A hétvége rosszul kezdődött. Esett az eső, szürke volt az ég, és kedvünk se volt kimozdulni. De mivel béreltünk kocsit, hát muszáj volt. Ám az égiek nem könyörültek rajtunk. Csak a végén.
A szomszéd város nagy Car Boot Sale-jén, ahová végre eljutottunk az eső miatt alig volt valaki. A nagy zöld réten alig lézengett pár ember, de azok is már pakoltak. Amint megérkeztünk, hirtelen zuhogni kezdett és az a kevés árus is bepakolt, aki addig ott lébecolt. Persze így is sikerült beszerezni pár könyvet Bíbornak és Borsinak egy elektromos gitár-szintetizátort. Mivel a kellemes sétának lőttek, hát visszaültünk a kocsiba, hogy a tervnek megfelelően továbbinduljunk a Midland Safari parkba, ahol tavasszal már jártunk és volt egy ingyenes visszatérő-belépőjegyünk. Gondoltuk, ha esik, akkor is ott vannak az állatok, van fedett része is, nyitott is - szóval tökéletes programnak tűnt előző este.
Aznap reggel már senkinek nem volt olyan jó kedve és egy órás autózás után már mindenki éhes és nyűgös volt. Ráadásul Bíborkámra rájött a hányinger is, ami nem minden autózásnál tör ki rajta, de ha mégis, akkor őrült erővel. Ha minden a terv szerint ment volna, akkor épp megúsztuk volna a nagyobb bajt - de persze nem ment. Előző nap ugyanis nem csekkoltuk le, hogy nyitva-e a Safari park, mert hát egy állatkert úgyis mindig nyitva van. - gondoltuk. És ez így is van, az egyetlen kivétel ez a mai nap volt. Amikor odaértünk, csak egy nagy tábla fogadott: rendezvény miatt zárva, és integetett is egy fickó, hogy meg se álljunk. Köszi. Mentünk is tovább, Bíbor közben egyre jobban ájuldozott hátul, és végül sikerült hánynia is, amiben a jó az, hogy sikerült időben megállnunk, a rossz, hogy ez épp egy kocsifeljárón történt a baleset. Igaz, a védelmünkre szóljon, hogy sikerült úgy irányítanom a gyereket, hogy a szomszéd kertjébe hányjon, ne oda, ahol épp állunk. Tudom, persze ez semmiképp nem illendő dolog, de annyira padlófékkel kellett megállni, hogy örültünk, hogy nem a kocsiba ment az egész. (Mondjuk az megnyugtat, hogy a kertnek az a része ahová betalált, amúgy is olyan kis szemetes volt, levélkupaccal, pár nylonzacsival és más törmelékkel, szóval nem egy szépen ápolt franciakertet tettünk tönkre.) A házban lakó bácsi így is kijött, hogy esetleg segíthet-e, de amikor látta, hogy mit csinál épp a lányom, inkább visszament. Megnyugtatta, hogy a szomszéd kertje a vesztes, meg az is, hogy ő itt sokat nem tehet. Persze így is iszonyat ciki volt, de mit lehet ilyenkor tenni...
Gondolom nem meglepő, hogy ezután már mind egyre idegesebbek és hisztisebbek lettünk, és persze iszonyat éhesek is. A csomagtartó ugyan tele volt piknik-kajával, de fogalmunk sem volt, hogy a környéken merre van egy park, ahol meg tudnánk állni, amúgy is csöpögött az eső. Ott álltunk egy idegen városban, sehol egy zöld terület, sehol egy étterem. Jobb híján hát elővettük a térképet, és kapásból ráböktünk a legközelebbi kék betűvel jelzett látnivalóra, ahol azt reméltük, hogy le lehet majd ülni, és el lehet menni pisilni.
Így jutottunk el Harvington Hall-ba, ami életünk legjobb kényszer-szülte úticélja lett.
Első pillantásra a hely semmi különösnek nem látszott. Egy nagy vöröstéglás majorház. 500 éves, de nem kastély, nincs óriási kertje, szép berendezése. Ennek ellenére nem volt olcsó bemenni (a családi jegy 21 font volt) de ekkor már bárhová és bármennyiért bementünk volna, szóval nem válogattunk. A nap viszont csodák-csodájára lassan kisütött, így ki tudtunk ülni a kertbe piknikezni, és amikor fél óra múlva már mindenkinek tele volt a hasa és lenyugodtak a kedélyek, elővettünk a kis tájékoztatót, amiért kemény 30 pennit kértek és elolvastuk az első mondatot:
"Harvington Hall arról híres, hogy hét titkos rejtekhely van benne..."
Innentől kezdve már sínen volt a délután.
Akkor tudtuk meg, hogy ez a hely több, mint egy sima kis majorház, ahol megnézhetjük, hogyan is éltek a Tudor kori köznemesek. Ez ugyanis egy olyan titkos szobákkal teli ház, amilyet eddig még csak kalandfilmekben láttunk. Csak éppen ez igazi, és ettől olyan, mintha mi is bekerültünk volna egy igazi vidámpark elvarázsolt kastélyába.
Persze ebbe a házba nem a látogatók szórakoztatására épültek a titkos szobák - sokkal komolyabb és véresebb történet van mögöttük.
Amikor VIII. Henrik úgy döntött, hogy megreformálja a katolikus egyházat és annak ő lesz a feje, elég sokan nem akarták követi ezen az úton. Sok-sok ember ragaszkodott Róma vallásához, ám a katolikus misék celebrálása és hallgatása, valamint a papok rejtegetése fenségárulásnak minősült és kivégzéssel büntették.
Anglia szerte ekkor sok-sok házba építettek titkos búvóhelyeket, ahol a papok elrejtőzködhettek, akár napokra. A leghíresebb építőmester, aki különleges tehetséggel alkotott rafinált búvóhelyeket Nicholas Owen volt, aki maga is szinte mesebeli alak - akkorka, mint egy törpe, ráadásul porckorongsérve és sok más egészségügyi problémája volt, amely az évek alatt csak súlyosbodott, főleg a többszöri kínvallatás után, ahol azt próbálták kiszedni belőle, hogy hová is épített ilyen rejtekhelyeket. De ő soha nem árult el semmit - amiért is 1970-ben boldoggá avatta VI. Pál pápa.
Döbbenetesen jó volt sétálni a házban. Az csak hab a tortán, hogy a gyerekek beöltözhettek Tudor kori ruhákba, és abban járkálhattak végig, míg itt voltak. De az mondjuk már igazán izgalmas, hogy a házban nincs egy sík felület. Minden szoba padlója rettentően ferde. De nem kicsit, hanem olyan nagyon, hogy ha a szoba egyik felébe lefekszik egy gyerek, akkor simán elgurul a másikba, és ha lépked az ember, akkor olyan, mintha tengeribeteg lenne az ember, és néha bizony, főleg a lépcsőkön erősen kell kapaszkodnia, el ne essen. Ezt a hatást képek nem tudják visszaadni, mert a ferdeséget az agyunk úgy fordítja le, hogy biztos elforgattuk a kamerát. Pedig nem! Ezen a képen, ahol Bíbor ül, a függőleges falakon látszik, hogy teljesen szintben vannak, ám a lépcső olyan ferde, ahogy itt látszik! Brutális! Ez persze 500 éve még nem így volt - de azóta mozogtak a falak, a talaj, így jött össze ez a hihetetlen girbegurbaság.
A másik döbbenet az volt, hogy bár a ház kívülről kicsinek látszik, és olyan egyszerű négyzet alakúnak, belül óriási, és egészen bonyolult alaprajza van, szinteltolásokkal, így azt se tudja az ember, hogy merre jár, és mi van alatta-felette.
Ezek önmagukban persze még nem tették volna szenzációssá a házat. Láttunk mi már régi házat, ferde padlót, meg beöltözős szobát. De titkos rejtekhelyet még soha. Márpedig itt négyet is meg lehetett nézni. (A többi olyan helyen van, ahol a látogatók nem láthatják, sajnos.)
Hogy mennyire jól dolgozott ez a hajdani építőmester, az akkor derült ki igazán számomra, amikor mi egyetlen rejtekhelyet se találtunk meg, és volt olyan, amire tábla hívta fel a figyelmet, hogy hol találjuk és mégse sikerült rálelni. De szerencsére egy idősebb teremőr hölgy végigjött velünk, mindent megemelt és bemutatott.
Volt egy rejtekhely a lépcső alatt, amihez fel kellett emelni a lépcsőfokokat. Volt egy aprócska a kápolnában, ahová a miséhez használatos dolgokat rejtették, itt a padlót kellett felemelni. Aztán volt egy a konyhában a kamra és a kályha között, ahol ha épp sütöttek-főztek sokáig nem lehetett kibírni, mert nagyon meleg volt, viszont előnye, hogy ha kutyával érkeztek a keresők, akkor megzavarta őket a kajaszag. Van egy a fogadószoba kéményében is, ahová a tetőről lehet bemászni, ennek csak a makettjét láttuk.
De a legjobb az tényleg olyan volt, mint a kalandfilmekben, amikor egy bizonyos pontot meg kell nyomni, és voilá, feltárul a rejtekhely. Itt a könyvtárban a szoba egyik tartógerendáját kell megnyomni, ami akkor felemelkedik, és a mögötte lévő keskeny résen át egy meglehetős nagy szobába lehet bepréselődni. Ide mászhattak be a csajok is és játszhatták el, milyen is az, ha rejtőzni kell az ellenség elől.
Szóval a napunk végül mesésen alakult, a szó legszorosabb értelmében, csak egy rossz volt benne, hogy estére brutálisan elfáradtunk. De megérte! Én meg azóta is azon tűnődöm, hogy vajon itt a közelben mennyi titkos kis kincs van még, amit jó lenne megnéznünk. És hogy milyen jó is néha, ha az ember rábök a térképre. És hogy vajon ez egy híres hely, csak mi nem hallottunk még róla, de az angoloknak amúgy teljesen hétköznapi, vagy ők se feltétlenül tudják, hogy milyen klassz dolgok vannak az országukban.
