#Post Title #Post Title #Post Title
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gasztro. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gasztro. Összes bejegyzés megjelenítése

Az angol koszt


Húsos tortát nem eszem! - jelentette ki a lányom az első napon, amikor Angliába érkeztünk. Nem sejtettem, hogy ezzel a mondattal két évnyi mindennapos mi-is-legyen-a kaja-ma mizéria kezdődik, és a gyerek által megevett ételek száma szép lassan eléri a nullát. (Legalábbis erősen megközelíti...)

Előrebocsátom - nekem, személy szerint semmi bajom nincs az angol koszttal. A hagyományos angol ételek zömét finomnak találom. A krumplipürével borított sült raguféleség, a Sheperds Pie (pársztorpite) az egyik kedvencem és az angol almatortáért már otthon is odavoltam. Az angol szupermarketek rengeteg félkész étellel kényeztetik az anyukákat, van közöttük sok finom és egészséges is. Szóval kezdetben úgy tűnt, hogy nem lesz itt gond, mert ami pedig nincs a készételes pultban, azt gond nélkül megcsinálom, hiszen minden alapanyagot meg lehet itt is venni, amiből az otthoni kaják készülnek. (Mondjuk gulyáskrém és túrórudi nincs, de nálunk ezek otthon sem voltak mindennapos ételek, így hát tényleg nem is hiányoztak.)
Persze az ízek tényleg mások - nem jobbak, rosszabbak, csak hát más a fűszerezésük, és elismerem, ami nekem izgalmas gasztro-kaland, a gyereknek egyszerűen nem ízlik és akkor sem eszi meg, ha a fejem tetejére állok. Ráadásul nálunk mindkét csaj erősen válogatós, így nem is erőltettem az angol kosztot, minek terheljem őket ezzel is, majd szép lassan hozzászoknak, gondoltam.
A valóságban azonban én szoktam hozzá, hogy az egész napom főzéssel telik. Egy menü a felnőtteknek, egy a vega tízévesnek, aki két év alatt a cigánypecsenyét faló, örömmel szalonnázó gyerekből olyan húsutáló lett, hogy még a tejszínes sonkás szószból is kiszedegeti és undorral a tányér szélére pakolja a legfinomabb sonkadarabkákat. Egy külön kaja a PKU-snak, aki persze szívesen enné, amit mi, de nem lehet, és egy Kisbendének, akinek meg pár hónapja semmi sem kell, csak tej, tejbegríz, müzli - esetleg kis rizs és tészta.
Szóval éber óráim nagy része egy ideje azzal telik, hogy főzök, mosogatok, előkészítek. És már nagyon unom a sok válogatóst.
Persze elismerem, otthon el voltunk kényeztetve. Közvetlen a lakásunk mellett volt egy isteni kifőzde, ahol minden nap tucatnyi friss főzelék, leves, frissensült között lehetett válogatni. Így kaphatott Borsi paradicsomos káposztát (ő az egyetlen, aki ezt szereti) Bíbor borsófőzeléket, Zsolt milánói bordát és meg mindenki maradékát, mert nekem aztán édesmindegy, mit raknak elém, ha nem nekem kell vacakolni vele. Félreértés ne essék: szeretek főzni. De napi 4-6-8 órában ez már több munka mint élvezet, pláne, ha a gasztro különlegességeimet és újításaimat csak a férjem értékeli, a gyerekek meg se hajlandóan kóstolni. (Borsi képes volt fél éve hisztérikus rohamot kapni, amikor gombás omlettet készítettem neki, pedig a gombát is imádja és a palacsintatésztát is, aminek most sós változatát készítettem el, hiszen tojást ugye nem ehet. Végül a szép szavak után szinte erőszakkal tömtem bele egy falatot, amikor is rájött, hogy ez finom és azóta a kedvence ez a kaja, de én beleőszültem a rábeszélésbe.)
Szóval az angol konyha a maga másságával okozott némi meglepetést, amikor ideköltöztünk.
Az éttermek, cukrászdák világa nagyon más, mint amihez otthon szokott az ember. Egészen más ízeket lehet itt megtapasztalni. Főzelék az nincs - nem is ismerik errefelé, ez ugyanis hungarikum. De van helyette curry, ami nagyon fog otthon hiányozni. A curryről otthon még azt hittem, hogy egy fűszernövény - de valójában egy indiai egytálétel, afféle "pörkölt" aminek rengeteg változata van. A csirkés és a bárányos az alap, az mindenütt van - de lencsés, spenótos, csicseriborsós és millió szezonális változat van, rizzsel vagy naan kenyérrel eszik, ami olyan, mint a pita. Sajnos a gyerekeknek nem nagyon adható, mert csípős, még a legenyhébb változat is szétégeti az ember száját. Az elején fél liter tejföllel szelidítettem minden adagot, de most már nincs szükségem erre a segítségre, mert egyszerűen megszoktam és megszerettem ezt a ízt, ami nagyon máshogyan csíp, mint az otthoni ételek.
De más a cukrászda is - nem akarom leszólni az angol édesipart, de én még nem találkoztam jó cukrászdával és tortával errefelé. Gyümölcspitében nagyon jók, abból sokféle változat van - de tortából csak egyfélét ismernek. Piskótartorta, cukros vajkrémmel megtöltve ami otthon már a hetvenes években kiment a divatból. Nem rossz néha - én kifejezetten szeretem a kávéval ízesített változat, amire diót raknak díszítésül - de ez is nagyon tömény. Ami még rosszabb, hogy a legtöbb torta édes gejli cukormázzal van díszítve, ami marcipánnak tűnik, de ezt itt nem használják. A máz csak cukor, de megehetetlenül nagy adagban. Az a fajta tortaválaszték, ami otthon még egy egyszerű falusi cukrászdában is teljesen normális, az itt egyszerűen nem létezik. Nekem az is meglepő, mennyire nagyon szeretik a muffint, ami az én szememben nem más, csak unalmas tészta, még akkor is, ha millió díszt és krémet raknak rá. Uncsi. Elismerem azonban, hogy aki ezen nő fel, az ezt szereti és ezt akarja később is enni.
Mindenesetre ha az ember egy másik országba megy, akkor alkalmazkodjon, mondtam magamnak, és bár a gyerekeket nem kényszerítettem arra, hogy azt egyék, amit az angolok, mi a férjemmel azért lelkesen kipróbáltunk egy csomó dolgot. Volt is pár emlékezetes félrenyúlásunk - mert van egypár dolog, amit bármilyen nyitottak is vagyunk, nem voltunk képesek lenyelni. És ezt ebben az esetben szó szerint kell érteni.

1. Csipsz-kalandok
A csipsz, ami otthon az egészségtelen ennivalók közé tartozik tartósítószerekkel és ízfokozókkal, itt teljesen megszokott nemzeti eledel. Amikor először beszélgettünk a dietetikussal Borsi diétájáról, akkor ő magyarázta nekünk, hogy melyik csipszeket eheti a gyerek. Amikor mondtuk, hogy ne fárassza magát, mert mi nem eszünk csipszet, szegény azt hitte, hogy nem értjük amit mond és magyarázni kezdte, hogy amikor a tévé előtt ülünk, akkor mit eszünk? Hát semmit, mondtam, mert hát miért is kéne ott és akkor enni. Pláne csipszet. Nem mondom persze, hogy SOHA nem fordul elő nálunk efféle csemege, mert nem vagyok egy mereven bioanyuka, de mivel én magam sem szeretem a csipszet, hát nem veszek belőle. Magyarországon inkább csak szülinapokon, vendégváróként került a kosarunkba, vagy ha a gyerekek nagyon megkívánták. De ez tényleg nem fordult elő gyakran.
Az elmúlt két évben ez azért egy picit változott, főleg a Pringles-nek köszönhetően, amit szép hosszú hengeres dobozban adnak és így a csipszdarabok nem törnek el, mindegyik szépen egyben marad. Otthon aranyárban van - itt egész olcsó és viszonylag finom. Bár nálunk ezt még most is csak alkalmi csemege, ahogy én látom, az angolok étrendjében szinte minden nap szerepel. A sarki kisboltban két teljes fal van, ahol csak és kizárólag különböző csipszeket lehet választani, és fogy is, rendszeresen. Sok gyerek a suliba is ezt viszi ebédre, vagy legalábbis ebéd mellé és ez teljesen rendben van. Az ebéd ugyanis az angoloknál hagyományosan hideg kaja - főleg szendvics, és ez afféle köret. Vagy éppen töltelék, mert szalámi és sajt helyett simán berakják két szelet kenyér közé.
Ízben is óriási a választék, de a kezdeti pár próbálkozás után mi már nem nagyon kísérletezünk. Mióta egyszer sikerült egy igazán durván ecetest kifogni, inkább maradunk a sósnál. Az ecetes azonban gyakori és kedvelt ízesítés - vigyázni kell vele, mert olyan erős íze van, hogy mi azonnal köptük is ki.

2. Menta-élmények
Bevallom, a mentolos csoki otthon sem volt a kedvencem. Egy csoki legyen édes és ha lehet, az én ízlésem szerint mogyorós is. Angliában azonban a mentás a nagy kedvenc. Mindenből. És mindenki imádja.
Amikor egy étteremben először kaptam a kávém mellé kis csokikát, olyan ízre számítottam, mint amit otthon adnak: aromás, illatos keserűcsokira. Örömmel vettem a számban - hogy aztán döbbenten vegyem észre, itt bizony mentásat adnak. Amikor elfintorodtam, körülöttem mindenki meglepődött - hogyan lehet ezt nem szeretni? Mi a bajom ezzel?
De nem ez volt az egyetlen mentás kalandunk: a szupermarketben ha előre elkészített krumplipürét vagy borsót vesz az ember nagyon kell figyelni, mert ezek többsége is mentás ízesítésű. És magyar ízlelőbimbókkal ehetetlenül furcsa. De a zöld fagylalt, joghurt és puding se pisztáciás lesz - ez a szín itt a menta ízé.
Nálunk a családból amúgy egyedül Borsi eszi meg a mentás édességeket - de csak csokiban. A krumplipürét ő se szereti mentásan.

3. Élesztő-hatás
A Marmite otthon ismeretlen márkanév, itt nagy nemzeti kedvenc. Lehet belőle teáskannát, pólót, törcsit is kapni, mert tényleg imádják. Eredetileg azonban nem más, mint extra gyors és erős élesztő - de az angolok előszeretettel kenik a pirítósra. Nagyon fűszeres, karakteres íz, tele B-vitaminnal, fehérjével - és nagyon egészséges.
Pont mint az élesztő.
Nekem még a szaga undi, de anyámnak nagyon ízlett a Marmite csipsz. Igaz, ő az élesztőt is szereti eszegetni. Szóval minden csak ízlés dolga.

4. Vajas sütemény
Magyarországon a skótkockás dobozba csomagolt vajaskeksz igazi ünnepi csemege volt, amit aranyárban tudtunk megvenni. Itt ugyanez olcsó, mindennapi csemege lett - nem csoda, hogy hamar meguntuk. Az idejét sem tudom, hogy mikor ettem kekszet utoljára, de vajat persze gyakran használunk és azzal bizony vigyázni kell. Nehéz ugyanis megszokni, hogy az angol vaj alapvetően sós. Lehet ugyan sótlan változatot is kapni, de az a ritkább, sok boltban pedig nincs is. Nekem ez olyan logikátlannak tűnik - merthogy a sótlan vajat bármikor utánsózhatom, de ha már egyszer sós, azt nem tudom kivenni belőle, de úgy tűnik ez egyedül engem zavar. Én ugyanis dobtam már ki elrontott sós süteményt, amihez rossz vajat használtam - de az angol sütik résztájában rendszeresen érzem az édes mellett a sós ízt is, szerintem a vajnak köszönhetően.

5.A puding dilemma
Én imádom a pudingot, de hogy pontosítsak: a klasszikus, magyar, tejes sűrű pudingot. Így amikor Angliában a puding szót hallom, mindig erőszakkal kell figyelmeztetnem magam, hogy itt ez mást jelent, általában a desszertet. De persze van kivétel, mert ha mondjuk valaki fekete pudingot emleget (black pudding) az birkabélbe töltött belsőség, amin csak így leírva gusztustalan, de valójában rendes hazai véreshurka íze van és amúgy tök finom.
A férjem nagy gasztrokulturális sokkja is a pudinghoz kötődik, mert amikor egy főzőműsort néztünk és egy sztárszakács nyári-pudingot készített, ő elhűlve nézte, hogy mi is ez a puccosan kinéző desszert. A recept amúgy egyszerű - vegyél pár szelet fehér kenyeret (azt a zacskós, nagyon gáz pirítósnak valót) bélelj ki vele egy edényt és töltsd tele bogyós gyümölcsökkel. Be a hűtőbe, pár óra alatt megdermed és akkor ki lehet borítani a tálból és voilá, kész a nyári puding. A férjem amióta látta ezt a műsort, a mai napig nem tud napirendre térni afelett, hogyan lehet ezt a vackot édesség címén eladni. Mióta egy étteremben megkóstoltam, igazat adok neki. Nem egy nagy kunszt. Igaz, a sima kenyérpuding sem - ami egyszerűen régi száraz kenyér vaníliás pudinggal leöntve (kis mazsolával, lekvárral bolondítva) és a sütőben megpirítva. Olyan otthoni gyors maradékmentésnek ok, de étteremben büszkén tálalva nekem furcsa.

6. A köret élmény
Ha köret, akkor sült krumpli - amit egyébként itt csipsznek hívnak (a csipszet meg crispnek). A sült krumpli olyan alapkaja, amit minden mellé odaraknak, amihez otthon senkinek eszébe se jutna - mondjuk lasagna mellé, vagy szendvics mellé is. ha valaki csak fél adagot kér, akkor még mellédobnak egy adag borsót is. Ez a nemzeti eledel, mint a hamburger vagy a kenyértésztában sült hal. Néha-néha elmegy - de minden nap... ááááá.....

7. Az angol reggeli
És ha már az angol ételnél tartunk, ne feledjük az "angol reggelit" sem - ez az oka annak, hogy miért nem esznek meleg ebédet az angolok. Mert az igazi angol reggeli után egyszerűen délben még nem éhes az ember. Az angol reggeli ugyanis meleg és brutál bőséges. Van benne tojás, bacon szalonna, kolbász, sült gomba, sült paradicsom, paradicsomos bab, pirítós, röszti és néha fekete puding is. Aki egy ilyen tálat benyom, az pár órára eléggé rendben van - ráadásul egy teával megspékelve mindez jóval kevesebb kalóriát tartalmaz, mint egy tejeskávé-muffin kombó.

8. Tea for two
A teát viszont kétely nélkül minden gyerekem szereti, még Bende is és a "tea-party" kedvenc közös játékuk lett. Van rendes kis porcelán teáskészletünk, azzal szokták a semmit öntögetni (padlószőnyeg van, így még vizet se adok bende kezébe) és öntik bele a képzelt tejet és cukrot, megkínálva persze Micimackót és Fülest is. A nagyokkal persze igazi teázásra is be lehet már ülni egy nagyobb vásárlás után. Az igazi angol teapartyn azonban a tea mellé egy kis emeletes állványon süti és szendvics is jár. Kicsi, helyes háromszögletűre vágott ubis vagy sajtos szendók és speciális angol scone, amit vajkrémmel és lekvárral töltenek meg. A múltkor a Daily Mailben volt egy nagy összeállítás, hogy a Ritzben, a Hiltonban és egyéb puccos helyeken mennyit kell fizetni egy ilyen gasztokalandért - 30-40 ezer Ft alatt nem nagyon lehet megúszni, de itt, mifelénk, a nem puccos bevásárlóközpont tetején már ezer forintnyi fontból megteázunk ketten, egy anya-lánya nap megkoronázásaképpen és ez még akkor is jó ár, ha beleszámolom, hogy ha a kisebbikkel megyek, indulás előtt gyorsan össze kell ütnöm egy szendvicset és egy scone-t, hogy ő is ehessen valamit a tea mellé.
[ Read More ]

Linzer mindig kétféle módon


A PKU-s diéta, amit Borsinak folytatnia kell nem valami ördöngösség. Voltaképp mindent meg lehet főzni PKU-s módra is, csak tudni kell az átváltás titkát.

Az első dolog, amit a PKU-s gyerekek anyukái megtanulnak, hogy mit mivel lehet helyettesíteni. Ahol a recept lisztet ír, ott speciális fehérjeszegény lisztet használ az ember. Ahol tejet, ott speckó tejet, ami köszönőviszonyban nincs a bocival. Ahol tojást, ott tojásport veszünk elő. Ahol pedig húst - na, ott kerül elő a gomba. Persze azért van néhány trükk, mert mondjuk a túrónak vagy a máknak nincs fehérjeszegény alternatívája. De ilyenkor jönnek a dietetikusok trükkjei, akik elmondják, milyen nagyszerű bejglit lehet csinálni gesztenyéből és a zserbóba diót helyett akár kókuszreszeléket is lehet tenni.
Az igazi szívás nem is az, hogy az ember megfőzze a PKU-s dolgokat, hanem az, hogy mindent kétszer csináljon meg. Kétféle sütemény, kétféle fasírt, kétféle tészta - minden egyes ebédnél. Kétszer annyi munka és kétszer annyi mosatlan. Mióta Angliában élünk és mosogatógép nélkül senyvedünk, tagadhatatlanul ettől szenvedek a legjobban.
De ha megmérem a dolgokat és a serpenyőbe dobom a sok negatív és pozitív dolgot, amit a PKU hozott az életünkbe, be kell ismernem, hogy sokkal több dolgot köszönhetünk a PKU-nak, mint amennyit elvett tőlünk. Sok ismerős, barát, élmény mellett én például a PKU miatt tanultam meg igazán főzni. Muszáj volt. Mert a PKU-sok számára sokat kell főzni. És nem könnyű. Mert az ő tésztájukat egészen máshogy kell főzni, a lisztjükből gyúrt tésztának még a tapintása is más, és a tojáspor... na, annak semmi köze a tojáshoz.
Magyarországon évente két sütőstúdiót rendezett a kórház a PKU-s családok számára, ahol irányított módon okulhattunk és próbálhattuk ki, mit, hogyan is kell csinálni, hogy jó legyen. A gyerekeim pici koruktól imádták - lelkesen gyúrtak, kevertek. A kóstolás soha nem volt olyan népszerű program, mert Bíbor nem is kóstolja meg a PKU-s dolgokat (tényleg más az ízük) Borsi meg, akiért az egész volt, nagyon is bizalmatlan az új ízekkel szemben (ez elég tipikus PKU-s tulajdonság.) Itthon is sokat sütünk együtt - Bíborral a normál ételeket, Borsival a PKU-sokat. De ez hiba volt.
Erre akkor jöttem rá, amikor kb fél éve kiderült, hogy Borsi nem tud feltörni egy tojást. Bíborral persze már évek óta gyakoroltuk, ő profin el tudja választani a fehérjét a sárgájától. Borsi se esik kétségbe, ha ki kell kevernie a PKU-s tojásport - de az igazi tojás... na, az nem megy neki. Merthogy ilyet ő soha nem ehet. Nem is adtam hát a kezébe. Persze amikor kérte, azért nem tiltottam meg neki - ő meg tiszta erőből nekivágta a pohár szélének és minden csupa maszat lett. Sírt szegény, hogy nem akarta én megy alig győztem vigasztani - honnan is tudhatná. És miért is kéne neki tudni? Mire Bíborka lányom felvilágosított: Borsinak igenis tudnia kell a normál kajákat is elkészítenie, mert hogyan fog akkor főzni a férjének? Vagy a gyerekeinek? Hát igen, erre tényleg nem gondoltam. Szóval azóta Borsit is bevonom mindenbe, és Bíbor is csinálja a PKU-s dolgokat, hiszen nem tudjuk, nem hordozza-e ő is a PKU génjét (25% az esély rá) és még előfordulhat, hogy neki is szüksége lesz erre a tudásra.
Szóval amikor a múlt héten megláttam, hogy mellettünk a St Barnabás templomban sütőstúdiót indítanak gyerekek számára nagyon belelkesedtem - hiszen főzni jó. Kicsit ugyan féltem, hogy Borsi mit fog szólni, hiszen ő főzhet ugyan, de nem kóstolhat, de ez persze őt nem zavarta. Az oktatókkal is beszéltem, akiket megnyugtattam, hogy Borsi nem eszik - de ha mégis meg akar kóstolni valamit, akkor ne tiltsák meg neki, hiszen ő tudja nagyon pontosan mit ehet, és ne féljenek, attól, hogy megérinti, nem lesz baja. A tanárok pedig megnyugtattak, hogy nem is nagyon lesz itt más, csak zöldség-gyümölcs, hiszen amúgy is az egészséges ételek elkészítése a cél. Ehhez képest az első héten rögtön "mince pie" volt terítéken, ami egy speciális diós-mazsolás pite. A vicces a dologban, hogy előre elkészített tésztát használtak fel hozzá a gyerekek (semmi helyben gyúrt maszatolós dolog) és még a töltelék is bolti, előre bekevert változat volt. Mondanom sem kell - egyik gyerek se kóstolta meg. Borsi tudta, hogy neki nem szabad, Bíbor meg utálja a mazsolát. De azért élvezték. Mert főzni jó, még így is.
De mennyivel jobb itthon! Élvezik a mérést, a gyúrást, a szaggatást és persze az evést is. A mi karácsonyi családi kedvencünk a linzer. Csak nagyon hamar elfogy, így vagy ipari mennyiséget csinálok belőle és eldugom a falánkok elől, vagy vállalom, hogy karácsony előtt 4-5 alkalommal is nekilátunk. Persze mindig kétféle változatban.
Ez a csodálatos linzer, amelynek eredeti neve linzer "Kiss Katalin módra", de az én lányaim csak virágos sütinek hívják az egyik dolog, amit a PKU-nak köszönhetünk. Merthogy először a PKU-s verziót ismertük meg és én kitaláltam, hogy ha ez ilyen finom, akkor a már ismert módszer szerint próbáljuk meg visszafordítani normálra. Tehát fehérjeszegény liszt helyett normál lisztet, tojáspor helyett tojást. És láss csodát, a dolog így is működött! Sőt! Ilyen finom, hosszan eltartható linzert semmilyen más recepttel nem sikerült eddig csinálnom. Az eredeti recepten én annyit finomítottam, hogy sima liszt helyett fele fehér-fele teljes kiőrlésűvel készítem a tésztát. Így még finomabb, puhább és még egészségesebb is. A vastagsággal is lehet játszani - az egészen papírvékonytól a kicsit ducibb darabokig nálunk mindegyik menő. Fura módon, amikor elkészül, kicsit törékeny - ezért érdemes várni a lekváros ragsztással, míg kicsit kihül, mert akkor sokkal puhább és nem törik olyan könnyen.

Tehát a recept - Linzerkarika Kiss Katalin módra
- 20 dkg liszt,
- fél csomag sütőpor
- 10 dkg cukor
- 1 cs vaniliás cukor
- fél citrom leve
- 1 tojás
- 12 dkg vaj vagy margarin
- lekvár az összeragasztáshoz
- tetejére porcukor

A hozzávalókat összegyúrjuk és sodrófával kisimítjuk, ezerféle formát lehet belőle szaggatni, a lényeg az, hogy mindenből kettő legyen - egy normál és egy közepén lyukas. Ezeket kell majd egy picike kanálnyi lekvárral összeragasztani. Én nem porcukrozom, de azt is lehet.
Ez a mennyiség nálunk egy nap alatt fogy el - ezért minimum a dupláját, de nagyobb család esetén négyszeresét érdemes csinálni. Nagyon fontos, hogy gyorsan megsül, ezért nem szabad felügyelet nélkül hagyni. Nincs annál nagyobb konyhai szomorúság, mint amikor az ember egy egész tepsi fekete linzert dob a szemétbe.
Sok helyen lehet kapni lyukasztós formákat, általában nagyon drágán, amivel egy rugó segítségével éppen tökéletes linzereket lehet készíteni. De ez teljesen felesleges. Ha van otthon egy almacsumázó, akkor azt is be lehet vetni - de ha semmilyen célszerszám nincs a közelbe, egyszerűen egy tompa késsel vagy egy kiskanál végével is csodás lyukakat lehet alkotni.
[ Read More ]

Az "egy zserbó - egy gyerek" átok megtörése

A zserbót felnőttfejjel ismertem és szerettem meg. Ma már nem tudnám elképzelni a karácsonyt nélküle, még akkor is, ha nincs érte oda a család minden tagja.

Ma már egyszerűen érthetetlen számomra, hogyan is élhettem huszonsokévig zserbó nélkül. Nálunk a bejgli volt az ünnepi étel, az is boltból, gondolom zserbót nem lehetett kapni a környéken. Vagy ha volt is, kit érdekelt. Engem biztosan nem. Kicsi gyerekként csakis a rózsaszín süteményekért rajongtam, így hát minden ünnepre puncstortát kértem. A zserbó barna, csokis, diót - és ez a kombó sokáig nem nyűgözött le. Persze így utólag nem csodálom, mert a bolti zserbó meg se közelíti azt a finom, lágy, illatos, édes süteményt, amit házilag lehet csinálni.
Az első zserbót anyósomnál ettem sok-sok éve karácsonykor. Annyira lenyűgözött, hogy rögtön benyomtam egyszerűen nem bírtam abbahagyni a csipegetést. Minden falat után úgy éreztem, hogy még és még kell belőle. Nem csoda hát, hogy amikor az elsőszülöttemmel bevonultam a kórházba szülni, és az anyós megkérdezte, mit süssön amikor látogatóba jönnek, csakis az ő zserbójára tudtam gondolni. Az egész szoba ebből falatozott, és mindenki egyetértett abban, hogy szerencsés vagyok, amiért ezzel kényeztetnek.
De sajnos a zserbó ünnepi étel, nem kerül minden nap asztalra (persze lehet, hogy ez szerencse, mert ha állandó hozzáférésem lenne, már száz kilósan gurulnék). Jól emlékszem, hogy a következő zserbó adagot akkor kaptam, amikor a középső lányom megszületett. Utána nagy szünet. Valahogy egyik családi ünnepen se került elő a zserbó, hiába vártam.
De nem estem kétségbe. Vettem pár szeletet a sarki cukrászdában.
Azt a csalódást el se tudom mondani! Száraz, dió helyett dejó van benne, baracklekvár csak nyomokban és a tetején valami vékony, ízetlen máz. Pfuj! Ezért még bűnözni sem érdemes.
Mivel azonban pontosan tudtam, hogy nem fogok minden tepsi zserbóért szülni egy gyereket, muszáj volt kiderítenem, tudok-e ilyet én is csinálni. Egy gyors netes csekkolás után rájöttem, nem olyan nagy kunszt. Egyszerűen be kell gyúrni egy adag kelt tésztát, négyfelé osztani, majd egyesével szépen kinyújtani. A recept utána már pofonegyszerű. Egy réteg tészta, rá egy nagy rakás baracklekvár, rá egy harmadnyi cukros dió és így tovább, míg az utolsó adag tészta is be nem fedi a sütit. Ha kihűlt, egy kis vajjal felmelegített cukros aranykakaóport kell a tetejére önteni és voilá, már csak a fel kell szeletelni kicsi guszta darabkákra.
Már az első alkalommal pont olyan lett, amilyennek lennie kell. Ráadásul egy hatalmas tepsivel. Ami csak azért volt baj, mert a férjem csak kevés diót tud megenni, mert aftás lesz tőle a szája. Bíborka lányom közölte, hogy a dió csípi a száját és ő ezt nem szereti, Borsika meg ugyebár (PKU) meg se kóstolhatta. Adtam anyámnak, a nővéremnek, a hugomnak - de egy fél tepsit így is nekem kellett megennem. Ami elsőre isteni állapotnak tűnt, egy idő után már kicsit egyhangú karácsonyi koszttá vált. Ezt ettem reggelire, vacsorára és ugyan egy hét múlva is ugyanolyan szép, finom és piha volt, azért egy kicsit besokalltam tőle. Nem is vettem elő a receptet egy teljes évig.
Idén szerencsére nem kellett félnem, hogy rajtam ragad, mert a tepsi nagyobbik részét egy helyi magyarok által rendezett télapó-ünnepségre vittem el, ahol szerencsére gyorsan elfogyott. Ami meg itthon maradt, azt a férj (akinek most nem lett aftája) és Bíborka lányom (akinek most már nem csípi a száját a dió) gyorsan elfogyasztotta, igaz, most Kisbende is besegített.
Szóval a helyzet az, hogy bár karácsonyra sütöttem, de már nincs belőle. Alig tudtam pár szeletet megmenteni a fotó készítéséhez. Azóta már bérsütést is elvállaltam egy kedves és nagyon terhes helyi barátnőmet fogom a zserbómmal tehermentesíteni karácsonykor, és ha már miatta úgyis nekilátok, akkor már nem nagy kunszt dupla annyit begyúrni. Hogy azért nálunk is legyen a karácsonyfa alatt egy kis hazai.

A recept:
Tészta:
- 500 gramm liszt (én most sima angol "plain flour"-t használtam, és minden félelmem ellenére remekül működött)
- 25 gramm élesztő
- 1.5 dl tej
- 100 gramm cukor
- 250 gramm vaj
- 1 tojás
- egy csipetnyi szódabikarbóna
- egy csipetnyi só

Töltelék:
- 200-300 gramm darált dió
- 150 gramm cukor
- sárgabaracklekvár

Máz:
- 2 evőkanál vaj
- 2 evőkanál keserű kakaópor
- 4-5 evőkanál cukor


Kb egy deci langyos tejbe szórunk pici cukrot, és felfuttatjuk benne az élesztőt, majd összegyúrjuk az egészet. Félórát meleg helyen kelesztjük, majd négyfelé osztjuk és az első réteget a tepsibe simítjuk. Ezt bekenjük vastagon lekvárral (nem érdemes spórolni vele) erre rászórjuk a cukros dió harmadát. Ezt megismételjük háromszor. A végén a tészta lesz felül. És süthetjük is, 180 fokon olyan félóra. Amikor a teteje is megbarnul, kiszedjük és lehűtjük. Amikor hideg, főzzük össze a mázat és öntsük rá. Amikor kihül, megdermed - kezdhetjük szeletelni és enni!

A férjeké hagyományosan a széle, ahová kevesebb töltelék jut és nem olyan szép. Ez ő hősies feladatuk, de ha a felvágást is rájuk bízzuk, ne csodálkozzunk azon, hogy tízcentis szegélyt hagynak. De ha rákérdezünk, akkor csak a mi kedvünkért - hogy ami megmarad, tökéletes legyen a vendégek előtt.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...