Három gyerekkel irány Anglia!

Ha valaki tudni akarja, hogy milyen az igazi "angol kert" akkor ide kell eljönnie - mondják az okos szakemeberek. Merthogy ez Anglia legszebb kertje. És ezt nem én mondom - ez az általános vélemény. Az biztos, hogy ez az első hely, amelyet a National Trust csakis a kert miatt vett meg - igaz, hogy igazi pompájávan tündököljön, még hozzáraktak 4 millió fontot és olyan tíz évi restaurációs munkát. De megérte. Mert ez a kert .... az tényleg lélegzetelállító!

Persze ne olyan grandiózus kertet képzeljetek el, mint amit Versaillesben látni, vagy akár a Hampton Courtban - hogy az ember kilép a házból és ott van a lába előtt egy csodás formára nyírt több hektáros csoda, ami a méretével és a szimmetrikus rendjével lenyűgözi. Ez a kert nem ilyen. Sőt, nincs olyan pontja, ahonnan teljesen be lehetne látni. Ettől lesz varázslatosan elbűvölő.



Hidcote Manor apró szobácskákból áll (28 ilyen van) ezeket sövények választják el egymástól, és minden szoba más és más. Az egyikben szökőkút van, máshol labirintus, kis folyó lépőkővel a közepén. Az egyíkben egy káprázatos lila fa van a középpontban, másutt meg hófehér apró virágszőnyeg. Persze mindenhonnan többfelé is lehet menni. Az ember nem is tudja eldönteni, merre is menjen felfedezni, mert érzi, hogy minden irányban csodák várnak rá és nem is csalódik. Nincs kijelölt út, megy az ember, ahová a szíve viszi és nem csalódik, mert lenyűgöz, meglepő és gyönyörű minden egyes szoba. Amikor először itt jártunk, akkor elég sokkoló volt szülőként, hogy mindegyik gyerek szó szerint transzba esik a hely mágikus erejétől és fel akarja fedezni, ha lehet, akkor egyedül. Mi meg azt se tudtuk, melyik után szaladjunk, nehogy elvesszenek a szobácskák labirintusában.



Arról nem is beszélve, hogy elég fő motívum a víz - tavak, szökőkutak és persze patakocskák fonják be a kertet, rengeteg híd is van, és egyik sem 100%-osan gyerekbiztos. Alacsony korlátok, vagy épp nincs is korlát, van olyan patak, ahol kövekre kell lépni, hogy át tudj rajta kelni. Persze az egész csak illúzió - valójában minden olyan jól van megépítve itt, hogy a vízbe esés esélye szinte nulla. (De kreatív gyerek azért mindenütt akad ugyebár.)

Amúgy a kert története is vicces - bármilyen autentikusan angolnak is tartják, valójában egy amerikai gyáros álma valósult meg itt, aki azért csinálta a szobácskákat, mert a dombtetőn álló ház iszonyat szeles volt, minden növénye meghalt, és a sövény adott ezeknek védelmet.
Tegnap este láttam egy dokumentumfilmet a kertről, hogyan restaurálták. Ilyenkor mindig elképedek azon, hogy Angliában mi mindent megőriztek a hivatalok. A kutatók megtalálták még azt a katalógust is, a Nemzeti Kertészeti Könyvtárban (mert van ilyen), ahová beírták, hogy 1920-ban (majd száz éve!!!) milyen könyveket kölcsönzött ki a ház ura, így meg lehet találni, honnan vette az ötleteit. De az Edinburghi Botanikai kertben azt a szintén százéves könyvet is megtalálták, ahol benne van, hogy milyen magokat vett és miket nevelt eredetileg a kertjében, merthogy persze a National Trust nem csak úgy ültetgeti találomra az itt található virágcsodákat, hanem pontos kert-rekonstrukciót végeznek. Mindent igyekeznek az eredeti állapotban tartani - vannak olyan növények is, amelyeket még az eredeti tulaj ültetett 80 éve oda, ahol most virágzanak. Meg olyan is, amit itt nemesítettek ki és a latin nevében is benne van a "hidcote" szó.

A húszas évek ugyanis kert és növény szempontból fantasztikusan érdekes korszak volt - ekkoriban járták a botanikusok a világot, távoli helyekre vezettek expedíciókat és mindenhonnan egzotikus növényeket hoztak Angliába, ahol azokat szaporították, szétosztogatták. Így ebben a kertben is különleges virágokat, növényeket lehet látni. Több mint négyezer féle növény él itt - és persze hatalmas stáb dolgozik azon, hogy minden a helyén legyen.
Apró jótanács - kényelmes, vastag talpú cipőben érdemes jönni, mert a kerti utat élére állított kövekből rakták ki, amik azért nyomják az ember talpát, ha nem megfelelő a cipője. A lányok szerint kár, hogy nem hoztunk gumicsizmát, mert akkor be tudtak volna gázolni a patakba is... ez mondjuk vérmérséklet kérdése, az biztos, hogy nem szólnak senkire, ha effélére vetemedne.

Szeretem az angol múzeumokban (és ez a kert is egyféle múzeum, ha úgy vesszük) hogy nem korlátozzák az embereket a felfedezésben. Ez egy kert. Egy élő organizmus, ami arra lett kitalálva, hogy az emberek élvezzék. Tehát nincsenek olyan táblák, hogy fűre lépni tilos, vagy hogy aki leszakít egy virágot, az hatalmas bírságot fizet és még ki is utasítjuk, azután, hogy a rendőrségnek átadtuk. Nincsenek teremőrök, nincsenek emberek, akik azt figyelnék, nem térsz-e le az útról. Vendég vagy - és nyilván elvárt, hogy úgy viselkedj, mint egy vendég (tehát, hogy ne engedd meg a gyerekednek, hogy letépje a tulipánokat és csokrot csináljon belőle) de ez szerintem teljesen normális elvárás, amit a józan ész diktál.



Az én gyerekeim is tudják, hogy tépkedés nincs - de mondjuk az nem tilos, hogy a földre hullott virágfejet vagy virágszirmokat felemeljék, összegyűjtsék. Nekem viszont nem kell attól rettegnem, hogy emiatt bajba kerülünk. Megjegyzem - a fűre lépni is szabad. (Valójában a négy év alatt egyszer találkoztam csak Angliában fűre lépni tilos táblával...)
Természetesen itt is lehet ebédelni, de a piknikezés se tilos. Igaz, mi nem találtunk olyan pados-asztalos helyet, ahol kényelmesen le lehetne ülni - a kijejölt pkinikezős hely egy nagy rét, ahová pokrócot lehet leteríteni. De pad azért akad egy pár a kertben, és senki nem szól, ha az ember épp azon ülve eszik meg egy szendót.
A gyerekek számára a recepción ingyen adnak egy füzetet, ami tele van mindenféle feladattal, amiket a kertben el lehet végezni, és a weblapon kifejezetten arra bátorítják a gyerekeket, hogy másszanak fára, guruljanak le a domboldalon, vagy hozzanak magukkal sárkányt és eregessék, vagy éppen adjunk a kezükbe térképet és engedjük el őket, had fedezzék fel maguknak egyedül a kertet.
Megjegyzem - az utóbbi megszívlelendő tanács, hacsak nem akar valaki a folyamatosan eltűnő kölkök miatt aggódni. Vannak azért elég jó kis találkapontok, amiket ki lehet jelölni.

De van itt szabadtéri teniszpálya is, ahol ki vannak készítve már az ütők és a labdák (mintha tényleg vendégek lennénk) de be lehet húzódni a nemrégiben elkészült üvegházba is. Ha valaki odakészül, érdemes lecsekkolni a hivatalos weblapot, mi mindent kínálnak a "sima" felfedezésen kívül. Nálunk most a lányok nagyon belelkesedtek a júni végi szabadtéri mozielőadás lehetőségén (A Grease jó kis film, ráadásul még korabeli ruhás jelmezekben is lehet menni, megválasztják majd az este legjobb hasonmásait is!) De akad olyan nap, hogy festők jönnek a kertbe, és tanácsot adnak az érdeklődőknek, hogyan is kell virágot festeni. De kínálnak lehetőséget sátorozásra is, vagy hajnali 5-kor kezdődő madármegfigyelésre is. Ezek az extra programok természetesen fizetni kell még a National Trust tagoknak is. (A képek között vannak egészen frissek és 2012-ben készültek is, mert akkor jártunk ott először.)

Ha csak kevés időnk van, akkor mindenképp ez a number one kirándulóhelyünk. Megunhatatlan, főleg a kert miatt, amihez hasonlót még sehol nem láttunk. Ez a tökéletes természetes természetes játszótér, több tucatnyi óriási 15 méternél is magasabb tiszafával, amik között, alatt nagyszerűen lehet bújócskázni.

A ház maga egy igazi régi, Tudor korabeli favázas kis palota  a 16-ik századból, amit azonban a 19-ik század elején erőteljesen átépítettek, furcsa módon elsősorban azért, hogy méginkább középkorinak nézzen ki. Ekkor vettek és tettek bele egy csomó 16-17-i századi bútort is, meg egy csomó faliszőnyeget. Ez a 27 17-ik századi szőnyeg szakmai szempontból mind izgalmas és ritka kincs - de gyerekszemmel unalmas szürke és barna. Persze hát az idő vasfoga.

De azért a szövés fontos mesterség volt a középkorban - segített melegen tartani a kastélyt, meg hát díszes is volt, nem utolsó sorban színes is. Hogy a gyerekek ezt minél jobban átérezzék, az egyik emeleti kis szobában pk maguk is kipróbálhatják a szövés művészetét - vasárnaponként egy szakavatott szövőmester segítségével, aki egy lélegzetelállítóan szép szőnyeget sző a helyszínen. De minden nap ott van a játékkeret, és a sok-sok színes fonál. Mondanom sem kell, a lányok egész nap el lennének itt, hevesen siránkozva, hogy miért is nem a középkorban születtek, mert akkor tényleg ez lenne a munkájuk.

Egy kis kép a belső térről. Érdemes megnézni a kandalló fölötti kis szekrénykét, amiben a háziasszony az értékes dolgokat tartotta - úgy mint cukor és a fűszerek. A folyosó végén egy bálterem van - amit a 20-ik században alakítottak át a magtárból. A végén egy gyönyörű félkör alakú ablakban lehet megpihenni, ahol annak idején Mária királynő is ült egy kicsit 1927-ben, amikor itt teázott. A szoba, amit előkészítettek számára az emeleten van - még egy ágyat is csináltattak neki, hátha meggondolja magát és itt alszik, de erre nem került sor.
Van viszont egy másik ágy, amelyben Margit királynő aludt, VI. Henrik felesége aludt a 15-ik században a Tewkesbury csata előtt - ha hinni lehet a legendáknak. Az biztos, hogy a nevezetes tett (mármint az alvás) nem itt történt, de az ágy azért híres darab.

A gyerekek számára persze mindez teljesen érdektelen - ők azt értékelték, hogy van olyan falikárpit, amelynek a szereplői követik őket a szemükkel, bármerre is járnak. Meg hogy állati kisértetiesen recseg a padló néhány helyen. De a fő attrakció a kutya a lámpabúra alatt.

Igen, ez a kutya. Kilenc darabot rejtettek el belőle a házban, aki a túra végén bemondja a pontos számot, az ajándék matricát kap.Megjegyzem - időnként átpakolják őket, nehogy megunják azok, akik visszamennek. Szerintem állati jó ötlet - még Bendét is teljesen lefoglalta a kutyavadászat. Milyen egyszerű ötlet, és mégis, milyen szórakoztató.


De persze a ház maga bakfitty a kerthez képest, mert itt az az igazi szenzáció. A több mint száz darab 300 éves tiszafa, amelyek a hegyi beszéd tematikáját idézik.

Ez lenne itt maga a hegy - egy spirál alakban elrendezett sövényúton lehet felmenni a tetejére, majd onnan vissza a kertbe magába, ahol 12 nagy fa van, amely a 12 apostolt szimbolizálja a négy nagy pedig a négy evangelistát. No, nem mintha a gyerekek értékelnék a szimbolikát - őket az érdekli inkább, hogy a tiszafák alatt óriási hely van, ahová be lehet bújni. Ennél nagyszerűbb bújócskapályát kigondolni sem lehet. És nem csak a két fa közé lehet bemászni, mint ahogyan a képen látni, de alájuk is. Maga a mennyország.

Itt egy jó kis közeli kép az egyik sövény alatt bujkáló gyerekről. Igen, a térdén az sár. Ez a nap végére sokkal rosszabbul nézett ki, és egy mosás ki se hozta. Ez van, az itteni kirándulásba ezt bele kell tervezni.



Na jó, bevallom, szülői szemmel azért elég rémisztő, hogy hirtelen minden gyerek eltűnik és sehol sem látjuk őket - de mostanra kitapasztaltuk, hogy nem tudnak kimenni, csak a főbejáraton, oldalt is kerítés veszi körbe az egészet (kivéve a tó felé vezető utat), szóval ha a megfelelő stratégiai ponton állunk meg, akkor azért eléggé kézben lehet tartani az eltűnéseket.

Mivel a föld maga agyagos, elég sok sárra számíthatunk (gumicsizma alap) és ha sok eső esett időnként be is zárják a kertet, szóval érdemes azért a látogatás előtt online lecsekkolni a nyitvatartást.
Ha a gyerekek megunták a kertet, akkor elég nagy kirándulóösvényt is találunk itt, ahol például ilyen boszorkánykunyhóba is be lehet menni. Aki pedig megéhezett, az egy elég nagy éttermet is találhat itt. (A stew meglepően finom!)
A parkoló mellett ha nem a ház felé indulunk, akkor egy nagy konyhakertet is lehet találni, kis tóval a közepén, ahol locsolókannák is ki vannak rakva (mondom én, gumicsizma) és lehet locsolni a növényeket. Persze ez is más minden évszakban - ősszel például tökökkel volt tele és rengeteg Halloweenes madárijesztővel.

Mivel Zsolt végre jobban van, a suliban meg két hét iskolai szünetet kaptak a gyerekek, ráadásul még a nap is olyan erővel süt, hogy ma például lepirult az arcom és meg is fájdult kicsit a fejem, amiért nem raktam rá kalapot - szóval ismét nekiláttunk gőzerővel utazgatni. Rövid hezitálás után úgy döntöttünk, hogy nem megyünk Spanyolországba, sem Magyarországra ebben a tavaszi szünetben (hosszú az út, kevés a pénz) hanem a környéket fedezzük fel. Na, nem mintha ez nem történt volna már meg jó párszor. De mégis megdöbbent, hogy mennyire sok-sok dolog van még mindig a közvetlen közelünkben, amit nem láttunk.

Már írtam, hogy megvettük a National Trust éves bérletét - a családi jegy 95 font egy évre, és ezért a pénzért egy évig 500 kastélyba, kertbe, udvarházba és más helyre mehetünk be. Télen nagyon sok hely teljesen vagy részlegesen zárva volt - most azonban minden megnyílt és úgy döntöttünk, hogy akkor nekilátunk és meglátogatunk egy csomó új helyet.
Bevallom, úgy érzem, hogy számunkra ezek a kirándulások tökéletesek. Mert imádom ugyan Londont, és szívesen megyek Oxfordba vagy bármely más híres nagyvárosba - de azért három gyerekkel egy városlátogatás azért elég macerás. Nagy a tömeg (mindig nagy), fegyelmezetten kell viselkedni, (fogni kell a szülők kezét, pláne a négyévesnek), nem lehet csak úgy szaladgálni. Ráadásul előbb-utóbb mindenki megéhezik, de ha még viszünk is szendvicset, akkor is pisilni kell, pihenni kell - szóval beülni. Meg hát ugyebár okosan kell adagolni a kultúrát és a szórakozást - egy nagycsaládban mindenkinek más az igénye, na. Nem könnyű összehangolni.
Na, a National Trust pont erre van kitalálva. Mert minden egyes helyre, alapvetően ugyanaz a felépítés a jellemző: egy hatalmas birtok közepén van egy ház, ami alapvetően múzeum. Tehát van tér, ahol a gyerekek szaladgálhatnak, fára mászhatnak, játszhatnak, üvöltözhetnek. Nincs autó, tehát nem stresszes elengedni őket. A ház maga viszont mindig kultúrprogram, ami a gyerekek aktuális tűrőképességét figyelembe véve adagolható. Van, amit csak második-harmadik alkalommal tudunk teljesen bejárni, de hát ez is belefér.
Az olyan kényelmi szolgáltatásokról nem is beszélve, hogy az összes helyen van kávézó, étterem, tiszta WC, szuvenírbolt (egyre kevésbé izgalmas), gyakran még kis antikvárium is, vagy helyben termelt biozöldségek, kertészeti cuccok. És persze piknikezni mindenütt szabad, a legtöbb helyen nagyon normális asztalok vannak. Tehát ha van idő-erő, akkor reggel telepakoljuk a hátizsákot kajával és akkor egy fillért se kell költeni. Ha szaladósabb kedvünkben voltunk, akkor meg veszünk kaját ott. (Mondjuk az éttermek általában drágák és a minőség se mindig jó, de hát ennyi rizikót időnként bevállal az ember.) Egy ilyen helyre a családi belépő amúgy 25-35 font, tehát könnyen kiszámolható, hogy 3-4 alkalom után a bérlet simán behozza az árát.
Én azért is szeretem a bérlet dolgot, mert leveszi rólunk azt a feszkót, hogy MINDENT látni kell. Mert hát ingyen van, közel van - simán visszajöhetünk máskor is, és persze a közeli helyekre megyünk is. Nem kell feltétlen kora hajnalban kelni, indulni - simán ráérünk ebéd után is menni, mert ha 2-er érünk oda és 5-kor eljövünk (akkor zárnak amúgy) és csak a felét látjuk, akkor is mi van. Majd megnézzük legközelebb, ami kimaradt, ha érdemes.
Annak idején ezért szerettem Pesten az állatkerti bérletet is. Bementem a gyerekkel és azt csináltuk, amit ő akart. Nem volt az a feszkó, hogy gyerünk, hát a tigrist nem is láttuk még, siessünk. Egyszer a gyerekem fél órán át a tócsában fürdő verebet figyelte és ez nekem teljesen okés volt. De amikor egy másik kislány is leállt mellé, hogy ő is azt nézze, akkor apuka nagyon ideges lett "hát nem azért fizettem ennyi pénzt, hogy a szaros verebet nézzed, gyerünk, forduljál meg, nézzed a zsiráfot" kiabált és elrángatta szegény gyereket. Pedig a veréb érdekes volt - a zsiráf meg nem csinált semmit, csak állt.Akkor annyira nagyon-nagyon örültem neki, hogy bérletünk van és az én gyerekem heti két-három alkalommal is azt néz, amit ő akar, nem azt, amit muszáj neki.
Ilyen ez a National Trust is nekünk. Van olyan ház a környéken, ahová már négyszer is visszamentünk, mert a gyerekek imádják. Furcsa módon, minden egyes alkalommal ragaszkodnak hozzá, hogy a házat is bejárjuk (pedig tényleg kicsi és annyira nem is izgalmas) de tényleg minden alkalommal meglátunk benne valami újat. Elolvasunk egy plusz táblát a faliszőnyegekről, vagy a ház tulajdonosáról.
Külön bónusz, hogy minden hely igazi meglepetés. A környékbeli nagy turistalátványosságokon már túl vagyunk, és a messziek közül is kipipáltuk már a legtöbbet. Ha őszinte akarok lenni, nincs is már semmi az angol-bakancslistámon. (Na jó, talán még Hadrianus fala - de mindenki azt mondja, hogy nem egy nagy durranás, tényleg csak egy kőfal, szóval ha összejön, akkor örülni fogok neki, ha nem, akkor nem fogok a halálos ágyamon sírva sajnálkozni miatta.)
Szóval nagy turista-vágyaim nincsenek - de azért új dolgokat látni nagyon szeretek. Ezekről a helyekről pedig még soha-soha nem hallottam. Packwood House, Hanbury Hall, Upton House, Badsley Clinton. Tegye fel a kezét, aki hallott már róluk! Bevallom, számomra tökéletesen semmitmondó szóösszetételek voltak eddig. Indulás előtt persze megnézzük a kis könyvünkben amit a tagsággal kaptunk, hogy mégis mit várhatunk tőle, de hát az se mond sokat. Pár kép, rövid leírás, hogy mondjuk a "Croft család otthona volt hatszáz éven át". De hát mivel az itteni történelmi családokat nem nagyon ismerem, ez aztán meg végképp nem mond semmit. Azt meg ugyebár végképp nem lehet tudni, hogy ez érdekes lesz, megspékelve mindenféle apró izgalommal, szépséggel - vagy olyan uncsi. Hogy van-e benne gyerekeknek szánt feladat, adnak-e kis térképet, amivel a kertben lehet kis táblákat megkeresni, találunk-e olyan tulipánt, aminek narancsillata van, lesz-e ott egy béka, amit négykézláb követni lehet, albínó pávák vagy egészen szelíd szarvasok.
És maga a ház...! Meggyőződésem, hogy nincs még egy ország, ahol ennyi tökéletesen berendezett régi házat lehetne látni ilyen tömegben. Sokszáz éves székek, asztalok, festmények, kárpitok, függönyök, és a könyvtárak! A csupasz falú francia kastélyok a Loire mentén elbújhatnak ezek mellett - az meg külön pikáns, hogy sok helyen még ma is ott lakik a család, a kastély egy kisebbik, elzárt részében.Az én művészettörténész lelkem időnként sikongat a boldogságtól - elképesztő szépségeket látunk, mérhetetlen gazdagságot, fényűzést. Csupa-csupa szép tárgyat, sokszáz éves festményt, kecses széket, asztalt - ráadásul eredeti közegben.
De minden egyes ház-kastély kínál valami pluszt is, amit a gyerekek is imádnak: sok helyen vannak szobák, ahol be lehet öltözni az adott kor ruhájába, másutt a szövést lehet kipróbálni, régi játékok replikáival lehet játszani - de az én gyerekeimet múltkor egy olyan kiállítás bűvölte el, ahol régi tárgyak voltak kirakva és mindet ki lehetett próbálni. Nem kell extra dolgokra gondolni - lehetett tekerni egy zinger varrógépet, krétázni pár táblán, tekerni egy hagyományos telefont és persze írógépen írni. Utóbbi lett a sztár, el se lehetett rángatni őket. Hiába mondtuk, hogy a kastély felét még nem is látták, a válasz az volt, hogy "anya, kastélyba minden hétvégén megyünk, de írógép csak itt van." Nem is kérdés - igazuk volt.
De azért nekünk is, hogy amíg ők ott játszottak, felváltva a férjemmel azért elszöktünk megnézni a kastélyt is. Merthogy az is csodaszép volt. Remélem legközelebb a gyerekek is felfedezik.

Egyszerűen szalad az idő.  Nem tudom mással mentegetni magam, csak ezzel a közhellyel. Pedig nagyon meg akartam írni a 2013-as év folytatását, különösen, ha már az első részt is megcsináltam, akkor nem legyinthetek a másikra. Különösen azért, mert az sem volt épp rossz és ott is gyönyörű képek készültek. Naná, hiszen gyönyörű helyeken jártunk.

Augusztus

Amikor a lányok nosztalgikusan emlegetni kezdték, hogy régen milyen jó kis táborokban voltak, akkor rájöttem, hogy teljesen másként gondolok azokra az időkre, mint ők. Számomra a tábor egy olyan hely, ahová le tudom passzolni a gyerekeket, mert 10 hétig, a teljes nyári szüneten át nem tudok velük lenni, hiszen dolgoznom kell. Viszont mindig próbáltam jó helyeket találni nekik, így számukra a tábor egy varázslatos hely, ahol jól érzik magukat, új barátokat szereznek és új dolgokat tanulnak. És ez bizony hiányzott nekik. Nosza, hát kerestem nekik gyorsan egy tábort, méghozzá ha már úgyis a Balcsinál vagyunk, akkor vitorlásat. Már az első nap egyedül manővereztek egy kis hajóban a part mellett és természetesen imádták. Sok dolgot tanultak az egy hét alatt és persze új barátokat is szereztek.


Szeptember

Amikor két éve beirattam Bendét a lányok által is látogatott iskolába, inkább poénnak szántam. Nem gondoltam, hogy még most is itt leszünk. Nem hogy Angliában, de ugyanabban a városban, de még ugyanabban a lakásban is. De most nagyon örültem, hogy ezzel nincs gond - a fiam iskolás lett. Igen, 3 év fél évesen. Ez csak előkészítő év - de mivel az iskolában van a csoportjuk, nekik is kötelező az egyenruha. Furcsa dolog reggelenként vasalt inget, öltönynadrágot adni a fiamra. Olyan komoly nagyfiú ebben a ruhában. Persze ez az iskola azért nem ugyanolyan, mint otthon. Például csak napi három órát tölt ott - ami szánalmasan kevés. Neki persze nagyon jó, hogy délre, ebédre hazajön, délután itthon van - de számomra rohanás minden délelőtt. Mire kitakarítok és megfőzöm az ebédet már mehetek is érte. Azt gondoltam amúgy, hogy napi három óra semmire se lesz elég - de valójában elképesztően sokat tanulnak ezalatt az idő alatt. Például már tudja majdnem az összes betűt, ráadásul ezeket nem csak felismeri, de le is tudja írni. No, nem gyöngybetűkkel, de azért felismerhetően.(Viszont megjegyezném, hogy három iskoláskorú gyerek heti 15 ingét vasalni egyáltalán nem jó móka.)

Október

Azt hittem, hogy az elmúlt években jól megismertük a környéket és idén nem lesz már mit néznünk. De aztán megvettük a National Heritage kártyát, és vele együtt kaptunk egy könyvet arról, mely helyekre érvényes. Ez a klubtagság amúgy végtelenül jó találmány. Egy évre két felnőttnek kb 35 ezer Ft-ba kerül és fejenként hét gyereket vihetünk magunkkal ingyen több mint 500 helyre. (Ez a nagycsaládos kedvezmény!) A térképet nézve kiderült, hogy tucatnyi apróbb kis udvarház, kastély van a környéken hatalmas parkokkal, ahol meg lehet futtatni az aprónépet. Mivel Bende számára még mindig a futás a legjobb program (maratonista lesz, ez már eldöntött tény) ez fontos szempont. Mivel ezek a helyek közel vannak, és immáron ingyen - így tökéletes vasárnapi program lett belőlük. Semmi stressz - ha csak délben megyünk és csak két órát töltünk ott, az is teljesen rendben van. Ha nem látunk mindent, nem számít, majd legközelebb. Van olyan hely, ahol már 4-5 alkalommal jártunk - és nem, még mindig nem unalmas. Egyrészt azért, mert három gyerekkel azért nem lehet tökéletesen koncentrálni arra, ami körülöttünk van, a figyelmünk egy része mindig az övék. Másfelől a házakban mindig vannak új és új programok. A Charlecote Parkban például először az volt a gyerekek legnagyobb boldogsága, hogy plüss-őzeket kellett keresniük, minden szobában elrejtettek egyet. Aki a végén megmondta a kapuőrnek, hányat talált, kapott egy matricát. Ez még Bendét is teljesen lekötötte. Mikor legutóbb jártunk ott, kisbárányokat kellett megtalálni, de mondták, hogy húsvétkor lecserélik majd őket kiscsibékre. A Peckwood House-ban pedig azért imádnak járni a lányok, mert az egyik szobában szőni lehet. Mindegyiknek hatalmas parkja van - őzekkel, bárányokkal, kacsákkal, hattyúkkal, labirintussal, krikett-pályával, játszótérrel, kávézóval, antikváriummal, biopiaccal - mikor, mivel. Nem mondom, hogy ezek a házak mind kihagyhatatlan élményt jelentenek - a legtöbbnek még a nevét se hallottam eddig. De én szeretem a történelemnek ezeket a kis szeleteit és a lányok is szívesen hallgatják a hely történetét, hagyományait, legendáit. Bende pedig... hát ő ebbe nő fel. Miért is ne szeretné?


November

Szeretem, ha látogatókat kapunk, mert sok jó hely van Coventryben, ahová szívesen elviszem őket. Nemrégiben láttam egy listát Anglia 20 legjobb ingyenes múzeumáról - a mi kis városunk két intézménnyel is felkerült a listára. Az egyik a Transport Museum, ahol mindenféle járművet meg lehet találni. Óriási - egy teljes napot el lehet itt tölteni. És nem csak a fiúk, a lányok is élvezik, mert nem csak autók és biciklik vannak, de viktoriánus kori utca is lovaskocsikkal és moziterem is, de még a második világháborús bombázást is újra lehet itt élni. De be lehet ülni a világ leggyorsabb kocsijába is és még a Vissza a jövőből híres Delorianja is a kiállítási tárgyak között van. Bendének természetesen ez a kedvenc múzeuma, időről időre ezért el kell ide jönnünk. A lányok a Herbert Múzeuot jobb szeretik - az a helyi helytörténeti múzeum. Ez a kép is itt készült. A háttérben egy interaktív műalkotás van, több tucatnyi propellerrel. Ha rááll az ember a kicsi piros pontokra (amikből öt van) akkor elindul a szépforgó - ha lelép róla, akkor megáll. Három gyereknek igazi kihívás folyamatosan mozgásban tartani - öt azért elég szépen elboldogul vele. De persze nem ez a legjobb abban, ha vendégeink jönnek - az igazat megvallva a gyerekek leginkább egymásnak örülnek és ki se akarnak mozdulni egész nap, csak játszani pirkadattól késő éjszakáig.De azért jól szokták magukat érezni ezeken a helyeken is.

December 

Bevallom egyre rövidebb az angliai bakancslistám. A legtöbb helyen, amire nagyon vágytam már eljutottam. Loch Ness volt az egyik nagy álmom, Stonehenge a másik. Aztán jó darabig vágytam a Hampton Courtba, VIII. Henrik kastélyába, de végül oda is eljutottunk. Tetszett Wales és imádtam Edinburghot is, London pedig sokadszorra is elképesztően izgalmas. Nem mondom, hogy mindent láttam már, amit lehet - de elég sok dolgot. Egy hely maradt ki, az pedig a Rosslyn kápolna. Aki olvasta a Da Vinci kódot, az gondolom mind kíváncsi rá. Dan Brown szerint ez a világ legtitokzatosabb kápolnája, ami rengeteg titkot rejt. Naná, hogy látni akartam. De aztán amikor két éve épp mellette mentünk el, kifogtuk az évi két szabadnapjuk egyikét - december 31-et. Fájó szívvel suhantunk el mellette - így amikor most megint arra jártunk, azt mondtam, hogy nem számít, hogy még sok-sok óra autózás áll előttünk és nem érdekel, hogy zuhog az eső. Meg kell állnunk és kész. Azt gondoltam, félórás kis program lesz - hiszen végül is csak egy parányi kis templomról van szó. De végül majdnem négy órát töltöttünk ott, és még csak nem is kávéztunk. Dan Brown világhírűvé tette a helyet - és ennek következtében a látogatók száma az egyik pillanatról a másikra megsokszorozódott. Ha tíz évvel ezelőtt jöttünk volna ide, csak a templom lett volna és semmi más. Most már egy hatalmas látogatóközpont várja a turistákat, rengeteg játékkal, látni, olvasni és tapintani valóval. A gyerekeket alig lehetett becipelni a templomba, olyan jól érezték magukat. De benn is izgalmas volt minden - a legjobb pedig egy nő, aki egy órás előadást tartott a templom történetéről, méghozzá nagyon izgalmasat. Elmesélte, hogy járt már itt olyan ember, aki kalapáccsal akarta szétverni az oszlopokat, mert meggyőződése volt, hogy a Szent Grál tényleg ott rejtőzik az egyikben, de volt, aki állította, hogy földönkívüli űrhajók hangárja rejtőzik a templom alatt. Isteni jól mulattunk az előadásán - a gyerekek kedvence mégis a macska lett, aki évek óta itt él a templomban, és időről időre beleül a látogatók ölébe. Sajnos most nem minket választott, hanem az előttünk ülőket. De olyan hangosan dorombolt, hogy mi is hallottuk. És persze simogattuk is. Fotózni sajnos nem lehet benn - de mint megtudtam, nem a titkokat védik. Pár éve egy fotózkodó férfi hátrafelé lépkedve elesett és beütötte a fejét. Mint ahogyan ez Angliában szokás - a sérüléseiért beperelte a kápolnát. Nem nyert - de a tulajdonos úgy döntött, hogy akkor ezentúl mindenki figyeljen jobban és megtiltotta a fotózást. Nem mondom, hogy nagyon komolyan veszik a tilalmat (nem küldik ki a renitenseket és nem veszekednek vele) de én tiszteletben tartottam a szabályt. Ezért csak kinti fotónk van. A bentiek a fejemben vannak meg. De azok nagyon jók!!!!

Bende továbbra is láztalan és remélem, hogy ez már így is marad, mert a múlt héten gyakorlatilag semmit nem tudtunk csinálni abból, amit elterveztünk. Jó, én írtam cikkeket, Zsolt meg csinálta a honlapokat, de csak robotpilóta üzemmódban. A lakás közben esett szét, ebéd nem főtt, vasalás nem volt. De most, hogy végre kijutottunk a sötét alagútból, olyan energialöket  áradt szét bennünk, hogy kiürítettünk egy szobát és elkezdtük belepakolni a megrakott dobozokat. Merthogy két hét múlva költözünk!

Persze a nagy lelkesedés csak addig tartott, ki nem nyitottam az első papírdobozt. Ott álltam fölötte, kezemben egy kupac könyv és azon gondolkodtam: ezt most hová vigyük? Haza, Magyarországra, ahol megint évekig nem akad a kezünkbe vagy vigyük magunkkal Spanyolországba? A döntés egyáltalán nem egyszerű. Amit Magyarországra viszünk, azzal most két hónapig játszhatnak a gyerekek - de lehet, hogy utána egy évig nem.
Ráadásul nem kevés holmink van - döbbenet, hogy két év alatt mennyi minden gyűlt össze. Ide 250 kiló cuccal jöttünk, de szerintem minimum a triplájával fogunk elindulni. A férjem persze ki van akadva rám - mert a súly jelentős része könyv lesz. Megint. És valljuk be, könyvből már éppen elegendő mennyiség van már otthon is. Én meg függő vagyok, rosszabb, mint egy alkoholista, mert tényleg képtelen vagyok megállni, hogy ne vegyek, pláne itt, ahol állati olcsón adják.
A férj szerint Kindle kéne már nekem, vagy járjak naponta könyvtárba, ő nem bánja, de ne jöjjek neki azzal, hogy csak 1 font volt egy könyv, ha most kettőt kell rákölteni, hogy elszállíttassuk, mert akkor már hirtelen nincs is olyan jó árban. A könyv ugyanis messze a legnehezebb cucc, erre már az előző költözésnél rájöttünk. De hát én meg úgy vagyok vele, hogy itt kell megvenni az angol olvasnivalót, mert otthon aranyárban adják, és hát milyen jó is nekem, hogy a gyerekek simán olvasnak angol regényeket, mert ez a legjobb módja annak, hogy megőrizzék a nyelvet akkor is, ha innen elmegyünk. 
Szóval pakolunk, szedjük le a falról a felrakott posztereket, dolgozatokat, képeket, feladatokat. Ahogy a falak egyre fehérebbek lesznek, úgy tűnik el az otthonos érzés is a lakásból és lesz egyre jellegtelenebb.
A nagy szortírozásba Kisbendén kívül mindenkit bevontam - érdekes volt például, hogy a lányok mit választanak. Van egy-egy óriási papírdobozuk, amiben a csizmájuk érkezett, és simán belefér egy A4-es papírlap. Ebbe gyűjtöttük az elmúlt két évben az összes olyan rajzot, dolgozatot, cetlit, amit akkor és ott nagyon fontosnak és megőrzendőnek tartottak. Arra kértem most őket, hogy nézzék át, és dobják ki, amihez nem fűzi őket őrült fontos emlék, hogy csak azt pakoljuk be, ami kell, ne vigyünk haza szemetet. Tök érdekes volt nézni, hogy mi fontos nekik, mi nem - csomó esetben és azt mondtam volna, hogy ezt ne dobd ki, mert tök szép rajz, vagy ezt minek őrzöd, tök hülyeség,k de végül megálltam és nem szóltam bele, mert belegondoltam, én se szeretném, ha anyám döntené el, hogy mi az én fontos emlékem és mi nem. (Mondja az a lány, aki simán megőrizte a gimis szerelme által Amerikából hozott toll csomagolását. Nem, nem a tollat. A csomagolást...)
Érzelmileg furcsán felkavaró ez a pakolás dolog. Kerülnek elő a különböző rétegek, dobozok, amikkel úgy voltam, hogy majd, később átnézem mi kell - és most már nem lehet tovább halogatni. Nézegetem a képeket is, mert most kéne még azokat is albumba rendezni, mert ha jönnek az új élmények, akkor azok elsodornak, és úgy maradnak rendezetlenül, mint a 2005-ös év, amit akkor nem raktam albumba és még mindig a fémdobozban várják a képek, hogy elrendezzem őket. Vagy a nászutunk fotói, 2000-ből. Szóval halogatni nem érdemes, mert akkor az soha nem lesz meg, ilyenkor kell hajtani azt a lezárást, ami méltó befejezés és ünneplés.
Ja, ha már ünneplés - júni 15-én, vasárnap hivatalos búcsúbulink lesz a közeli játszóházban. (Nem olcsó, csak másfél óráig lehet ott lenni, nem adnak kaját - viszont 40 gyerek jöhet, tehát legalább a létszámot nem kellett limitálni...) Persze Borsika ötlete volt, nálunk ő a bulifelelős, kicsi korától fogva. Most is jó ideje mondogatja már, hogy kéne egy ilyet csinálni, és végül beadtuk a derekunkat, mert valóban fontos, hogy legyen alkalma a gyereknek elbúcsúzni, mert az ő életében ez óriási mérföldkő és megérdemlik, hogy esélyük legyen ezt meggyászolni. Az a baj, hogy még elég kicsik ahhoz, hogy fenn tartsák a kapcsolatot, pláne a szülők segítsége nélkül, ezért találtam ki, hogy legyen nekik Borsinak és Bíbornak is egy. Ezt a barátaik bármikor megnézegethetik, de akár a tanárok is, így aki akarja akár most, akár később felveheti velük a kapcsolatot, ők meg gyakorolhatják az angolt és persze a számítógéphasználatot is. Mivel nagyon kicsik, ezért egyenlőre az én felügyeletem mellett zajlik az egész, semmi olyan nem kerülhet fel, amit én nem láttam. Most még csak a régi nyaralások képeit töltik fel, de mivel amúgy szeretnek fotózni, gondolom kinn majd készülnek frissebb fotók is. Nagyon nézik amúgy hányan kattintottak rájuk és nagyon szeretnének biztató kommenteket is, szóval akinek van kedve, az lelkesítse őket egy kicsit. :-)
Szóval a búcsú elkezdődött, a hivatalos helyeken is belejentettük, hogy megyünk és ahogy pakoltam, arra döbbentem rá, hogy egyáltalán nem bánom, hogy vége. Úgy érzem, hogy itt és most mindent megtettem, megnéztem, amit akartam és itt az idő, hogy új kalandba kezdünk. Megjegyzem, ezzel a négy hónapja tartó folyamatos esőzéssel, Anglia sem a marasztaló, fényes arcát mutatja nekünk. Borsi folyamatosan köhög még mindig, és tartok tőle, hogy az állandó pára, hideg, nyirkosság nem tesz jót neki. Majd a magyar nyár, a kert, aztán meg a spanyol tenger meggyógyítja, reménykedünk benne. Megjegyzem, a lapok szerint ez volt minden idők legesősebb éve, brutál árvizek vannak és csomó helyen csüdig járnak a kocsik a vízbe és örülhet, akinek a lakásába nem folyt be. Nálunk nem ennyire durva a helyzet, de azért nem tudunk egy sétára se úgy elindulni, hogy ne vigyünk kabátot, és ez azért július közepén nekem nem tetszik.
Szóval gyűlnek a dobozok én meg válogatok, emlékezek és leltárt készítek. 58 helyen jártunk az elmúlt két évben - és rájöttem, hogy körülbelül a negyedéről még nem is írtam a blogra. Ezeket fogom most pótolni, aztán lassan, lezárom a blogot és elkezdek egy újat, aminek a címe az lesz: Három gyerekkel irány Spanyolország. Még nem nagyon érdemes megnézni, mert csak egy bejegyzés van rajta és a design sincs még tökéletesen kitalálva, de a terveim szerint mostantól a Spanyolországra vonatkozó dolgokról ott írok! Mert persze a blogolást nem hagyom abba!

Nálunk mostanság ezerrel dúl a Brownies őrület. A lányok imádnak a foglalkozásokra járni, és szinte minden hétre jut valami extra program is. Volt színielőadásuk, jártak a polgármesternél, egymás után csinálják a kihívásokat és szerzik a felvarrható jelvényeket. Ráadásul a hétvégén még ottalvós Brownies buliban is voltak. Tábornak indult ugyan, de aztán az eső közbeszólt.

A terv az volt, hogy sátorban alszanak, hálózsákkal, és egy nagy erdőben - ami ugyan elkerítve van mindentől, de azért mégiscsak megvan a vad terep illúziója. Csak hát ugye az eső... az már három hónapja minden egyes nap esik, ezért a föld mindenütt süppedősan sáros. Mivel a hétvégére újabb nagy esőket jósoltak, a tábor előtti napon felhívtak minket, hogy változott a program - nem két éjszaka lesz, csak egy, és nem sátorban, hanem házban.
A lányok kicsit csalódottak voltak, de bevallom, nekem nagy kő esett le a szívemről, mert Bíbor egész héten itthon volt betegen. Még kedden hazaküldték a suliból heves fülfájással, amire antibiotikumot kapott, és láza is volt. Mondanom sem kell - nekem nem volt könnyű hetem. Igaz, a gyógyszerek kb 12 óra alatt minden tünetét elfújták, de aztán itthon nyűglődött egész héten és félt, nehogy aztán a betegség miatt lemaradjon a buliról. Bevallom, egy hideg, szeles, esős sátrazástól féltettem volna. Így viszont nyugodtan engedtem el. Ő amúgy régi motoros már, Magyarországon már az ovival és a sulival is volt már ottalvós táborokban és mindig nagyon élvezte.
Borsikának azonban ez volt az első alkalom, amikor nem itthon és nem rokonoknál aludt. Amikor ő lett nagycsoportos elmaradt az ottalvós kirándulás, itt meg nem szokás több napra elvinni a gyerekeket. A kihívás számára amúgy ebben az egészben nem az ottalvós rész volt, hanem a tény, hogy most először teljesen egyedül kellett menedzselnie a diétáját és ő volt érte a felelős. Persze mindent egyeztettünk a csoportvezetőjükkel (a képen ő van, Debbie) és még a tábori szakács is felhívott minket, és persze rengeteg kaját csomagoltunk neki, azért a felelősség mégis Borsi kezében volt. Bevallom, igazán nem aggódtunk, merthogy egyrészt Borsi tökéletesen ismeri a saját diétáját, másrészt meg két nap nem a világ, ha valamit el is ront, akkor sem történik katasztrófa.
Anyukám persze elmesélte gyorsan, hogy egy 12 éves kislány Magyarországon épp most halt meg az osztálykiránduláson, de neki mindig mindenhez van egy szörnyű története. Én nem aggódtam, mert megírták előre - a vezető-gyerek arány 1:4-hez lesz. Ami szerintem sokkal jobb, mint amit Magyarországon bármilyen gyerekintézményben vagy táborban biztosítani tudnak. (Anyám, aki óvónő volt, elmesélte, hogy vele megtörtént már, hogy teljesen egyedül kellett hatvan gyerekre vigyáznia, mert minden más gondozónő megbetegedett... )
A lányok természetesen nagyon jól érezték magukat, de efelől cseppnyi kétségem nem volt. Egyfelől, mert tényleg szeretnek idejárni, ez egy jó csapat - másrészt mert ez a másfél év korkülönbség ami köztük van, tökéletes, így mindenhová együtt mehetnek. Fel se merül soha bennük, hogy mi lesz, ha nem találnak maguknak barátot és egyedül lesznek. Mert ilyen nincs. Mindig ott vannak egymásnak, ha nincs más - de szerencsére a legtöbb programon itt is külön tették őket, így tudtak ismerkedni is.
Az egyetlen icipici fájdalmuk, hogy nem kaptak "táborozós" felvarrható jelvényt, csak "ottalvósat". Mert sártorban tényleg nem voltak.
Ez a felvarrható jelvény dolog amit "badge"-nek hívnak, szerintem az nagyon jó találmány. Bíboréknak van már egy - a hobbis, amit akkor kaptak, amikor elmesélték, hogy koriznak, megmutatták a korijukat, meséltek róla, meg bevitték az okleveleiket, amiket kaptak. Kaptunk is egy leírást, hogy mi mindent kell hozzá csinálni - annak a hátoldalán volt egy háztartási készséges jelvény leírás is. Ez annyira belelkesítette Borsit, hogy azt is megcsinálta. Hetekig ágyazott, pucolta az ablakot, törölgette a polcokat, aztán csináltunk játékokat, újrahasznosítási emblémákból memorit és kirakóst. Így neki már két kék keretes jelvénye is van - Bíbort ez annyira nem érdekelte, ezt ő kihagyta.
Persze fellvarrnivaló az ő pulcsiján is lett. A bal karján van a Hobby badge, a jobbján a Warwickshire megye jelképe, a medve és egy fehér szalagon az ő Brownies csoportjuk neve. (Egy rémálom volt amúgy felvarrni, mert egy nagyobb anyagból vágták ki ezeket és mindenfelől foszlott...) Nem csoda, hogy jobb szeretem az olyan fémjelvényeiket, mint az a sárga a mellén, amit Promise Badge-nek hívnak, az eskütétel alkalmából kapta. A kék manó az ő csoportjuk jelképe (hatféle van ebből) és ide kell tennie a Sixer jelvényt is, ami azt jelenti, hogy ő csoportvezető. Hát ezekhez varrtam én ma hozzá az ottalvós bulis badget és az olimpiai próbásat, amit a táborban csináltak meg. De ezzel még nincs készen a pulcsijuk. És azt hiszem, soha nem is lesz.

Amúgy egy csomó ideig nem tudtam, hogy van ez a jelvény szerzés. A legtöbbször ugyanis megmondják mit, mikor kell csinálni. Ott van például a Diamond Jubilee badge, amihez tucatnyi próbát kell kiállniuk és már hónapok óta dolgoznak rajta. Egy csomót közösen csináltak, mint mondjuk a városi polgármester meglátogatása, vagy a sütidíszítés a nemzeti lobogó színeivel - egy párat itthon csináltak, mint a szülőknek készítendő reggeli és az öltöztess fel egy babát királynői díszbe-feladat. Szóval azt gondoltam, hogy van egy éves terv, hogy milyen jelvényeken dolgoznak és majd szép, lassan mindet megszerzik.
Aztán most a spanyol költözést tervezgetve kitaláltam, milyen jó is lenne, ha a lányok ott is folytathatnák ezt a Brownies dolgot. Pláne, ha angolul lehetne. Mert akkor egyfelől a nyelvet is minden héten gyakorolnák, és nem csak filmekről, vagy netről, vagy könyvekből, tehát viszonylag passzívan, hanem más anyanyelvi angol gyerekektől. Meg aztán milyen jó lenne nekik is, ha azonnal lenne egy olyan baráti társaságuk, ami befogadja őket. A netet böngészve kiderült, hogy British Brownies szervezetek millió helyen vannak világszerte. Abban nem vagyok ugyan 100%-ig biztos, hogy angol nyelven és nem helyin, de van rá esély, hogy legalább lesz ott angol gyerek is. Így most elsődleges célpontnak olyan városokat lőttünk be, ahol vannak ilyen szervezetek. (Ez amúgy öt várost jelent.)
 A netes barangolás közben jöttem rá arra is, hogy ilyen badge-ből olyan ötvenféle van. Persze a lányoknak rögtön megtetszett egy csomó és kitalálták, hogy ezt is, azt is meg kéne csinálniuk. Így amikor a táborozási dolgokat egyeztetve találkoztunk Debbie-vel, rákérdeztem, hogyan is zajlik ez a badge-szerzés. Kiderült, hogy nagyon is örülnek neki, ha valaki minél többet meg akar csinálni, nincs limit, meg ilyenek, szóval azt mondta, hogy hajrá. Ez kellett csak az én lányaimnak, még aznap egy tucatnyihoz kinyomtattatták velem a listát, milyen kihívásoknak kell megfelelniük. Végül azért én választottam, hogy mi legyen, amit elsőként megcsinálnak, természetesen praktikussági szempontból, így esett választásunk stílszerűen a "world traveller" azaz világutazó badge-re.
Ehhez csinálni kellett például egy játékútlevelet, amit mi úgy csináltunk meg, hogy összegyűjtöttük, merrefelé jártak már külföldön, és beragasztottunk minden utazásukról egy fényképet. Döbbenetes volt látni, hogy például Bíbor 12 alkalommal járt eddig külföldön, élete tíz éve alatt. Persze az első párra, amikor még egy éves sem volt, nem emlékezett - de azért a teljesség kedvéért ezek is odakerültek. Bemutatták még az általuk készített fotóalbumot is, amibe az angliai utazásaik képeit rakták össze még régebben. Több nyelven is elszámoltak 10-ig, meg köszöntek, becsomagoltak egy napi ruhát és élelmet maguknak és rajzoltak egy szép képeslapot. Ennyi kellett hozzá - ez amúgy több napi munka volt, de az eredmény nem csak a badge, hanem mondjuk az útlevél is, amit ezután is folytatni akarnak, mert megtetszett nekik az ötlet.
Bíbor most majd a "writer" és "swimmer" jelvény megszerzésén akar dolgozni, Borsi a "kézműves" és a "csillagász" bagde-ért akar dolgozni. (Nehezen ugyan, de egyenlőre lebeszéltem a "bicajos"-ról, amihez kell egy szerelőkészlet és tudni kell, hogyan szerelheti meg az ember a defektes kereket, és ehhez nekem nulla tehetségem és kedvem van)
És mi van akkor, ha valaki kinövi a pulcsiját? - kérdezhetné valaki, és igen, a válasz az, hogy az szívás anyuknak, és varrhatja át az összes cuccot. Nem kell ezt a munkát lekicsinyelni, mert nekem múltkor másfél órai munkát adott ez a varrás. De azért van kiskapu is, amit úgy hívnak, hogy sach, ami úgy néz ki mint egy szalag, és amit úgy hordanak, mint a szépségkirálynők, vállon átvetve. Erre is fel lehet varrni a jelvényeket, és akkor azt minden ruhára át lehet tenni. Két gond van vele - egyrészt egy darab szalaghoz képest, szerintem drága, olyan 3000 Ft-ért, másrészt meg ahhoz már több badge kell, 1-2 darabbal még kicsit nagyzoló. És ami még rosszabb - Bíbor, a maga betöltött tíz évével idén hivatalosan kinőtte a Brownies kereteit. Persze nem dobják ki, csak épp jövőre már egy korosztállyal feljebb kerül "guides" lesz belőle, akiknek kék mindenük, az egyenruhájuk és persze a sash-ük is. Szóval most az a terv, hogy megnézzük, sikerül-e áttranszformálni őket spanyol Brownies-vá, felveszik-e őket, és vannak-e ott is guide-ok. Ha igen, akkor majd veszek új ruhákat, és minden egyéb klassz dolgot. Ha nem, akkor sincsen veszve minden, mert mint kiderült, Brownies bárhol lehet az ember, a legeldugodtabb kicsi faluban is, és a legtöbb próbát neten is meg lehet csinálni, ha a közelben nincs megfelelő csoport. Bár ahhoz azért nyilván nagyon lelkesnek kell lenni és biztosan nem ugyanolyan, mint amikor az ember minden héten ott van közöttük. De azért ez olyasvalami, amit szerintem érdemes átmenteni az angol életünkből, mert nagyon jó.

"A fiad most először pisilt állva! Csak azért mondom, hogy ha esetleg meg akarnád írni a blogban..." - mondta a férjem. Én meg először nem is értettem, hogy miért akarnám én ezt megírni. Aztán meg elgondolkodtam rajta, nem először, hogy miért is írom és kinek ezt a blogot. És ha valóban elsősorban magunknak, családi élményeinket rögzítendő, akkor bizony ez egy komoly és fontos mérföldkő az életünkben. Legalább annyira, mint a Diamon Jubilee volt - az angol királynő uralkodásának hatvanadik évfordulója. Amit persze mi is megünnepeltünk. Miért is ne?

Bevallom, az elmúlt héten net közelében sem voltam és nagyon jólesett. Half term volt - ami azt jelenti, hogy egy hét szünet. Az utolsó idén. Utána még jön majdnem nyolc hét iskola, merthogy az angolok július végéig nyomják a sulit, így csak öt hét a nagy nyári szünet. Először nagyon furcsa volt, hogy semmibe nem tudok belekezdeni, mert mire beállnak egyfajta napirendünk, jön egy újabb szünet, de most már beleszoktam és összességében nagyon tetszik. A gyerekeken is látom, hogy sokkal kevésbé fáradtak, mint otthon a nyári szünet előtt. Olvasom a hazai nagy családok blogját és szinte mindenütt előkerül, hogy a gyerek fáradt, nyűgös, ideges, ingerlékeny - de muszáj még egy kicsit kitartania, sőt nagyon is összeszednie magát, hiszen most vannak még az utolsó nagy dolgozatok.
Hát itt én ezt soha nem érzem - se azt, az idegességet, hogy most aztán nagy készülés lenne a dolgozatok miatt (pedig írnak) se azt, hogy fáradtak lennének. Igen, az öt hét amúgy szerintem nagyon kevés szünet - de csak azért, mert hozzászoktunk a tíz heteshez, és rossz ilyenkor hallani, hogy mások már a nyaralásra készülnek és a pihenésre, nekünk meg csak sokára jut majd ki. Mármint a magyar Balatonozós.
Mert persze egy hét alatt is nagyokat lehet pihenni. Mi most ezt az egyhetes szünetet arra használtuk ki, hogy megnézzük egy kicsit közelebbről Dél-Angliát. Ha már mindenki azt mondja, hogy az a legszuperebb hely és ott kéne élnünk, mert ott minden sokkal szebb, nyugalmasabb, kevesebb a bevándorló és több a napsütés.
Utóbbiból keveset láttunk - június ide vagy oda, olyan hideg, szeles, esős időnk volt végig, hogy ha nem utaztunk volna el és lettünk volna rákényszerítve, hogy kimozduljunk, szerintem az egész hetet négy fal között töltöttük volna. De mivel a szállodai szobák kicsik és unalmasak is, így hát muszáj volt elmenni. Nagyon jó helyeken voltunk, és most már ki van pipálva az angliai látnivalók listáján minden vágyott pont, Stonehenge és Hampton Court is, utóbbi VIII. Henrik palotája és azóta vágytam rá, mióta megnéztem a Tudor sorozatot.
Ami különösen jó volt most, hogy nem csak turisták voltunk, de vendégek is több alkalommal. Aludtunk kettőt az unokatesóméknál is, akik szintén kinn élnek már másfél éve, és most az új házukban volt annyi hely, hogy ötünket is kényelmesen el tudtak helyezni, és az ő két gyereke nagyszerűen kijött az én hármammal és ez az unokatesózás amúgy is tök fontos és klassz dolog. Nem csak a nyelv miatt, amit ilyenkor végre gyakorolhatnak mindkét családban, de azért is, mert a rokonság örök kapocs. Nekem ez sajnos teljesen kimaradt az életemből, pedig tucatnyi unokatesóm is van, de a szüleim ezt nem tartották fontosnak. Viszont a férjem családjában nagyon is komolyan vették ezt a rokoni szálat és ő nagyon jó szívvel emlékszik az uncsitesókkal együtt töltött időkre. És a lányaimon is látom - ez nekik bizony nagyon jó. Hiába, hogy az unokatesók kisebbek náluk, olyan szeretettel, türelemmel játszanak, törődnek velük, ami szerintem mindkét fél számára életre szóló élmény.
Bónuszként ráadásul meghívást kaptunk egy blogolvasóm Diamon Jubliee partijára, ahol más magyarok is voltak és bár az alkalom angolos volt, minden más nagyon jóízűen magyar és bár kezdetben mindenki ismeretlen volt, az első perctől nagyon kellemesen otthonosan éreztük magunkat. Az egész olyan volt, mint amikor az ember elmegy otthon egy gyerekbuliba, ahol nem ismeri ugyan a szülőket, de hát csomó közös pont van és a megelőlegzett rokonszenv talaján pillanatok alatt kialakul a valódi szimpátia is. A gyerekek meg elképesztően hamar tudnak összehaverkodni, csak lesek néha.
Amúgy még korábban soha nem találkoztam a blog kapcsán senkivel, de ez olyan jól sikerült, hogy ha csak ennyi hasznot hoz a blogom, azt kell mondanom, már megérte elindítani! De nekik nem csak ezért vagyok hálás, hanem azért is, mert még a sok-sok héttel ezelőtti siránkozásom kapcsán, amikor arról írtam, hogy nem találok rendes angoltanfolyamot a környéken, felajánlották, hogy segítenek. Azóta hetente egy alkalommal Skype-on angolórákat kapok, rengeteg hétközbeni feladattal, memoriterrel és nagyon élvezem, sőt, ami még jobb, még a fejlődést is érzékelem.
Szóval visszatérve az eredeti kérdésre, hogy miért is írom a blogot. A válasz egyszerű. Azért, mert jólesik. Nekem. Az, hogy egy csomó jó emlék megörökítve marad, csak extra, mert valójában nem nagyon olvasom vissza, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy amire a gyermekeim felnőnek még mindig lesz blogspot. (Kicsit félek is néha, hogy elvész ez a sok-sok iromány, és szívem szerint mindet kinyomtatnám, bekötném és elraknám, mert azért ami ott van a polcon az a tuti az én dinógondolkodásom szerint.) De ha igazán mérleget akarok vonni, akkor be kell ismernem, hogy nem egy-kettő, hanem annál jóval több egészen különleges embert ismertem meg, mióta elkezdtem blogolni. Sokan maguk is blogolnak, és imádom őket olvasni - másokkal csak levelezek. Néha a kettő egybeér és az mégjobb. De a lényeg az, hogy olyan nagyon kevés negatívumot tapasztaltam - és a mérleg másik felén viszont annyi sok jót kaptam a blog által, hogy én mindenkit arra bíztatnék, hogy írjon! És ha jó blogja van, ami izgalmas, akkor küldje el nekem a címét, had lássam én is!

Múlt hét vasárnap még azon gondolkodtam, hogy elő kéne venni a télikabátot, mert vékonyka az az átmeneti és én bizony fázom. A férjem, nem akadékoskodott, levette a szekrény tetejéről, a gondosan bevákumcsomagolt téli cuccokat és kiakasztotta a vastag télikabátot a fogasra. Azóta is ott van. Mert másnap persze beköszöntött a nyár. Nem aprózta el, rögtön 30 fok lett és bevallom a hirtelen jött melegben tökéletesen kipukkadtunk. 

Fura ez az angol időjárás. Egész áprilisban esett, nem kicsit, hanem özönvízszerűen és közben rettentő hideg volt, olyannyira, hogy végig fűteni kellett. A május is így kezdődött - szürkén, nedvesen és kellemetlenül. Nem véletlenül annyi vicc témája errefelé az időjárás, mert totálisan kiszámíthatatlan. Most például meleg van, de nagyon. Ha otthon lennénk, akkor megnyugodhatnék - elkezdődött a nyár, mostantól ez már ilyen marad augusztus végéig. Persze lehetnek esők, lehűlések, viharok - de alapvetően a meleg a normális. De itt megjósolni sem lehet, hogy mi fog következni - az angolok azt szokták mondani, hogy a nyár errefelé olyan rövid, hogy ha az ember rosszkor pislog, akár le is maradhat róla. Tavaly például az április volt hasonlóan meleg és napos (pont a királyi esküvőre) és aztán egy egészen hűvös, kellemetlen nyár jött utána. Most úgy tűnik a királynő uralkodásának hatvanadik évfordulójára jön a jóidő (még másfél hét van addig!) és hogy utána mi lesz, senki nem tudja.
Az azonban biztos, hogy ha errefelé süt a nap, ki kell használni és menni kell. És mivel most tényleg 30 fokos durva kánikula lett, úgy döntöttünk, hogy jöjjön a tengerpart. Elvégre szigeten vagyunk, kérem. Tavaly nyáron a déli fürdővárosokban néztünk körül, de nem voltunk igazán elájulva tőle. Köves, kényelmetlen partokat találtunk, miközben olyan fövenyes, homokos strandról ábrándoztunk.
Nekem eszembe se jutott volna, hogy északra induljak, de a férjem kitervelte, hogy nézzük meg Blackpoolt, ami Manchester mellett van és amiről az angolok csodákat regélnek. Hogy igazi buliközpont, szuper stranddal. Nincs ugyan messze tőlünk (2.5-3 óra) de úgy döntöttünk, hogy ott is alszunk - hátha tényleg jó hely.
Első blikkre csalódás volt. Bevallom, fizikailag fájt a tűző napsütésben megérkezni és sétálni a totálisan árnyék nélküli parton. Ráadásul ahol a mi szállásunk volt, le se lehetett menni a tengerhez, csak felülről nézhettük, hogy ott hullámzik alattunk, szépen betonfallal körbekerítve. A boltok meg olyan rémesen kopottasak voltak, és persze mindenütt játéktermek. Óriásiak, zajosak és kellemetlenek. Amikor pedig odaértünk az úgynevezett strandhoz, nem láttunk semmilyen homokos tengerpartot, csak lépcsőket. Igaz, homokszínűeket, és az alsókat tényleg a tenger mosta és ültek is rajta csomóan, és fürödtek is az alján, de nekem akkor se tetszett az egész. Átvágás, morogtuk mindketten a férjemmel.
Persze a gyerekek örültek. A tenger az tenger és Borsi már a kocsiban odafelé kifejtette, hogy neki már nagyon hiányzik a tenger és alig várja, hogy fürödhessen benne. Persze ez nem strand volt - se egy édesvizes zuhany a parton, amivel az ember lemoshatja a lábát a pacsázás után, de egy öltözőfülke, még egy WC sem. Szóval láthatólag nem strand - hanem egyszerűen csak tengerpart, lépcsőkkel. Ahol éppen többszáz ember ül és lóbálja a vízbe a lábát.
De hát magyarázza ezt meg az ember a gyerekeknek. Amint meglátták, már dobták is le a cipőjüket és erőszakkal se lehetett volna visszatartani őket. Le föl rohangáltak a lépcsőkön és persze derékig vizesek lettek percek alatt - de nem bántuk. Végül is csak víz.
Mire kipacsázták magukat már délután 4 lett - mehettünk elfoglalni a szobánkat, ami a szokásos Premier Inn színvonal volt, tiszta, kellemes, nyugodt hely. De persze sokat nem lehet csinálni, hát visszamentünk a partra. Most már fürdőruhában, hogy hát akkor most már igazán strandolhatnak és ott várt a nagy meglepetés.
A strand.
Ugyanott. Az igazi, homokos, hatalmas beach, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.

Merthogy amikor mi délben ott jártunk épp dagály volt és estére a víz szépen visszavonult, ott hagyva a finom, meleg, nedves homokot, a sekély vizet, az alig fodrozódó hullámokat és szántalan kisebb-nagyobb pocsolyát, ahol nyugodtan lehetett pancsolni. Igen, ott a háttérben az a lépcső, ahol pár órával korábban még szaladgáltak, és ahol fogni kellett Bende kezét, nehogy elcsússzon. (Meg persze a híres Blackpool Tower, ami a város jelképe, de ami valójában csak egy rozoga fatorony és nem is túl szép.)
De a homokban, végre el lehetett engedni és ő neki is iramodott és szaladt önfeledten. De nem eszetlenül, rendszer volt ebben. A tenger, a móló alja és a babakocsi között rohangált. Az út úgy lett egyre hosszabb, ahogyan a víz vonult vissza, és került a leparkolt babakocsi egyre távolabb a tengertől. De ez nem zavarta hangosan kiabálta, hogy hogy tenger, tenger.
A víz persze jéghideg volt - az északi tengerek ritkán melegszenek fel. De mit érdekelte ez a gyerekeket. Borsi egy pillanat alatt hasra vetette magát és a sekély vízben próbált úszni, Bíbor is boldogan ugrált, sarazott, várat épített és csatornákat váj a kezével. Bende meg igyekezett gyorsan lerombolni mindent - ahogy a kisöcsik már csak szokták az ilyet. De nem lett belőle harag. Hogy is lehetett volna? Még mi, felnőttek is kisimultunk. Csak sétáltunk le, fel, felügyeltünk és beszélgettünk közben és andalogtunk.
És jó meleg volt, még este 6-7-kor is, és kicsit fújt a szél, de pont annyira, hogy ne perzseljen a nap. Egészen tökéletes volt.
Még másnap is, mert persze reggel is ott kezdtünk. Hol másutt.
Na, nem mintha Blackpool amúgy ne kínálna millió programot, igazi vidámpark az egész város, hömpölygő turistatömeggel, jósnőkkel, lovaskocsikkal, öszvérekkel, óriási beltéri medencékkel, minigolffal, Madame Tussaud-val, Sealife Centerrel, Dóra-parkkal. Szóval pénzt költeni azt bármennyit lehet.

Mondjuk ingyen is lehetett szórakozni - ez a Comedy Carpet, ahol híres angol komédiák részletei vannak kőből kirakva. Órákon át el tudtam volna nézegetni és röhögcsélni a régi-új poénokon. Eszméletlen jó ötlet! De azért sütött a nap itt is, így végül a déli forróság elől beszöktünk a Ripley féle Believe or not! múzeumba, ahol a világ legkülönösebb tárgyai vannak kiállítva, a kétfejű borjú kitömött példányától kezdve a rizsszemre írt versecskéig. Csupa haszontalan és különleges dolog. Néha kicsit ijesztő is, de csak az igazán mimóza lelkűeknek. Bíbor, aki az első teremben jól bepánikolt a világ legkövérebb nőjének viaszmásán, aztán a sírköves poénokon se nevetett, és a boszorkányszekrény igazi pánikba ejtette, de aztán a mókás tükröknél megenyhült és utána már egészen jól szórakozott ő is. Mondjuk itt nem elég nézni, mindent el is kell olvasni, úgy derül ki, hogy pl. egy adott szobor, kép, mitől érdekes és egyedi, és ilyenkor kiderül, hogy ez nem egyszerű kép a Beatlesről, hanem ha közel hajolsz, akkor látod, hogy bogarakból van kirakva az egész, ami undi ugyan, de tényleg érdekes.
Aztán persze, amikor kijöttünk, még egy kicsit megáztattuk a lábunkat a tengerben. Csak úgy búcsúzóul. Mert ez a tenger dolog tényleg annyira zseniális. A hangja, a színe, a fénye, az íze, az illata, fura, hogy még én is odavagyok érte, pedig az én bőröm azonnal leég, amint nap éri és megfájdul a fejem, ha meleg van és még úszni se tudok rendesen. Mégis imádom. Érthetetlenül és szenvedélyesen.
Persze jól elfáradtunk, még szerencse, hogy a férj bírja a vezetést még az ilyen hosszú napok után is. És még furcsább, hogy senki nem aludt el a kocsiban, (csak én egy kicsit) de a gyerekek végig csacsogtak. Bende mondogatta, hogy tenger, banántenger (ez a fokozás nála) és aztán azt is mondta, hogy Chuggington tenger (ami egy vonat neve egy rajzfilmben és mi úgy értelmezzük, hogy ez már az über-felsőfoknak felel meg nála). Tagadhatatlan, mindegyiket teljesen felpezsdítette az egész napi élményzuhatag. Aztán a lányok közvéleménykutatást tartottak, hogy milyen is volt a hétvége egy 1-től 10-ig terjedő skálán és megállapították, hogy ez egy igazi tízes volt.
Vagy inkább 9.5-ös.
Mert fürödhettünk volna többet is.
A tengerből nekik ugyanis tényleg nem elég.
(Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy minden tökéletes legyen, senki nem égett le. Még én sem, pedig ez nálam tényleg a csoda kategória.)

Kisütött a nap és valamiért azt hittem, hogy ha ez megtörténik, akkor hirtelen abbamarad majd a Spanyolországba mehetnékünk. És hogy az eddigi megmagyarázhatatlan vágyakozást minden bizonnyal a hideg és az eső okozta. Aztán mára megérkezett a meleg, olyan gyönyörű, napfényes idő van, amit már ezer éve nem éreztem. Minden porcikám örül neki és nem tudom abbahagyni a mosolygást. Olyan, mintha a hibernált hátára fektetett bogárka állapotból új életre keltem volna. Mindent gyönyörűnek és simának látok - és úgy érzem, hogy Spanyolországba költözni a lehető legjobb dolog, amit csak tehetünk.

Furcsa, hogy amint az ember bármit elárul a terveiről, azonnal akad egy csomó ember, aki ellenezni kezdi. Legyen szó akár olyan személyes dologról, mint hogy mi legyen a születendő gyereke neve. Most komolyan, soha nem értettem, hogyan mer ebben a kérdésben bárki is tanácsot adni? Megkérdezik a pocakom látva, mi lesz a baba neve. Megmondom. Nem tanácsot kérek, megmondom. De kit érdekel. Azonnal rávágják, hogy az rossz név, béna, csúfolni fogják,nem divatos, túl gyakori stb - DE! van rögtön jobb ötletük. És azt gondolják, hogy meg tudnak győzni arról, hogy mondjuk a Mónika a legjobb név a világon, mert ők is azt adták volna ha lett volna lányuk. Most komolyan, van valaki, aki azt hiszi, hogy akkor én rávágom, hogy de jó, akkor inkább legyen az????
Kicsit ilyen ez a Spanyolország is. Mindenkinek van róla véleménye és el is mondja, akár kérem, akár nem és sokkal radikálisabb, mint amikor Angliába költöztünk. A legtöbben azt gondolják, hogy jó nekünk itt, becsüljük meg magunkat és legyünk szívesek a seggünkön maradni. Hasonlóképp, mint amikor Angliába költöztünk. Akkor se értette senki, hogy mi az, ami minket mozgat. Megvan mindenünk, állás, lakás, nyaraló, kocsi - mi a fenéért akarjuk mindezt feladni? Hát mi a rossz nekünk, ami elkerget a szent hazánkból, ahol élni és halni kell?
Vicces módon közben elég nagyot változott otthon a világ, (ahogy én látom) aki csak teheti, mind külföldre menne, és most azt halljuk, hogy de jó nekünk, hogy már kinn vagyunk.
És most innen is el akarunk menni. Hát mi a rossz itt nekünk?  - kérdezgetik a népek, és nem értik, hogy nem kell ahhoz rossznak lenni, hogy az ember menni akarjon és útra kelni. Miért fontos, hogy a rossz mozgasson? És még csak feltétlen nem is az, hogy másutt jobb. Hanem csak az, hogy más. Nem is gondoltam, hogy lenne ennek hátulütője, egészen addig, míg meg nem jelentek a huhogók. Mert persze ők mindenütt ott vannak. És nem is az a baj, hogy elmondják a véleményük. Inkább az, hogy úgy vélik, vitán felül áll, hogy az övék az egyetlen út. Számukra lényegtelen, hogy nem próbáltak másikat, hogy nincs tapasztalatuk benne, az igazság szerintük akkor is az ő oldalukon áll. Az arrogancián és a butaságon kívül csak az bánt jobban, ha övön aluli ütéssel próbálkoznak, és odavágnak, ahol minden szülőnek a legjobban fáj: a gyerekek irányába.
Hiszen tagadhatatlan, három gyereket rángatunk ide-oda a világban, akiket ráadául most egy olyan helyre akarunk vinni, aminek a nyelvét egyáltalán nem beszélik. Kegyetlen dolog ez, hiszen szenvedni fognak, riogatnak sokan. Arról nem is beszélve, hol lesznek így a gyökereik, elfelejtenek magyarul, nem tanulnak meg angolul és most hozzárakunk egy harmadik nyelvet, kultúrát és világot is. Totál össze fogjuk őket zavarni. Nem tudják majd, hol lesznek otthon? Hogy fogjuk tudni három nyelven is tanítani őket? Lesz-e számukra visszaút a magyar iskolarendszerbe? Bizony felelőtlen dolog - halljuk de mégsem értjük az egészet, mert számunkra e kérdések nagy része nem probléma. De vajon tényleg velünk van a gond, akik mindezt nem a kellő súllyal látjuk, mert elvakít a kalandvágy és valóban felelőtlenek lennénk? Ilyenkor az ember minden józan esze és megérzése ellenére el is bizonytalanodna, ha nem lennének olyan barátai is, akik nem a rosszat látják.Adri barátnőm épp ilyen, és nem csak azért, mert belülről ismeri a multikulti létet, hanem azért is, mert még jó könyveket is tud ajánlani, és az mégis megnyugtató, ha az ember nyomtatásban látja, hogy azért nem teljesen egyedi az út, amin jár.
Jópár hónapja hívta fel a figyelmemet a The Third Culture Kids (rövidítve TCK) című könyvre - és minden világban utazgató embernek ajánlom, hogy szerezze be. A cím pontos fordítása "A harmadik kultúrájú gyerek" - ami nem a harmadik világra és az ott felnövekvő gyerekekre utal, hanem arra, hogy ha az ember elköltözik a szülőhazájából (ami az első kulturális környezete) és beköltözik egy másikba (ez a második) akkor ezt is, azt is megtanulja valamilyen szinten és hozzá még egy harmadikat is, ami a hazát elhagyó-új világot megismerő-utazgató identitás lesz. Ez erőteljesen különbözik az előző kettőtől de közös azokéval, akik hozzá hasonlóan szintén átélték, milyen érzés egy új világban, országban, kultúrában idegen gyerekként bekerülni. Ez bizony olyan közös élmény, ami megvan az indiai gyereknek is, aki Dániába költözik, az amerikainak, akinek a szülei Sri Lankán kapnak állást, és a magyar gyerekeknek is, akiket a szülei Angliába visznek. Mert ezek a gyerekek olyan közös élménnyel gazdagabbak, ami csak azt ért meg, aki hozzájuk hasonlóan búcsút intett a régi iskolájának, ágyának, kedvenc ételeinek - ismeri ennek a fájdalmát és gyászát, ami persze keveredik azzal, hogy nagyon is jó érzés új helyre menni, új barátokat szerezni, új nyelvet megtanulni és beilleszkedni egy teljesen másként működő társadalomba.
TCK-nak lenni nem új dolog. Ilyen gyerekek évezredek óta vannak. Amerikában generációk óta működnek olyan katonacsaládok, ahol teljesen természetes, hogy akár 2-3 évente új életet kezd az ember egy új országban, természetesen családostul. A könyv zseniális, mert százával hoz példákat arra, mi okoz nehézséget az ilyen gyerekeknek és hogyan tud nekik a szülő segíteni. És ami a lényeg, megerősít abban, hogy TCK-nak lenni, kultúrák között utazgatni, nagyon is hasznos. És hogy az ilyen gyerekek a későbbiekben egyáltalán nem vesznek el. Lehet, hogy nem magyar identitásuk lesz a végén, legalábbis nem a hagyományos értelemben - de lesz egy nagy közösség, akihez tartoznak, és ez a TCK-k. Bár hívják őket Global Nomadnak is. (A mi esetünkben még csak European Nomad persze.) És ez egy jó közösség, ami persze nem zárja ki azt sem, hogy attól még magyarok is maradjanak, de lehetnek egyformán büszkék mindkét identitásukra is. Az biztos, hogy ezek az évek jellemformálóak számukra, és egy csomó olyan esélyt kapnak, amivel nem követelő élniük, de megtehetik. Rugalmasság, empátia, nyitottság - ezek a tulajdonságok sokkal fontosabbak, mint az, hogy esetleg 2-3-4 nyelven is folyékonyan beszélnek.
Bevallom, én nem látom, hogy az én gyerekeimre bármilyen rossz hatással is lett volna az, hogy Angliában élnek és nem Budapesten. Sokat nyertek belőle és ennek csak egy töredéke az, hogy az angoljuk jobb és biztosabb, mint az enyém. (Ami egyébként szintén elképesztő!)
Amikor kiköltöztünk, és nagyon aggódtam amiatt, hogy milyen lesz nekik, egy Amerikában élő barátnőm azzal biztatott, hogy a gyerekekkel lesz a legkisebb gondom. És hogy meglátom majd, hogy nekik fog legjobban tetszeni az utazás. Annyira, hogy majd a következő úticélt ők találják ki, merthogy ebbe az életformába nagyon bele lehet szeretni.
Bevallom, nem hittem neki. Nehéz is lett volna, Bíborka lányom akkoriban sikítófrászt kapott a gondolattól is, hogy ott kell hagynia a régi iskoláját, barátait és életét.
És lőn, megtörtént a csoda. Spanyolország tetszik nekik. Lelkesen tanulnak minden este spanyolul, imádják a gondolatot is, hogy új helyre megyünk és már mondogatják, hogy utána esetleg még Franciaországot is beiktathatnánk. És nem azért, mintha itt nem szeretnének iskolába járni! Sőt! Nagyon is. És azt is tudják, hogy Spanyolország nem lesz fáklyásmenet, mert nehéz egy új közösségbe beilleszkedni, pláne, ha az ember a nyelvet se beszéli. De tudják azt is, hogy ezek leküzdhető akadályok. Bíznak magukban és ez olyan jó!
Ráadásul azt is tudják, amit sokan mintha nem fognának fel: hogy a világ óriási és hogy van visszafelé is út. És hogy ha egyszer útra kel az ember, akkor nem záródnak be mögötte az ajtók, csak előtte nyílnak újak.

Fellelkesedve azon, hogy Kisbende jobban van (csak tegnap délelőtt volt lázas) mára egy kis kirándulást terveztünk. Ugyanoda, ahol tegnap volt a család fele. Kispatakkal, óriási kéklő harangvirágmezőkkel és szabadon sétáló lovakkal. Olyan mocskosan jöttek haza, hogy még az ajtó előtt le kellett vetkőzniük, csak úgy engedtem be őket, mert még a patakba is sikerült beleesniük. De nagyon jól érezték magukat. Szóval szépen felkeltünk, megreggeliztünk, felöltöztünk - és mire elkészültünk, elkezdett zuhogni. Nem kicsit, nagyon. És az időjárás jelentés szerint ma egész nap ez várható. Szóval ma is itthon maradunk...

A férjem persze előre megmondta, hogy ez a második év már nem lesz olyan jó, mint az első volt. Az elsőben igazi turisták voltunk, akik afféle igazán hosszú nyaralásra érkeztek. Állandóan jöttünk, mentünk, kerestük az új dolgokat, mindenre rácsodálkoztunk, apróságoknak is tudtunk örülni és nem is nagyon kerestük a helyieket. Épp úgy, mint ahogy az ember egy igazi nyaraláson viselkedik.
Ez a második év azonban már nem olyan fényes. Minden olyan otthonos és kényelmes lett, és ez jó. De kicsit azért hiányzik az újdonságoknak az a szépséges fénye, amit tavaly láttunk. Valljuk be, már nem hajt minden hétvégén a "most-vagy-soha" érzés, ha esik, ha rossz az idő, lelkiismeretfurdalás nélkül átváltunk itthoni üzemmódra és nem akarjuk a határainkat feszegetni. Persze az időjárás se kegyes hozzánk, de legyünk őszinték, tavaly ilyenkor biztos lett volna valami B-tervünk, most csak legyintünk, majd jövő héten bepótoljuk és simán benyomjuk a videót.
Ráadásul zsinórban ez már a sokadik hétvége, amikor szobafogságra kényszerülünk, és ez olyan elszomorító. És nem csak ez szomorít, vannak más hasfájásaim is.
Az egyik komoly változás az életemben, hogy otthagytam a kórust. Most már hivatalosan is, visszaadtam a fellépőruhámat és a kottáimat is. Igazából nem volt nehéz döntés, mert már két hónapja nem jártam, és már előtte is mindig úgy kellett magam erőszakkal rávenni, hogy elinduljak. Általában egy órával korábban mentem, mint kellett volna és összekötöttem egy kis vásárlással az útba eső boltokban. Aztán beültem a Mekibe (nincs egy normális kávézó a környéken) ittam egy kávét, olvastam az újságot és azon tűnődtem, hogy inkább hazamegyek, mert a fenének sincsen kedve este 10-ig állni és dalolni. Addig szenvedtem, míg végül mindig rávettem magam, hogy elmenjek, de azért éreztem, hogy ez nem feltétlen jó így. Nem így kéne lennie. És ha nem okoz igazi örömöt, akkor talán nem kéne így erőltetni.
Amikor aztán kitaláltam ezt a fotózást, éreztem, hogy ez sokkal nagyobb örömöt okoz, és úgy gondoltam, nem lenne fair, ha mindkét időt a családtól venném el, pláne, hogy a kórus elég időrabló volt, hétvégi próbákkal, extra programokkal, különösen a verseny előtt.
Az is a kórus ellen szólt, hogy éreztem, valahogy olyan igazi jó barátra nem találtam a kórus tagjai között, és ha egy év alatt ez nem történt meg, talán nem is fog. Ráadásul a kórus maga is kezdett szétesni. Egyre kevesebb ember jött a próbára, és a kórusvezető is szétszórtabb lett. Utóbbi mondjuk érthető, hiszen most született meg a kislánya, akiről kiderült, hogy beteg. Nem tudom mi a baja, de pár hete kaptam meg a körlevelét, hogy többé nem is vállalja a kórus vezetését. Ez volt az utolsó csepp számomra, a jel, hogy ennek a korszaknak tényleg vége, és hivatalosan is eljöttem a kórusból. (Nem egyedüliként amúgy, állítólag a kórus fele kilépett most mindenféle ok miatt és az idei versenyeken nem is indulnak.)
Bár tudom, hogy ez jó döntés volt, kicsit azért megviselt, amikor végleges döntést hoztam, mert rá kellett döbbennem, hogy valójában ez volt az én egyetlen kapcsolatom az angolokkal, ahol dumálni tudtam velük, meg együtt lenni, együtt bulizni. És most ez nincs. A fotózás meg ugyan nagyon élvezetes dolog, és igazi flow élmény, de egyáltalán nem szociális dolog. Egyedül csinálom és még megbeszélni se nagyon tudom senkivel, ha gondom van, vagy megmutatni, ha büszke vagyok rá. (Mondjuk ott a blog, de azon eddig nem sok visszajelzést kaptam...)
Na nem mintha amúgy egyedül ülnék itthon, és naphosszat rágcsálnám a talpamat, mert erről szó sincsen. De a közösség, ahol forgolódok, nem brit. Van kedd délelőttönként egy nagyon jó tanfolyam, ahová Kisbendével együtt járunk, ahol tavaly a beszédfejlődést tanultuk és most ugyanaz a csoport megy tovább és azt tanuljuk majd, hogy mit is lehet játszani a gyerekekkel adott életkorban és milyen játékokat tudunk otthon csinálni. Állati izgalmas a csoport, mert mind a heten más nációból vagyunk - van mongol, indiai, sri-lankai, pakisztáni, egyiptomi. Szóval nagyon sokféle, és amikor mindenki elkezd arról mesélni, hogy mit játszott gyerekkorában az anyukájával, akkor nagyon sokféle érdekes dolgot megtud az ember. És ez klassz. És persze a tanár brit és mondjuk főleg ő beszél, de azért ez nem az a kötetlen forma, nem járunk külön is össze, hiába nagy az általános szimpátia. Ha vége az órának, mindenki megy a maga dolgára és kész. Ennyi.
Gondoltam, hogy mivel a nyelvet amúgy is kell gyakorolnom, és ismerkedni is jó, elkezdtem egy angolórát is, kétszer egy héten, ahol hasonló a helyzet, tucatnyi ember, mind-mind más országból, kultúrából érkezve. Ez lehetne jó is, de nem az, mert kiderült, hogy mindenkinek tök más a nyelvtudása. Ami azért fura, mert előtte felmérték, hogy ki, mit tud, és csoportokba osztottak minket. Én a legfelsőbe kerültem, de szerintem végül ezt figyelmen kívül hagyták, mert van olyan csoporttársunk is, aki nem tudott felelni az első órán a "Hogy hívnak?" kérdésre sem. Megjegyzem, a tanár itt is bűbájos, egy lengyel családból származó velem egykorú csaj, aki már itt született, tehát tökéletesen beszél - de van benne valami kívülállás is, rálátás a britek másságára, és ettől nagyon élvezetes volt az órája. Ráadásul valahogy rögtön egy hullámhosszra kerültünk már az első órán, jobban, mint a kórusos csajokkal egy év alatt. De nem tudom, hogy ez elég-e, és érdemes-e járnom rá heti kétszer, ha a csoport alapszínvonala meg olyan alacsony, hogy még számomra idegen szavak se hangzanak el.
Lehet, hogy az én hibám, hogy nem nyitottam eléggé és nem kerestem több lehetőséget a britek között. Vagy tényleg rossz helyen lakunk, ahol nincsenek bennszülött britek. Vagy nekem kéne nyitnom és egészen másfajta dolgokat csinálnom. Nem tudom, tényleg nem. És azt sem, hogy nem abból adódik-e az egész, hogy alapvetően a gyerekekkel és az ő ellátásukkal vagyok elfoglalva egész nap, és ha most otthon lennék, se lenne sokkal több alkalmam barátnőzni és ismerkedni. Most úgy érzem, hogy kihoztunk ebből az Angliából mindent, amiért idejöttünk. A gyerekek megtanultak angolul, és valójában az én nyelvtudásom is érezhetően javult. Lehet, hogy most kéne továbbköltözni. Vagy Anglián belül keresni egy jobb várost vagy egy egészen más országban kezdeni új kalandokat. Spanyolország ebben az esőben egyre vonzóbbnak tűnik.

Furcsa kettősség van bennem Budapestet illetően. Egyrészt fizikailag végig elég ramatyul éreztem magam. A jó pesti levegőben elkaptam az allergia mellé valami komolyabb nyavalyát is, és köhögős-fuldoklósan aludtam végig minden éjszakát. Ez nyilván rányomja a bélyegét az ember hangulatára. És ha nem Budapesten lettem volna, valószínűleg életem legrosszabb két hetének tartanám ezt a nyaralást. De ez a város valami olyat tud, amit senki más. Elbűvölt, elvarázsolt, és minden szürke, borongós, szeles csufiság ellenére bearanyozta napjainkat. Merthogy a gyerekekkel turistát játszottunk. És ezt itt nagyon lehet. 

Először kétségbe estem, amikor kiderült, hogy lesz két olyan napom, amit teljesen egyedül kell majd három gyerekkel megoldanom, nemcsak apa, hanem minden egyéb rokoni-baráti kéz és persze autó nélkül a belváros szívében. Borús, esőre hajló idő volt, senki nem javasolta, hogy útnak induljunk, még a tévés meteorológusok sem. De én nem hittem nekik. Ráadásul kicsit sem tűnt okos gondolatnak, hogy otthon maradjunk a négy fal között, ahol nincs más, csak a tévé. Őszintén szólva még a múzeum is szűkre szabott keret lett volna az én örökmozgó kétévesemnek. Így hát gondoltam egy merészet, és felbuszoztunk a várba. Fura érzés volt ám magyar turistának lenni ezen a helyen. Amikor például be akartunk menni a Mátyás-templomba, a bácsi, aki korábban tucatjával adta a drága jegyeket a sorban álló turistáknak, a három gyerekre nézett és cinkos mosollyal - ami csak a helyieknek jár - azt tanácsolta, hogy inkább ne menjünk ma be. Úgyis le van zárva a 80%-a, és dolgoznak is benn a mesterek. Csak úgy száll a por, nem tenne jót a babának. Jöjjenek inkább vissza a hétvégén, mondta. Nem mondtam neki, hogy mi akkor már egy másik országban leszünk, inkább megköszöntem a jótanácsot. És elég volt nekünk kívülről is megcsodálni Mátyás esküvőjének színhelyét. A Halászbástya lépcsőjére se mentünk fel a gyerekekkel - pontosan tudom, hogy lentről is pont olyan csodás a panoráma, csak épp ingyen van. A turistaélményből azért így is kijutott.

A lányok fotózkodtak sólyommal, királylányruhában koronával és lőttek íjjal is. Nem törődtve a hideggel, igenis ettünk egy jó fagyit a Ruszwurmban, karcsú, míves üvegkehelyből, én persze egy jó kávéval is beértem, mert már akkor is köhögtem, de az nagyon jólesett, hogy Kisbende után se kellett rohangálni, megült a kis fenekén és boldogan kanalazta a málnafagyit és majszolva a juhtúrós pogácsát. Aztán hátramentünk a vár Moszkva tér felőli oldalára, ahol az egyik oldalon harsogó zöld gesztenyefák virágoztak, a másik oldalon meg laza virágú rózsaszínbe burkolva volt az összes fa, és az egész utcát belepte a finom sziromeső. A lányok marokszám gyűjtötték és azt játszották, ki tudja úgy a magasba dobni és aláállni, hogy igazi rózsaesőben érezhesse magát.

De az igazi élmény nem ez volt számukra, hanem a Sándor palotánál az őrségváltás - dobokkal, felvonuló katonákkal, pattogó parancsszavakkal. Tudom, hogy komoly vita van róla, hogy kell-e ez nekünk évi 9 millióért, és tudom, hogy annyi minden másra is kellene most a pénz, de ha a gyerekek szemét nézem (és persze a többi turista álmélkodását) akkor azt mondom, kell a népnek egy kis cirkusz és volt ez olyan jó, mint a Buckingham palotában királynő kucsmás katonái.

Jó volt a magyar bazárban is csámborogni. A lányok persze rögtön magyar ruhás Barbie babát akartak, és akár vettem is volna nekik, ha nem tudom meg időben, hogy erre bizony rá van ragasztva a ruha és nem lehet leszedni róla. A hímzett farmerszoknyácskáknál éreztem még erős kísértést, de aztán elhessegettem a gondolatot - szép, szép, de mikor vennék fel... hová? Szóval fájó szívvel ott hagytam.

Másnap folytattuk a turistaprogramokat és fittyet hányva a szeles időnek hajózni mentünk. Anyám persze azonnal kétségbeesett, amikor meghallotta az ötletet. Merthogy három gyerekre hogyan fogok vigyázni és mi lesz, ha beleesnek. A Hop on-Hop of hajóra váltottunk jegyet és természetesen senkinek nem esett baja. Kétszer jártuk körbe az útvonalat, mert nagyon élvezték. Azt is, hogy vittünk magunkkal kaját és ott piknikeltünk, azt is, hogy a tegnapi panoráma nézegetés után egy csomó épületet felismernek. Kisbende persze csak azt mondogatta lelkesen, hogy "hajó" és amikor szembe jött egy ladik, akkor lelkesen kiabálta, hogy "másik hajó" a Margitsziget közelében, mert azt, hogy "fák, fák" ami csak azért volt ciki, mert rajtunk kívül nem volt magyar a hajón és ugyebár angolul ez teljesen mást jelent. De nem ezért szálltunk le éppen itt, hanem mert így akartuk, igaz, bevallom, ez megkönnyítette a döntést. Eredetileg csak sétálni akartam egyet a lányokkal, de Kisbende amint beraktam a babakocsiba rögtön elaludt, (gondolom kimerült a nagy kiabálásban) így nem volt akadálya a bringóhintózásnak. Amit már olyan sokszor kértek a lányok - de eddig kicsik voltak az önálló tekeréshez. Most viszont megért rá az idő és az alkalom, hát egy teljes órán át tekertek, míg csak izomlázuk nem lett. Persze a végére Kisbende is magához tért és helyet követelt magának a kocsin, és a táskatartóban épp el is fért.

Mire visszaadtuk a kocsit, át is fáztunk rendesen, és szépen hazavillamosoztunk. Sokat beszélgettünk arról, hogy melyik hidat, hegyet hogyan hívják, milyen épületeket látunk a Duna parton és azt remélem, hogy amikor majd szóba kerül mindez az olvasókönyvükben, akkor emlékezni fognak rá. Ciki is lenne, ha Budapestet kevésbé jól ismernék, mint Nagy-Britannia nevezetességeit! Be kell vallanom, hogy a lányok amúgy eredetileg nem lelkesedtek, hogy kimenjenek a szürke, nyúlósan hideg időbe, de a végén ők is örültek neki, hogy nem maradtunk otthon. Persze hiába tettem ki a lelkemet, a legkedvesebb programjaik nem ezek voltak. Sokkal nagyobb élmény volt számukra, hogy találkoztak régi barátokkal, rokonokkal. Hogy kiscsirkét simogathattak Gyálon, vagy amikor elmentünk esküvői ruhát próbálni a keresztanyuval. De ezzel nincs semmi baj. Hiszen ezek tényleg sokkal fontosabb dolgok.