Három gyerekkel irány Anglia!

Itthon vagyunk és jól. Ez a lényeg. Ma is tanultunk valamit a legkisebb gyerekünkről, aki eddig még nem sokat mutatott a beteges arcából.

Mondjuk sejthettem volna, hogy ő is könnyen és durván lázasodós fajta lesz - ilyen az apja is és ilyen a nagyobbik lányom is. Mindkettő láza pillanatok alatt képes az égbe szökni, de annyira, hogy a férjem huszonévesen egyszer elájult a buszon, amikor megpróbált betegen hazamenni.
Nekem ez a láz dolog nagyjából ismeretlen fogalom volt addig, míg nem találkoztam velük, mert az én testhőm nem könnyen megy fel, még betegen is ritka, hogy 38 fölé kússzon a lázmérő. Bíborral aztán kiismertem a láz mikéntjét, szóval nem új nekem a váltott hatóanyagú adagolás és a hűtőfürdő - régi motoros vagyok láz témakörben. De hozzáteszem, Bíborral könnyű dolgunk volt - bevette a gyógyszert és ha nem is, akkor megkapta a kúpot. Kisbendénél ez a két tényező hiányzott.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy a láz számomra nem ismeretlen dolog, és hogy soha nem állítottam azt, hogy nem kell csillapítani, csak azt, hogy nem kell azonnal - és ezt amúgy most is tartom. Nekünk a doktor nénink azt mondta, hogy 38.5 fölött kell, és mi ehhez tartjuk magunkat. A láz hasznos dolog és a lázgörcs nem is feltétlen a hőtől függ, viszonylag alacsony hőemelkedésnél is előfordulhat, alkat kérdése. És hát Kisbende úgy tűnik erre hajlamos.

Szóval, hogy mi is történt: A férjem - akinek ma több ősz hajszála is lett - úgy mesélte, épp a gyerek mellett feküdt, és könyvet nézegettek, amikor egyszer csak Kisbende elájult és rángatózni kezdett. Előtte csak könnyű hőemelkedése volt, valószínű, hogy akkor kezdett el felkúszni, méghozzá brutális gyorsasággal, ettől lett Bende rosszul. A férjem azt mondja, hogy fogalma sincsen, hogyan csinálta, de egy kézzel gyorsan megnyitotta a csapot, másikkal a gyereket tette a hideg víz alá, a harmadikkal meg hívta a mentőket.
Nem tudja, meddig volt eszméletlen a gyerek, de ő olyan ideges lett, hogy a címünket is csak negyedszerre tudta elmondani, és különösen akkor lett rosszul, amikor közölték vele, hogy fektesse a gyereket a bal oldalára és figyelje lélegzik-e, de semmiképp ne tegye le, míg meg nem érkezik a mentő. Nem az a mondat, amit az ember szeretne bármikor is hallani.
A szirénázó mentő öt percen belül megérkezett, gyorsan néztek vércukrot, mértek lázat (akkor 38.8 volt), és elég gyorsan kiderült nekik, hogy ez "csak" lázgörcs, tehát a kórházba már nem szirénázva vitték be. Útközben megpróbáltak kanalat paracetamolt adni a gyereknek, de nekik se sikerült.
A kórházban a nővérek is megpróbálták ugyanezt, többféle módon is, de ők is kudarcot vallottak. Így végül adtak Bendének egy kúpot, de nagyon csóválták a fejüket, mert hát mi van akkor, ha antibiotikum kell a gyereknek, abban nincs kúp változat.
Szóval hosszasan vizsgálták Kisbendét, EKG-tól kezdve, fülész stb - és megállapították, hogy az alapbetegsége, ahogyan én sejtettem is, nem túl súlyos, enyhe torok-fölgyulladás, és mivel vírusos, nincs rá gyógyszer. Ám mivel csak kúppal lehet a lázát csillapítani, benn kéne maradnunk, mert azt csak szakképzett nővér adhatja be. (!!!!)
A férjem itt azért kicsit csóválta a fejét, és elmesélte, hogy nálunk Magyarországon ez tök máshogyan van, és adják csak oda a kúpot, majd mi ezt intézzük. Ez az orvos aki amúgy nagyon rendes volt, azt mondta, hogy tudja, hogy másutt recept nélkül is kapható a kúp és szerinte is tök jó szer - de itt ez a policy és elkezdett utána járni, hogy akkor mi a helyzet, ha a szülők olyan vállalkozó szelleműek és bátrak, mint mi vagyunk. Végül megszületett a döntés, hogy igen hazamehetünk, nincs szükség arra, hogy benn aludjunk. (Nem is hiszem el, hogy ezért otthon képesek öt teljes napig benntartani valakit...) és egy recepttel a kezünkben indultunk a kórházi patikába és egy igazolással a háziorvosnak, hogy legközelebb írjon fel nekünk bátran kúpot.
Addigra amúgy kicsit nyugodtabbak voltunk, különösen, hogy akkor már a magyar barátnőm jóvoltából a táskámban volt egy hatos adag Nurofen kúp, de gondoltam, azért kiváltjuk a kórházban a receptet is. Na, ott ért a meglepetés, mert közölték, hogy itt nincs, és ezt a receptet másutt nem is válthatom be, kérjek időpontot a háziorvostól és majd ő felírja, aztán majd megrendelik és majd megkapom. Mondom neki, hogy nemodabuda, komám. Mi van, ha a doki csak 2 nap múlva tud időpontot adni? Mi van, ha a megrendelt kúp újabb 2 nap múlva érkezik? Én innen addig haza nem megyek, míg nem ad kúpot. Mondta, hogy de nincs az egész kórházban. Mondtam neki, hogy muszáj lennie, mert Bende itt kapott egyet, szóval nézzen csak utána jobban. Megjegyzem, a doki, aki a receptet írta, számíthatott erre, mert direkt felírta a telefonszámát, hogy ha gond van, hívják őt. Hívták is, és kiderült, hogy van kúp, de más hatóanyagmennyiséggel, végül azonban kiderült, az is jó nekünk és hallelúja, végül egy doboz paracetamolos és egy doboz ibuprofenes kúppal jöttünk haza.
Amúgy az orvos szerint a lázgörcs semmiféle összefüggésben nincs az epilepsziával - bár a tünetek hasonlónak tűnhetnek, a két dolog totál más. Ám számíthatunk rá, hogy még többször is előfordulhat, olyan öt éves korra szokták kinőni. Sokat tenni ellene nem tudunk - sok hideg ital, és sok pucérkodás, hogy minél kevésbé melegedjen fel. (Nehéz azonban ezt betartani, ha Kisbende azért ordít, hogy neki igenis kell a vastag meleg takaró és kéri a pizsamáját...) Ja, és legközelebb nem kell bemennünk emiatt a kórházba, sőt orvoshoz sem. Persze csak akkor, ha a lázas gyereknél fordul elő és olyan 10 perc múlva láthatóan magához tért - láz nélkül azért lehet komolyabb dolog.
Ha az ember amúgy képes kívülről nézni a helyzetet és elvonatkoztatni attól, hogy a saját bőrére megy a játék, tök érdekes amúgy, hogy mennyire nem egzakt tudomány az orvoslás. Nemcsak országonként nagyon eltérő, de pár évenként is nagyot tud változni, és simán előfordulhat, hogy egy kórházban két orvos is tök különböző dolgot mond az adott dologról - ami azért velem előfordult már. Szóval a szülői józan ész azért az ilyen esetekben nagyon kell, mert különben az ember agya szó szerint felrobban attól, hogy nincs egyetlen üdvözítő módszer és út.
A kórházban amúgy végül olyan négy órán át volt benn a férjem, az utolsó kettőben már én is ott voltam velük. Kisbende elég bágyadtka volt és riadt, de amint hazaértünk feltámadt hamvaiból, mint a főnix és olyan önveszélyes mászásokat produkált a díványon, hogy azt hittem, megyünk vissza az ügyeletre két percen belül. Aztán rám feküdt és elaludt. Mélyen és láztalanul és vigyorogva ébredt. Már egész boldogok voltunk, hogy jön kifele a kórságból, de persze korai volt az öröm. Estére ismét jött a láz és ismét 39 fölötti lett. Szóval most kapott már egyik kúpból, másik kúpból, kapott hűtőfürdőt is és két órai folyamatos kűzdelem után elmondhatjuk, hogy 38.4... Nem mondom, hogy maximálisan elégedett vagyok.
Amúgy döbbenetes, hogy mekkora erővel ellenkezik minden gyógymód ellen. Bíbor is sírt mikor hűtőfürdőztük, de pár perc után feladta, utána már csak szívet tépően zokogott, de elfogyott az ereje és hagyta, csináljunk vele, amit akarunk. Bende azonban igazi harcos. Rúgkapál, üvölt és ki akar mászni és nmegyedóra után is ugyanolyan erővel tiltakozik, mint a legelsőben, két felnőtt kell hozzá, hogy benn tartsa a kádban. Hozzáteszem a lázmérőzés közben is ugyanezt a döbbenetes balhét vágja le, ami pedig nem fájhat neki, mert a hóna alatt mérjük. Esküszöm, még a kúpot viseli a legkönnyebben. Ja, és hogy teljes legyen a kép: Bíbort a hűtőfürdő úgy kimerítette, hogy utána rögtön elaludt. Bende viszont kifejezetten felpörgött tőle és így éjfélig szórakoztatott minket az igényeivel, miszerint egy kicsit még enne, egy kicsit még inna, legyen mese, legyen olvasás, legyen anya, most már apa, másik párna kell, Thomasos takaró... alvás viszont neeeeeeem...  Nem egy tankönyvi gyerek. :-)
Ja, és hogy legyen csattanó is, Borsi elkezdett köhögni, méghozzá nagyon csúnyán... szóval folyt köv...

Persze, tudom, mondta az orvos, hogy egy hétig is eltarthat a betegség, de hétvégén már teljesen láztalan volt. Nem számítottunk rá, hogy visszatér. De megtette. Hétfő este úja lázas lett.

Kúp persze sehol, a banános paracetamolt meg épp úgy köpte ki, mint az epreset. És a Nurofent is. Körbenéztünk a közeli patikákban, de mindenütt azt mondták, kúp az nincs - de ha hozunk receptet, megrendelik. Persze pár napot kell rá várni. De tudtuk, hogy ennyi időnk nincs - egy átlag gyerekbetegség azért nem tart ilyen sokáig, reméltük. Hát nyomtuk bele erővel a lázcsillapító szirupot - megjegyzem, hajnal 2-kor, amikor a gyerek üvöltve és visítva rúgkapált és fulladozva köpte ki a gyógyszert, azért szívesen elbeszélgettem volna a orvossal arról, hogy szerinte ez mennyivel emberségesebb, mint egy kúp. De azért valamennyi belement a gyerekbe és levitte a lázát. De nem sokáig. Hajnal 6-kor újra arra ébredtünk, hogy forró az egész gyerek. Ha fekhetett rajtunk jobban lett, és kicsit szaladgált, aztán újra lefeküdt és szinte bújt belénk, miközben halkan nyögdöste, hogy fáj-fáj, hogy az embernek megszakadt a szíve.
Be kell vallanom, azért nagyon nem aggódtam, mert még mindig nem volt rossz kedve. És bíztam benne, hogy erős és legyőzi, a csúnya vírusokat. Hiszen eddig se volt gyakran beteg. Kis szupermen volt már két naposan is - és tényleg, azóta is olyan stramm gyerek, lázas se volt nagyon, beteg se eddig. Meg aztán, legyünk őszinték - amúgy se tudtam sokat tenni. Ölelgetni. De hát erre apa is jó. Hát úgy döntöttem, azért beszaladok a belvárosba. Ezer éve megbeszéltük egy barátnőmmel, hogy iszunk egy kávét, dumálunk egy kicsit, még hát nincs is már sok időm, mielőtt végleg eltűnök innen, legalább búcsúzzunk el anélkül, hogy a kettőnk hat gyereke körülöttünk ugrálna. Vennem is kellett pár dolgot. Csak pár óra nyugtattam magam. Mi történhet? De azért reggel még rákérdeztem a férjemnél, biztos elmehetek? Ne mondjam le? De ő is küldött. Persze, nyugodjak meg, ő is mindent meg tud csinálni. Még írt is egy SMS-t, hogy ne aggódjak, megvannak.
Aztán egyszer csak telefonált, hogy már a mentőben ül. Merthogy Kisbende elájult. Lázgörcs. Most ott vannak a kórházban. Én meg itthon és várom a híreket, hogy vajon hazaengedik-e őket, vagy benn kell éjszakázniuk. Hogy mennem kell-e vagy ők jönnek. Már elmosogattam, odaraktam egy adag ruhát és remegek és nagyokat lélegzek, hogy ne sírjak. Merthogy nekem most ott kéne lennem velük, és nem vagyok, és nem tudok segíteni. A gyomrom remeg, és felváltva kerülget a hányinger és az ájulás. Az írás egy kicsit megnyugtat, enélkül csak le-föl járnék a lakásban zokogva.

A férj szerint az egész pechsorozat az én hibám, merthogy én nyitottam fel Pandora szelencéjét azzal, hogy elmentem leszedetni az anyajegyet a hátamról. És biztosan ez az oka annak, hogy a sors azt mondta, ha meg akarjuk ismerni az angol egészségügyet, akkor csak tessék, indul a túra...

Persze Bíbor kezdte. Mindig ő szokta. És csakis akkor, amikor szünet van. Most komolyan, hol van még rajta kívül olyan gyerek, aki úgy osztja be a betegségeit, hogy ne kelljen mulasztania? Ugyanezt csinálta tavaly karácsonykor is. És most, hogy háromnapos hétvégénk lett volna (hétfőn továbbképzés a tanároknak, potyaszünet) és jól elterveztük, hogy akkor megnézzük végre Yorkot és a katedrálist vagy VIII. Henrik palotáját, a Hampton Courtot, mert mindkettő messzebb van annál, hogy egy nap alatt megjárjuk. Szóval péntek este már épp hotelt akart foglalni a párom, amikor Bíbor elkezdte mondogatni, hogy fáj a hasa, majd hányt és ezt ismételte egész éjjel. Hajnal négyig én voltam vele, onnan az apja (neki már nem hányt). Viszont a hasa olyan élesen fájt, hogy elég erősen felmerült bennünk a vakbélgyula gyanuja, így az ember szépen elment, felderíteni, hogy ilyenkor ki az ügyeletes és mit kell csinálni. Végül egy telefonszámot kaptunk és beszéltünk is a dokival, aki a tünetek alapján inkább vírusra gyanakodott, és mivel Bíbor hasfájása is enyhült, mi igazat adtunk neki, így nem indultunk el vele. Jól tettük. Másnap már jobban lett és a keddi iskolakezdésre szépen ki is lábadozta magát. (Utazás persze sztornó, de hétfőn azért legalább a városi múzeumba elzarándokoltunk, ahol ugyanazt a két termet nézzük meg mindig, mert annak a végére mindig elfáradnak a kölykök, én indulunk haza. Pedig elég nagy, és bőven van még mit felfedezni benne, el is határoztuk, hogy legközelebb kapásból a harmadik teremből indulunk.)
Mire Bíbor felgyógyult, én kezdtem kicsit halódni a hátsebemmel, ami szerencsére nem gyulladt be, de most már nagyon viszket és fáj és feszül és még mindig nem hagy rendesen aludni és kicsit elfáradtam tőle. Ettől persze a kedvem pár napja egészen a béka segge alatt van, álmos vagyok, nyűgös, nagyon szeretnék már egy jó meleg kádban ázni és alig várom a holnap reggeli varratszedést (és persze utálom a gondolatát is) Az meg különösen elszomorít, hogy mivel nem emelhetek és fizikai aktivitást se szabad végeznem, fájóm szívvel, de ép ésszel úgy döntöttem, hogy nem megyek a mai egészséges életmód tanfolyamra. Ami csak azért fáj, mert szerintem ez lett volna a legjobb foglalkozás. Ma ugyanis a helyi tűzoltóság kiképzőpályájára mehetett a csapat, hogy ott élesben megtanuljuk, hogy mit kell tenni, ha kiüt a tűz. Hogy kell ajtót nyitni, mit kell tenni a füst ellen és társai. Amúgy ez az egész tök ingyen van, kocsival visznek, a gyerekeknek természetesen gyerekülés is van és felvigyázó, amíg anyu tanul. Emellett lehetett jelentkezni olyan felmérése is, amikor kijönnek az ember házába és megmondják, hogyan tehetné tűzbiztossá a lakását és mit csináljon, ha baj van. És ez is ingyenes. És szerintem állati jó dolog. Az egyetlen kicsike gondom, hogy nem a nagyon jó testű, macho fiatal és szexi tűzoltópasik csinálják, hanem a kiöregedett, kicsit pocakoska nyugdíjas tűzoltóbácsik. Mondjuk itthonról végülis mindegy.
Mert persze a sors könyvében úgy volt megírva, hogy mégiscsak emelnem kelljen és ne pihenhessek nyugodtan. Persze Kisbende volt a bűnös, aki imád olyat csinálni, hogy szépen ül, majd hirtelen hátraveti magát. Persze ilyenkor a puha díványon ül és eddig mindig a puha díványon puffant a feje. Hát ma elszámolta magát a kis hülye és nagy jókedvében az ablakpárkány sarkába sikerült bevernie a fejét. Ott ültem mellette (naná, hát hol másutt lettem volna) és persze jött is az ölembe sírva, én meg végigsimítottam a fejét és csupa vér lett a kezem. Gyorsan elő egy tiszta pelenka és irány az orvos. Még szerencse, hogy itt van a szomszédban, ki is van írva, hogy apróbb sérüléseket ellátnak. Kifejezetten, szó szerint szerepel az is, hogy olyan fejsérüléseket is, ami nem jár eszméletvesztéssel. Hurrá, jó helyen vagyunk. Persze, mire megérkeztünk Kisbende már tök jókedvű volt, és röhögcsélt a recepciósra, aki nem is vett minket komolyan. Tíz perc múlva pedig kijött a nurse és közölte, hogy szerinte inkább menjünk át a Walk-in-Centerbe, ami kocsival 2 perc. A biztonság kedvéért. Ahol amúgy jól elszörnyülödtek rajta, hogy miért küldtek el minket a háziorvostól, viszont a mosolygó gyereket látva ők is levették, hogy nincs katasztrófahelyzet, tehát itt is vártunk olyan negyedórát. Ezalatt végig olyan feliratokat vetítettek a tévében, hogy sima, egyszerű, banális okkal ne jöjjünk ide, csak ha tényleg komoly a helyzet, mert ez a hely vészhelyzetekre van. Eléggé cikis is volt így ott lenni a vigyorgó Kisbendével, akit nagyon zavart az összes szomorú arcú ember és igyekezett mindenkit egyesével felvidítani. Nyilván erre nem mindenki volt vevő (totál érthető) ezért próbáltam a gyereket elrángatni a nagyon súlyos arcot vágó fazonoktól, és a táskába bedobott Anna-Peti-Gergő mesével lekötni, de a könyv labdába se rúghatott a sok érdekes ember és futásra való nagy hely mellett. Vicces lehetett amúgy látni, hogy szalad a vigyorgó gyerek, hátulról egy nagy véres folt van a fején, mi meg próbáljuk rábeszélni, hogy ugyan már próbáljon meg legalább kicsit betegebbnek kinézni. És persze bármerre fordultunk, mindig akadt öreg néni is, aki próbálta magához csábítani a fiamat.
Az orvos amúgy csak éppen ránézett a gyerekre és látta, hogy itt nincs nagy baj, de hogy ne érezzük, hogy hiába jöttünk, lemosták a vért (a férj ekkor kiment, mert ő a vértől kajakra elájul) és folyékony sebtapaszt csöppentettek rá. Amúgy elég nagy a seb, kb. akkora, mint a kisujjam körbe, de nem mély.
Anyám szerint meg kéne magyaráznom a gyereknek, hogy buta dolog hátravetni magát. Ha valakinek van ötlete arra nézve, hogy egy kétévesnek ezt hogy lehet elmondani, ne tartsa magában. Én azt remélem, hogy ebből most azért egy kicsit tanul. De biztos nem vagyok benne, mert egész délután azt gyakorolta, hogy a dívány tetejéről hogyan tudja fejjel lefelé levetni magát. Nem egyszer. Sokszor. Eddig még mindig sikerült jól esnie. Én meg itt állok mellette és az adrenalin csak úgy surrog az ereimben. Amikor terhes voltam, senki nem mondta, hogy fiút nevelni ilyen stresszes meló lesz.

Hát nem volt jó éjszakám. Estére persze megjött a fájdalom. Nem valami éles, hasító - inkább olyan tompa, feszülő. Szó szerint olyan érzés volt, mintha minden mozdulatnál szét akarnának nyílni a varratok. Én meg a jó kis fantáziámmal szinte láttam is.

A nagy baj az volt, hogy semmilyen póz nem volt kényelmes. Háton fekve nyomott, oldalt fekve húzott, hason fekve meg zsibbadt a kezem, amit ilyenkor a hasam alá teszek. Így hát keltem óránként. Kisbende is gyakran felébredt, még szerencse hogy már rászoktattam, hogy ilyenkor nem veszem ki az ágyból, ha feláll, kap pár korty cicit és már fekszik is vissza. Mit mondjak, az ágy fölé görnyedés se volt leányálom. Hajnalban aztán gondoltam, feküdjön csak mellém és már emeltem volna ki, amikor a férjem rámsziszegett, hogy eszembe ne jusson, nekem tilos emelnem. Jé, tényleg, ezt félálomban el is felejtettem. Hát ő vette ki a gyereket - aki persze ettől bepánikolt, mert ő anyát és cicit akart, nem apát, de aztán szerencsére vette a lapot, és aludt tovább. Mit mondjak, így hármasban az ágyban még kevesebb hely volt, így utána már még rosszabbul aludtam.
Mostanában ráadásul minden reggel ugyanazt álmodom. Hogy felkelek és a csajokat készítem a suliba. Adom nekik a ruhát, de ők hiába minden noszogatás, nem készülnek, csak játszanak, fordítva veszik fel a ruhájukat vagy nem azt amit kéne. Én meg egyre dühösebben kiabálok, mégsem sikerül rávennem őket, hogy időre elkészüljenek. Olyan rossz érzés, hogy ilyen álmaim vannak, tele dühös indulatokkal és kellemetlenül ébredek tőle minden reggel. De ma reggel különösen rossz volt. A testi és lelki fájdalom keveredett.
Szóval kicsit összetörten és megviselten ébredtem, de ugyebár az anyák nem pihenhetnek sokat, készítettem ki a gyerekruhákat, nyúlok a szekrénybe. Nincs piros pulcsi. Csak állok tök bambán, hogy dehát tegnap reggel még volt, nem is egy. Hová lettek? Hát kiderült, hogy míg én tegnap délután kómáztam a gyerekeim segítettek apának teregetni. Többek között frissen mosott piros pulcsikat. És összevissza akasztgatták az emeletes ágy felső rácsának aljára. Így az alsó ágyon igazi kis rejtekhelyet alakítottak ki. De kevés volt az alapanyag, hát elővették a szekrényben őrzötteket is. Mivel a játék hevében néha le is estek, most mind gyűrött. Szóval este vasalás.
De nem nekem.
Ez most a férjre marad.
Mint ahogyan ma a mosogatás, mosás, gyerekezés és minden.
Én ma már megcselekedtem, amit megkövetel az anyaság - elmentem Borsi sulijába, és megnéztem az esőerdős előadásukat. Merthogy ez Borsikámnak nagyon fontos volt, és megígértem, hogy ott leszek. (Kiment a fejemből, hogy előző nap vágnak fel...) Kicsit szédelegtem, kicsit sápadoztam, rázott a hideg is - de végigültem.
Amúgy ezek az assemblyk meglehetős unalmasa. Nem a tanár tehet róla, mert tényleg mindent bedobott. Az esőerdőt fejezték be és mint a huszonvalahány gyerek mondott egy mondatot, sokan többet is. És volt álarcuk, minden esőerdős állat meg lett így személyesítve, meg fa (egy kivénhedt műfenyő, amit ki akart vágni a rossz ember, de végül nem tett meg) volt esőerdős slide-show, meg még daloltak is. És Borsi szuperjól dumált is - neki amúgy négy mondata volt.
De ez a gyerekangol nekem nem megy. Ráadásul a szégyenlős gyerekek motyognak is, így kb a felét soha nem értem annak, amit mondanak. Vagy többet. Most meg a fájós hátammal csak az járt a fejemben, hogy mikor mehetek már haza lefeküdni. De kipróbáltam. A fekvés még mindig nem jó. Így hát ülök. Ez se tökéletes érzés. Szóval csak szenvedek. És azt hiszem nem nagy meglepetés, ha elárulom, a fenti kép se ma készült rólam.

"Fogalmunk sincsen róla hogy ez micsoda" - tárta szét a kezét a doktornő amikor a hátamon lévő kinövést vizsgálta. Akkor már jópár perce. Még a főnökét is behívta, de a legtöbb, amit az adatlapra tudtak írni, hogy "abnormal mole". Ami bármi lehet. Ez a mondat nem az, amit szeret az ember hallani, amikor orvoshoz megy. Ezért én nagyon is örültem, amikor azt a verdiktet hallottam, hogy leveszik.

Igazából ez az anyajegy kérdés a hátam közepén már jópár éve kísért, de bőrgyógyász, akihez jártam otthon, mindig talált rajtam valami fontosabb "szerelnivalót". Pár hete megint úgy éreztem, hogy elegem van belőle, és elmentem a háziorvoshoz, és ez a látogatás elég viccesre sikeredett. Mindenesetre beutalt a bőrgyógyászatra, akik úgy döntöttek, hogy vegyük csak le azt a kis valamit. A biztonság kedvéért.
Akkor még amúgy nem is pánikoltam, inkább csak örültem, hogy végre-végre, ez se fog már zavarni. Meg tök érdekes volt a kórház is, ami egy óriási, nagyon modern épület, és a földszintje úgy néz ki, mint egy pesti pláza. És ez kicsit se túlzás - óriási boltok, nagy csillogó kirakatok. Puccos ruhabolt, szikrázó ékszerbolt, nagy játékbolt, könyvesbolt, francia kávézó, étterem. És nyüzsgő tömeg.
Igazából az lett volna jó, ha akkor és ott rögtön leveszik a bigyómat - de nyilván ez nem így működik ott sem, és egy hétre rá adtak időpontot. Ami ma volt. 11.15-re kaptam időpontot és azt mondták 20 perc az egész. Mondtam az embernek, hogy addig vigye el Kisbendét sétálni, pikk-pakk készen leszek fél óra alatt, utána beülök kávézni, és felhívom, hogy mikor jöjjön értem.
Naná, mintha minden ilyen egyszerű lenne.
Kezdődött azzal, hogy fél órát kellett várnom. Zsolt pont akkor érkezett, amikor bementem a műtőbe. (Naná, hogy nem bírta kivárni, hogy hívjam) És az egész procedúra nem is 20 perc volt, inkább 40.
Amúgy nem fájt, még az is csak picit volt kellemetlen, amikor körbeinjekciózták, merthogy az ilyet helyi érzéstelenítésben veszik le. Utána már csak azt éreztem, hogy nyomogatnak, de azt kb fél órán át.
Még előtte mondták, hogy mivel nem tudják mi ez, kicsit nagyobbat vágnak, a biztonság kedvéért. Amivel egyetértettem, kit érdekel, hát a hátam közepén van úgyse látom. Aztán hozzátették, hogy olyan 2 inch-nyi sebhely marad majd a helyén. Erre is bólintottam. És csak percekkel később esett le, hogy nem két centi, két inch! (Kurva angol mértékegységek!) és hogy a két inch olyan hat centi! Mi van???? Mekkora???? Na, itt kikerekedett a szemem. e aztán a doki lerajzolta, hogy is néz ki a metszés, miért kell ekkorát vágni, így belenyugodtam.
Angol dokit amúgy nem is láttam, az első vizsgálatot egy csadros fiatal csaj csinálta a múlt héten, engem úgy volt, hogy a főorvos, de Ahmed műt majd, de valójában egy fiatal, indiai orvontanhallgató (vagy rezidens, mit tudom én) csinálta a műtétet. És hogy még nem volt teljesen kész orvos, azt onnan tudom, hogy egyszer csak a műtét közben kicsit pánikba esett, hogy ő most akkor nem tudja, hogyan folytassa. (Ez szintén nem az a mondat, amit az ember szeret hallani amikor éppen nyiszálják.) De a fődoki ott volt, mutatta, hogyan tovább, így én már nem estem pánikba.
Az jobban idegesített, hogy végig a melanomáról beszélgettek a nővérek körülöttem, de én úgy értettem, hogy nem velem kapcsolatban, csak úgy általánosan, de azért ez se nyugtatott meg (aki nem tudná, ez a legagresszívebb bőrrák fajta, eléggé nagy halálozási rátával). Rá kellett jönnöm amúgy, hogy stresszhelyzetben eléggé beszűkül az angoltudásom beszéd és szövegértés szinten is, és ez csak azért nem akaszt ki, mert utána rájöttem, hogy magyarul is hasonló a helyzet.
A műtét alatt aztán eszembe jutott Pilinszkynek ez a négysoros verse, amit évek óta nem hallottam már, de olyan nagyon ideillett éppen.


A doki amúgy a műtét után se tudta megmondani, hogy mi ez, csak annyit, hogy két hét múlva kiküldik az eredményt és abban megírják, hogy vissza kell-e mennem esetleg további kezelésre. (Ami azt jelentené, hogy rákom van, amire azért van egy kicsi esély, mert bár a családban nem volt még ilyen, de nekem durván fehér a bőröm és gyerekkoromban minden nyáron leégtem, ez a vacak a hátamon meg nőni kezdett, viszket és mindenféle gyanús tüneteket produkált.)
A végeredmény most egy tenyérnyi tapasz a hátamon, nyolc öltés kívül és azt mondták, hogy ennél jóval több belül. 10-12 nap múlva a háziorvosi rendelőben a nővér majd kiszedi a varratokat. Addig sokat pihenjek és ne emeljek (Hahaha, három gyerekkel ez állati reális.) és kerüljem a megerőltetést (Isten veled Wii Fit). A délutánt végigaludtam, a hátam nem fáj, csak a fejem (ez mondjuk fura) állatira gyengének érzem magam és szédülök. Egyenlőre inkább fura, mint kényelmetlen arra rájönni, hogy minden mozdulat a hátból indul ki, így a sebtapasz folyamatosan feszül a hátamon. Most állatira drukkolok, hogy ha lehet a mocorgástól ne váljon szét a seb, ne kezdjen vérezni és ne fertőződjön el. Mindenféle ilyen jópofa dologgal fenyegettek, ha nem pihenek. Szóval most megyek vissza aludni. Merthogy még mindig fáradt vagyok. És kicsit szédülök is.