Három gyerekkel irány Anglia!

Lassan kezdjük kóstolgatni az idei tananyagot - a magyart és az angolt is. A különbség persze ordít. Nem is kicsit.

Hivatalosan már nem tartozunk a magyar közoktatás szárnyai alá, mert a jegyzőnél bejelentettük, hogy külföldre költöztünk és ezzel felfüggesztettük gyermekeink magyar tanulói jogviszonyát. A jó hír, hogy ezentúl semmiféle osztályzóvizsga réme nem lebeg felettük. Ez azonban számomra csak formalitás - ugyanúgy megvettem a tankönyveket, mint tavaly, és ugyanúgy folytatjuk a tanulást is.
Pontosabban egészen máshogy - eldöntöttem ugyanis, hogy idén sokkal lazábban fogjuk venni az itthoni tanulást és sokkal élvezetesebben. Az elmúlt egy év ugyanis rajtam is sokat változtatott és sokat vesztettem a kezdeti poroszos lendületemből. Amúgy szerintem ez volt a legnehezebb kihívás, hogy én magam képes legyen elengedni a számonkérő stílust, a gyerek sürgetését, és automatikus ledorongolását, ha valami nem megy neki. Szánom-bánom, de csak azzal tudom mentegetni magam, hogy ezt tanultam, láttam, tapasztaltam egész életemben. Azt, hogy másként is lehet, sőt, másként sokkal hatékonyabban lehet, csak itt tapasztaltam meg.
Mostanra szépen összecsiszolódtunk a gyerekekkel - nem kell már megküzdeni érte, hogy leüljenek a feladatok mellé, mert számukra ez már természetes. De hogy például mennyi az a tananyag, amennyit át lehet velük venni egy nap, azt nekem kellett finomítani. Kezdetben 2-3 óra is simán elment délután a tanulással, ami valljuk be rémesen sok. Persze ebben az is benne volt, hogy akkor még jóval lassabban ment nekik, sokkal többet húzódoztak, különösen ha nehéz feladat volt.
Most már egy-másfél óra a maximum, és megegyeztünk, hogy napi három feladatot kell elvégezniük - ez persze három témakört jelent, változó feladatmennyiséggel, amit a napi lelkesedésükhöz, fáradtságukhoz és az idő előrehaladtához igazítok, sokkal rugalmasabban, mint tavaly.
A legnagyobb változás azonban számukra, hogy radikálisan áthelyeztem a súlypontot a matekról a zenére. Így hát minden nap furulyával kezdünk. Mit mondjak, ennek természetesen jóval nagyobb a sikere, mint a mateknak, amit már csak minden másnap tanulunk (ezt az újdonságot is örömmel üdvözölték) viszont ragaszkodom hozzá, hogy minden nap legyen hangos olvasás (én a magyart preferálnám, de ha van angol házi, akkor természetesen az kerül elő, ennek az opciónak főleg Borsi örül, aki angolul sokkal jobban olvas, mint magyarul) A matek váltópárja pedig a környezet lett, ami amúgy őrült nagy csalódás számomra, mert amennyire pimfli, semmi kis témakörök vannak az első két évben, ez a harmadikos-negyedikes nehéz ráadásul szörnyen unalmas. Nem értem, hogy ezeket miért így állították össze, de valahogy az én fejemben nem állt még össze, és addig nagyon nehéz nekik átadni, ezért hát egyenlőre még csak a játékos bevezetéseknél tartunk.
Az angol suliban viszont már dübörög a tanév. Egészen fura és más dolgokat tanulnak itt, és én is annyira élvezem, hogy velük együtt tanulok.
Borsiéknál például most épp India a fő tananyag - erre építenek fel mindent. A földrajzot, az óra tanulását (hánykor ébred egy indiai nő, mi a napi munkája, mit hánykor csinál) tanulják a helyi ételeket (kóstolóval persze) és az indiai vallás alapjait. Borsi persze teljes lelkesedéssel vesz részt a munkában - ma például egy Barbie babáját öltöztette be száriba, és holnap azt viszi magával a suliba. Alufóliából még egy kis vödröt is eszkábált neki, amit a fején vihet majd.
Bíborék fő témája Egyiptom, és az egész osztályteremben mindenütt piramisok, hieroglifák függenek. Most épp pille palackból gyártanak kanópusz edényeket (amelyekbe a múmiák belső szerveit tartották) és már egész profin felismeri az egyes állatfejű isteneket. Mit ne mondjak, hálás tananyag, és a gyerek totálisan el van varázsolva tőle.
Matekból Borsiék a százas számkörben adnak össze és vonnak ki, emellett a szorzótáblát gyakorolgatják (ez kb a magyar tanagyagnak felel meg) Bíborék meg most épp az ezres számkörben végzett kivonásokat nyomják, ami otthon tavaly már volt neki, így most örül, mert ez jól megy neki.
Angolból természetesen hasítanak - Bíborról egyre többször derül ki, hogy olyan szavakat is ismer, aminél nekem elő kellene venni a szótárat (én nem tudtam, hogy a sántikál mi angolul, ő meg simán belerakta egy fogalmazásába, de múltkor újságolvasás közben is kisegített) Borsi meg a kiejtésünk szokta javítgatni, ami amúgy sokkal idegesítőbb, mert én a különbséget se hallom, ám őt meg idegesíti, hogy nem azt mondjuk, amit ő megszokott.
Persze a legnehezebb a két gyereket összehangolni - Bíbor szíve szerint egész délután csak olvasgatna, Borsi meg folyamatosan kéri a feladatokat, van, hogy simán a dupláját is elvégzi, mint amit meg akartam csinálni vele. Vele az a nehéz, hogy leállítsam, és este 9-kor már ne engedjem meg, hogy nekilásson egy újabb adag feladatlapnak. Bíborral meg azért küzdünk, hogy legalább evés közben letegye a könyvet, amiben sajnos anno az én szüleim is csődöt mondtak.
A különórák még mindig függőben, ami azért idegesít, mert addig én magamnak se tudok semmit tervezni. Borsi persze egyetlen lányként itt is focizni jár (az oviban is járt, és ott is egyedül volt) de a bokszot kategorikusan megtiltottam neki. Igen, tudom, hogy női bokszolók is vannak, de nem érdekel, ennyire ne legyen fiús csak.
Remélem, hogy ez az év tényleg könnyebb lesz számukra, mint a tavalyi, és próbálok én is szárnyakat adni nekik, nem pedig lehúzni őket. Hogy az, amit a magyar tankönyvekből kimazsolázok, tényleg plusz tudás legyen számukra, ne pedig plusz teher. Ez most még nem dőlt el.

Az angliai utazgatásainkban azt szeretem a legjobban, hogy olyan döbbenetes szép helyekre jutunk el, amikről még soha az életben korábban nem hallottam. Ami azért tekintve, hogy mégiscsak művészettörténetet végeztem, és öt éven át tanultam a különböző kastélyok, házak, templomok és festők adatait mégiscsak meglepő. Hiába no, Magyarországról nézve Anglia nagyon messze van.

A Burgheley House-t pedig fel kéne tenni a túristatérképre, és nem csak azért, mert ez Anglia legnagyobb és legépebben megmaradt Erzsébet kori épülete. Ennél sokkal izgalmasabb a hely. Igaz, amikor eldöntöttük, hogy megnézzük még mi se sejtettük, hogy milyen jó lesz. Zsolt választotta ki, jobbára találomra, csak azért, mert közel van és mert még korábban kaptunk egy kuponfüzetet, amivel öt környékbeli kastélyba féláron mehetünk be. De megmondom őszintén, ide teljes áron is megéri eljönni. Csak nagyon jó meleg nyári napot kell választani, és hozni kell fürdőruhát. Igen, fürdőruhát. De erről majd később.
Persze mi ezt még nem tudtuk amikor útnak indultunk és amikor kiszálltunk a kocsiból, olyan csúf, szürke, esős idő volt, hogy a pulcsi fölé még egy kabát is került a gyerekekre. Mivel kicsit csepegett, úgy döntöttünk, hogy a házban kezdjük a nézelődést, hátha mire végzünk, kiderül az idő. (Jó döntés volt.)
Mit mondjak, ott is volt mit nézni - a Burghely család generációk óta szenvedélyes festménygyűjtő. Sok képük egészen meghökkentő darab. Én nem tudom, hogy eredeti Van Dyckok, Holbeinek és Reynoldsok függtek-e a falon, vagy nagyon jó minőségű kortárs másolatok, mindenesetre volt mit nézni, a királyi lakosztályok, ágyak, porcelánok és bútorok fölött a fal minden apró négyzetcentiméterén képek függtek. Főleg családtagok portréi, bibliai jelenetek, csendéletek. Volt köztük olyan is, amit eredetileg Leonardonak hittek, csak később derült ki, hogy kortárs másolat. (Úgy dióhéjban azt hiszem is elég beszédes adat a gyűjtemény színvonalára nézve...)
És mit mondjak - a ház maga méltó háttér. Hetven kémény, tucatnyi szoba és a külseje a 16-ig század óta jóformán változatlan, nem csoda, hogy egy csomó filmet itt forgattak, a Da Vinci Kód vatikáni jeleneteitől a Büszkeség és balítéletig. Az egész hely elképesztően elegáns, csak apró részlet, de jellemző - még nem voltam soha az életben olyan nyilvános mosdóban, ahol eredeti L'Occitane folyékony szappant tettek volna ki, ami ugyebár flakononként ötezer... De hát adnak a részletekre.
A csajok kezdetben nem voltak túl lelkesek (a kertbe akartak menni) de aztán az egyik teremőr bácsi teljesen behülyítette őket. Rábeszélte őket, hogy keressenek állatokat a festményeken, mert minden szobában egy csomó állatos kép van, és mesélt is nekik pár izgalmas történetet - az egyik képen például egy hangyászsün volt egy férfival - és kiderült, hogy ő a nagy terem freskóinak festője, aki olyan durva, szúrós modorú volt, és hangyászsün volt a gúnyneve. Kedvelem ezeket az angol teremőröket, tényleg olyan lelkesen tudnak mesélni, mintha nem évek óta napi ezerszer mondanák a kis szövegüket, hanem külön nekünk árulnák csak el a legtitkosabb részleteket.
Persze a sok-sok szoba, festmény gyerekszemmel elég uncsi lehetett, de Bíbornál az utolsó teremben szakadt el végleg a cérna, ahol amúgy egy óriási freskó volt római istenekkel és én próbáltam rávenni, hogy azonosítsunk néhányat. Addigra már teljesen besokallt (vannak ilyen napok) és közölte, hogy neki fáj a nyaka az állandó felfelé nézéstől, de aztán amikor Borsinak mesélni kezdtem, akkor már ő is vele együtt kereste a legendás figurákat. (Csak azért írom le, ne gondolja senki, hogy nálunk a gyerekek mindig örömmel és lelkesen jönnek kirándulni és múzeumokat nézegetni. A fiamról nem is beszélve, mert míg én a két lánnyal nézelődtem, Zsolt már a kertben volt, ugyanis Kisbende szó szerint végigrohant a kastélyon és nem lehetett se visszafordítani, se lelassítani.)
Az utolsó terem után jött azonban még a Pokol lépcsője, amihez hasonlót még soha nem láttam. Az óriási lépcsőházban egy fantasztikus utolsó ítélet freskó volt, ítélkező Jézussal, bűnösökkel, ártatlanokkal, purgatóriummal, görög-római mondabeli figurákkal (öngyilkosok, gyerekgyilkosok, árulók és egyéb csoportok vártak az ítéletre)
De ezután már tényleg kimentünk a kertbe. Pulcsi, pulóver és szürke ég továbbra is. Egyszer csak szembejön velünk egy hasonlóan pucsis-kabátos anyuka. Lábánál egy hároméves forma kislány, mezítláb, fürdőruhában. Nyávogott ám nagyon a szerencsétlen, hogy fázik. Én teljesen elszörnyedtem, hogy azért ez már mégis túlzás.
De be kell vallanom, hogy olyan fél óra múlva már egyre kevesebb ruha volt az én lányaimon is. A nap elkezdett sütni - a furfangos játékra tervezett szökőkutak pedig egyre vonzóbbak lettek és hirtelen a lányok is egyre kevésbé fáztak, és irigyelték ám nagyon a fürdőruhás kislányt, aki utána fürdőruhás gyerekek tucatja követett...


Merthogy ezt a kertet a vizes játékra tervezték. Kapu, amiből időnként ömlik a víz. Vízfüggöny, amit csak bizonyos irányból lehet megközelíteni, mert akkor egy pillanatig száraz lábba is át lehet kelni rajta. Kövekkel kirakott csatornák, misztikus páragép, tükörlabirintus, vízibarlang és egy csomó kisebb-nagyobb vízfröcskölő berendezés, ami időről-időre működésbe lépett. A lányok sikítoztak a boldogságtól, és kérleltek minket, had legyenek egy kicsit vizesek. És ahogy az idő javult, mi egyre többet engedtünk, míg a végén mindhárom gyerekről lekerült a kabát, a pulcsi, majd a zokni és a cipő is, a nadrágokat felgyűrtük és boldogan rohangáltak, tapicskoltak a vízben. És csak akkor voltak hajlandóak abbahagyni, amikor szent ígéretet tettünk, hogy még visszajövünk, nagy melegben, fürdőruhával és törcsikkel felszerelkezve.


Utána levezetésképp még a szoborkertben is sétáltunk egyet. Ebben a kortárs művekkel telerakott óriási kertben volt óriás arc a hegytetőn, félgömbök a tóban, táncoló alakok a faágakon. Igazi meseerdő, ahol teljesen bele lehetett mélyedni a fantáziánk világába. Persze ennek se értünk a végére igazán, mert bejárhatatlan nagy területről beszélünk. Mindenesetre a nap végén mindenki jól érezte magát, mert kapott valamit. A felnőttek láttak néhány igazán szép dolgot, a gyerekek meg sokat szaladgáltak és vízeskedtek a jó levegőn. És talán némi szépség is ragadt rájuk. Nagyon-nagyon jó úticél, mi még mindenképpen visszamegyünk!

Ezt a gyönyörű színes tésztát a levesbe vettük - cérnametélt helyett az indiai boltban ezt lehet kapni. De aztán kiderült, hogy sokkal több dologra lehet használni. (Az árat direkt hagytam rajta - elképesztő, fél kiló 200 Ft és amúgy nagyon finom is!)

Persze én eredetileg matekra akartam felhasználni - megkértem Borsikát, hogy válogasson szét színek szerint egy maréknyi apró tésztát, gondolva, hogy közben a finommotorikus képessége is fejlődik. Aztán arra kértem, hogy becsülje meg, hogy melyik kupacban van több tésztadarab és tegyük ki közéjük pálcikából a kacsa csőrét, hogy gyakoroljuk a kisebb-nagyobb fogalmát is. Nem mintha erre nagy szüksége lenne, de az ismétlés sose árt, pláne, ha ilyen kellemes formában érkezik.
Borsi szépen meg is csinálta amit kértem - de persze az agyában azonnal új ötletek formálódtak, pláne, hogy ez a hét a suliban a művészetek hete volt. Így hát megkérdezte, hogy nem csinálhatna-e ezekből a szép, színes tésztákból egy képet. És miért is ne? Nekilátott hát, és az alábbi mű született belőle. Persze ezt látva a másik kettő is belelkesedett, Bíbor is nekilátott tésztát válogatni (mondjuk neki nem tetszett a monoton munka és azt mondta, hogy szegény Hamupipőkének lehetett ilyen nehéz sora) de aztán ő is élvezte a képcsinálást, igaz ő még nincs készen. Bende pedig egyszerűen csak egy kistányérnyi tésztát kapott, amit kicsit evett, kicsit beletúrta a kezét, kicsit kiborítgatta, kicsit kavargatta egy kanállal, aztán megetette a maciját és a tesóját is vele. (Ez az egyik oka annak, hogy Bíbor végül nem készült el.) Szóval tésztanap volt és boldogság. Két maréknyi tésztát soha nem használtunk még fel ilyen szórakoztatóan és szépen.

Angliában nem nagy kihívás gyerekkel múzeumba, kastélyba vagy egyéb kultúrhelyekre menni. Teljesen természetes, hogy az embernek családja van, és abba kiskorúak is beletartoznak. És az is nyilvánvaló mindenki számára, hogy az ő igényeik egy kicsit mások. És erre fel is vannak készülve.

Már régóta gyűjtögetem a különböző gyerek-feladatlapokat, és mivel végre a scanner is működik, gyorsan behúztam néhányat, hogy megmutassam, mennyiféleképp is lehet ezt csinálni. A legtöbb helyen ezek teljesen ingyenesek - néhol fizetni kell érte pár fontot, de nagyon megéri. Nemcsak azért, mert elfoglalja a kölyköket, hanem mert általában tele van szuperjó információkkal, amiből mi, felnőttek is tanulunk. Mert persze az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy az én lányaim még soha nem csinálták meg teljesen egyedül és önállóan ezeket a feladatlapokat - minden alkalommal együtt csináltuk. De én örültem neki, mert az én szemem is felnyitotta egy csomó érdekességre.
Persze (mint a feladatlapok látványából is kiderülhet) nem szoktunk szigorúan ragaszkodni ahhoz, hogy csinálják is meg. Van, amikor nagyon nagy kedvük van hozzá, van amikor az egyik lelkes, a másik nem. És olyan is megtörténik, hogy a hely elvarázsol mindenkit és a kis feladatlap a táska legaljára kerül és csak otthon vesszük elő. Emléknek, szuvernírnek azonban ez is tökéletes. Az én lányaim legalábbis gyakran előveszik, nézegetik, utólag is rajzolják, színezik.
Amit még hozzá kell tennem, hogy a legtöbb helyen a füzet mellé ingyen adnak ceruzát, sőt kemény alapot is, hogy legyen min írni. És ha ahhoz van kedvük, hogy hasra feküdjenek egy puccos palotában és úgy rajzoljanak, hát az se skandallum, sőt. A teremőrök pedig szinte kivétel nélkül nagyon-nagyon kedvesek és ha az ember kérdez valamit, és ők látják a kíváncsiság legkisebb jelét is, akkor nagyon szívesen mesélnek. Mi három gyerekkel megyünk mindenhová, akiből a legkisebb ugyebár csak 15 hónapos, és mint ilyen még fegyelmezhetetlen. Szaladgál, kiabál (nyilván másznak és fogdosna is, de azt nem hagyjuk) de ez a zajos viselkedés még csúnya tekintetet se hozott nekünk sehol. Sőt, általában imádják Kisbendét és nevetnek rajta, ahogy szaladgálunk utána, ő meg időről időre megáll és rámosolyog az idős nénikre (a csajokat szereti, na) és néha bizony még a festményekre, vagy szép szekrényekre, vázákra is. Ilyenkor aztán még hangosabban hujjog, hogy ez neki NAGYON bejön. És itt még ez is belefér. Sőt, ilyenkor aratjuk a legnagyobb mosolyözönt.

A kezdőkép a Witley Courtba készült, ahol egy óriási romkastély látható. A gyerekeknek adtak egy-egy laminált lapot (ingyen, igaz a végén visszakérték) ahol különböző töredékek, faragványok láthatóak. Ezeket kellett megkeresni. Szerintem nagyon jó ötlet, mert megtanítja az apró részletekre irányítani a figyelmet és megmutatja, hogy mindenhol jelen van a szépség. Ráadásul nem kerül sokba a múzeumnak - csak kis odafigyelésbe.


Ezt lapot egy fontért vettük Coventry Trasport Múzeumában, ahová amúgy a belépés ingyenes. A képeken látható kiállítási tárgyakat kellett megkeresni, és ha megtalálta a gyerek, akkor mellé tenni egy kis matricát. Ha mind megvan, akkor csokit kapnak a gyerekek a végén.



Ezt a nyolc oldalas füzetkét a Bleinheim Palace-ban adták teljesen ingyen, amikor bementünk a kastélyba. Színes, izgalmas, ötletes - a csajoknak mégse jött be igazán. Persze nem biztos, hogy ez a füzet hibája, Kisbende ebben a kastélyban olyan nagyon nyűgös volt, hogy ki kellett vele jönnöm. Zsolt meg nem annyira szeret ilyen helyeken olvasgatni, inkább nézelődik. Azért nem zaklat fel a dolog, mert ide éves belépőnk van - legközelebb majd én megyek be a csajokkal és akkor lehet, hogy nekik is megtetszik a detektíves játék.



Persze nem csak sok-sok pénzért lehet érdekes feladatlapokat csinálni. Ezt az egyszerű A4-es lapot háromfelé hajtva teljesen ingyen nyomták a kezünkbe Bath városának katedrálisában, és még egy-egy cerkát is kaptak hozzá a lányok. Sajnos a 22 kérdés megválaszolása olyan másfél-két órát vett volna igénybe, és nekünk annyi nem volt, de ez az egyik legjobb feladatlap, amit életemben láttam. Az alaprajzon be van számozva, hogy melyik kérdésre, hol találja az ember a választ. Milyen madár tartja a Bibliát, hány állat van a keresztelőmedencére faragva, mit lehet meggyújtani a déli kereszthajóban... a csajok teljesen odavoltak és nekem is nagyon tetszett, főleg mert annyi okos dolgot tanultak belőle, amit nem is gondolta volna - az egy dolog, hogy gyakorolták az angolt, megjegyezték, hogy hol vannak, jobban, mintha csak beszaladunk és körbenézünk, de megtanultak alaprajzot olvasni (hol vagyunk, hová kell mennünk...) problémamegoldást (meg kell találni, amit keresünk...) és tudtunk arról is beszélgetni, amit látunk. Merthogy azért az fontos, hogy az ember megtanulja értelmezni, amit lát.


Ezt a matricás feladatlapot szintén ingyen kaptuk Bathban, a Divatmúzeumban. A lányoknak nagyon bejött, de sajnos kicsit elavult volt már a lap, és bizony néhány kiállítási darab nem volt épp látható, illetve máshogyan nézett ki. Igaz, erre felhívták a figyelmünket amikor odaadták. Amúgy nem volt egyszerű - meg kellett keresniük a lerajzolt ruhát és odatenni felé azt, hogy milyen anyagból van. Az ötlet jó, de mondjuk ötven menyasszonyi ruha közül megkeresni az igazit... hát azért kellett nekik a segítség.




Ez a 12 oldalas fekete-fehér füzet a Glamis kastélyból van, ahol teljesen ingyen kapták a csajok. Isteni jól elmeséli a kastély történetét - de ott, helyben használhatatlan volt. Ki ér rá ezt bogarászni, miközben halad a vezetett túrán és néznie kell egy csomó dolgot? Nincsenek benne feladatok sem. Igaz, otthon aztán annál jobban örültek neki, olvasgatták, színezgették. De szerintem bármilyen szép is, nem a legszerencsésebb darab.


Annál zseniálisabb a Cardiff kastély ingyenes feladatlapja. Ez csak hét oldal, de igazi mesevilágba röpítette a gyerekeket, akik lelkesen csinálták az összes feladatot. Minden egyes szobában meg kellett keresniük a lerajzolt állatot, és mindegyik elmeséli, hogy ki ő, és miért is van a falon. Megjegyzem, a végefelé elég nehéz feladatok voltak - a hangyák a könyvtárszobában például az egyik asztal lábára voltak faragva. Legalább egy negyedórát keringtünk ott, hogy megtaláljuk hová bújtak. De tényleg mind élveztük!


Ezt az A4-es lapot az oxfordi Botanikuskertben kaptuk. Egyszerű, de nagyon tetszett a csajoknak! Arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen nagyon különbözőek az egyes növények levelei. Van köztük szőrös, szúrós, selymes, fényes, szőrös - meg kell találni, le kell rajzolni. Örömmel vadászták a különféle fajokat. Szerintem nagyon jó ötlet - és a levéldolog legalább állandó, nem úgy, mint mondjuk a virágok...





Talán ez volt a legjobb feladatlap, amit csak kaptunk. Hol másutt, mint az Arundel kastélyban persze. Ez meglepően drága volt (3 font) de 20 oldalas, teles-tele érdekes történetekkel és izgalmas feladatlapokk. A csajok keresgéltek, rajzoltak, csinálták amit kellett - persze ez is egész napos program lett volna, így félbemaradt amikor már nagyon belelkesedtek a kastélyba, de azért tényleg le a kalappal a kitalálója előtt, aki amúgy egy múzeumpedagógus, aki éveken át vitte itt körbe a gyerekeket és nagyon is jól tudta, hogyan lehet teljesen belelkesíteni őket. És tényleg.

Ez persze nem az összes hely ahol jártunk és nem is az összes, ahol ilyen feladatlapokat lehet kapni. Ennyit találtam ma este a kis dossziémban, de lehet, hogy kallódik még pár a csajoknál. Csak azt akartam megmutatni, hogy mennyire nagyon-nagyon sokféleképp is lehet a gyerekek lelkét megfogni. Kis pénzből, sokból, kit ötlettel, sokkal - de mindenképp okos dolog bevonni őket a múzeumi-történelmi mókába. Most még csak a játék részét fogják megérteni - de ha az jól van megcsinálva, akkor egyre több és több jut el hozzájuk. Persze ehhez az kellene, hogy ne csak felesleges, idegesítő zajkeltőnek kezeljék őket, hanem a jövő fizetőképes látogatójának.

Cambridge semmihez nem hasonlítható. Kicsit angol, kicsit olasz, kicsit nemzetközi - de mindenképp nagyon izgalmas!

Ha döntenem kellene, hogy melyik a kedvenc városom Angliában, akkor az eddig látottak alapján Cambridge-re szavaznék. Hétvégi látogatásunk minden egyes pillanatát élveztem. Tele volt meglepetésekkel, felfedeznivaló csodákkal és gyönyörűségekkel.
Zsoltot, aki már járt itt odafelé végig faggattam, hogy miket lehet itt tanulni, és egyáltalán milyen az egyetem. Nagyon nehezen értettem csak meg, hogy magyar fogalmakkal lehetetlen leírni az itteni rendszert. Az első nagy döbbenet, hogy egyáltalán nincs egységes cambridge-i egyetem. Ez a hétszáz éve működő intézmény, amelyben az angol királyok is tanulnak, minden felmérés szerint folyamatosan világ öt legjobb egyeteme között van (változó helyezéssel, de gyakran első) magyar szemmel borzasztóan bonyolultan működik.
Eleve azzal kezdődik, hogy az ember nem az egyetemre felvételizik, hanem a város 31 kollégiumának egyikébe. A kollégium szót használtam az előbb, de a "college" valójában lefordíthatatlan. Magyarul ugyanis a kollégium olyan hely, ahol a vidéki diákok alszanak - egy cambridge-i College azonban ennél sokkal több jogosultsággal rendelkezik. Ők döntenek arról, hogy kit vesznek föl, és csak általuk lehet az egyetemre bekerülni. Nem szakoktól függ, hogy az ember hová jelentkezik (Cambridge majd 150 szakján voltaképp bármit lehet tanulni) hanem szellemiségtől. Merthogy minden egyes College nagyon különböző. Mindegyiknek saját könyvtára, sportcsarnoka, étkezője, parkja van. Nagyon fontos, hogy ki, melyiknek a tagja lesz, mert mert mindegyiknek saját hagyománya, rendezvényei és sportcsapata van. Minden kollégium külön világ, amely testvérségben van a többivel, de mégis verseng azokkal a legjobb eredményekért és hagyományaival, szokásaival formálja a bekerülő fiatalt.
Az oktatás úgy néz ki, hogy az előadások, ahol a tanár beszél, és többszázan hallgatják, az egyetemen vannak, de a szemináriumot (ahol pár diákkal foglalkozik a vezető tanár) már a kollégiumban tartják. A diploma is vegyes - az egyetem állítja ki, de beleírja, hogy a hallgató mely kollégium tagja volt és ez ugyanolyan fontos, mint a szak, amelyen végzett.
Látogatóként persze az ember csak a felszínt karcolgatja, mert a borsos belépődíjért csak nagyon kevés helyre engedik be. Elsősorban a parkban lehet sétálni, a kertek egy részében és a kápolnákban. Persze mind a 31-ben külön belépődíjat kell fizetni, nincs valamiféle egységes "bérlet," ezért érdemes jól meggondolni, hová les be az ember. A belépődíj változó - 3 fonttól 7-ig terjed, és csak napi 1-2 óra a látogatási idő. WC nincs...
Mi most két helyre fizettünk be, és egyiket se bántuk meg. Az egyik a King's College épülete volt, amelynek gyönyörű kápolnája van, legyezőmintás mennyezettel, rengeteg faragással és egy eredeti Rubens képpel az oltáron. Elképesztően impozáns épület, amelyet még VI. Henrik kezdett el építeni 1446-ban, és VIII. Henrik fejezte be.
A másik a Claire College, ahol volt egy nagy udvar, egy kicsi kápolna, benézhettünk egy gyülekező terembe is, de a legszebb a Fellow Garden volt, ahol a lányaim nagy örömére itt a fűre is rá lehetett lépni.
Persze nem kell persze a kollégiumba bemenni ahhoz, hogy szépet lásson az ember. A város nagy attrakciója a csatornarendszer, ahol igazi velencei életérzésben lehet része az embernek. Bár nem gondolába, hanem ladikba lehet szállni, a helyi diákok szervezik a túrákat és tologatják a hajót egy fémvégű bottal. Mi most ezt kihagytuk, bár egyébként meglepően olcsó volt (10 fontot kértek volna) mert háromnegyed órán át tart egy kör, és attól féltünk, hogy Kisbende türelme nem tartana addig. Ráadásul mivel gyönyörű idő volt, rengeteg turista volt, és nagyon sokat kellett volna várni, hogy sorra kerüljünk. A lányok nagyon bánták, hogy ez most kimaradt, de megígértük, hogy vissza fogunk még jönni!
A város egyébként is inkább olasz, mint angol, és nem csak a napsütés miatt éreztük így, amely beragyogta a várost. Az ódon épületek stílusa, a régi szobrok a házak között és az elképesztő mennyiségű napóra mind mediterrán életérzést sugároztak. A turisták áradata lazán keveredett a diákok zajos életével. Kávéházak, kiülős éttermek, diákok a múzeum lépcsőjén, és a régi házak ablakaiban ülve. Rengeteg kert, smaragdzöld dús gyep, amelyen lazán piknikeztek, olvasgattak a fiatalok és idősebbek, míg mások a laptopjukba jegyzetelve tanultak a szabadban. A templomkertben könyvvásár, mellette parkoló biciklik százai, a kerítésen tucatnyi laminált papírposzter hirdette milyen kiállítás, színházi előadás, koncert jön a városba nemsokára. Egyszerűen élvezet volt megmerítkezni benne, valami izgalommal vegyes nosztalgiával - milyen jó is lenne itt diáknak lenni. És milyen jó is volt otthon egyetemre járni. És huszonévesnek lenni. És tanulni. És hogy én ezt mennyire élveztem annak idején. De az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Márcsak azért drukkolhatok, hogy majd a lányaim jó iskolába kerüljenek. Ha szerencsések, akkor ide...

Mindig is szerettem volna, ha a gyerekeim Waldorf iskolában tanulnak. Sok dolog tetszik benne - az epochális tanulás, a művészetek szerepe, és a játékosság. Nem gondoltam volna, hogy ezeket a jó dolgokat itt Angliában egy sima általános iskolában is megkaphatjuk. Ráadásul a Waldorf filozófia nélkül. :-)

Borsiék lassan egy hónapja veszik Piroskát. Olvassák, eljátsszák, leírják, átírják - ráadásul mint Borsi többször megjegyezte, ők nem tanulnak, játszanak egész nap. Ezért is voltam nagyon kíváncsi a bemutató órájukra. Sejtettem, hogy a dolognak komoly pedagógiai háttere van, nem csak a gyerek szórakoztatását szolgálja. De azt tényleg nem gondoltam, hogy én is ennyire fogom élvezni.
Az első kellemes meglepetés, hogy ezt a Piroska dolgot nem a tanár nénik csinálják. Vannak úgynevezett project-tanárok, akik iskoláról-iskolára vándorolnak, és a speciális tudásukat adják át. A Piroskát egy ilyen vendég drámatanár, Juliett tartotta kézben egész hónapban, és tanította a másodikosoknak. Ebben az időszakban minden, amit tanultak Piroska motívum alatt futott - legyen az matek, kézműveskedés, irodalom vagy környezet.
Az már a terembe lépve látható volt, hogy az elmúlt időszakban itt nagyon intenzív munka folyt, a gyerekek maximális bevonásával. A terem teljesen átalakult erdővé. Az ajtón tábla: "Vigyázat, farkasveszély!" (ezt az én Borsikám csinálta), benn papírból és szövetből készített fák, fatuskók a földön, és egy nagy játékbolt, tele papírmasé játékokkal. (Ennek is komoly szerepe volt.)
Az előadás maga nem klasszikus színpadi előadás volt, előre megírt és kiosztott szerepekkel, inkább afféle laza, képzeletnek sok helyet hagyó interaktív mese.
A bemutató úgy kezdődött, hogy Juliett, a drámatanár felvette Mrs Hood kötényét és vállkendőjét, és úgy tett mint aki most ért haza. Fáradt volt, leült és elmondta, hogy merre járt, mit vett, mit csinált. Közben a gyerekek körbeülték. Ők voltak mind a "Piroskák". Hol egyik, hol másik gyerek válaszolt az anyuka kérdéseire - ugye jó voltál? Mit csináltál itthon? Ettél rendesen? Főztél is? Majd anyukának eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett - de mi lehetett az? Hát a gyógyszert el kellett volna vinnie a nagymamának. Jajj, de már nem mehet, mert dolgoznia kell. Megígérte, hogy elkészít egy hímzést holnapra, és bizony szükségük van a pénzre. Istenem, istenem, mi lesz most nagyival a gyógyszer nélkül.
Persze a gyerekek ajánlkoznak - majd ők elviszik. De hát késő van. És farkas jár a környéken. És veszélyes. De hát a nagyi... - végül ígéretek után Mrs Hood beleegyezik, hogy Piroska elvigye a nagyinak a gyógyszert. És persze kis bort és kalácsot is, hiszen beteg. És itt kezdődik a kaland.
A gyerekek négy csoportban a szoba négy felébe ültek. Juliett megkérdezte az első csoportot. Mit hall Piroska amikor az erdőben elindult? A gyerekek falevelek susogását, szél hangját utánozzák. Majd megkérdi a következő csoportot: milyen állatokat hall Piroska az erdőben? Bagoly, farkas, pacsirta. Egymás után halljuk az állathangokat. A következő csoporttól azt kérdezi, hogy vajon Piroska ahogy megy, milyen hangokat ad ki. Utánozták ahogy liheg, ahogy zihál futás közben, ahogy dobog a szíve az izgalomtól. Az utolsó csoportot arra kéri, próbáljanak meg benézni Piroska fejébe, vajon milyen mondatok forognak benne? "Ne térj le az ösvényről!" "Ne állj szóba idegennel!" "Óvakodj a farkastól" - majd ezek után az volt a feladat, hogy egyszerre hallgassuk meg az egészet. Minden gyerek halkan zümmögni kezdte, az előbbi feladatát. Hiszen a sok-sok zaj valóban egyszerre, mindenhonnan jött. És közben Juliett intenzív, magával ragadó módon mesélte tovább a mesét - megy-megy Piroska és egyre jobban fél. Hallja az erdő hangjait, a saját szívverését, a neszeket. És egyszer csak hátrafordult, és ... mindenki elhallgatott... szembetalálkozott a farkassal.
Félelmetes volt ez a kis részlet, amit bemutattak. Annyira hatásos, hogy teljesen libabőrös lettem. A csillogó gyerekszemek is azt bizonyították, hogy ebben a korban érdemes varázsolni, mert szívják magukba az élményeket.
Sajnos ennél többet nem mutattak be a "darabból" - de azért a tanárok elmondták, hogy amit láttunk nem csak játék, komoly fejlesztő ereje is van. Hiszen például ennek az évnek a témája az érzékszervek bemutatása, amit például ezzel a fenti részlettel nagyon jól lehetett szemléltetni. És hogy amikor például jellemezték a szereplőket, elkezdték a melléknév fogalmát bevezetni. Megszámolták, hogy mennyi pénze van Mrs Hoodnak, mire gyűjtenek, mennyit kell még dolgoznia - matek. És hogy segítsék a pénzgyűjtést, játékokat készítettek a gyerekek és létrehoztak egy erdei játékboltot, ahol mindent beáraztak, játékból eladtak és vettek, gyakorolták az összeadást, kivonást. Szövegeket tanultak be, részleteket a klasszikus meséből és persze olvasták, leírták a saját verziójukat. A Piroska épp olyan jó erre, mint bármi más.
Azon tűnődöm nagyon sokat, hogy vajon hogyan lehet erre itt idő? Miért van az, hogy a magyar iskolában mindig a rohanást éreztem, itt meg szinte tapintható a lassú, ráérős tempó? És vajon igaza van-e Bíbornak, aki azt állítja, hogy ebben az iskolában könnyebb a tananyag és kevesebbet tanulnak. Van egy sanda gyanúm, hogy ezt csak azért érzi, mert nincs rajta semmiféle nyomás. Ez errefelé nem szokás, sőt, nagyon fontos cél, hogy a gyerek jól érezze magát. Ettől pedig a tanároknak is szemmel könnyebb. Szemmel láthatóan sokkal kevesebb idejüket veszi el például a fegyelmezés. Félelmetes, milyen csendben sorakoznak a gyerekek, és milyen kis zajjal és gyorsan vonult be az egész iskola a tornaterembe a Piroska előadásra. Aki esetleg elfelejtette, hogy nem szabad beszélni, arra nem rászólt a tanár (növelve maga is a zajt) csak egy kártyát mutattak felé, rajta egy mosolygós arc, szája előtt az ujja: psszt! A kicsik tanárainak nyakában egész tucatnyi kártya lóg folyamatosan: mosolygós arc, ülj csendben jel, figyelmeztető kéz - egyrészt ezzel csöndben is lehet fegyelmezni, másrészt egyfajta figyelmeztetés is. Nem kell egész nap mantrázni, hogy csendben legyél, ülj egyenesen stb - a gyerek látja a kártyát és eszébe jut, hogy hoppá, most mi a helyzet. Ha megfeledkezne is magáról, nem verbális figyelmeztetést kap, csak egy sokkal enyhébb, és kevésbé sértő-bántó, ám nagyon is hatékony képi megerősítést arra nézve, mit is kéne csinálnia. Szerintem nagyon jó ötlet!

Néha jó lenne angolnak lenni. Akkor tudnám, hogy kik voltak az őseim, de nem csak egy-két generációra visszamenőleg, hanem mondjuk kétszáz évre. És tele lenne a padlás öreg emlékekkel, fényképalbumokkal és edénykészletekkel, még az ükanyám korából. Persze lenne ott pár régi játék és bútor is. A bölcső, amiben apámat ringatták, és egy kis bross, amit anyukám kapott a keresztelőjére. Erről álmodozom néha. Talán mert errefelé ez egyáltalán nem vad álom, hanem sokak számára valóság.

Ez a váza még ősszel került az újságok címoldalára, amikor egy költözés során a tulajok szerették volna elpasszolni nagypapa régi vázáját. Meg se fordult a fejükben, hogy amit otthon olyan régóta kerülgettek és annyira nagyon nem is becsültek, egy középkori kínai váza, amely egykor a császári udvarban volt. És mivel a kínai üzletemberek nagyon is szeretik az efféle cuccokat, manapság minden pénzt megadnak érte. Szó szerint. Így lett ez a váza minden idők legdrágább vázája, amelyért 43 millió fontot fizetett ki a vevő (plusz a 20% áfa...)
Efféle csodák persze errefelé se történnek minden nap, de kisebbeket elég gyakran lehet látni a tévében. Angliában ugyanis egy-egy család nemritkán generációk óta él ugyanabban a házban. Vidéken nem pusztított a háború, nem volt államosítás, nem vették el senkinek a házát, sem a birtokat, sem egyéb javait. Amit pedig a család gyűjtött az megvan. Évszázadok óta. Valahol. Padláson, pincében, ládában, dobozban. Ha költöznek, akkor viszik, vagy egyszerűen kirakják az utcára és 1-2 fontért elkótyavetyélik.
Hétvégénte óriási antik piacokon lehet válogatni, és csak a szerencsén múlik, hogy ki, mit tud megvenni. Igazi nemzeti sport a műkincsvadászat, ahol fillérekért is lehet gyönyörűségekhez jutni, ha az ember ügyes.
A jó tévéműsor pedig követi ezt az igényt. Tanítja a vevőket és eladókat egyaránt, és közben szórakoztatja a bámulókat. Erről szól az én kedvenc tévéműsorom, amely a Yesterday nevű csatornán megy minden este, a címe: Antique Roadshow. A műsor immár 25 éves, és a lényege, hogy egy csapat művészettörténész-becsüs járja körbe Angliát. El lehet hozzájuk vinni bármit és ők megmondják, hogy mennyit ér. Nem vesznek semmit, csak megmondják, hogy amid van azt mennyire biztosítsd.
Imádom, mert nagyon sok dolgot lehet belőle tanulni - először is bemutatják mindig az adott várost, ahová mennek - mit lehet ott látni, kik voltak az ott élő érdekes figurák, mecénások, minek van hagyománya az adott környéken, hiszen ha mondjuk porcelánműhely volt arrafelé, valószínű, sok szép csészét hoznak majd.
Aztán jönnek az emberek, hosszú, tömött sorokban és hozzák a legképtelenebb dolgokat. Persze vannak csodás festmények, bútorok, ékszerek, porcelánok. Ha ezeket értékelik, mindig elmondják, mit kell rajta nézni - például fordítsd meg a váza alját, és nézd meg rajta a feliratot Ha rajta van, hogy England, vagy Made in England akkor tuti, hogy 1891 után készült. Ha angol munka, angol műhely neve szerepel rajta, de az England felirat nem, akkor ennél korábbi. Tudom már például, hogy ha nyuszi pescétet látok egy tányéron, azonnal vegyem meg, mert az ritka és drága.
De azt is elmondják, hogy az eredeti 18.századi bútort mi különbözteti meg a hamistól - ha pl. piszkos belülről a fiók, akkor az gyanús, hiszen bármilyen régi egy bútor, a fiókot ritkán nyitogatják az emberek, ezért annak akkor is tisztának kell lennie, ha régi. Vagy hogy az eredeti 16.századi sámlinak a lábainak kopottnak kell lennie - ha nagyon jó állapotú, akkor szinte biztosan modern kori utánzat. És hogy melyik kis kilincs mikori lehet, a keret mennyit ér, hogyan érdemes tisztítani a faragott részleteket, és tárolni a régi szőnyeget, anyagot.
És a végén mindig jön a sokkolás, hogy amit bevittek mennyit is ér. Néha bizony sokkolja szegény öreg néniket, bácsikat, hogy a zsebórájuk, vagy a kancsójuk mennyit ér, gyakran visszakérdeznek - tényleg, nem viccel? És nagyon boldogok ők is, és a néző is, hiszen ha ez ennyit ér, akkor lehet, hogy az övé is, és akkor ő most voltaképp gazdag.
A Show legnagyobb fogásai közé tartozik pl. egy méteres felhúzható fiú-baba, ami igazi múzeumba való tárgy - ők egyébként olyan 15-20 ezer fontra taksálták, a tulaj legnagyobb megdöbbenésére, aki olyan tíz évvel később el is adta, és 84 ezer fontot kapott érte.
De imádtam azt is, amikor egy nő bevitt egy gyönyörű kék tálat, amit egy piacon vett 4 fontért. Mondta, hogy kicsit drágállotta is, mert csorba a széle, de hát tetszett neki a színe. Kérdezték tőle, mit gondol miért van írva a hátuljára, hogy 1418 - gondolta valamilyen akkoriban játszódó történetet ábrázol. De tévedett - a tányér akkor készült, és olyan tízezer fontot ér. Még így csorbán is.
De hoztak már be fagylaltoskocsit, amellyel még az üknagypapa árusított, püspüklila faragott nyelű ernyőt, amit a tulaj nagymamája kapott valamelyik királynőtől, akinek az udvarhölgye volt. Aztán hozott egy néni egy gyönyörű mosakodószekrényt, ami a családja birtokában van 1815 óta, mint kiderült olyan 20-30 évvel korábban készülhetett. De hoztak régi imakönyvet, a Beatles által dedikált étlapot, játékautókat, bicskát, bilit, páncélt, vízköpőt és egészen elképesztő cuccokat.
Olyat is, amit már régóta szeretnek és féltenek generációk óta - olyat is, amit nem kedvelnek és csak azért becsültetnek fel, hogy megtudják érdemes-e eladniuk, vagy őrizgetniük.
Imádom ezt a műsort, de kicsit mindig elszorul a szívem, mert hát nekem fogalmam sincsen arról, hogy kik voltak az őseim kétszáz éve, de még a szüleim fiatalkori képei is elvesztek. Semmiféle régi, szépséges tárgy nem maradt rám az ükanyámtól, de még egy csúf sem. A magyar vérzivataros századok nem kedveztek a családtörténetekek, pláne nem a családi tárgyaknak. Nem kétlem, biztosan vannak szerencsésebb családok is, de a miénk nem ilyen. Az is elveszett, ami csak pár évtizede történt, századokra meg végképp nem látok vissza.
Anglia azonban folyton beledörgöli az orrom abba, hogy nekik régi, patinás történetük van, amire joggal büszkék. Mert reggelenként a BBC1-en van a Money from your Attic" - ami arra buzdít, hogy nézz körül a padlásodon, és tedd pénzzé a régi, elavult cuccaidat, ami nem régi újságokat és bakelit lemezeket jelent, hanem órát, bútort, ékszert, porcelánt. És bizony néha meglepően nagy pénzeket tudnak megkeresni vele a meglepett tulajok, akik évek óta nem is használják az ősök cuccait, és a bevételből mondjuk új kocsit vesznek.
De hasonló kedvencem az a műsor is, amelyikben adnak 300 fontot két csapatnak, akik elmennek és bolhapiacokon, kiárusításokon próbálnak olcsón antikvitásokat venni, hogy aztán egy aukción eladják amit vettek, így kipróbálva, hogy vajon mekkora profitot lehet ezzel elérni. (Amúgy meglepően keveset, mert nyilván a jó cucc kevés és a nagy fogás ritka.)
Persze azzal nyugtatom magam, hogy amikor ezeket a műsorokat nézem, hogy én most továbbképzem magam, hiszen végül is művészettörténészként végeztem. De a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem igaz. Csak irigykedek.