy iskolában angolul végigbeszélt nap után neki ez már kényelmesebb. 
Persze hozzáteszem, ez már régen nem az a beszéd, amit együtt írtunk, ezt már a tanárral és a csoporttársaival állították össze és már hetek óta komolyan treníroznak is. A csapatban lévő négy gyerek közül ugyanis kettő a szónok, ketten pedig "edzők" akiknek az a munkájuk, hogy meghallgassák a beszélőket, és tanácsot adjanak neki, hogy most gyorsabban, vagy lassabban, vagy határozottabban mondják azt, amit kell.
Borsi meg kicsit se bánja, hogy hetek óta nincs rendes szünete, hogy az ebédidőben, ameddig a többiek kinn szaladgálnak, addig ő újra és újra elmondja a beszédet, amit már lassan én is kívülről tudok.Merthogy közeleg ám a verseny, és jövő hét szerdán bizony a város tavaly győztese ellen kell majd kiállnia, és muszáj, hogy jobb legyen, mert az egész iskola belé helyezte a reményét, és rajta múlik, hogy győznek, vagy vesztenek. Élvez is, hogy beszédet tart - és szerintem is hasznos, nem véletlen, hogy az ókortól kezdve a a tudományok része. Fontos, hogy valaki ki merjen állni, el merje mondani a véleményét - ráadásul ha jól csinálja az ember akkor a beszéd írása közben is tanul, összeszedi a gondolatait, érveket-ellenérveket, és oda kell arra is figyelnie, mit mond, felel a másik.
Vicces módon én is jövő héten fogok beszédet tartani - igaz nekem ez a GCSE vizsga része lesz. Egy ötperces beszéd, nagyjából bármiről. Múlt héten át is beszéltük, hogy milyen a jó beszéd, mitől lesz ez igazán jó és kiemelkedő, jó jegyre érdemes kis szösszenet. Hogy miről beszél az ember, valójában mindegy. Akár a fociról, vagy a kötésről is lehet igazán mély és sokatmondó beszédet tartani - hiszen van gazdag hagyománya, kulturális háttere, pszichológiai, tudományos vonatkozása. És a legszofisztikáltabb témát is elő lehet adni vérunalmasan, laposan és érdektelenül, dadogva és motyogva.
Őszintén szólva egyelőre még fogalmam sincsen, hogy miről beszéljek. Annyiféle témáról tudnék öt percben okosakat mondani. Igazából készülni se nagyon kell rá. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha ellopnám Borsi díjnyertes beszédét. Ha nyernek a szerdai versenyen, akkor vétek lenne, ha kihagynám az alkalmat! Márcsak azért is, mert egyre kevésbé vagyok lelkes GCSE ügyben. Kicsit mélypontra kerültem, mert úgy érzem, hogy sok ez. Nem nehéz, sok. A rengeteg vizsga, a feladatok, és egyre inkább azt érzem, hogy felejtek, messze már az, amit szeptemberben vettünk mondjuk matekból, a fene se emlékszik rá, hogy mi is a képlete annak, hogy találjuk meg egy számtani (vagy mértani) sorozat x-edik elemét. Vagy mi a különbség a histogram és a polygon között. És ami a legbosszantóbb, hogy tudom, ezt tudtam még pár hete, de most már nem megy. Hát akkor mi lesz itt júniusban?
A másik amiről mesélni akartam még, a suli kapcsán, az a betűzés tanulása. Amire itt szintén gyakran szerveznek versenyeket - ez is gyakran szerepel angol filmekben, és mindig olyan béna, ha magyarul próbálják meg feladni a feladatokat, mert ami angolul nehéz, az magyarul kevésbé okoz gondot. Nem azért, mintha ne lennének nehéz magyar szavak, csak hát magyarul másként nehéz, mint angolul.
Borsi mindenesetre minden héten hoz haza egy tízszavas listát, amit egész hétvégén gyakorolnia kell, mert ebből írnak dolgozatot. Ez nekem azért tetszik, mert tudni lehet, mi az, ami gondot okoz, azt kérik a gyerektől, hogy megtanulja és abból ír dolgozatot. Sokkal hatékonyabb, mint a magyar tollbamondások, ahol senki nem tudja előre, mi minden fog felmerülni, és ahol nyilván millió olyan dolgot lehet kérdezni, amibe az egyetemet végzett emberek bicskája is könnyen beletörik. (Bizony nekünk az egyetemen volt ilyen helyesírás óránk, és a mai napig emlékszem, hogy a Rohonci-Arany-patak és a rohonci-arany-pataki volt az egyik kérdés a tesztben. Persze akkor simán elvéreztem rajta, és bár ezt most épp helyesen írtam le (csekkoltam a gugliban) de simán előfordulhatna az is, hogy elvétem.)
Amúgy a neten magyarból is van ilyen "nehéz szavak" listája (érdemes rákeresni) és hogy mit kell tudni 2-3-4- osztályban. Lehet, hogy vannak helyek, ahol ezt kiadják és használják is, és ez alapján kérik számon a gyerekeket. Merthogy ez nem titok elvileg - de nem hiszek benne, hogy ez gyakran megtörténne. 
Bende is tanulja már összerakosgatni a szavakból a mondatokat - igaz, még leginkább a CBeebies appján próbálgatja a határait feszegetni. (ingyenesen letölthető és nagyon jó!) ahol egyszerű, 3-4 betűs szavakat kell összeraknia. Bed, sun, fan.
Nekem iszonyú nehéz nem beleszólni, segíteni - de nem nagyon lehet, mert mindig az derül ki, hogy ők máshogyan ejtik, mondják ezeket a betűket. Itt van például az u-betű esete. Minden betűt úgy tanulnak meg, hogy először kimondják a betűt magánhangzó nélkül) és hozzá egy szót, ami úgy kezdődik. Tehát m-m-m-m-m mommy. A kép az u betű mellett egy esernyő volt. Én meg tűnődtem, hogyan is mondjam majd neki. U-u-u-u-u ámbrella? (Úgy magyarosan kiejtve.) De persze a helyes megoldás á-á-á-á-á ámbrella lett. Tehát az u betű és az u hang nem lett összekötve. Jogosan persze, mert az esetek többségében így kell mondani angolul. (Persze lehetne u-u-u-u uniform is...) És bár tudom, hogy úgy kellene, nekem nagyon nem jön a számra, hogy azt mondjam az a-ra, hogy e, vagy az e-re, hogy i. És nagyon nem szeretném, hogy az angol legyen az a nyelv, amin megtanul olvasni, és úgy érzem, hogy a magyart is oda kéne tenni - de azt is érzem, hogy nem vagyunk még lemaradva, hiszen még csak most lesz négy éves, és Magyarországon senkinek nem jutna még eszébe olvasni tanítani egy ennyi idős gyereket. Szóval egyelőre inkább csak hallgatok és bólogatok.
Esténként meg előveszem a matek könyvem és próbálom tartani magamban a lelket. Néha sikerül egy-egy feladat és akkor elképzelem, hogy milyen jó is lett volna, ha valami matematikával kapcsolatos pályát választok. Aztán elvérzek egy tök egyszerűn és akkor rájövök, hogy jó volt nekem a magyar szak.
[ Read More ]

PKU-s újdonság

Posted by Fodor Marcsi
- -
2 megjegyzés

Bevallom, egyre nagyobb nehézséget okoz az itteni újdonságokról írni. Egyrészt egyre kevesebb dologra csodálkozom rá, másrészt, a világ hihetetlen módon zsugorodik. Ami itt kijön a polcokra, néhány héten belül Magyarországon is megjelenik. És ugyanez visszafelé is igaz - nincs olyan magyar termék, kaja, játék, cucc, amit itt ne tudnék Angliából megvenni. Online van az egész világ, és ennek vannak előnyei. Mevalia azonban nincs még otthon, ha jól tudom, bár biztos vagyok benne, hogy ha valaki akarja, simán megrendelheti!

Nagyon régen írtam már a PKU-ról, Borsi lányom anyagcserebetegségéről, mert hát ebben nincs sok újdonság. Borsi diétája egy életre szól, ezen nincs mit ragozni. Ő továbbra se eszik sokat, abból se, amit szabadna neki, sőt nem is kóstol szívesen új dolgokat, de azért mi rendületlenül próbálkozunk új receptekkel. Ebben pedig az itteni dietetikusok is nagy segítségünkre vannak, mert folyamatosan kapjuk az új recepteket, meghívókat a kóstolásokra, partikra és most itt egy teljesen új kajagyártó cég is megjelent a palettán - fantasztikus termékekkel.
Szerintem sokan ismerik otthon a Shar cég termékeit - amik ugyan alapvetően nem fehérjeszegények, hanem gluténmentesek, de van amelyiknek alacsonyabb a fehérjetartalma, és bele lehet építeni a mi diétánkba is. (Főleg a szeletelt kenyér, a grissini és a perec jut most eszembe, de mi rég vettünk már bármit tőlük.) Körülbelül egy hónapja azonban kaptunk a gondozóközponttól egy nagy csomag új terméket, amit ők csináltak - de PKU-soknak való, alacsony fehérjetartalmú, tökéletesen beépíthető a diétába és nagyon-nagyon finom. Mevalia névre hallgat, itt ingyen adják ezt is receptre, és egyből beleszerettünk. Előrecsomagolt puha kenyérkék, zsömlék, pizzalapok és kekszek. Még Borsikám finnyás ízlésének is megfelelnek - pedig őt aztán nehéz lekenyerezni.
Mindenesetre a nagy zsák minta nem sokáig tartott - viszont megkaptuk a gondozóközpont hivatalos levelét is arról, hogy október vége után ezt már receptre is kérhetjük. Gondoltam hurrá és november közepén le is adtam a rendelést a dokinak. Tudjátok, itt ez a menete a PKU-s kajaszerzésnek. Én listát írok, leadom a nővérnek, az orvos megírja, átviszem a patikába és olyan egy-másfél hét alatt meg is van a dolog.
A kezdeti nehézségek után olajozottan ment a rendszer, de sejtettem, hogy ezzel az új termékkel meggyűlik a bajunk - vagy inkább az ő bajuk, és hát persze, hogy igazam volt. Mikor mentem a recepért - egy nagy cetli volt rajta, Mevalia néven semmi nincs a számítógépes rendszerben, biztosan elírtam a cégnevet, sorry, nem tudják felírni. Jó, hát kézzel írt listát adtam le, simán lehet, hogy félreolvasták, de mivel épp mentünk be a kórházba, és ott adtak egy újabb nagy csomag Mevaliát, hát nem mentem vissza reklamálni.
Viszont egyre inkább megbizonyosodtam róla, ez bizony jó kis cucc, kell még. Mentem megint egy hónap múlva leadni a recepteket - tudtam előre, hogy gond lesz, hát vittem kinyomtatva a listát, amin az összes számunkra felírható kaja szerepel - benne természetesen a Mevalia is, mindenféle hivatalos kóddal és a lista tetején az instrukció: "ezek a termékek írhatóak fel receptre PKU-sok számára." Ezenkívül vittem a dietetikus levelét is, amiben arról értesítenek minket, hogy október végétől van egy új termék, a Mevalia, ami felírható, de ha bármi gond adódik, itt az ő telefonszáma, hívják nyugodtan.
Na, megyek pár nappal később a receptekért: ugyanaz, mint múltkor, ezt ők nem tudják felírni, nincs a rendszerben. Hát mondom, nézzék meg, ott a lista felírható. De akkor se megy. Most egy fiatal kiscsaj is ott sertepertélt, aki korábban soha, ő is bólogatott hevesen, hogy ez bizony nem megy.
Két éve még ilyenekkel tökéletesen el tudtak riasztani, de mára már tudom, hogy a rendszer értem van, nem azért, hogy nekik kényelmes legyen, mondtam hát, hogy értem, de oldjuk meg, ha nem megy, hívjuk fel a dietetikust. Na, azt nem lehet, tiltakoztak, de receptet se tudnak nyomtatni értsem meg, mert nincs a rendszerben, erre ők nem tudnak gombot varrni. De én nem mentem el, mondtam, hogy ez fontos, találjunk megoldást. Hát nagy puffogás után kitalálták, hogy végül is kézzel is meg lehetne írni azt a receptet - de nem teszik, mert úgyse kapom meg a gyógyszertárban, hiszen ilyen termék nincs is a forgalmazónál, hiszen ha lenne, akkor a rendszerben benne lenne, és hát értsem meg, hogy nincs, bármit is mond az én  listám, az nem úgy van.
Végül némi udvarias angol vita után abba maradtunk, hogy menjek át a gyógyszertárba és kérdezzem meg őket. Ha ők azt mondják tudnak ilyet hozni, akkor hát felírják nekem. Kézzel, ami szörnyű nagy munka, de hát ők segítőkészek, ezért vannak ott. (Muhaha.)
Felszerelkeztem hát az összes papírral újra, és mentem a gyógyszertárba, ahol amúgy tündérek és segítőkészek (minden egyes náluk kiváltott recept után pénzt kapnak, nekik nagyon is jó, hogy hozzájuk viszem a receptjeimet.) Felhívták a központot - tényleg nincs ilyen termék. De ők nem adták fel, a kódok alapján kiderítették, hogy MOST tényleg nincs, de megrendelhető, hozzák. (Jó, hát a PKU nem olyan betegség, amiért nagy tételben érdemes raktározni minden egyes forgalmazónak szerte az országban.)
Megyek vissza az orvoshoz, mondom, zöld út, írják fel. (Alig egy délelőttöm ment rá a szervezésre, nekik két telefon lett volna, de hát mennyivel egyszerűbb engem ugráltatni, hátha feladom.)  Mindenesetre a választ hallva beletörődtek, horribile dictu kézzel kell receptet írniuk, de jött az adu ász, most nem megy, mert erre van egy külön nővér, aki csak heti kétszer jön, ő ír recepteket és már elment. (Ez volt a fiatal csaj, aki magyarázta, hogy nem, nem, nem lehet és kész, hogy is gondolom, gondolom állati komoly szakképzést kapott és nagy fizetést vesz fel.) 
Mindegy, két nap nem számít már. VIsszamegyek, odaadják a receptet. De nem jó! Én 8 terméket rendeltem - ezen a recepten három van. Na, az nem lehet, mondják (mert basszus itt is okosabbak akarnak lenni a hivatalos szervek, pont, mint Magyarországon, ezek a recepciósok sehol nem akarnak dolgozni és mindenütt bambák.) Végül előveszi az én listám - jé, két oldalas, ők az első oldalt nem látták (az elsőt, baszki, pont azt nem!!!) csak a másodikat, azért lett a nyolcból három. Jó, jöjjek vissza két nap múlva, mert a receptíró csaj csak akkor lesz, és akkor megkapom a többit is. Jó, megyek. Két nap múlva ott a recept - nem, még mindig nem sikerült a nyolc cuccot rávarázsolni, csak ötöt. Kínomban már röhögtem, de már a recepciós is zavarba jött ennyi bénázás láttán, mondja, hagyjam ott, majd újra jön a csaj két nap múlva, mondja neki, hogy még mindig nem okés. (Szerintem begörcsölt a recepíró kisasszony keze a nagy erőlködésben.)
De mondtam, hogy felejtsük el, jó lesz az öt is, nekem ehhez már nincs energiám. A Mevalia attól még szuper cég - és már másnap a gyógyszertárban volt a rendelésünk, extra gyorsan hozák. Mind az öt csomag, és el is fogyott gyorsan. Szóval mehetek most újra csatázni, hogy kaphassunk még többet. Mert azért itt se minden megy karikacsapás szerűen.
Nekem amúgy ez a recepciósokkal való csatám a legrosszabb élményem eddig az NHS-szel kapcsolatban, ami ugyebár az itteni állami egészségügyi rendszer. Szokták gyakran szidni - és nem is vonom kétségbe a történeteket, de nekem az orvosokkal még nem volt gondom. Annál inkább áll a fejemen a haj, amikor olvasom a Facebookos csoportokban a sok okos anyuka leírását arról, hogy a gyereknek antibiotikum kellene, de ezek a gonosz angol orvosok nem adnak, ezért ők kénytelenek otthonról hozatni maguknak. Bocsásson meg mindenki, de szerintem ez oly nagy butaság, hogy szinte minden alkalommal kénytelen vagyok hozzászólni, akkor is, ha tudom, hogy nem kéne. Az én tapasztalatom szerint ha kell, az angol orvosok is adnak antibiotikumot - de ha vírusos a betegség, akkor nem, mert arra nem az kell.
Csak Magyarországon minket arra szocializáltak, hogy ha orvoshoz megyünk, akkor az majd ad gyógyszert és csak az segít, semmi más. Márpedig az antibiotikum nem csodaszer, ami minden alkalommal segít, hanem csak bizonyos problémákra jó - és hogy melyek azok, azt orvosnak kell eldönteni (neki se könnyű) és nem is mindegy, hogy melyiket adják. Hogy műkedvelő anyukáknak nem kellene ebbe belemaszatolni, abban biztos vagyok. (Megjegyzem, nekünk otthon a magyar doktor néni se szívesen adott, csak ha nagyon muszáj volt, de azt is elmondta, hogy bizony sok betege van, aki átment inkább más orvoshoz, mert ki voltak akadva, hogy nem ad gyógyszert. De ha nem kell, mert nem segít, akkor miért adjon?) Arról meg már nem is beszélnék, hogy milyen az az orvos, aki távgyógyítást vállalva ír fel antibiotikumot olyan gyereknek, akinek a torkába se nézett bele, és fogalma sincsen, hogy mi a baja...
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...