Három gyerekkel irány Anglia!

Mielőtt bárki az ellenkezőjét gondolná elárulom: az angol középiskolában is van kötelező olvasmány. Bíborék most például a Hamletet veszik. Nem kisebb falat, mint a Kőszívű ember fiai, amit a magyar kortársai tanulnak. De a mű feldolgozása természetesen egészen másként zajlik. 

A kötelező olvasmányokkal sok bajom van. Régen is volt, amikor gyerek voltam. Akkor sem értettem, miért van az, hogy én, aki amúgy falom a könyveket és képes vagyok egy hétvége alatt kiolvasni a Nagy indiánkönyvet, miért szenvedek, amikor a kötelezők kerülnek sorra. Felnőttként aztán sok dolog megvilágosodott, amikor újraolvastam ezeket a műveket. Nagy részük nem is igazán gyerekeknek való. Attól még, hogy valamiben gyerekek szerepelnek, még nem lesz gyerekkönyv.
A másik nagy gondom az volt, hogy ezek bizony fiús könyvek - fiúszereplőkkel, bandákkal, grunddal, háborúval, szabadságharccal és hazafias lőzungokkal, amik engem akkoriban (is) teljesen hidegen hagytak. Nem szerettem a Kincskereső kisködmönt, mert egymás után haltak meg benne az emberek. Megjegyzem - felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb ékköve. Nem lágyította meg viszont a szívem a Pál utcai fiúk, amelynek a grundos csatajelenetét pontosan annyira untam most is, mint gyerekként.
Az Egri csillagok? Az első hibája, hogy rengeteg unalmas leírás van benne két akció között. De ami felnőttként igazán felháborított, hogy amikor az első próbálkozásra nem sikerül a Jedikulából kiszabadítani Török Bálintot, akkor a mi hőseink simán feladják és elhajóznak. Elismerem, én már Jack Baueren és Bruce Willisen vagyok szocializálva, akik soha nem mondanak kudarcot, és akik puszta kézzel lebontották volna az egész várost, de még az egész Oszmán Birodalmat is, ha egyszer elhatározzák. De ez így szerintem tiszta lúzerség.
Amikor megnézegettük, hogy mi lesz Magyarországon a kötelező, azt hallottam, hogy hetedikben a kiszemelt iskolában a Kőszívű ember fiait kérik - igaz, elegendő a film is, mert a tanár tudja, hogy elég feldolgozhatatlan ez a mű ebben a korban, de hát kell a felvételihez. (Nekem egyfelől tetszik ez a gyerekbarát hozzáállás, másfelől meg hát ha mindenki tudja, akkor miért kell a gyerekre erőltetni valamit, amire még nem érett, szóval... vannak ezzel gondjaim.)
Mondtam is a lányoknak, hogy nézzük meg együtt. Fenn van a youtube-on, kezdjünk el vele foglalkozni. De hát Bíborka lányom imád olvasni, mondta, hogy először inkább elolvasná. Persze a könyv nincs meg - viszont ma már nincs akadály, az OSZK honlapjáról kettő perc alatt a telefonjára varázsoljuk, mire megfürdik és ágyba bújik, ott a könyv, kezdheti.
Amint elkezdte olvasni, azonnal nagyot esett a lelkesedése. Már a második mondatnál megakadt: "A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta." Én magyar szakos egyetemi diplomával még csak-csak kibogozom a mondat jelentését - de nem hiszem, hogy minden más 12 évesnek ez könnyedén megy. Kezdjük ott, mi az a frázis? Mi a tüdő hatásképessége? Mit a nyakizmok tehetsége és miért kell azokat megpróbálni? Persze nem adta fel a gyerek, és átrágta magát pár oldalon, de látom, nem lesz ebből egyhamar szerelem. Hacsak nem úgy, ahogyan a Kincskereső kisködmönt kóstolgatjuk mostanság - én felolvasom és bekezdésenként (vagy amikor úgy érzem) elmagyarázom az idegen szavakat. Így szeretik - ha azt kérem, hogy egyedül olvassák, szenvednek. Mert nehéz szöveg, sok ismeretlen szóval.
Persze nem egyedül találtam ki ezt a módszert - az angol suliban is pont így csinálják. 
Már írtam róla, hogy Angliában az általánosban nincs kötelező olvasmány. van egy óriási könyvespolc minden osztályban, ahol a korosztályuknak megfelelő könyvek vannak. Az egész piciknek ez képeskönyvet jelent 1-1 szóval mondattal. A nagyobbaknak egyre bonyolultabbakat, mindenféle bonyolult színkód szerint. Innen minden gyerek önállóan választ. Azt, ami érdekli. Semmi nincs rájuk kényszerítve. Viszont erőteljesen bátorítva vannak, hogy hozzák haza, olvassák hangosan, és minél gyorsabban végezzenek vele és vigyenek másikat.
Aztán ha bizonyos szintet elérnek, lesz belőlük "free reader" ami azt jelenti, hogy onnantól azt olvasnak amit csak akarnak. Akár a sulis könyvtárból, akár a helyiből, akár otthonról. Persze könyv az legyen a táskájukban, mert kell még hangosan is olvasni, de tényleg semmilyen megszorítás nincs. Az én gyerekeim ezt a rendszert nagyon élvezték - itt is sok jó gyerekkönyv van, a lényeg ennyi idős korban pedig a képesség kialakulása, nem a jó ízlésé.
Emellett vannak olyan művek is, amelyeket együtt ismer meg az osztály (mondhatjuk ezeket kötelezőnek is akár) és akkor heteken át ezzel a témakörrel foglalkoznak, de ezek megismerése úgy zajlik, hogy a tanár felolvassa az első pár fejezetet (több napon át) és megbeszélik, eljátsszák,  többféle módon is foglalkoznak vele. Az osztály könyvespolcára kikerül pár példány az adott műből, akinek tetszik, hazaviheti és elolvashatja. Ha nem, akkor sincsen semmi baj.
Persze a középiskolában már kicsit szigorúbbak a követelmények Jönnek a kötelezők. Bíboréknak az első félévben Michael Morpurgo Private Peaceful című könyve volt a téma. Én ugyan eredetileg nem ismertem a szerzőt, de elég híres szerzőről van szó, aki sok háborús könyvet írt, méghozzá olyanokat, amelyek a gyerekeket is be tudják vonni. A mű megismerése hasonlóan zajlik, mint az általánosban: a tanár vagy egy diák felolvassa. Időnként megállnak, megbeszélik, hogy mindenki érti-e, ki, mit miért csinált, mit gondolt, mit érzett, miért fontos. Szóval olvasnak és elemeznek együtt. Mindenkinek saját iskolai példánya van - de nem lehet hazahozni, így mi letöltöttük a Kindle-re is, ami azért praktikus, mert van rajta magyar-angol szótár is, így ha nem ismer egy-egy szót, akkor könnyen utánanézhet. Csináltak róla több fogalmazást, alternatív befejezést, eljátszották, lerajzolták, kis füzetet csináltak a karakterek bemutatásához és számtalan módon igyekeztek megfogni és befogadhatóvá tenni. Ahhoz képest, hogy a történet háborús, nem túl vidám, és nem is happy end a vége, Bíbor eléggé megszerette.
Most új műbe kezdtek, méghozzá a Hamletbe. Ami azért elég nagy falat - mert Shakespeare nyelve elég régies, nehezen érthető még a született angoloknak is. Mi, magyarok ilyen szempontból szerencsésebbek vagyunk, nekünk könnyű Shakespeare-t szeretni, hiszen a fordítás, ami a rendelkezésünkre áll legalább 200 évvel fiatalabb, mint az az óangol, amin az eredeti dráma íródott. Ráadásul időről időre még újabb fordítások is születnek, akár teljesen modern előadásban és nyelvezettel is megnézhetjük egy színházban - míg egy angol számára ugyebár a színházban is az eredeti, régies szavakat kell használni, különben szentségtörés történik.
Viszont mentség nincs: Shakespeare a világ legnagyobb drámaírója, efelől nincs vita, a műveit muszáj ismerni. Nem is bízzák a gyerekekre egyedül ezt a munkát. A tanár olvassa fel a darabot, Bíbor szerint néha szavanként magyarázva a szöveget.
Persze lehet azt mondani, hogy elkényeztetem a gyerekeket, olvassanak magukban, szenvedjenek meg a tudásért - de hát a helyzet az, hogy ők szeretnek olvasni. Csak hát ezek nehéz szövegek - jók, értékesek, ebben semmi vita nincs. De régiesek, tele olyan szavakkal, kifejezésekkel, gondolatokkal, történelmi utalásokkal, amelyeket egyedül nehéz megérteni. És persze tudom én, majd az elemzés részeként, ha odaérnek egyszer, akkor majd elmagyarázza nekik a tanár azokat a dolgokat, ami nélkül nem áll össze a kép. De miért kellene odáig várni? Miért kell azt gondolni, hogy egy gyerek örömmel olvas valamit, amiről fogalma nincsen - hogy aztán majd két hónap múlva, amikor odaérnek, akkor majd összeálljon a fejében?
Szóval marad a felolvasás. Legalábbis ami a kötelezőket illeti. Ahogy a magyar olvasmánylistát nézegetem, sokáig ez lesz az esti mese.

Évtizedek óta ez az első szeptember, ami nem az iskolakezdésről szól. Nézem az utcán az ünneplőbe öltözött gyerekeket és olyan rettentő furcsa, hogy ez most nekünk kimarad. A lányok ugyanis még nem mennek iskolába. Pontosabban nem úgy, ahogyan eddig. Sok-sok tűnődés után úgy döntöttünk, hogy magántanulók lesznek. De nem Magyarországon, hanem Angliában.

Nehéz ám úgy keverni a lapokat, hogy mindenki jól járjon ebben a mi országok közötti csavargásunkban. Hogy beleférjen a Disneyland-es osztálykirándulás, a szülőknek a munka, a családi születésnapozás a nagymamákkal és az unokatesókkal – és persze a tanulás is. Furcsa módon utóbbit egyre kevésbé érzem fontosnak, ami engem is meglep. Pedig, amikor elindultunk, nagyon sokat aggódtam miatta, hogy vajon kárt okozok-e azzal, ha kiviszem őket. Vajon rosszabb lesz a magyar helyesírásuk? Fognak majd magyarul is olvasni? És egyáltalán többet nyernek, mint amennyit veszítenek?
Az első évben ezért nagyon komolyan vettem a napi tanulást, ami valljuk be, sok-sok kínlódással járt. Hiába van tanárképesítésem, soha nem álltam a katedrán, de ha álltam volna is, tartok tőle az se sokat segített volna, hiszen a saját gyerek egészen más tészta. Ki kellett tapasztalnom, hogy mennyit bírnak, hogy milyen feladatokat szeretnek, és hogy mik azok a mondatok, amelyek szárnyat adnak és nem bántanak. Most már tudom, hogy Borsi például gyűlöli, ha pirossal javítok a füzetébe, nála radírozni kell, mert azt akarja, hogy a végeredmény tökéletes legyen. Vagy hogy Bíbort csak dicsérni lehet, mert akkor szárnyakat kap, de ha valamiről úgy érzi, hogy nem megy neki, akkor meg se hajlandó próbálni.
Az elmúlt két év tanulási szempontból nagyon nehéz út volt ez mindannyiunk számára és bizony voltak benne nagy nagy mélypontok. A legnagyobbat Bíborka kapcsán éreztem, akivel az elmúlt félévben teljesen zsákutcába jutottam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egyik fülén be, a másikon ki. Minden. De főleg a szófajok rendszere. Ha megkérdeztem tőle, hogy mondjon egy igét, csak nézett rám tágra nyílt szemekkel, hogy neki bizony fogalma sincsen arról, hogy ez mi. De századszorra sem. És még akkor sem, amikor már Borsi, aki két évvel fiatalabb és soha nem is tanulta, csak az asztal mellett ülve hallotta a magyarázataimat, már ő rávágta a választ. Nem értettem, hogy mit csinálok rosszul, főleg azt nem, hogyan csinálhatnám jobban. Persze tudtam, hogy a fő gond az volt, hogy Bíbor egyszerűen nem akart otthon tanulni. Ő olvasni akart, meg tévézni, meg lustálkodni, mint az összes többi osztálytársa, és minden egyes nap megkérdezte, hogy miért van arra szükség, hogy még otthon is tanuljon. Én persze minden egyes nap elmagyaráztam, hogy mi neki ebben a jó. De magamban egyre jobban bosszantott, hogy miért nem lehet elfogadni amit mondok, miért kell a kifogásokat keresni és főleg miért nem lehet megjegyezni egy ilyen egyszerű dolgot.
Bevallom, kudarcként éltem meg a dolgot, ezért el is tettem a nyelvtant egy kicsit szabadságra. De pár napja egyszer csak könyvrendezgetés közben megkérdeztem Bíbort, hogy mondjon egy igét. Megtette. Én meg felbátorodtam és tovább kérdeztem: egy főnevet, egy melléknevet, egy sorszámnevet, egy névmást, egy névelőt és mind ment, hiba nélkül. Csak álltam csodálkozva, hogy akkor mégis eljutott az információ? Mire ő vigyorogva – tudod, azt gondoltam, hogy ha mindenre tudom a választ, akkor talán ma nem kell feladatoznom...
De értek más kellemes meglepetések is. Azt már egy ideje tudom, hogy a gyerekeim angolul jobban olvasnak, mint magyarul. De most, amikor meghallgattam a barátnőm hasonló korú magyar gyerekeinek a hangos olvasását, rá kellett jönnöm, hogy a különbség nem olyan egetrengető, mint én gondoltam. Nem olyan rosszak ők ebben, csak olyan átlagosak, és az ahhoz képest, hogy nem ezt tanulják napi hat órában, ez igazán nem rossz eredmény. Ráadásul most, hogy hazajöttünk, hirtelen rákaptak a magyar könyvekre. No, nem a magas szépirodalomra, de sellőkről és hercegnőkről szóló lányregényeket falnak teljes lelkesedéssel. Persze emellett nyomják a „kötelező” Vukot és János vitézt, olvasónaplóval megterhelve, de korántsem azzal a drákói szigorral, mint eddig. És ez a lazulás nem ártott meg az eredményeiknek.
Gyakoroljuk most azt is, milyen az, ha a magyar mellett az angollal is foglalkozunk. Most még csak rövid novellákat, meséket olvastatok velük, majd megbeszéljük, hogy mit gondolnak róla. Utána az Alíz csodaországbant fogjuk venni, vagy az Óz, a csodák csodáját. Még megnézem a neten, hogy melyikhez találok több feladatot, esetleg valami olvasónaplóhoz hasonlító dolgot, hogy a saját dolgomat egyszerűsítsem.
De az igazi döbbenet akkor ért, amikor valamelyik nap Borsika lányom minden feladatát befejezve kért még valamit (igen, ő ilyen), én meg hirtelen nem tudtam mit adni, így egy középfokú nyelvvizsga tesztet nyomtam a kezébe. Húsz kérdésből 14-t csinált meg jól, ami szerintem elég jó eredmény, ha azt vesszük, hogy még soha az életben nem látott ehhez hasonlót és még csak kilenc éves. Vicces módon nem ám a bonyolult nyelvtani igeidős kérdéseken csúszott el, hanem az olyan kis beugratós vackokon, mint hogy vajon kell-e az Excuse me után odatenni, hogy „madam”, sir” vagy nem. Az én udvarias gyerekem odarakta, de a tesztíró szerint ez hiba és hivatalosan nem szabad. Mindenesetre azóta ezt a teszt dolgot is beépítettük a napi tanulásba, ismerkedjenek csak a nyelvi finomságokkal. (Bíbor egyébként a 20-ból 17-t csinált meg jól.)
Mivel Bíbor kedvéért csak szeptember 28-án indulunk Spanyolországba, hogy ő előtte még elmehessen a francia osztálykirándulásra, felmerült a kérdés, hogy nem kéne-e itt, a Balcsinál beíratni Borsit a helyi általánosba. (Azért csak őt, mert Bíbor visszautazik Angliába, és iskolába fog kinn járni.) Legalább megismerhetné a magyar oktatási rendszert, a helyi gyerekeket, gondoltuk. De aztán elvetettük, mert valójában nincs sok értelme annak, hogy most belökjük egy olyan idegen közösségbe, amelynek úgysem lesz aztán a tagja. Ahogyan Borsi fogalmazott, az iskolában a legjobb az, ha barátokra lel az ember. Ha ő itt egyet sem talál, akkor rosszul fogja magát érezni. Ha viszont talál, az még rosszabb, mert pár hét után el kell tőlük válnia. A tanulás meg itthon is megy.
Ám mivel minden gyerek tanköteles, ennek valamilyen formát kell adni. És mivel mi még hivatalosan angol lakosok vagyunk, hát ott kezdjük el ezt intézni. Persze fontos szempont volt az is, hogy ott ez jóval egyszerűbb, mint idehaza - bár nem minden papírmunka nélkül való.
Így hát most Borsi itt, Magyarországon lesz angol magántanuló, aztán Bíborral együtt ezt folytatják még egy darabig Spanyolországban is, ameddig nem találunk lakást és iskolát.
És mint minden magántanuló, addig hát itthon tanulunk. Hasonlóképp, mint eddig - csak hivatalos formában. Magyart, matekot, történelmet, Európa és honismeretet, angolt és persze most már spanyolt is. És ez teljesen rendben van még a hivatal szerint is, mert az angol magántanulóknak nem kell semmiféle kötött tanrendet követniük, azt a szülő állítja össze a saját igényeiknek megfelelően – tehát én akár a magyar tanrendet is követhetem, ha azt mondom, hogy ez a mi kulturális hagyományunk átadása miatt fontos, és ebbe nem szól bele senki. Miért is tenné, hiszen minden gyerek és minden család számára más a fontos, és vannak speciális élethelyzetek, mint mondjuk a miénk, amibe sok mindennek kell beleférnie, és ami nem fér bele szűk keretekbe. De hogy ez nem árt a gyereknek, az biztos, hiszen látom rajtuk, az elmúlt két évben csak kaptak. Nem is keveset.

Nagyon sok jópofa dolgot tanultam is a tavalyi matekórán, amiről nem írtam. Ditke blogját olvasva döbbentem rá például arra, hogy például soha nem említettem nektek, mire is jó egy félbevágott banán.

Angliában a geometriát elég korán elkezdik tanulni a gyerekek. Borsi egyik első angol szavai között volt a 3D shape és a 2D shape, és a különbséget úgy magyarázta el neki a tanár, hogy 3 dimenziós tárgy az, amikor a kezeivel úgy csinál, mintha egy gömböt tartana benne - és ez akkor lesz 2 dimenziós, ha tapsol egy nagyot. Mert akkor ugyebár a tárgy lapos lesz. Frappáns és egyszerű. Persze a tanulás nem csak ennyiből állt, meg kellett tanulni a különböző két és háromdimenziós formák neveit is. Minket, matekra járó szülőket pedig arra ösztönöztek, hogy minél többet gyakoroljuk ezt a gyerekekkel. De nem úgy, hogy előveszünk egy nagy könyvet és akkor abban mutogatjuk és gyakoroljuk a formák alakját és neveit - inkább használjuk fel, ami körülöttünk van, és csempésszük bele a matekot a mindennapi életünkbe. Ez amúgy már az egészen kicsik számára is ajánlott, Bendének a könyvei között nem is egy ezzel foglalkozó van, és amikor beadom a créche-be (ami bár nem bölcsi, mégis úgy működik) ott is gyakorolják vele az alapformák neveit.
A síkidomok között a négyzet elég egyszerű - hiszen csak elég körbenézni - a díványon a díszpárna, a keménytáblás könyvek nagy része, a villanykapcsoló körüli védőműanyag, a CD tok mind-mind négyzet alakúak. A téglalap méginkább adja magát: természetesen első körben a téglák, aztán a legtöbb újság, a hírdetőtáblák, a normál könyvek, rajzlapok vagy akár a tévé is.
A kör még egyszerűbb, hiszen az autók, biciklik kereke, a nap, a telihold, néhány jelzőtábla, a hullahopp, jelzőlámpák mind karika alakúak. A rombuszra a legjobb példa még mindig a papírsárkány, de itt az a angol gyerekeknek az egyik első esti dalocskában, a "Twinkle-twinkle little star"-ban is rögtön ezt mutatják a szülők amikor a "like a diamond" sorhoz érnek, ilyenkor felemelik a kezük, összetéve a két hüvelyk és két mutatóujjukat. És lám, a közrefogott terület a rombusz. A trapéz se megoldhatatlan, ilyen alakú a legtöbb női táska, vagy akár a Lego figurák felsőteste.
A háromszögnél mondanám a macisajtot, vagy a Camambert szeleteket, csak a kör végét kell megegyenesíteni. De errefelé a szendvicskenyeret is háromszög alakban kínálják.
Az ötszöghöz (pentagon) kell egy kis szerencse. De ha az ember elég sokáig próbálkozik és nem meghámozza a banánt, hanem kettévágja, akkor kis szerencsével egy ötszög rajzolódik ki a belsejében. (Minél éretlenebb a banán, annál nagyobb az esély, és a keresés teljesen elvarázsolja a kölyköket.)
A hatszöghöz (hexagon) nem kell más, csak egy lépesméz, a kicsi cellák a mézben pont ilyen alakúak. De a bőr focilabda is hatszögekből van összevarrva. A hétszög (pentagon) itt, Angliában nem nagy kihívás - a 20 és az 50 pennis is ilyen alakú. Otthoni példát nem találtam, de ha van valakinek ötlete, írja meg!
A nyolcszög, azaz az oktogon Budapesten a belvárosban elég nagy léptékben is megfigyelhető, de ott vannak a Stop táblák és ha az ember régi templomokban sétál, találhat ilyen alakú csempéket is.
A térbeli testek mégjobban adják magukat. A kockatest lehet bármely dobókocka. A téglatest egy cipősdoboz. A piramist otthon ugyan nehéz megtalálni, de a gyerekek többsége ennyi idősen már tudja, mi az az Egyiptom és felismeri az ott látható piramisokat. (Mondjuk nekünk van Playmobil piramisunk, de nyilván ez nem minden háztartás alapfelszerelése.) A kúp a legkönnyebben egy fagyistölcsérrel mutatható be, de a konyhai tölcsér is jó lehet, ha letakarjuk az alsó csőrét. Tökéletes csonka kúp a virágcserép. A hengerhez meg egy egyszerű konzervdoboz is elég. Aki pedig el akarja magyarázni milyen is a háromszögalapú hasáb, vegye elő a fakockákat (ez ugyebár mindenhol alapfelszerelés, ahol gyerek van) és a legtöbb készletben talál háztetőnek való alul négyzet alakú, felül keskenyedő piros kis darabot. Na, ez lesz a tuti.
A további zseniális formabontó/felismerő ötleteket várom a kommentek közé!

UI: Ditke elküldte az ő banán pentagonjának a változatát, még be is jelölte, hogy hol kell látni benne az ötszöget! Remélem, hogy már mindenkinek teljesen érthető, mire is gondoltam!

Az a magyar tananyag, na, az nagyon nyomaszt mostanság. Nem haladunk vele. És attól félek, ez már mindig így marad.

A baj az, hogy kevés az időnk. Nagyon örülök, hogy végre elkezdtek itt is különórákra járni a lányok, mert a sport tényleg nagyon fontos. Ráadásul a korit imádják és a Brownies is nagy álmuk volt, ami végre beteljesedett. Az csak a baj, hogy ezek az elfoglaltságok a teljes délutánt elveszik, ami miatt aztán azokon a napokon már nem tanulunk. És ha bármi munka közbejön nekem vagy az apjuknak, akkor mi marad el? Naná, hogy a tanulás. Ahhoz ugyanis két felnőtt kell - egy aki a csajok mellett ül és magyaráz, egy meg aki közben lefoglalja Kisbendét. Nem könnyű megszervezni.
És közben persze az itteni suli is adja a délutáni feladatokat. Kis lecke, kis kézműves szorgalmi és persze erősen tanácsolják, hogy olvassunk sokat angolul, hogy fejlődjön a csajok szókincse. Mi meg próbálunk úszni az árral - kis angol olvasás, kis angol versírás, kis magyar olvasás, kis nyelvtanozás, kis helyesírás - aztán már le is telt a tanulásra szánt egy óra. Merthogy mostanság ez a limit - igyekszem nem túllépni, mert bár én egész délután el tudnám őket tanítani, de valljuk be, nem ez a normális. A gyerekeknek kell pihenés, szabad játék is és nem csak a tanulás.
Amire amúgy Bíborkámat amúgy is egyre nehezebb rávenni - merthogy mire jó az, hogy tudja a magyar tananyagot, kérdi folyamatosan. Ő itt a legjobbak között van, miért nem elégszem meg ennyivel? Miért nem inkább azt tanuljuk (ha már egyáltalán valamit) amire másnap lesz szüksége? Mire jó az, hogy megtanulja mi magyarul a főnév vagy azt, hogy hol van a Dunántúli-dombság?
Közben én meg azt gondolom, hogy nagyon is fontos, hogy ezeket is tudja. Hiszek ugyanis benne, hogy ha egy nyelvet nem fejlesztünk, akkor az elsorvad. És igen, már most is látom az aggasztó jeleket. Ha például magyarul olvasunk, akkor nem mondja ki az évszámokat, csak olyan angolosan. Tehát nem 1957, hanem 19-57. Esetleg 1-9-5-7. És azt, hogy 1.9, úgy mondja, hogy egy-pont-kilenc. Tehát ahogyan a suliban, angolul hallja. Apróságnak tűnnek - de szerintem fontos, hogy ilyesmit is helyesen tudjon az ember.
És akkor még nem is beszéltünk az iskolai szókincsről? Ok, elismerem én, hogy egy normál társalgásban soha nem fog előfordulni, a "felszíni forma" vagy azt, hogy "nevező" - de ha valaki ezeket a szavakat nem ismeri, akkor azt a nyelvet nem beszéli, legfeljebb konyhaszinten. És tényleg megreked ott, abban az életkorban, amikor kijött. 8-9-10 évese. De be kell ismernem, folyamatosan fejleszteni állati nagy munka.
És igen, lassan már mi is ott tartunk, hogy egyre gyakrabban játszanak és beszélnek a lányok egymás között angolul. Én meg már egyre kevésbé örülök neki - az angol miatt már nem aggódom, megy az nekik, nagyon is jól és fejlődik, gazdagodik minden nap. De mi lesz a magyarral?
Ráadásul nagy fájdalmam, hogy a magyar tanagyag egyáltalán nem kecsegteti magát. Ott a negyedikes környezet tananyag, ami ne más, mint Magyarország földrajza és gazdasága. Unalom a köbön. Hol termelnek kukoricát, hol búzás és mennyi az éves csapadék és napsütés mennyisége. Ha elővesszük a térképet, hogy tanuljunk rajta, Bíbor máris húzza a száját. Ráadásul olyan butuska kérdések vannak a feladatlapban! "Igaz-e, hogy Magyarország gyümölcsei és zöldségei világhírűek?" - óh, igen, mi otthon szeretjük ezt hinni. De errefelé nem jegyzik a magyar élelmiszereket, vagy a konyhát, vagy a tudósainkat, vagy a találmányainkat. Olyan picikék vagyunk azon a nagy világtérképen, hogy szinte nem is lehet látni minket. Hazudjam neki, hogy igen, állati híres a magyar alma? Közben meg az arab boltban olyan finomat és zamatosat veszek, amit otthon soha nem sikerült kifogni. És ilyenkor a hazafiság veszekedik bennem az igazsággal. Mert valljuk be, Angliából teljesen láthatatlan a mi kicsi hazánk. Még a vörösiszap katasztrófa idején se kerültünk a lapok címlapjára, és most meg hiába vonul utcára mindkét oldalon millió ember, a híradóban Afganisztán és Pakisztán között kapunk 20 másodpercet. Kis színes. Ennyi. Nagyon durva azzal is szembesülni, hogy a helyi kis könyvtárban három szekrény urdu könyv van, egy szekrény lengyel, francia, német, cseh - de egy fia magyar sem. Nem csodálkozhatom hát azon, hogy a gyerek számára is egyre távolibb ez a világ, és nem akar minden délután ezzel kínlódni, ahelyett, hogy csinálná, amit igazán szeret. Olvasgatna, játszana, sportolna.
Persze olvasni, azért még olvas magyarul. De nagyon kevés az az irodalom, amit szívesen a kezébe vesz - erősen ragaszkodik hozzá, hogy nem akar halálosat, amit így tíz évesen nem is feltétlen erőltetnék rá. De akkor azonnal kiesik a Kincskereső kisködmön, a Pál utcai fiúk és még számtalan magyar klasszikus, akiket fontosnak tartanék. Ha előveszem a magyar népmeséket, máris forgatja mindkét lányom a szemét. Mert kiszúrják a királylány szemét, levágják kezét-lábát és úgy dobják a híd alá, darabokat vág ki a főhős a combjából, hogy a griffet megetesse és különben is, minden sárkányt megölnek, még akkor is, ha azok csak annyit mondanak, hogy adjon isten. Nem tagadom, hogy más népek meséi is véresek - de ők a hazaitól ettől csömörlöttek meg. És nem hibáztatom őket: nem akarnak véres meséket elalvás előtt. De hiába keresgélek, lapozgatom a könyvem, szinte mindegyik brutálisan erőszakos. Vesszük elő a magyar mondákat. És mi van benne? Háború, halál, nyomorúság. Mátyás király meséi az egyetlenek, ahol nem ölnek, de azokból lassan kifogyok. Megvettük a Magyar mondákat DVD-n, hát Nemeskürtyt innen is csókoltatom, nemhogy a gyerekek nem értik, amit látnak, de még én sem, több évnyi humán egyetemi tanulmányokkal a hátam mögött. Próbálom hát jobb híján az olvasókönyv szövegeire rászorítani a gyerekeimet, ahol olvashatatlanul hosszú, nyakatekert mondatok vannak, tele idegen szavakkal, amiket muszáj magyarázni. Mivel ott is Magyarország az idei téma, kötném a térképes feladatokhoz, de a két tankönyv természetesen köszönőviszonyban nincs egymással.
Szenvedek hát elég sokat, amikor összeállítom, hogy másnap mit tanuljunk, és hogy ők viszont minél kevesebbet szenvedjenek emiatt. De közben azt is érzem, hogy ez a negyedik valami brutálisan nagy témakör, amit nehéz heti néhány órában átfogni. Vizsga ugyan nem fenyeget bennünket, de örülnék, ha tempósabban tudnék haladni.
Ezt azonban nehezíti az is, hogy próbálom a magyar tananyagot az angol viszonyokra is átültetni. Ezt úgy kell érteni, hogy mondjuk ha megtanuljuk a magyar tájegységek neveit, tanuljuk meg az angolokat is. Hol vannak a nagy városok, nagy folyók, nagy hegyek itt is és ott is. De erre nem találok semmiféle tankönyvet. Kisiskolás korban ilyet nem tanulnak, nagyiskolásként pedig már a világ a témájuk. Így hát jobb híján én írom nekik a tananyagot. A baj csak az, hogy ha mindent igyekszem belezsúfolni a heti 4-5 órába, ami a rendelkezésünkre áll, akkor az én kudarcom borítékolható, mert lehetetlenre vállalkoztam. És nagyon félek, nehogy emiatt ők is lemaradjanak.

Mérföldkőhöz érkeztünk Kisbende beszédfejlődésében. Elkezdett mondatokat mondani. Méghozzá tényleg két nyelven.

Megfigyeltétek már, hogyan is fejlődik egy gyerek beszéde? Gagyarászik valami értelmetlent, mondjuk "vagyala" és akkor mi rámondjuk, igen, ott az alma. És megtapsoljuk és örülünk neki, hogy beszél. Mindenki boldog, a gyerek meg rájön, hogy hú, hát beszélni érdemes, mert akkor boldogok lesznek a szüleim, szépen mosolyognak és kapok puszit, esetleg ha anya olyan, még csokit is.
De mi van azzal a nyomorult gyerekkel, aki olyan nyelven beszél az anyjával, amit az nem ért? Hát az szívás. Kisbende ugyanis beszél, jajj már nagyon régóta - de számunkra nagyrészt halandzsa amit mond. De annyira, hogy azt még lefordítani se volt érdemes. De tegnap amikor kész lett a tesója ebédje, és letettük az asztalra, Kisbende elkiáltotta magát: "Bíbor gyere hammázni!" - és nem minket ismételt, mert ezt mi nem mondtuk (egyfelől ez Borsi ebédje volt, másrészt én nem mondom, hogy hammázni.) Annyira tisztán, szépen ejtette ki a szavakat, hogy csak néztünk egymásra az apjával nagy szemekkel, hogy jé, ez a gyerek nemhogy beszélni tud, de még a ragozás is megy neki. Ha nem lett volna ott az apja is, akkor isten bizony én azt hittem volna, hogy csak hallucináltam, annyira feltűnően szépen ejtette ki a szavakat. És a csoda nem egyszer volt, mert ma, amikor anyámat hívtam a számítógépen, akkor megragadta a mikrofont és azt mondta, "Szia Mama!" - amit szintén nem én adtam a szájába, hogy mondjad te is fiacskám, másfelől én nem is mamázom az anyámat. De itt nem áll meg a dolog, mert végre felfedezte a könyvek világát is (csucsuzás háttérbe került kicsit) és lelkesen mutogatja, hogy "béka", "eper", "felhő", "nap" - mikor mit lát a képeken. Szóval minden este Boribont kell mesélni és nagyon élvezi.
Ám ugyanennyire szereti az angol dolgokat is. Esténként hallgatja a kis angol nyelvű zenés CD-jét, amit ugyan le akartunk cserélni magyarra, de nem szerette a cserét, mi meg ráhagytuk. És sokat hangoskönyvezik is. De ami talán ennél is fontosabb, hogy hetente kétszer jár bölcsibe is, míg én tanfolyamozok, ami nem sok, másfél-két óra, de ez mégis sokat használ. Főleg azért, mert ami nekem teljes halandzsa, annak úgy tűnik, hogy angolul igenis van értelme. A mai tanfolyamra kicsit hamarabb értem oda, és jó negyedórát egyedül volt a bölcsiben, és a gondozónővel ketten mutogattuk neki az általa kiválasztott mesekönyvet. Mert először Bende csak annyit mondott, hogy "bu" - mire a bölcsis néni megerősítette, hogy igen, sok "book" van a falon. Aztán Bende mondta, hogy "in" és tényleg, zöld színű volt a polc, amiről a könyvet választotta. És ahogy hallgattam a kettejük beszélgetését, meg kellett állapítanom, hogy igen, a gyerek használja az angolt csak én ezt nem erősítem meg, mert mindig a magyart akarom kihallani. A nagy döbbenet amúgy este ért, amikor Boribon után Dr Seusst vette a kezébe a gyerek és folyamatosan ismételgette a dolgokra mutatva, hogy vatiti. Nekem persze újra fel se tűnt, hogy ennek értelme lenne. Vatiti, vatiti, hát mondogat valamit, gagyarászik. A férjem azonban megállt az ajtóban és csak annyit mondott, miért kérdezi a gyerek, hogy "what it is?" - és akkor leesett, hogy jé, tényleg ezt mondogatja. Amit a bölcsis néniktől hall - nézegetik a könyvet, és közben megbeszélik, hogy mi ez, mi az.
Amúgy sok jó dolgot csinálnak ezekben a bölcsikben. A legjobb, hogy sok könyvet nézegetnek, de van színezés, gyurmázás, festegetés és múltkor még arcfestést is, amiről előbb azért megkérdezték a véleményem, hogy engedélyezem-e. Szerintem amúgy Kisbende még kicsi ahhoz, hogy az ilyet élvezze, de legalább csináltam pár aranyos képet róla, mielőtt lemostam.
Kisbende beszéde amúgy tényleg érdekes, mert nem csak az angol és a magyar keveredik benne, hanem a jelnyelv is. Például szívesen ismételgeti amit mondok, de ha például azt kérem, hogy mondja azt, hogy cica, akkor azt semmi pénzért nem ejti ki, csak azt a jelet mutatja, amit a Sing&Sign órán tanultunk és még egy csomó dologgal így van. Amire van jel, azt nem akarja mondani, akkor sem, ha tudná. Így utólag nem tudom, hogy jót ötlet volt-e beíratni, nem hátráltattuk-e ezzel a beszédfejlődését. A tanfolyam ugyan azt állítja, hogy épp az ellenkezője az igaz, és én nem tudom bizonyítani, hogy enélkül jobb lenne a helyzet és többet beszélne a gyerek. Lehet, hogy még kevesebbet és többet hisztizne, hogy nem értjük.
Nem mondom persze, hogy nincs hiszti, de azért ennek a jelnyelvnek köszönhetően érezhetően kevesebb, mert tényleg el tudja mondani, amit akar és szép, udvarias gyerek lett. Azt például gyönyörű szépen mondja angolul,. hogy "please", miközben amúgy a jelét is mutatja a kérésnek, és ez azért szokott tetszeni az embereknek. De ha valamit szeretne és nem kapja meg azonnal és belelovallja magát a hisztibe, akkor elég rászólni, hogy kérd szépen, azonnal megnyugszik, és mondja, hogy "píz". De ha megkérdezik angolul, hogyan hívják, vagy hány éves, azokat is elég szépen tudja már mondani. Igaz, néha még keveri a két kérdésre adott választ, de ha elbizonytalanodik, akkor rám néz és én a kezemmel segítek neki. Ha a 2 ujjamat mutatom, akkor azt kell mondania, hogy "tú", ha meg fekvő nyolcast formálok a két kezem mutató és hüvelykujjával (ez a B betű jele) akkor azt, hogy "Bende". Szóval a jelnyelv nem haszontalan dolog, bár gondolom ahogy többet fog beszélni, szép lassan kikopik a használatból. Kicsit azért hiányozni fog, olyan vicces dolog.

Kicsit pörgős napjaim voltak, kevés itthoni aktivitással, főleg azért, mert a szél miatt (vagy miért) besűrűsödtek a fejfájós estéim is, amikor be se kapcsoltam a gépet. Még szerencse, hogy napközben viszonylag jól voltam (kis fájdalomcsillapítós rásegítéssel) mert sokat vesztettem volna, ha itthon maradok.

Először is kezdem azzal, hogy a biztonsági faktorom nagyot emelkedett, merthogy elvégeztem egy Vöröskeresztes Elsősegélynyújtó tanfolyamot, és megtanultam, hogy alap vészhelyzetekben mi a teendőm. Az Urban Explorers csoportnak köszönhetően immáron hivatalosan is tudok újraéleszteni, szívmasszázst adni, szájból szájba lélegeztetni, stabil oldalfekvést csinálni, fulladást megszüntetni felnőttnél és gyereknél is, égést kezelni és felismerem a sokk, a szívinfarktus és a stroke jeleit. Most, hogy végigvettem a tudásom, rájöttem, hogy nagyjából ezt már mind tanultam egyszer 18 évesen, amikor a jogsit megszereztem, de ahogy én emlékszem, akkor nulla gyakorlat volt, és az elmélet egészen más. (Persze lehet, hogy azóta már mindenki élesben gyakorolja ezeket, és az is lehet, hogy csak az én autósiskolámban nem volt gyakorlati oktatás.)
Mindenesetre azt mondhatom, hogy ami kívülről nézve tök egyszerűnek tűnt, és magától értetődőnek, az a tettek mezejére lépve meglepően félelmetes volt. Még akkor is, ha csak babákkal játszottuk el a vészhelyzeteket. Mert amikor azért neki kellett látni a szívmasszázsnak, akkor egészen durva volt, hogy milyen erővel is kell nyomni, hogy igazán hatásos legyen (csak akkor kattogtak a babák) és hogy 30-szor kell nyomni, tiszta erőből, a teljes testsúlyt beleadva, és utána nem ám olyan lady módon kell a szájba fújni, hanem tátott szájjal kell rátapadni a beteg ajkaira, és úgy nyomni bele a levegőt. És hogy igazából ez egy baromi kemény és fárasztó munka már 4-5 sorozat végigcsinálása után is, márpedig azalatt az idő alatt nem jönnek ki a mentők. A tanár azt mesélte, hogy egyszer 45 percig kellett folytatnia ezt, míg megérkeztek a mentők valami istenhátamögötti rét közepére. Hát nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Fizikailag és lelkileg is. (Azért az megnyugtató, hogy a legrövidebb idő meg 2 perc volt.)
De az is csalóka, hogy megmutatták, hogyan kell felrakni egy kötést és aztán a kart rögzíteni egy háromszög alakú kendővel, és nekem még a kendő irányát se sikerült elsőre eltalálnom, de a kötés is leesett. (Komolyan nem értem, hogyan lehetett ezt elrontani!!!)
Persze nem én voltam a legrosszabb, és ezt onnan tudom, hogy a gyakorlásnál nekem jutott a csoport egyetlen öregasszonya, aki a stabil oldalfekvéshez úgy térdelt le mellém, hogy közben a hasamon támaszkodott, majd úgy akarta meghallgatni a légzésem, hogy a füle helyett a száját rakta az orrom felé. (Riasztó volt ám, egy pillanatra azt hittem, hogy a lélegeztetésnek is nekilát... brrrr)
A sok-sok bénázás után azért egész magabiztos lettem az újonnan szerzett tudásomban, amit azonnal át is akartam adni a gyerekeimnek. Egyrészt mert ez a tudás még az ő korukban is akár életet menthet, másrészt mert tényleg jó ezeket tudni. Nem mondom, nagyon élvezték. Különösen azt a részt, amikor lefeküdtem a földre és ájultat játszottam és nekik az ajtóból kellett először csekkolniuk, van-e valami veszélyforrás a lakásban, ami engem a padlóra küldött és még őket is veszélyeztetheti. (Ezt hosszan és plasztikusan játszották el, hogyan néznek körül, rettennek meg...) Majd jött a következő feladat, szólni kell a másiknak, hogy magánál van-e. De jó hangosan. Egyrészt mert teljesen felesleges időt vesztegetni azzal, hogy az ember halkan szólongatja a másikat, hátha magához tér, másrészt mert mégse illendő azonnal ráugrani egy fekvő emberre, mi van ha épp csak jógázik a nyomorult és meditálna, én meg azonnal nekilátok a szájból-szájbának. Szóval jó hangosan rámordítottak, hogy "Anya, mi történt veled, jól vagy?" és ugyebár én nem reagálhattam. Maga a légzésmegfigyelés, a stabil oldalfekvés kialakítása kevéssé is érdekelte őket, de ez a nagyokat kurjangatunk, hogy anyánk él-e még, az állati jó móka volt, így hát mindig újra és újra akarták kezdeni a játékot. Bíbor aztán mint jó improvizatőr elkezdte a pulzusomat is keresgélni, a szívverésem hallgatni, a csuklómat fogni - hiába mondtam, hogy ez nem kell, maradjon a megbeszélteknél, képtelen volt. Mire legközelebb kinyitottam a szemem már egy kisebb játék kalapáccsal állt mellettem, hogy akkor most ő ellenőrizné, működnek-e a reflexeim. Mielőtt a végbéltükrözést is kitalálták volna, én berekesztettem részvételem a játékban, a férjem meg betiltotta az ordibálást, mert az meg őt zavarta. Így lett vége a mókának. (Előtte még párszor befektettem őket stabil oldalfekvésbe, de ebben nem láttak fantáziát.)
Szóval ha elájulok, és a gyerekek nem kezdenek azonnal újraéleszteni, az nem az ő hibájuk. El se jutottunk odáig. De tudják, hogy a 999-et kell hívniuk, ha baj van. Végül is egyenlőre az is elegendő tudás. És még az is lehet, hogy most indítottam el az orvosi pályán valamelyiket. Vagy a színészin. Ki tudja...

Amikor otthon a lányok sulijáról mesélek, gyakran felmerül összehasonlításként a Waldorf név - nem is nagyon tiltakozom ellene, mert tényleg sokban hasonlítanak egymásra. Mi ugyan nagyon elégedettek vagyunk azzal az intézménnyel, ahol a lányok tanulnak - de azért azt tudom, hogy a hivatalos értékelés szerint ez csak egy közepes suli. Régóta érdekelt, hogy milyen egy igazán kiváló, haladó szellemű intézmény, és a héten végre megnézhettem egy ilyet.

Mint afféle elfajzott tanárembert nagyon is érdekel, milyen módszerrel tanulnak errefelé a gyerekek, ráadásul anyaként is foglalkoztat, mi is történik a gyerekeimmel az iskolában. Azt látom, érzem, hogy itt minden nagyon más - sokkal nyugisabb, lassabb, sokkal több dicsérettel dolgoznak és a gyerekek lelkesen és motiváltan mennek suliba. Élvezik az egészet, az tagadhatatlan és ez nekem nagyon fontos.
Otthon ez már elég lenne ahhoz, hogy "alternatívnak" hívjuk az ilyen iskolát. Itt ez a normális. De biztos voltam benne, hogy itt is vannak ennél haladóbb szellemű irányzatok, és most sikerült egy ilyen oviba bepillantást nyernem.
A héten az Urban Explorer csoporttal ugyanis egy oviban jártunk, amely ugyan csak egy éve nyílt, de máris "kiváló" értékelést kapott az ofsted oldalán, ahol minden intézményt rangsorolnak. Tudni kell, hogy ezt a jelzőt nem könnyen adják ki, és a környéken nincs is több hely, amelyet ennyire elismernének.
Nekem első pillantásra nagy döbbenet volt, mert az én fejemben nagyon más kép él egy tökéletes oviról - de aztán mire elbúcsúztam tőlük, már nagyon sajnáltam, hogy messze van tőlünk, mert különben ide adnám be a fiam. (Tíz perc kocsival, ami nem áthidalhatatlan táv, de én nem vezetek, és ugyan most Zsolt itthon van és tudná hozni-vinni a gyereket, de mi van ha dolgozni kezd, vagy beteg... szóval nem jó ez így...)
Szóval a hely első pillantásra nagyon lepukkantnak látszott - mindenkinek van egy képe arról, hogyan is néz ki egy jó bölcsi-ovi. Én most az "ovi" kifejezést fogom használni a helyre, de valójában ez egy "Nursery, ahová bölcsis korú gyerekek is járnak, egészen 5 éves korig, amikor is elkezdik a sulit.) Szóval az ember nagyon rendben tartott, szép helyet képzel el ilyenkor, ahol a gyep is gyönyörű, van kiskert, és rengeteg játék van mindenütt. A falakon szép, színes képek, színes kicsi székek, asztalok, az egész fényes, világos és barátságos.
Hát ez a hely már a bejáratnál fura volt - saras út, a kertben összetákolt kerítés, és nagyon régi, lepukkant játékok, sok-sok... nem tudok rá jobb szót szeméttel. Na, nem olyan koszos szeméttel, amitől az ember elhúzná a gyereket, inkább mint egy elhanyagolt vidéki udvar, ahol generációk óta gyűlnek a "jó-lesz-ez-még-valamire" típusú holmik.
A következő döbbenet - az ovisterem ajtaja nincs bezárva, noha nagyon is hideg volt aznap. A gyerekek szabadon járkálnak ki-be az udvarra, amikor csak a kedvük tartja.
És amikor bementünk, ott is ezt láttam - lomok mindenütt. A terem közepén egy óriási konténer, tele mindenféle szeméttel - pilla palackok, tejesdobozok, fonalak, anyagdarabok, ágak. De nem kis szemetest kell elképzelni, hanem egy dívány nagyságú lomtárat. A falak fehérek, és játékból nagyon kevés volt. Ami azért is volt fura, mert itt tényleg fillérekért lehet nagyon jó minőségű használt játékokat venni.
Én először azt gondoltam, hogy a város szegénynegyedének leginkább lepukkant ovijába sikerült eljutnunk, de mint később megtudtam, épp ellenkezőleg. Ez a város legjobb ovija. Hivatalosan is.
A vezetőnő a város egyik Sure Start központjának a vezetője volt évekig, és megunva a politikai csatározást, ami a vezetőséggel együtt jár, úgy döntött, hogy inkább nyit egy magánovit - és mindent belerakott, amit a legjobbnak talált.
Azt mondta, hogy gondoljuk át, mi történik akkor, ha egy gyerek kap egy ajándékot. Mivel játszik a legtöbbet? Az esetek többségében pár percig örül annak a drága játéknak, amit a doboz rejt - majd az esetek 99%-ban a csomagolópapírral, a szalaggal, a leesett celluxdarabbal kezd el játszani. Elmélyülten és sokáig. Ugyanez igaz az üdítős flakonokra, a konyhaszekrényből kipakolt tárgyakra és mindenre, ami a ház körül van. Merthogy ezek a dolgok nem kötik meg a fantáziáját. Hiszen egy kirakót csak egyféle módon lehet kirakni. De a kagylókat vagy a színes köveket ezerféleképpen lehet rendezgetni.
Innen már egyenesen jön a konklúzió - ahhoz, hogy a gyerekek fantáziája szabadon szárnyaljon ilyen kreatív, fantáziát serkentő tárgyakkal kell őket körülvenni. Ezek lehetnek természeti tárgyak - egy vödör falevél, kövek, kagylók, ágak. Háztartási hulladék - tejes palackok, régi kulcsok, CD-k, tojástartó. De rendszeresen járnak ipartelepekre is, és hoznak el onnan dolgokat - lyukacsos csomagolópapírt, amivel mondjuk a palackok nyakát dugják, óriási varrógép spulnik és még ezerféle ilyen dolog van, ami valójában szemét - de egy gyerek szemében óriási kincs.
Persze játék is van az oviban - babák, építőkockák, edények, babakonyha, autók - de nagyon kevés. És a gyerekek amúgy sem ezeket értékelik igazán. Inkább a vízzel teli tartályt, ahol télen is szabad pancsolni, vagy a benti homokozót és mellette egy óriási antik boltos rézmérleget, amin szabadon méricskélhetnek. De volt művészeti sarok is, ahol minden héten új festmény-reprókat állítanak ki, vagy egy óriási világító asztal, amire rá lehet rakni tárgyakat és meg lehet szemlélni, hogy milyenek, ha átsüt rajtuk a fény.
Nekem ugyan elsőre fura volt, hogy nyitva az ajtó - de tény, hogy minden gyerek imád a szabadban lenni és jó dolog arra bátorítani őket, hogy minél több időt töltenek szabad levegőn. A gyerekek amúgy hamar megtanulják a szabályt - aki ki akar menni, az felveszi a kabátját, a gumicsizmáját. Aki vízeskedni akar, az a gumiköpenyt is. És tény, hogy bár az ajtó tárva-nyitva volt, csak annak a környékén volt hűvös, ha kicsit beljebb ment az ember, akkor egy hatalmas hősugárzó szerű fűtőtest befűtötte a nagy teremnek azt a részét, ahol mindenféle kézműveskedésre alkalmas hely volt. És semmi megkötés - például volt egy óriási ritkás fonatú nádkosár, arra színes drótok és mosószivacs darabkák voltak felkötözve. El tudom képzelni, hogy élvezhették a gyerekek. Sajnos benn nem volt szabad fotózni, de az ovinak van weboldala, és ott van néhány kép.
Nekünk, "látogató-tanulóknak" amúgy a körbenézés után csak az volt a feladatunk, hogy az ovi hátsó kertjében kirakott néhány vödörnyi "vacakból" készítsünk, amit csak akarunk. Ez az én magyar agyam számára mindig nagyon nehéz feladat (hiába no, gyerekkoromban ezt soha senki se mondta nekem, mindig azt mondták a suliban, hogy rajzoljak gyümölcs-csendéletet vagy drapériát) de sok-sok évnyi gyakorlás után lassan már szabadulok fel a porosz rendszer nyomása alól.
Az ovi pedig amennyire megdöbbentett az első pillanatban, annyira elbűvölt a sokadikban. Először csak arra jöttem rá, hogy ez nagyon tetszene a lányaimnak, akik imádnak kézműveskedni. De ami paradicsom egy 8-10 évesnek, vajon megfelelő környezet egy 2 évesnek is? Aki még nem tud öltözni, hogy ki-be rohangáljon, és a kézműveskedés se az erős oldala. De aztán arra gondoltam, hogy lehet, hogy az ovi ezzel is megbirkózna. Miért is ne... és aztán rájöttem, hogy valószínű, hogy Bende is imádna idejárni. Csak ugyebár messze van...vagy nem is annyira?

Nagyon sokat olvasgattam az utóbbi időben arról, hogyan is tanulják a nyelvet a gyerekek és különösen azt, hogyan is tanulnak egyszerre két nyelvet. Hiszen Kisbende ebben a szituációban van, és sokáig úgy tűnt, bizony alaposan le van maradva.

Na nem mintha nem beszélt volna folyamatosan - nagyon is sokat dumált, de csak egy általa kitalált halandzsanyelven, amiből egyetlen értelmes szót se lehetett kivenni. Az kicsit bízható volt, hogy így is mindent elmutogatott, amit akart - fogta a kezünket, odavezetett, mutatta mit kér, és még egy-két speciális jelet is belevett. Méghozzá az angol süketnéma jelnyelv jeleit. Ugyanis már tavasz óta járunk egy olyan tanfolyamra, amit "Sing&Sign"-nak hívnak. A módszer szerint a kisbabák sokkal korábban tudnak kommunikálni, mint beszélni, és ha eszközt (jelnyelvet) adunk a kezükbe, akkor megtanulják kifejezni amit akarnak és kevesebbet hisztiznek majd amiatt, hogy nem értik meg őket. A dolognak van logikája, hiszen amúgy is többet gesztikulálunk, ha gyerekhez szólunk, miért ne tehetnénk ezt tudatosan és mindenre azonos jeleket használva? Angliában nagyon divatos ez a módszer, még a tévében is van olyan gyerekműsor, ahol jelnyelvet tanítanak a kicsiknek és ezt még a lányaim is imádják. Az egész amúgy egy zenebölcsire hasonlít, mondókákat, dalokat tanulunk - csak éppen jelelünk is közben. Kisbende imádja és örülök neki, hogy eljárunk és még angol beszédet is hallunk. Kell ez mindkettőnknek, kétség nem fér hozzá.
De ahogy teltek a hónapok kiderült, hogy Kisbende nem is a jeleket szereti igazán, hanem a dalos részt. Annyira, hogy jel helyett egy csomó dolgot például az adott dal dúdolásával kezdett jelezni nekünk, például van egy dal, ami arról szól, hogy most már befejeztük a dolgokat, ha nem kér enni, akkor ezt szokta elzümmögni nekünk. De van dal a rendrakásra is (és bejön!) a fürdésre, arra, hogy megálljon az utcán, arra, hogy még kér inni és minden egyébre. Fura módon ezek a dalok Bendének sokkal inkább bejöttek, mint a jelek, amiket azért a kis babakezével elég nehéz követnie. Viszont a dalokat meglepően tisztán és jó ritmusban énekli.
Hát daloltunk egész nap, és odáig fajult mindez, hogy esténként alvás előtt is a Sing&Sign CD-t kellett berakni a magnóba és ezzel aludt el. És azt vettem észre magamon is, hogy egy csomó dolgot angolul mondok vagy dalolok el neki, hiszen így tanulta meg.
Na ez az, amiről mindenki le szokta beszélni az anyukákat - nehogy áttérjenek az adott ország nyelvére, amikor a babával beszélnek, mert akkor nem tanulja meg soha az anyanyelvét, de mivel az anyja rossz-hibás kiejtésével=nyelvtanával hallja a másik nyelvet, akkor azt se fogja elsajátítani. Így két nyelv között a pad alá esik - ahogy mondják.
Egy darabog úgy tűnt, hogy a huhogóknak lesz igazuk, mert Kisbende az istennek nem akart elkezdeni beszélni. Körülöttem a hasonló korú gyerekek már lassan mondatokat kezdtek pötyögni, Kisbende meg még mindig halandzsázott, és ha szavakat mondott, azt is angolul, de inkább csak dúdolt.
Szerintem nincs annál kétségbeejtőbb helyzet, mint amikor az ember azt gondolja, hogy most aztán elrontotta a gyerek nevelését. Ráadásul egy ilyen fontos dologban, mint a nyelvtanulás. Ami nélkül nincsenek barátok, nincs iskola, nincs semmi.
Próbáltam persze változtatni - többet mondókázni magyarul (és szidtam magam, hogy minek kellett bevezetnem az angol mondókákat) és elvettem az esti angol CD-jét is, nehogymár az angol mondatformák szívódjanak az agyába, és inkább egy magyar zenecédét adtam neki, amit persze utált, mert nem ezt szokta meg, így lassan mindketten frusztráltabbak és idegesebbek lettünk.
Abban mindenki egyetért, hogy a gyereket nem kell beszélni tanítani. Megtanul az magától, erre van ráállva az agya ebben az időszakban. De a legtöbb könyv csak az egynyelvű babákról szól, és ha a kétnyelvű szó felmerül, az mindig úgy, hogy az egyik szülő más nyelvű. Akkor került a kezembe egy könyv, aminek a címe: Raising a Bilingual Child (szerző: Barbara Zurer Pearson) amiben végre szó esett arról is, hogy nagyon sokféle módon lehet egy gyerek két vagy akár többnyelvű közegben. Akár úgy is, ahogyan mi - két egynyelvű szülő egy másik országban. És végre konkrét tanácsokat kaptam arra nézve is, hogy mit is lehet csinálni ebben az esetben.
Az én nagy bajom régóta az volt már, hogy olyan béna dolog magyarul beszélni a gyerekhez, amikor nem vagyunk otthon. Buszon, tanfolyamon, bölcsiben - számomra egyszerűen fura magyarul beszélni ilyenkor. És igen, a könyv szerzője szerint valóban van egy olyan módszer is, hogy otthon egyik nyelv, elmenve másik - és ez is működő módszer.
Ráadásul van a könyvben egy beszédfejlődési táblázat is, ami kifejezetten kétnyelvű gyerekekre vonatkozik, és abból az derült ki, hogy Kisbende nincs is lemaradva, hozza a kétnyelvű átlagot a maga lassú tanulásával. És hogy az igazán fontos az, hogy 18 hónapos korra értse amit mondanak neki - és ez sokkal fontosabb annál, hogy mennyit beszél.
Én lassan megnyugodtam - Kisbende pedig valahogy egyre több felismerhető szót kezdett kimondani. Vannak dolgok, amiket továbbra is angolul mond, de egyre több a felismerhető magyar szó is. A szövegértésben szinte teljesen jól érti az angol és a magyar utasításokat is, és bizony van, amit mindkét nyelven is kimond - bár leginkább egymás után, nem különválasztva. Ám a könyv szerint ez normális, és ami fura, hogy látom a hasonló korú babákat, és noha attól féltem, hogy mostanra fényévekkel húznak el majd Kisbende mellett és választékos egész mondatokban fognak beszélni, úgy tűnik ők nem haladtak annyit az utóbbi időben, mint most - és a fiam meg behozta a lemaradását - ráadásul két nyelven.
Persze furcsaságok azért vannak - például Kisbendét nem érdeklik a színek, de imád számolni és az ábécét mondogatni. Nem kötik le annyira az emberes mesék - inkább az autós, vonatos kombó. Állatokból inkább a vadabbak, amelyek nagy hangot adnak - nem a pillangó vagy a katica, ami a lányok kedvence volt. És sokat dúdol még mindig, de olyan szépen és tisztán, hogy erre inkább büszke vagyok, és nem aggódok miatta. Érdekes módon az anyát nem mondja, de a kukiját minden pelenkázáskor hangosan üdvözli és amikor bezárom a pelust el is köszön tőle. (Jó tudni a fontossági sorrendben hol állok...) És igen, még sokat mutogat - de azért amiatt tényleg ritkán van hiszti, hogy nem értjük mit akar - inkább abból, hogy néha nem akarjuk. (Nem adjuk oda a fényképezőgépet, nem adunk több csokit és hasonló vitáink vannak ám...)
Szóval jelenleg egy kétnyelvű gyereket nevelek, az már tuti. És akkor még nem is beszéltem a csajokról, akiknek az angoltudása lassan elhagyja az enyémet. De hogy ezt hogyan kezeljük, az már egy következő bejegyzés.

Mivel a suliban idén nem indul se matek, se literacy óra, kénytelen voltam egy új okosító helyet keresni. Nagyjából mindegy volt, hogy mit, csak egy volt fontos: legyen hozzá bölcsi is.

Na nem azért, mintha annyira le akarnám passzolni Kisbendét, de azt gondolom, hogy igenis jó neki, ha időnként eredeti anyanyelvi közegben van, ráadásul ez nekem se árt. Szóval ha a kettő összejön, akkor már mindenki nyert.
Igazából ám valami becsüstanfolyamot kerestem, mert állati szívesen kiegészíteném az elméleti művészettörténeti ismereteimet némi gyakorlati tudással, de sehol nem találtam ilyesmit. Biztos én vagyok nagyon béna (szóval aki tud, segítsen) de csak egyetemen találtam művészettörténeti kurzusokat, márpedig én most nem art historyt akarok tanulni, hanem appraiser-séget. (Hú, de jó kis magyar mondat lett...)
Szóval egy darabig keresgéltem, aztán feladtam, és azt mondtam, hogy legyen akkor bármi, csak ne üljünk itthon. És akkor jött szembe egy papír a könyvtárban, amin a fenti logo szerepelt.
Örömmel vettem kézbe, mert ilyen logos papírokon nagyon jó kis gyerekprogramok szoktak lenni. Ez az "Urban explorers" csoport ugyanis rendszeresen szervez a város parkjaiban nagyon jó kis gyerekprogramokat, teljesen ingen. És most a lányok sulijában is csinálnak ilyet minden héten. Ezt azért szeretem különösen, mert szabadtéri program - akadályversenyek, különböző közeli parkok felfedezése, és szépítése. Ma pl a szomszédos parkban ültettek virágot sötétedésig és utána futóversenyt tartottak. Szóval a csajok imádják, és azt hittem, hogy ez a papír is nekik fog szólni, de aztán láttam, hogy az "adult" szó is szerepel rajta, és rögtön azután a "creche" is. Amikor elolvastam, kiderült, hogy ez egy felnőtteknek szóló tanfolyam, aminek több célja is van. Egyfelől a szülőknek mutatja meg, hogy miket tudnak játszani a gyerekekkel a szabadban, másfelől önkénteseket is keresnek, akik majd a későbbi programokban szívesen segítenek. Nekem meg mindkét ötlet tetszett, különösen, hogy amíg mi, szülők a parkokat járjuk és okosodunk, addig a gyerekekre 2 szakképzett bölcsis néni vigyáz. (Mi ez, ha nem tökéletes egybeesés...)
Múlt héten meg is volt az első óra és két dolog derült ki: az egyik, hogy feltétlen be kell szereznem egy gumicsizmát, mert itt Angliában száraz napokon is nedves a fű. A másik pedig, hogy Kisbende imádja a bölcsit.
Utóbbi nem nagy meglepetés, merthogy a két imádnivaló nő két óriási zsák játékkal érkezett, mind világított és szólt és csörgött. Ráadásul összesen két gyerekre kellett vigyázniuk, és a másik egy öt hónapos pici baba volt, aki a felvigyázás felénél elaludt, innentől kezdve a nénik, ha nem akartak unatkozni, Kisbendével játszottak, amit ő nagyon is élvezett. Meséltek neki, daloltak, játszottak - konkrétan végig foglalkoztak vele, amit amúgy nevezhetünk ingyenes angol nyelvórának is. Nekem meg jó érzés volt, hogy most már nem esett pánikba, amikor otthagytam, nem is sírt - és amikor érte mentem, akkor se vetette magát kétségbe esetten a karjaimba, inkább elküldött, hogy teázzak csak nyugodtan a többiekkel, ő még játszik egy kicsit. (Ez a tea ugyanis már látótávolságban volt a bölcsis résztől, de tényleg nem jött oda.)
Szóval míg a fiam tanulta a tökéletes angol kiejtést (ami nekem sose lesz) én öt másik angol nőcivel (mind fehér, elképesztő...) átsétáltam a közeli parkba, ahol kincsvadászaton vettünk részt. Megkaptuk a park térképét és meg kellett keresnünk az elrejtett kulcsokat - amik amúgy ugyanannak a térképnek a darabkái voltam, mint amit a kezünkbe tartottuk, csak ezen nem pöttyök voltak, hanem egy nagy X is, ami az igazi, nagy kincset jelentette. (És ami amúgy nyilván a legutolsó darabon volt.) Ezek a kis laminált térképes puzzle darabok amúgy lamináva voltak és egy nagy befőttes gumi is volt rajtuk, így volt amit a fa ágán találtunk meg, volt amit egy bokor alján, egy másikat meg a földön lévő levelek között. Nem volt ám könnyű megtalálni. De végül meglett a kincs is - egy csomó csoki egy nagy zacsiban. Utána levelekből és termésekből készítettünk koronát, ennek mikéntjét már leírtam az artmami blogon. Egyszerű, könnyű, gyors és azonnali sikerélményt ad a lányoknak.
Én nagyon fellelkesedtem, de mivel a kis sportcipőmben nyakig vizes és saras lettem, azonnal tudtam, hogy muszáj lesz először gumicsizmával ellátni az egész családot, csak utána indulhat a móka. A lányoknak már van, én holnap veszek magamnak. És utána ezeket velük is el akarom játszani. Csak nem tudom mikor, mert az élet ám náluk is besűrűsödött. Elkezdtek járni Girlguiding-ra is, ami afféle lánycserkészcsapat és ott a kori, és az az Urban Explorers is elvesz egy délutánt... nem csoda, hogy a tanulással is lemaradtunk, mert ezeken a napokon nincs szívem este 6-7 körül leültetni őket még egy kis magyarozásra, ha hétvégén utazunk, akkor is elmarad az okulás. Szóval van mit pótolni, de azt gondolom ez a természetes, hogy egy idő után fontosabbak lesznek a helyi dolgok, mint az otthoniak. Ami nem azt jelenti, hogy ne lennének fontosak a gyökerek, inkább csak azt, hogy most újakat is csinálunk.

Idilli látvány, ahogy a három gyerek együtt tanul az asztalnál - de azért bevallom, Kisbende bár nagyon lelkes, inkább csak akadályozza a tanulást, mint segíti. Ha megjelenik, azonnal felbomlik a fegyelem. Pedig úgy tűnik erre nagy szükség lesz mostantól. Mert nagy a tét.

Az egyik hátránya annak, ha az ember csak úgy belecsöppen egy országba és nincs aki eligazítsa, hogy fogalma sincsen egy csomó lehetőségről. Én például eddig nem igazán tudtam, hogy mi az angol grammar school és a secondary school között a különbség. Mint kiderült, ég és föld.
Mivel Bíbor idén ötödikes és a primary csak hat osztályos, tehát már most el kell kezdenünk kiválasztani, hogy hol tanul majd tovább. Mivel a jelentkezési lapokat éppen egy év múlva kell leadni, ez egyáltalán nem korai. Mivel fogalmam sincsen, hogy mit csinálunk és hol leszünk egy év múlva, úgy gondoltam egyenlőre tegyünk úgy, mintha maradnánk. Ami nem biztos, de az egyre valószínűbbnek tűnik, hogy ha nem kezdünk el készülni, akkor egy komoly esélyről maradunk le.
Miután Zsuzsi nevű olvasóm felhívta a figyelmemet arra, hogy ha Bíborka lányom ilyen okos, esetleg érdemes lenne grammar schoolba jelentkeznie, majd néhány hosszú levélben leírta, hogy ez mit is jelent, (amiért elképesztően hálás vagyok neki!) kicsit utánanéztem a neten a dolognak.
Nekem az derült ki (de javítsatok ki, ha tévedek) hogy a grammar school az itteni elit-középiskola, ahová az okosabb gyerekek járnak, ráadásul ez ingyen van. Mivel a magániskolák éves díja olyan 10-15-20 ezer font között van (átszámolva alsó hangon is 5-10 millió Ft egy évben, ami ez egy felnőtt angol átlagember éves keresetének a fele, és akkor még csak egy gyerek után fizet tandíjat...) így ezt az összeget még az itteni keresetek mellett is kevesen tudják kifizetni. Hitelt vesznek rá, nagyszülők fizetik, vagy épp eladják a házukat miatta. (bizony ilyen is van...) Nem csoda hát, ha a grammar schoolba sokan vágynak. Ráadásul az itt tanuló gyerekeknek egyenes útjuk van az egyetemre, jó állásba - mindezt megfejelve azzal, hogy az utóbbi tíz évben az angol kormány fokozatosan csökkentette a grammar schoolok számát, mondván, hogy nem kell ez az elitista képzés.
Tehát a helyzet most az, hogy a megmaradt néhány grammar schoolba 15-20-szoros túljelentkezés van. A legjobbakat egy 11-Plus nevű teszttel választják ki. És erre ma már egész kis iparág épül, amely a gyerekeket egy-két év alatt felkészíti rá, de van, aki már négyéves korától erre trenírozza a gyerekét. A magántanár ára 50-100 font óránként (15-30 ezer Ft...) és olyan elfoglaltak, hogy előfordul, hogy csak hajnal 5-kor vagy este 10-kor tudnak foglalkozni a gyerekkel - a szülők persze ezt is vállalják, mert iszonyú stresszben vannak az egész vizsga miatt. Sokat is cikkeznek erről mostanság az újságban - hogy vajon megéri-e. A szülők szerint igen, mert a grammar school-ok nagyon jók, ám a szakemberek egyre inkább a fejüket csóválják. Egyfelől minden olyan vizsga, amire éveken át készülnek marha stresszes. Itt 10-11 éves gyerekek vizsgáznak, sok elájul, elhányja magát a vizsga alatt, olyan nagy rajta a nyomás. És micsoda brutál kudarc, ha oda a sok-sok évnyi tanulás...
Én kicsit vívódom, hogy belevágjunk-e a felkészülésbe - nyilván nem magántanárral, hanem anyuci segítséggel. Vannak nagyon jó kis honlapok, ahol megnéztem, hogy mégis milyenek ezek a tesztek.
Háromféle van. Van matek, ami elég széleskörű és alapos tudást igényel, de nem megcsinálhatatlan és voltaképp csupa olyan dolog van benne, amiket amúgy is tanulunk, mert benne vannak a tananyagban.
A másik az angol, ami leginkább szövegértést jelent - ez az idegen nyelv miatt kicsit talán nehezebb falat, de szerencsére éppen ez Bíbor legerősebb oldala, tehát ezt szívesen is tanulja, nem lesz vele gond. (A belinkelt tesztben éppen egy Shakespeare szövegrészletet kell megérteni, ami amúgy egyébként nem könnyű még az anyanyelvű gyerekeknek sem. De azért ez nem reménytelen.)
Van egy non-verbális teszt, ami amúgy akár egy sima IQ teszt is lehetnek. Érdemes ránézni - az egyes feladatok nem megcsinálhatatlanul nehezek, de rengeteg van belőlük, és csak egy-másfél órája van rá a gyereknek. Iszonyúan pörgős, nem lehet felette sokat elmélkedni. De azért szerintem ezt szívesen csinálgatnák a gyerekek.
Az igazi feketeleves a verbal teszt, ami tényleg durva. Ehhez ugyanis tényleg nagyon jól kell ismerni a nyelvet, mert itt kifejezetten ráhajtanak a különleges jelentésű szavakra, hogy ezekből mennyit ismer a gyerek, tudja-e mit jelentenek. Sok köztük a latin eredetű, amik nekem még mennek - de persze sok más is van, és Bíbornak azért ezek igazi kihívást jelentenének. Szóval kérdés, hogy én mennyire tudok ebben segíteni és az is, hogy ő mennyire szívesen magol idegen szavakat...Mondjuk egyikünknek sem árt, de azért mégis kényes pont.
Ezzel amúgy még nem nyaggattam a gyerekeket, egyelőre anyagokat gyűjtök neten és majd a könyvesboltban is. De mindenképp belevágunk. Persze nem olyan stresszesen - de remélem hatékonyan.

Lassan kezdjük kóstolgatni az idei tananyagot - a magyart és az angolt is. A különbség persze ordít. Nem is kicsit.

Hivatalosan már nem tartozunk a magyar közoktatás szárnyai alá, mert a jegyzőnél bejelentettük, hogy külföldre költöztünk és ezzel felfüggesztettük gyermekeink magyar tanulói jogviszonyát. A jó hír, hogy ezentúl semmiféle osztályzóvizsga réme nem lebeg felettük. Ez azonban számomra csak formalitás - ugyanúgy megvettem a tankönyveket, mint tavaly, és ugyanúgy folytatjuk a tanulást is.
Pontosabban egészen máshogy - eldöntöttem ugyanis, hogy idén sokkal lazábban fogjuk venni az itthoni tanulást és sokkal élvezetesebben. Az elmúlt egy év ugyanis rajtam is sokat változtatott és sokat vesztettem a kezdeti poroszos lendületemből. Amúgy szerintem ez volt a legnehezebb kihívás, hogy én magam képes legyen elengedni a számonkérő stílust, a gyerek sürgetését, és automatikus ledorongolását, ha valami nem megy neki. Szánom-bánom, de csak azzal tudom mentegetni magam, hogy ezt tanultam, láttam, tapasztaltam egész életemben. Azt, hogy másként is lehet, sőt, másként sokkal hatékonyabban lehet, csak itt tapasztaltam meg.
Mostanra szépen összecsiszolódtunk a gyerekekkel - nem kell már megküzdeni érte, hogy leüljenek a feladatok mellé, mert számukra ez már természetes. De hogy például mennyi az a tananyag, amennyit át lehet velük venni egy nap, azt nekem kellett finomítani. Kezdetben 2-3 óra is simán elment délután a tanulással, ami valljuk be rémesen sok. Persze ebben az is benne volt, hogy akkor még jóval lassabban ment nekik, sokkal többet húzódoztak, különösen ha nehéz feladat volt.
Most már egy-másfél óra a maximum, és megegyeztünk, hogy napi három feladatot kell elvégezniük - ez persze három témakört jelent, változó feladatmennyiséggel, amit a napi lelkesedésükhöz, fáradtságukhoz és az idő előrehaladtához igazítok, sokkal rugalmasabban, mint tavaly.
A legnagyobb változás azonban számukra, hogy radikálisan áthelyeztem a súlypontot a matekról a zenére. Így hát minden nap furulyával kezdünk. Mit mondjak, ennek természetesen jóval nagyobb a sikere, mint a mateknak, amit már csak minden másnap tanulunk (ezt az újdonságot is örömmel üdvözölték) viszont ragaszkodom hozzá, hogy minden nap legyen hangos olvasás (én a magyart preferálnám, de ha van angol házi, akkor természetesen az kerül elő, ennek az opciónak főleg Borsi örül, aki angolul sokkal jobban olvas, mint magyarul) A matek váltópárja pedig a környezet lett, ami amúgy őrült nagy csalódás számomra, mert amennyire pimfli, semmi kis témakörök vannak az első két évben, ez a harmadikos-negyedikes nehéz ráadásul szörnyen unalmas. Nem értem, hogy ezeket miért így állították össze, de valahogy az én fejemben nem állt még össze, és addig nagyon nehéz nekik átadni, ezért hát egyenlőre még csak a játékos bevezetéseknél tartunk.
Az angol suliban viszont már dübörög a tanév. Egészen fura és más dolgokat tanulnak itt, és én is annyira élvezem, hogy velük együtt tanulok.
Borsiéknál például most épp India a fő tananyag - erre építenek fel mindent. A földrajzot, az óra tanulását (hánykor ébred egy indiai nő, mi a napi munkája, mit hánykor csinál) tanulják a helyi ételeket (kóstolóval persze) és az indiai vallás alapjait. Borsi persze teljes lelkesedéssel vesz részt a munkában - ma például egy Barbie babáját öltöztette be száriba, és holnap azt viszi magával a suliba. Alufóliából még egy kis vödröt is eszkábált neki, amit a fején vihet majd.
Bíborék fő témája Egyiptom, és az egész osztályteremben mindenütt piramisok, hieroglifák függenek. Most épp pille palackból gyártanak kanópusz edényeket (amelyekbe a múmiák belső szerveit tartották) és már egész profin felismeri az egyes állatfejű isteneket. Mit ne mondjak, hálás tananyag, és a gyerek totálisan el van varázsolva tőle.
Matekból Borsiék a százas számkörben adnak össze és vonnak ki, emellett a szorzótáblát gyakorolgatják (ez kb a magyar tanagyagnak felel meg) Bíborék meg most épp az ezres számkörben végzett kivonásokat nyomják, ami otthon tavaly már volt neki, így most örül, mert ez jól megy neki.
Angolból természetesen hasítanak - Bíborról egyre többször derül ki, hogy olyan szavakat is ismer, aminél nekem elő kellene venni a szótárat (én nem tudtam, hogy a sántikál mi angolul, ő meg simán belerakta egy fogalmazásába, de múltkor újságolvasás közben is kisegített) Borsi meg a kiejtésünk szokta javítgatni, ami amúgy sokkal idegesítőbb, mert én a különbséget se hallom, ám őt meg idegesíti, hogy nem azt mondjuk, amit ő megszokott.
Persze a legnehezebb a két gyereket összehangolni - Bíbor szíve szerint egész délután csak olvasgatna, Borsi meg folyamatosan kéri a feladatokat, van, hogy simán a dupláját is elvégzi, mint amit meg akartam csinálni vele. Vele az a nehéz, hogy leállítsam, és este 9-kor már ne engedjem meg, hogy nekilásson egy újabb adag feladatlapnak. Bíborral meg azért küzdünk, hogy legalább evés közben letegye a könyvet, amiben sajnos anno az én szüleim is csődöt mondtak.
A különórák még mindig függőben, ami azért idegesít, mert addig én magamnak se tudok semmit tervezni. Borsi persze egyetlen lányként itt is focizni jár (az oviban is járt, és ott is egyedül volt) de a bokszot kategorikusan megtiltottam neki. Igen, tudom, hogy női bokszolók is vannak, de nem érdekel, ennyire ne legyen fiús csak.
Remélem, hogy ez az év tényleg könnyebb lesz számukra, mint a tavalyi, és próbálok én is szárnyakat adni nekik, nem pedig lehúzni őket. Hogy az, amit a magyar tankönyvekből kimazsolázok, tényleg plusz tudás legyen számukra, ne pedig plusz teher. Ez most még nem dőlt el.

Komoly mulasztás, hogy még soha nem írtam a gyerekek iskolájának udvaráról. Pedig olyan nagyon jó, hogy én az első pillantásra beleszerettem. És annyi minden van benne, hogy megér egy önálló bejegyzést.

Először is hatalmas - tudom, ez adottság. Igen, itt az összes iskola, amit eddig láttam meglehetősen új építésű és komoly méretű udvarral rendelkezik. Nem tudom, hogy ez egész Angliában általános-e vagy csak errefelé, de nekem nagyon tetszik, hogy ezeket az iskolákat a gyerekek kedvéért tervezik. Nincs körülötte lakóház, és jó nagyra kanyarítják a telket. Így senkit nem zavar, hogy a gyerekek ott üvöltöznek a szünetekben, és mivel van hol, az sem baj, ha szaladgálnak. Hogy ez a kettő mennyire nem magától értetődő, azt csak az nem érti, aki nem járt még Magyarországon iskolába, nálunk a gimiben például annak idején az udvarra se lehetett lemenni amikor szünet volt, nemhogy ott szaladgálni le a fölös energiákat.
Itt ez másként van. Nekem nagyon szimpatikus, hogy minden alsó tagozatos osztálynak van saját elkerített udvara (ez a Reception Yeartől a másodikig terjedő időszak) hiszen tény, hogy az ötéveseket hiba lenne összeereszteni a 12 éves végzősökkel. Csak a baj lenne belőle, még akkor is, ha véletlenül ütköznek össze.
A kicsiknek hát védett, külön helyük van - ezekben az egyébként nem olyan nagyon kicsi udvarokban van mászóka, homokozó, asztalok amire ki lehet vinni a játékokat és persze hely szaladgálni. A falakon számok, betűk. És tényleg nagyon sok játék - babakocsik, autók, bringák, babaház, kalózhajó, edények, gumiállatok, Lego. És hát mivel Angliában vagyunk (esik időnként) nem csak nyílt része van az udvarnak, hanem egy nagy fedett terasz is tartozik hozzá, hogy rossz időben is ki tudjanak menni a gyerekek.
Az mondjuk magától értetődő, hogy mivel az egész suli földszintes, minden teremnek két ajtaja van - egy az iskola belseje felé, és egy közvetlen az udvarra, tehát bármi van, azonnal ki lehet terelni az ifjúságot. Nem is mindig várják meg a kicsöngetést - ha elfárad egy osztály, vagy épp használni szeretné a kinn lévő segédeszközöket, akkor egy pillanat alatt kinn teremhetnek.
A felsősöknek ugyanis nincs saját udvaruk, így szünetben lehet barátkozni, közösen játszani más osztályokkal is. Ahhoz, hogy ebből ne legyen gond, főleg tér kell. És persze valami, amivel elfoglalják magukat a gyerekek. Itt mindkettőből bőven akar.
Ma összeszámoltam: a sulinak van két füves focipályája (itt szoktak krikettezni is), egy betonozott kosárlabdapályája, egy mászófal, egy favonat, egy fa akadálypálya és hinta egyben, egy fa színpad ülésekkel, egy fa gloriett (olyan 10-15 gyerek tud benne leülni) és egy beton futóversenypálya.
Emellett pedig még egy normál pesti iskolaudvarnyi udvar, ahol rengeteg játék van felfestve a betonra valami speciális, elég vastag festékkel - több ugróiskola, egy társasjáték (a Snakes and Ladder), egy kör alakú akadálypálya, óra, iránytű (betájolva!), és egy hosszú kígyó, amelyben a számok találhatók 1-50-ig. Utóbbiak szemléltető eszközként is használhatóak.
És persze az egészet rengeteg fa veszi körül, egy kis erős rész is van hátul. Tavaly év végén itt keresték a "szörny" lábnyomait, amikor egy feladat kapcsán az egész suli átment szönyvadászba. Elképesztő volt, hogy milyen lelkesek ám a tanárok és a gyerekek is, gyűjtötték a bizonyítékokat, a szőrpamacsokon át a szörny vacsorájának maradékáig. Aztán le kellett írniuk, milyennek képzelik el a szörnyet, mit ehet, hol élhet stb. Teljesen be voltak zsongva egy teljes hétig - Borsi teljesen megette a sztorit, Bíborék évfolyama már nem volt olyan biztos benne, de azért ők is szívesen játszottak.
Szóval egy ilyen udvar ilyesmire is jó. És még mennyi mindenre! De a legfontosabb, hogy rengeteg szabadtéri tornaórájuk van, esőben és hidegben is kimennek, minden egyes szünetben. És én hiszek benne, hogy ha egy gyerek ki tudja szaladgálni magát, akkor utána jobban meg tud ülni a fenekén, ha tanulni kell. És ez mindenkinek megkönnyíti az életét.

Ez az iskola, az udvar felől fotózva. A cerkák alatt szoktak reggelenként sorakozni, ez a betonterület egyben kosárlabdabdapálya is.


Ugyanaz a tér csak a suli felől fotózva. Elől az iránytű-óra, mögötte halványan látszik az akadálypálya és a számkígyó.


Ez az abc kukac.


Ez a Snakes and Ladder. Olyan nagy, hogy a gyerekek bábuként tudnak benne mozogni. Ha a létra aljára lépnek, felmászhatnak, tehát előrébb kerülnek. De aki a kígyó farkára lép, az lecsúszik rajta egy rosszabb helyezésre.


Szünetben itt szoktak mászókázni a nagyok.


Ez meg a falmászó rész.


Most rájöttem, hogy a kicsik udvarát még sose fotóztam le. De majd pótolom! Mert az is nagyon jó!!!

Megvolt az évzáró és a nagy graduation ünnepség, amivel Borsi ünnepélyesen is elballagott a második osztályból, az itteni alsóból és kezdheti az általános iskola komolyabbik részét.

Mindkét lányom kapott valamiféle kitüntetést, amin annyira nem is lepődtem meg, merthogy itt tényleg két kézzel szórják a dicséretet és az ajándékot. Mindenki azért persze nem kapott, de az osztály harmada biztos részesült valamiféle elismerésben, amihez valamilyen érem, szobor is járt. Bíborkám "outstanding creative art" érmet kapott, Borsika "outstanding creative thinker" szobrocskát, ami különleges formája miatt (egy kis táncoló robot van rajta) otthon díszhelyre került. (És kicsit irigységgel töltötte el a "csak" érmet kapó nagyobbikat.
Nekem nagyon tetszett, hogy nem egy általános kaptafára kapták a gyerekek a dicséretet, volt aki a sportért, más a tánctudásáért, jó viselkedésért, egész éves kiemelkedő teljesítményért, de volt olyan, aki azért kapta, mert nagyon barátságos és jószívű. És valljuk be, ez utóbbi tulajdonság igenis ugyanolyan fontos, mint az összes előző, mert ha ilyen emberek nem lennének egy közösségben, akkor az nagyon szomorú hely lenne.
De ami igazán ledöbbentett minket (a lányok se tudtak róla korábban, ezért ők is meglepődtek, különösen Bíbor, aki a magyar iskolarendszert is megtapasztalta) minden gyerek, aki 95%-nál többet volt jelen a suliba 5 fontot kapott. Kápében, kis borítékban.
Ez annyira nagyon erősen eltér az otthoni szokásoktól, hogy jó időbe tellett nekem is megemésztenem, bár a lányok nagyon örültek, és rögtön betették a kis perselyükbe, ahol Wii-re gyűjtenek. (Nincs amúgy zsebpénzük, takarításért, egyéb feladatokért kaphatnak 1-2 fontot.) Persze, ha úgy nézem, a rendszer logikus. A jutalmazásra épít, nem a büntetésre. És az, hogy valaki iskolába jár, az egyetemen is pénzben mérhető, nem árt a gyerekeknek, ha már most is látják, hogy aki rendesen dolgozik, az jól jár. Angliában ráadásul nincs orvosi igazolás, meg szülői igazolás. Ami amúgy nagyon jó, mert nagyon is emlékszem rá, hogy mennyire utáltam otthon, hogy hiába van a gyereknek mondjuk egy napos hasmenése, vagy taknyolása, orvosi igazolást kell szereznem arról, hogy tényleg beteg, pedig egy 8-10 éves gyerekkel amúgy nem rohanna az ember azonnal az orvoshoz. Rossz ez a rendszer, tényleg, mert az orvost is feleslegesen terheli, meg a szülőt is.
Na, ez itt nincs. Aminek a hátulütője az is, hogy Borsika, aki rendszeresen 94%-os hiányzáson állt, egy csomó olyan levelet kapott a suliból, hogy ne hiányozzon már többet és szedjük össze magunkat, hogy elkerüljük a további mulasztásokat és megkérnek rá, hogy orvoshoz, fogászatra, családi okokra hivatkozva ne tartsuk otthon a gyereket. Ami csak azért esett rosszul, mert Borsi kétszer volt beteg, és mindkétszer a suliból küldték haza, tehát tudták, hogy nem családi okokból és a Hawaii nyaralás kedvéért tartjuk itthon. Ám az egyenlevél így is járt.
Ez a hiányzás dolog amúgy itt komoly topik - a sulik versengenek azért, hogy minél jobb eredményt érjenek el, és a lányok azt is elmesélték, hogy nagyon gyakran beszélnek arról az osztályban a tanárok, hogy milyen jó lenne, ha senki nem hiányozna. Bíbor tanára, akit jövőre kap, arról híres, hogy annyira szeretik a diákjai, hogy soha nem hiányoznak, és mindig neki vannak a legjobb eredményei ezen a téren. Szóval be vannak zsongatva a gyerekek rendesen, és aki keveset hiányzik, évközben is kap jutalmat, Bíbort félévkor pl. moziba is elvitték, mert decemberig egy napot se hagyott ki.
Igen, ez a rendszer is igazságtalan, mert mondjuk aki tényleg beteg, annak rosszul esik, hogy ő se pénzt, se mozit, se más jutalmat nem kap. Igaz, büntetést se.
De másfelől, ha jól belegondol az ember, hányszor tartjuk otthon a gyereket azért, hogy még a betegség után kicsit pihenjen, és hányszor mondja a gyerek maga is, hogy még 1-2 napot had maradhasson otthon lábadozás címszó alatt.
Na, itt ilyen nincs - a gyerekek amint kilábalnak a betegségből, arra kérik a szüleiket, hogy had mehessenek újra suliba, mert nem akarják rontani a hiányzásukkal a suli eredményeit. És végül is ez a lelkesedés jó dolog.
Én meg csak vigyorgok, mert ha úgy vesszük, a szorgos suliba járással most kerestek 10 fontot a lányaim. Van olyan jó, mint az év végén adott jutalomkönyvek. Amit amúgy Bíbor osztályában mindenki kapott a tanár néni személyre szóló búcsú-szavaival. Itt ugyanis minden évben új tanárt kapnak a gyerekek, ami lehetne akár traumatikus veszteség is, de én azt látom, hogy szépen be van vezetve ez a dolog. A gyerekek már egy jó hónapja ismerkednek az új tanárokkal, tudják, hogy kinek mi a specialitása, és miről híres a suliban. Ráadásul Bíbor másodtanára az lesz, aki korábban Borsit tanította, így valamennyire még mi is ismerjük. Borsi tanárnénije pedig az, aki kedd délutánonként a kertészkedős klubot vezette, és akit Borsi imádott. De amit igazán várnak a lányok, hogy szeptembertől nem kék, hanem piros pulcsis iskola lesz a Stanton Bridge, így sokkal csinibb egyenruhájuk lesz. Én kicsit kevésbé vagyok lelkes, mert ez azt jelenti, hogy az összes kék pulcsi megy a levesbe, szó sem lehet arról, hogy a tavalyi darabokat felhasználjuk, vagy megörökölje Borsi a nővére jó állapotú darabjait. De a piros tényleg jó szín. És azt mondják, hogy még a fiúknak is tetszik.

Világéletemben nagy könyvmoly voltam, de a kötelező olvasmányokat azért én is utáltam. Kincskereső kisködmön, Pál utcai fiúk, Egri csillagok, Aranyember... kínszenvedés volt mindegyik. Aztán felnőttként újraolvastam ezeket a nagy klasszikusokat, és kiderült, hogy jók. Talán ezért is nem kérdőjeleztem meg eddig a kötelező olvasmányok értelmét. De aztán kiderült, hogy Angliában ilyen nincs. Legalábbis az általánosban nincs. És ez fölvet néhány kérdést...

Szerencsés vagyok, mert mindkét lányom szeret olvasni. Annak ellenére, hogy tavaly nyáron Bíborral már végigszenvedtünk egy kötelező olvasmányt, a Vukot. Nem az olvasás volt igazán kínlódás, inkább a mellé készítendő olvasónapló. Bevallom, ez utóbbi nem volt kötelező. Senki se kérte tőlünk. De úgy gondoltam, hogy jó, ha van valami sorvezetőnk, egy kis füzet tele feladatokkal, aminek a mentén majd számon tudom kérni amit olvasott, hogy lássam, megértette-e.
Így utólag azt mondom - kár volt. Utálta az első pillanattól, hogy ahelyett, hogy szabadon olvashatna és élvezettel belemerülhetne a történetbe, állandóan a feladatokra kellett koncentrálnia. Nem baj, megcsináltuk, és Bíbor a végén egészen megszerette a kisregényt. Utána pedig örömmel fogott hozzá a Kincskereső kisködmönbe - ami aztán félbe is maradt, nem véletlenül. Az én mimózalelkű lányom ugyanis nem szereti a szomorú sztorikat. Különösen azokat nem, ahol meghal valaki. Már a Vukban se tetszett neki a rókák brutális levadászásának naturális leírása, de a Kincskereső, ahol ugyebár már az első fejezetben meghal a főhős kishúga, nem sokra rá az apukája is... Na, itt tette le a lányom a könyvet és nem erőltetem, hogy újra vegye fel. Bár hiszek benne, hogy a könyv a legjobb magyar irodalmi művek egyike, de Bíbor reakciója kapcsán erősen elgondolkodtam azon, érdemes-e olyasvalamire kényszeríteni a gyereket, ami nem tetszik neki, sőt kifejezetten taszítja.
Aztán végignéztem felnőtt fejjel a kötelező olvasmányokat, hogy mégis mit adjak a gyerek kezébe és hirtelen rájöttem, hogy mi volt nekem a bajom mindegyikkel. Ezek fiú-történetek. És ebben a 8-10 éves korban a lányokat nem érdekli a fiúk világa. Grund? Foci? Nemecsek? Halál, sírás, pasik. Unalmas, zavaró, távoli. Egri csillagok? Háború, férfivilág, minimális szerelmi szál. Unalmas, hosszú leírásokkal, karvastag. Még nézni is tereh.
Egy ideig még keresgéltem a tökéletes magyar művet, amit majd odaadok a lányomnak, de vagy az volt a bajom, hogy fiús, vagy az, hogy nem elég szépirodalmi. Mivel Angliában kisebb a magyar könyvek beszerzési lehetősége, lassan elhalt a dolog, és inkább annak örültem, hogy angolul olvas.
Borsi tanára például elmondta év elején, hogy milyen könyveket vesznek idén (lefotóztam az összeset)

De soha nem kérték, hogy vegyük meg, vagy olvassuk el otthon is. Nekem is csak azért lett róla listám, mert Borsi nem tudott az elején angolul, gondoltam segítek neki azzal, hogy itthon is átvesszük. Ahogy hallottam, a feldolgozás abból állt, hogy a tanár elmesélte-felolvasta nekik a sztorit, aztán kirakták az asztalra pár példányát, aki akarta hazavitte, aki nem, az nem. Emellé raktam magyarul a Kis hercegnős könyvet, amit szép lassan olvasni kezdtünk magyarul. Igaz, nem magyar szerző remekműve, de kellemes olvasmány. De azért furdalt a kíváncsiság, hogyan is van ez az angol kötelező olvasmányos dolog, így a múlt heti "literacy" órán rákérdeztem, ugyan mit is kéne olvasni a gyerekeknek, mit adjak angolul a kezükbe.
A válasz szerintem nem lep meg senkit: amit ők olvasni akarnak. Merthogy mi, felnőtt fejjel se szeretjük a kötelező dolgokat, a kisiskolás olvasástanítás lényege pedig, hogy a gyerek megszeresse az olvasást. Semmi értelme, ha kínlódik - olvassa azt, ami érdekli. Ha a foci, a bogarak, a hercegnők, akkor azt.
Na, de mégis, azért hát vannak egyetemes irodalmi értékek ugyebár, kötözködtem szokásom szerint, amiket azért mégiscsak meg kellene ismerni a gyereknek. Hát persze hogy vannak. Van is ilyen lista a suliban, ha akarom odaadják: "significant authors" lista, tehát fontos, jelentős szerzők listája. E szerzők műveit megmutatják a gyerekeknek, akik majd választanak a könyvekből, azt ami őket érdekli. Mondjuk Roald Dahl ilyen fontos szerző - de a fiúk inkább a Charlie és a Csokigyár című könyvét választják, a lányok a Mathildát. Az eredmény szempontjából teljesen mindegy.
Na és Shakespeare? - kötözködtem tovább. Persze, ő is fontos, és igen, vannak művei, amiket el kell olvasni. De majd csak a középiskolában. Ott már meg lehet követelni a gyerekektől, hogy olyasmit csináljanak, ami kötelező, de voltaképp csak azért, mert az "érettségi" kérdéseit valahogy be kell határolni.
Tehát a gyerekek maguk választanak az osztályban-iskolai könyvtárban felkínált dolgok közül, és látom, hogy Bíbor tényleg csakis a lányok, habkönnyű, happy enddel ellátott lányregények közül válogat. (A kedvencei vannak a fenti képen.) De olvas. Nagyon sokat és szívesen. Vajon ez baj? Tényleg már most el kellene kezdenie a komoly irodalmat? Vagy aki olvas, annak megjön ez magától? Én azt remélem, hogy előbb utóbb majd leteszi a rózsaszín cukormázas sztorikat. Én is letettem.