Három gyerekkel irány Anglia!

Elég boldogító érzés, amikor ül a gyerekem az ágyon, lóbálja a lábát és arról áradozik, hogy neki van a világon a legjobb sulija. Majd a kisebbik, aki ugyanoda jár kórusban egyetért ezzel és mindketten közlik, hogy alig várják már, hogy újra reggel legyen és megint mehessenek.

Megjegyzem - tegnap ugyan csak a két kicsi áradozott arról, milyen jó dolguk van, de ha a nagyot megkérdem, aki amúgy tini már ugyebár és a legtöbb dologgal kapcsolatban elég kritikus és vállvonogatós, a sulira ÉPPEN ő se panaszkodik. Azzal elégedett. (Nem úgy, mint az élet más területeivel, mint például hogy mennyit szabad a telefonján lógva Disney tinisorozatokat nézni.)
A kicsik lelkesedését amúgy az váltotta ki, hogy a kéthetes tavaszi szünet alatt felújították az iskola kertjét és beleraktak pár új fajátékot. Bendéék kertjébe került egy hatalmas fából készült pillangó és pár apróbb bogár. Semmi extrát nem kell elképzelni, lapos fából készült, olyan mint a fenti képen. (Amit amúgy a gugliról lőttem, mert nem volt reggel nálam fényképezőgép, szóval nem tudom, ki ez a nő.) Eköré még tettek pár fából készült kicsi korongot, amin különböző erdei állatok voltak - hernyó, pók, szitakötő.
Borsiékhoz egy hasonló picike labirintust raktak ki, köré írásjeleket - kettősport, vessző, felkiáltójel, zárójel. És egy csomó nagyon helyes trónszéket.
Naná, hogy örültek annak, hogy valami újat láttak.
Borsi lelkesen mesélte azt is, hogy jelentkezett megint az iskolai kis kertész klubba, de nekem ezzel kapcsolatban nincs teendőm, mert ebédidőben lesz. Ez ugyanis általában egy óra, amiből félóra a kényelmes ebéd, aztán mindenféle programok vannak a gyerekeknek, már akik vevők rá. Van zeneoktatás, kórus, nyelvtanulás - Borsit a kertészkedés bűvölte most el, amire jó sok lehetőség van, lévén a suli udvara hatalmas és zöld. De mostanában a belső zöldséges-fűszerkertet nevelgetik, ahol pici szökőkút, meg padok is vannak, szóval igazi oázis, amellett, hogy helyben lehet demonstrálni mindenféle növekedési folyamatot.
Bíbor az első tanítási nap után szintén lelkendezve vette elő a francia füzetét, hogy ezt most AZONNAL nézzem meg. Egy étlapot tartott a kezéből, olyan pont, mint amit a Nandoo's-ban adnak, ami egy Angliában elég népszerű étteremlánc. Grillezett húsaikról híresek, amik négyféle fűszerezésben kaphatóak: extra hot, hot, medium és sitromos vagy mangós. Ahhoz hasonló, mint amit ideraktam oldalra.
Na most a tanára egy ehhez hasonlót fabrikált, és közölte, hogy négyféle feladatot kell vállalniuk ebben a félévben. Van köztük "hot" meg "medium" is. Ehhez kaptak egy "Nandoo's" játék-hűségkártyát, aki valamit megcsinál, bemutatja, abba kap pecsétet.
Semmi extráról nem beszélünk amúgy, mondhatta volna a tanár azt is, hogy itt a négy feladat, csináljátok meg. De helyette adott pár alternatív lehetőséget (a választás illúziója) és jutalomkártyát (a gyűjtögetést minden gyerek imádjak) és persze egy nagyszerű designt, amit mindenki ismer. Így ez már nem is annyira feladat. Így kell a gyerekeket belelkesíteni fejenként két színesben fénymásolt papírral.
Persze nem minden oktatási ügy zajlik itt sem tökéletesen olajozottan. Lemondtuk a gitártanárt, mert egy ideje már elégedetlen voltam vele. Azt láttam ugyanis, hogy nem élvezetesen tanít. Persze, tudom én, nem minden tanulás öröm, van amiért meg kell szenvedni. Zongorázni tanulni könnyű, mert már az első órán le tudja játszani a gyerek a "szipp-zsuppot" szóval azonnal van dallam, amit lehet élvezni.
Elismerem, a gitár ennél nehezebb ügy, mert hát vágja az ember kezét a húr, meg fáj a pengetés is, meg kell erősödni azoknak az izmoknak. Szóval türelmes voltam. De aztán teltek a hónapok és még mindig csak azt hallottam a szobából, hogy csak egy-egy akkordot játszanak, gyakorolnak, nem áll össze az egész semmiféle örömteli dallá, zenéléssé. Pedig hát tanultak, fejlődtek, hiszen egyre több akkordot tudtak, de amikor megkérdeztem, hogy mit kéne gyakorolniuk, akkor közölték, hogy az "F-akkordot" lejátszották kétszer, aztán közölték, hogy megvolt. Heti egyszer egy órában pedig nyilvánvalóan nem lehet semmiféle hangszert megtanulni, kell a gyakorlás.
Én ugyan nem tanultam soha gitározni, szóval fogalmam sincsen, hogyan is kellene ennek mennie, de azt gondolom, hogy nem kérhetem a gyereket, hogy egy darab akkordot gyakoroljon fél órán át naponta, mert az teljes idiótaság. Valami dallammá kellene ezt összefűzni, valami egyszerű darabbá (gondolom én) amit minden nap elő lehet venni. De hát nyilván magántanárunk van, annak gondoltam azért azt kellene csinálnia, amit kérek - hát beszéltem vele és elmondtam mi az én kérésem. Persze bólogatott, hogy no problem és yes, meg a lányok is mondták, hogy ők szeretik a pasit, ki ne rúgjam, tök érdekesek az órái. Hát vártunk még. Következő órán a lányok meglévő gitár-könyveiből fel is adott egy dalt, aminek akár örülhetnék is, de valójában felbosszantott, mert ez is azt jelentette nekem, hogy igazából nem készült ő arra, hogy dalt hozzon, hanem itt jutott eszébe, hát adott gyorsan valamit. Mindegy, kicsit énekeltek, kicsit gitároztak, hát megnyugodott a lelkem, haladunk. Aztán következő óra - megint csak az akkordok, még az előző órán feladott dalt se kérte vissza, az meg fel se merült, hogy lehetne ám másikat is venni. Mivel a kéthetes szünet alatt úgyse tudott jönni, végül úgy döntöttünk, hogy akkor ezt most hagyjuk ennyiben. Mondanám, hogy csak felfüggesztettük, de ez így nem igaz. Ezzel a pasival, így, ebben a formában ezt nem fogjuk folytatni. Jövő szeptembertől meglátjuk, hogy milyen lehetőségeink adódnak. A gyerekeknek szerencsére nem rossz élmény, tehát a kedvüket nem vette el, de nagy gitárrajongóvá se tette azért őket. Mert hát nem kérdés, sokat tudnak, sokat tanultak. De ami a zenetanulás lényege lenne (szerintem), hogy ők maguk tudjanak zeneműveket előadni, ez ebben a körben nem valósult meg.
Bíbor zongora oktatásával se vagyok teljesen elégedett, bár ő azért sokféle dalt tanult meg lejátszani, de most, hogy közeleg az év vége, a tanár el kezdte pedzegetni, hogy van valami vizsga, amit le kéne tennie Bíbornak. De ez még nem az egyes szintű vizsga (ne kérdezzétek, ez megint valami olyan rendszer, amiben én nem vagyok otthon) hanem az egyes szintű vizsga előkészítő vizsgája. (Igen, tudom, elmebaj.)
Először mondta, hogy vegyünk hozzá egy könyvet - 5 font. Nem nagy összeg, hát persze vegyük meg. beküldöm a pénzt - megérkezik a könyv. Nem túlzok: egy színes borító, benne négy darab A4-es oldal, ami azért majd kétezer forintért átszámolva elég túlárazottnak tűnik. Benne pár nagyon egyszerű feladat - de az utolsó oldal csak egy kottalap, miszerint "komponáld meg a saját kedvenc zenéd" Hát köszi. Most jött az újabb levél, a vizsga maga 35 font lesz - de mondom, ez még nem is igazi vizsga, csak olyan előkészítős, mégis elkérnek érte olyan 12 ezer Ft-t, hozzátéve, hogy a gyerek egész évi zongoratanulmányai (heti 30 perc suliidőben, tehát elmegy egy adott óráról) alsó hangon számolva is 120 ezer Ft-ba kerültek. (Nem panasz, ez ennyi, értem - csak gondoltam leírom, nehogy azt higgyétek, hogy a "bezzegangliában" minden jobb.)
Most azon tűnődöm, hogy mondjam el a tanárnak, hogy engem baromira nem érdekel, hogy a gyereknek legyen egy újabb oklevele ennyi pénzért. (Arról nem is beszélve, hogy ha hazamegyünk Magyarországra, akkor aztán ez a papír végképp nem ér semmit.) De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha maradunk, akkor nem folytathatja-e enélkül a tanulmányait. Mert ha igen, akkor pláne hagyjuk a fenébe.
Szóval úgy tűnik, hogy az angol zeneoktatással eddig nincs szerencsénk, de persze, simán lehet, hogy mi nem találtunk meg a jó tanárt, szakembert.
Ezzel szemben viszont a korcsolya egyre nagyobb szerelem. Az, hogy a lányok már tök jókat pörögnek, és nagyon szép, összerendezett a mozgásuk azt jó látni. Különösen Bíbornál, aki már féllábon is tud pörögni, amire persze nagyon büszke is. Jó lenne, ha heti kétszer is el tudnánk jutni, de ehhez szombaton nagyon korán kellene felkelni, amire a szünetben nem tudtam rávenni magam. De talán majd most.
Bende ugyan az első szint végén nem vizsgázott le (meg se próbálkoztak vele a tanárok) ennek ellenére továbbvitték a kettes szintű csoportba, ahol most épp ketten vannak egy szőke lengyel kislánnyal, Zsuzsikával, akivel állatira összecimbiztek. Folyamatosan kézen fogva csúszkálnak. A kislány ugyan hét éves, de ahogy én látom, körülbelül ugyanolyan szinten tud korizni, mint Bende, akinek mostanra egészen jól összerendeződött a mozgása. Még többet lépked, mint csúszik, de állai gyorsan tud így haladni. A hátrafelé csúszással próbálkozgat, de nem a barátja, mint ahogyan a halacskázás, vagy ahogy itt hívják a lemon sem. (Tudjátok, siklás közben terpesz és vissza.) De próbálgatja. Már nem megy összevissza, egy helyen marad a többiekkel. Noha, nem feltétlen ugyanazt csinálja. Tehát ha azt mondják, hogy most menj el a másik falig és közben emeld fel a lábad, akkor ő csak megy és nem emel. De hát ez nem baj.
Ami haladás még nagyon megfigyelhető, hogy egyre több ideig tud koncentrálni. Az első órán 10 perc után közölte, hogy elfáradt, hagyjuk abban. Jó pár óra kellett, hogy legalább a fél órás óra végéig kitartson nyávogás nélkül, de hát utána még van egy szabad gyakorlással töltendő félóra is, az azért neki már sok volt. Az első tanfolyam alatt nagyon nehéz volt rávenni, hogy maradjon, csinálja, 5-10 perccel korábban így is ki kellett hozni. De most már nincs ez a baj, kitart végig - igaz, utána farkaséhesen jön ki. De azért nem alszik el korábban.
Abbahagytuk a cserkészkedést is - egyszerűen a 7 órai kezdés nekünk túl késői. Most, hogy már a tinicsoportba tartoztak, 7-től 9-ig tartott volna az óra. Egyrészt sok is volt a két óra, másrészt nálunk 9-kor már ágyban vannak a gyerekek. Borsi rendszeresen jött sírva haza, mert a fáradtságtól fájt a feje. Bár ettől függetlenül ő akart még járni, Bíbor egyre többször mondogatta, hogy ő bizony unja, nem akar menni. Mivel ugyebár én is elkezdtem az oktatói képzést, én is egyre inkább beleláttam a dolgokba, és azt láttam, hogy a mi kis csoportunk elég szervezetlen, összevissza. Erről majd egyszer írok bővebben is, de a lényeg, hogy végül én is abbahagytam a képzést és a lányok se járnak már.
Ami viszont nagyon jó az a spanyol - ez a 16 éves lány, aki jár hozzánk egy tündér, a lányok imádják. Tök lelkiismeretesen készül, ha kérésünk van azonnal teljesíti, igyekszik, hogy érdekesek legyenek az órák. Ha bárkinek a közelben spanyoltanárra lenne szüksége, bátran ajánlom. Mi maximálisan elégedettek vagyunk vele - épp azon gondolkodunk, hogy a gitártanár miatt megüresedett hétfökön be kéne szervezni, jöjjön inkább kétszer, mint egyszer. Megjegyzem, a csajokkal azért lehet haladni, mert hát elég jól beszélnek, írnak, olvasnak - csak hát vannak nyelvtani finomságok, amiket azért lehet még csiszolni, meg hát persze a gyakorlás, szintentartás fontos dolog.

Nem mondom, hogy a Lidl a legkedvesebb boltom - de a sors úgy hozta, hogy nem messze tőlünk van egy és mi gyakran veszünk ott ezt azt. A sors fintora, hogy Spanyolországban is a Lidl volt a hozzánk legközelebb eső bolt. Döbbenetes, hogy milyen egyformák. Pontosan ugyanolyan elrendezés, pontosan ugyanazok az árucikkek, minden ugyanolyan. Nem meglepő, hogy ma délelőtt, bevásárlás közben egyszer csak döbbenten vettem észre, hogy egy csadros nő válogat a sorok közt. Mert hát ilyesmit ritkán lát az ember Spanyolországban. Amikor végiggondoltam a mondatot, rögtön rá is jöttem: ja, hát nem ott vagyok. És milyen furcsa, hogy tényleg nem.

Karácsony közeledtével készülnek a fotós ajándékok, fotókönyvek, emlékek - és persze ez azzal jár, hogy éjszakánként fényképeket nézegetek, válogatok - többségük persze Spanyolországból van. Furcsán fájó szívvel nézem ezeket: csupa fény, csupa szín, csupa tenger, csupa boldogság. Mintha az egész család ragyogott volna.
Itt meg... nem mondom, hogy nem vagyunk boldogok, de az ég szürke és fénytelen. Milyen lenne? December van. Korán sötétedik, háromkor már felkapcsolom a lakásban a villanyt. A gyerekek persze itt is ragyognak - de valahogy a tengerparton állva szebb volt a mosolyuk. Vagy legalábbis nekem most így tűnik.
Persze tudom, tudom, ez csak a látszat - Angliában is, Spanyolországban is főleg akkor fotózok, ha elmegyünk valahová. Ahol sok a fény, ott könnyebb jó képes csinálni. És mivel szép helyeken jártunk, és szép gyerekeket fotóztam, naná, hogy a képek is jók lettek. Nyilván amikor otthon döglődtünk betegen, vagy leckét írtunk, akkor nem fotóztam olyan lelkesen.
Olyanok a fotóink, mint az emlékezetem: a jó megmarad, a rossz kihullik. Legalábbis az én memóriám így működik szerencsére. Szerintem ez jó tulajdonság.
Bevallom, amikor visszajöttünk Angliába, egy kicsit sem fájt a szívem Spanyolország után. Élveztem, hogy végre ősz van, hideg, hulló falevelek, esőcseppek az arcomon. És igen, az őszi fények is olyan szépek! Egy teljes év folyamatos nyár után azért a hideg is tud hiányozni az embernek. Meg aztán én soha nem az a napelemmel működő nő voltam, aki a strandon akar feküdni naphosszat. Az ősz mindig is a kedvenc évszakom volt, és most jó érzés volt újra találkozni vele, nagyokat csámborogni az erdőben, gyűjteni a lehullott faleveleket és gesztenyéket.
Nem zavart a hideg reggelente, örömmel vettem elő a nagykabátot, amikor nulla fok köré hűlt a levegő és örültem, hogy esik az eső. Nem úgy mediterrán zivatar módon, hanem úgy csendesen, napokon át. Angolosan, bármerre is megyek. Még a gumicsizmának is örültem.
A gyerekeknek amúgy nem hiányzik Spanyolország. Egyedül Bende emlegeti még néha Carment, a szerelmét és a Casita Silvanat, az ovit, ahová járt. Visszamenne - mondogatja, és nem érti meg, hogy az a ház nem a miénk, és hogy nem minden helyre tudunk visszamenni úgy, mint a mamához vagy a Balatonhoz. Vannak dolgok, amiknek tényleg vége van. Nehéz ezt négyévesen felfogni.
A lányok viszont nem sírják vissza a múltat. Kicsit sem bánják, hogy otthagyhatták a régi sulijukat - sokszor és nyomatékosan elmondják, hogy nagyon szeretik a mostani iskolájuk, jól érzik magukat itt, sok barátjuk van és örülnek neki, hogy ez a rendszer egészen más.
Persze a spanyol nyelv azért az életünk része maradt (bűn lenne veszni hagyni)  és mivel én vagyok az itthonoktatás felelőse, én vagyok az, aki újabb és újabb feladatokat keresgélek nekik a neten. Múlt héten gondoltam egy nagyot - letöltöttem pár spanyol GCSE feladatot (angol érettségi), csak kíváncsiságból, lássuk, hogy állnak a lányok. Háromféle tesztlap van - írás, olvasás, hallás utáni szövegértés. A legkézenfekvőbbnek az olvasás tűnt. Először egy 16 oldalas alapszintű érettségi feladatsort töltöttem le - Borsi a 35-ből 33 pontot szerzett. Hoppá. Hát akkor nézzük az emelt szintű érettségi feladatait: 45-ből 42 lett Borsi eredménye. Igen, ő a tízéves, a kisebbik. Bíbor egy ponttal kevesebbet szerzett - de azért valljuk be, az nagyon jó eredmény, bőven A, vagyis ötös. (A nagylányommal kevesebbet tanulunk mostanság együtt, mert a középsuliban már van lecke - az általánosban viszont nincs, szóval ott azért van idő itthon varázsolni.)
Szóval most annak akarok utána nézni, hogy le lehet-e vajon tenni 10 évesen az emelt szintű érettségit, mi ennek a módja - és hogy van-e egyáltalán ennek bármi haszna. Nyilván ha a gyerek érdekét nézem, akkor ez egy óriási lökés az önbizalmának - de nem tudom, hogy van-e a dolognak bármiféle hátulütője. Spanyolul tud, az nem kérdés - de mi van, ha elcsúszik az időn (50 perc 24 oldalnyi feladat) és nem ér a végére és csak B lesz az eredménye? Persze, az is nagy szó - de lehet utána még javítani vagy ez már így marad?
De nem erről akartam mesélni (csak kibukott belőlem a büszkeség) hanem arról, hogy hiányzik Spanyolország. Na, kimondtam. Esténként az ágyban végigjárom az utat, ahogyan iskolába mentem a lányokért, tesztelem magam, emlékszem-e még az egyes útszakaszokra, merre kellett fordulni, milyen volt az angol pincér a kedvenc kávéházamban, a fülembe cseng az angoltanárom nevetése, a jingle, amit a Mercadonában folyamatosan játszottak, miközben ott vásároltam, a számban érzem a kis sült halacskák ízét és a húsgombócos tapast, amit a játszótéren adtak. Sok szempontból könnyedebb, lazább volt az életünk, több idővel rendelkeztem, volt időm futni, vásárolni, olvasni, bambulni. És igen, hiányzik a mosogatógép is.

Nem mondom, nagyon élvezem azokat a dolgokat, amiket Anglia tud nyújtani - nem csak a jó sulira gondolok most, de arra is, hogy sokkal könnyebb kirándulni menni. Spanyolországban mindig elborzasztottak a távolságok, a legjobb úticélokhoz 3-4 órát kellett vezetni, hogy odaérjünk (és vissza!). Itt meg beülünk a kocsiba és egy órán belül tucatnyi jó kis kastély várja, hogy felfedezzük. (Jajj, nagyon sok helyen voltunk, minden hétvégén kirándulunk, és meg is fogom írni, miket láttunk, de nagyon nehéz rá időt szakítani, pláne, ha belegondolok, hogy még a Spanyol kirándulásaink nagy részét se írtam még le - pedig nagyon jó érzés visszaolvasni a blogot!!!)
De hát nem baj az, ha jól éreztük magunkat, gondolom. (És kérem azok a kommentelők nyugodtan tartsák meg maguknak a véleményük, akik szerint jó lenne, ha végre eldönteném, hogy hol akarok lakni, mert ez elviselhetetlen. Azok ne olvassanak. :-) Voltaképp szerintem nem baj, hogy folyamatosan azt érzem, milyen jó is volt nekünk régen.
Szívesen nosztalgiázom azon, amikor otthon, Magyarországon éltünk, és a lányok még óvodásak voltak. Igen, bevallom, az oviba vezető utat is végig szoktam járni néha elalvás előtt. Mert jólesik. És igen, az is jó volt, amikor Spanyolországban a tengerparton laktunk. És most is nagyon jó.
És néha persze rossz is. Mert most például nagyon munkás és túl keveset alszom, ez pedig nem ideális. Jó lenne egy kicsit nyaralni. De nem biztos, hogy ha lenne egy szabad repjegyem, akkor Spanyolország felé venném az irányt. Mert jó lenne haza is látogatni egy kicsit és inni egy jó kávét, amit apu főz.
És igen, ha most valaki adna pénzt vagy munkát és azt mondaná, hogy visszamehetünk Spanyolországba, akkor én örömmel mennék. (Jó, a pakolást utálnám akkor is, de hát aki szereti, az jöhet hozzánk segíteni.) De ha őszinte akarok lenni, ha Kuala Lumpurba vagy Rómába kellene mennünk, akkor oda is örömmel indulnék. De azzal sincsen bajom, ha maradni kell.

Szopás! - kiáltotta a fiam ragyogó arccal és átnyújtott egy szalaggal átkötött rajzcsomagot. Még kétszer kellett rám kiáltania, míg rájöttem, hogy valójában "suprise"-t akar mondani. (Ami meglepetést jelent angolul.) Az is pirulásra késztetett múltkor, amikor a kocsijának többször is azt kiabálta: "fast!" - és hát egészen másként hangzott. De nem szólok - végül is ez nem az ő hibája. Az én fülem működik még mindig magyarul.

Bevallom, nyelvi káosz elég gyakran előfordul nálunk. Amikor például Borsi, ha hazajön a suliból, alig tudjuk rávenni, hogy magyarra váltson. Neki annyira természetes, hogy amit angolul hall, azt angolul mondja el, hogy néha nem is érti, miért szólunk rá, hogy magyarul beszéljen. Nem tűnik fel neki a különbség. Bende meg tényleg azon a nyelven válaszol, amilyenen körülötte beszélnek. Velünk ezért magyarul - de ha itt van a spanyoltanár, azonnal már azonnal a "cabezáját" fájlalja, ha beüti a fejét.
Azt látom, hogy messze a legstabilabb Bíbor lányom magyartudása, mondjuk ő volt a legidősebb, amikor kijöttünk. Ő aztán nem keveri a nyelveket, ránk is szól, ha esetleg elgyengülünk elveinket feladva angolul beszélünk egymás közt, vagy a kisebbekkel.
Persze mindez nem meglepő. Borsi mindig is kaméleon volt, az nála tudom lemérni leginkább, mennyire könnyű itt elangolosodni. Igaz, az ő kiejtéséről senki nem mondaná meg, hogy nem egy rendes Közép-Angol munkáscsaládban látta meg a napvilágot. Persze a mentolos csokit is szereti, szívesen eszik csipszet is (igen, az eceteset is) direkt csak az ő kedvéért még mentolos kakaópor is van itthon. A család többi tagja számára ez maga a teljes undormány - de ő szereti, mint ahogy az angolok is.
Mellesleg spanyolul is ő beszél a legjobban a családban és a legkönnyedébben is. Lassan egy hónapja jár hozzánk egy anyanyelvű spanyol lány - 16 éves, de nagyon lelkiismeretes. Másfél órán át van itt (állati drágán) de hát ha nem akarjuk, hogy kárba vesszen az előző egy év munkája, akkor erre muszáj költenünk.
Elképesztően nehéz amúgy egy nyelvtudást megtartani - hiába vettünk könyveket, DVD-ket, azért a napi munka, leckék, különórák, feladatok mellett elég nehéz rászánni mindenkinek magát arra, hogy elővegye. Ha mégis leülünk tanulni, akkor a magyar a prioritás. Szóval három nyelvvel már igazán nehéz egyensúlyozni. (Bíbor esetében néggyel, mert ő a középsuliban franciául tanul.)
A legizgalmasabb kérdés azonban még mindig Bende. Nagyon szeretném tudni, mi van a kis fejében, mert bár látszólag szépen alkalmazkodik mindenhez és tényleg azon a nyelven felel, ahogyan hozzászólnak, de egyáltalán nem lehetek biztos benne, hogy valójában, mélységében milyen ez a nyelvtudás.
Az biztos, hogy gátlásai nincsenek, ha meg kell szólalnia. Van egy nagyon helyes angol barátja az oviban, Ashley (amiről én eddig azt hittem, hogy lánynév - de nem, ez egy kisfiú) és gyakran jövünk egyfelé haza. Az anyukája nem túl barátkozó, még egy szót se volt hajlandó beszélni velem, de legalább már mosolyog és köszön, ha gyerekek nélkül összefutunk, ez is valami. De nekem ez már nem is annyira fontos: a lényeg, hogy Bendének van barátja. Akivel sokat dumál is. Hallom is múltkor, hogy Ashley mond pár szót, és Bende meg válaszol. De mintha az utóbbiinkább halandzsa lett volna. Kérdem is utána a fiam: Milyen nyelven beszéltél az előbb? Hát angolul.  - feleli. És Ashley megérti, amit mondasz? Sajnos nem...- válaszolta, de úgy láttam, hogy ez amúgy egyikőjüket sem zavarja a barátkozásban. Bende beszél, nagyon sokat beszél. Magyarul tökéletesen és választékosan. Angolul pedig... hát mondogat dolgokat. Azt figyeltem meg, hogy amikor találkozik valakivel, akkor gyakran megismételi annak az utolsó pár szavát. Így máris kialakul valamiféle társalgás. Nem túl szofisztikált, de hát végül is még nincs is négy éves. Azt is megfigyeltem, hogy ha valamiféle utasítást adnak neki az óvó nénik, mondjuk, hogy tedd a kabátod az akasztóra, vagy ezt a rajzod tedd a fiókodba, akkor csont nélkül megérti, bármilyen bonyolult is. Szóval azt gondolom, hogy nagyobb az ő angoltudása, mint amit mutat. Az biztos, hogy halad előre, a lényeg, hogy nem fél megszólalni, nagyon mosolygós és pillanatok alatt az óvó nénik kedvence lett.
Szegényeket amúgy nem irigylem, az első egy hónapban folyamatosan volt legalább egy zokogó gyerek a csoportban, (néha több is) aki nem akarta, hogy az anyukája ott hagyja. Bendének szerencsére eszébe se jutott ilyen műsorokat lezavarni. Az ő reggeli rituáléja abból áll, hogy kísérjem be, segítsek levenni a kabátját, aztán megmutatja, mivel fog játszani és aztán szépen kézen fogva kivezet az ajtón, ilyenkor jön a puszi, majd hozzáteszi, "vigyázz magadra". Na ilyenkor szoktam elolvadni.
Bevallom amúgy, visszasírom a régi magyar ovinkat, sok-sok szempontból. Főleg az idő miatt - bevittem a gyereket reggel 8-9 között, ott kapott reggelit, ebédet, uzsonnát, aludhatott, játszóterezett és még tanult is, mire négy körül érte mentem. A felszabaduló időben tudtam dolgozni, főzni, takarítani, vásárolni. Nagyjából bármit.
Itt sajnos csak 9-12-ig lehet benn a gyerek - de ez csak elvileg 3 óra, gyakorlatilag 8.40-től 11.40-ig tart a három óra, és mivel reggel egyszerre viszem őt és Borsit, inkább olyan 8.50 körül érünk be. 11.40-kor meg már kabátban várnak a gyerekek az udvaron, egy percet sem lehet késni. Hiába van közel, azért kell egy tíz perc míg odasétálok, meg vissza, általában ezután szoktam még reggelizni is, szóval alig van napi 2 szabad órám arra, hogy elintézzem, amit gyerek nélkül szeretnék. Ez nem valami sok idő.nem csoda, hogy mindig úgy érzem, el vagyok maradva azzal, amit kiterveltem magamnak.
Amúgy az ovi maga nem lenne rossz - ami nekem nagyon tetszik, hogy látom, tapasztalom, hogy mindennek, amit csinálnak oka van és egy bizonyos pedagógiai cél felé halad és ezt nem titkolják előttünk, szülők előtt sem. Elképzelhetőnek tartom amúgy, hogy ilyesmi a magyar ovikban is van - de nekem még soha, egyetlen szülői értekezleten se beszéltek arról, mi az, amit abban a félévben el akarnak érni, mi az, amit a gyereknek tudnia kellene, vagy miben segíthetünk mi, szülők. Mindig csak az volt a téma, hogy milyen rendezvények lesznek, mennyit kell befizetni és miket vigyünk majd be. Megjegyzem, ez az, amit simán oda lehetne adni egy fénymásolt lapon, ahelyett, hogy másfél órán át ülök a babaszéken a kicsi asztalok mellett.
Amit amúgy az angol oviban tudásban követelnek amúgy nem sok - az irányok (fel-le-jobbra-balra), tudják le és felvenni a kabátjukat, és el tudjanak számolni tízig. El is mondják, hogy ezek miért fontosak, és milyen feladatokat fognak ezekre építeni, miben fogja ez később a gyerek tanulását segíteni.
Nekem kicsit furcsa, hogy már a betűket tanulják, de azt látom, hogy azért ez is elég játékosan megy. Általában kapnak a gyerekek egy fénymásolt lapot egy olyan betűvel, amely jó nagy, vastag, és üres a kerete. Aztán ebbe a keretbe kell mondjuk papírcetliket ragasztani. Vagy laminálva adnak egy ilyen lapot és akkor gyurmával kell követni az adott betű vonalait. Szerintem ez korai és nem túl sok értelme van - de Bendének könnyedén megy, csomó betűt ismer már - és végül is én is tudtam már olvasni ötévesen, nem ártott meg.
Reggelente az is nagyon tetszik, hogy amikorra bemegyünk az óvó nénik már alaposan előkészítenek mindent. Nem fordulhat elő, ami Magyarországon amúgy megesett velünk, hogy óvó néni hátul a sarokban újságot olvas és még köszönni se nagyon jön előre. (Na jó, ilyen csak egyszer volt, de bennem ez nagyon megragadt.)
Az előkészítés amúgy úgy néz ki, hogy van 3-4 nagyobb asztal, az egyiken gyurmázni lehet, vagy ilyen előre előkészített betűformára, vagy mondjuk kirakják egy szék képét lábak nélkül és azt a gyereknek kell megcsinálnia. Van mindig rajzolós asztal is - különböző színezőkkel, általában ezek is betűk, de például ezen a héten egy medvés mesét vettek, így a maci arcát kellett megrajzolni. Van még egy homokozós állvány és egy vizes játékos is. Van ezen kívül még egy logikai játékos asztal is, ott minden reggel másféle kézügyességet, logikai készséget fejlesztő játékot raknak ki, amivel a gyerek önállóan is tud foglalkozni.
Természetesen azt senki nem mondja meg a gyereknek, hogy hová menjen és mit csináljon - ha van kedve, akkor leül ezekhez az asztalokhoz, de ha a kiskonyhába akar menni főzni vagy az autós részbe brümmögni, akkor sincsen baj. Az első pár hétben az én fiam például csak a vizezős és a homokozós állványnál akart játszani és amit lehetett inkább kiment a kertbe szaladgálni, mászókázni, motorozni. Vannak persze foglalkozások is - mondókák, dalok, de ha a gyerek nem ül oda, akkor sincsen katasztrófa. Nekem nagyon furcsa, hogy majd minden napot oktató videóval fejeznek be, még akkor is, ha az csak mondjuk az irányokat vagy a színeket tanítja. (De még mindig jobb, mint a spanyol ovi, ahol a kétévesemnek pókemberes filmet kellett néznie csendespihenő alatt, merthogy ott sem altatnak.)
Szerintem sokkal jobb, ha a gyerekek egyáltalán nem tévéznek egy óvodában, igenis fontos, hogy aludjanak, mert most nálunk ez minden nap kútba esett terv. Bende amikor hazahozom hullafáradt - de semmi módon nem tudom rávenni az alvásra, így vagy tévézik egy kicsit, vagy vinnyog a kimerültségtől. Ez pedig egyikünknek se jó. Bevallom, az is nagyban megkönnyítené az életem, ha nem nekem kellene ebédet is főzni neki, szerintem a válogatását is csökkentené, ha látni, hogy a többiek bezzeg megeszik a főzeléket (pláne, hogy ott nem tudna kinyávogni magának valami mást, ami itthon simán megtörténik). Azt is szerettem, ahogyan a magyar ovikban készülnek az ünnepekre, sok-sok mondókával, mesével, kézműveskedéssel. Itt mintha ezek az utóbbiak jóval kisebb hangsúlyt kapnának, bár nem vagyok ebben biztos, mert Bende utálja a mondókákat, lehet, hogy a többi gyerek tucatnyit szaval el otthon minden nap.
Ami viszont az angol ovi nagy.nagy előnye: az a baromi nagy tér, ami a gyerekek rendelkezésére áll. (Ennek hiánya természetesen nem a belvárosi ovik hibája.) Minden egyes évfolyamnak saját kertje van, tehát az nem fordulhat elő, hogy egy háromévest letarol egy hétéves. Minden egyes kiskertben másféle játékok, láthatóan nagyon átgondoltan összeválogatva. Bende korosztályában főleg nagymozgásos játékok vannak, csúszda, mászóka, tér a rohangáláshoz. De az elsősöknél már van meteorológiai jelzőtábla, ahol minden nap be kell állítani, hogy napos vagy felhős az idő éppen, és a falon körbe fel vannak festve a betűk. Amúgy az elsősök udvara messze a legjobb, műfű, kis kunyhó, alagút, olyan átlátszó tábla, amire mindkét oldalról lehet festeni. (Ez van a képen.)
De bele vagyok még szeretve az iskolának abba az ötletébe is, hogy "erdei tanösvényt" hoztak létre az udvaron. A bejáratnál ugyanis van egy kis zöld terület, pár fával. Semmi különös, nem is nagy. De most csináltak oda egy zöld gumival lerakott járdát, kiraktak a fákra laminált kartonlapokat az "erdőben élő állatokról" (mindenféle bogár, csiga) és az erdő mélyére (ami legalább három méternyire van az úttól) még egy kis kunyhót is raktak. A gyerekek mind imádják, nekik ez nem kicsi, hanem nagy kaland - ahová rendszeresen el is mennek megfigyelni a természet változását.
Összességében  amúgy szerintem ovisnak lenni Magyarországon nagyon jó. Jobb, mint Angliában. De persze ez mindig lutri - Bíbor speciel imádott oviba járni, és csodás szülői közösség jött össze. Borsit meg el kellett hozni, annyira nem tudott beilleszkedni, és bár az új oviját szerette és az óvó nénijeit is, ott nem jött össze olyan összetartó szülői társaság, mint Bíbor esetében, csak az utolsó év végére kezdett egyáltalán formálódni. Mert amúgy ez a szülők barátkoznak dolog amúgy szerintem nem rossz - de ez speciel itt a legkisebb mértékben sincsen. Ami nem baj - csak nekem furcsa.
Szóval aki most akarja oviba íratni itt a gyerekét, annak azt mondanám, készüljön fel rá, hogy nagyon más. Attól nem kell megijedni, hogy már "tanulnak" mert az sokáig játékos marad. De azért nem olyan, mint Magyarországon. Más. Mint annyi minden egyéb is.