Három gyerekkel irány Anglia!

Az írás (könyvírás, újságírás) alapvetően nagyon is magányos munka. De mint kiderült, a játék készítés egyáltalán nem az.

Még ha egyszemélyes játékról van is szó (mondjuk mint a Rubik kocka) akkor is több tucatnyi teszt-ember kell, akik a kezükbe veszik, és kipróbálják, mert csak ekkor derül ki, hogy a készítő logikáját értik-e mások, vagy az, hogy számukra szórakoztató-e, és hogy nem csinálnak-e teljesen mást, mint ami ajánlott lenne. 
Ha nem egyszemélyes, hanem társasjátékról van szó, akkor meg aztán pláne megkerülhetetlen a csapat. A Pooper Heroes kártyajátékot a mi családunk szerintem már álmából felkeltve is le tudná játszani - igaz, drága férjem gondoskodik róla, hogy ne unjuk meg, mert időről időre felmerülnek benne új ötletek, és nyilván mi vagyunk az egyes számú tesztcsapat, mielőtt élesbe kiviszi, ahol aztán már idegenek játszanak vele - akik még annyit se finomkodnak, mint a család, ha kritikáról van szó.
Merthogy mint kiderült, ez a játékfejlesztői munka tényleg komoly csapat-sport, így aztán szinte minden nagyobb városban vannak rendszeres gyűlések, (legalábbis itt, Angliában) ahová bárki bekopogtathat, akár bemutatni akarja a saját játékát, akár csak szívesen megnézné, min dolgoznak mások. És ez (ahogy a férjem meséli) igazán izgalmas világ, mert ahány ember, annyiféle ötlet - az egyszerű egyensúlyozós játékoktól a teljesen bonyolult, akár napokig is eltartó szerepjátékos, stratégiai társasokig.
A csapatban olyan is van, aki még csak most dolgozik az első verzión, és olyan is, aki már több játékot is kiadott, ezért abban is tud tanácsot adni, hogy milyen kiadók vannak és hogy kell őket megközelíteni. Életkorban is a tiniktől a nyugdíjasig széles a pálya (bár a 40-es korosztály a leginkább jellemző, valahogy talán ez az a kor, amikor a kreativitás már nem tud tovább rejtve maradni)
Nos, mindenesetre drága férjem kártyajátéka már elkészült - de egyelőre csak angol játékszabállyal elérhető. Jópárat sikerült el is adni, pedig nincs mögötte nagy marketing és reklám, de jellemzően aki egyszer már játszott vele valamilyen játékvásáron (és van egy 7-12 éves gyereke, aki odavan a kaki témáért) az szívesen megveszi. Olyan vevő is akadt már, aki többet is rendelt belőle - egyet magának, egyet az unokaöccseinek.
Szóval szerintem szerethető és jó játék.
De nincs még magyar játékszabály hozzá, hiszen mivel nem járunk magyar játékvásárokra, ezért ott nincs semmiféle, még picurka rajongóbázisa sem. De ha valaki úgy érzi, hogy szívesen megnézné, kipróbálná, akkor most itt a lehetőség rá, hogy megrendelje - és ha az derül ki, hogy érdemes, akkor rábeszélem az uram, hogy készítse el a magyar verziót is. Mert nehogy már a magyar gyerekek kimaradjanak a jóból. (Egyébként a német és az olasz verzió is előrendelhető itt:)
http://thepooperheroes.com/preorder.html
Azt, hogy a család gurulni fog a röhögéstől játék közben, azt garantálom. Mert mi hiába játsszuk már lassan egy éve, ezeket a kakis poénokat még mindig nem untuk meg. Az ugyanis örök.

Gondoltam, hogy majd amikor Bende egy hónap múlva négy éves lesz, akkor írok egy összefoglalót arról, hogy mennyire sokat változott az elmúlt időben, de egyszerűen képtelen vagyok annyit várni. Muszáj már most megírnom, hogy elviselhetetlenül édes, aranyos, mosolygós és nagydumás kiscsávó lett belőle.

Hol van már az az idő, amikor azon aggódtam, hogy nem beszél? Ha nem lenne a blog, ahol halálra aggódtam magam ezen, nem is emlékeznék rá. A helyzet ugyanis megfordult - az én kisfiamnak ugyanis újabban be nem áll a szája.  Reggel, amikor félálomban kimászik az ágyból, elkezd dumálni és onnantól más szóhoz se jut mellette. Az édes kis cincihangján egész nap okoskodik, magyaráz, kérdez és persze szemérmetlenül hízeleg.
"Édesem, drágám...." ha kérni akar valamit, szinte mindig így kezdi a mondatait. "Édesem, drágám, játszanál velem?" "Édesem, drágám, kaphatok egy kis vizet?" "Édesem, drágám..." annyira bájosan tudja mondani, hogy az eredmény szinte mindig garantált. Ha meghallom, hogy így kér, teljesen elolvadok és mindent leteszek, hogy teljesítsem a kívánságát.
Gyakran gondolok arra, milyen jó is egy kispasinak - akinek két nővére van. Pontosan tudja, hogy kell szépeket mondani nekik. "Borsika, te olyan szép vagy, mint egy hercegnő." - mondja, mire a válasz egy igazi csajos "ááááá" (magasan kezdve a hangsúlyt és levive a mélybe) és ezután már kérhet a fiatalember bármit, nincs nő, aki nemet mondjon neki.
De még a sokat tapasztalt óvónők is rendszeresen ellágyulnak, amikor Bende kikísér az ajtóhoz, puszit ad és közli, hogy vigyázzak magamra. Olvadok persze ilyenkor én is. Naná. Nem lehet ellenállni ennek a csibésznek és legszívesebben már vinném is haza magammal - de erre nincs igénye.
Örömmel szalad a suliba - az első hetekben még szaladtam utána, de aztán kiderült, hogy megérett a kislegény és eszébe se jut átszaladni azon az egyetlen útkereszteződésen, ami van, és ha lassabban bandukolok is utána, akkor is megvár.
Mondjuk mostanában már nem szalad - szökell. Ugrálva, mint egy kis bakkecske, úgy megyünk a suliba. Oda, ahol amúgy most épp a betűket tanulják. Nekem ez elképesztően furcsa, mert nem gondolom, hogy bármi értelme is lenne - és Angliában se mindenütt kezdik ilyen korán, de itt éppen igen. Most épp a K betű van soron - ezen a hétvégén már leckét is kapott, egy darab fénymásolt oldal személyében, ahol az előre nyomtatott K betűket kellett átrajzolni.
Mivel ő ezt iszonyatosan élvezi - szavam sincsen ellene. Rengeteg betűt ismer, örömmel mutatja, és mondogatja, hogy "O-o-o-o orange" vagy "B-b-b-b banana". Meg aztán úgy is látom, hogy épp megérett ezekre a feladatokra - itthon sincsen tőle nyugtunk, mert folyamatosan tanulni akar. Egész nap hozza utánam a feladatoskönyveit és könyörög, hogy még, még, még adjak neki színeznivalót, számmal megjelölt pontokat, amiket összeköthet, labirintust, bármit, amiből tanulni lehet.
A színezés karácsony környékén lett a kedvence, amikor azt vettük észre, hogy olyan szépen megy neki, hogy szinte soha nem megy ki a vonalból. Igaz, a ceruzát marokra fogja még - de gondoltam, nem szólok bele, így is ügyesen megy neki, és mit erőltessem a rendes ceruzafogásra, hiszen még nincs is négy éves. De aztán januárban a suliban ránk szóltak, hogy ez így nem lesz jó, szóljunk rá otthon, ha nem jól fogja, mert később egyre nehezebb lesz. Megmondom, őszintén, nekem nem volt hozzá kedvem - mert Bende ellenkezett, sőt azt mondta, hogy akkor inkább nem is rajzol. Én meg nem akartam elvenni a kedvét. De aztán rákérdeztem Virágnál, a Gyereketető blog írójánál, hogy ő mit tanácsol (mégiscsak gyógypedagógus szakértő) és ő egyetértett a tanítónőkkel. Aki szépen akar színezni, az fogja rendesen a ceruzát. Gyorsan felmentem a netre és rendeltem pár háromszögletű ceruzát, zsírkrétát és egy jó kis helyes ceruzafogásra szoktató eszközt. Az új cerkáknak sikere lett - és Bende kb két nap alatt tökéletesen átszokott a helyes ceruzafogásra, mire a gumi segédeszköz megjött, az már nem is kellett. (Majd odaadom a sulinak.)
Amiről még beszélni akartam, azok a színek. Bende rajzai valami elképesztően színesek ugyanis. Mutatták múltkor az óvónők a falat, ahová kirakták a csoporttársai rajzait. Csupa helyes pálcikaember, kicsi ház, állatok. Némelyik nagyon is jól megrajzolva - de mind alapvetően színtelen. Fehér lap, rajta a rajz. És ott volt Bendéé - ő az egész lapot kitölti a színeivel. Lehet, hogy maga a rajzolás nem olyan ügyes - de a színek, azok csodásak! Itthon is szívesen és sokat fest, zsírkrétázik, és merészen, nagyon dekoratívan használja a színeket.
De nem csak a színezés, hanem az "art attack"-el is. Az "Art attack" egy kézműves műsor a BBC-n, ahol mindenféle gyors, könnyen elkészíthető ügyeskedős cuccokat mutogatnak a gyerekeknek. Van egy része mindig, ahol egy pasi mindenféle cuccot kitereget a padlóra (de óriásiakat) és a végén lesz belőle egy hatalmas nagy kép, ami csak felülnézetből látható, de akkor az valami elképesztő. Van, hogy ruha-anyagokat pakol ki és lesz belőle Szépség és a Szörny a Disney mesefilmből, máskor mákot szór ki és akkor abból lesz a végén egy pandamaci a bambuszligetben. Bende azt hívja "art attack"-nak, hogy fog pár cuccot és abból mintákat rak ki a padlóra. (Nyáron csinálta ezt először amúgy, akkor a Balatonnál a kertbe teregette ki a krepp-papírokat.) Mostanra már mindenből lett már itthon art attack. Imádja ezeket a random tárgyakat rendezgetni. (A képen éppen kisüveges vizekkel kézműveskedik.)
Ahogy mi is egyre többször - ő is keveri az angolt a magyarral - "olyan szed vagyok" vagy "adnál egy kis vótert?" Ilyenkor nem szoktam kijavítani, megismétlem a mondatot helyesen, magyarul és annyi. (És eszembe vésem, hogy leközelebb ne azt kérdezzem meg a lányoktól, hogy mi volt az esszemblin. :-) De azt is látom, hogy egyre inkább tisztulnak a fejében a nyelvek, gyakran kérdezi, mit jelent valami angolul "Mi az a safe and sound?" és ha nem értem, hogy ő mit mond angolul, akkor le is fordítja. "Tudod a póver az magyarul erő."
Mesében amúgy a Balamory mostanában a kedvence - minden nap megnézünk egy részt a tévében (akkor érünk haza a suliból, amikor az kezdődik). Ez egy élő szereplőkkel felvett mesesorozat, egy színs házakból álló faluban, ahol olyan hétköznapi kalandok történnek az emberekkel. Esik az eső és nem tudnak kimenni a gyerekek az ovi udvarára játszani, ezért ki kell találni, hogyan lehet benn, kicsi helyen táncot tanítani nekik. Vagy az egyik szereplő szeretne egy szép, várost ábrázoló szuvenírt küldeni a barátjának, de nincs ilyen, és a boltos megkéri az ovisokat, hogy fessenek valamit. Van benne mindig dal is (általában ugyanaz a 2-3-4 dallam.) Bevallom, nekem ez túl egyszerű, lassú - de a lányok is imádják. (A dalok amúgy elég jók, az a béna mód, ahogyan a rendőr dalol és táncol, az nekem is tetszik.) Ezen kívül a youtube-on szokott még nézni vonatokat, ahogy átmennek a sorompón (train crossing), új szerelem pedig az a kisfilm, ahogyan a kocsiszállító kamionról le-felpakolják a kocsikat. (Megjegyzem, mindig elámulok rajta, hogy nincs olyan dolog a világon, amiről ne találnék felvételt a youtube-on, az meg még inkább, hogy mindezeket a - számomra totálisan érdektelen videókat - emberek tízezrei nézték már meg előttem. (Mondjuk amikor felfedeztem, hogy van egy szirénázóautó-felvonulást ábrázoló youtube videó, amin 15 hosszú percen át csak mennek a vijjogó autók... hát az boldog nap volt Bendének.)
Visszatértünk a déli alváshoz - hiába csak 3 órát volt naponta suliban, olyan fáradtan jött haza, hogy képtelen volt bármit is csinálni, csak nyávogott, nyúzott engem, a tesóit és szíve szerint egész délután TV-zett volna. Ha nem engedtem, iszonyatosan viselkedett. Most rászoktunk, hogy hazajön, ebédel és utána csendes pihenő van. Az esetek többségében (ha jól kapom el) akkor elég gyorsan elalszik, és utána 9-kor is könnyebb lerakni, nem pörög túl. (Nem mellékesen, én is odabújok ilyenkor mellé és nekem is jól jön dél körül egy félóra-óra pihenés, durmolás. Gyakran hamarabb bebólintok, mint ő.)
A legnagyobb kedvenc a Lego lett - de nem a Duplo (bár azzal is szívesen játszik) hanem a rendes, mini Lego. Karácsonyra unokahúgoméktól kapott egy kisautót. Azóta naponta háromszor rakja össze a kis füzet útmutatásait követve. Persze, szereti ha ott ülök ilyenkor is mellette - segíteni azt nem kell, én kaptam meg a "füzetlapozó" komoly feladatát. Csak hogy addig is együtt legyünk. Nekem ez elképesztően korainak tűnik, (5 éves kortól ajánlják) de ő végtelenül élvezi és nagyon precízen, komolyan csinálja. (A szétszedésben szoktam még feladatot kapni, mert azért a pici alkatrészek szétpattintásához kell egy kis köröm.)
Amit a legeslegjobban szeretek benne, hogy nagyon mosolygós, nagyon jókedélyű gyerek. Még haragudni se nagyon lehet rá, amikor mondjuk elviszem aludni délben és megmondom neki, hogy most nem szabad beszélni, mert csendes pihenő van, de ő nem álmos, de nem nyüglődik, hanem nekiáll röhögcsélni. De tudja, hogy nem szabad, tehát eltakarja a száját és elfordul, de hát hallom, és érzem, hogy rázkódik a kis teste a visszafojtott kacagástól, míg végül már én se tudom visszatartani, és akkor együtt nevetünk. Az ilyen napokon nem mindig sikerül elaludnunk. De kit zavar... minden munka megvár, nem?

Be kell vallanom, beleszerettem az okostelefonomba. És nem csak én - az összes gyerekem odavan érte. Ha nem vigyáznék, egész nap rajta lógnának, pedig direkt nincs netem rajta, van viszont rajta jópár app, és egyre több. Mindenkinek az, amit szeret.

Nem akarok itt előadást tartani, mert harmatosan kezdő okostelefonozó vagyok még, de aki még nálam is kevesebbet tud, annak elárulom, hogy az "app" nem más, mint egy program, amit letölthet az ember a telójára. Ilyenből van millió - és nagyon sok ingyenes. Gyereknek, felnőttnek és még bébiknek is. Hasznos, haszontalan és egészen elképesztően izgalmasok is vannak közte.
Mivel nálunk a Balcsinál nincs tévé, rádió se nagyon, a mi egyetlen digitális szórakozásunkat ez a mobiltelefon nyújtja most. Egyfelől jobban örülök neki, ha saraznak, fára másznak és futkároznak - de vannak pillanatok, amikor nagyon is jól jön, hogy van egy elektronikus póráz amivel csendben vagy éppen egy helyben tudom tartani a társaságot. Mondjuk ha fürdök és jólesne ha Kisbende nem nyúlkálna bele a vízbe és vizezné össze a pizsijét. Vagy altatok és jó lenne, ha a nagyok nem dumálnának hangosan és ébresztenék fel a tesót.
Ami döbbenet, hogy olyan Kisbendének is találni egészen jó és okos dolgokat. Nekem is hihetetlen, hogy Memoryt játszik, számokat tanul, angolt, ábécét. És élvezi nagyon.
Egy gond van csak vele - nagyon nehéz elszedni a kölyköktől. És soha nem hagyják, hogy én is játszak. :-)

Szóval leírom most mik a mi kedvenc appjaink - és ha bárki, bármilyen más jópofát ismer még, könyörgöm, mondja el!

Bende kedvencei:
(mind ingyenes - a legtöbbnek fizetős verziója is van, akkor nincs reklám, vagy többet tud, de gondoltam, hogy mi most erre nem költünk - és nem is kellett!)

Sound Touch Lite
Ez volt Bende első nagy kedvence - azt hiszen 180 hang van rajta, a macskától, a hegedűn át, a turmixgép hangjáig. Mondanom sem kell, ő elsősorban az autós-vonatos hangokért van oda. Ami nagyon jó benne, hogy ha mondjuk a traktor képére kattint, akkor 4-5 különböző traktor is feljön és mindnek más hangja van. Ami őt teljesen elbűvöli.

Car builder
A lányok nagyon szeretnek minden olyan programot, ahol egy babát kell felöltöztetni - a bőrszíntől, a fülbevalón át a frizuráig. Na, ez ugyanaz, csak autósban. Milyen lámpa legyen rajta, milyen lökhárító. Bende imádja, én meg csak nézem, hogy mi ezen a jó? :-)

Talking John Dog
Finnyás anyukák ne töltsék le. Itt egy kutya a főszereplő, aki mindent megismétel nyüsszögve, amit mondanak neki. Ez már önmagában is mókás, de néha válasz helyett böfög vagy pukizik a kutya, mondanom sem kell, ez még nagyobb örömforrás a gyermekek számára. Amúgy labdázni is lehet vele, meg mindenféle más dolgot. Nem nagyon ismerem, mert amikor ezt kapcsolják be, én nem jutok a közelébe sem.

Car, Planes and Trucks
A címe ellenére ez valójában egy Memory - csak éppen autós-repülős-teherautós változatban. Jelenleg ez Bende totális kedvence. Amikor egy lapra rákattint, akkor az felfordul és hangot ad ki. Én azt hittem, hogy ez önmagában is szórakoztató lesz neki - de olyan két perc alatt rájött, hogy mi a játék lényege, azóta kérem ez a két és féléves Memoryt játszik. Kezdte a hatlapos verzióval, most már a 12 laposat csinálja. (Van egy harmadik szint is, az még sok neki, ott 24 lap van.)

ABC Toddler Game
A játék egyszerű - az angol ABC összes betűje megjelenik és ha valamelyikre rákattint, akkor megjelenik egy állat, ami ezzel a betűvel kezdődik, kimondják a hangot és az állatnevet is, és van egy kis zene, az állat meg táncol. Mindig ugyanaz az állat ezért azt gondoltam, hogy hamar rá fog unni, de úgy tűnik, hogy 24 betű elég nagy kihívás, mert Bende nagyon élvezi és buzgós ismételgeti, hogy "Bíííí, Báttörfláj..." (Állati jó lenne egy ilyet találni magyarul, de nekem még nem sikerült...)

Kids Connect the Dots
Ez a hagyományos kösd össze a megszámozott pontokat játék, de amit az app hozzá tud tenni, hogy kimondja a számokat, amit megérint az ember, és van egy olyan opció is, hogy más színnel világít a következő szám. Ha pedig az ember összekötötte a pontokat, akkor megjelenik a béka vagy a nap, vagy a nagyító, aminek a formáját követte az ember ujja eddig és ki is mondják. Bende, aki amúgy is imádja a számokat teljesen odavan érte!

Lots of broom-broom
Imádnivalóan egyszerű ötlet. Az üres képernyőt végigsimítja a gyerek az ujjával - a helyén egy autóút jelenik meg, és azonnal elindulnak rajta a kicsi autók, buszok - és néha, néha egy egy "nénós" is. Az utat az ember maga alkotja, lehet 1-2 vagy rengeteg, egyenes vagy körforgalom. Szerintem zseniális. (Ugyanez vonatosban: Let's play with the trains néven fut...)

Animal Xylophone
Pontosan az, amit a neve mond - állathangos xylophone. Kicsit perverz, amikor egy liba gágogja végig a dalt, vagy egy disznó röfögi, de végül is a gyerekek szeretik az ilyesfajta vicceket. Ezt is.

My Cake Shop
Nem gondoltam volna, hogy ez a süticsináló játék Bendét is elbűvöli, de imádja! Ki kell választani milyen tortát akar csinálni az ember és mindenféle díszt rá - színt, gyertyát, gyümölcsöt, csokidarát és ezerféle cuccot. Amikor befejezte az ember, akkor még virtuálisan meg is eheti. Nyamm.

A csajok kedvencei:
Fairy farm
Ez olyan hagyományos építsd fel a saját kis világod című játék. Bíbor nagy kedvence, locsolgatja a varázsbabjait, nevelgeti a kis varjúját, építgeti és szépítget a virtuális környezetét. Szép, kellemes és neki izgalmas.

Witch's Workshop
Ez egy logikai játék - csak éppen egy boszorkánykonyhában játszódik, ahol a polc tele van üvegekkel. ha három egyforma van egymás mellett vagy alatt, akkor azokat meg kell érinteni, eltűnnek és esik le helyette oda másik. A megtalált üvegcsék varázsereje pedig bizonyos lényeket erősít, ez plusz pontokat ad és magasabb szintre jut az ember, ahol már mindenféle extra üvegek is jönnek. Ez Borsi kedvence.

Sally Salon
Ez az egyetlen játék, amiért pénzt adtam, de ezt is csak azért, mert a lányok már ismerték régebbről, és ingyen csak az első öt szintet adták. Ez valójában egy szépségszalon, ahol hajat kell vágni, meg frizurát kell készíteni a vendégeknek. Logikai játék, mert egyszerre több vendég is van, és ki kell fundálni, hogy kit, hová kísér az ember, hogy senki ne várjon túl sokáig, mert az elégedetlen vendég elmegy vagy nem fizet, vagy nem ad borravalót. Szóval pőre logisztika. 650 Ft volt - nekem megérte, mert nagyon örültek neki.

Öltöztetős játékok
Wedding dress up - Esküvői ruhába kell öltöztetni egy babát
Xmas Princess - Karácsonyi ruhába kell öltöztetni a babát
Bubble Princess - Hálóingbe kell öltöztetni a babát
... és ennek még millió további változata kering még a neten.

Az én kedvenceim:
Wipe Block
Most épp ezzel játszom minden este - esnek le a kockák, és ha három egyforma egymáshoz ér valahogyan, akkor azt végig kell simítani és akkor eltűnnek. Egyre gyorsabb aztán és egyre több szín jön. Győzni lehetetlen a gép ellen. Tudom, tiszta ciki, mert ez aztán tényleg totál agymosás. De nem restellem, mert néha ez is kell az embernek.

Fruit Ninja
Állítólag az angol miniszterelnök is ezzel lazít két tárgyalás között, amúgy zseniális program. A program különféle gyümölcsöket dob fel - és ketté kell őket vágni. Ha több gyümit sikerül egy nyisszantással, az plusz pont - ám randomszerűen bombák is jönnek fel, azokat természetesen nem szabad legyilkolni. Bende is tud vele játszani - de nekem is kihívás. Szerintem ettől olyan jó.

Babbel
Nagyon-nagyon jó nyelvtanulós program, 12 féle nyelv van rajta. Szerintem a teljes programért fizetni kell, de ne tudom mennyit, mert én már előfizetőjük vagyok, így nekem az app ingyen volt. Mindenesetre olyan 80-100 témakör van rajta, és szavakat tanít. Először csak kimondja és mutatja a szót, aztán neked kell párosítani, aztán melyik kezdőbetűvel kezdődött, aztán le kell írni a szót, aztán mondatba kell helyezni. Az app hátránya, hogy nyelvtant nem tanít (a PC verzió igen) de szótanulásra kiváló. Az ingyenes verzió nem teljes - de érdemes ránézni!

Olvasnivalók
Döbbenetes, hogy az angol világirodalom minden nagy klasszikusa tök ingyen fenn van a világhálón és simán le tudom tölteni a telómra úgy, hogy később offline is olvashatom. Letöltöttem egy Decetvive Stories nevű appot és olyan 15 teljes Sherlock Holmes és Agatha Christies történet volt benne. De az én kedvencem a Daily Mail app, ami attól jobb, mint az indexé vagy a HVG-é, hogy amit letöltök, az ott van a gépen. Tehát itt, a Balcsinál, elmegyek a cukiba, ahol van Wifi, letöltöm a Daily Mail frissítést és otthon elolvasom a híreket. A magyar appok sajnos nem így működnek, valójában nem is appok, csak linkek a weboldalra, ha ott vagyok, ahol mobilnet is van OK - de két lépéssel odébb már nem működik.

Van még más is a telcsimen és van még ötletem is, hogy mit fogok legközelebb letölteni, ha Wifi közelébe jutok, de akkora ez a kibertér, hogy elkél egy kis útba igazítás. Például nem nagyon találtam jó magyar nyelvű gyerekes appokat - ez azért meglepetés volt, de ha valaki vicces spanyolról tud, annak is örülnék. De nem kell feltétlen játéknak lennie - lehet valami praktikus dolog is, amire nem is gondoltam eddig, hogy de jó lenne. És minden, de tényleg minden, mert mint mondtam, kezdő vagyok még ezen a téren!

Évek óta szeretem az esőt. Még gyerekkoromban kezdődött ez a szerelem, amikor minden hétvégén apámék játékboltjában kellett segítenem. Nem szerettem ott lenni. De ez egy szabadtéri árusítóhely, amit rossz időben nem nyitottunk ki. Tehát én évtizedeken át minden pénteken azért imádkoztam, hogy essen. És otthon maradhassak. Néha bejött - sokszor nem. De az érzés megmaradt: az eső jót jelent. 

Sok-sok évtizednyi  pavlovi reflex köt a rossz időhöz és mivel napon nem tudok lenni, mert annyira fehér a bőröm, hogy pár perc alatt leégek, végül tényleg megszerettem a borús időt. Az esővel sincsen nagy bajom. Főleg mert az angol eső általában csak szemerkél. Az angolok amikor megered még a kapucnijuk se rakják fel, én is élvezettel sétálok benne, az eső utáni szagot meg kifejezetten imádom. Szóval ezzel nincs baj. 
De az, hogy én szeretem, nem azt jelenti, hogy ne látnám, ami most van itt Angliában, minden idők legesősebb nyara, ne lenne elképesztően rossz az egész családnak. Április óta szinte folyamatosan esik. Volt 1-2 száraz nap, és pici napfény mutatóba. Aztán annyi. A napjaink főleg a négy fal között telnek. Nem tudunk kimenni a parkba, mert saras, nem tudunk elmenni abba a vízi vidámparkba, amit fél éve kinéztünk, mert nincs hozzá soha elég meleg. És a szél is gyakran fúj.
Különösen Kisbende szenved az egész napos bezártságtól, mert nem lehet vele kimenni oda, ahol minden csupa sár és fúj a szél. Így ha aztán mégis kimozdulunk, akkor én nem is csodálom, hogy szalad, mint a fékeveszett csikó, mert kétévesen rohanni kell. Csak hát az a baj, hogy ez eléggé behatárolja a helyeket, ahová elmehetünk vele.
Szombaton lett volna a Godiva fesztivál, ami egész Anglia legnagyobb ingyenes szabadtéri programja és ami tavaly amúgy nagyon jó volt. De az eső miatt elmaradt. Nem feltétlen a szakadó eső riasztotta el a britonokat, hanem az, hogy olyan mértékű a sár a parkokban, hogy nem lehetett felállítani a nehéz vasszínpadokat, mert elsüllyedtek volna. Hát elhalasztották. (Ez amúgy 450 ezer fontjába kerül a városnak, mert a rossz időre nem terjed ki a biztosításuk...)
Viszont az idő jó volt, ezért pár felvonulást megtartottak és mi is bementünk a belvárosba, ahol úgy döntöttünk, hogy végicsinálunk egy "kémfeladatot." Pár hónapja vettem egy feladatlapot, ami a belváros leghíresebb látnivalóin vezet végig, válaszolni kell bizonyos furfangos kérdésekre, mint mondjuk, hogy a "Coventry fiú" szobra, ami a katedrálissal szemben a tizenedgyedik gömbnél van, mit tart a bal kezében. Aztán a megoldást be kell írni egy rejtvénybe, a betűket átkonvertálni egy kulcs alapján és meg is van a kémfeladat megoldása, amivel megmenthetjük a várost egy következő bombázástól. Mondanom sem kell, a lányok nagyon lelkesek voltak, mert hát ez a kémdolog nagyon régóta izgatja a fantáziájukat, több kémképző könyvünk is van. Az meg hogy kulcsok és rejtélyek voltak, külön izgalmas volt. A terv az volt, hogy bemegyünk együtt - az egyik felnőtt a két lánnyal rejtélyeskedik, a másik felnőtt Kisbende után szaladgál.
Igenám, de Kisbende nem kicsit szaladgált, hanem teljesen megbokrosodva, meg sem állva, a világ végéig. Egy pillanatra le nem állt, mint valami felhúzható Duracell nyuszi. Semmivel nem lehetett lekötni a figyelmét, se beültetni a babakocsiba, se a megadott irányba terelni, se semmi. Totálisan kimerített minket - és amúgy a rejtély se volt egyszerű, ezért a feladatlap negyedénél inkább bementünk a Herbert Múzeumba.
Ez a városi múzeum - helytörténet és társai. Szeretünk idejárni, de elképesztően béna nyitvatatrása van. Minden nap 4-kor bezár, vasárnap meg ki se nyit. Így hétköznap, amikor a gyerekek suliban vannak 3-ig, esélyünk sincsen ide eljönni és hétvégén se gyakran. Pedig itt van egy óriási Lady Godiva gyűjtemény, várostörténeti cuccok és millió izgalmas szoba, amit még fel se fedeztünk. Most a "Négy elem" kiállítótérbe mentünk be. Picike, de nagyon ötletes. A levegős részben például kitömött madarak voltak, mindegyik mellett egy gomb, amit ha megnyomtunk, meghallhattuk a hangját. Elképesztő amúgy, hogy néhány egészen kicsi madárnak micsoda bőgése van. De voltak ásványok, igazi narvál szarvak és persze egy óriási zenélő rész, hatalmas xilofonnal, dobokkal.
Na, ez végre leállította a mi kis maratonistánkat és végre kifújattuk magunkat.
De estére azért jól kifáradtunk, mert nem egyszerű azért folyamatosan szemmel tartani, merre megy. És nekem ez a póráz dolog nem jön be - akkor is szaladni kéne ugyanúgy, mert az már milyen lenne annál fogva magam mellett tartani. Akkor meg, ha úgyis futok, nem mindegy?
Mindenesetre amikor vasárnap reggel a férj felvetette, hogy szépen süt a nap, hová kéne kirándulni, csak annyit mondtam, hogy parkba. Olyan helyre, ahol Kisbende szaladgálhat kedvére, és ahol nem kell félni, hogy lelép az úttestről, vagy nekimegy egy bicajos. Szóval kastélykert.
Egy közelit választottunk ki, ahol az útikönyvem szerint piramis is van. De ránéztünk a weboldalra, és kiderült, csak kedden és csütörtökön vannak nyitva. Elmebaj. Így végül egy még közelebbit választottunk. És életünk legszebb és legizgalmasabb kertjébe keveredtünk. Bende szempontból mondjuk nem volt üzembiztos, és sokkal többet rohangáltunk, mint előző nap - de megérte. Holnap elmesélem a részleteket!

Ezen a képen épp Kisbendével játszom tanfolyami keretek között. Igen, itt ezt is tanítják. Ami amúgy nem baj, mert a gyereknevelés tapasztalataim szerint csak utólag tűnik állati egyszerűnek. Amikor benne van az ember, néha teljesen üres az agya, és fogalma sincsen róla, hogy mit is kéne csinálnia most. Vagy hogy ennyi idősen mit is kéne tudni a gyerekének. Vagy hogy milyen zenét, mondókát, tárgyanyagot kéne épp tanítania.

Ha az ember otthon van (úgy értem, nem külföldön) akkor az anyák közti informális háló elég jól működik. Látom, hogy a másiké már tud tapsolni, hát én is megmutatom az enyémnek, megtanulja és másnap már én is menőzhetek a gyerek új tudásával. Az övé már tudja a színeket? Akkor mi is ráfekszünk a témára. A formákat is? Akkor legyen ma ez a tananyag. És így tovább minden verssel, énekkel, tudnivalóval. Van amit tőlem lesnek el, van olyan ötlet, amit én lopok. És ezzel nincs semmi baj, mert otthon könnyű dolog hasonlóan gondolkodó anyukákat találni - bármit is értsen ez alatt az ember. De külföldön mihez és kihez igazodjon az ember? Nehéz kérdés.
Amikor először mentem Kisbendével itteni zenebölcsibe, szinte egy gyerekdalt se ismertem, amit a többiek ott énekeltek. Ez azért döbbentett meg, mert mindig is úgy véltem, hogy angol gyerekdalokból jó vagyok. Ami igaz is - de ahogy kiderült, az én régi CD-im már elavultak. A gyerekek errefelé rég nem az Old Mc'Donalds vagy a Humpty dumpty-t dalolják, hanem a Wind the bobbin up-ot, a Wheels on the bus-t vagy a 5 little ducks-ot, ráadásul minden dalocskához kézjelek is vannak, amikről nekem fogalmam sem volt. . Mentem is rögtön az internethez, és következő órára megtanultam, amire csak emlékeztem, aztán újra és újra, szép apránként modernizáltam a szaktudásom. De ez olyannyira a mániámmá vált, hogy el is felejtettem, bizony nekünk a Csip-csip csókát és a Zsipp-zsuppot is meg kell tanulnunk, merthogy ha hazamegyünk, mindenki arra lesz kíváncsi, hogy vajon a fiam ezeket ismeri-e és persze arra, hogy elég jó anya vagyok-e és megtanítottam-e neki a nagy magyar klasszikusokat.
Mostanában nagyon ügyelek rá, hogy a magyar mondókák többségben legyenek, de persze kontroll híján nem tudom, nem vagyunk-e valami másban lemaradva. Persze hasonlíthatnám Bendét az itteni gyerekekhez, de elég nehéz. Magyarokkal ritkán találkozunk, a többi náció meg nagyon más, és bizony időnként nagyon tud hiányozni az a közös alap, amiből kiindulhatnánk.
Tavaly a beszédfejlődésről szóló tanfolyamon voltam, ami megnyugtatott abban, hogy Kisbendével nincs semmi baj, az, hogy ő kevesebbet beszél, mint a barátnőm lánya, simán belefér még az átlagba. (Amúgy a lap alján ott van bescannelve a táblázat, mert sokan kérték, és gondoltam, hogy akkor közkinccsé teszem.)
Idén meg arról tanulunk, hogyan készítsünk otthon játékokat. Eddig a legnagyobb tanulság számomra, hogy lamináló gépnek minden rendes kisgyerekes háztartásban lennie kell, merthogy itt Angliában mindent laminálnak. A férjemnek mondjuk kellett pár hónap, míg lenyelte ezt a békát, de végül is annyira olcsón adják, hogy beadta a derekát, én meg szorgosan tanulom a tanfolyamon, hogy mi mindent lehet vele csinálni. Hát kérem például kicsi könyvecskét, amiben mondókák vannak. De ha a családtagok fotóját laminálom, akkor nyugodtan odaadhatom a babócának, nem teszi olyan könnyen tönkre. De lamináltunk már állatos kártyákat is, amiket egyenlőre csak felismergetni tanulunk Kisbendével, ami már tök jól megy neki, így nemsokára elkezdhetünk vele párosítani és aztán memorizni is. Szerepjátékhoz lamináltunk már nagy várkastélyt és bábuként használható figurákat, házilag készített kirakót, ma pedig társasjáték alapot. (Amit Kisbende szerintem azért még pár hónapig nem fog tudni használni, de a lányok örültek neki.)
Igazából a lamináló gép az egyetlen beruházás, amire a kurzus buzdít (és azt se kimondva, csak ugyebár a példák által) mert valójában arra akarnak rámutatni, hogy az otthoni szemétből milyen jópofa dolgokat lehet készíteni, tejesdobozból ceruzatartót, tojástartóból krokodilt, de ha csak egy kosárba belerakunk pár fura tárgyat, mint gumit, csipeszt, tobozt és szűrőt, a gyerek már azzal is szuper jól el tud játszani, és tucatnyi kosarat vettek elő egy nagy dobozból és az volt a feladatunk, hogy üljünk le a gyerek mellé egy ilyen kosárral és játsszuk azt, amit ő akar. Mi, felnőttek nem adhatunk neki ötletet, nem kérhetjük semmire, ne mutassunk neki semmit, csak hagyjuk, hogy a gyerek vezesse a játékot.
Ami amúgy állati nehéz, mert az ember azonnal jobban tudja, mi lenne az élvezetes, és millió ötlete van, a lüke gyerek meg csak azzal szórakozik, hogy ki-bepakol, ami tök uncsi, de tudományosan amúgy ez is nagyon fontos a gyerek számára és az is, hogy időnként ilyenkor is mellette üljünk, akármilyen uncsi is. (Fotózni persze ilyenkor nem lehet - csak a tanfolyamvezetőnek, akinek egy picike, béna képe van, de még azt se adhatja nekem oda hivatalosan emilen mondjuk, hogy jó minőségű legyen, csak kinyomtatva a saját kis nyomtatójukon, amit én csak bescannelni tudtam, ezért ilyen raszteres. Mondjuk meg nem mondom, hogy mi ennek a tiltásnak az értelme, és ők se tudják megmagyarázni, csak azt, hogy ez a policy. Ami vicces, hogy elvileg az lenne a lényeg, nehogy a többi gyerek személyiségi jogai sérüljenek és mondjuk odaadják az ő fotójukat nekem, de közben kaptam egy tucatnyi fotót, amin Bendével vagyok, és azokon egy csomó más csoportbéli szerepel, de az egyiket még egy olyan csadros anyuka is, aki kifejezetten megtiltotta, hogy őt lefotózzák, mert a vallása nem engedi meg. És aki amúgy a saját gyerekét szokta fotózni, mert milyen vacak is lenne, ha nem lenne erről emléke. És akinek ez nem áll össze egy egységes egésszé, az nincs ezzel egyedül.)
Mindenesetre hivatalosan ilyen gyereknevelési dolgokat tanulok.
Nem hivatalosan meg nyitva tartom a fülem és hallgatom a többi anyuka élettörténetét, mert azok mindig izgalmasabbak. Ma például azét az arab anyukáét, aki büszkén mesélte, hogy beiratkozott végre egy kezdő arab kurzusra. Mert bár anyanyelve az arab, de írni egyáltalán nem tud ezen a nyelven. Így bizony erősen ki van zárva abból a kultúrából, nem tud egy komolyabb újságot vagy szépirodalmi művet elolvasni. De az angol sem az anyanyelve, pár éve kezdett el itt főiskolára járni, de az első évben bizony megbukott az írásbeli vizsgán, mert ugyan jól tud angolul, de az akadémiai nyelvezet annyira más, hogy nem volt képes megfelelő szintű dolgozatot leadni. Belegondoltam, hogy milyen szomorú az már, hogy ez a lány, aki amúgy nagyon is okos, egy kultúrát se mondhat igazán a magáénak. És ez ilyenkor eléggé megerősít abban a hitemben, hogy csináljuk csak azt a magyar tanulást délutánonként, hiába mondják a lányok, hogy minek is az. Mert klassz és óriási ez az angol kultúra, és van is benne mit tanulni. De kell mellé a jó és biztos magyar is, amire aztán szintén jó dolgokat lehet építeni majd. Ha úgy döntenek. De legyen meg az esélyük arra, hogy szabadon dönthessenek. És már előre tudom, hogy milyen nehéz lesz megengedni nekik a szabad választás felelősségét. Átadni, és nem beleszólni, mit tanuljanak, hol éljenek, milyen szakmát válasszanak, és milyen párt. Hiszen már az is nehéz, hogy a kiskosár mellett ülve ne tudjam jobban a kétévesnél, mivel és hogyan lenne jó játszani.
Pedig ő is tud már döntést hozni és bizony azt is illik tiszteletben tartani.
Nehéz munka szülőnek lenni.
Nem árt hát időben elkezdeni tanulni és gyakorolni.

Amikor ezt a Monster High babát lefotóztam, még csak arra gondoltam, hogy vicces módon most nekem pont akkora nagy vágás van a hátamon, mint ennek a babának az arcán. Naná, merthogy ez egy szörny baba, és ő Frankenstein lánya. Gondoltam majd akkor rakom fel a fotót, ha megérkezett a szövettan eredménye. Hát megjött és szerencsére negatív. De közben persze a baba kérdés olyannyira bebonyolódott, hogy gondoltam írok róla. 

Akinek nincs 8-12 éves korú lánya, az valószínűleg soha nem hallott ezekről a Monster High babákról. Én először tavaly karácsonykor akadtam rájuk, amikor az Argosban alig 10 fontra leértékelve ültek a sarokban és a kutyának se kellettek A középső lányom halovány kísérletet tett akkor arra, hogy vegyek neki egy zombi babát, vagy egy vámpírosat, de én ránéztem a babákra, majd a gyerekre és közöltem, hogy ilyen undi dolgot mi nem veszünk.
Ma már tudom: hiba volt.
Akkor kellett volna felvásárolni a teljes készletet és meglehetős szép profittal tovább tudtam volna adni.
Merthogy valamikor a nyáron divatba jöttek ezek a babák és teljes hiszterikus őrület és ezzel együtt komoly hiánykereskedelem alakult ki körülöttük. Amikor a barátnőm elmesélte, hogy ők Spanyolországban hetet (!) vettek belőle, még komolyan gondoltam, hogy elment az esze. Szörnybabák, na ne már. De aztán szép lassan hozzánk is beférkőzött az őrület, lett egy, kettő, és ma már nekünk is hat van belőle. Múmia, zombi, szellem, kísértet (nem ugyanaz az kérem!) víziszörny és farkasemberlány. Persze mindennel együtt, ami ezzel jár - van róluk rajzfilm, és van saját újságjuk ékszerek és ruhák és millió kommerciális vacak.
Nálunk karácsonyra kapták az első párat - és nagy-nagy boldogság volt belőle, mert akkor már tényleg régen vágytak rá, ráadásul jó ideje kapni se lehetett. Ám az első este rögtön katasztrofálisra sikeredett. Ezek a babák ugyanis hosszú, vékony kezekkel rendelkeznek, és amik mint kiderült, elég törékenyek. Szóval amint az én Bíborkám kivette a dobozból, azonnal sikerült Ghoulia Yelps kezét könyökből letörnie. Volt nagy sírás-rívás, de szerencsére megvolt a számla, visszavittem, kicserélték és megoldódott a gond.
Mivel beleszerettek ezekbe a szörnyekbe (amiknek meglepő módon nagyon helyes arcuk van, és elképesztően fantáziadús ruhatáruk) azóta kaptak még többet is. Nem tőlem, de a rokonok nagyon örültek, hogy van végre valami, amit vehetnek nekik és ami tényleg vad örömmel tölti el a lányaimat, akiknek amúgy mindene megvan, szóval alapjáraton elég nehéz nekik venni valamit.
Nekem nincs bajom azzal, hogy ezek szörnyek - igen, ízléstelen az ötlet, de ha ez tetszik nekik, miért is ne kapjanak ilyet. Kinőttem én már abból, hogy mindent jobban akarjak tudni náluk. Sokkal nagyobb gondom ezekkel a fránya babákkal, hogy valami egészen idióta módon úgy szerkesztették meg őket, hogy csak akkor lehet átöltöztetni őket, ha az ember leszedi a kezüket. Konkrétan kitépi. Merthogy minden ruhájuk ujja állati szűk, a tenyerük meg nagy, szóval a használati utasításban is benne van, hogy öltöztetéshez ki kell szedni a kezét - vagy könyékből, vagy csuklóból. Horror, de mindegy, ez a legkevesebb. Ment is nekik eddig simán. Ám most a hétvégén a nagy játék során sikerült újabb két baba kezét letörni, de úgy, hogy se megszerelni nem lehet, se visszavinni, merthogy már a számla sincsen meg, a legtöbbet ráadásul Magyarországon kapták.
A baj az, hogy egy ilyen baba alsó hangon 7-8 ezer Ft. De ráadásul kapni se lehet, amint jön a boltba, azonnal elfogy. Persze van ebay, meg amazon és néha boltokban is feltűnik, de nem egyszerű kérdés és néha még ennél is drágább, ha egy-egy ritkább modellt keres az ember.
Én meg most itt vagyok a nagy dilemmában, és a férjemmel vitázva, hogy mi legyen. Merthogy a lányok tényleg imádnak ezekkel játszani és én szívem szerint valahogy megoldanám a dolgot, hogy megtehessék. Olyan dolgokat találtam ki, hogy veszek abból, ami eltört még egyet és visszaviszem kicserélni a töröttet. Vagy néztem az ebayen, hogy megveszem a használt és pucér változatot (az is 4000 Ft) amihez ruhát se adnak, se semmit, de így legalább megvan a baba és nincs nagy baj, végül is minden egyéb kiegészítőnk megvan hozzá. Vagy egyszerűen fogom és megveszem újra, amit azért is meg tudnék tenni, merthogy ezekből 4-5 verzió is kering - mondjuk egy zombilány van sima ruhában, estélyiben, úszódresszben, iskolai egyenruhában - és még a frizurájuk is kicsit más, szóval még örülnének is a lányok annak, hogy kapnak egy újabbat.
A férjem azonban nagyon erősen ellene van. Egyrészt mert tényleg drágák, és sajnos annál drágábbak, hogysem "csak úgy" minden alkalom nélkül vegyünk egyet. (Jogos, mert még 4 ezer Ft is sok érte). Ám a másik érve az uramnak, hogy igenis az ő hibájuk, hogy nem vigyáztak rá, és tanulják csak meg, hogy a tetteiknek következménye van.
Én meg bár ezt értem, mégis inkább azt tanítanám nekik, hogy mindent meg lehet oldani a világban.
Emlékszem, amikor Bíbor kicsi volt, rendszeresen sírógörcsöt kapott a rajzlap fölött, merthogy "elrontotta" a képet, az nem olyan lett, mint ahogy ő akarta. És én minden alkalommal melléültem, és pár vonallal, színezéssel, akármivel bebizonyítottam neki, hogy nem lehet "elrontani" egy képet, olyan nincs is! Mindent ki lehet javítani és meg lehet oldani, legfeljebb nem olyan lesz, hanem másmilyen, de az is jó! És én valahogy ezt a mentalitást szeretném nekik továbbadni - meg lehet oldani a baba dolgot is, nem kell elsiratni, fájlalni a kis szívüket amiatt, hogy többé ez nincs.
Talán mert nekem volt olyan babám, ami eltört és a mai napig fáj, hogy kidobták a szüleim és jobban emlékszem arra az egyre, mint a sok-sok egyébre, amit aztán elajándékoztam, mert nem kellett már. Szóval nem akarom, hogy fájjon nekik - de persze értem én azt is, hogy fájdalom kell, meg vágyakozás is, meg tanulság is, és igenis van olyan, hogy nem lehet jóvátenni valamit. Mert ha például vezetés közben SMS-ezek és elgázolok valakit, akkor nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, tehát a tetteinknek tényleg vannak időnként maradandó következményei is. És ezt jó tudni.
De vajon ezt tényleg babában kell elkezdeni megtanulni? És pont most? És pont így? Nem tudom, komolyan nem. Megtehetem, hogy megvegyem nekik akár újra azt a babát. De megpróbálhatok ügyeskedni is. De vajon ezt az üzenetet akarom nekik átadni? És vajon, ha megszerzem nekik, akkor ezzel vajon azt üzenem, hogy anya annyira szeret, hogy mindent megtesz értetek - vagy azt, hogy nem kell törődni a következményekkel, majd elsikáljuk bármi is van.

A játéknak tegnap este vége lett. A jelentkezők nevét ma reggel kis cetlire írtam, összehajtogattam és bedobtam Bende egyik teherautójába. Majd a férj húzott. (Bende nem akart.)
És a nyertes...


lett. Akit ezúton kérek, hogy küldje el a postacímét az emilcímemre. Ezt a jobb oldali oszlopban az 'About me' felirat alatti fotóra kattintva tudhatja meg. Köszönöm mindenkinek a játékot és remélem, hogy a nyertes örülni fog, amikor megkapja! A következő játék 150 állandó olvasónál lesz, és már szuper ötletem van arra nézve, hogy mit fogok kisorsolni! :-)

Már régóta lesem a számlálót, hogy hány állandó olvasóm van, és feszülten vártam, mikor éri el a számuk a százat. Mert bár a blogstatisztikából látom, hogy ennek jóval többszöröse olvas, de azért a száz "követő" mégiscsak jó kis kerek szám.

El is határoztam már régen, hogy ha a százat elérjük, akkor


Mert az tök jó dolog, és mert mindig imádtam más blogokon is a játékokat, bár még soha nem nyertem. :-) Mivel ha én kézműveskednék nektek valamit, azért senki nem jelentkezne, de remélem, hogy a képen látható pár kis apróság is elég vonzó lesz ahhoz, hogy érdemes legyen játszani érte.
Egy kis piros emeletes buszos kulcstartó, egy eredeti olimpiai mintás pass-tartó és egy csomag mentolos csoki. Csak mert utóbbiért az angolok amúgy teljesen odavannak és az otthoni kínálat meg se közelíti ezen a téren az ittenit. Nem mindenki szereti - engem például a világból ki lehetne kergetni vele, de ezzel nagyon erősen kakukktojásnak számítok errefelé.
Szóval a játékban az vehet részt, aki állandó olvasóm (ehhez csak meg kell nyomni a "feliratkozás a webhelyre" gombot) és a saját blogján (vagy ha az nincs neki, akkor facebook lapján) megosztani a játékot. Aki mindezt megtette, jelezze ezen tetteit itt alant a hozzászólások között (ha egy linket is hozzátesz, hogy hol lehet olvasni róla, az megkönnyíti az én dolgomat a végén.)
Én ezen hozzászólók között fogok sorsolni pontosan egy hét múlva, tehát február 29-én. Távolság nem akadály - bárhová feladom a nyereményt. Szóval gyertek, jelentkezzetek és nyerjetek!

A játéknak sajnos már vége! :-) 150 állandó olvasónál újra játszunk!

A képen két érdekesség van. Szerintem az, hogy milyen ügyes házi készítésű nyíllal lövök. A férjem szerint meg az, hogy barna a hajam rajta. Tény, hogy befestettem pár napja, de szerintem az íjazás akkor is izgalmasabb. Szerinte meg nem, mert íjat mindenki csinált amikor kicsi volt. Pedig ebben téved. Én például nem.

Az a helyzet, hogy napok óta olyan orkánszerű szél fúj, hogy időnként hiába lépek előre, mégis hátrafelé haladok. És ez nem csak érzés - egy angol szélturbina is tönkrement a nagy szélben, márpedig azért ez nagy dolog, hiszen ezeket mégis szélre tervezték - ellentétben velem.
Szóval mindeni elhiheti, hogy most nem kellemes kimenni a lakásból. Ilyenkor egyre inkább erősödik a hitem, miszerint én alapvetően egy benti személyiség vagyok, akinek nem hiányzik a szabad levegő. Még akkor se, amikor nem mozog ilyen fertelmes erővel. Bevallom, néha még az ágyból is nehezen mászik ki, mert valahogy hűvös ez a lakás, és nehéz a paplan melegétől megválni reggelente. De sajnos akinek három gyereke van, az nem alhat téli álmot. És akinek van egy kétévese, annak muszáj sétálnia is.
De tény, hogy az Urban Explorers klubbal nem lenne kötelező kirándulni menni. De mivel a bölcsibe a másik anyuka elutazása miatt csak Bende lett volna egyedül és direkt kértek, hogy ha nem mennénk, szóljunk már előre, nehogy hiába menjenek oda a bölcsis nénik, hát úgy voltam vele, hogy nem cseszek ki velük, inkább kibírom azt a pár órát a hidegben, amíg sétálgatunk és kézműveskedünk a fagyban.
Kicsit mindig zavarban vagyok, amikor elmegyek velük valahová, mert rendszeresen szóba kerül, hogy ki, milyen szabadtéri játékot szeretett amikor kicsi volt. Fára mászás, erdei séta, madárles - és olyan béna dolognak tűnik, amikor elmesélem, hogy én gyerekkoromban is csak olvasni szerettem és büntetésként éltem meg azt is, ha anyuék kiküldtek a hétvégi házunk kertjébe, mert a napfényben kápráztak a betűk a szemem előtt és nehezen tudtam koncentrálni a repkedő lepkék meg bogarak miatt. Na, nem a könyvet tettem le. Beszöktem a házba olvasni.
Felnőtt fejjel azért tudom, hogy nem ez az ideális. Az olvasás jó és fontos - de igenis szaladgálni is kell egy gyereknek a kertben. Szerencsére az én gyerekeim nem az én benti-lustulós természetem örökölték. És ennek örülök is. Elvben. De amikor gyakorlatban el kell menni itthonról, azért gyakran szenvedek. Titokban. És ennek az Urban Explorers klubnak meg azért örülök, mert tök jó ötleteket ad arra nézve, mit is lehet csinálni.
Most az íjkészítés volt soron - amihez elmentünk egy városszéli erdőbe, ahol még soha nem jártam és ott íjat és nyilat fabrikáltunk. Méghozzá egész használhatót. Komolyan mondom, nem hittem volna, hogy repülni fog ez az íjvessző és még célozni is lehet vele - de sikerült.
Egyetlen hátránya, hogy komoly eszköztárat kell hozzá vinni. Nagy favágó metszőolló, amivel le lehet vágni a meglehetősen vastag mogyorófavesszőket, aztán kicsi metszőolló, amivel levágjuk a göcsörtöket, aztán kicsi fűrész, amivel kialakítjuk az íjon lévő kötés helyét, és reszelő, amivel ezt kimélyítjük. Egy ponyva, amin dolgozunk (nehogy már a vizes füvön kelljen dolgozni, és jól jött ez a végén amikor ezen ülve teáztunk) és egy másik ponyva, amihez erősítettük a céltáblát, mert persze, mit látszik az is volt. Öt ember volt a csapatban - és mindenkinek tele volt a keze, hogy minden cucc velünk legyen. Szóval jó dolog ez az íjkészítés - de meglehetős eszközigényes. Szerencse, hogy ugyanezt a suliban is megcsinálták a gyerekekkel, akik haza is hozták az íjaikat, így most három komplett íjkészletünk van itthon, és állítólag kb egy hónapig, ameddig ki nem szárad a fa, tudjuk majd használni. Pontosabban majd akkor, ha ki tudunk menni. Mert ugyebár ebben a szélben nem lehet. És ennek azért egy kicsit örülök... :-)

A férjem szerint az egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy nagyon szeretek vásárolni. Tudom, ezzel sok nő így van. De én nem a ruhákért, vagy cipőkért rajongok. Én játékokat szeretek venni a gyerekeimnek. Otthon is megvettem nekik minden vackot sok-sok pénzért. Hát még itt, ahol ugyanazt fillérekért vagy ingyen is utánunk dobják... képtelen vagyok ellenállni.

Angliában ugyanis virágzik a Car Boot Sale világa. Ez nem más, mint afféle zsibvásár, ahol profi használtcucc árusok és teljesen hétköznapi családok egyaránt kirakják a megunt, régi cuccaikat. Gyakran tényleg egyenesen a kocsi csomagtartójából. És elképesztően olcsón.
Azt a játékot, ami Kisbende mellett van a képen, kemény 1 fontért vettem - ez még a mostani rossz árfolyamon is csak 320 Ft. A Városligetben egy pisilés ára... Igaz, kicsit poros volt, és elem nem volt benne, tehát nem tudhattam előre, hogy működőképes lesz, de ennyi rizikót bevállaltam. Az is csak otthon derült ki, hogy a három golyó, amit az eladó adott hozzá nem is ehhez a játékhoz való, és túl nagy. Viszont két perc alatt találtunk kisebb labdákat, amivel tökéletesen működött, és millió zenét és állathangokat tud. Kisbende imádja az ilyesmit, nagyokat sikkantott az örömtől, ahogy a golyó gurult, és örömmel mondogatta, hogy kukac, kati(ca), cica.
Persze nem most voltunk először, és nem is csak ezt vettük. Kisbende kapott még egy elektromos mondókáskönyvet is (két font) egy Dzsungel könyve zenélő könyvet, amin gombok vannak a lapok mellett és így minden könyvbéli hangot meg lehet hallgatni (70 penni). A lányok kaptak még három társasjátékot (a három együtt másfél font) és persze csomó könyvet, átlag 20-50 penni értékben.
A végén két nagy zacskóval jöttünk haza és nem költöttem összesen 10 fontot. Mivel nem most mentünk először, lassan tényleg kinőjük a lakást. De hát mindig úgy érzem, hogy lehetetlen ott hagyni azt jó kis cuccot, amit tényleg ennyire nulla pénzért kínálnak. A gyerekek aztán örülnek, hosszan és örömmel játszanak az új szerzeményekkel - és ha mégse, akkor is csak párszáz forintom bánta.
Persze ez csak első pillantásra ilyen egyszerű. Mert azonnal felmerül bennem a kérdés - ha már a pénztárcám nem szab határt és a lakás alapterülete sem, akkor vajon morálisan nem árt-e, ha egy gyerek ennyi mindent birtokol? Ha ilyen gyakran kap valami nem is kicsi dolgot? Hogyan lehet ezt majd karácsonykor és szülinapokon felülmúlni? Mi ennél nagyobbat tudok adni? És vajon érdemes-e akkor arra igazán sokat költeni, ha megvehetem fillérekért is. Hiszen ami játék Kisbende mellett van, az a boltban 6-8 ezer Ft újonnan. Érdemes akkor bemenni a belvárosi boltba, és venni neki valami ehhez hasonlót sokkal drágábban, csak azért, mert szülinapra újat illik?
A kétely csak növekszik bennem, amikor az otthoniakkal beszélek, akik évente 1-2 alkalommal nagyon szeretnének valami igazán szépet venni és küldeni a gyerekeimnek. És kérdik mi legyen az. És a szívem szakad, amikor látom, hogy olyan sok-sok pénzt kiadnak valami olyasmiért, ami a papírcsomagolás nélkül már kicsit se jobb, mint amit itt veszek, csak épp a postával együtt a sokszorosába kerül.
Persze a gyerekek örülnek a sok új dolognak. Miért is ne tennék, hiszen ezek tényleg jó minőségű, márkás játékok, ráadásul még az is jó program, amikor elmegyünk megvenni, hiszen a kutatás, a keresgélés és izgalmas és soha nem lehet tudni, hogy mivel megyünk aznap haza. Kikerülni is alig lehet az ilyesmit, hiszen minden nagyobb faluban tartanak, a mi városunkban tucatnyi is van, kettő kifejezett sétatávolságra tőlünk. Igaz, ezekre főleg a helyiek mennek árulni, és nincsenek puccos-drága antikvitások, de nekem a három gyerekkel nem is nagyon hiányoznak. Babajáték viszont rengeteg helyen van, könyv, társas dögivel.
De vajon nem árt meg a gyerekeknek ennyi kényeztetés?És mit mondjak az otthoniaknak, mit csináljanak? Hiszen ők is szeretnek adni, és mivel itt vagyunk, olyan ritkán tehetik. Az ő örömüket se vehetem el. Szerintetek mi a jó megoldás? Venni vagy nem venni, mondhatnám így is...

"Duck" - mondta Kisbende, amikor fürdés közben a kék kacsáját kérte. Nem, kérem ez már nem véletlen. Ez a gyerek beszél. Még akkor is, ha nem minden szavát értjük.

Pár hete még az volt a bajom, hogy ez a 17 hónapos gyerek az istennek nem beszél. Dudorászik, énekelget, mutogat, de beszélni azt valamiért nem akar. A helyzet mára megváltozott: egész nap be nem áll a szája, mindenről megvan a véleménye és egész nap dumál. Az, hogy nem értjük pontosan, az nem az ő hibája. Ahogy Polonius mondta volt: Őrült beszéd, de van benne rendszer. Az egyfolytában zajló dumafolyamból ugyanis időről-időre teljesen értelmes szavakat lehet kihallani. Amikor az apja öt napnyi távollét után megérkezett lelkes "apa" kiáltással vetette magát a nyakába. Majd berohant a szobába és izgatottan magyarázni kezdett, a halandzsaszöveg végén pedig nyomatékosan újra kimondta: apa, és rohant vissza imádata tárgyához kicsit megölelgetni. (Apa ebből az alkalomból még puszit is kapott, pedig azt nem szeret pasiknak adni, azt csak nekem, a lányoknak és a plüssállatoknak tartogatja.)
A duck és az apa után jött a mami (kizárólag panaszos fennhanggal) a bigabiga, a dogi, nappy és nekiállt jelelni is - ha galambot vagy más madarat lát, azonnal mutatja a kismadár jelét (és közben őrült módon magyaráz) a more jelet (igen, mindenből kell még) és simán megérti az angol és magyar utasításokat is. Nyújtsd ki a nyelvet, csipp-csipp csóka, touch your nose, nod your head, strech up high. Valahogy olyan természetes, hogy mindkét nyelven ért, hiszen járunk angol foglalkozásokra, itthon is szoktuk hallgatni a dalokat és gyakran a magyar mellett angolra is lefordítom, amit mondani akarok neki.
Elképesztően muzikális, olyan tisztán dúdol vissza dalokat, hogy kétely nélkül rá lehet jönni, hogy éppen melyikre gondol. Ha az apjával együtt éneklünk neki (a kánont nagyon szereti) utána mindig megtapsol minket. Igazi műértő, kérem. De nem csak az élő előadásokat kedveli, a CD lejátszóba is beleszeretett. Így hát rendszeresen előkerül a Kaláka, a Kolompos - de a nagy kedvence az angol Sing and Sign CD. Annyira, hogy ma már csak ez kell hozzá, hogy álomba merüljön. Se cici, se anya, se apa, se esti altatódal. Pár hónapja már úgy altatjuk, hogy valamelyikünk bemegy hozzá és altatódalt dúdol neki. Lett is pár kedvence - egy hátránya volt csak ennek a módszernek, hogy néha 15-20 percnyi éneklést is követelt magának és ha felriadt, néha éjjel 2-kor is dudorásznom kellett 20 percen át. De amióta rászokott a CD-re, mi nem kellünk neki. Sőt, kézjelekkel abszolút tisztán ki is fejezte, hogy leszünk szívesek egyedül hagyni és nem zavarni a műélvezetben. Ez nekünk is kényelmesebb (egyikünk pihenhet!) igaz, cserébe néha éjjel 2-kor is meg kel hallgatnunk pár dalocskát, ha felriad a gyerek és nem talál vissza álomországba, de ez a legkevesebb. Zenére alszunk mind.
Persze még mindig kell minden gombos, nyomogatnivaló, világítós, képernyős kütyü. A telefonok mellett megszerezte a lányok fényképezőgépét, és kis hordozható videojátékukat. Ezért is jó ám, ha az embernek vannak nagyobb tesói - nincs az az ember, aki ilyen játékokat venne egy másfél évesnek. De ha már vannak, és már megunták a nagyok, először felügyelettel, később anélkül is megkaphatja a kicsi. Nyomkodja is rendületlenül mindegyiket. És boldog tőle. És ettől nekünk is jobb.
A természete ugyanis meglehetős... khmmm... szélsőséges. Az egyik pillanatban egy cukorfalat édes, puszilnivaló kis meleg baba. De ha meghallja a szót, hogy nem (bármire) akkor elszabadul a tornádó és jajj mindenkinek. Hátravágja magát (igen, a fejét nagyon be tudja ütni) vagy nekirohan a díványnak és üti bele a fejét elkeseredetten, esetleg lefejeli a földet. Teljesen direkt, ameddig be nem pirosodik. Én meg csak nézek döbbenten ilyenkor, hogy honnan ez a nagy indulat, mert a lányok ilyen jelenetet soha nem csináltak. Próbáltam ölelni, simogatni, otthagyni és nem figyelni rá - de semmi nem használ. Az apja találta ki, hogy ilyenkor tegyük be az ágyába, amikor rátör a teljes hisztéria, legalább nem tesz kárt magában, illetve, hogy nyugodjon le. Én kicsit kegyetlennek találtam az ötletet, meg aztán az ágy ne legyen a büntetés helye, hiszen aludni jó, de Kisbendének tetszett a megoldás. Ezen a kicsi helyen ugyanis tényleg lenyugszik. Amikor pedig megunja, akkor kiszól értem és kivihetem. Ha hamarabb megyek be, akkor egyértelműen jelzi, hagyjam békén, még nincs békülős hangulatban. Ilyenkor vagy ordít még egy darabig, vagy szép, csendesen eljátszik, fekszik, kicsit szereli a radiátort, vagy megpróbál benyúlkálni az ágy melletti pelenkásdobozokba. Szóval molyol és ez neki jó. Néha a CD lejátszóra mutogat és zenét is kér, hogy ne unatkozzon, de nem feltétlen akar azonnal kijönni. Az ágy számára a béke szigete és itt tényleg meg tud nyugodni.
Persze ha nem hisztizik, attól még lehet rossz kedve ésmegkeserítheti az egész napomat. Ilyenkor odamegy a polchoz és leveri a könyveket, majd jön a fiók és kiszórja a törlőkendőket, néhány doboz játékot, és végül a hűtőben át akarja pakolni a tojásokat. Ilyenkor egész délelőttök azzal telnek, hogy járok utána, pakolok és próbálom fegyelmezni, ameddig ki nem tör belőle a hiszti, miszerint "hát itt már semmit nem szabad?"


Ám ha jó kedve van, akkor a világ legcukibb játékát játssza. A lányok még tavaly novemberben kaptak egy tortás játékot, ami isteni. A műanyag tortát ugyanis puha anyaggal vonták be és van hozzá ötféle dísz, aminek az alján tépőzár van: csokitallér, marcipánvirág, eper, szeder, tejszínhab. Ezeket lehet különféle mintákban, elrendezésben rárakni. Kisbende persze nem tortát készít. Ő etet. Kistányért kér és kanalat, aztán főz és nekiáll etetni. Engem, a tesóit, a plüsskutyát, mindenkit. A férjem először kicsit furcsállotta, hogy ilyen lányos játék tetszik a fiának (rózsaszín a torta kérem...) de aztán megnyugodott, hogy a gyerek csak azt csinálja, amit lát. És bizony őt az apja is rendszeresen eteti. Tehát csak követi a férfimintát. Főz, etet, gondoskodik, puszilgat, ölelget. Ez nagyon édes.
Csak hát ott van az a lefejelős, hisztérikus, ordítozós és néha bizony verekedős énje is. És ezt eddig még senki nem vállalta be, hogy tőle örökölte volna.

Ezt a gyönyörű színes tésztát a levesbe vettük - cérnametélt helyett az indiai boltban ezt lehet kapni. De aztán kiderült, hogy sokkal több dologra lehet használni. (Az árat direkt hagytam rajta - elképesztő, fél kiló 200 Ft és amúgy nagyon finom is!)

Persze én eredetileg matekra akartam felhasználni - megkértem Borsikát, hogy válogasson szét színek szerint egy maréknyi apró tésztát, gondolva, hogy közben a finommotorikus képessége is fejlődik. Aztán arra kértem, hogy becsülje meg, hogy melyik kupacban van több tésztadarab és tegyük ki közéjük pálcikából a kacsa csőrét, hogy gyakoroljuk a kisebb-nagyobb fogalmát is. Nem mintha erre nagy szüksége lenne, de az ismétlés sose árt, pláne, ha ilyen kellemes formában érkezik.
Borsi szépen meg is csinálta amit kértem - de persze az agyában azonnal új ötletek formálódtak, pláne, hogy ez a hét a suliban a művészetek hete volt. Így hát megkérdezte, hogy nem csinálhatna-e ezekből a szép, színes tésztákból egy képet. És miért is ne? Nekilátott hát, és az alábbi mű született belőle. Persze ezt látva a másik kettő is belelkesedett, Bíbor is nekilátott tésztát válogatni (mondjuk neki nem tetszett a monoton munka és azt mondta, hogy szegény Hamupipőkének lehetett ilyen nehéz sora) de aztán ő is élvezte a képcsinálást, igaz ő még nincs készen. Bende pedig egyszerűen csak egy kistányérnyi tésztát kapott, amit kicsit evett, kicsit beletúrta a kezét, kicsit kiborítgatta, kicsit kavargatta egy kanállal, aztán megetette a maciját és a tesóját is vele. (Ez az egyik oka annak, hogy Bíbor végül nem készült el.) Szóval tésztanap volt és boldogság. Két maréknyi tésztát soha nem használtunk még fel ilyen szórakoztatóan és szépen.

Tudom, furcsán fog hangzani amit mondok, de én utálom a vidámparkokat. Por van, tömeg, zaj és már attól szédülök, ha csak nézem a körben forgó, villogó szarokat. A vattacukrot rühellem, a sorban állástól kiver a víz, a céllövészetben meg béna vagyok. De az ember néha kompromisszumokra kényszerül, különösen, ha gyerekei vannak. És pláne ha az egyik NAGYON vidámparkozna.

Márpedig Borsika lányom vidámparkozni akart. Nem is akárhol. A Peppa Pig Parkban. Ez a mese ugyan magyarul is létezik, de ne szégyellje magát, aki nem ismeri őket. Egy-egy epizód ugyanis kb 5 perces, a célközönség pedig olyan 2-3 éves. Merthogy Peppa Pig kifejezetten kicsiknek való mese - egyszerű, rövid, békés. Olyasféle, mint az Anna-Peti és Gergő sztorik, csak épp itt malacok a főszereplők. Nehéz elmesélni miről is szól, mert VALÓJÁBAN nem történik benne semmi extra dolog - a malacok palacsintát sütnek, autót mosnak, játszótérre mennek, betegek lesznek, répát nevelnek. Csupa olyasmit csinálnak, ami bármely kisgyerekes családdal megtörténik.
Peppa Pig azonban errefelé igazi világsztár. Nemrég olvastam egy felmérést, miszerint ez a kismalac a legnépszerűbb kitalált karakter a suli előtti korosztály körében, és az ő nevével adják el a legtöbb játékot Angliában.
Az én lányaim is imádják Peppát. Valójában már rég kinőttek belőle, és otthon bele se néznének, mert unnák. Ám most angolul nézik. És az a tény, hogy értik nagyon tetszik nekik. Merthogy mint mondtam, az egész nagyon egyszerű és könnyen érthető. Ráadásul tényleg bájos. Néha még én is élvezem, mert azért van benne egy picike felnőtt humor is, ami az apuka és anyuka malac kapcsolatát illeti. (Amúgy minden gyerekes olvasónak melegen ajánlom, mert Peppa világa békés, erőszakmentes és nagyon barátságos.)
Egy szó mint száz, Peppa nálunk is sztár. Van Peppa plüssbabánk, Peppa kastélyunk, Peppa osztálytermünk és csomó műanyag Peppa figuránk. (Naná, hogy Peppának nemcsak családja, de barátai is vannak, és azokat mind meg lehet venni...)
Amikor tehát a lányok még szeptemberben megláttak a pályaudvaron egy Peppa prospektust, lelkesen hozták oda hozzánk: ide akarnak elmenni. Merthogy ez a papírdarab az éppen épülő Peppa Park reklámja volt, ami a világon először épp itt, Angliában nyitotta meg kapuit - méghozzá idén április elején. Tehát a lányaim fél éve álmodoznak erről a helyről.
A mi álmainkat persze eléggé beárnyékolta, amikor először csekkoltuk, mennyibe is fáj majd idejönni, mert elképesztően drága a belépőjegy. Fejenként 21 font (azaz majd 6300 Ft) és a családi kedvezmény négy emberre négy fontocska csupán - tehát 80 font, azaz kb 19 ezer Ft. (Külön bosszantó, hogy a netes ár 75 font - amihez egy font online foglalási díjat csapnak, szóval azért ez nem nevezhető valódi megtakarításnak. Itt mondjuk az az igazi megtakarítás, ha az ember több napon is el tud jönni, mert a második ilyenkor ingyen van...)
Igaz, ennyi pénzért nem csak a Peppa Parkba mehet be az ember, hanem a teljes Paultons Parkba. Ami óriási. Nem is sejtettük, hogy mennyire.
Peppa persze óriási csalódás volt. De ez nem Peppa hibája. Az egész nagyon igényesen volt megcsinálva - fel volt építve Peppáék háza, ahol óriási műmalacok adtak elő egy meserészletet. Ott volt a család kicsi piros autója, az iskolabusz, az iskola, a múzeum, ahová menni szokott a család, a szeles kastély, ahová eljárnak kirándulni. Meglátogattuk Nagypapa malac autószerelő műhelyét és a másik Nagypapa kishajójával kirándulni is mentünk. És még Peppa kisöccsének álmába is bekukkanthattunk, aki a dínókért van oda, és a csajok felülhettek egy körbe-körbe járkáló, hintázó dínóra is. Igazán bűbájos élmény volt az életre kelt rajzfilm, tényleg szépen végiggondolták az egészet.
De... mivel a film az iskoláskor előtti korosztályt célozza meg, természetesen a játékok is nekik voltak kalibrálva. Csupa lassan, kényelmesen mozgó cucc, ami legfeljebb az 1-2 évesek adrenalinszintjét dobbantja meg, az én 7-8 éveseim számára elég lassúcska volt. Nem panaszkodtak persze, mert elbűvölte őket a mese, de azért láttam, hogy ennél több izgalmat is el tudtak volna viselni.
Az egész park élményt viszont alaposan tönkreroppantotta a brutális sorban állás, ami mindenütt uralkodott. Mivel a Peppa park alig pár hete nyílt elképesztő tömeg zsúfolódott erre a kis helyre. Minden játékra minimum negyedórát kellett sorban állni, de a dínósra konkrétan 30 percet. Ráadásul amilyen mázlink volt, szikrázó napsütés volt és napszúrós meleg. Mi Zsolttal felváltva álltunk sorba a nagyokkal és rohangáltunk Bende után. Aki egyébként istenien érezte magát, hiszen itt aztán minden az ő méretére volt kalibrálva és semmi nem volt tilos. A hatalmas játszótér, kifejetetten kicsiknek való mászókákkal és csúszdákkal volt telepakolva, amin bőszen edzette izmocskáit. És kicsit sóvárogva nézte a "muddy puddle" részleget - ez a kifejezés eredetileg saras pocsolyát jelent. A filmben ugyanis Peppáék, mint minden rendes malac család ebben szeretnek ugrálni. Szerencsére a vidámparkban ennél szelídebben oldották meg a dolgot - valójában ez egy óriási vizes játszótér volt, rengeteg fröcskölő játékkal. Az okosabb családok persze fürdőruhát is hoztak és törölközőt is. Amúgy tényleg ez volt a legjobb rész az egész parkban, de mi fürdőruci híján kihagytuk a mókát.
Ja, megjegyzem természetesen volt beltéri játszóház is és óriási bolt is, amiben dupla annyiba került minden, mint idefelé jövet a benzinkutaknál. (Merthogy Peppás cuccokat természetesen mindenütt lehet kapni, de a parkban messze a legdrágábban.)
Szóval három óra sorbanállás és 15 percnyi összesített körhintázás után elég csalódottan indultunk kifelé. De végül úgy döntöttünk, ha már ennyi pénzt rááldoztunk, legalább körbenézünk kicsit. És ekkor ért a döbbenet - ha az ember kijött a hároméveseknek való részlegből, akkor egy csomó izgalmas helyet talált a parkban. Természetesen egy csomó hagyományos felülős játékot, ahová csak 2-3 perceket kellett sorban állni. És egy izgalmas állatkertet. És kínai kertet. És dínó-parkot. És nagyobbaknak való vizes játszóteret. Meg persze szárazat is, nem is egyet. És kiderült, hogy az egész akkora, hogy nemhogy végigjátszani nincs esélyünk egyetlen nap alatt, de még bejárni sem. És bár akkor már indulnunk kellett volna a következő szállásunkra (két szállodában aludtunk a nyaralás alatt) de nem akartunk elmenni, mert képtelenek voltunk otthagyni.
Merthogy ez jó hely. Még a Peppás részleg is. De azért az tényleg csak akkor, ha van a társaságunkban egy elvakult három éves rajongó. És nincs épp iskolai szünet. Talán akkor nem kell ennyit sorban állni.

Ma véget ért a tanítás, és elkezdődött a maratoni tavaszi szünet. Van ugyan egy kis iskolai házifeladat, de kicsit se kellett noszogatni a lányokat, hogy már ma nekiugorjanak.

Kiszámoltuk, egész áprilisban nyolc napot töltenek csak iskolában - a két hét tavaszi szünetet ugyanis megfejeli még a húsvét és a királyi esküvő is, így ma a nagy boldogságra való tekintettel nem könyvekből tanultunk, hanem a szünetre feladott házifeladatokba fogtunk bele. Én ugyan felmentést adtam volna a lányoknak (és magamnak) a mai tanulás alól, de annyira lelkesek voltak, hogy vasszigorral se tudtam volna megakadályozni a mai tanulást. Már ha ez annak tekinthető.
Errefelé ugyanis a szünetre feladott házifeladat nem teljesen olyan, mint amit otthon szoktak a gyerek után vágni (minimum 4-5 feladatlapnyi matekpéldával, hogy megátkozza szegény gyerek még a szünet gondolatát is).
Bíboréknak mindössze annyi a feladatuk, hogy gondolják át mit is tanultak a rómaiakról (az utakról, a hadseregről, arról, hogy mit is csináltak a rómaiak Britanniábam, Boudiccáról) és hogy van-e esetleg olyan témakör, ami őket a rómaiakkal kapcsolatban még érdekelte volna, de a suliban nem jutott rá elég idő. Ha találnak ilyet, akkor kicsit kutassanak utána, és az eredményt öntsék valamilyen formába - ez lehet fogalmazás, rajz, vagy installáció - tetszés szerint.
Bíbor arra jött rá, hogy ő a római istenekről szeretett volna sokkal többet tudni, ezért kitalálta, hogy installációt készít. Fogott egy régi cipősdobozt, és kibélelte papírral. Azt tervezi most, hogy lerajzolja majd egyenként az isteneket és szépen beleállítja majd a papírfigurákat ebbe a kis papírdobozba, így meg lesz neki az összes.
A terv jó - de nekünk most nincs itthon ilyen könyvünk. (Óh, magyar könyvtáram...!) persze nincs gond így sem. Leült a gép elé, két perc alatt talált egy angol nyelvű oldalt a római istenekről (nagyjából tudta, hogy melyik a jó forrás, mert órán már néztek pár ilyen honlapot) és szépen elkezdte kijegyzetelni, hogy melyik isten hogyan néz ki, miért felelős stb. Egy füzetbe szépen leírta a fő tulajdonságaikat és skiccelt mindegyik mellé egy kis vázlatot is. Ezzel az önálló kutatással nagyszerűen el is töltötte az egész délutánt. Én csak annyit segítettem, hogy a vastag cipősdoboz kartonját kivágtam helyette és tanácsoltam, hogy ne akarja az ÖSSZES istent bemutatni, válasszon ki mondjuk ötöt, amit ő később hétre bővített. A feladat persze még nincs készen, a figurákat holnap akarja megrajzolni, de pontos terve van már rá mit és hogyan akar és nagyon lelkes.
Mindez annyira megtetszett Borsinak is, hogy rögtön eldöntötte, ő is csinál egy installációt, még akkor is, ha nekik nincs ilyen feladatuk. Az ő szünetre feladott főmunkájuk ugyanis az lenne, hogy a "nocturnal animal" (éjszakai állatok) témakört, amit mostanában vettek nézzék át mégegyszer, és írjanak róla egy fogalmazást. De mivel a héten egyszer már összeszedtük az Icike Picike (LIttlest Pet Shop) állatokból az éjszakaiakat, adódott rögtön az ötlet, hogy akkor ő ezeket mutatná be egy szép háttér előtt. Elővett hát ő is egy cipősdobozt, kibélelte egy törlőrongynak félretett régi kék pólóval, és egy másik sárga pólóból kivágott holdat és csillagokat. Pár régi zokniból lett a borzfészek, zöld papírgalacsinból a bokor és már csak az állatokat kellett ragacsos gyurmával beleerősíteni, és már kész is a project. (Lásd fenn...)
Persze azért neki is maradt még bőven munka, amúgy ő kicsit több feladatot is kapott, mint Bíborék. Van egy hatoldalas matekfeladatlapja, amit ki kell töltenie, de ezek nagyon baráti feladatok, ráadásul egy oldalon csak egy példa található. Az első oldalon például egy pénztárca van, benne négy pénzérme - le kell írni, hogy ez mekkora összeg, és hogyha elkölt a tulaj 10 pennyt, akkor mennyi pénze marad. A második oldalon 12 ceruza van, be kell karikázni a felét és leírni, hogy ez hány darab - szóval az egész 10 perc alatt megcsinálható munka.
Ezenkívül kapott még két vékonyka könyvet is, amit el kell olvasnia a szünetben, de ennek örül, mert mindketten imádják ezeket a kis sztorikat, mert mindig ugyanazok a szereplők keverednek újabb és újabb kalandokba. Mivel ő már az erősen haladók közé tartozik, a szereplők is komolyabb kalandokba keverednek. Most egy varázskulcs segítségével jutnak vissza távoli korokba. Már olvastuk a római korról szóló sztorit, és az egyiptomit, most Viktória királynő korába mennek vissza a szereplők, a másik könyvben meg éjszakai túrára indulnak.
A héten volt egyébként nagy iskolai "assembly" is, ahol a 2-3-4 osztályosok adtak elő egy-egy műsorszámot. Bíborék Afrikáról tanultak az elmúlt hónapokban, és ehhez egy dobtanár is jött hozzájuk tucatnyi óriási dobbal, amin megtanultak ritmusokat ütögetni és pár afrikai dalt, ezt adták elő. Borsiék a játék témakörnél maradva a Diótörő techno verziójára adtak elő egy kis táncot. Borsi rózsaszín plüssmacinak öltözött a tornaórás melegítőjét felhasználva. A zene mondjuk nekem megdöbbentő volt, de az összhatás helyes volt. Az utolsó műsorszámot a harmadikosok adták elő, akik most Indiával foglalkoztak, így ők egy bollywoodi táncot mutattak be. Természetesen a táncos projecteket nem a tanárok vezényelték le, külön koreográfus jött a gyerekekhez, ő tanította be nekik a mozdulatokat. Utána az ötödikesektől lehetett sütit venni, mert nekik a félévi projectjük az egészséges táplálkozás volt, és ehhez kapcsolódóan meg is tanultak elkészíteni néhány egyszerűbb dolgot - többet között egészséges, gyümölcsös sütiket. Szeretem ezeket a bemutatókat és ezt a hihetetlen színes merítést a különböző népek kultúrájából. Meg azt is, hogy ennyire gyakorlatias az oktatás és hogy ennyire nagyon más, mint otthon!
Csak egy példa: Bíborék egész héten azzal foglalkoztak, hogyan kell mesét írni és az osztály megszavazta, hogy egy kísértet történetet találjanak ki. Ahhoz, hogy megtudják, hogyan is kell ezt csinálni, először különböző ghost-sztorikat kerestek a neten és elolvasták, melyik író, hogyan is kezdi a novelláját. Majd mindenki választott magának egy sztori-kezdést, és az volt a feladat, hogy próbálják meg befejezni a saját verziójukkal. Elképesztő, hogy Bíbor annak ellenére, hogy nyelvileg sokkal hátrányosabb helyzetben van, mint az osztálytársai rendszeresen a legjobb történeteket hozza össze és a tanára folyamatosan lelkendezik, hogy micsoda fantázia, micsoda tehetség. :-)
A hét iskolai csúcspontja azonban nem ez volt, hanem amikor Borsi tanító nénije odajött hozzám és tíz percen át áradozott, hogy az én problémás lányom mennyire szépen beszokott a suliba, hogy milyen jól beszél angolul, milyen szépen olvas és mennyire szereti őt mindenki. Ez különösen azért esett jól, mert mióta januárban összezördültünk (Nehéz napok) eléggé került minket ez a tanító néni. Mostanra úgy tűnik megbocsátotta Borsinak és a szüleinek a renitenskedést, és megpuhította őt a Borsi féle sárm. Az már csak hab a tortán, hogy tegnap én vittem a lányokat suliba, és saját szememmel láttam, hogy három kislány is visítva szalad Borsi elé, hogy játszanak vele. Szóval barátok is akadnak immár. A nap is gyönyörűen süt. És mostantól szünet van, tehát jöhetnek az izgalmas családi programok!

És itt most mindenki gondoljon arra, amire akar... Hogy mégis mire? Mit tudom én! Egyáltalán nem tudom hová tenni ezt a kijelentést, pedig karácsony óta töröm rajta a fejem. Bende fiam plüsskutyája ugyanis néhány mondóka, és az ölelj meg mellett ezt is gyakorta elkiáltja. Hogy mire akar utalni, fogalmam sincsen. De remélem, hogy nem arra gondol, amire én...

Ugyanez a kutya persze azt is tudja mondani, hogy "kukucs, látlak!" ráadásul mindezt demo verzióban is, tehát anélkül, hogy bármi is megnyomná a hasát, vagy a kezét. Ami rám ugyan nem hatott, ellenben szegény sógornőmmel (nekik is van egy ilyen) aki egy éjszaka félálomban kibotorkált a konyhába tápszert keverni, mire a gyerekszoba sötétjéből rásusogott egy hang: "kukucs, látlak..." Nevetni nem ér, ő nagyon megijedt. Először azt hitte, valaki az ablakon lesett be és szórakozik vele, és nagyon sokáig eltartott, amíg kiderítette, hogy kicsoda is látja őt.
Tagadhatatlan, ezek a dalolós, csörgős, beszélős játékok karácsony óta teljesen eluralták a nappalinkat. Bende ugyanis teljességgel odavan értük, ezért mindenkit arra kértünk, hogy valami effélét vegyen neki. A sok világítós, zajos vacaknak örül is neki a szentem - más kérdés, hogy ami neki öröm, az nekem néha már elmebaj.
Persze, sejthettem volna, hiszen már az első hangos játéka, a kis zsiráf is jó pár álmatlan éjszakát okozott még novemberben. Ez az elmés kis szerkezet ugyanis nemcsak akkor zenél (és beszél) ha megnyomják a hasán lévő gombokat, de akkor is, ha nem. Nehogymár szegény gyerek felfedezze, hogy a tetteinek következménye van (gombot nyomok-zene van). Inkább megpróbálja elhitetni szegény kis egyévessel, hogy ő egy önálló entitás. Egyszer megnyomja a gyerek, énekel. Majd a gyerek megunja a kis zsiráfot, játszana mással. De nem tud, mert kis zsiráf fél perc múlva utána szól. És ha a gyerek még mindig nem reagál, újabb fél perc múlva elköszön. Bende el is ámult ezen a babaszemmel kiszámíthatatlan viselkedésen, és kedvencévé léptette elő kis zsiráfot, aki persze zenél is, tehát táncolni is lehet vele. (Ami egyébként nagyon cuki!!!) Mivel kis zsiráf örök barát - természetesen örökké láb alatt van. A szó szoros értelmében. És ha már odakeveredett, mindig meg is szólalt. Legkésőbb akkor, amikor Bende már elaludt, és mi elraktuk volna. De ha nem a szekrény tetejére került, biztos távolságba mindentől, akkor előbb utóbb meg is szólalt, legkésőbb, amikor a következő játékot rádobtuk a kosárba. Bende szeme meg azonnal kipattant a zajra, ha először nem, legkésőbb harmadszorra. És ezen az se segített, amikor a gomb megnyomása után azonnal két párnát is ráküldtem a rohadt zsiráfra, mert a hangja átsüvített minden fojtást. Ja, kikapcsoló gomb természetesen nincs rajta... Viszont azóta nem kerül a dzsumbidobozba. Kivívta a respektet - külön polca van.
Ezért is örültem meg, amikor láttam, hogy a tologatós járássegítő eszközön viszont nagy kikapcsoló gomb látható. Ráadásul ez egy igazi jolly joker. Bár a járásban Bende nem szorul segítségre, ezért nem is tologatja, ám az elejére erősített többfunkciós ábécés, számolós, testrész oktató panel maga a gyönyörűség. Játszik is vele naponta többször is. Hacsak ki nincs kapcsolva. Mert az maga a katasztrófa. Viszont a gépezet szó szerint eszi az elemet. És ha nem lehet bekapcsolva hagyni, mert néhány óra állásba is teljesen le tud merülni. A legjobb taktika, ha résen vagyunk, és amikor Bende arrafelé tendál, elévetjük magunkat és gyorsan bekapcsoljuk, majd amikor végez, rögtön ki.
Vannak még ideig óráig tartó csodák, az mint a sütibödön, aki két nyelven is eldalolja a formák és a színek nevét. És persze az ominózus kutya, aki a férfiegot már kicsi kortól simogatja a címbeli felkiáltással. Angolul ugyan csak 1-2 szót mond, de magyarul azt is elmondja, hogy ölelj meg és szeretlek. Nagy beetetés ám, hogy a testrészek angolul is rá vannak írva, mert azt feltételezi az ember, hogy a mondókákat is elmondja két nyelven, de nem. Amúgy is alapvetően rossz a koncdepciója, mert nincs gyerek, aki szeretné, hogy visszapofázzanak neki. Bende is úgy szeret vele játszani, hogy az ölembe hozza. Ám ha az ölemben van a gyerek miért kapcsoljam be a plüsst, és mondassak vele mondókákat?
A zenélős kavalkád nagy nyertese tagadhatatlanul a kínai piac két remeke: a tuctuc zenét visító kiskocsi (ami közben körbeforog is és világít) és egy újabb zsiráf, ami nem elég, hogy a leggyagyibb diszkót üvölti, de kis csizmás lábaival járni is tud. Én az első pillanattól utálom, és rosszul vagyok tőle - de Bende, mint minden gyerek vonzódik a giccshez. Bár ettől azért kicsit fél is. Ezért csak óvatosan játszik vele. Odahozza hozzám, hogy kapcsoljam be (a kezén van egy kis pöcök a szőr alatt) majd jó messzire elszalad, nehogy a zsiráf egyszer tényleg elkapja. Amikor a kis dögöt lerakom, és már látni, hogy merre indul, akkor visszajön, és erőteljes amplítúdóval jobbra-balra dülöngél. Épp, mint a zsiráf. Kicsit zavar, hogy tőle tanul táncolni a gyerek, de végülis ezzel a mozgáskultúrával minden magyar lagzin hozza majd az átlagszintet. Ezt átlag négy-öt alkalommal ismételjük. Maga az elektronikus ízlésgyilkosság - nesze neked Baby Mozart. Múltkor már megörültem, amikor hallottam, hogy zsiráf kicsit kattog belül és húzni kezdi a zenét. Reméltem, hogy kimerül benne az elem, hiszen mostanra a zenélős autó is kukába került, mert kitörtek a kerekei. Ám a kínai ipar ezen remeke nem adja fel könnyedén. Amikor Bende legközelebb véletlen földhöz vágta, rejtélyes módon visszarendeződtek benne az áramkörök, és azóta zajosabban dalol és rémisztőbben dülöngél, mint előtte.
Nem akarok persze képmutató lenni, hiszen a lelkem mélyén hálás vagyok ennek a sok dögnek. Mert lefoglalják Bendét, és adnak nekem egy kis szusszanásnyi időt, míg megiszok egy kávét, odarakok egy levest, vagy elmegyek pisilni. És tudom, bármerre is járok a lakásban, ha felhangzik a tuc-tuc, vagy a "hú, de nagy" akkor oda se kell néznem, tudom mit csinál a gyerek. Játszik. És persze tanul is. Zenét, ritmust és néhány angol-magyar szót.