Három gyerekkel irány Anglia!

Négy éve kezdtem a blogot írni - és egy év után kaptam egy levelet a Google-től, hogy szeretnének hírdetéseket kirakni a blogomra. 

Ha megengedem.
Megengedtem.
Azóta itt vannak ezek a hirdetések én néha megnézegetem őket - de soha nem kattintottam rá egyikre sem. Mert hát benne is volt a szerződésben, amit aláírtam, hogy hiába teszem, az nem számít igazi, fizetős kattintásnak. Akkor meg minek.
Mások viszont úgy tűnik néha elcsábultak, és köszönöm nekik, hogy ezt tették. Minden egyes kattintás ugyanis pénzt jelent nekem - nem sokat persze, de sok kicsi sokra megy és most, végre három hosszú év után újabb levelet kaptam a Google-től, hogy adjam meg a bankszámlaszámom, mert utalnának. Elértem a minimális kiutalható összeget: 60 fontot.
Az összeg nem nagy - alig 15 ezer Ft. Ha belegondolok, hogy mennyi munkaórám van a blogban, akkor semmi. De ha azt vesszük, hogy nem a pénzért kezdtem el írni és ez csak olyan talált pénz, ajándék, akkor viszont nagyon jó érzés, hogy honorálják vele a erőfeszítéseim.
Néha vissza szoktam olvasni a saját bejegyzéseimet - és olyankor mindig sajnálom, hogy miért nem írtam még sokkal többet. 370 bejegyzés és 55 ezer oldalletöltés van mögöttem és millió olyan emlék, ami a blog nélkül elveszett volna, helyek, képek, nagy rácsodálkozások, apróbb bosszankodások, sok öröm és sok kétely. Fel-felmerül bennem, hogy abbahagyom - de aztán az is, hogy inkább teljes erővel újra nekiállok írni, bepótolom, ami kimaradt, mert írni jó, blogot írni meg különösen jó, mert összehozza az embereket a földgolyó minden részéről. Nyilván, ha angolul írnék, akkor ez méginkább igaz lenne, de magyarok is mindenhol élnek, és Új-Zélandtól kezdve Alaszkáig mindenféle helyről kattintottak már emberek a blogomra. A legtöbben persze Magyarországról és Angliából. Mindenféle vicces keresőkifejezésekkel találkozom, ma például valaki úgy talált ide, hogy a "férfiak tűsarkú csizmában"-t gépelte be a gugliba és a bitek titokzatos útja idehozta. Szerintem csalódott - de persze, lehet, hogy talált magának valamit, ami mégiscsak itt tartotta.
Mint ahogyan azok is, akik nap mint nap ránéznek a blogra, akkor is, ha épp nem írok. Mert bizony jóval ritkábban írok már, mint három évvel ezelőtt, amikor 2-3 naponta felkerült egy új olvasnivaló.
Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem írok én kevesebbet - mostanában több cikket írok, mint amikor kiköltöztünk. Azt hittem, hogy az évek alatt majd szép lassan elhalnak az újságírói munkáim, hiszen nem vagyok jelen. De úgy tűnik, hogy ez nem számít, és ez jó.
De az is jó, hogy van egy blogom, és azt mindenféle jó fej, kedves ember is olvassa.
Köszönöm nekik!

Sokan vannak a neten, akik kéjes szórakozást találnak abban, hogy beszólnak másiknak. Persze szigorúan névtelenül, ismeretlenül. Az első pár alkalommal idegesíti az embert, ha ilyesmivel találkozik különösen, ha ő a célpont- de ahogy telnek az évek, úgy lesz rutinosabb ebben is.

Múltkor találtam egy eléggé gyalázkodó kommentet egy régi blogbejegyzésem alatt. Nyilvánvaló volt, hogy aki odapöttyintette, az nem ismeri a blogot, tele volt olyan állításokkal, amiknek semmi valóságalapja nem volt. Nyilván bepötyögte a gugliba, hogy "Anglia, munka, élet" vagy valami hasonlót, feljött neki ez a találat, felbosszantotta, amit írtam, és jól odabaszott egy isteneset, úgy izomból. Mert megtehette. Névtelenül persze.
Nem idegesített különösebben - átolvastam kétszer is, kicsit csodálkoztam, mekkora az isten állatkertje, aztán töröltem. És kész. Ennyi. Egyrészt mert valótlan állításokkal nem érdemes vitatkozni, másrészt mert aki írta nagy valószínűséggel úgyse jön vissza. Ha mégis, akkor csak valami perverz örömből, hogy tovább sértegethessen, az meg kinek kell.
Büszke voltam magamra, hogy ilyen felnőtt módon, éretten kezeltem a helyzetet. Három évvel ezelőtt, amikor elkezdtem blogolni, még egészen másként reagáltam volna. Biztos, hogy megpróbálom meggyőzni, hogy téved, hogy rosszul látja, és napokig forrongott volna bennem a fájdalom, amiért bántanak, a csalódottság, hogy senki nem védett meg, és persze bizonygattam volna, hogy nem is úgy van, ahogyan ő írja, ami furcsa módon hozott volna egy csomó látogatót, mert hogy ahol balhé van, oda szeretnek vissza-visszatérni az emberek, hogy lássák, kinek a vére is fog majd végül hullani.
Ma már nincs bennem ilyen igény. Kimondhatatlanul unom a kötekedést, és egyre kevesebb örömöt, vagy akár izgalmat találok abban, hogy foglalkozzak vele.
De azért a trollok rombolnak. Az, akit megtalálnak, a következő bejegyzésnél kétszer is átgondolja: na, vajon erre mi lesz az ellenséges reakció? Hol lehet belekötni? Merthogy azért legyünk őszinték, mindenkinek, minden mozdulatába bele lehet, még abba is, ahogyan szuszog, nemhogy abba, hogy gyereket nevel, külföldön él és mit ad isten, néha még véleménye is van erről, pláne, ha nem ugyanazt bégeti, mint a többiek.
Így aztán ahogy telik-múlik az idő, az ember egyre többször átgondolja, kell-e az a bizonyos blogbejegyzés, és nem meglepő módon egyre gyakrabban jön rá, hogy inkább nem is. Inkább alszik, olvas, tévézik, fut ahelyett, hogy pellengérre állítaná magát. Pénzt úgyse ad érte senki. hogy ezt csinálja (kevés bloggernek van olyan látogatottsága) hát az a minimum, hogy ne verjék agyon érte. De tudom, ez elég nagy kérés lenne.
Van nekem is saját trollom, időnként jelentkezik, jól elmondja, hogy szarul élek, aztán ha nem válaszolok (vagy nem írok) elunja magát és körbenéz a bloglistámon, van-e még rugatlan fenék valahol. Mindig talál valakit. A pusztítás pedig terjed, mint a pestis.
Nézegetem a bloglistám, és látom, hogy azok, akiket egykor annyira szerettem olvasni, egyre ritkábban írnak. Sok abba is hagyta már. Pedig hogy szerettem olvasni őket! Nézem a blogjukat, a régi bejegyzéseket és szinte minden alkalommal megvan az ok: a troll. Néha az "enyém", néha egy másik. Nyilván sokaknak megvan a maguk keresztje. Az enyém speciel névvel vállalja a véleményét - de a legtöbb névtelenül is szeret fröcsögni.
Ők aztán mindenben megtalálják a bibit, és akik el is mondják, hol burkoltabban, hol kevésbé. Egyre többször futok bele elképesztően agresszív megnyilvánulásokba, a legártatlanabb írások kapcsán is. Egy új recept? Hogy ez mekkora hülyeség, nincs ilyesmire szükség. Összevesztem a barátnőmmel? Mert egy idióta vagy, aki képtelen barátkozni. Baj van a gyerekkel? Szar anya vagy, te tehetsz róla.
Arról nem beszélek most, hogy az okoskodóknak nyilván tökéletes az életük, a lakásuk patyolat tiszta, a gyerekeik virágillatút finganak, a munkájuk tökéletes, a fogsoruk csillogó és a bőrük makulátlan. Legyen nekik, nekem aztán nem fáj.
De az sem, hogy az én életem nem ilyen. Nem gondolom, hogy minden kritika felett állnék - de bevallom, nem esik jól, ha valaki csak azért jön ide, hogy ráhúzzon egy nagyot a seggemre. Nem tetszik a blog? Nem kell olvasni, oszt ennyi.
Persze, lehet védekezni a trollok ellen. Én most csak annyit tettem egyelőre, hogy megszüntettem a névtelenül kommentelés lehetőségét. Nem mintha egy keresztnévvel és egy kamu emilcímmel ne lehetne kiosztani bárkit, de kicsit valóban nagyobb macera. Van olyan blogger ismerősöm is, aki egyáltalán nem engedi a kommentelést - de nekem azért jólesik, ha hallok az olvasóimról.
Mert az ember minden trollkodás után mérlegre teszi mit kapott a blogtól és mit szenvedett már miatta. Nekem pedig a mérleg elképesztően pozitív. Olyan sok-sok jó fej emberrel találkoztam, mióta elindítottam, hogy felsorolni se tudnám. A leveleket is szeretem, amiket kapok tőletek, de még jobban örülök, ha összejön egy-egy személyes találkozó és kiderül, hogy milyen jó fej emberek követik a sorsom.
Egy döntést azért hoztam, mert van rá lehetőségem: ezentúl bátrabban törlök. Nem mondom, hogy nem lehet velem vitázni, vagy akár ellentmondani is, de akinek a hangneme nem tetszik, annak fel is út, le is út. Nem pocsékolom rá az energiám, hogy megírjam, miért nincs igaza, mert a törlés csak két kattintás, a magyarázat meg több. Szóval ha valaki csak azért jön ide, hogy kötekedjen (és igen, kedves házi trollom, ez rád különösen vonatkozik) akkor kirakom a szűrét. Akinek meg nem tetszik a szabály, az menjen máshová fröcsögni.
Ez az én játszóterem, a személyes blogom és mostantól dolgozik benne egy parkőr is. Nem, még nincs rajta lakat, egyelőre nem tettem zárttá. De még az is benne van a pakliban. Csak hát azt vettem észre, hogy a zárt blogok meg előbb-utóbb elhalnak, új impulzus híján, nem pedig kiteljesednek. De lehet, hogy minden blognak ez a sorsa előbb-utóbb és nem is a trollokon múlik az egész.

Valljuk be, a be, a blog címe lassan okafogyottá válik, hiszen már nem Angliába irányulunk, hanem Spanyolországba. A balatoni nyaralás afféle köztes állapotként még megenged pár posztot, hiszen se itt, se ott nem vagyunk, és eddig úgy mindegy volt, hogy hová írok, hiszen csak várunk, készülődünk, pihenünk és rendet rakunk magunkban és magunk körül. De lassan kezdem azt érezni, hogy inkább a Három gyerekkel irány Spanyolország blogot kéne írnom.

Nem, azt még nem mondom, hogy mostantól végleg bezárom a blogot, mert van még egy csomó utazás, élmény, amit nem írtam meg, és ne feledjük, még Bíbor visszamegy két hétre ősszel a francia út miatt, szóval ezekről még majd biztosan beszámolok, de ha valakit az érdekel, hogyan készülünk az újabb kalandunkra, akkor az most már inkább a másik blogot nézze, ez meg majd szépen, lassan el fog fakulni, pont úgy, mint az emlékek. De gondoltam, hogy búcsúzóul megosztok veletek két vicces dolgot. Az egyik ez a fotó, ami Borsikát ábrázolja négy éves korában. De még ennél is viccesebb a blog keresőkifejezéseinek jegyzéke. Aki nem olyan járatok a blogvilágban, nem tudja, de minden bloghoz statisztika is tartozik - az ember láthatja, hogy hányan olvassák, milyen országokból és még azt is, hogyan találnak rá. A legtöbben persze beírják a blog nevét, mások viszont begépelik a gugliba a blog címét. Persze ők már tudják, mit keressenek. Ám egy csomóan csak úgy böngészgetnek a neten és véletlenül botlanak a blogomba, noha egészen mást kerestek.
Amikor például a blogot kezdtem, naponta tucatnyian találtak rá az írásaimra „palec perfect babakocsi” keresőkifejezéssel, ami engem mélységesen megdöbbentett, mert még csak a babakocsi szó se szerepelt a blogon, márka meg pláne nem. De elkönyveltem magamban, hogy béna ez a gugli. De ezután mindig figyeltem a keresőkifejezések rublikát is. Íme az abszolút kedvenceim, mosolyogjatok rajta ti is!

• A „Palec perfect”-hez hasonló rejtély, hogy miért találnak rám viszonylag sokan műköröm címszóval, merthogy műkörmöm nincs, soha nem is volt. Ráadásul olyan szóösszetételekkel jönnek a népek, mint az „egyiptomi műköröm”, a „bizarr műköröm” „műköröm rózsás matricával” és „műköröm német zászlóval.” Nekem ebből csak az a tanulság, hogy a műkörömre tömegigény van, ezért megjegyzem, hogy az unokahúgom, aki Dél-Angliában, Godalmingban lakik műkörmös és tök szépen dolgozik, akinek kell az elérhetősége, írjon nekem és megadom!

• „jó képek a fészbúkra, hogy letőcsem” nagyon drukkolok, hogy az én fotóimat ezzel a helyesírással nem vigye el senki, de próbálom a dolog pozitív oldalát nézni, valaki úgy talált rá a blogomra, hogy jó képeket keresett...

• „fürdőruhában gyerek” azt viszont nagyon erősen remélem, hogy a kedves keresőt az aktuális divat érdekel, nem a benne lévő gyerektestek, mert ha ideszoknak a pedofilok, akkor minden blogom bezárom és még a nyomát is behintem sóval

• „hányás szülés közben” bevallom, ismerős gond, bár mint gyakorló anyuka (és rutinos hányó) azt gondolom, ide kéne még egy kis pontosítás, mert nem mindegy, hogy a vajúdás vagy a kitolás szakaszában történt-e a baleset. Előbbit azért többen megtapasztalják, én is tudnék róla mesélni, de ha az utóbbira gondol a kereső, akkor csak azt tudom mondani, az bizony jó nagy szívás, de legalább felkészül a gyerekes évek pőre valóságára, amiben meglehetős nagy szerepet kapnak a testnedvek

• „akvárium fotózása és én magamat látom benne” - hát haver, ez bizony gond, és talán megnyugtat a tudat, hogy sok profi is szenved emiatt, nem csak fényképészek de az operatőrök is. A visszatükröződő napszemüvegekkel teli Mátrix film alapmű ebben a tekintetben (is) ott is folyamatosan lehet látni a stábtagokat. Szóval ha lenne ellene tuti módszer, használnák a nagyok is. Addig meg ne szemtől szembe fotózz, hanem egy kicsit oldalt lépve.

• „fürdés puccosan” nem tudom, másnak mit jelent a puccos fürdés, nekem már az örömünnep, ha három gyerek mellett többre van időm, mint egy gyors zuhanyra - emellé semmilyen pucc már nem kell. De ha mégis, akkor az csakis Lush fürdőgolyó lehet, mert az mindig van otthon, és hónapokig ontja az illatát a fürdőszobában, mielőtt felhasználom. (És ebből az is látszik, hogy három gyerek mellett nincs gyakran meditálós forró fürdős és puccos időm.)
  

• „puccos kaspó” elárulom, nemhogy kaspóm, még virágom sincsen. Eleve nem vagyok „zöldujjú” ahogyan az angol mondaná, egyszerűen kihalnak mellőlem a szobanövények. De nem is nagyon akartam az angol bérelt lakást televirágoztatni. Puccos kaspóm ezért nincs. Sorry. (Amúgy ez a sok "puccos" keresőkifejezés kicsit zavar, egyrészt, mert nem vagyok puccos, másrészt mert szerintem az elmúlt két évben ezt a szót le se írtam... csak itt...)
  

• „a négy nyerek az sok” írta valaki és nem tudok mit tenni, mint egyetértően bólogatni: igazad van barátom. Most épp öt van nálunk, így elárulom neked, az még több. De azt is, hogy a háromhoz képest már elenyészően több munkát ad, és minél több a gyerek, annál jobban elszórakoztatják egymást és annál több dolgot lehet mellettük csinálni. Nekem jelen esetben ennek az ötnek köszönhetően elég jól megy így a pakolás, mert mindig akar Kisbendének hátszótársa. Tartok tőle, ha csak egy darab kétéves lenne itt, akkor az nekem sokkal több lenne.
  

• „aprólegó tanfolyam” hát mi még mindig Lego Duploban utazunk, mert az aprólego a mai napig nem keltette fel a lányaim érdeklődését. Szerintem azért, mert nem szeretnek építeni, csak babákkal szerepjátékozni. Kicsi korukban is mindig azt kérték, építsem fel én Legoból a hercegnők palotáját, aztán majd ők berendezik. Persze van pár doboz aprólegónk is, de arra kellett rájönnöm, hogy abban is csak a pici babák az izgalmasak, ráadásul csak a csajok. Nem bánom azért a beruházást, ez simán eláll, míg belenő a fiam. De remélem, nem kell neki tanfolyam.

• „francia receptek képregényes formában” – Szerintem isteni ötlet, le kéne védetni. A gasztro a nagy divat, a képregény mindenki szereti és ha mindez franciául van, nálam az már nagyon nagy pirospont. De még nem csináltam ilyet. Talán majd Spanyolországban.

• „hajótörés étel”- én a kókuszra, a halra és a többi hajótöröttre szavazok, utóbbiakra csak végszükség esetén. Remélem, hogy nem egy valódi hajótörött guglizott rá így a blogomra, mert akkor bizony szívás, hogy engem talált meg.

• „segg alakú torták” egyem a gusztusod, édesszájú barátom. Remélem, megtalálod az embered, de állítom, hogy az nem én vagyok.

• „bérsütés mennyiért” nincs az a pénz...

• „diót vinni Angliába” szerintem marhaság, mert minden szupermarketben lehet kapni. Pesze ha valaki ragaszkodik a hazaihoz, akkor beengedik, azzal nincs gond.

• „imádunk nyári szünet” – írta be valaki, ami teljesen ok, teljesen osztom a nézetet, de erre miért kell rákeresni? Persze lehet, hogy valamilyen dalrészlet, amiből én az elmúlt két évben kimaradtam.

Bende továbbra is láztalan és remélem, hogy ez már így is marad, mert a múlt héten gyakorlatilag semmit nem tudtunk csinálni abból, amit elterveztünk. Jó, én írtam cikkeket, Zsolt meg csinálta a honlapokat, de csak robotpilóta üzemmódban. A lakás közben esett szét, ebéd nem főtt, vasalás nem volt. De most, hogy végre kijutottunk a sötét alagútból, olyan energialöket  áradt szét bennünk, hogy kiürítettünk egy szobát és elkezdtük belepakolni a megrakott dobozokat. Merthogy két hét múlva költözünk!

Persze a nagy lelkesedés csak addig tartott, ki nem nyitottam az első papírdobozt. Ott álltam fölötte, kezemben egy kupac könyv és azon gondolkodtam: ezt most hová vigyük? Haza, Magyarországra, ahol megint évekig nem akad a kezünkbe vagy vigyük magunkkal Spanyolországba? A döntés egyáltalán nem egyszerű. Amit Magyarországra viszünk, azzal most két hónapig játszhatnak a gyerekek - de lehet, hogy utána egy évig nem.
Ráadásul nem kevés holmink van - döbbenet, hogy két év alatt mennyi minden gyűlt össze. Ide 250 kiló cuccal jöttünk, de szerintem minimum a triplájával fogunk elindulni. A férjem persze ki van akadva rám - mert a súly jelentős része könyv lesz. Megint. És valljuk be, könyvből már éppen elegendő mennyiség van már otthon is. Én meg függő vagyok, rosszabb, mint egy alkoholista, mert tényleg képtelen vagyok megállni, hogy ne vegyek, pláne itt, ahol állati olcsón adják.
A férj szerint Kindle kéne már nekem, vagy járjak naponta könyvtárba, ő nem bánja, de ne jöjjek neki azzal, hogy csak 1 font volt egy könyv, ha most kettőt kell rákölteni, hogy elszállíttassuk, mert akkor már hirtelen nincs is olyan jó árban. A könyv ugyanis messze a legnehezebb cucc, erre már az előző költözésnél rájöttünk. De hát én meg úgy vagyok vele, hogy itt kell megvenni az angol olvasnivalót, mert otthon aranyárban adják, és hát milyen jó is nekem, hogy a gyerekek simán olvasnak angol regényeket, mert ez a legjobb módja annak, hogy megőrizzék a nyelvet akkor is, ha innen elmegyünk. 
Szóval pakolunk, szedjük le a falról a felrakott posztereket, dolgozatokat, képeket, feladatokat. Ahogy a falak egyre fehérebbek lesznek, úgy tűnik el az otthonos érzés is a lakásból és lesz egyre jellegtelenebb.
A nagy szortírozásba Kisbendén kívül mindenkit bevontam - érdekes volt például, hogy a lányok mit választanak. Van egy-egy óriási papírdobozuk, amiben a csizmájuk érkezett, és simán belefér egy A4-es papírlap. Ebbe gyűjtöttük az elmúlt két évben az összes olyan rajzot, dolgozatot, cetlit, amit akkor és ott nagyon fontosnak és megőrzendőnek tartottak. Arra kértem most őket, hogy nézzék át, és dobják ki, amihez nem fűzi őket őrült fontos emlék, hogy csak azt pakoljuk be, ami kell, ne vigyünk haza szemetet. Tök érdekes volt nézni, hogy mi fontos nekik, mi nem - csomó esetben és azt mondtam volna, hogy ezt ne dobd ki, mert tök szép rajz, vagy ezt minek őrzöd, tök hülyeség,k de végül megálltam és nem szóltam bele, mert belegondoltam, én se szeretném, ha anyám döntené el, hogy mi az én fontos emlékem és mi nem. (Mondja az a lány, aki simán megőrizte a gimis szerelme által Amerikából hozott toll csomagolását. Nem, nem a tollat. A csomagolást...)
Érzelmileg furcsán felkavaró ez a pakolás dolog. Kerülnek elő a különböző rétegek, dobozok, amikkel úgy voltam, hogy majd, később átnézem mi kell - és most már nem lehet tovább halogatni. Nézegetem a képeket is, mert most kéne még azokat is albumba rendezni, mert ha jönnek az új élmények, akkor azok elsodornak, és úgy maradnak rendezetlenül, mint a 2005-ös év, amit akkor nem raktam albumba és még mindig a fémdobozban várják a képek, hogy elrendezzem őket. Vagy a nászutunk fotói, 2000-ből. Szóval halogatni nem érdemes, mert akkor az soha nem lesz meg, ilyenkor kell hajtani azt a lezárást, ami méltó befejezés és ünneplés.
Ja, ha már ünneplés - júni 15-én, vasárnap hivatalos búcsúbulink lesz a közeli játszóházban. (Nem olcsó, csak másfél óráig lehet ott lenni, nem adnak kaját - viszont 40 gyerek jöhet, tehát legalább a létszámot nem kellett limitálni...) Persze Borsika ötlete volt, nálunk ő a bulifelelős, kicsi korától fogva. Most is jó ideje mondogatja már, hogy kéne egy ilyet csinálni, és végül beadtuk a derekunkat, mert valóban fontos, hogy legyen alkalma a gyereknek elbúcsúzni, mert az ő életében ez óriási mérföldkő és megérdemlik, hogy esélyük legyen ezt meggyászolni. Az a baj, hogy még elég kicsik ahhoz, hogy fenn tartsák a kapcsolatot, pláne a szülők segítsége nélkül, ezért találtam ki, hogy legyen nekik Borsinak és Bíbornak is egy. Ezt a barátaik bármikor megnézegethetik, de akár a tanárok is, így aki akarja akár most, akár később felveheti velük a kapcsolatot, ők meg gyakorolhatják az angolt és persze a számítógéphasználatot is. Mivel nagyon kicsik, ezért egyenlőre az én felügyeletem mellett zajlik az egész, semmi olyan nem kerülhet fel, amit én nem láttam. Most még csak a régi nyaralások képeit töltik fel, de mivel amúgy szeretnek fotózni, gondolom kinn majd készülnek frissebb fotók is. Nagyon nézik amúgy hányan kattintottak rájuk és nagyon szeretnének biztató kommenteket is, szóval akinek van kedve, az lelkesítse őket egy kicsit. :-)
Szóval a búcsú elkezdődött, a hivatalos helyeken is belejentettük, hogy megyünk és ahogy pakoltam, arra döbbentem rá, hogy egyáltalán nem bánom, hogy vége. Úgy érzem, hogy itt és most mindent megtettem, megnéztem, amit akartam és itt az idő, hogy új kalandba kezdünk. Megjegyzem, ezzel a négy hónapja tartó folyamatos esőzéssel, Anglia sem a marasztaló, fényes arcát mutatja nekünk. Borsi folyamatosan köhög még mindig, és tartok tőle, hogy az állandó pára, hideg, nyirkosság nem tesz jót neki. Majd a magyar nyár, a kert, aztán meg a spanyol tenger meggyógyítja, reménykedünk benne. Megjegyzem, a lapok szerint ez volt minden idők legesősebb éve, brutál árvizek vannak és csomó helyen csüdig járnak a kocsik a vízbe és örülhet, akinek a lakásába nem folyt be. Nálunk nem ennyire durva a helyzet, de azért nem tudunk egy sétára se úgy elindulni, hogy ne vigyünk kabátot, és ez azért július közepén nekem nem tetszik.
Szóval gyűlnek a dobozok én meg válogatok, emlékezek és leltárt készítek. 58 helyen jártunk az elmúlt két évben - és rájöttem, hogy körülbelül a negyedéről még nem is írtam a blogra. Ezeket fogom most pótolni, aztán lassan, lezárom a blogot és elkezdek egy újat, aminek a címe az lesz: Három gyerekkel irány Spanyolország. Még nem nagyon érdemes megnézni, mert csak egy bejegyzés van rajta és a design sincs még tökéletesen kitalálva, de a terveim szerint mostantól a Spanyolországra vonatkozó dolgokról ott írok! Mert persze a blogolást nem hagyom abba!

Csütörtök este komolyan megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a blogolást. Végleg. Pedig egy csomó jókívánságot küldtetek és az nagyon jólesett. De nekem csak az a komment járt a fejemben, amelyben valaki megírta, hogy a lázas gyerekéről kiderült végül, hogy leukémiás. Egész éjjel nem tudtam aludni, figyeltem, Bende lélegzik-e, hogy milyen szép, milyen kicsi, és hogy jajj-jajj, milyen nagyon beteg. 

Tudom, tudom, hogy ez a komnmentelő (akinek sajnos Névtelen a státusza, így nem tudok rá név szerint hivatkozni) nem akart rosszat, de annyira nagyon megrémített amit írt, hogy szinte lebénultam tőle. Való igaz, hogy mindenféle szörnyűség történhet a gyerekekkel és sajnos egy ártatlannak tűnő láz is lehet rémséges betegségek első tünete, de nekem most bőven elég volt a realitással megküzdenem. Azzal, hogy Bende 40 fokos lázakat produkál és a kúp mellett kétóránként hűtőfürdőztetni is kell, mert még a kettő együtt se nagyon tudja 39 alá vinni. És hogy a láz nem múlik, vissza-visszatér, és minden magasabb értéknél attól rettegünk, hogy újabb görcsöt kap. Emellett a démonokkal, amelyek a fejembe kerültek és a szívemre ültek, már képtelen voltam megküzdeni. Átvették felettem a hatalmat és legyőztek.
Azt mondják, hogy a zuhanó repülőgépen nincs ateista - én hozzátenném, a beteg gyerek ágya mellett sem. Az a tehetetlenség, amivel az ember a saját gyereke szenvedésével szembesül, porrá zúzza az ember öntudatát, a reményeit és mindent, de mindent, de tényleg mindent odaadna, hogy az a kicsike lény ott az ölében ne szenvedjen. Hogy a szeme ne párás és üres legyen, hanem örömtől csillogó. Hogy a láztól ne rázza a hideg és hogy ne nyüszítsen, mint a megvert kutya, amikor a hűtőfürdőbe rakják. Nincs annál nyomorultabb érzés, mint amikor néz azzal a kicsi szemével, tele bizalommal és szomorúsággal, és kéri, hogy segítsünk rajta, hogy ne kelljen szenvednie és vegyük már ki a hideg vízből, és csináljuk meg, hogy legyen jól. Nekem meg nem eshet meg a szívem, hanem nyomom vissza a vízbe és adom neki a gyógyszert és megteszek mindent, hogy jobban legyen - de persze hiába, mert nem az én kezemben vannak a dolgok. Arról, hogy jobban lesz-e vagy sem, nem én döntök, hanem egy nálam sokkal nagyobb erő, akinek nem ismerem a céljait, és fogalmam sem lehet róla, hogy mi lesz a dolgok vége. Meggyógyul vagy sem? Vajon minden rendben lesz, vagy ez csak a vég kezdete?
Ezek a kérdések dübörögtek a fejemben, és ezeket lehetetlen elviselni, csakis úgy lehet, ha mögötte hit és optimizmus van és bizalom, abban, hogy minden helyre jön. Különben nem tudok belenézni annak a kétévesnek a szemébe és azt mondani, hogy muszáj ez a kúp, mert ettől leszel jól és látod, a hűtőfürdő Boribonnak is segít. Ráadásul ott a két nagy is, akik szintén aggódnak, és kérdik, hogy ugye nem lesz baj és nekem, mint szülőnek azt kell mondanom, hogy nem. De nem tudom, ha az én lelkemben nincs nyugalom és bizalom. És nem volt, pont a blog miatt.
Tudom, hogy sokan drukkoltak nekünk és várták a híreket, hogy ugye minden rendben van. De nem tudtam írni, mert nem akartam,hogy valaki azt írja, nem szabad bízni a javulásban, mert még ilyenkor is történhet visszaesés.
Örültem annak, hogy apró javulást látok. Merthogy a láz az elmúlt két napban egyre ritkább lett és egyre hosszabb lázmentes időszakok jöttek. Tegnap egész délelőtt láztalan volt, és csak délután 3-kor ment fel ismét a láza, ami már egész jó volt, és utána szintén egy hosszabb lázmentes időszak jött, amikor már nem a kanapén ült, hanem építőkockázott és autózott. Persze este 10-kor újra felszökött a láza, de már nem 40-re, csak 39-re és elég volt a kúp is, és utána éjszaka már nem lett újra lázas és ma sem. A mai legrosszabb érték 37.5 lett, ami még hőemelkedésnek se komoly.
És ami még jobban jelzi, hogy milyen jól van, ma már evett is és mindenkivel verekedni akart. A lányok persze dühösek voltak rá, hogy szétrombolja a babvilágot, amit felépítettek, hogy fejbeveri őket az autójával és megharapja a kezüket, de én egy kicsit azért örültem. Persze megbüntettem és kiküldtem a szobából, és közöltem, hogy addig ott kell maradnia, míg bocsánatot nem kér. Mert igen, már olyan jól volt, hogy abba még a büntetés is belefért.
De a legjobb mégis az volt, hogy este a pizsamanacijával öltözködés helyett kacagva csépelni kezdte az apját, a rendes esti hancúrozás részeként, ami az elmúlt héten teljesen kimaradt. Így hát az utolsó kőszikla is legördült a szívünkről. Tényleg jól van. Olyan, mint régen, sőt olyanabb.
Én meg örülök, hogy igazam volt és nem kellett se antibiotikum, se vérvétel és nem csalt meg az ösztönöm, ami azt súgta, hogy nincs baj.
De azért higgyétek el, tudom, hogy lehet. Bármikor lehet. De kicsit sem lesz jobb attól, ha folyamatosan félek. Az igazi nagy bajokat úgyse lehet megelőzni.

Tudom, hogy ezek a blogos díjak nem komoly állami kitüntetések, de én mégis nagyon örülök nekik, mert szeretet van mögötte, az meg soha nem jöhet rosszkor és soha nincs belőle elég. Aztán meg mindig ülök rajtuk egy csomó ideig, mert nem kis felelősség, hogy kinek adja tovább az ember és mit is mond el magáról, amit eddig még soha. Mert mindig van szabály is, itt az, hogy árulj el öt dolgot magadról és add tovább öt másik bloggernek. És ez nehéz. De most összeszedtem magam és először is köszönöm Mollynak, aki nekem adta a Liebster blog díját, és akinek amúgy imádom a blogját, és elárulom, ha csak öt percem van a neten, akkor mindig vele kezdem a bogarászást. Hát ez volt az első titok. :-) 

A második titkot csak a blogolvasók nem tudják, a barátaim számára nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy majdnem harminc éves koromig mit csináltam minden hétvégén. Kinn voltam a Ligetben. És nem kérem, én nem játszottam, hanem szenvedtem. Na jó, hivatalosan dolgoztam. Apáméknak ugyanis ott volt egy játékboltja, lufival, forgóval, minden földi giccsel, és nekem is kötelező volt ott lennem zsenge gyerekkoromtól fogva, hogy bevezetést nyerjek a munka értékébe. Én bevallom, utáltam, ezért ha csak lehetett inkább olvastam és magasról tojtam a vevőkre, de azok jöttek én meg általában tök undok voltam mindenkivel. Utáltam, hogy nem nézhetek egy hétvégi filmet sem, nem pihenhetek és tanulhatok, vagy barátnőzhetek, mint mindenki más az osztályból. De most, így utólag végülis hálás vagyok érte a szüleimnek, mert megtanultam, mit jelent a munka, a felelősség, és lám, így is lettek barátaim, egyetemre is bejutottam és a tévét se bánom már. De azért bevallom, örülök, hogy pár éve eladták a boltot és soha többé nem kell odamennem.

A harmadik titok, hogy imádom a sorozatokat és bár napközben ritkán van nálunk tévé, ha a gyerekek elalszanak, én azonnal bekapcsolom. Mindenfélét imádok, de főleg a történelmi sorozatokra gerjedek. A Tudorok és a Borgiák nagy szerelmem volt, de az orvosos és a krimis is jöhet minden mennyiségben. Jelenleg a Big Bang Theory az abszolút kedvenc, de mostanában valamiért a Criminal Minds-nak se tudok ellenállni. És vasárnap könnyezve néztem a Született feleségek legeslegutolsó részét is. Véget ért egy korszak...

A negyedik is csak olyan félig meddig titok, mert aki járt már nálam, az tudja, hogy könyveket gyűjtök. Szenvedélyesen. A régi lakásunkban volt egy öt méter hosszú, és négy méter magas könyvespolc. Roskadásig telerakva. Plusz még egy csomó apróbb polc szerte a lakásban, és még a földön is mindig volt pár kupac, ami sehová nem fért. Aki csak belépett hozzánk, mindenkinek az volt az első kérdése: és te ezt mind olvastad? Töredelmesen bevallom, igen. Majdnem mindet. Amikor Angliába költöztünk, ennek a brutális mennyiségnek az elszállítása volt a legnagyobb munka, és itt kinn nagyon hiányzik az én kis könyvtáram. Olyan jó volt, hogy bármi adódott, tudtam hová nyúlni. De persze azért nem kell félteni, jópárszár darabom van már itt is. A férjem nem örül neki, de csak azért nem, mert tudja, a végén neki kell cipelni, és otthon se fog elférni.

Az utolsó kis titkom, hogy imádok könyvtárba járni. Még nem voltam 18 éves, amikor korkedvezményes igazolással beiratkoztam az Országos Széchenyi Könyvtárba, és onnan kezdve ott éltem pár évig. Olyan nyitástól zárásig. Gyakran elsőként szaladtam fel a nagy márványlépcsőkön, hogy enyém legyen a kedvenc ablak melletti helyem, és nem tudnám megszámolni, hányszor hallottam a hangszóróban, hogy záróra, mindenki húzzon már haza. Nekem ezzel teltek az egyetemista éveim bulizás helyett. Néha kicsit cikisnek érzem, de a mai napig olyan jó emlékeim vannak arról, hogy ülök a könyvek között, hogy átmelegszik tőle a szívem. Megjegyzem, a lányokat is megfertőztem már, Bíbornak megígértem, hogy 28-ik szülinapján elviszem az OSZK-ba és beíratom. Alig várja már...

A díjat pedig adom: 
Sacinak, aki a blogon keresztül talált meg és aki azóta már itt él Coventryben és három tündéri gyereke van, és akivel telefonon dumálni is nagyon szeretek - de élőben is jó lenne többet látni, csak sajnos a kettőnk hat gyerekéből valaki mindig keresztülhúzza a számításunkat. Szóval ezúton is szépen őt, hogy a blogját frissítse gyakrabban, mert szeretem olvasni!

Hellának, akinek szintén itt él Albionban, és akinek a lányai annyi idősek mint az enyémek, és aki olyan jól megtalálja lassan itt a helyét, hogy csak lesek!

Eszternek, aki szintén zenész, vagyis újságíró és tök izgalmas dolgokról ír, magánt és szakmát keverve. Élvezet olvasni!

Juhari Zsuzsa régésznek, akitől minden alkalommal amikor olvasom tanulok valami újat!

És ennek a bájos fotóblognak, ahol naponta láthatok valami szépet nagy szerelmemről, Párizsról. 

"A fiad most először pisilt állva! Csak azért mondom, hogy ha esetleg meg akarnád írni a blogban..." - mondta a férjem. Én meg először nem is értettem, hogy miért akarnám én ezt megírni. Aztán meg elgondolkodtam rajta, nem először, hogy miért is írom és kinek ezt a blogot. És ha valóban elsősorban magunknak, családi élményeinket rögzítendő, akkor bizony ez egy komoly és fontos mérföldkő az életünkben. Legalább annyira, mint a Diamon Jubilee volt - az angol királynő uralkodásának hatvanadik évfordulója. Amit persze mi is megünnepeltünk. Miért is ne?

Bevallom, az elmúlt héten net közelében sem voltam és nagyon jólesett. Half term volt - ami azt jelenti, hogy egy hét szünet. Az utolsó idén. Utána még jön majdnem nyolc hét iskola, merthogy az angolok július végéig nyomják a sulit, így csak öt hét a nagy nyári szünet. Először nagyon furcsa volt, hogy semmibe nem tudok belekezdeni, mert mire beállnak egyfajta napirendünk, jön egy újabb szünet, de most már beleszoktam és összességében nagyon tetszik. A gyerekeken is látom, hogy sokkal kevésbé fáradtak, mint otthon a nyári szünet előtt. Olvasom a hazai nagy családok blogját és szinte mindenütt előkerül, hogy a gyerek fáradt, nyűgös, ideges, ingerlékeny - de muszáj még egy kicsit kitartania, sőt nagyon is összeszednie magát, hiszen most vannak még az utolsó nagy dolgozatok.
Hát itt én ezt soha nem érzem - se azt, az idegességet, hogy most aztán nagy készülés lenne a dolgozatok miatt (pedig írnak) se azt, hogy fáradtak lennének. Igen, az öt hét amúgy szerintem nagyon kevés szünet - de csak azért, mert hozzászoktunk a tíz heteshez, és rossz ilyenkor hallani, hogy mások már a nyaralásra készülnek és a pihenésre, nekünk meg csak sokára jut majd ki. Mármint a magyar Balatonozós.
Mert persze egy hét alatt is nagyokat lehet pihenni. Mi most ezt az egyhetes szünetet arra használtuk ki, hogy megnézzük egy kicsit közelebbről Dél-Angliát. Ha már mindenki azt mondja, hogy az a legszuperebb hely és ott kéne élnünk, mert ott minden sokkal szebb, nyugalmasabb, kevesebb a bevándorló és több a napsütés.
Utóbbiból keveset láttunk - június ide vagy oda, olyan hideg, szeles, esős időnk volt végig, hogy ha nem utaztunk volna el és lettünk volna rákényszerítve, hogy kimozduljunk, szerintem az egész hetet négy fal között töltöttük volna. De mivel a szállodai szobák kicsik és unalmasak is, így hát muszáj volt elmenni. Nagyon jó helyeken voltunk, és most már ki van pipálva az angliai látnivalók listáján minden vágyott pont, Stonehenge és Hampton Court is, utóbbi VIII. Henrik palotája és azóta vágytam rá, mióta megnéztem a Tudor sorozatot.
Ami különösen jó volt most, hogy nem csak turisták voltunk, de vendégek is több alkalommal. Aludtunk kettőt az unokatesóméknál is, akik szintén kinn élnek már másfél éve, és most az új házukban volt annyi hely, hogy ötünket is kényelmesen el tudtak helyezni, és az ő két gyereke nagyszerűen kijött az én hármammal és ez az unokatesózás amúgy is tök fontos és klassz dolog. Nem csak a nyelv miatt, amit ilyenkor végre gyakorolhatnak mindkét családban, de azért is, mert a rokonság örök kapocs. Nekem ez sajnos teljesen kimaradt az életemből, pedig tucatnyi unokatesóm is van, de a szüleim ezt nem tartották fontosnak. Viszont a férjem családjában nagyon is komolyan vették ezt a rokoni szálat és ő nagyon jó szívvel emlékszik az uncsitesókkal együtt töltött időkre. És a lányaimon is látom - ez nekik bizony nagyon jó. Hiába, hogy az unokatesók kisebbek náluk, olyan szeretettel, türelemmel játszanak, törődnek velük, ami szerintem mindkét fél számára életre szóló élmény.
Bónuszként ráadásul meghívást kaptunk egy blogolvasóm Diamon Jubliee partijára, ahol más magyarok is voltak és bár az alkalom angolos volt, minden más nagyon jóízűen magyar és bár kezdetben mindenki ismeretlen volt, az első perctől nagyon kellemesen otthonosan éreztük magunkat. Az egész olyan volt, mint amikor az ember elmegy otthon egy gyerekbuliba, ahol nem ismeri ugyan a szülőket, de hát csomó közös pont van és a megelőlegzett rokonszenv talaján pillanatok alatt kialakul a valódi szimpátia is. A gyerekek meg elképesztően hamar tudnak összehaverkodni, csak lesek néha.
Amúgy még korábban soha nem találkoztam a blog kapcsán senkivel, de ez olyan jól sikerült, hogy ha csak ennyi hasznot hoz a blogom, azt kell mondanom, már megérte elindítani! De nekik nem csak ezért vagyok hálás, hanem azért is, mert még a sok-sok héttel ezelőtti siránkozásom kapcsán, amikor arról írtam, hogy nem találok rendes angoltanfolyamot a környéken, felajánlották, hogy segítenek. Azóta hetente egy alkalommal Skype-on angolórákat kapok, rengeteg hétközbeni feladattal, memoriterrel és nagyon élvezem, sőt, ami még jobb, még a fejlődést is érzékelem.
Szóval visszatérve az eredeti kérdésre, hogy miért is írom a blogot. A válasz egyszerű. Azért, mert jólesik. Nekem. Az, hogy egy csomó jó emlék megörökítve marad, csak extra, mert valójában nem nagyon olvasom vissza, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy amire a gyermekeim felnőnek még mindig lesz blogspot. (Kicsit félek is néha, hogy elvész ez a sok-sok iromány, és szívem szerint mindet kinyomtatnám, bekötném és elraknám, mert azért ami ott van a polcon az a tuti az én dinógondolkodásom szerint.) De ha igazán mérleget akarok vonni, akkor be kell ismernem, hogy nem egy-kettő, hanem annál jóval több egészen különleges embert ismertem meg, mióta elkezdtem blogolni. Sokan maguk is blogolnak, és imádom őket olvasni - másokkal csak levelezek. Néha a kettő egybeér és az mégjobb. De a lényeg az, hogy olyan nagyon kevés negatívumot tapasztaltam - és a mérleg másik felén viszont annyi sok jót kaptam a blog által, hogy én mindenkit arra bíztatnék, hogy írjon! És ha jó blogja van, ami izgalmas, akkor küldje el nekem a címét, had lássam én is!

Egy ideje ritkulnak a blogbejegyzéseim. Azt vettem észre, hogy valahogy elcsitult a bennem égő közlésvágy, nem érzem fontosnak, hogy 1-2 naponta írjak valamit, inkább megyek aludni esténként. Meg napközben is. Számomra is fura volt, aztán rájöttem, hogy még nem hevertem ki Magyarországot.

Félreértés ne essék, nem honvágyam van. Persze jó volt hazamenni, találkozni az emberekkel, és imádtam a város szépségét. De két és fél hét elég volt idegen ágyakban, idegen asztaloknál, idegen szobákban. Mert bár mindenütt nagy örömmel fogadtak minket és tényleg tök jó volt ott lenni - azért mindenki tudja, hogy más ám az élet, ha vendég vagy és sok szempontból ziláltabb, ami három gyerekkel külön nehéz állapot.
De igazából nem ez volt a rossz, hanem hogy jól megbetegedtem és csak mostanában kezdek jobban lenni. Ehhez jön a kerek egy hónapja zuhogó eső és a hideg. Szóval nem csoda, hogy elment az életkedvem is és még nem jött vissza.
A betegségek amúgy szépen terjedtek is a családban. Amikor visszajöttünk még csak én köhögtem, de brutálisan. Ágyban is töltöttem kímélő üzemmódban 1-2 napot, de sokat az se segített. Olyan gyenge és punnyadt maradtam, mint voltam. Aztán rosszabb lett a köhögés, és még a hangom is elment. Pontosabban volt, de kifejezetten fájt a beszéd, ezért inkább önként lemondtam róla.
Amikor kicsit jobban lettem, kezdte a férj, méghozzá komoly szemgyulladással, aminek a magvai szintén még Magyarországról származtak, legalábbis ott kezdte a tüneteket. És most következett Kisbende is, akinek a mai lázát ráfoghatnám az ovira is, de igazából mióta visszajöttünk Magyarországról folyamatosan taknyos, köhögős, nyűgös, a szeme is könnyezik. Csak épp a mai éjszakát választotta, hogy kitörjön rajta a betegség.
És hogy minden igazán vacak legyen, tudom, hogy otthon 30 fok van és meleg - de itt csak 10, esténként fűtünk, kabát és pulcsi nélkül ki se lehet menni, mert olyan brutális undorító szél van, és az elmúlt egy hónapban minden nap esett. Minden egyes rohadt napon. És nem úgy, hogy csak szemerkélt, ami amúgy Angliában tökre semmiség, hanem zuhogott, mint az atom. Ki is derült, hogy egy igazán esőálló dzsekim sincsen, mind olyan, hogy kimegyek, és még a bugyim is vizes lesz, mire hazahozom a lányokat. Mondjuk azért az igazságnak tartozom annyival, hogy ez nem általános idő itt, az elmúlt száz év legtöbb csapadéka esett le ebben az egy hónapban. Csak mindez nem vigasztal akkor, ha ki se tudok menni a gyerekkel szaladgálni.Ha mégis, az is szívás - pénteken a boltig sétáltunk el, és miután bevásároltam, gondoltam kicsit szaladgálhat a játszótéren. És addig nem is volt baj, míg a betonon maradt. De aztán lement a fűre, ami olyan szinten süppedős nedves volt, hogy azonnal elcsúszott és persze fejjel előre belehengeredett egy pocsolyába, minden egyes ruhadarabját mosni kellett, beleértve a bodyját is, ami fölött nadrág és harisnya is volt.
Mióta visszajöttünk Angiába nem voltam fotózni (mindig esik!!!), nem voltam vásárolni (pedig kéne új ágynemű, ruhák, mert Bende mindent kinőtt) és igazából kirándulni vagy utazgatni sem. A tanulást is hanyagoltuk, mert ugyebár ennek én vagyok a motorja, és ha nekem nincsenek rendben az elemeim, akkor minden megáll. Márpedig most minden hétvégén itthon kuksolunk és várjuk, hogy mikor jön a jó idő. De eddig nem jött.
Ma reggel azonban kisütött a nap. Persze attól még pulcsis-kabátos az idő, de vannak fények és ki lehet menni. Pontosabban ki lehetne, ha nem lennék most itthon a lázas és állati nyűgös Kisbendével. De legalább a lányokat elvitte az apjuk kirándulni. Én meg azt hiszem megyek aludni. Máshoz egyszerűen most nincs kedvem.

Hát a macis díj újra megtalált és kicsit sem kisebb öröm most sem, mint korábban volt. Csibike adta, akinek minden blogját imádom, és nagyon ajánlom!

A szabályok értelmében újra elmondok magamról három olyan dolgot, amit eddig még nem. Kicsit sokáig tartott, míg kitaláltam, hogy mi legyen ez a három, de megvan, remélem, most is jól szórakoztok majd rajta.

1. Másként látok a két szememre. Tudom, ez nem nagy kunszt, mert sokan vannak, akiknek az egyik szemük jobb, mint a másik, de nekem nem ilyen különbség van a két szemem között. Ugyanis én más színeket látok a két szememmel. Még gyerekként jöttem rá, hogy ha becsukom az egyiket, akkor fél szemmel más színű lesz a világ. A bal szememmel sokkal élénkebbe, fényesebbek a színek, a jobb szememmel fakóbbak. A kettő között 3-4 árnyalat különbség is van, ami nem kevés. Persze ha mindkét szemem nyitva, akkor egy középszínt látok, gondolom megtanulta az agyam, hogyan hangolja össze, amit lát. Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon melyik az igazi, és hogy van-e egyáltalán ilyen. Vajon vannak, akik genetikusan szebbnek látják a világot és vannak, akik úgy születtek, hogy számukra szürke? Sőt, továbbgondolom, mi van, ha amit én pirosnak látok, az a másiknak zöld? Csak amikor gyere volt mindig azt mondták, hogy ez a piros, és ő így tanulta meg. De amit lát, az teljesen más...

2. Mi négyen vagyunk testvérek, talán ezért akartam én is mindig négy gyereket. Mert nekem ez a szám jelenti a családot. A két nagytesóm nem vér szerinti, hanem szív szerinti testvérem, őket ugyanis örökbe fogadták a szüleim. Anyukám ugyanis 27 évesen azt gondolta, hogy örökké vénlány marad majd, és örökbe fogadta a nővéremet. Így ismerkedett meg apámmal, aki gyerekkel együtt is vállalta. De sokáig úgy tűnt, hogy nekik nem lehet saját gyerekük, a nővérem viszont tesót akart, így örökbe fogadták a bátyámat is. Rá két hónapra anyám terhes lett velem. Azt mondták az orvosok, hogy ez szinte orvosi csoda, mert nulla esély volt rá. Négy évre rá a csoda megismétlődött, a húgom személyében. Nagyon tisztelem a szüleimet, hogy soha, semmilyen formában nem tettek közöttünk különbséget. Bár mindkét idősebb tesóm az első pillanattól kezdve tudja, hogy örökbe fogadták, ez soha nem volt téma. Csak felnőttként hallottam róla, hogy vannak olyan "szülők" (nagyon erős időzőjelben!!!) akik amikor a saját gyerekük megszületik visszaadják az örökbe fogadott gyereket. Én ezt a világ legbecstelenebb és legundorítóbb dolgának tartom.

3. Édesanyám 105%-os vak. Ezt gyerekként mindig murisnak tartottam, merthogy hogyan lehet valaki a 100%-nál is jobban vak??? Valami fura módon a teljes vakság 120%, szemenként 60. (Nem tudom, hogy mi logika van ebben.) Mindenesetre anyám rosszul lát, bár a lényeges dolgokat azonnal észreveszi. Például ha egy ruha alsó és felső része nem pontosan ugyanolyan színárnyalatú, akkor azt azonnal kiszúrja. Nagyon erős fénynél sokáig tudott olvasni is, de már évek óta nem megy neki, amit nagyon fájlal. Azt mondják, hogy egy színanyag hiányzik a szervezetéből, ez okozza a szembetegségét. És ezért olyan eszméletlen fehér a bőre és szőke a haja. Utóbbi kettőt mi is örököltük a húgommal, a szemgondot nem. És apámét sem, aki szintén erősen rövidlátó, és akinek a szembetegsége elvileg öröklődik. Ilyen előzmények mellett nem csoda, hogy gyerekként anyámék évente vittek szemészeti ellenőrzésre, de sem nekünk, sem a mi gyerekeinknek nem kellett (eddig) szemüveg.

A díjat persze tovább is kell adni, négy embernek. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon kiknek adjam. A blogolás legnagyobb ajándéka szerintem, hogy olyan emberek életébe is belepillanthat az ember, akik egészen máshogy élnek. Merthogy azokat könnyű azonnal megszeretni, akik hasonlítanak ránk és akiknek az élete és a gondjai hasonlóak. De van sok-sok olyan ember is, akikkel talán ha csak úgy egy társaságban találkozna az ember, nem is beszélgetne. Mert mások. Fiatalabbak, vagy idősebbek, gyerektelenek vagy nagyon nagy családosok, vagy csak egészen máshogy élnek. De valamiért felmerül a blogjuk a sok-sok ezerből, ami a neten kering és az ember belefeledkezik. És egyre érdekesebb lesz az egész és aztán az ember megszereti azt a másikat. Csak úgy virtuálisan ugyan, de nagyon. A véletlen úgy hozta, hogy akiknek továbbadom a díjat, mind Angliában élnek, de nem ezért szeretem és ajánlom a blogjukat, hanem mert jó! :-)

Az első blog, amit ajánlok, Antáé. Aki Manchesterben él, és elsőként kezdte követni a blogom. Nagyon szeretem olvasni, az írásait és követni az életét. Nagyon sok dologról egészen másként gondolkodunk, de én látom a közös pontokat is, és ettől nagyon közel van a szívemhez.

Kisrumf Írországban cukrászkodik és eszméletlen süteményeket hoz össze mennyiségben és minőségben egyaránt. Nemrégiben Bathan járt sütikészítő tanfolyamon, érdemes elolvasni az élményeit, mert igazán izgalmasak. Én azóta arról álmodozom, hogy a nyomdokaiba lépek.

Christine is Angliában él, és nagyon régóta olvasom a blogját. Gyönyörű fotókat készít virágokról, helyekről és főleg a car boot sale-s szerzeményeiről. Szeretek böngészgetni az írásai között, mert mindig találok nála olyat, ami felvidít.

Ez már a második díjam, amit a blogért kapok, és bár tudom, hogy a komoly újságíróknak egy ilyen macis díjakkal nem illene büszkélkedni, meg örülni neki, de nekem azért bearanyozta a napom. És nem csak mert macis, hanem azért is, mert olyasvalaki gondolt rám, akit én is olvasok és szeretek, jelen esetben ez Ditke, akiről épp nemrégiben írtam a gyámügy kapcsán és nagyon kíváncsian várom, hogy az ő valós kis szappanoperája merre fog még kanyarodni.

A díjnak persze szabályai is vannak. Köszönd meg, mondj el magadról négy új dolgot és add tovább négy olyan embernek, akinek a blogja napfényt hoz az életedbe.

Na, kezdjük azokkal a dolgokkal, amiket még soha nem mondtam el írásban.
1. Nem tudom, mikor születtem
És ami még furább, hogy a szüleim sem. Egészen 14 éves koromig biztos voltam benne, hogy november 17-én van a szülinapom. Ezt mondták a szüleim, így ünnepeltük. Aztán megkaptam a személyim, ahol 16-a állt. Anyám igazolványában az egyik dátum szerepel, apáméban a másik. Anyám szerint még éjfél előtt megszülettem. Apám esküszik rá, hogy ő éjfél után telefonált be a kórházba, hogy mi a helyzet és akkor még nem voltam kinn. Anyám állítja, hogy ő tudja jól, mert ő volt ott - de ő azt is mondja, hogy valaki bekopogott a születésemkor a kórház második emeleti ablakán (szerinte amúgy Szűz Mária) és ez egy kicsit csökkenti a szavahihetőségét. Az elmúlt években az egyszerűség kedvéért 16-án ültem. De úgy érzem, hogy ez a dátum nem tökéletes. Csak az a baj, hogy már a 17-ben sem hiszek.
2. Nincs névnapom
Ha a szülinapom kérdéses is egy ideje, a névnapomat egészen 2003-ig mindig szeptember 8-án ültem. Mondjuk ennek a névnapozásnak nem volt nagy hagyománya nálunk, de azért egy csokor virág, egy könyv mindig akadt ezen a napon. De 2003- szeptember 8-án megszületett Borsika lányom, és aznap a legutolsó gondolatom a névnapozás volt. És ez már azóta így van. Ezért lett az ő második neve Mária, ami amúgy a nagylányom bögyét azóta is nyomja, mert "nem igazság, hogy Borsika is Mária, anya is Mária, a nagymama is Mária, még Szűz Mária is Mária - csak én nem vagyok az". De ezen utólag már nem tudok változtatni. Mint ahogyan azon sem, hogy a névnapon ugrott, helyette szülinapot ülünk. És ez azért sokkal fontosabb. Amúgy tudom, hogy a naptárban éppen 35 Mária nap van és választhatnék egy másikat is, de az már nem lenne ugyanolyan...
3. Nem szeretem a Máriát, sem a Veronikát
Merthogy a Veronika a második nevem, amit épp annyira nem szeretek, mint a Máriát. Gyerekkoromban sokat szenvelegtem miatta (mert azért ez nem volt igazi vérkomoly szenvedés) hogy miért van két ilyen béna nevem. Ki is találtam, hogy az lenne a tökéletes, ha "Gyöngy Krisztina"-nak hívnának, de hogy miért éppen ez a cukormázzal leöntött név tetszett, fogalmam sincsen, ma már semmi szépet nem látok benne. Viszont fura módon bár a Máriát nem szerettem, mindig azt kértem, hogy így hívjanak. De ez a név annyira nem illik hozzám, hogy soha, senki nem hívott így. Röhej, mi? Voltam Mary, Macs, Mia, Marianna, sőt még Dorka (Fodor - Fodorka - Dorka) is, de Mária soha. És Marcsi sem. Legalábbis nagyon sokáig nem.
4. Hogyan is lettem Marcsi
Én választottam magamnak ezt a nevet, amikor elkezdtem újságot írni. Muszáj volt, van ugyanis egy másik Fodor Mária is a szakmában, aki épp akkor a Voilá főszerkesztője volt. Statisztikailag amúgy nem meglepő a dolog, lévén a Mária a leggyakoribb magyar női név, a Fodor meg a tizedik. Hogy ebben a kombóban előttem is élt már "híres ember", várható volt. Szóval változtatni kellett. De mire? Bár soha nem szerettem különösebben a nevem, megváltoztatni sem akartam. Nem akartam kitalált nevet, se a férjemét felvenni. Szóval kitaláltam, hogy legyen minden úgy, ahogyan van - csak kis csavarral. Ez lett a Marcsi. Amit azóta megszerettem és elég sokan hívnak is így, ami csak azt bizonyítja, hogy sokkal inkább vagyok Marcsi, mint Mária, ami egyáltalán nem rossz érzés.

And the Oscar (izé... Macika) goes to...
Hanna-Mikolt-Áron-Lelle ez a gyönyörű négy gyerek tavaly ilyenkor még Kuala Lumpurban volt. Pár hónapja hazaköltöztek és nagyon jó nekik otthon is. Az anyuka ráadásul csodás fotókat készít a gyerekekről és olyan érzékeny szeretettel ír róluk, hogy nekem mindig megmelegszik tőlük a szívem.
Marcel Svájcban él a szüleivel, és fantasztikus hegyi túrákat tesznek. Nekik még azt is elhiszem, hogy a havas tájat is lehet élvezni, és minusz 15 fokban is lehet kirándulni. Amúgy meg Marcel gyönyörű, az anyukája meg szuper fotós. És most betegek, szóval kell nekik egy kis napfény.
Amikor ráakadtam a tékasztorikra, egész éjjel ezt a blogot olvastam és konkrétan vinnyogtam a röhögéstől. Azóta még a férjem is olvassa a blogot, és ez bizony nagy szó, mert ő nem nagy blogger. De ezen lehet röhögni. Nem mindig finom humor, de imádom a csajt!
Kristin és Kayla blogját azért szeretem, mert képi humor van benne és nagyon sok szeretet. Egy japán profi fotós apuka munkája, aki azért kezdett blogolni, mert az édesanyja beteg lett és kórházba került, ahol az unokák nem látogathatták. Ezért az apa minden nap készített a lányokról egy nem hétköznapi fotót. Nagyon sok humor, irónia, kedvesség van ezekben a képekben - és persze brutálisan sok munka, beleértve a Phoposhopot is. Egy ideje nagymama már jobban van, így már nem frissül minden nap az oldal, de azért érdemes végignézni. Én nagyon jól szórakoztam rajta!

Pár hete új hobbim van. Mindig is nagy fotómániákus voltam, de eddig csak a családtagjaimat fotóztam szenvedélyesen. Mióta a gyerekeim megszülettek, tízezernél is több fotó készült róluk. Mostanában azonban azzal a gondolattal kacérkodom, hogy lehetne ez az én új szakmám is akár. Amiben az lenne jó, hogy ellentétben az újságírással, akármelyik országban lehetne művelni.

Persze ez még nagyon messzi álom. Egyenlőre ott tartok, hogy bújom a fotós könyveket, honlapokat, próbálgatom a technikai beállításokat, és éjszakánként képkompozíciókat találok ki a fejemben. Már ha alszom egyáltalán, mert gyakran azt veszem észre, hogy már hajnal 2-3-4 óra van én meg még mindig a gép előtt ülök, és mindenféle képszerkesztő programokkal bűvészkedek.
Ennyi minden persze nem fér az ember életébe, így most a kórust hanyagolom. Igen, énekelni is nagyon szeretek, és jó is a kórus, de a három gyerek mellé két nagy és komoly szenvedély nem fér bele. Így most a szabad szerda estéket szabad péntek délelőttökre cseréltem. Ilyenkor korán reggel útnak indulok, és bemegyek a belvárosba, jó témát találni. Gondoltam, hogy egyszerűbb az életem, ha valami téma köré fűzöm fel a képeimet, így azt találtam ki, hogy indítok egy új blogot, amit kifejezetten a fotóimnak szentelek. Persze, most ezt angolul. Nem is tudom, hogy mi a félelmetesebb. Megmutatnia világnak, hogy milyen béna az angolom, vagy azt, hogy milyen gyatra és kezdő fotós vagyok. Sok-sok töprengés után azonban úgy döntöttem, hogy irány a mélyvíz.
Az első két angol bejegyzést megmutattam az angoltanáromnak, aki egy édes pofa, és azt mondta, hogy ő nemhogy hibát nem lát benne, de ha nem tudná, azt gondolná, hogy angol anyanyelvű ember írta. (Ebben szerintem több az udvariasság, mint az igazság, de jól esik, és tényleg jobb, ha állandóan dicsérik az embert, mintha szapulják.) A fotókat meg a férjem dicsérte, amiben azt gondolná az ember, hogy semmi meglepő nincs, mert neki hivatalból ez a dolga, de elárulom hogy ez elég nagy dolog, mert az én férjem kifejezetten kritikus. Ráadásul szinte mindig igaza van, ami különösen utálatossá teszi időnként.
Szóval most az a terv, hogy péntek délelőttönként nyakamba akasztom a gépet, és járkálok a városban, és lefotózom a szépet, ami a szemem elé kerül. Már az első alkalommal rá kellett jönnöm, hogy ez állati nehéz. Az első órában csak béna, közhelyes turistafotókat tudtam csinálni, nem találtam sehogyan sem a jó nézőpontot, a jó szöget, arról nem is beszélve, hogy a gép se akarta azt csinálni, amit én akartam. Sötét lett a kép, aztán világos, vakuzott, amikor én nem akartam, aztán nem vakuzott, amikor meg jó lett volna, és ha véletlen minden épp jó lett volna, na akkor az meg életlen lett.
Az első délelőtt 350 képet csináltam, de talán ha kettővel voltam elégedett. Két nagy tanulsággal szolgált a próba. Egyrészt rá kellett jönnöm, hogy ki kell mozdulnom az automata fotózás komfortzónájából (jó, ez nem nagy meglepetés, sejtettem) és meg kell tanulnom, hogy mit jelent a sok-sok idegen szó, ami miatt eddig minden hülye fotóskönyvet leraktam. És ha már ilyen jó gépem van, ami ennyi mindent tud, akkor akár fotós leszek valaha, akár nem, muszáj megismerni a lehetőségeit.
De ennél is nagyobb tanulság volt arra rádöbbennem, hogy én ezt nagyon élvezem. Nem kicsit, nagyon. És hogy ezt akarom, akarom és akarom! Mert ahogy jöttem mentem a katedrálisban, ahol először próbáltam ki fotózási tudományom, az első óra bénázás után egész máshogy láttam az egész épületet. Mintha újra tanultam volna látni! Olyan részletek, kompozíciók, nézőpontok kerültek a szemem elé, amiket korábban észre sem vettem, és az egész délelőtt úgy elszaladt, mintha csak pár perc lett volna, és energiától eltelve mentem haza és nem fáradtan.
Persze a legjobb ötleteim akkor támadtak, amikor hazaérve megnéztem a képeket. Jajj, ha egy lépéssel arrébb álltam volna... vagy ha jobban lehajolok... Vagy ha nem bentről, hanem kintről csinálom azt a képet... és miért nem sütött a nap, és bárcsak világosabb lett volna! Vagy kicsit vörösesebb. Vagy ha a háttér jobban elmosódott volna.
Szóval most már hetek óta tanulok. Hogy miket is tud a gépem, hogy milyen egy jó kép és sokat álmodozom arról, hogy milyen jó lenne, ha ehhez is értenék. Tudom, hosszú az út. De ki mondta, hogy már késő elkezdeni?

A játéknak tegnap este vége lett. A jelentkezők nevét ma reggel kis cetlire írtam, összehajtogattam és bedobtam Bende egyik teherautójába. Majd a férj húzott. (Bende nem akart.)
És a nyertes...


lett. Akit ezúton kérek, hogy küldje el a postacímét az emilcímemre. Ezt a jobb oldali oszlopban az 'About me' felirat alatti fotóra kattintva tudhatja meg. Köszönöm mindenkinek a játékot és remélem, hogy a nyertes örülni fog, amikor megkapja! A következő játék 150 állandó olvasónál lesz, és már szuper ötletem van arra nézve, hogy mit fogok kisorsolni! :-)

Tudjátok, van amikor minden összejön. Nekem múltkor a vásárlással voltak nehézségeim. Nem azt kaptam, amit rendeltem, ha mégis, akkor rossz volt a méret és még a könyvesboltban is kétszer számlázták a cuccot. Volt egy nagy reklamációs köröm, és örömmel jelentem, hogy minden rendben. Persze nem volt minden olyan nagyon egyszerű.

Ugye ott volt a könyvesbolt, ahol lehúzták a kártyámat, majd visszaadták, hogy nem jó és kápéval kifizettem végül amit kellett. Mivel a kezemben volt a papír, hogy nem történt tranzakció, eléggé meglepődtem, amikor itthon várt az SMS értesítés, hogy bizony mégiscsak fizettem a kártyával is. Tudom, így jár, aki magyar kártyával fizet és a magyar telefonjára kapja az SMS-t, amit persze itthon hagy. Mindenesetre papírral és SMS-sel felszerelkezve bementem másnap a boltba, és közöltem, hogy bizony én itten kétszer fizettem. Nyilván először elmondtam a pultnál állónak, ő hívta a felettesét, ő a boltvezetőt - és mind széttárták a kezüket. Merthogy SMS értesítés Angliában nincs, és ezt ők ezért nem fogadhatják el bizonyítéknak, hozzak bankkivonatot. De szerintük ők nem vették le a pénzt. Hogy ezt megerősítsék, felhívták a saját központjukat és bankjukat, akik szerint szintén nem történt tranzakció. De azt mondták, hogy szerintük a bank csak zárolta azt a pénzt és mivel náluk nem írtam alá semmit, ez a pénz csak virtuálisan tűnt el a számlámról és vissza fog jönni.
Persze végig nagyon udvariasak és kedvesek voltak, és ezerszer elnézést kértek, hogy higgyem el, ilyen még soha nem történt.
Amúgy nekik volt igazuk - a szóban forgó ötezer Ft zárolása egy hónapig tartott, de végül a bank feloldotta és most újra nálam az a pénz. Jippi.
A melltartókkal, amikből rossz méretet kaptam még egyszerűbb volt a reklamáció. Írtam nekik emilt, mondták, hogy tegyem dobozba, küldjem vissza (volt a dobozban egy megcímzett matrica) és döntsem el mit szeretnék. Pénzt vagy más méretet. A más méretet választottam. Persze amit kinéztem már nem volt a méretemben, így választottam másikat. Az két fonttal drágább volt, és kettő perc alatt levették a számlámról. Egy hét alatt megjöttek az új darabok (természetesen ezért már nem fizettem plusz postaköltséget) és mind tökéletes. Én amúgy szeretek online ügyintézni - nyoma is van, nem is kell telefonálnom.
Na, az ebay-es csajjal már nehezebb volt. Favonatnak hírdetett cuccok műanyagból voltak, így közöltem, hogy én ezt nem kérem, kérem vissza a pénzem. Mire ő közölte, hogy OK, de a postaköltséget bukom, mert ő nem azt mondta, hogy "favonat", hanem, hogy "kompatibilis a favonatokkal". Mire közöltem, hogy egy nagy túróst, mert sehol nem írta, hogy nem fa, amit kínál, másrészt meg ez nem kompatibilis a fával. Na, itt a csaj elhallgatott és semmi reakció. Három nap után felnyomtam az ebaynél, akik nem tudom, hogy mit írtak neki, de egy óra múlva ott volt a csaj válasza: küldjem vissza a vonatokat. Ennek a költségét ugyan nem fizeti ki (tehát ezt buktam) de a postaköltséget visszaadja. Ebbe belenyugodtam, végül is ha igazságos akarok lenni, a képről lehetett látni, hogy nem fa amit kínál, az én hibám is, hogy nem néztem meg jobban. (Más kérdés, hogy szerintem ennek a leírásban is szerepelni kellett volna.) Becsomagoltam, visszaküldtem. A postára nem csak ezt vittem - Magyarországra is ment pár csomag. Na most tudni kell, hogy az angol posta híresen gyors és megbízható. Gyanús ott lett a dolog, amikor már a magyar csomagok is megérkeztek, ez a csaj meg innen két megyével arrébb még mindig hallgatott. Rákérdeztem - jajj, ő nem kapott még semmit. Hát jó, vártam pár napot. Újra kérdeztem, hogy mi van a csomaggal? Megint nagy csönd. Hát újra felnyomtam az ebaynál, de már csak olyan lehetőség volt, hogy én többé a csajjal nem ebszélek, az ebay lezárja az ügyet. Nem tudom, hogy az illetővel mit bizniszeltek, de egy órán belül a számlámon volt a visszautalt pénz. Szóval döcögősen ugyan, (egy teljes hónap kellett hozzá!!!) de elintéződött az ügy.
Persze azért, hogy egyensúlyban legyen a világ és ne csak nyerjünk, a férjemtől az Egyfontosban elkoboztak egy húszfontost, mondván, hogy hamis. Mivel ezt már akkor harmadszorra mondták az embernek, nem is tiltakozott, simán odaadta. Nekem fura, hogy se egy jegyzőkönyv, se egy kérdés, hogy honnan van neki - de végül is jobb így, mintha még rendőrségre is kellett volna mennünk miatta.
Ott ugyanis amúgy is nemrég jártunk - a házunk udvarából ugyanis ellopták drága Bíborkám bringáját. Merthogy a kapu rossz egy ideje, a fagy betett neki és most bárki bejöhet. Be is jött, levágta szépen a lakatot mindkét gyerekbicajról (egy lakat alatt voltak) és Borsiét otthagyta, csak a nagylányét vitte el. Ami amúgy nem volt egy márkás cucc. Nagyon féltünk elmondani neki, de szerencsére nem vette nagyon a szívére, talán mert a nagy hideg miatt úgyis rég használtuk, de nyilván az is segített hogy megígértük neki, veszünk majd egy újat, ha ismét meleg lesz.
Szóval jó és rossz mindig vegyesen jön. De hát ez nem nagy hír, az élet mindig így adagolja.

Már régóta lesem a számlálót, hogy hány állandó olvasóm van, és feszülten vártam, mikor éri el a számuk a százat. Mert bár a blogstatisztikából látom, hogy ennek jóval többszöröse olvas, de azért a száz "követő" mégiscsak jó kis kerek szám.

El is határoztam már régen, hogy ha a százat elérjük, akkor


Mert az tök jó dolog, és mert mindig imádtam más blogokon is a játékokat, bár még soha nem nyertem. :-) Mivel ha én kézműveskednék nektek valamit, azért senki nem jelentkezne, de remélem, hogy a képen látható pár kis apróság is elég vonzó lesz ahhoz, hogy érdemes legyen játszani érte.
Egy kis piros emeletes buszos kulcstartó, egy eredeti olimpiai mintás pass-tartó és egy csomag mentolos csoki. Csak mert utóbbiért az angolok amúgy teljesen odavannak és az otthoni kínálat meg se közelíti ezen a téren az ittenit. Nem mindenki szereti - engem például a világból ki lehetne kergetni vele, de ezzel nagyon erősen kakukktojásnak számítok errefelé.
Szóval a játékban az vehet részt, aki állandó olvasóm (ehhez csak meg kell nyomni a "feliratkozás a webhelyre" gombot) és a saját blogján (vagy ha az nincs neki, akkor facebook lapján) megosztani a játékot. Aki mindezt megtette, jelezze ezen tetteit itt alant a hozzászólások között (ha egy linket is hozzátesz, hogy hol lehet olvasni róla, az megkönnyíti az én dolgomat a végén.)
Én ezen hozzászólók között fogok sorsolni pontosan egy hét múlva, tehát február 29-én. Távolság nem akadály - bárhová feladom a nyereményt. Szóval gyertek, jelentkezzetek és nyerjetek!

A játéknak sajnos már vége! :-) 150 állandó olvasónál újra játszunk!

Tegnap éjjel, amikor megírtam, hogy kétszer fizettem a könyvesboltban, rájöttem, hogy tele vagyok mostanában reklamációs ügyekkel. És hogy mennyire nagyon utálom az ilyet...

Bevallom, elég gyakran vásárolok online. Kényelmes, gyors, házhoz hozzák és éjjel el tudom intézni, amikor nem lóg épp a nyakamon egy gyerek sem. A méreteket elég jól tudom, ritkán tévedek. De most nagyon összejött.
Kezdődött a karácsonyra rendelt melltartókkal - mióta kiköltöztünk mindig ugyanabban a boltban vásárolok. A Bravissimo számomra a megtestesült álom - gyönyörű melltartók és még a méretemben is van. Az első személyes igazítás után voltam még párszor, így most már elég jól tudom, mi a méretem és mely fazonok állnak nekem jól. Olyannyira felbátorodtam, hogy még online is rendeltem, nem magamnak először, hanem a húgomnak, akinek hasonló, bár nem teljesen olyan a mérete, mint az enyém. És láss csodát, a dolog bejött, a választásom tökéletes volt, a húgom meg boldog. Ám amikor legközelebb mentem, valami egészen más méret állt a melltartó címkéjén. Más hátkörméret, más kosár. De mivel két melltartót is vettem akkor és mindkettőn ugyanazok a számok álltak, belenyugodtam, hogy van én változtam, vagy ők számoznak már másként. Így amikor most a nagy leárazás idején úgy döntöttem veszek pár új darabot, természetesen az új méretet írtam be. Nagy csalódás volt, amikor megjött: olyan picik voltak, hogy fel se tudtam venni őket. Az ügyfélszolgálat készséges volt - küldenek másikat, ingyen, adjam fel postán az ő számlájukra (volt ilyen cetli a csomagban, amit csak rá kellett ragasztani) és küldik is majd a következőt. (Még nem érkezett amúgy meg, de biztosan meg fog.) Mivel amit én eredetileg választottam, az az új méretben nincs, így ráment pár estém, hogy újakat keressek, de azért gondolom ez sinen van.
Nem úgy az ebay-en vásárolt vonatok, amiket "wooden train" néven hirdetett meg az eladó, és a leírásba még oda is írta, hogy minden márkás favonattal kompatibilis. Mivel Kisbende állandóan csucsuzik (a sihuhu angol neve) ezért tetszett a 10 vonatból álló készlet és nagyon olcsó is volt 12 ezer Ft-ért. Aki a szívéhez kap most, annak azért elárulom, hogy egy igazi fa Thomasos kisvonat 4-5 ezer Ft, így ez igazán akciós vétel volt és mivel a gyerek szülinapja közeleg, jó ötletnek tűnt inkább itt venni meg kicsit kopottan, mint a boltban újonnan. (Ami két nap alatt ugyanolyan kopott lesz.)
Ám amikor megérkezett a csomag - műanyag vonatok voltak benne, és amikor reklamáltam, az eladó azt mondta, hogy a "wooden" szó a termék neve és nem az anyagára vonatkozott... na most, ez azért elég béna érv szerintem. Mivel az adatlapján azt írta, ha valaki nem elégedett vele, küldje csak vissza, ő visszaadja a pénzt, én gyorsan írtam is, hogy ezt igénybe venném. A gond csak a postaköltséggel van. Szerinte azt én buktam, szerintem meg mivel ő írta le hibásan a terméket, neki kell buknia. Na, azóta nem válaszol. Már felnyomtam az ebay vevőszolgálatán is, most várok, mi fog történni... de vacak érzés, mert mi van, ha tényleg eltűnik a pasi a 10 ezer Ft-ommal, és akkor igaza lesz az embernek, aki szerint nem kéne online vásárolgatnom, és aki szerint épp elég favonata van már most is Kisbendének. (Hiába lobogtatom a szülinap zászlót, nem enyhül.)
És ha még mindez nem lenne elég, hát elárulom, hogy néha én is eladok dolgokat a vaterán. A csajok régi, kinőtt ruháit. Szépeke, olcsón. Ezek Budapesten vannak, az anyukáméknál, akik elvállalták, hogy átadják és postázzák a cuccokat. Tavaly még ömlesztve volt náluk a ruha, és szegényeknek nagyon nehéz volt a nagy kupacban megtalálni, mondjuk a "92-es piros Next szoknyát". Merthogy mondjuk apámnak a piros szoknya csak az érthető ebből az összetételből, amiből legalább 4-5 volt a dobozban. Így idén újítottam. Minden szép bezacskózva van, és van neki egy száma. Így amikor valaki megnyeri a "vagány kislány ruhacsomagot", akkor apám tudja, hogy a 122-es csomagot kell elővennie és már adja is. Szépen, flottul megy a rendszer, de most kicsit összeomlott. Elsősorban, mert a húgom, a fősegédem, állati sokat dolgozik, és nem tud mindennap átugrani anyuékhoz, hogy megcímezze a borítékokat, ha valamit postázni kell. Másrészt (és ami még kellemetlenebb) elveszett egy csomag. Egyszerűen nincs a dobozban, nem esett le mellé és nem gurult be az ágy alá sem. Eltűnt. Márpedig valaki megvette, sőt ki is fizette. Visszautalnám a pénzt - de milyen pech, épp most állt le az Erste Bank online utalási rendszere is, nem enged be valamiért. Így most ott tartok, hogy se csomag, se pénz. A húgom megkértem, hogy menjen be egy bankba, és személyesen adja már fel a pénzt, de szegénynek a munka miatt eddig nem volt erre ideje. Így hát most szorongok, mikor kapok majd egy nagy negatívat - tök jogosan.
Hát most ilyen kis zűrös, katyvaszos épp az életem. A férj szerint pihentetnem kéne az online vásárlást, de hogy is tehetném. Épp most látom, egy nagyszerű akciót a sulis egyenruhákra és a csajoknak kéne pár piros kardigán. Meg fehér kombiné. Esetleg pár blúz is... és, különben se katasztrófa minden rendelésem. A koszorúslány ruhák például álomszépek és tökéletesen illenek a gyerekekre. Márcsak magamnak kéne valami hasonlót találnom. Talán a neten...

Álmomban egy faluban sétáltam és szembejött egy koszos, rasztahajú kislány, disznón lovagolva. Kérdem tőle:
- Hogy hívnak?
- Juli. - válaszol.
- Juli, a disznópásztorlány? - kiáltottam lelkesen - Hát olvasom a blogodat!
Azt hiszem, hogy túlzásba vittem tegnap a netezést.

A királyi esküvő lassan fél éve lezajlott, de a britek még mindig gyártják és veszik Kate és William nevéhez köthető szuvenírokat. Tudom, már írtam a royal-wedding cuccokról, ráadásul nem is egyszer, de ez a téma egyszerűen nem hagy nyugodni!


1. Kerti törpe

A két törpe semmiben nem emlékeztet Kate és William alakjára - de szerencsésen ötvözi a britek kertimádatát a korona iránti hűségükkel, így a rózsás arcú kis teremtményeket csak a hosszas várólista kibekkelése után lehetett tavasszal hazavinni. Amúgy nem drágák, 6-7 ezer Ft volt egy pár a B&G Garden Stores-ban, de annak, aki csak most kap észbe, már az eredeti ár többszörösét kell kipengetni. Igazi ritkaság lett belőle, amely idővel komoly érték lesz - állítja büszkén a bolthálózat vezetője.

2. Horgolt baba


Ebben a könyvben a királyi ház tíz tagjának elkészítése szerepel - az ügyes kezű nagymamák és a kötés titkai iránt érdeklődő lányok örömére. A könyvben pontos instrukciót kapunk arról, hogyan készítsük el fonalból Kate eljegyzési gyűrűjét, a fiatal párt összeadó papot és még a királyi pár kedvenc Corgi kutyusait is.
A mű igazi bestseller - eddig több mint százezer példányt adtak el belőle. Az 53 éves szerző pedig döbbenten, de persze örömmel nézi könyve szárnyalását, hiszen eddigi kézműves könyvei ennél sokkal kisebb példányszámot értek el. Az ára egyébként baráti, 3500 Ft-ért minden nagyobb angliai könyvesboltban beszerezhető.

3. Pizzafeltét

A Papa John pizzéria egy hivatásos ételdesigner bevonásával alakította át Kate és William arcát saját pizzájuk dicsőségére. Kate haja fekete olívából készült, a fátyla gombából, a ruhája sajtból. Will pedig szalámi és sonkaöltönyt visel. A pizzát csak a királyi esküvő napján lehetett megvásárolni, de az ügyeskedők a fagyasztóba is tették néhány darabot, és most vagyonokat próbálnak kicsiholni belőle az ebayen.

4. Teafilter

Az egész szerelem egy csésze tea fölött szövődött, hírdeti a termék felirata, és valószínű, hogy igazuk van. A britek tényleg elképesztő mennyiségű teát isznak, és minden alkalmat megragadnak rá, hogy élvezzék. Kate és William amúgy a teafilter papírcetlijének megnagyobbított változatai, és alfelükhöz van erősítve a teafű, így ha felhasználjuk olyan illúziónk lehet, mintha maga a királyi pár fürdőzne a csészénkben. Már ha van szívünk ezt a kis 1500 Ft-ot 2 filtert tartalmazó szuvenírt valóban leforrázni.

5. Szekrényajtó

Elég fanatikus rajongónak kell ahhoz lenni, hogy valaki minden egyes reggel, felkelés után azonnal Kate és William sugárzó arcát akarja maga előtt látni, nekem inkább egy bekattant bérgyilkos hálószobájába illik, pláne ebben a vörösben. De persze ez nem kötelező szín, kékben és fehérben is meg lehet venni, bár nem olcsó mulatság, 160 ezer Ft-ot is elkérnek az füstüvegre rakott képes ajtóért.

6. Maciruha

Biztos mindenki ismeri a "csinálj-macit-magadnak" boltokat, ahol a gyerek kiválaszthatja, hogy milyen plüsst kér, milyen ruhában, és aztán maga tömi meg egy nagy gép segítségével - kvázi hívja életre a figurát. Eszméletlen sokféle cuccot lehet venni ehhez a macihoz - természetesen Kate Middleton királykék eljegyzési ruháját is. Alig 4000 Ft. Hát nem megéri?

7. Lego

Ezt a Legot ne keresd a boltokban - csak fotón lehet hazavinni a Windsori Legoland legnépszerűbb installációját, amely több mint tízezer kis kockából áll és több, mint 30 órán át készült. Persze ehhez az eredményhez hivatásos Lego-építőnek kell lenni. (Neked se említették a pályaválasztási tanácsadóban, hogy ilyen szakma is létezik???)

8. Műköröm

Bárhová magaddal viheted viszont a műköröm matricán mosolygó ifjú párt, mert a Kate és Will arcával díszetett műkörömszett egyike a Westminster Abbey környékén található boltocskák legnépszerűbb termékének. És még csak nem is drága - alig 2000 Ft.

9. Egy üveg sör

Ez a sör már nincs forgalomban, csak áprilisban lehetett a "Csókolj meg katám" feliratú sört megvásárolni a Morrisons polcairól. Ám a bontatlan üvegek ma már a többszörösét érik az eredeti árnak. Ennek a sörnek ugyanis soha nem jár le a szavatossága, igaz, nem is az ízéért vásárolták a jó hazafiak.

10. A klasszikus porcelán

Lehet, hogy Kate Middleton hivatalos neve Catherine a szigorú udvari etikett szerint, de vajon végig gondolta azt Buckingham Palota PR szakembergárdája, hogy az így született páros monogramm a világ sok részében valami egészen másra utal, aminek köze nincs a szerelemhez? Elég muris holmi, de nem kell lejárni a lábát annak, aki valami hasonlót akar venni - nincs olyan brit szuvenírbolt, ahol ne tartanának valamilyen királyi esküvős porcelánt. (Nekem bögrém van - szigorúan WC felirat nélkül.)

Németországban tiltják, Angliában támogatják, Magyarországon tűrik. Akár találós kérdés is lehetne, és a válasz nem is egyszerű. Az otthon oktatás ugyanis őrült indulatokat vált ki szakemberekből és laikusokból egyaránt. Erről aztán mindenkinek megvan a maga véleménye - és ez gyakran teljesen más, mint amit meg szabad írni az újságban. Bevallom, nagyon nehezen találtam pszichológust-pedagógust, aki támogatná az otthon oktatást. Legalábbis névvel-fotóval. Sokan félnek ugyanis a szakma haragjától.
Az indulatokat innen, Angliából nézve nehéz megérten. Itt ugyanis nincs ebben semmi különleges - aki akarja, csinálja. Olyannyira, hogy a kórusban két anyuka is otthon tanítja a gyerekeit. Ráadásul két nagyon normális, kedves nő.
Én ugyan nem tudom elképzelni, hogy teljesen kivegyem őket az iskolából, és főállású otthon tanító-néni legyek, de minden tiszteletem azoké, akik vállalják a nehezebb utat. Különösen otthon, Magyarországon, ahol nagyon erős széllel szemben kell küzdeniük.
Az októberi Nők Lapja Pszichében írtam erről egy cikket. De ha valakit érdekel, hogy mi az, ami kimaradt a cikkből, és hogyan is csinálják ezt az angolok, nézze meg az újságírós blogom.

Fura dolog ez a sok blog - néha úgy érzem néha magam tőle, mint egy hasadt személyiség. De el kell ismernem - egy blog nekem nem elég, túlságosan sok dologgal foglalkozom. Van ugyebár a színezős blogom, ahová a hercegnőimet rakom fel. Van a női művészetes blogom, amelynek témája régi szerelmem. Van a szakmai blogom, ahová újságírói dolgokat rakok fel. És persze a babaszobán a babázós blogom. És akkor még nem is beszéltem a titkos blogomról, ahová csak a meghívottak egészen szűk serege léphet be (jelenleg konkrétan hárman) mert oda írom a könyvem. (Mondjuk utoljára májusban született bele bejegyzés, de attól még jó érzés, hogy azért legalább nekikezdtem.)
Legyünk őszinték: ennyi blog már így is kezelhetetlenül sok. Van, amelyikbe csak havonta 1-2 bejegyzést tudok írni. Akkor miért indítottam még egyet? Egyfelől, mert beleszerettem a nevébe: artmami. Évek óta dédelgetem ezt a szót és a blog ötletét, míg végül belevágtam. De most már muszáj volt, mert igenis vannak témák, amelyek minden másból kilógnak. Annyi minden változott az életünkben, és nincs mindennek köze Angliához sem. Elkezdtünk furulyázni, gyártom a feladatlapokat ehhez is, a művészethez is, az angoltanuláshoz is.
Lehet, hogy nem fog menni a dolog, de egyelőre bizakodó vagyok. Mindenesetre artmami beindult itt van két bejegyzés - remélem, hogy tetszeni fog nektek! És ha lesz egy kis időm, jön a többi bejegyzés is. Olvassátok ezt is szeretettel - és persze a többi blogot is. Várom a kommenteket, mit gondoltok róla?