Három gyerekkel irány Anglia!

Hogy illusztráljam, a lányos anyák számára, milyen kín is fiút nevelni, íme Kisbende kedvenc könyvének egy lapja. Az egyfontos boltban vettem és hatalmas, sok keménytáblás lapja van. Rendőrautók, tűzoltóautók és mentőautók vannak benne. Mindenféle. Ezt kell vele nézegetni naphosszat. Én kínlódok. Mert mit lehet erről mesélni?

Női szemmel ez bizony mind egyforma, de hát ott ül mellettem a gyerek és most van itt az alkalom, hogy tanítsam új szavakra, kifejezésekre. De nekem semmi más nem jut eszembe, csak ez:
- Nézd Bende, brümm-brümm! - úgy tűnik eltaláltam a megfelelő szavakat, Kisbende lelkesen bólogat és brümmög ő is.
- Izé, Kisfiam, és nénós autó is! Látod, ott a nénója! - mutatok a lámpára. Kisbendének tetszik a történet, ismételgeti is lelkesem, nénó, nénó. Én meg rohadtul töröm a fejem, mit is lehetne még elmondani.
- Látod, van kereke! - Ez jó, az összes kereket végigmutogatjuk. De aztán vége a lapnak és Kisbende várja az újabb útmutatást. Izé, hát milye van még egy kocsinak?
- Őőőőő, látod itt nyílik az ajtaja! - húh, ez jó, ajtaja is van minden kocsinek, eljátszuk, kinyit, becsuk. Új trükk kell, érzem.
- Látod, ez piros. Ez meg fehér. Ez meg fehér-piros... hát mind fehérpiros, de ebben több a piros, nevezzük pirosnak. Látod, piros! - affene, ezek rohadtul egyformák! És itt vége anya tudományának. Tenném le a könyvet vegyünk elő egy másikat, de nincs menekvés, mert a brümm-brümm az isten. És ezt végig kell mondogatni mind a 10 lapra. Egyiken van egy rendőrkutya (kicsit ugatunk, ez megtöri a brümm-brümm monotonitást)a másikon meg egy rendőrló. (nyihaha) Egy rendőrmotor és egy mentőhelikopter. De amúgy autók. Kicsik, nagyok, közepesek, létrás, tartályos, kisebb lámpával, nagyobbal.Ha végre megunja, akkor hozza a következő könyvet - ebben meg munkagépek vannak. Ide-odatolják a mesekönyvben a földet. A végén felépül a ház, benne emberek. Na az a lap már nem érdekes. Az egyetlen felüdülés a Kicsi piros autó kalandjait ismertető sorozat, ami pop-up könyv, tehát minden napon kiemelkedik egy figura és még mozog is. Na erről már lehet beszélni egy keveset. Esik a hó, fúj a szél, kismadár fészkel a morotba, a farmon állatokkal találkozik a kiskocsi. De ez is csak autós viszonylatban fogja meg Bende fantáziáját.
És hogy hol érzi magát a legjobban? Hát persze, hogy apa autójában. Már nyáron a Balatonnál is, ha azt akartuk, hogy legyen pár perc nyugtunk, és mondjuk le tudjak szűrni egy fazék forró vízben ázó tésztát, vagy apa fel tudjon ásni a kertben pár sort, akkor járóka helyett beraktuk az árnyékban álló, lehúzott ablakú autóba, és ő félórán át is boldogan elkormányozott. De amúgy is minden kerék és forgó alkatrész elbűvöli.
És hogy tényleg nagyon mások a fiúk és a lányok, arra akkor jöttem rá, amikor múltkor elvittem egy játszóházba, ami nem messze van tőlünk és tök ingyen van, viszont mindenféle maszatos dolgot lehet csinálni, amit itthon a szőnyegpadlón annyira nem pártolok. A lányokkal is jártam ilyen helyeken és bár sokat szaladgáltak, ugráltak, azért voltak leülős periódusok is, amik aztán idővel egyre nőttek. Ma már egy ilyen helyen a kedvencük a kézműveskedés, gyurmázás, festés, alkotás. De előtte is sokkal finomabban játszottak. Kisbende se durvult. De talált magának három másik hasonló korú pasicimborát, és azokkal szaladgáltak le-fel egy lépcsős-lejtős építményen. Nem ütötték meg egymást, nem lökték fel egymást, nem ordibáltak. És mindenkinek ott volt a szüleje is. Én mégis folyamatosan tombolt bennem az adrenalin, mert már a mozgásuk is durvább volt, mint a lányoké. Ahogy játszottak, abban nem volt finomság, inkább kakaskodás, versengés... szóval olyan fiús játék volt, amiben nem volt semmi rossz, csak furcsa és valahol ijesztő volt az egész vehemenciája és intenzitása. És eszembe jutott egy ovis anyuka mondata, aki annak idején azt mondta, ő direkt olyan óvó nénit keresett, akinek van fia, mert az tudja, hogy a fiúknál máshol vannak a rosszaság határai. Hát most én is ezt érzem - változnak a határaim, a tűrőképességem és a jellemem is azáltal, hogy fiús anya lettem. Komolyan mondom, soha nem álmodoztam arról, hogy fiam születik. Kislányt akartam mindig is, akivel lehet játszani, babázni. De ez a fiú tényleg sokat ad. És nagyon jókat.

Egész ősszel keresgéltünk. Új lakást, új autót, új bútorokat - tehát új lehetőségeket. Hogy kényelmesebb legyen az itteni életünk. Tavaly, amikor még úgy tűnt, hogy egy év után hazamegyünk, mindez nem volt olyan fontos. Most már, hogy a tervek nyitott végűre változtak, már mindennek komolyabb tétje lett.

A lakás volt a legfontosabb kérdés - maradjunk, vagy menjünk? Az egy komoly érv, hogy szeretünk itt lakni. A busz a ház előtt áll meg, negyedóránként jár és 10 perc alatt benn vagyunk vele a belvárosban. Ráadásul a suli pár perc séta, és azt biztosan tudtuk, hogy nem akarjuk onnan elhozni a gyerekeket - egyrészt mert szeretnek oda járni és igazán gonosz dolog lenne évente új közösségbe vinni őket. Másrészt mert tényleg jó kis suli. Biztos van ennél jobb is, jobb közösséggel, több fehér emberrel, több szülinapi partimeghívással - de lehet, hogy ezzel barátságtalanabb osztálytársak is járnak, esetleg nem olyan szimpatikus tanárok. Ráadásul a városban kilóméterhosszú várólista van a sulikban - hallottam olyan gyerekről is, aki hét (!) teljes hónapig várt rá, hogy bekerüljön egy suliba. Az meg, hogy a város másik feléről hurcoljuk ide vissza a gyerekeket hosszú távon biztosan nem megoldható.
Ráadásul a lakás világos, kényelmes - csak hát a bútorok nagyon olcsó vackok voltak benne és egy szobával kisebb (minimum) mint nekünk kellene. Így hát elkezdtünk keresgélni szigorúan a környéken új albérlet után - és azonnal egy csomó korlátba ütköztünk. Újra szembesülnünk kellett vele, hogy az angol lakások elborzasztóan lelakottak, penészesek, rossz beosztásúak és persze emeletesek, ami mondjuk most már nem olyan nagyon gáz, mert Kisbende egész szépen lépcsőzik - de a kertek kavicsosak, nem füvesek, a fürdőszobákban nincs kád, az ablakokon rossz a szigetelés és csak elvétve van keverőcsap, az átlag mosogatónál külön jön a forró és a hidegvíz, lehetetlené téve a folyóvizes mosogatást. Ezekhez képest a mi kis apartmanunk maga a modern mennyország.
Aztán jött a következő koppanás - hiába vagyunk már itt egy éve és hiába fizetnénk ki akár előre fél-egy évre a következő lakás lakbérét, a legtöbb ingatlanos cég ragaszkodik ahhoz, hogy muszáj "hitelelbírálást " végezzen, ami felnőttenként 75-110 font. Ezen meg tuti elbuknánk, révén, hogy Zsoltnak ugyan van bankszámlája, de nincs rajta rendszeres jövedelem, nekem meg angol bankszámlám sincsen, szóval nálam ez eleve kidobott pénz.
Közben persze folyamatosan harcoltunk a mi saját háziurunkkal, aki még júliusban beleegyezett, hogy kicseréli a bútorokat, de aztán semmi nem történt, és mivel nekünk nincs meg a száma, minden próbálkozáshoz, hogy elérjük be kellett mennünk az ingatlanközvetítő irodába, és onnan felhívatni - aztán vagy felvette, vagy sem, vagy mondott valamit, vagy csak annyit, hogy hívjuk később, mert nem ér rá. Elkeserítően lassan mentek a dolgok - közben már utáltuk a díványokat, amik szakadnak szét, a matracot, amiből kiállnak a rugók és a franciaágyakat, amelyek minden helyet elfoglalnak.
Végül egy kinti magyar házaspár segítségével felgyorsultak a dolgok, akik felajánlották, hogy a matracokat vigyük át az ő garázsukba, (örök hála és köszönet érte!!!) így ezeket nem kellett kidobni és várni a landlord engedélyére, hanem vettünk a saját ágyunkba egy új matracot (jajj, nagyon jó!!!) a lányok szobájába megy egy emeleteságyat így nálunk meg hirtelen lett egy csomó hely a szobában. Közben sikererült a landlorddal is megegyezni, és 3/4- részben kifizeti a díványokat is, amelyeket végre sikerült megrendelnünk és már csak a szállításra várunk, négy széket pedig mi fogunk venni, mert ezek tényleg szétestek. Szóval úgy tűnik, hogy rendeződnek a dolgok - nem mondom, egy szoba még tényleg jó lenne, hogy Kisbende ne üljön az ölembe ha a számítógép elé ülök (pláne a férjemébe, aki napközben dolgozna rajta) de ennyi áldozatot hoznunk kell.
És mivel új lakásba nem költözünk, úgy döntöttünk, hogy akkor ruházzunk be egy kocsira, és a héten azt is megvettük - kb olyan, mint otthon volt, annyi idős is, a színe is olyan, csak ez kicsit jobb, mert van benne fedélzeti kompjuter is, ami otthon nem volt. Kaptunk rá három hónap garanciát, ami azért használtautó esetén hasznos dolog, félévnyi útadóval is megajándékoztak, mert egy összegben fizettünk. A hétvégén ki is próbáltuk - Zsolt kicsit szenved még vele, mert automata váltós és szoknia kell, én meg kicsit húzom az orrom, mert az előző tulaj dohányzott benne és én ezt érzem, de azért panaszra nem lehet okunk, jó kis kocsi és jól is megy.
Szóval kicsit most jobban letelepedtünk, ami még nem jelent semmi különöset, csak azt, hogy kicsit most komfortosabb az életünk, mint tavaly volt. De hogy ebből mi következik, azt nem tudom.

Autók és autók - soha nem gondoltam volna, hogy két lányt ez is érdekelhet. De a hosszú tétlen várakozás az iskolakezdésre arra kényszerített minket, hogy mindent felfedezzünk a városban. Így elmentünk a Közlekedési Múzeumba.

Jó ideje kinéztem már ezt a múzeumot - szép, modern épület, nagy kávézó, és óriási feliratok hirdetik, hogy ingyenes. Mégis húztam a számat - mert hát ez a közlekedés dolog valljuk be, nem tűnik olyan izgalmasnak.
De a Trasport Museumban ismét bebizonyosodott számomra, hogy nincsenek rossz témák - legfeljebb béna szervezők. Ha pedig ezek elég ügyesek és kreatívak, mindent el lehet adni izgalmasnak. (Az igazat megvallva, értek már engem meglepetések a világ több múzeumában. Az egyik legnagyobb Bochumban, a Bányászati Múzeumban. Aki arra jár, ki ne hagyja, mert zseniális!!!)
Mégse gondoltam, hogy itt is hasonló élményben lesz részem, és bevallom,c sak a gyerekek unszolására vállaltam, hogy eljövök velük ide, merthogy ők már egy hete kiszúrták, hogy itt éppen óriási fagylaltoskocsi kiállítás van. Kicsit ugyan csalódtak, amikor kiderült, hogy inkább a kocsi, mintsem a fagyi a fő téma, ám a "találj ki egy új fagyi-ízt" verseny gyorsan megvigasztalta őket, és persze a látogatásunk végén a büfé, ahol persze kaptak fagyit is.
Vendégcsalogatónak jó poén volt a fagyiskocsi, de végül nem ez lett az igazi nagy élmény a lányoknak. Engem első pillantásra sokkolt a kiállítótermek végtelen sora, ahol autzó-autó hátán parkolt. Valószínűleg egy perc alatt megunták volna a lányok is, ha a pénztárnál (ahol csak regisztrációs jegyet adtak) nem vettünk volna feladatlapokat is. Kétfélét is. Az egyik kisebbeknek való volt - 10 különböző kocsi részlete volt rajta, és tenni kellett amellé egy matricát, amit megtalált az ember.
Emellé vettünk egy másik feladatlapot is, ami ennél több saját alkotómunkát igényelt. "Rajzolj le valamit, ami kisebb, mint te. Ami nagyobb, mint te. Ami kék. Aminek két kereke van. Aminek négy lába van. Ami a legrégebbi. Ami a legújabb. Aminek a neve W-vel kezdődik. A kosztümös ladyt." Ehhez hasonló feladatok szerepeltek benne, amihez kaptak a lányok ceruzát és füzetet is, ezért boldogan szaladgáltak, rajzoltak, matricáztak. Fekve, ülve, a vitrinen. Persze sehol, senki nem szólt rájuk (ez itt nem divat) ők pedig megtalálták azokat a dolgokat, ami őket érdekelte. Az autók mellett a bicikliket, a játékautókat, a mozitermet, ahol autós némafilmet vetítettek, a lovas kocsit, amin szüfrazsettek utaztak, az istállót, ahol tényleg trágyaszag volt (!!!) és postakocsit, amelybe bele lehetett rakni a csomagokat. A legnagyobb sikere a telefonközpontnak volt, ahol ők dugdoshatták a zsinórokat a hívott számok mellé.
Bende se maradt benn a babakocsiban, különösen, hogy jópár napja már a járást gyakorolja. Itt azért nem nagyon lehetett mihez kapaszkodni, így boldogan négykézlábazott a lányok után, én meg nyugodtan elengedhettem, lévén, hogy itt a múzeum is szőnyegpadlózva van.
Előre figyelmeztettek, hogy a kiállítás közepénél lesz egy imitált légiriadó, szirénával - lehet, hogy a pici babát zavarni fogja a füst,a fény, de ne aggódjak, van kikerülő útvonal. Én nem aggódtam. Bende se. De Bíbor teljesen bepánikolt, hogy most aztán háborús, ijesztő dolgok fognak vele történni, és nem akart bemenni. De kíváncsi is volt, nem akart kimaradni se belőle. Így aztán végül szorosan engem átölelve merészkedtünk be a frontvonalak mögé, ahol sziréna ide, fények oda, Bende elaludt, Bíbor pedig teljesen megsértődött, hogy nem ijesztették meg annyira, mint ahogyan felkészült rá.
Az biztos, hogy vissza kell még jönnünk, mert egyrészt nem tudtuk kipróbálni a világ leggyorsabb autójának a szimulátorát (döbbenet, hogy az a kocsi mekkora nagy!), másrészt, mert apa nem volt velünk, (dolgozik és dolgozik, ami azért jobban megy neki, ha elviszem a három rosszcsontot) és azért az autó mégiscsak férfi dolog. Szerintem ő legalább annyira fogja élvezni mint mi. Ha nem jobban...