Három gyerekkel irány Anglia!

Az ember amikor valami baja van, hajlamos azt hinni, hogy teljesen egyedül van vele. Hogy soha, senki így még nem érzett. Pedig hát számunkra, akik külföldön élünk a gondok nagy része közös. Persze vannak tipikus magyar problémák, mint a "hol kapok túrót, mi a neve angolul-franciául-arabul a tejfölnek" de vannak olyan gondolatok is, amelyek sok-sok külföldön élő családot foglalkoztatnak világszerte. Például, hogy mi lesz akkor, ha valami történik a családfenntartóval? Vagy ha kórházba kerül mindkét szülő? Nem baj, ha te még soha nem gondoltál erre - mások már igen. Ezért nekik már megoldásuk is van.

Persze ezek nem kellemes gondolatok. Senki nem szeret a saját halálán spekulálni, de a párjáén se élvezet. De hát vannak dolgok, amikre jobb még tiszta fejjel felkészülni és megtervezni, mit csinál az ember, ha baj történik. Nem azért, mert várja, hogy baj történjen - inkább, hogy akkor se legyen a baj nagyobb, mint amilyen.
Ahhoz, hogy az ember komoly bajba kerüljön, nem kell feltétlenül valami tragédiának és halálesetnek történnie. Maradhat egyedül úgy is egy nő, hogy a férje kilép a kapcsolatból. Ez sem feltétlen könnyebb eset, de megtörténik, minden életkorban. Csak azért, mert most épp a család külföldön tölti az életét, az élet nem áll meg, jönnek a drámák dögivel mindenhol.
Külföldön azonban az átlagosnál is sérülékenyebb az ember. Egyfelől, mert nagyon sok esetben csak egy ember keres pénzt. A másik (általában a feleség) otthon van, vigyáz a gyerekekre, viszi a háztartást. Mivel Nyugat-Európa nagy részén egy fizetésből is meg lehet élni, a gyerekfelügyelet ára viszont a csillagos egeket verdesi, nagyon sok családban így kiszolgáltatott helyzetbe kerül a feleség, ami nyilván alapesetben nem kell, hogy bárkit is zavarjon, de ha baj van, akkor bizony ez problémát okozhat. Ahogyan az is, ha az egyik fél nem tudja, hogy hová és milyen számlákat kell fizetni (mert mindig a másik csinálja) vagy nincs saját bankszámlája.
Ez különösen akkor fordul elő, ha csak az egyik, dolgozó ember beszéli a nyelvet - a másik meg, aki otthon van a gyerekekkel nem tud elmenni nyelvet tanulni, és így egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe sodródik, ami nyilván sem az önbecsülésének, sem a kapcsolatnak hosszú távon nem használ. Ráadásul külföldön élve ha baj van, az mindig sokkal élesebben jelentkezik, hiszen otthon körbeveszi az embert a rokonok-barátok hálója, akik generációk óta ismerik, tapasztalják a rendszert, mindig akad valaki, aki el tudja igazítani az embert, segít neki, befogadja vagy kisegíti. De külföldön ha vannak is magyar ismerősök, előfordulhat, hogy nekik sincsen fogalmuk sem róla, hogy mit kell az adott esetben tenni - mert még soha nem tapasztalták meg. (Ha minden ismerős fiatal, valószínű, még soha nem intéztek temetést, nem tudják hol lehet válóperes ügyvédet találni, mi a formája az érvényes végrendeletnek és a többi.)
Nem találtam olyan magyar blogot, ahol erről a témáról esne szó - ezért külföldi expat nők blogjait nézegettem át arról, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes megtenni, és hogyan készülhet fel az ember arra, amire nyilván nem lehet. De mégiscsak muszáj.

1. Kit kell értesíteni?
Az iskolákban el szokták kérni a "baj esetén értesítendő" személyek listáját, de nyilván az ember nem adja meg Londonban a budapesti nagymama számát (aki nem is beszél angolul) hanem a sajátját, a férjéét, esetleg egy jó barátét, akivel közösen megbíznak egymásban és még ismerik is egymás gyerekeit. De tudja-e bárki, hogy hol éri el az anyukádat akkor, ha mondjuk egy autóbalesetben az egész család kórházba kerül? Gondolom azért szeretnéd, hogy tudjanak róla, ha baj esik - ám mi van akkor, ha te nem vagy olyan állapotban, hogy felhívd őket? A bloggerinák szerint a legjobb megoldás, ha a hűtőre teszel egy nagy papírt, ráírva a baj esetén OTTHON értesítendő emberek telefonszámát, Skype nevét, egyéb elérhetőségét, ezzel a felirattal: "if anything happens ring my mother/brother..."

2. Mi legyen a gyerekkel?
Vannak országok, ahol ha bármi történik a szülőkkel, a gyerek automatikusan gyámság alá kerül. Ez nyilván nem ideális helyzet, és meglehetősen traumatikus is lehet a gyerek számára, (Különösen, ha nem beszéli még a nyelvet) tehát jobb ezt megelőzni. Érdemes egy jó barátnál (akinek a száma mindenhol le van adva) hagyni egy nyilatkozatot arról, hogy baj esetén hozzá kerülhet a gyerek ideiglenesen, ameddig az a rokon, akit gyámul kiszemeltünk megérkezik otthonról. Érdemes erről egy papírt otthon is biztonságba helyezni, a kinti barátnál is és az otthoni rokonnál (barátnál) is - mindkét nyelven! Ha igazán biztosra akarunk menni, akkor egy közjegyző vagy egy ügyvéd segítségét is kérhetjük ebben, hiszen ő tudja pontosan, hogy ennek milyen jogi formája kell, hogy legyen.
Azt is érdemes persze végiggondolni, mit szeretnél, ha te esetleg hetekre-hónapokra kórházban rekedsz. Mi történjen a gyerekekkel? Van-e valaki, aki kinn tud maradni vele (hogy tovább járhasson suliba, látogathasson téged a kórházban) vagy jobbnak látod, ha hazamegy és a nagymama vigyáz rá. Ki tudjátok-e fizetni a lakást, ha nincs aki addig dolgozik és pénzt keres?

3. Vigyázz az irataidra!
Ha az ember egy országban él, már akkor is többfióknyi irata gyűlik fel - több országnál ez a többszörös papírmunkát jelent. Nyilván az egész családnak megvan az útlevele, személyije, TAJ-kártyája, adóazonosító száma, lakcímkártyája. Ha csak nem adtad fel teljesen a magyar életed, akkor ezekre bizony vigyázni kell, mert ha elvesznek, vagy épp nem találod, akkor rengeteg ügyintézés vár rád, ami nyilván ha épp baj van, akkor különösen nem hiányzik. Fontos, hogy tudd, hol vannak ezek a papírok. Ne csak úgy körülbelül, mert mindig a férjed intézi, hanem pontosan, álmodból is felkeltve. És ami még fontosabb, hogy ezekről legyen fénymásolatod is. És ne csak a fiókban, de otthon, a nagymamánál (vagy a gyámnál, vagy akárki megbízhatónál is). Ha például az éjszaka közepén a világ végén baleset ér, vagy tűzesetbe keveredsz, akkor legyen valaki, akit fel tudsz hívni és be tudja diktálni a legfontosabb adatokat, számokat a hivatalos szerveknek. Ez sok-sok órányi ügyintézést spórolhat.

3. Van pénzed?
Felnőtt ember vagy - legyen saját bankszámlád, saját pénzed. Akkor is, ha nincs saját kereseted ás akkor is, ha macerás ezt elintézni és úgy érzed, nincs is rá szükséged. Bármi, de tényleg bármi történhet egy kapcsolatban, vagy a pároddal. Tudd, hogy hol van a pénzetek, melyik banknál, milyen bankszámlán (vagy bankszámlákon) és legyen hozzáférésed. Tudd azt is, hogy mit, hová kell utalni - hogyan kell intézni a vízszámlát, az adót, ne történhessen meg, hogy pár hónap múlva kikapcsolják az áramot, mert még soha életedben nem intéztél elektronikus utalást és eszedbe se jutott, hogy ezt is kellene csinálni. Egyszerűen ültesd le az ügyintézésért felelős párod egy darab papír elé és mond meg neki, hogy mindent, de mindent írjon le, amit tudnod kell. Jelszavakat, utalási módszereket, bankszámlaszámokat, telebank kódot. Nyilván utálni fogja ezt a macerát, de jobban fogsz aludni, ha ez meg van.

4. Mindig legyen B terved!
Nem számít, hogy milyen jó az élet - annyi pénzed mindig legyen, hogy haza tudj menni a gyerekekkel együtt. Azt is döntsd el, hogy hová mész haza ebben az esetben. Kibírsz anyádéknál akár fél évet is - vagy inkább laknál a testvérednél? Amikor az ember pánikba esik, vagy gyászol, nem gondolkodik tisztán. Ezért ezeket a dolgokat most gondold végig, tiszta fejjel. Mi legyen a gyerekekkel? Ha a férjed hirtelen kiesik a képből, el tudod magad tartani? Akarsz-e akkor is kinn maradni, nélküle vagy inkább hazamennél? A gyerekeknek mi lenne a jobb? Maradni a megszokott suliban vagy inkább mindent újrakezdeni máshol? Otthon lesz-e aki segít neked, vagy azok a kapcsolatok már mind elsorvadtak? Hol kapsz több segélyt? Ha van háziállatod, haza tudod vinni magaddal?

5. Gondolj a legrosszabbra is!
Na, mondjuk ez az a téma, amivel aztán végképp senki nem akar foglalkozni, de sajnos nincs ehhez túl fiatal életkor. Persze nehéz terveket szőni halálunk esetére, de mégiscsak okosabb ezeket elrendezni, mint aztán később kapkodni. Sok országban speciális végrendeletet kell csináltatni (pl. a Közel-Keleten csak az adott ország nyelvén érvényes) de megeshet, hogy az élettársak semmire nem jogosultak. Ahol az apa engedélye kell ahhoz, hogy a gyerek átlépje a határt, ott bizony előfordulhat, hogy az anya ott ragad egy idegen országban, ahol nem szeretne. De bizony még a legcivilizáltabb országban is fennakadást okozhat, ha eddig apa nevére érkezett a gyerektartás vagy az adóvisszatérítés és ő most már nincs. De érdemes olyan dolgokat is végiggondolni, mint hogy hol legyen a temetés? Nyilván van az emberben egy "hazai földben nyugodna" vágy, és ez az otthon maradottaknak nyilván megnyugtató érzés is lenne - de egyrészt egy holttest szállítása elég drága mulatság, másrészt végig kell gondolnod, hogy te és a családod vajon hol lesztek a temetés után? Ha külföldön maradtok, akkor lehet, hogy a fájdalmas messzeségbe került sír újabb bánatot okoz. De ha csak átmeneti állomás a hely, ahol laktok, akkor lehet, hogy nem érdemes egy ilyen fontos dologgal odakötni   magatok. Ha nincs túl sok pénzed, az is szempont lehet, hogy sok önkormányzat ad temetési támogatást a rászorulóknak - de egy másik országban történő temetést nyilván nem fognak támogatni.

Ahogy egy korábbi bejegyzésben is írtam, az én álmom négy gyerek. Molly kérdezte is - akkor ez azt jelenti, hogy lesz még negyedik is? Nem válaszoltam, de napok óta fogalmazom mit is gondolok én most erről. Mert persze ez nem is olyan egyszerű.

Merthát ha ez a kérdés csak annyiról arról szólna az egész, hogy elfér-e még egy gyerek a szívemben, az életemben, akkor a válasz persze, hogy egyértelműen igen! Akár már egy tucatnyi is. Ha valaki azt kérdezné, hogy akarok-e még terhes lenni, akkor azt mondanám, hogy igen, mert kit érdekel a sok-sok gond - mind felejtős. Fura módon én imádtam a terhesség kilenc hónapját, még akkor is, ha gyötört a gyomorégés, méghozzá nagyon durván, és végighánytam a kilenc hónapot. De ez mind nem számít, mert közben végig olyan különlegesnek éreztem magam. Merthogy ott rejtőzött abban a hatalmas pocakomban egy igazi, élő, csodás gyerek. És ez minden egyes alkalommal teljesen elbűvölt.
A szülés, mondjuk nem volt a kedvencem. Hát fáj, na. Mindenképp fáj. De igazából ez sem akkora ár. Kipróbáltam a császárt, a sima kórházi szülést, és az alternatív medencés vajúdósat is. Mindegyik jobb volt, mint az előző, de ha soha többé nem érzem ezt a brutál fájdalmat, akkor azért azt nem sajnálom.
De nem ez tart vissza a negyediktől.
Még csak az sem, hogy a magyar társadalom egyáltalán nem nagycsaládos párti. Nekünk már a harmadikat is ferde szemmel nézte a rokonság, amit egy kicsit sem értettem. Két diplomás ember, jó munkával, tök normális anyagi körülmények között, lakással, nyaralóval, két gyönyörű, jólnevelt lánygyerekkel. Azt gondolnám, hogy jó helyre érkezne akár a tizedik is, mert tudnánk róla gondoskodni.
Ehelyett elég durva kommenteket kaptunk a rokonoktól, főleg a hátunk mögött, de időnként a szemünkbe is.
"Minek ezeknek három gyerek, nekem is elég volt kettő..."
"Miért akarnak még egy beteg gyereket..."
"Ahelyett, hogy dolgozna, most megint elmegy GYES-re..."
Mondanom sem kell, ezek a megjegyzések, eléggé beletiportak a szívembe, sok-sok okból. Főleg, mert mi eléggé önellátó család vagyunk, nagyon-nagyon ritkán kérjük a rokonok-ismerősök segítségét bármiben is, tényleg csak vészhelyzetben. Se babysitter, se takarítónő, se nagymamák által főzött ebédek, se rokonok, akik különórára viszik a gyerekeket. Megszervezzük, megoldjuk, megcsináljuk. Szóval akik húzták a szájukat, amikor a harmadikat emlegettem, azok nem azért tették ezt, mert attól féltek, hogy majd rájuk nagyobb teher hárul, csak jólesett beszólni. Ez pedig nekem elég érthetetlen.
Meg hár különben is, mit érdekel engem, hogy XY-nak elég volt két gyerek is? Ez számomra miért lenne útmutató a saját életemet tekintve? Miért kellene nekem őt követnem?
Ami meg a beteg gyerek dolgot illeti. Aljas, szemét dolog ilyet mondani. Egyrészt, persze igaz, hogy az én Borsika lányom PKU-s, ám aki ránéz, annak nem hinnám, hogy a "beteg" szó jut eszébe erről először. Igaz, a PKU esélye a mi családunkban elég magas - 50%. De mivel ez nem élettel összeegyeztethetetlen betegség, azért nem gondolom, hogy felelőtlenség lenne újabb gyerekeken gondolkodnunk. És különben is - ha nemet mondanék egy következő PKU-sra, akkor az én szívemben az olyan, mintha a más meglévő PKU-st utasítanám el, és aki ezt mondja, annak a szájából kihallom a mögöttes gondolatot, miszerint minek egyáltalán bármilyen beteg gyerek a világra. És ezt pláne kikérem magamnak. És a sok-sok értékes, beteg, öreg és egéb okból másféle enber nevében is. (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy aki ezt mondta, az egy nálunk sokkal súlyosabb beteg gyereket nevel, és szült mellé még kettő egészségeset, és előtte sokat panaszkodott nekem, hogy emiatt a döntése miatt mennyire sokan bántották őt. De úgy látszik, ez tipikus a más szemében a szálkát eset, mert a mi esetünket ugyebár már másképp értelmezte.)
Ami meg engem és a munkát illeti - ez külön kacifántos kérdés. A rokonság, az ismrősök nagy része a mai napig úgy érzi, hogy én nem dolgozom. Hiába írok cikkeket, és kapok érte átlagosan havonta egy teljes magyar átlagfizetésnyi összeget, nem járok eldolgozni, így ez nem számít. Vicces, de így van. Engem megjegyzem, ez a megjegzés zavar a legkevésbé. Aki azt gondolja, hogy csak akkor lehet pénzt keresni, ha valaki eljár otthnról, elég szűklátókörű, az ő baja.
Mindenesetre amikor Kisbendével terhes lettem, nem mondhatom, hogy különösebben támogató közeg vett volna körbe. Ami azért nem zavart, mert én úgysem függtem soha a kritizálóktól, másrészt meg az én életem, az én gyerekem, az én családom, és ha mi a férjemmel úgy döntünk, hogy lépjen be az éltünkbe még egy szereplő, akkor az csak a mi dolgunk.
A család amúgy egyből megbékélt, amint kiderült, hogy két lány után fiam lesz. Merthogy EZ egy értelmes indok az emberek számára. A gyereket akarok mondat, szimplán az nem. De a két lány után akarok egy fiút, az OK. Nekem ez mondjuk elég nagy marhaság, mert az ember nem választhat, kap, ami jut neki az égi boltból. De legalább elhalkultak a kritikusok.
Én pedig megegyeztem a férjemmel, hogy most várunk egy kicsit. leginkább azért, mert ő már nem szeretne több gyereket. Igaz, ő eredetileg egyet akart. De aztán beleegyezett a kettőbe és amikor látta, hogy én majd belehalok, annyira szeretnék még egy harmadikat is, akkor végül erre is igent mondott. Megjegyzem, most nagyon örül mindnek, és annak is, hogy ilyen sokgyerekes az életünk.
Szóval azt hiszem, hogy ha NAGYON akarnám, akkor rá tudnám dumálni egy negyedikre is.
A kérdés csak az, hogy akarom én?
És a helyzet az, hogy valahol, mélyen, persze igen.
De egyre több észérv szól ellene, és ezt muszáj meghallanom.
Az egyik, hogy jövőre negyven leszek. Nem a világvége, de érzem néha, hogy már nem olyan könnyen megy az éjszakázás, mint az első két gyerekkel. Hogy kevésbé gyorsan futok, mint tíz éve. Ott van az a húsz kiló súlyfelesleg is, ami rajtam maradt a három gyerek után. Ha ehhez még felszednék a terhesség alatt egy újabb húszast, az elég durva lenne. Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy minden terhességet egyre nehezebben viseltem - a hányás egyre durvább lett, a gyomorégés egyre korábban kezdődött, a bőröm is egyre roszabb lett. Merthogy nálam ez is bejátszott és még mindig nem jtt rendbe, ami több bőrgyógyász szerint csak a szoptatás befejezte után minimum fél évvel áll majd vissza a rendes állapotába, és valószínű, hogy gyógyszert is kell majd kapnom rá, lehet hogy akár fél évig is. De egyenlőre még nem tudnak semmit szedni, mert ehhez olyan durva antibiotikum lenne, ami picikét se mehet át a tejbe, mert elszínezné a gyerek fogát, lágyítaná a csontját és még az egykamrái is veszélyben lennének. Most hát bíborvörös és foltos a bőröm, hámlik és fáj. Nem valami kellemes, és még csúnya is. Nyilvánvaló, hogy a negyedikkel semmi jóra nem számíthatok.
De még ezen is túltenném magam. Mert amíg csak rólam van szó, addig én bírom a gyűrődést. De a gyerekvállalás nem csak engem érint. A lányok persze imádnák, ha szülnék még. Kisbendének is jót tenne. De a babavárásnak mindig van veszélyes oldala is.
Egy jó ismerősöm most szült, és olyan durva komplikációk adódtak a terhesség és a szülés alatt, hogy kishíján belehalt. És mindezt egy harmadik gyerekkel, aki akár ki is pottyanhatott volna gond nélkül. De nem tette. És ezen jobban elgondolkodtam most, mint bármi máson. Merthát ne tagadjuk, ez a szülés dolog igenis veszélyes. És nekem már van három, akikről gondoskodnom kell. És hogy nem feltétlenül akarom én kockára tenni ami megvan azért, ami nincs.
Szóval most épp, e percben azt mondom, hogy három van és lesz.
De nőből vagyok, és ha rámjön a hormonális babavágy, akkor még simán lehet, hogy dobok minden észérvet, ami ellene szól az újabb terhességnek. Hiszen nincs még van időm és módom is rá, hogy szüljek. És ismerek nem is egy nagyon boldog 40 fölött szülő nőt, akik nagyon is örülnek, hogy még egyszer belevágtak a babázásba. És persze még mindig hiszem, hogy minden gyerek jókor jön, és jó, ha jön. És hogy négy az tök jó lenne, és bizony titokban akár még többet is bevállalnák, mondjuk ikreket így utoljára. (Hogy megtudjam, hogy lakik a magyarok istene, teszem hozzá magamban ilyenkor kajánul.)
De a helyzet az, hogy most valahogy nem gyötör az az elementáris vágy, mint ami a két lány után. Szóval simán lehet, hogy itt a vége. De az biztos, hogy hivatalosan még nem tettem ki a pontot.


(A képet Tucsek Tündi készítette, amikor nyolc hónapos terhes voltam, Kisbendével a hasamban, és a Kismama magazinban jelent meg.)