Három gyerekkel irány Anglia!

Aki régóta olvasgat, az tudja, hogy nem nagyon szoktam más emberekről (családokról, barátokról, ismerősökről) írni. Nem azért, mert önelégült nárcisztikus lennék, hanem azért, mert nem tudom, mások mit akarnak megosztani, mit nem, zavarja-e őket esetleg ha kiteregetem az életük, vagy sem. Szóval maradok én - és persze az én családom, mint téma. Ami azért elviekben nem kevés - gyakorlatilag mégis egyre karcsúbb.

Az utóbbi időben azért is írok egyre kevesebbet, mert ahogy nőnek a lányok, egyre inkább azt érzem, hogy az ő életükben ők a hősök immár, és ki vagyok én, hogy eláruljam a titkait. Na, nem mintha sok lenne amúgy, és amikor megkérdem őket, hogy írhatok-e valamiről, nem is szoktak tiltakozni. Nyilván más lenne a helyzet, ha az itteni haverjaik olvasgatnák a blogom, de ez nem jellemző. (Bár tény: előfordult, hogy egy ismerősük a gugli fordító alapján próbálta kibogozni mit is írtam.)
Mert azért az tény: előbb-utóbb minden suliban eljön a pillanat, amikor az emberek rákeresnek az osztálytársaik nevére. Általában nulla eredménnyel.
Aztán mindig jön a döbbenet, amikor az én csemetéim kerülnek sorra, és kiderül, hogy például a Borsi PKU-járól szóló cikket még az India Times is átvette. Meg persze rengeteg cikkben szerepelnek, amiket az évek alatt írtam róluk. Ilyenkor mindig előkerül a kérdés is: akkor ők most celebek? És ilyenkor jót röhögünk mind, mert persze nem azok, és én se vagyok az, de azért mégiscsak jó érzés, ha ezt feltételezik az emberről, még akkor is, ha rendes tiniként azért persze panaszkodnak emiatt és forgatják a szemüket.
De az van, hogy ha róluk nem írhatok (és ez nem az ő kérésük, hanem az én döntésem), akkor maradom én, akivel meg ugye semmi nem történik, csak ülök a konyha asztalnál és írok. (Nincs se saját szobám, se íróasztalom) Körülöttem persze mindig káosz, és külön erőfeszítést igényel, hogy legalább a vasárnapi közös ebédekre letakarítsam, mert állandóan könyvek, jegyzetek halmozódnak körülöttem.
Amúgy a konyha nem rossz hely - két cikk megírása közben megfőzöm az ebédet, elindítom a mosást és kipakolom az edényeket a mosogatógépből. Nem mondom, hogy ideális - de az asztal elég nagy, és ha már elegem van az ülésből, akkor egy lépés csak a kert, ahol kifújhatom magam.
Én amúgy jól elvagyok azzal, hogy belemerülök a cikkekbe, minden héten (vagy nap) másik témába, és élvezem ezt a változatosságot. A család persze nem mindig értékeli - mert simán előfordul, hogy leülnének enni, én meg közben az asztal másik feléről érdekes kis tényeket osztok meg velük, amit aznap tanultam, csak hát mivel egészségügyi lapnak is dolgozom, simán előfordul, hogy ezek undi betegségek lesznek, vagy gusztustalan népszokások, és akkor nem is olyan nagy boldogság, hogy az ember anyja újságot ír - de az tagadhatatlan, hogy nem unalmas, és totálisan kiszámíthatatlan, mire jönnek le reggelenként.
De nyilván a cikkekről nem írhatok. A készülő könyvekről sem írhatok. (Pedig kész van a második is már!). A francia tanfolyamról, az egyedüli programról, amire mostanság eljárok, nem nagyon van mit írni. Béna vagyok, még mindig, nem újság. Hogy valaha is eljussak arra a szintre, amiben angolból vagyok, elképzelhetetlen álomnak tűnik. 
De ami igazán bénító - hogy minden rendben. Egy olyan világban, ahol mindenki panaszkodik, ezt nagyon nehéz felvállalni. Nincs gond a suliban, mindhárom gyerek jól érzi magát, tudom, és félve mondom ki, még tinidrámák sincsenek itthon. A csajok jól tanulnak, nem járnak el bulizni, nincsenek gázos haverjaik, nincs semmiféle veszekedés itthon, amit a kamaszkornak köszönhetnénk. Se ajtócsapkodás, se "utálom az életem/anyám/iskolám".
Ez annak a fényében különösen meglepő, hogy mióta elkezdtünk velük költözni, mindenki azt mondogatta, hogy meg lesz ennek a böjtje. Hogy majd kamaszként mennyire szenvedni fognak. Hogy tönkretesszük a tanulmányaikat. Hogy nem lesznek barátaik. Hogy Albert Györgyi is azért lett öngyilkos, mert ideoda utazgattak vele a szülei. Hogy mentálisan sérülni fognak. Soha nem tanulnak meg rendesen magyarul, pláne írni-olvasni. Szóval egy szó mint száz: a kiköltözés (pláne több országba is) egy szar ötlet és ne csináljuk, mert ártani fogunk vele.
Mindezt nem csak laikus ismerősök (és ismeretlenek!!!!) szajkózták lelkesen - de szakemberek is. Amikor Bendének tavaly gondja volt az előző suliban, akkor persze a pszichológus azonnal erre fogta az egészet. Amikor Borsinak pánikrohamai lettek, ez lett a bűnbak. Amikor Bíbornak nem ment a szorzótábla, akkor is ezt találták ki indoknak: a sok suliváltás. Meg persze, hogy a gyakori költözés nélkül nincs állandóság az életükben.
Persze a szülő nem szakember és nyilván ha gond van, akkor felébrednek benne a kételyek, hogy talán mégse volt jó ötlet. Akkor is, ha valójában végig és most is egészen erősen éreztük, hogy nem ez az ok, és hogy időnként minden gyerekkel vannak gondok, akár költöztetik, akár nem.
És aztán eljött az új tanév és kiderült: Bendének az új iskolában nincs gondja, imádják a tanárok és eredményei szerint a suli legjobb 5%-ában van. Borsi összes szorongása elmúlt, ahogy kikerült a régi suliból, ahol durván rászállt egy osztálytársa, és tele van barátokkal, és jelenleg a legnagyobb álma, hogy a hivatalosan engedélyezett három A-leveles tárgy helyett hogy intézhetné el, hogy hatot csináljon (ami szerintem teljesen reménytelen amúgy). Bíbor pedig azóta is konstansul utálja a matekot, (és ezt lelkesen hangoztatja is) de azért még a matekérettségije is B lett (ami azért nem rossz) és jelenleg két suliban is végez A-leveleket.Megjegyzem, ő sem hármat, hanem ötöt csinál (igaz az egyiknek idén vége, szóval jövőre már csak négy lesz neki) A legnagyobb gond amit az iskola megfogalmaz róla, hogy túl rövid szoknyákat hord. (Mire a gyerek reakciója, hogy akkor kénytelen lesz még ennél is rövidebbeket venni, mert az emberi jogait nem korlátozhatja senki.) Ráadásul heti két este dolgozik is, és nem iPhone-ra gyűjt, hanem saját lakásra. (Amitől azért elég messze van még persze, de mégiscsak tiszteletreméltó, hogy van egy terve és gondol a jövőre.)
Tényleg azt kell mondanom, hogy nem panaszkodhatok. Jó gyerekek, segítőkészek, udvariasak, okosak, és amikor kilépnek az ajtón, mindegyik úgy köszön el, hogy "Szia, szeretlek!"
Az egyetlen ami tényleghiányzik az életünkből egy nagyobb lakás - mert jelenleg mindhárom gyerek egy szobában alszik. De amikor megkérdeztük tőlük, hogy mire költsük szerintük a pénzünk, akkor mindegyik leszavazta a nagyobb lakás ötletét, és azt mondták, inkább utazzunk többet. Vagy  vegyünk Spanyolországban egy szoba-konyhát. És bár mind imádja a suliját, de ha esetleg úgy döntenénk, hogy mondjuk jövőre Franciaországba vagy Olaszországba költözünk, akkor saját állításuk szerint nem tiltakoznának. Mert utazni jó. És durván hozzá lehet szokni.

Egyszer régen, azon gondolkodtam, hogyan tudnék több pénzt keresni az írással. Mert bár van munka mindig, nem panaszkodom, de azért nem minden anyagot szeretek egyforma szerelemmel, és milyen jó is lenne, ha minden munkám igazi élvezet lenne.

Márpedig akkoriban azt élveztem a legjobban, ha leülhettem beszélgetni az emberekkel. Nem celebekkel (azt sose élveztem), hanem olyanokkal, akik sok dolgot átéltek már, és volt valami, amit el akartak mesélni. Hogyan élték túl a vihart, a gyászt, a káoszt, és persze mit tanultak belőle. Nem szépítem: lelkileg néha megviselő volt hallani, hogyan kerül valaki tolókocsiba (és milyen jó, ha a sztori nagyritkán úgy folytatódott, hogyan került ki belőle), nagy változások, nagy lelki fejlődések, óriási példaképek. Van, akivel azóta is jóban vagyok, pedig csak pár intenzív órát töltöttünk együtt.
Az igazsághoz hozzátartozik amúgy, hogy alapjáraton nem vagyok az a könnyen megnyíló ember - de például nem nagyon tudnék olyan kérdést elképzelni, amire nem válaszolok. Egyszerűen ha az ember állandóan másokat faggat a legtitkosabb gondolatairól, élet és halál nagy kérdéseiről, akkor máshová kerülnek a privát szféra határai.
Az elmúlt években azért nem csak én változtam, hanem a munkám is, és az érdeklődési köröm is. Mostanság már a művészeti cikkeket élvezem a legjobban, a szöszmötölést az adatokkal, a pontossággal, a tárgyak vizsgálatát, megfigyelését. Talán azért is van ez, mert én magam is visszahúzódóbb életet élek. Nem olyan nagy új persze ez sem, mindig is imádtam a könyvtárakat, meg a múzeumokat, de hosszú évek munkája van abban, hogy ezeket a sztorikat el tudom adni újságoknak, és meg tudom úgy írni, hogy meg is vegyék. (Van olyan témám, amit ÉVEKIG ajánlgattam, míg végül elfogadták. És jó lett.)
Persze egy-egy jó interjúalanyra soha nem mondok nemet, hiszen tudok Skype-interjúkat is csinálni, nem állít meg semmi - de azért ahhoz az igazi varázslathoz, hogy sikerüljön pár óra alatt tényleg bőr alá jutni, azért kell a személyes jelenlét. A net hasznos találmány - de van az a buborék, amibe belekerül az ember egy interjú során, és egy idő után már tényleg nincs tabu. Na, ez azért virtuálisan nem nagyon működik. Csinálok azért néha most is interjúkat (nézzétek meg az ehavi Nők Lapja Pszichét például) de jóval kevesebbet. Ami azért baj csak, mert így húszon-sok évnyi újságírás után nehéz lemondani valamiről, amit jól és szívesen csinál az ember.
De nem árulok zsákbamacskát: az újságírás sok szellemi és fizikai szabadsággal jár - de nem ez a legjobban fizető munka a világon. Szóval nem véletlen gondolkodtam én azon, hogy mégiscsak üzleti alapokra kéne ezt helyezni, különösen, mert időről időre szokták mondani az emberek: írd meg a sztorim. Rakj be az újságba. Ami jópofa dolog - de valljuk be, nem minden sztori újság-alapanyag. Vagyis persze mindenkinek van OLYAN sztorija, amit meg lehet írni, de nem mind való OLYAN újságba, ahová én dolgozom. (Nem tudom, érteni-e a különbséget.) És persze hozzáteszem azt is, hogy amikor az emberek azt mondják írj rólam, akkor nem feltétlen az életük azon részére akarják a reflektorfényt irányítani, ami igazán érdekes lenne.
Szóval így jött az ötlet, hogy mi lenne, ha olyan cikkeket írnék, amihez nincs újság. Csak maga a cikk. Elmenni idős emberekhez, és megírnám az ő történetüket egy cikkben, és ezt kapnák mondjuk az unokák ajándékba. Vagy a nagymama kapná ezt ajándékba. Az üzleti részét nem gondoltam teljesen végig, ki fizetne, mennyit, hogyan adnám ezt aztán át, csak azt tudom, hogy a régi családi történetek mindig izgalmasak, és hiába mesélnek amúgy az öregek állandóan, mi, fiatalok vagy oda se figyelünk, vagy elfelejtjük a sztorikat. Aztán persze, amikor elmennek az öregek, már bánjuk, de későn. Mert nem írtuk le, nem vettük fel videóra. Eltűnt, elveszett és soha többé nem jön vissza.
Ezt érzem most én is anyám kapcsán - pedig sokat mesélt, sokat beszélgettünk. De nem mindig a múltról - hiszen azt ő jól ismerte. Inkább a jelenről. Anyám imádott pletykálkodni, kibeszélni az ismerősöket. És persze imádta a gyerekekről szóló történeteimet is - mit gondolnak, mit csinálnak, mit mondtak, mit éreznek. Neki nem volt túl izgalmas élete, hiszen otthon feküdt - mi voltunk neki a friss levegő. Egy jó sztori, egy új sütemény a sarki boltból, egy szörnyű hír a netről, mind ablak a világra, kis újdonság, kis izgalom. Hát beszélgettünk. Sokat.
Néha persze azért a múltról is. És én, mint újságíró néha jegyzeteltem is. Nem mindig. De most találtam pár papírlapot, ami egy ilyen alkalommal készült. Hát ezt most könnyek között pakolgatom ideoda.
Amikor anyám meghalt, szíven ütött egy kérdés, amire senki nem tudta a választ: hogyan hívták anyám gyerekkori kutyáját? Senki nem emlékezett rá. Én meg úgy éreztem, hogy belepusztulok abba, hogy ez elveszett. Hogy soha többé, senki nem tudja nekem megmondani. Talán az agy védekezőmechanizmusa ez, de két teljes napig járt ezen az agyam, és sírtam, ha csak eszembe jutott a kutya. Amit én soha nem láttam persze, még fotót se, csak hallottam róla, se a színét, se a fajtáját soha nem mondta nekem senki, csak azt tudtam, hogy anyám szerette. De a nevét valahogy elfelejtettem. Apám ugyan állította, hogy Buksi, de én azt tutira tudtam, hogy tévedés.
Aztán megtaláltam ezeket a papírokat most és ott van: Csuli kutya. És kész röhej, de mintha egy fekete felhő felemelkedett volna a lelkemről. Egyszerűen minden logikán túl megnyugtatott a tény, hogy nem veszett el a kutya neve.
Amúgy érdekes, hogy vannak sztorik, amiket anyám csak a nővéremnek mesélt el, és vannak sztorik, amiket mindenki tud, csak épp a nővérem nem. Nekem ezek a sztorijaim vannak, és itt vannak, mert milyen a költözés, van egy dobozom, ahol őrzöm az összes fontos papírt, és ez a pár jegyzetlap mindig jött velem mindenféle országokba az elmúlt években, és most is itt van. Persze nem tökéletes - ha anyám még élne, akkor felhívnám ám, hogy foldozgassa be a lyukakat. Mert persze a jegyzet is régi, és nyilván soha nem is volt teljes, és lehet, hogy anyám se tudta, azért nem mondta. De nem fáj a lyuk, mert ami a lényeg, az megvan. Ő.
És azon gondolkodom, most újra, hogy talán tényleg nem olyan hülyeség ez a vállalkozás sem. Mert mint újságíró pontosan tudom, hogy össze lehet foglalni egy kétórás beszélgetésben az ember életét, és meg lehet írni hétezer karakterben is. És sok interjúalanyom mondta már, hogy ők csak beszéltek összevissza, és nem is sejtették, hogy lesz ebből egy egységes cikk. Pedig nekem összeállt. És az sem ritka, hogy sír valaki, aki olvassa a cikkem saját magáról, mert hirtelen egészen más fényben látták saját magukat is. Mert ami le van írva valahogy valóságosabb, felkavaróbb, mint az emlék, ami bennük élt. Igen, ez az írott szó ereje. (És igen, a férjem rendszeresen röhög azon, hogy amikor kézbe veszem a régi cikkeim, gyakran én is elsírom magam rajtuk.)
Ez azonban nem cikk, és nem is akarom azzá fűzni. Talán nem is tudnám. Mert az mindig más, amikor személyessé válik a történet. Az már nehezebb. Átélni is, megírni is. És ott a homályos látás is - mert ha az ember benne van, akkor nem tudja eldönteni, mi a fontos és mi nem. Nincs meg az a szakmai távolságtartás. amit muszáj használni, hogy az ember ne haljon bele minden egyes történetbe. Ami segít eldönteni, mi a búza és mi az ocsú. Hisz nekem anyámmal kapcsolatban minden színtiszta aranybúza. Mert ezek itt lenn anyám szavai és anyám történetei. Fülemben a hangja, ahogy meséli újra és újra. De egyáltalán nem biztos, hogy ezek jó sztorik, és az sem, hogy érdekesek. De ez az én blogom. Az én anyám. Az én múltam. Az én őseim. Az én történetem. Szóval leírom őket, és tudom, hogy meg fog még ríkatni évek múlva is.

"Illés napja volt, amikor anyám elkezdett velem vajúdni. Mire apám elhozta a bábát, már világra jöttem. Este tízkor már jajgatott anyám, de apám csak négyre ért oda a bábával, annyira részeg volt. Apám és anyám közös sírban fekszenek - pedig anyu nem így akarta. Azt mondta, elég volt egy életen át vele élni, a halálban már nem akart közösködni vele. Inkább a saját apja mellett akart feküdni. Mert apám rossz, részeges ember volt. Én mégsem tudok rá rossz szívvel gondolni. Ötvenegy éves volt, amikor meghalt. Fekete Hitler-bajusza volt. Fekete haj, fekete szem. Vékony, fess ember volt. A falubeliek "Mitrócsák úrnak" hívták."

Egyetlen fényképem van amúgy nagyapámról. Meghalt jóval a születésem után, ahogyan a nagymama is. Egyiket sem ismertem. Anyám azt mondta, hogy a nagymama egyetlen egyszer jött vissza a halálból, hogy őt lássa, aznap éjjel, amikor én születtem bekopogott az ablakon. A kórház második emeleti ablakán. Bármilyen valószínűtlen is ez a dolog, anyám mélységesen hitt benne, hogy ez történt.

"Anyám világéletében becsületes ember volt. Azt szokta mondani: Aki nem eszik, nem is dolgozhat."

Te jó isten, hányszor hallottam én ezt gyerekkoromban! Furcsa módon inkább apám szájából, aki imádja etetni az embereket - én meg gyerekként egyáltalán nem szerettem enni. Noszogattak minden létező módon. Nem sok sikerrel.


"Sok labdám, babám volt, Miki dobozszám hozta a csokit, kirakatrendező volt. Gabi könyveket hozott. 7 és 14 évvel idősebbek voltak nálam. Szerettem olvasni. Cilike könyveket olvastam és Kosáryné Réz Lola regényeit. Akkor még jobban láttam."

Gabi, anyám bátyja matek és tornatanár volt. Fura fickó lehetett, mert csinált egyszer egy kísérletet, és egyik évben minden gyereket megbuktatott, másik évben minden gyerek ötöst kapott nála. Ezzel bizonyította, hogy a tanár kezében van a kulcs, mennyit tanul egy gyerek és milyen sikeres lesz egy adott tárgyban. Azt nem tudom, hogy a szülők és a gyerekek mennyire értékelték ezt a kísérletet, de a családi legendárium szerint minisztériumi kitüntetést kapott érte. Fiatalon meghalt. Megállt a szíve. Soha nem született gyereke.


"Nagyapám, Mihály megszeretett egy református lányt és felcsinálta. Mindenki tudta, hogy az ő lánya, de a szülei nem akarták látni. Tiltották a lánytól. Aztán amikor a kicsi három éves lett, betették az udvarba, és ott játszott a többi gyerekkel. Meglátták a nagyszülők, és egyből látták, hogy "az övék". Azt mondták, legyen hát akkor, aminek lennie kell, és összeházasodhattak a szülei. Jenei Julianna volt a kislány neve."

Ez tisztára olyan, mint egy Szabó Magda regény-részlet. Ez nem a mindennapos sztorik között volt. Nem is vagyok benne biztos, hogy jól írtam le.


"Nagyapám kiment Amerikába, Hlapkába dolgozni. Ott ismerkedett meg a feleségével is. Egy faluból származtak, de kinn ismerkedtek csak össze. Összeházasodtak, anyám is ott született. Aztán nagyapám anyja beteg lett, és megüzente, hogy jöjjenek haza, fel kell szántani a földet. Karon ülő csecsemő volt akkor anyám. Hat hétig tartott az út a hajóval akkoriban. 
Nagyapám elegáns ember volt, félcipőben járt, volt öltönye, napszemüvege. Angóranyulakat tenyésztett, szőlője volt, méhese. Nem igazi paraszt volt. A földbe búzát, krumplit,kukoricát vetett, de nem abból éltek. A ház előtt volt egy kislóca, oda ültek ki esténként, és ott mesélt nagyapám. Minden meséje így kezdődött: "Amikor Nevjorkban jártam..."

Ezt a történetet viszont gyakran hallottam, és imádtam is. Állítólag még rokonaink is vannak kinn, akik pár csomagot is küldtek, nylon-ruha volt benne, harisnya. De aztán valahogy a kapcsolat megszakadt, én már soha nem láttam semmit, ami Ámerikából származott volna. Még ez a Hlapka nevű város is mesebeli, soha nem hallottam hírét. De persze néha elgondolkodom, milyen is lett volna az élete a családomnak, ha annak idején nem jönnek haza az őseim. És hogy voltaképp mennyire benne van ezek szerint a génjeimben is ez az "elvágyódás". A dédszüleim, akik átszelték az óceánt. Anyámék, akik felköltöztek vidékről Pestre, a jobb élet reményében, és az én családom, akik most Angliában élünk. Ez a folytonos mozgás, migráció - és az állandó hazatérés, a szülőföld mágneses ereje.

"A házunkban, a kiskapunál volt egy küszöb. Borca néni (anyai nagyanyám)mindig elbotlott benne. Mindig úgy esett be hozzánk, mintha részeg volna."

Borca néni volt az amerikai nagymama. Ez az "elbotlás a küszöbben" az egyetlen dolog, amit tudok róla. De ezt a sztorit ezerszer hallottam.

"Farkas nagymamának volt egy kutyája, a Csuli. Ez a kutya szeretett engem, 5-6 ház távolságból is mindig hazakísért. Egy nap, nem tudom miért, Csek Mityuval együtt elvitték felakasztani egy drótra. Bozontosan, véres nyakkal, könyörögve jött haza a kutya. Utána még sokáig élt nálunk. De többé nem ment haza."

Ez Csuli. Az ő sztorija.

"A bátyám fiának, Mikikének is volt egy kutyája. Hazahozta Pócsra, a kutya összeszarta, összehányta útközben a kocsit. Bobby kutya volt a neve. Amikor elköltöztünk, ott hagytuk Ica néninél, hogy etesse ő. De nem volt nekik se sok pénzük. Amikor Miki hazaköltözött, látta, hogy az udvarban szart eszik a kutya, olyan éhes. Hazavitte hát magához, és azontúl ha volt pénze, akkor a kutya is csirkepörköltöt evett, ha nem, akkor együtt éheztek."

Anyámnak két bátyja volt. Miki az elvetélt zseni szobrász. Gyerekkoromban még pár rajzot is őriztünk tőle. Sajnos elvesztek. Sajnos Miki is elveszett - alkoholista volt, és ebbe igen fiatalon bele is halt. Gabi állítólag jó ember volt, szerette, óvta anyámat - Miki megbízhatatlan volt (nyilván az alkohol miatt), sokszor becsapta anyut, másokat is. Amikor meghalt, anyu és apu magához vették a fiát, Mikiét, akiről ezt a fenti sztori szól, ők nevelték sokáig. Ő spanyolból érettségizett, egyedüliként az iskolából, és szikrázóan okos pali volt. Rá még homályosan én is emlékszem gyerekkoromból. Izgalmas történetei voltak. De sajnos az apai átok őt is utól érte, ő is alkoholista volt, és fiatalon meghalt.

"Farkas nagyapáéknak volt a faluban a legjobb bora, mert Hegybíró volt a gacsi szőlőben. Ő intézte az ügyes-bajos dolgokat. Amikor nagypapa meghalt, a nagymama kórházban volt. Eta (Gabi felesége) és Gabi eljöttek, és mondták, hogy mennek majd vasárnap meglátogatni, de otthon aludtak. Későn érkeztek, fáradtak voltak, úgy feküdtek le ruhástul, nem is mosakodtak. Nagy jajgatásra ébredtem aznap, ilyet még soha nem hallottam. Orvos, orvos, kiabálta Gabi. A nagypapa agyvérzést kapott. Örültem, hogy ott voltak, én nem tudtam volna mit tenni. A szomszéd, amikor átjött, azt mondta: "András, nem vagy te rosszul. Elélsz te még estig is" 14 voltam akkor. Kiküldtek, ne lássam, hogyan hal meg. Amikor vége lett Gabi lecsukta a szemét és kinyújtóztatta."

Tegnap délután kicsit vacakul éreztem magam, fájt a torkom, folyt az orrom. Nagyszerű, gondoltam, igazán csak ez hiányzott, hogy ez az év tökéletes legyen. Ám az idő gyönyörű volt. Spanyolországnak ezen a részén nincs kemény tél. Napközben simán felmegy a hőmérséklet 20 fokig is, és ha süt a nap, vétek itthon maradni. A férjem hát felpakolta a három gyereket és elmentek játszóterezni. Nekem meg eszembe jutott, hogy tavaly olvastam egy nagyszerű blogbejegyzést a gyereketetőn arról, hogyan is ünneplik meg Virágék az év utolsó napját. Nem mondom, hogy minden ötletet meg lehet valósítani három pici gyerekkel, de a fényképnézegetés nagyon megtetszett. Gondoltam, ez olyan hagyomány, amit nálunk is be lehetne vezetni, és ami mindenkit lefoglalna a legkisebbtől a legnagyobbakig. Ráadásul tényleg annyi helyen jártunk, érdekes lesz feleleveníteni. Így hát ameddig a család többi tagja vidáman játszóterezett, bicajozott, rollerezett és futkosott, addig én robotoltam. De nem bántam, mert  igazi kincsekre bukkantam! Gondoltam párat megosztok veletek is, hiszen annyi mindenről nem írtam a blogban!

JANUÁR 
 
Tavaly ezzel a bulival kezdődött nálunk az újév - ez volt az év legnagyobb PKU-s partija és a szervezők egy csomószor a lelkünkre kötötték, nehogy kihagyjuk. Óriási volt a felhajtás - a csajok vörös bársonyszőnyegen vonultak be, nagy tábla hírdette, hogy ez a VIP részleg és egy profi fotós kattogtatott körülöttük. Benn óriási lufifigurák, rózsaszín limuzin, rengeteg előadás és egy igazi sztárvendég, a kicsi Ben, a Coventryben forgatott Nativity című filmből. Persze még belépés előtt kaptak koronát, rózsaszín tollboát és mindenféle kelléket, hogy igazi sztárnak érezhessék magukat.

FEBRUÁR 
 
Bende kétéves lett, és olyan nagyfiú! Akkor még nem járt bölcsibe, és nagyon büszke voltam rá, hogy még soha nem volt beteg. Nem is sejtettem, hogy ez az állapot azonnal megszűnik, amint közösségbe kerül. A bölcsinek persze volt előnye is - és nem csak az, hogy végre napközben is tudtam dolgozni, nem csak éjszakánként. Az angol beszéde hihetetlen módon beindult - és furcsa módon ezzel együtt a magyar is. Biztos voltam azonban benne, hogy ezt el fogja felejteni, ha elköltözünk, de tévedtem. Ha angolul adok neki utasításokat, akkor a mai napig szót fogad. Szóval nem veszett el minden!

Íme, itt a hó, amit most Spanyolországban annyira hiányolnak a gyerekek. Igaz, nem karácsonykor érkezett és nem is tartott sokáig, de egy hóembert még tudtak belőle építeni a kiskertünkben. A hóember gombjai amúgy spanyol kagylók. Csak úgy stílusosan.

MÁRCIUS 
 
Az óriási nárciszmezők a Blenheimi kastélyban teljesen elbűvölték a gyerekeket. Teljesen elvarázsolva sétáltak a mezőn. És nem egy ilyen mező volt, hanem tucatnyi. Ember meg alig. Szinte magunkban sétáltunk a hatalmas kertnek ezen a részén. Korábban nem tudtam, hogy ebből a virágból ilyen sokféle fajta létezik - a z egészen kicsitől az óriási nagyig, sárga, fehér, lila, mindenféle. A virág maga egyébként a Marie Curie alapítvány jelképe és rákos betegeken segít. A következő héten én is vettem egy jelvényt, támogatva az alapítványt és a mai napig a télikabátomon van. Engem Blenheimre emlékeztet.

ÁPRILIS 
 
A tavaszi szünetet Magyarországon töltöttük - már nagyon hiányzott a család! Az idővel nem volt nagy szerencsénk, majdnem végig esett, de mi már az angol klímán edződtünk, hát a borús, szürke idő nem tartott vissza a kirándulástól. Féltem kicsit a három gyerekkel egyedül nekivágni a városnézésnek, úgy, hogy végig csüngött az eső lába, de nem akartam, hogy a nagyok egész nap a tévét bambulják, így hát felkerekedtünk és bejártuk a budai várat. Imádták! Még Bende is.

MÁJUS 
 
Az első napos hétvégét kihasználtuk, és elutaztunk Blackpoolba, ahol Anglia egy egészen meglepően újfajta arcával találkoztunk. E itt kérem a buli központja, hosszú, homokos tengerparttal, rengeteg játékteremmel, vidámparkkal. És ami kevésbé tetszett, rengeteg mocsokkal. Mintha senki nem ismerné a szemetest - mindenhol kajamaradékok, üvegek. Nagyon lelombozó volt. Tudom, ez nem a felső tízezer szórakozóhelye, de nehéz volt megérteni (elfogadni) hogy ez itt teljesen normális. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, és kiderült, hogy nagyon jól időzítettük az utazást, mert ez volt a nyár első és utolsó napos hétvégéje. Bejött az angol szólás, hogy az angol nyár olyan, hogy ha pislog egyet az ember, könnyen lemarad róla. A mi szemünk szerencsére nyitva volt.

Májusban már tudtuk, hogy ez az utolsó évünk lesz Angliában és nemsokára elköltözünk Spanyolországba. Így hát minden alkalmat megragadtunk, hogy utazzunk, hiszen annyi mindent nem láttunk még! A Bolsover kastély közel volt, és bár csak egy rom az egész, nagyon izgalmas napot töltöttünk ott. Az angolokban nagyon bírom, hogy bár a belépődíjakat drágán mérik, de ezért cserébe sokat igazi élményt adnak. Itt egy eszméletlen jó vívó-showt láttunk, ahol megtudhattuk, hogy a 17-18-században milyen kardokat és hogyan használtak, de azt is, hogy ezt honnan lehet tudni, és hogy hollywoodi filmekből semmi nem igaz. És mint látszik, bizony kabátban vagyunk mind, és az már le se került rólunk, míg haza nem értünk Magyarországra.

 JÚNIUS 
 
Egy dolgot biztosan tudtam már akkor, amikor felmerült, hogy Angliába költözünk: Stonehenget és Loch Nesst látnom kell. A skót Nessie vadászatot az első évben kipipáltunk, de ez a Stonehenge nehezebb falat volt: épp olyan messze van ugyanis, hogy egy nap alatt ne lehessen megjárni, de annál közelebb, hogy igazi "nagy" kirándulásnak tervezzük. Én azonban kijelentettem: enélkül nem mehettünk haza, így hát az utolsó iskolai szünetet egy nagy Dél-Angol túrára szántuk. Nagyon jó emlék és örülök, hogy elmentünk, de az időjárás nem vo,t kegyes hozzánk. Eső, szél, hideg - minden volt, ami három gyerekkel megnehezíti a túrázást. Stonehenge-nél annyira viharos orkánt támadt ránk, hogy szinte szaladva jártuk körbe a köveket. e kicsit sem bánom, hogy elmentünk - így is életre szóló élmény volt. Az meg külön meglepetés volt, hogy milyen jól értem már az audioguide-ot ahhoz képest, amikor megérkeztünk. A gyerekekről nem is beszélve.

A túra másik csúcspontjának a Hampton Courtot terveztük, VIII. Henrik óriási, mesebeli kastélyát, amihez egy hatalmas kert is tartozott. És ahová ki se tudtunk menni, mert annyira erősen zuhogott. Megjegyzem, ez amúgy nem egy napi program. Legalábbis nekünk a három gyerekkel egy teljes napba került a kastélyt bejárni, és szerintem ugyanennyi lett volna a kert is. Viszont találkoztunk Boleyn Annával (egészen döbbenetesen korhű a ruhája, még az ékszerei is!) akivel tök jól elbeszélgettek a csajok, mesélte, hogy ő is ennyi kilenc évesen került a királyi udvarba. Még VIII. Henrik is elsétált mellettünk, de ő annyira fenn hordta az orrát, hogy nem mertük megkérni egy közös fotóra. Azt se tudtam hirtelen, hogyan kéne őfenségét megszólítani. A gyerekek viszont teljesen beleszerettek a hat feleség sztorijába, és egy teljes Henrikes-feleséges babakészletet kértek a szuvenírboltból. Azóta is kedvenc játékuk és nem mellesleg az összes feleség sorsát kívülről fújják.

A Leeds-i kastéllyal több szerencsénk volt, legalábbis ami az időjárást illeti. Csak amikor kifelé indultunk, akkor kapott el egy óriási zuhé - de előtte szépen sütött a nap. Szerény véleményem szerint ez Anglia egyik legszebb kastélya, olyan, mint egy híd a tó fölött. De amiről igazán emlékezni fogok a várra, azok az albínó pávák. Elképesztően kecsesek, mint egy menyasszony, hosszú, fehér ruhában.

És persze kihagyhatatlan volt a doveri fehér sziklák megcsodálása. Mindig megdöbbenek azon, hogy mennyire gyönyörű tud lenni a természet, és könnyedén kenterbe veri a leghíresebb ember által alkotott építményeket is. Persze a gyerekek szemében az volt a legnagyobb élmény, hogy egy bokor alól igazi kisnyulak mászkáltak ki, de Dover enélkül is pompás program lett volna. És csak kicsit csepegett néha, ami külön mázli.

JÚLIUS 
 
Nem tagadom, a július volt az év legnehezebb hónapja. Az egész életünket össe kellett pakolni, ami három gyerekkel nem kis pakk. A kedvünket csak rombolta, hogy Magyarországon ez már iskolaszünet, míg Angliában a tanév végi hajrá ideje. Nehéz volt mindent felmondani - a kórust, a Browniest, az iskolát... kirándulásra kevés idő jutott, de azért ezt a varázslatos parkot, a labirintus-szerű kertjével azért megnéztük még. És ahogy mondják a végén csattan az ostor - ez volt az eddigi legszebb kert, ahol csak jártunk. A nevét most sehol nem találom, de amint eszembe jut, írom! (Van egy speciális kerttúra Coventry mellett, ez annak a része...)

AUGUSZTUS

Végre, végre otthon. Magyarországon, sőt a Balatonnál. Sok barát, rokon - jönnek látogatóba, megyünk mi is. Régi játékok, magyar könyvek és persze hazai ízek. Nekem persze munka. Kipakolni az Angliából jött dobozokból, összerakni ami majd Spanyolországa megy. Voltak percek, amikor azt hittem, nem fogom tudni befejezni, de végül minden elrendeződött.Az idő pedig mesés volt. Ahogyan annak lennie kell augusztusban. Csak hogy jobban fogyjon a jégkása.


A hónap csúcspontja persze az esküvő volt, amire már január óta készültek a lányok. Bíbor keresztanyukája, az én egyik legjobb barátnőm ment férjhez augusztusban, és íme a két büszke és izgatott koszorúslány, még a szertartás előtt, a ruhában, amit még Angliából hoztunk és a hozzá illő fascinatorral a fejükön.

És bár a menyasszony volt aznap a főhős, és igazából a lányok toalettjét terveztük hónapokkal korábban, nekem mégis a fiam csalta a könnyeket a szemembe. Az öltönyös alakja, és hogy annyira olyan, mint az apja... pláne így, egyformában.

SZEPTEMBER 

A szeptember ziláltra sikeredett, különösen Bíbornak, aki NAGYON szeretett volna visszamenni Angliába, mert a hatodikosok az osztálykirándulást Párizsba tervezték. Persze a partraszállás és a második világháború volt a fő téma - félreértés ne essék, nem erre izgult rá annyira a lányom, hanem Disneylandre, ami a túra utolsó napjának programja volt. Milyen szülők lettünk volna, ha ezt elvesszük tőle!
Nem is tettük, így ő szeptemberben visszautazott az apjával Coventrybe, onnan Párizsba, onnan vissza Angliába és még aznap délelőtt Magyarországra. Egy hónap alatt négy ország. Azóta is büszke erre. Fotó nem nagyon van - már a második napon lerobbant a fényképezőgépe, de az élmény állítása szerint feledhetetlen volt! Külön öröm volt számára, hogy visszamehetett egy utolsót bulizni a legjobb barátnőjével. Nehéz volt elválniuk - és sajnos azóta keveset hallunk Georgiáról. Írtunk levelet, emilt - párat kaptunk is, de ez messze nem olyan intenzív, mint amikor egy osztályba jártak. Bíbor nagyon hiányolja a besztijét, és ahogy én tudom, ez kölcsönös.

Persze nem csak Bíbor búcsúzott nehezen - mindannyiunkat megviselt a változás. Furcsa módon legkevésbé Bendét, aki nem sírt egy játékja után sem, pedig azok hónapokig dobozban voltak, az alvókutyusa is elkeveredett és volt hét, hogy minden este más ágyban hajtotta álomra a fejét. De hát ott voltunk mi, és ott voltak a rokonok, akiket fényképről jól ismert. Még szülinapjára kapott egy fotóalbumot amibe beleraktuk az összes rokon, barát fotóját, így mindenkit név szerint tudott köszönteni. És nagyon boldog volt, hogy életre kelnek a jól ismert mesefigurák.
Nekem azért néha elszorult a szívem, amikor láttam, hogy milyen jól elvannak az unokatesók egymással. Milyen kár, hogy nem találkozhatnak sokkal gyakrabban...

És az év egyik csúcspontja Borsika lányom számára - kilencedik szülinapjára tabletet kapott a keresztapjától. Nagy boldogság, nagy öröm - és persze nagy felelősség nekünk, felnőtteknek, hogy mikor és mennyit játszhat rajta. Mindenesetre szeptemberben ritkán láttuk nélküle - csomó játékot letöltött rá, de a legjobban azt élvezte, ha elmentünk a Wifis cukrászdába, ahol filmeket nézhetett rajta. A Balatonnál ugyanis amúgy nincs tévénk. Persze az első lelkesedés múltával kiderítette, hogy nem csak játszani lehet rajta, ott a net minden tartalma. Így úsztuk meg például, hogy kaméleont kérjen karácsonyra, mert ez volt a szándéka eredetileg, de aztán kiderítette a neten, hogy a kaméleon elég vad, nem idomítható és egyáltalán nem ideális háziállat. A netet böngészve nagyon jól jön, hogy beszél angolul, így nem esik kétségbe, ha feljön egy hibaüzenet vagy kérdés, és persze sokkal több tartalomhoz hozzájut, mint magyarul.

A folytatás a spanyol blogon. Hiszen odatartozik... :-)

Tudom, hogy ezek a blogos díjak nem komoly állami kitüntetések, de én mégis nagyon örülök nekik, mert szeretet van mögötte, az meg soha nem jöhet rosszkor és soha nincs belőle elég. Aztán meg mindig ülök rajtuk egy csomó ideig, mert nem kis felelősség, hogy kinek adja tovább az ember és mit is mond el magáról, amit eddig még soha. Mert mindig van szabály is, itt az, hogy árulj el öt dolgot magadról és add tovább öt másik bloggernek. És ez nehéz. De most összeszedtem magam és először is köszönöm Mollynak, aki nekem adta a Liebster blog díját, és akinek amúgy imádom a blogját, és elárulom, ha csak öt percem van a neten, akkor mindig vele kezdem a bogarászást. Hát ez volt az első titok. :-) 

A második titkot csak a blogolvasók nem tudják, a barátaim számára nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy majdnem harminc éves koromig mit csináltam minden hétvégén. Kinn voltam a Ligetben. És nem kérem, én nem játszottam, hanem szenvedtem. Na jó, hivatalosan dolgoztam. Apáméknak ugyanis ott volt egy játékboltja, lufival, forgóval, minden földi giccsel, és nekem is kötelező volt ott lennem zsenge gyerekkoromtól fogva, hogy bevezetést nyerjek a munka értékébe. Én bevallom, utáltam, ezért ha csak lehetett inkább olvastam és magasról tojtam a vevőkre, de azok jöttek én meg általában tök undok voltam mindenkivel. Utáltam, hogy nem nézhetek egy hétvégi filmet sem, nem pihenhetek és tanulhatok, vagy barátnőzhetek, mint mindenki más az osztályból. De most, így utólag végülis hálás vagyok érte a szüleimnek, mert megtanultam, mit jelent a munka, a felelősség, és lám, így is lettek barátaim, egyetemre is bejutottam és a tévét se bánom már. De azért bevallom, örülök, hogy pár éve eladták a boltot és soha többé nem kell odamennem.

A harmadik titok, hogy imádom a sorozatokat és bár napközben ritkán van nálunk tévé, ha a gyerekek elalszanak, én azonnal bekapcsolom. Mindenfélét imádok, de főleg a történelmi sorozatokra gerjedek. A Tudorok és a Borgiák nagy szerelmem volt, de az orvosos és a krimis is jöhet minden mennyiségben. Jelenleg a Big Bang Theory az abszolút kedvenc, de mostanában valamiért a Criminal Minds-nak se tudok ellenállni. És vasárnap könnyezve néztem a Született feleségek legeslegutolsó részét is. Véget ért egy korszak...

A negyedik is csak olyan félig meddig titok, mert aki járt már nálam, az tudja, hogy könyveket gyűjtök. Szenvedélyesen. A régi lakásunkban volt egy öt méter hosszú, és négy méter magas könyvespolc. Roskadásig telerakva. Plusz még egy csomó apróbb polc szerte a lakásban, és még a földön is mindig volt pár kupac, ami sehová nem fért. Aki csak belépett hozzánk, mindenkinek az volt az első kérdése: és te ezt mind olvastad? Töredelmesen bevallom, igen. Majdnem mindet. Amikor Angliába költöztünk, ennek a brutális mennyiségnek az elszállítása volt a legnagyobb munka, és itt kinn nagyon hiányzik az én kis könyvtáram. Olyan jó volt, hogy bármi adódott, tudtam hová nyúlni. De persze azért nem kell félteni, jópárszár darabom van már itt is. A férjem nem örül neki, de csak azért nem, mert tudja, a végén neki kell cipelni, és otthon se fog elférni.

Az utolsó kis titkom, hogy imádok könyvtárba járni. Még nem voltam 18 éves, amikor korkedvezményes igazolással beiratkoztam az Országos Széchenyi Könyvtárba, és onnan kezdve ott éltem pár évig. Olyan nyitástól zárásig. Gyakran elsőként szaladtam fel a nagy márványlépcsőkön, hogy enyém legyen a kedvenc ablak melletti helyem, és nem tudnám megszámolni, hányszor hallottam a hangszóróban, hogy záróra, mindenki húzzon már haza. Nekem ezzel teltek az egyetemista éveim bulizás helyett. Néha kicsit cikisnek érzem, de a mai napig olyan jó emlékeim vannak arról, hogy ülök a könyvek között, hogy átmelegszik tőle a szívem. Megjegyzem, a lányokat is megfertőztem már, Bíbornak megígértem, hogy 28-ik szülinapján elviszem az OSZK-ba és beíratom. Alig várja már...

A díjat pedig adom: 
Sacinak, aki a blogon keresztül talált meg és aki azóta már itt él Coventryben és három tündéri gyereke van, és akivel telefonon dumálni is nagyon szeretek - de élőben is jó lenne többet látni, csak sajnos a kettőnk hat gyerekéből valaki mindig keresztülhúzza a számításunkat. Szóval ezúton is szépen őt, hogy a blogját frissítse gyakrabban, mert szeretem olvasni!

Hellának, akinek szintén itt él Albionban, és akinek a lányai annyi idősek mint az enyémek, és aki olyan jól megtalálja lassan itt a helyét, hogy csak lesek!

Eszternek, aki szintén zenész, vagyis újságíró és tök izgalmas dolgokról ír, magánt és szakmát keverve. Élvezet olvasni!

Juhari Zsuzsa régésznek, akitől minden alkalommal amikor olvasom tanulok valami újat!

És ennek a bájos fotóblognak, ahol naponta láthatok valami szépet nagy szerelmemről, Párizsról. 

Nem mondom, hogy Budapest a legszebb arcával kedveskedik nekünk. Hideg van, szél, folyamatosan esőre álló idő. Tiszta Anglia, mondtam volna pár éve, de az elmúlt két év tapasztalatai alapján azt mondom, csúnya tévedés lenne ezt hinni. Britannia hatalmas ország, és ahol például mi lakunk, nem is esik sokat. Szerencsére Magyarország se kicsi - és azért, mert az egyik helyen éppen vacak az idő, másutt még nagyon is jó lehet nekünk.

El kell ismernem, hogy a levegő érezhetően rosszabb Budapesten, mint Coventryben. Hiába no, Magyarország egy nagy gödörben van, ahol megül a büdösség. Poros, szmogos is, és ne szépítsük, ez bizony egy egy csúcsra járatott, zsúfolt főváros. Meg is szenvedtük annak idején a pesti klímát, sok-sok téli betegség, taknyolás, krákogás kísért minket minden télen. Hogy mennyire hozzászoktunk, csak akkor tűnt fel, amikor Angliában mindez elmúlt, mintha soha nem is lett volna. És hogy az egész helyfüggő, azt onnan tudom biztosan, hogy visszatért rögtön, amint földet ért a repülőnk. Hirtelen az egész család tüsszögni kezdett, és nem csak az én bőröm száradt ki, de a család többi tagjáé is (igaz ők szakszerű kezelés nélkül gyorsabban meggyógyultak.) A férjemnek még a szeme is begyulladt, azóta is folyamatosan cseppenteni kell bele, pedig neki soha nem volt ilyen gondja.
Pár nap alatt világossá vált számunkra, hiába vannak a rokonok és barátok Budapesten, menekülnünk kell a fővárosból, így lecuccoltunk a Balcsihoz. Láss csodát, amint kiértünk a szürke pesti ég alól, hirtelen mindenki jobban lett.


Kivéve engem, akinek az allergiája közben néthává változott. Halleluja. Lázas ugyan nem vagyok, de olyan szinten el van dugulva az orrom, hogy még aludni sem tudok rendesen. Óránként arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, márpedig ez nyilván nem javít a kedvemen. Mászkálás helyett csak ágyban fekvésre és forró teára vágytam, de három gyerekekkel ez csak halálos betegség esetén adatik meg, így összeszedtem magam.
Kicsit félve indultunk amúgy a házhoz, hiszen fél éve nem jártunk ott. Fel voltunk hát készülve minden rosszra - szétfagyott vízvezetékekre, irdatlan porra, dohos ágyneműkre, pókok hadára és arra is, hogy esetleg már aznap este visszamenekülünk a kényelmes pesti kecóba. Ám amikor kinyitottuk az ajtót, szinte elámultunk attól a rendtől és tisztaságtól, ami ott fogadott. Mintha csak előző héten jártunk volna ott. Minimális por (Pesten egy nap alatt rakódik le ennyi a polcokon) öblítőszagú törcsik a szekrényben, friss, puha ágynemű és tényleg csak annyi pók, ami egy kertes házban magától értetődő. (Semmi brutális szőrös lábú angol szörnyeteg, csak a jó magyar kaszáspókok.)
A lányok persze azonnal rávetették magukat a fél éve nem látott játékaikra, a férjem a fűnyírógépre (a fű azért nőtt, nem is kicsit) Kisbende a kerti rohangálásra én meg elkezdtem összevadászni, amiket magammal akarok vinni. Pár könyv, verseskötet, fotók, népdalos gyerekcédék. Csupa olyan dolog, ami nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. Persze ez nem olyan könnyű munka, mint gondoltam. Hiszen amikor minden itthon maradt holminkat levittük, csak körülbelüli rendszert alakítottunk ki. Dobozok itt is, ott is, és bár lett némi rendszer a pakolásban, azért ez nem lett kőbe vésve. Persze szerencsém volt - a keresett holmik jelentős részét megtaláltam. És még mennyi mindent, amit nem is kerestem!
Olyan furcsa, idegen és mégis otthonos érzés nézni azt a nagy rakás holmit, amit ott hagytunk abban a házban. A tárgyak nagy részét teljesen elfelejtettem már, ebből is látszik, hogy mennyire nem fontosak. És közben meg mégis, mert olyan jó ráismerni egy rég látott vázára, amit még nászajándékba kaptunk, vagy egy szép formájú lámpára, amit a szülinapomra kaptam, vagy akár egy olyan füzetre, amit még gimis korom óta őrzök. És amikor kinyitottam az emlékezős dobozom, akkor már teljesen elvesztem, és órákon át olvasgattam régi leveleket, naplókat.


Közben persze a lányok hasonló időutazást éltek át - játékokat találtak, amiket már rég elfelejtettek. Pónikat, régi Barbie babákat, rengeteg Legot és Playmobilt, amikkel most olyan pont ugyanolyan jókat tudtak játszani, mint amikor még a galérián voltak folyamatosan elérhető közelségben. És elbűvölte őket a kert és képtelen voltam rávenni őket, hogy ne zokniban, hanem cipőben szaladgáljanak odakinn, pedig most nem volt olyan meleg és napsütéses idő, mint nyáron. És imádták a viharos Balatont, a mólót, a strandot, az egyetlen nyitva lévő fagylaltozót, a szomszéd nénit, aki áthozta a diót, amit a még ősszel szedett össze a kertünkben és persze friss salátát is, ami ott harsogott az ő csodásan gondozott kertjében.
És örömmel ismertek rá mindenre, ahogyan én is. És csak mondták, és mondták, hogy milyen jó, hogy itt semmi nem változott, és hogy milyen jó lenne itt élni, itt maradni és visszahozni az időt, amit magunk mögött hagytunk, amikor kiköltöztünk.
És mind ezt éreztük. Hogy a Balcsinál csodás az élet. Csakis szép élmények és emlékek kötnek oda, nagy pihenések, nevetések, lassú szétfolyós forró nyári napok sorozata, amikor megáll az idő és örökkévalónak tűnik a boldogság.
De persze ez mindig csak illúzió - hiszen az időt soha nem lehet visszaforgatni. Megy az előre, mint a tank, és felesleges visszanézni, soha nem tér vissza. Hiszen ha visszajönnénk is, dehogy költöznénk a Balatonhoz, ahol senkink nem lakik, és ahol szezonon kívül megáll az élet.
Ilyenkor mindig elfog a szokásos kétely, vajon mi a legjobb a gyerekeknek, de most rövidre zártam és megkérdeztem őket, hol szeretnének élni. Borsi válasza volt a legjobb, ugyanis ő azt mondta, alapvetően mindenütt jól érzi magát, de legszívesebben Bendzsentóban szeretne élni. Ez egy képzeletbeli ország, ahol ő már sokszor járt álmában. És ahogy megtudtam ebben a helyben az a legjobb, hogy itt nincs suli és a gyerekek egész nap játszanak.

Elnézem őket - a Balaton nekik valóban a megtestesült Bendzsento. Játszanak, rohangálnak, ugrálnak egész nap, de nyilván az életük nem lehet örökké ilyen. De nem csodálom, hogy azt kívánják, bár örökké tartana a vakáció, hiszen ott van előttük a példa, milyen az, ha valakinek nem kell suliba járnia és tényleg csak a játék a fő foglalkozása. Kisbende tagadhatatlanul Bendzsentoban él, méghozzá nagyon boldogan. Tudom, hogy csak két éves - nem emlékszik Budapestre, a Balatonra, de Gyálra sem, ahol a férjem rokonai laknak. Mégis, minden egyes helyet és embert régi ismerősként üdvözöl. Mindenütt kacag, boldogan szaladgál, kukucsol akivel csak lehet és sehol nem fél semmitől. Konkrétan nulla perc alatt oldódik fel. Számára a jövés-menés az alapállapot, amit szemérmetlenül élvez. Naná, hiszen két év alatt megtanulta - minden változik, csak Bendzsento állandó. Ahol mi vagyunk.

Mostanában elég sokan kérdezik tőlem, hogy vannak-e már barátaim itt Angliában. Mintha valahogy ettől függne, hogy jól érezzük-e itt magunkat. Persze formálódnak ismerettségek, amiket akár barátságnak is lehetne nevezni. Csak én nem nevezem annak. Mert szerintem ezek a külföldön kötött haverságok még nem állták ki az idő és a nehézségek próbáit.

Azt hiszem, abban mind egyetértünk, hogy attól még, mert magyarok vagyunk és véletlenül egy városba vetett minket a sors, még nem leszünk barátok. Lehetünk haverok, ismerősök, kellemes csevegőpartnerek - de a barátság szót és státuszt, bocsásson meg nekem mindenki, én nem osztogatom olyan könnyedén.
Ez talán abból is ered, hogy sokfelé vetett már az élet - sulik, munkahelyek, más országok. És valahogy azt látom, hogy egy ilyen helyen nagyon gyorsan, nagyon intenzív ismerettségek tudnak kialakulni, amikre az ember állati gyorsan ráhúzza a barátság jelzőt, de aztán ezek amilyen gyorsan jönnek, pillanatok alatt köddé is foszlanak, amint a helyzet változik.
Amikor például Németországban tanultam, volt egy olyan jó kis magyar csapat, három ember, akikkel sülve-főve együtt voltunk. Közösen buliztunk, utaztunk, tanultunk, ebédeltünk minden nap. Az egyikkel már ott tudtam, hogy nem fog tovább tartani a kapcsolat, mert nagyon másként gondolkodunk a világról. A másikat imádtam, de hiába írtam neki utána emilt, soha nem válaszolt. A harmadikkal meg összejártunk még párszor, de nekem akkor született a nagylányom, ő meg akkor kezdett dolgozni. Évente egyszer-kétszer még találkoztunk, de aztán egyre ritkultak a találkozások, és mióta neki is gyereke született, ő is elhallgatott.
De ugyanezt tapasztalja az ember akkor is, ha munkahelyet vált, vagy ha egyszerűen elköltözik. A közös légtér, élethelyzet, amit minden nap megoszt a másikkal, hihetetlen szoros köteléket tud létrehozni, és ha az ember azt akarja, láthatja ezt barátságnak is. De így negyven felé már tudom, hogy ez nem igaz. És nem akarom erőszakkal annak látni, csak azért, hogy jobb színben tűnjek fel magam előtt.
Merthogy a barátságnak sok próbája van. És az egyik a távolság. Keresem-e másikat, ha ezer kilométerrel arrébb él már? Rácsörgök? Írok neki emilt?
A legtöbb magyar barátom (és most a szó szoros értelmében használom ezt a szót) az elmúlt másfél évben nagyon jól vizsgázott. Ha nem is beszélünk minden nap, azért tudom, hogy kivel mi van. Ha hazalátogatok, minden nap kávézok valakivel és tényleg ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Ilyenkor intenzíven fürdök a szeretetükben és figyelmükben, és amit évközben virtuálisan teszünk, ilyenkor élőben is bepótoljuk. És ez nagyon jó.
De legyünk őszinték, a három gyerek és munka mellett otthon se lenne időm minden este velük cseverészni egy kávéházban. És nekik sem. Ott is gyerek, munka, szerelem veszi el az időt a barátnőzéstől. Akárcsak nálam. És ennél sokkal gyakrabban nem tudnék velük összeülni - csak akkor nem egy hétre szervezném az összes találkozóm, hanem kicsit jobban széthúznám.
Az angliai barátságok kialakulásának valljuk be Kisbende jelenléte se használ. Persze ez otthon se lenne másként. Én mindig is irigyeltem azokat a kismamákat, akiknek a gyerekei a játszóházban szép, csöndesen elvoltak, míg az anyukák egymással cseverésztek a kávéházban. Én azok közé tartozom, akik állandóan a gyerekkel vannak, utána szaladgálnak, felügyelnek, mentenek és persze involválódnak. És nem azért, mintha nem vágynék inkább arra, hogy végre nyugodtan megihassak egy kapucsinót, hanem azért, mert a gyerekeim ezt akarták, sőt követelték.
Pedig próbáltam, esküszöm, próbáltam. Igazán nem én ragaszkodom hozzá, hogy amikor csillió játék van, akkor is én legyen a központ - de be kellett látnom, hogy ameddig kicsik, nem lehet őket egyedül elengedni. Mert fellökik, mert elveszik tőle, amit fog, és akkor sír, és mutassam meg, hogyan működik, és segítsek neki, hogy felmásszon, és lökjem a hintát. És ha a barátnőmmel el is mentünk egy ilyen helyre, remélve, hogy ameddig a gyerekek tombolnak, majd mi kibeszéljük az élet dolgait, akkor a vége mindig az lett, hogy a gyerekek szuperül elvoltak, mi meg le-föl szaladgáltunk és kettő percet se tudunk dumálni.
Az én legjobb barátnőm, aki már az általános iskola óta megvan nekem, pont ugyanakkor szülte az első kettőt, mint én. Nem is lakunk egymástól messze. Természetesen sokszor megbeszéltük még a terhesség alatt, hogy mi mindent fogunk együtt csinálni. Tologatni a babakocsit a Ligetben, közösen állatkertezni, játszóterezni, egymáshoz átmenni és kávézni, sütni-főzni akármit.
A valóság? A négy gyerekből az egyik mindig beteg volt, ha meg nem, akkor vagy esett az eső, vagy mi voltunk totál kipurcanva. Ha havi egy találkozót össze tudtunk hozni, akkor már sokat mondok. Pedig vele aztán mindig csodásan éreztem magam.
A helyzet most is hasonló - a napjaimat Kisbendével töltöm. Bárhová is megyünk, délre haza kell érnem, mert akkor ő alszik. Délután meg a nagylányokkal vagyok, akikkel ilyenkor tudok találkozni. Hétvégén meg van a családi program - amibe természetesen belefér az is, hogy találkozzunk másokkal, de ha ott is van 1-2-3 gyerek, akkor ez már elég bonyolult.
Lehet, hogy mások a gyeses évek alatt találták meg életük nagy barátait, de nekem ez soha nem sikerült. Rengeteg ismerettséget kötöttem akkor is, amikor a lányokkal voltam otthon, és most is. Nem ülök otthon, nem depizek és rágom a talpam a magánytól és szvíesen és könnyen szóba állok bárkivel. Angolokkal is. Magyarokkal is. De nehéz úgy ismerkedni, hogy közben egy szaladgáló kétévest felügyelek, aki persze amint lanyhul a figyelmem a bejárati ajtó felé szalad és ki akar menni az utcára. Vagy az ölembe ül, és maga ragaszkodik hozzá, hogy most csak őt nézzem és ráfigyeljek. És még ha jól eljátszik is egy kávézóban, akkor is szaladgál, kiabál, tehát figyelni kell rá, fegyelmezni és persze, ha lehet még szórakoztatni is, hogy ne zavarjon másokat.
Valami fura módon ez mégse zavar.
Egyrészt mert mindezt a gyeses mizériát már végigéltem a lányokkal és tudom, hogy nem tart örökké. A kétévessel persze még a játszótéren is mindenhová menni kell - de az ötévest már egyedül lehet hagyni a homokozóban, míg anya elolvas egy cikket az újságban. Vagy kávézik. Egyre tovább elvannak egyedül és egyre kevésbé kívánnak minket társaságnak.
És be kell vallanom, ez csak ideig-óráig önti el örömmel az ember lelkét.
Mert persze az nagyon jó, amikor le tudunk ülni a férjemmel és meg tudunk beszélni egy komolyabb témát anélkül, hogy mondjuk tisztába tennénk valakit, vagy legalább felöltöztetnénk egy Barbie babát. És az is nagyon jó, hogy a lányok már olyan nagyok, hogyha elmegyek velük vásárolni, vagy teázni, akkor szinte tök olyan, mintha a barátnőimmel mennék. Tök jókat mesélnek ilyenkor, és már a kezüket se kell fogni, mert nem szaladnak le a járdáról, nem kell velük menni pisilni, és akár egyedül is vesznek maguknak egy pohár narancslevet, ha az kell nekik. Szóval most már egyre több benne a jó, és egyre kevésbé vagyok kiszolgáló rabszolgaszemélyzet.
Csak hát valahogy azt is sejtem, hogy ez a jó már nem tart sokáig. Pár év és az én tündéri lányaim majd a haverokkal mennek bandázni, nem az anyjukkal. Szóval most kell kiélveznem ezt a sok jót.
Ráadásul az évek alatt annyi sok emberrel összehozott már a sors, akikről azt gondoltam, hogy barátok leszünk és mégse lettünk igazán, hogy én ezt már feltétlen nem is erőltetem. Mert ha választanom kell, hogy egy félig-meddig idegen emberrel jópofizok, és közben lepattintom a gyereket, hogy hagyjon már békén - vagy ráfigyelek ebben az adott kevéske időmben, akkor nem érzem azt, hogy mindenképp valami felnőttel kell töltenem az időmet.
És most félre ne értsen senki, nem azt mondom, hogy külföldön nem lehet barátkozni, vagy hogy aki beül kávézni a barátnőjével és közben hagyja, hogy a gyerekek szétszedjék a játszósarkot, az rossz anya. Egyszerűen csak nekem már egyre kevesebb igényem van arra, hogy olyan "úgynevezett" barátokat gyűjtsek magam köré, akik azonnali komfortot adnak, de mondjuk ha elköltöznénk, soha többé nem jelentkeznének. És ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek Coventryben nagyon is helyes, aranyos anyukák, akikkel öröm összejönni és dumálni.
Csak nem feltétlen ragaszkodom ahhoz, hogy minden héten összejárjak velük. Vagy mással. Akárkivel. És ha így rákérdez valaki, akkor megmondom, nincs Angliában barátnőm. Se angol, se magyar. De én ezt nem tartom bajnak. Ez egy ilyen élethelyzet. Sok ismerősöm van, és egyre több a telefonszám a mobilomban. De a barátság ügy nekem ennél sokkal bonyolultabb.

A helyzet az, hogy abbahagytam a korit. A negyedik tanfolyamra már nem iratkoztam be. Nagyon jó, hogy van három szép vizsgám, tudok előre-hátra menni - de megmondom őszintén, hogy az ugrásoktól meg a fél lábon siklásoktól nagyon féltem. És bár nagyon élveztem az egészet amikor csináltam, de a félelem nem múlt el. Ezért úgy döntöttem, hogy menjenek csak a csajok tovább. Én a félelem helyett inkább kipróbálok valami mást. De mit - ez volt a nagy kérdés.

Három gyerek mellett nem könnyű sportidőt találni, pláne, ha az embernek se babysittere, se bejárónője nincs. Szokták néha kérdezni az emberek, hogy de mégis mit csinálok a szabadidőmben, de mondjuk én a kérdést se értem. Persze ezeknek nincs gyerekük, vagy csak egy. Háromgyerekes anyának lenni ugyanis azt jelenti, hogy az ember egyfolytában mozgásban van. Még a lakás egyik végéből a másikba sem megyek át céltalanul, minimum van a kezemben egy kisautó, amit a helyére kell rakni, vagy egy ruha, amit leszedtem a szárítóról, és most a helyére rakom, egy hajgumi, egy könyv, egy ceruza. Az én drága három gyerekem ugyanis nem nagy rendrakó, általában amit befejeznek, az kiesik a kezükből és ott marad. Én meg moroghatok egész nap, vagy fogom és helyre rakom, és bár tudom, hogy az előbbi lenne a helyes megoldás, de mivel nincs erőm egész nap rendőrőrmestert játszani, inkább pakolok. Nyilván azért, mert én se vagyok a rend mintaképe, és az én cuccaim, újságjaim, könyveim és jegyzeteim is szerteszét vannak. Merthogy amint bármibe belekezdek, minimum kell egy pohár víz, vagy egy másik pár zokni, de legalábbis nézzem meg, hogy milyen szépet rajzoltak.
De nem is ez foglal le igazán, hanem a házimunka, ami három gyerek és két felnőtt esetében már nem kis mennyiségű piszkos ruhát, mosatlan edényt, párosítandó zoknit és megfőzendő ebédet jelent.
A ruháskosár számára a hétfő a mélypont, amikor konkrétan három rend ruhát kell a gyerekre adni - reggel amibe suliba mennek, aztán az Uran Explorerre egy koszolnivalót, mert ott kertészkednek, szaladgálnak, mászókáznak, kirándulnak, és halál mocskosan jönnek haza. Van otthon fél órájuk, amikor is megmosakodnak és behappolják a kajájukat, majd rohannak a Brownies-ra, persze egyenruhában. Nyilván ott is bepiszkolódnak a kézműveskedés során, tehát az is szennyes. Nem ragozom - nagy család, sok munka, kevés unalom. Igazán akkor van időm magamra, amikor a gyerekek elaludtak, ami azért olyan fél tíz felé történik meg. Ilyenkor szoktam én vacsorázni, inni egy teát, megnézni mi is van a tévében, elolvasni a napi újságot - és persze dolgozni, blogolni és netelni.
Csak hát a helyzet az, hogy este, sötétben már nem szívesen mennék futni. Igazából még nappal is félek. Merthogy olyan helyre nem szívesen megyek, ahol látnak, ahol meg nincsenek, ott meg ijesztő dolog egyedül lenni. Persze nincs messze egy sportcentrum, ahol még gyerekfelügyelet is van tök ingyen - de ez a tornatermi izzadás soha nem jött be nekem. Akkor mi legyen? És ekkor jött az ötlet, hogy a gyerekek karácsonyi Wii ajándékát kéne felturbóznom. Az elhatározásban persze nagy szerepe volt annak is, hogy mostanság állandóan olyan "hogyan fogytam le" cikkeket olvasok, ahol a karcsú nőcikék a Wii Fitet jelölték meg, mint fő segítőjüket. És igazából nem is drága. Az Amazon 60 fontért hozta házhoz (olyan 20-22 ezer Ft) és ez épp akkora összeg volt, mint amennyit hatheti koriért szoktunk fejenként kifizetni. Gondoltam, amit ott megspórolok, azt akkor erre költöm.
Ez a Wii Fit (ha valaki nem tudná) úgy néz ki, mint egy sztep pad. És hozzá lehet kapcsolni a Wii játékhoz, ami már megvolt nekünk, és egy komplett edzésprogram van rajta. 65 különféle sportféleséggel, amelyeket öt nagy csoportba lehet osztani. Van rajta jóga, testépítés, aerobik, egyensúly fejlesztés és persze vicces és sportos játékok. Persze mindennek több szintje is van, és én bár már három hete játszom vele elég rendszeresen, még a felét se próbáltam ki a lehetőségeknek.
Vannak azért már kedvenceim. Először persze a játékokat próbáltam ki, mert azok egyszerűbbnek tűntek - ilyen a hulahopp karikázás, ami azért egy sztep padon, karika nélkül elég vicces, de meglepően hatékony. Hiszen a kis figura, aki engem képvisel (és akinek barna haja és barna pólója van, és nagy napszemüvege a vicc kedvéért) elég jól mutatja, hogy épp mit csinálok és ha nem riszálom elég gyorsan a seggem, akkor bizony leesnek a karikák. Nekem nagy kedvencem még a síugrás (aminél amúgy nem szabad ugrani, csak úgy csinálni), meg amikor egy nagy labdán kell egyensúlyozni és közben labdákkal zsonglőrködni. De elég jól megy a kung-fu, a box, és vicces még a repülés is, aminél a karunkkal csapkodva kell a megadott célhoz repülni (csak hogy a felsőtestre is dolgozzunk). Aztán persze idővel kipróbáltam a jógát is, és kiderült, hogy azt is élvezem. Nekem nagyon tetszik, hogy minden egyes gyakorlatot, amit csinálok elraktároz a gép és összehasonlítja a többiek eredményével, mert persze a saját régimmel is, így állandóan megvan a versenyszellem az emberben, és állandóan ott a késztetés, hogy csinálja meg még egyszer, hátha most jobban sikerül és ő lesz végre az élen, mert az milyen ciki, hogy ha mondjuk a gyere jobb. Ráadásul miközben csinálom a gyakorlatot, folyamatos visszajelzést kapok, mert a gép méri, hogy a súlypontom jól van-e, egyenesen állok-e és megkritizál ám, ha mondjuk remeg a lábam, és beszól, ha elvétem a lépést.
Aki azt gondolja, hogy ez nem elég hatékony, annak azért elmesélem, hogy tegnap volt itt vendégségben egy ismerős apuka, akivel boxoltunk kicsit, és utána olyan izomlázam lett a karomban és a hátamban, hogy még aludni is nehezen tudtam. És csak az vigasztal, hogy reggel írt egy SMS-t, miszerint neki is izomláza van ám, pedig ő pasi, ráadásul sportoló volt. Szóval azt tudom mondani, hogy az én kis puding izmaimat eléggé meg tudja dolgoztatni a gép.
Hát mostanában ezt csinálgatom esténként, ha leraktam a gyerekeket. Ami nyilván nem ideális, de Kisbende lelökdös a sztep padról és ő akar rajta ugrálni, így mellette azért ez nem megy. Van, amiben már haladóbb szinte vagyok, például akár már öt labdával is zsonglőrködhetek, de sok még a fehér folt, a kipróbálatlan terület (a Wii hógolyózás vagy fejelés még például nem volt meg, mert mindkettő olyan bizarrul hangzik) szóval úgy érzem, hogy ezt a játékot egy darabig nem fogom még megunni. Ráadásul ma találtam rajta egy olyan sztep-pad lépdelős funkciót is, ami olyan monoton, hogy a program megengedi, hogy közben tévét nézzen az ember. És lőn, miközben 1500 lépést lenyomtam 20 perc alatt (nem enged gyorsabban a kis genya) még egy fél krimit is megnéztem. Szóval nincs kifogás, csinálni kell. Persze soha nem elég, már kinéztem a Wii Zumba lemezt is, amihez olyan övet adnak, amibe bele lehet tenni a távirányítót, és így a gép pontosan érzékeli az ember seggrázását. Csak hogy kellően hatékony-e. És nem is drága... talán anyák napjára épp jó lenne, nem?

Egész ősszel keresgéltünk. Új lakást, új autót, új bútorokat - tehát új lehetőségeket. Hogy kényelmesebb legyen az itteni életünk. Tavaly, amikor még úgy tűnt, hogy egy év után hazamegyünk, mindez nem volt olyan fontos. Most már, hogy a tervek nyitott végűre változtak, már mindennek komolyabb tétje lett.

A lakás volt a legfontosabb kérdés - maradjunk, vagy menjünk? Az egy komoly érv, hogy szeretünk itt lakni. A busz a ház előtt áll meg, negyedóránként jár és 10 perc alatt benn vagyunk vele a belvárosban. Ráadásul a suli pár perc séta, és azt biztosan tudtuk, hogy nem akarjuk onnan elhozni a gyerekeket - egyrészt mert szeretnek oda járni és igazán gonosz dolog lenne évente új közösségbe vinni őket. Másrészt mert tényleg jó kis suli. Biztos van ennél jobb is, jobb közösséggel, több fehér emberrel, több szülinapi partimeghívással - de lehet, hogy ezzel barátságtalanabb osztálytársak is járnak, esetleg nem olyan szimpatikus tanárok. Ráadásul a városban kilóméterhosszú várólista van a sulikban - hallottam olyan gyerekről is, aki hét (!) teljes hónapig várt rá, hogy bekerüljön egy suliba. Az meg, hogy a város másik feléről hurcoljuk ide vissza a gyerekeket hosszú távon biztosan nem megoldható.
Ráadásul a lakás világos, kényelmes - csak hát a bútorok nagyon olcsó vackok voltak benne és egy szobával kisebb (minimum) mint nekünk kellene. Így hát elkezdtünk keresgélni szigorúan a környéken új albérlet után - és azonnal egy csomó korlátba ütköztünk. Újra szembesülnünk kellett vele, hogy az angol lakások elborzasztóan lelakottak, penészesek, rossz beosztásúak és persze emeletesek, ami mondjuk most már nem olyan nagyon gáz, mert Kisbende egész szépen lépcsőzik - de a kertek kavicsosak, nem füvesek, a fürdőszobákban nincs kád, az ablakokon rossz a szigetelés és csak elvétve van keverőcsap, az átlag mosogatónál külön jön a forró és a hidegvíz, lehetetlené téve a folyóvizes mosogatást. Ezekhez képest a mi kis apartmanunk maga a modern mennyország.
Aztán jött a következő koppanás - hiába vagyunk már itt egy éve és hiába fizetnénk ki akár előre fél-egy évre a következő lakás lakbérét, a legtöbb ingatlanos cég ragaszkodik ahhoz, hogy muszáj "hitelelbírálást " végezzen, ami felnőttenként 75-110 font. Ezen meg tuti elbuknánk, révén, hogy Zsoltnak ugyan van bankszámlája, de nincs rajta rendszeres jövedelem, nekem meg angol bankszámlám sincsen, szóval nálam ez eleve kidobott pénz.
Közben persze folyamatosan harcoltunk a mi saját háziurunkkal, aki még júliusban beleegyezett, hogy kicseréli a bútorokat, de aztán semmi nem történt, és mivel nekünk nincs meg a száma, minden próbálkozáshoz, hogy elérjük be kellett mennünk az ingatlanközvetítő irodába, és onnan felhívatni - aztán vagy felvette, vagy sem, vagy mondott valamit, vagy csak annyit, hogy hívjuk később, mert nem ér rá. Elkeserítően lassan mentek a dolgok - közben már utáltuk a díványokat, amik szakadnak szét, a matracot, amiből kiállnak a rugók és a franciaágyakat, amelyek minden helyet elfoglalnak.
Végül egy kinti magyar házaspár segítségével felgyorsultak a dolgok, akik felajánlották, hogy a matracokat vigyük át az ő garázsukba, (örök hála és köszönet érte!!!) így ezeket nem kellett kidobni és várni a landlord engedélyére, hanem vettünk a saját ágyunkba egy új matracot (jajj, nagyon jó!!!) a lányok szobájába megy egy emeleteságyat így nálunk meg hirtelen lett egy csomó hely a szobában. Közben sikererült a landlorddal is megegyezni, és 3/4- részben kifizeti a díványokat is, amelyeket végre sikerült megrendelnünk és már csak a szállításra várunk, négy széket pedig mi fogunk venni, mert ezek tényleg szétestek. Szóval úgy tűnik, hogy rendeződnek a dolgok - nem mondom, egy szoba még tényleg jó lenne, hogy Kisbende ne üljön az ölembe ha a számítógép elé ülök (pláne a férjemébe, aki napközben dolgozna rajta) de ennyi áldozatot hoznunk kell.
És mivel új lakásba nem költözünk, úgy döntöttünk, hogy akkor ruházzunk be egy kocsira, és a héten azt is megvettük - kb olyan, mint otthon volt, annyi idős is, a színe is olyan, csak ez kicsit jobb, mert van benne fedélzeti kompjuter is, ami otthon nem volt. Kaptunk rá három hónap garanciát, ami azért használtautó esetén hasznos dolog, félévnyi útadóval is megajándékoztak, mert egy összegben fizettünk. A hétvégén ki is próbáltuk - Zsolt kicsit szenved még vele, mert automata váltós és szoknia kell, én meg kicsit húzom az orrom, mert az előző tulaj dohányzott benne és én ezt érzem, de azért panaszra nem lehet okunk, jó kis kocsi és jól is megy.
Szóval kicsit most jobban letelepedtünk, ami még nem jelent semmi különöset, csak azt, hogy kicsit most komfortosabb az életünk, mint tavaly volt. De hogy ebből mi következik, azt nem tudom.

Be kell vallanom, az én szüleim nem valami jók a családi kapcsolatok ápolásában. Egy kis faluból jöttek Budapestre évtizedekkel ezelőtt és szinte teljesen megszakították a kapcsolatot az hátrahagyott családtagokkal. Igazi kis elszigetelt mini-családként éltünk sokáig. Nem panaszképp mondom, nekem mindig ez volt a természetes - sokáig nem tudtam, hogy mit veszítettem ezzel. De amióta gyerekeim vannak, nagyon jól látom, hogy a család milyen fontos. És nem csak a mi kicsi családunk, hanem az a kapcsolat is, ami összefűz a tágas rokonsággal.

Szerencsére ha itthon vagyunk, jó nagy család vesz körül minket. Nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, barátok és sok más rokon, akiket ilyenkor végig kell látogatni, el kell velük beszélgetni. És ami gyerekkoromban évi egy-egy baromi unalmas látogatást jelentett, az most izgalmas kaland és tapasztalatcsere. És nem csak nekünk, felnőtteknek, de a gyerekeknek is. És nem csak a velük egykorú unokatesók miatt.
Tudom, a legtöbb embernek magától értetődő, hogy a család besegít a gyereknevelésbe. És ezen nem csak azért értem, hogy le lehet nekik passzolni a csimotákat, hanem inkább azt, hogy össze lehet őket ereszteni, és ebben a kapcsolatból mindenki profitál. A felnőttek nagy szeretetbombákat kapnak, a gyerekek pedig izgalmas élményeket, amiért a szülők nem feltétlenül lelkesednek.
Vasárnap például az én húgom felajánlotta, hogy elviszi a két nagylányomat a Szigetre. Merthogy 11 éves kor alatt ingyenes a belépés, neki meg amúgy is volt jegye. Mit mondjak, nekem eszembe se jutott volna, hogy egy tíz és egy nyolc éves gyereknek ott lenne a helye, de persze az se merült fel, hogy ne engedjem el őket. Tudom, hogy megbízhatok a hugomban és a lányaimban is, és azt is, hogy ez nagy élmény lesz nekik. Még akkor is, ha éjfél körül érnek haza, csillámtetkóval a karjukonm, brutálisan koszos fekete lábakkal és pezsgőtől bűzlő fejjel. (Nem, természetesen nem ittak, az egyik színpadról locsolták le őket és ez amúgy kicsit se zavarta őket.) Láttak tüzijátékot, rengeteg táncos műsort, akrobatákat, tűznyelőket és életük legjobb bulijának nevezték az egészet. És a nyári vakáció idején azt gondolom egy-egy ilyen belefér.


De nem volt kisebb élmény számukra az sem, amikor a nővérem látogatott meg minket, és tollasozott a csajokkal, és vállalta még azt a szívást is, hogy a két lány egyszerre ütötte neki a labdát, és neki állati gyorsan kellett ide-oda pattognia, hogy mindkettőt vissza tudja ütni. Nagyon sokat és felhőtlenül nevettek ezen a délutánon, és a végére már Kisbende is összebarátkozott az "idegen nénivel" aki olyan nagyon erősen kereste a kegyeit.
Persze ő még nem fog emlékezni erre a napra. És lehet, hogy hosszú évek távolságából a lányok se. De azért azt remélem, hogy azért valahol megmarad bennük, hogy nagyon jó érzés, ha az embernek nagy a családja. Ha sok olyan ember veszi körül őket, akiből szabadon és feltétel nélkül árad a szeretet.

Megérkezünk a Balatonhoz, ahol van egy kis házunk. Ebben a kis házban van minden, amit nem vittünk magunkkal Angliába. Egy csomó kincs. Játékok, könyvek, ruhák, bögrék... mindenféle csetresz, amit nem akarunk elvinni. És amit nagyon jó volt megtalálni.

Hát itt semmi nem változott! - kiáltotta boldogan a lányom, amikor körbesétáltunk a faluban, és igaza volt. A boltban ugyanazt az isteni mákos rétest árulják, amit tavaly. A gumimatrac árusnál se változott drámaian a kínálat. A házak, az illatok, a szomszédok mind ugyanazok. Még a repedezett átkelő a vasútnál is ugyanolyan ahol csak nehézkesen lehet áttolni a babakocsit. Igen, ezzel tavaly is szenvedtünk. De ami a legfontosabb, hogy megvan minden játék. A kis Kinder-tojás figurák, a nagy fémdobozban. A Mini-Barbie gyűjteményük. A festékek és a színezők. A könyvek, az a többezer könyv, amit most örömmel falnak. És persze a kert. A kert, ami fájdalmasan elhanyagolt - elvadult a szép rózsaágyás, sehol nem virítanak az egynyári virágok, amiket tavasszal kellett volna elültetni és üresen árválkodik a veteményeskertem, ahol tavaly még tonnaszám termett a cukkini. De gyerekszemmel mégis maga a paradicsom. Lehet fára mászni, bodzából festéket csinálni, rózsaszirmokból parfümöt, homokozni a sóderhegyen, ásni a kiskertben és tollasozni, labdázni, szaladgálni napestig.
Imádom amikor este eszméletlen mocskosan beszállnak a kádba, és aztán az egész napos rohangálástól kimerültem még az esti mese előtt bebólintanak. És a legjobban azt szeretem, hogy ebből a sok jóból, amit a kertes ház nyújt, végre Kisbende is részesülhet. És élvezi is nagyon, hogy végre nincsenek korlátok, 1-2 órára korlátozott parklátogatások, jöhet-mehet ahogy a kedve tartja, ki, be, előre, hátra, lassan, gyorsan, ahogy csak akarja.
Sokat beszélgettünk a férjemmel arról, hogy jó döntés-e a gyerekek szempontjából kinn maradni. Olyan ijesztően gyorsan alkalmazkodnak mindenhez. Bíbor már jobban és szívesebben olvas angolul, mint magyarul. Borsi egész úton a repülőn angolul beszélt hozzánk. És Bende első szavai is szinte kizárólag angolul vannak. Márpedig ők nem angol gyerekek. És nem is lesznek soha. De hiába hallgatok velük Kalákát és olvassuk a magyar olvasókönyvet délutánonként, attól még Angliában nagyon nehéz megtartani a magyar gyökereket.
Gyökértelenül viszont nem lehet élni. Jó dolog persze európainak lenni, és jó dolog kozmopolitaként gondolni rájuk. De attól még tudniuk kell, hogy kicsodák, honnan jönnek és annak a helynek milyen értékei vannak. És arra jöttünk rá, hogy ez a hely, ez a balatoni nyaraló alkalmas erre. Hiszen itt semmi nem változik. És ide mindig vissza lehet jönni. A tárgyak azok, amikhez évtizedek óra kötődünk. Az illatok, a virágok, a lángos, a kürtőskalács, a párizsi, a diós búrkifli és a sajtos pogácsa évtizedek múlva is meglesznek. És ezek a gyökerek megtartják az embert, bárhová s veti a sorsa.
Mindenesetre Bíbor amint megérkeztünk azonnal felvette a magyar zászló mintájú gyöngyös nyakláncát, és azóta folyamatosan hordja. És amilyen mázlisták vagyunk, rögtön az első nap belekeveredtünk az évente megrendezett fúvószenekari felvonulásba. És ehhez csak az utca végéig kellett kisétálnunk. A strandon pedig dobosok, mazsorettek és további fúvósok szórakoztatták a népek. Errefelé minden hétvégén van valami program. Nem kell tervezni.
És hogy az idő milyen? Borús, de meleg, nem napos, de nem szeles. Farmer és rövidujjú póló. Ideális az egész napos kertezéshez. Nem is kívánnék jobbat.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban szeretem a kissé homályos tükröket. A legszebbnek az ablaküveg elmosódó visszatükröződésében látom magamat. Ilyenkor az apróbb ráncok, hibák elsimulnak és ezen a furcsa, a fekete-fehér képen még mindig olyannak látom magam, amilyennek a képzeletemben vagyok. És amilyen soha nem voltam.


Emlékszem, mennyire megdöbbentett az anyukám, amikor jópár éve először elpanaszolta nekem, hogy amikor a tükörbe néz egy öregasszonyt lát. Pedig belülről ő még mindig fiatalnak érzi magát. Csak néztem rá és nem értettem, hogy mit mond. Hiszen én soha nem láttam őt fiatalnak. De azt már tiniként is éreztem, hogy szörnyű érzés lehet, ha az ember nincs összhangban önmagával.
Csak később döbbentem rá, hogy én is hasonló cipőben jártam egész életemben. Ha őszinte akarok lenni, soha nem voltam igazán elégedett magammal. Kövérnek, csúnyának, betegesen sápadtnak láttam magam egész életemben. Persze soha nem voltam igazából egyik sem. De mindez nem számít, mert a lényeg az, hogy ha belenéztem a tükörbe, akkor az soha nem azt mutatta, amilyennek látni akartam magam.
Azt hittem, hogy ez az egész öregedés dolog egyre rosszabb lesz, de valójában nem szenvedek minden nap attól, hogy hamarosan 40 leszek, az pedig kifejezetten reménykeltő, hogy a 30 kicsit sem viselt meg. Persze így utólag azt mondom azért, mert pontosan tudtam, mit akarok 30 éves koromra elérni - házasság, gyerek, karrier. És valahogy minden összejött.
Valahogy a 40-re most nincs igazi tervem. Látok persze magam előtt szép, sikeres, boldog negyvenes nőket, szóval azt gondolom, hogy az életnek még korántsincs vége. És bár korábban azt gondoltam, hogy azok a nők, akik azt mondják, hogy 30 (esetleg 40) éves korukban lettek a legboldogabbak, sőt csak ekkor lettek igazán azok, csak kamuznak, most már árnyaltabban látom a képet. Nekem ez a 30-as évtized nem volt rossz. Sőt, kifejezettem sok jó dolgot hozott.
Ilyenkor jól esik azt olvasni, hogy az angolok szerint az élet közepe 70 éves korig tart, és csak utána kezdődik az öregség. És igazából be kell vallanom azt is, hogy nem érzem még, hogy igazán elindultam volna a lejtőn. Jó ez a háromgyerekes lét, jó ez az Anglia, jó a házasságom, jó az életem. Nincs miért panaszkodnom.
De azért azt látom, hogy ha igazán objektíven szemlélem magam, az idő azért haladt és sokkal öregebb vagyok, mint bármikor eddigi életemben. Naná. És a tükör kegyetlenül őszintén mutatja, hogy múlik az idő.
De furcsa módon a fürdőszobában található üvegdarabnál mostanában sokkal inkább zavarba ejt az a tükörkép, amit a gyerekeimben látok. Amikor Bíborka lányom nem jön ebédelni, hiába hívom, mert se hall, se nem lát olvasás közben, akkor tudom, hogy ezt tőlem örökölte. Amikor Borsika lányom elsírja magát a legkisebb szidástól is, a kék szemeibe nézek, és tudom, hogy én épp ilyen zavarba ejtően érzékeny vagyok. Elérzékenyülök minden alkalommal, amikor látom, hogy milyen kedvesen bánnak a kisöccsükkel, mert minden mozdulatukkal, mondatukkal engem utánoznak öntudatlanul is.
De néha az ő tükörképük is olyan keményen zavaró neonfénybe kerül, ami kicsit se szép. Amikor Bíborka hirtelen felkapja a vizet és pukkancsként kiabálni kezd, nem törődve a következményekkel. Vagy amikor az én Borsikám megsértődik és nem hajlandó beszélni velem, és dacosan elfordul, ha hozzászólok. Ilyenkor látom, hogy olyat is sikerült átadni, amit nem akartam. Látom magam a mozdulataikban, a hanghordozásukban, a mosolyukban és akkor is, amikor a kiabálástól eltorzult arcukon. Kegyetlenül tükröznek, és annyira olyanok mint én, amennyire soha nem akartam.
Mert igen, mind jobban szeretjük a homályos, kedves tükröket. Amikor aranyfénnyel vonja be az alkonyi napsugár a szobát és mindennek felolvadnak a kontúrjai. Szinte lebeg az ember és ilyenkor csak a szépet látja. Kár, hogy a világ nem ilyen. Belenézek a tükörbe és látom benne a ráncaimat, a kilóimat, a narancsbőröm, a terhességi csíkjaim a barna pöttyöket a kezemen.
Nem is tudom, mit nehezebb elfogadni - hogy öregszik a testem, vagy azt, hogy soha nem leszek olyan jó anyja a gyerekeimnek, amilyet elképzeltem...