Három gyerekkel irány Anglia!

Szóval nekiláttam a vizsgákat gyűrni. Múlt héten volt az angol, ezen a héten az első matek a háromból. 

Mindezt a költözéssel összeszervezni nem volt valami nyerő ötlet, de nagyon nem lovalom magam bele már egyikbe se. Egyrészt voltaképp tök nyolc, hogy milyen eredménye lesz a GCSE-nek, csak az én hiúságomat legyezgeti, ha jó. Másrészt, meg a költözést is annyiszor lezavartuk már az elmúlt években, hogy a vérnyomásom ez se tudja már igazán megemelni.
Nézem ezt a rengeteg vicket vackot, amivel tele a lakás és pontosan tudom, hogy ha ezek háromnegyedét soha többé nem látnám, akkor nem is hiányoznának.Rémes, mennyi tárgya van az embereknek, és hogy ezek milyen kicsiny töredéke valóban hasznos cucc.
De persze a csomagok nagy részét most is a könyvek teszik ki, komolyan mondom, ez az én nagy keresztem, ez a sok könyv, amit viszünk magunkkal mindenhová. A dobozok legalább 85-90%-ba ez kerül. Pedig isten bizony, én úgy érzem, hogy a könyvek nagy része ott maradt Magyarországon, és azt is érzem, hogy én, magamnak már alig-alig veszek könyvet (legalábbis cipelniveló papírformátumban, hála néked Kindle). De mégis sok.
(Az igazsághoz tartozik azért, hogy ez a "nem veszek könyvet" dolog jó nagy hazugság, ha jól belegondolok, most is épp úton van egy spanyol gyerekkönyv a postán, amit a gyerekeknek rendeltem. Ilyenkor azzal mentegetem magam, hogy hát milyen nehéz is lesz Magyarországon spanyol gyerekkönyvhöz jutni, itt meg házhoz hozza az amazon. De persze ez egyáltalán nem igaz, mert egy köpésnyire van tőlünk a Spanyol Kultúrintézet, baromi nagy könyvtárral, sőt, amikor a férj legutóbb Magyarországon járt, a Wesselényi utcában egy spanyol-francia könyvesboltot. Amúgy is teljesen elbűvöl, hogy úgy érzem most innen Coventryből nézve, hogy Budapesten minden van. Nincs olyan hülyeség, amire ha ráguglizok, ne találnám meg a belvárosban, tőlünk max 20 percnyire.
Legutóbbi nagy felfedezésem, hogy nem csak angol nyelvű iskola van Budapesten, de angol anyanyelvi tanárokkal működő GCSE vizsgaközpont is, ahol a gyerekeim simán letehetik azt az angol érettségit, amit amúgy a világ nagyon sok országában aztán elfogadnak. Persze a célközönség nyilván az angol gyerek, vagy akinek egyik szülője angol, esetleg több éven át élt kinn. De őket heti 2x2 órában felkészítik az érettségire. Potom félmilláért persze, ami azért szerintem nagyon sok, pláne, hogy nekem legalább két gyerekre kéne kifizetni, és nem is egy éven át. (Közben meg ugyebár én erre itten ingyen járok.)
Amúgy ez a GCSE vizsga nem egy nagy truváj, a tanfolyamon tényleg maximálisan felkészítik az embert a kérdésekre. De az idő - na ott el lehet csúszni.
Tudni kell rólam, hogy kifejezetten gyorsan dolgozom. A matekon például azt szoktam csinálni, hogy amikor kiosztanak egy feladatsort, én akkor megyek ki magamnak kávét tölteni, pisilni. Utána visszajövök, nekilátok és amikor a lap végén járok, a többiek akkor még csak a felénél vannak. A tanár amúgy plusz feladatokat szokott nekem hozni pont ezért is. Szóval a gyorsasággal elvileg nincs bajom.
De a vizsgán még én is szenvedtem a nagyon rövid határidők miatt. Egyszerűen mondjuk matekon 1 óra volt 16 feladatra, és ezek között volt olyan is, amin el kellett gondolkodni. Én háromnegyed óra alatt csináltam meg 14 feladatot és bizony kellett az a maradék 10-12 perc, hogy elgondolkodjak kettő nehezebben. Aztán persze még béna voltam, mert visszatértem az egyik olyan feladatra, amit már megcsináltam és azt gondoltam, hogy rossz a megoldás, így pánikba esve az utolsó pillanatban kihúztam a jó megoldást és odakanyarítottam a rosszat. Hát ennek nem örülök. De még van két vizsga, ahol feljebb húzhatom a jegyem.
A magyar érettségin olyan emlékeim vannak amúgy, hogy kicsit sem kell sietni, rengeteg idő van, és miután már megcsináltam a feladatokat és ellenőriztem és kijöttem, még akkor is maradt olyan egy-másfél óra. Semmi sietség nem volt bennem, az tuti.
Az angol hasonló érzés volt. Két óra alatt kellett hat fogalmazást megcsinálni, három szövegrészlet alapján. Az első három feladatban meghatározott szempontok szerint kellett elemezni a három szöveget. A negyedik feladatban összehasonlítani két szöveget. Aztán az utolsó két feladat két újságcikk, blogbejegyzés, vagy levél megírása. Az egyik téma most a Facebook volt, hogy vajon elidegeníti az embereket vagy sem. A másikban egy levelet kellett írnom a környékbeli Nyári Fesztivál szervezőjének, hogy mit javasolok, milyen programokat csináljanak. Igazából nekem ez az utolsó kettő elvileg nagyon könnyedén megy (hiába no, ez a szakmám, írok egész nap) és az első rész se nehéz, hiszen magyar szakot végeztem az egyetemen, elemezni azt tudok. Nyilván itt csak az angol nyelvtanon, helyesíráson lehet pontokat veszíteni, de mivel az első részben ezt nem értékelik, nem sokat számít. A másodikban annál inkább.
Nos, nem árulok el azt hiszem nagy titkot: hat fogalmazást-elemzést két óra alatt elég kemény meló megírni. Konkrétan a kezem fájt utána.
És nem vagyok igazán elégedett. Egyfelől nem tetszettek igazán a szövegek, nem éreztem, hogy sokat tudnék írni róluk, az egyik olyan nehéz szöveg volt, hogy elég sok időt eltöltöttem az elolvasásával, és valahogy úgy érzem, hogy a szabad fogalmazásaim se lettek zseniálisak. Arra pedig egyáltalán nem volt időm, hogy újraolvassam amit írtam és ellenőrizzem mondjuk vesszők vagy helyesírás szempontjából.
De hát ez is csak ugyanarról szól: idő, idő, idő.
Megjegyzem, nem csak az én panaszom ez. A litván matektanár barátnőm pl. tavaly az angolon azért vérzett el és szerzett D-t, mert nem volt arra sem ideje, hogy az utolsó fogalmazásba belekezdjen. Idén már meg se próbálta az emelt szintű érettségit, maradt az alapon. A matek csoporttársaim pedig kivétel nélkül azt mondták, hogy az utolsó 2-3 feladatba bele se tudtak kezdeni, mert nem volt rá idejük.
Szóval a fene se tudja, hogy milyen jegyre számíthatok. Az majd csak augusztusban fog kiderülni, merthogy a ponthatárokat mindig utólag húzzák meg, attól függően, hogy milyen az átlagos eredmény. Van olyan, hogy egy évben nehezebb a feladatsor, sokan elbuknak - akkor kicsit lejjebb viszik a ponthatárokat. Ha túl sokan, túl könnyen megugorják, akkor feljebb viszik. Szóval az én eredményem attól is függ, hogy mások hogyan teljesítenek. Meg persze attól is, hogy megy a geometria pénteken és a statisztika kedden. :-)
Persze az eredmény, ahogyan mondtam, nem sokat számít. Az már csak a hab a tortán. Ami igazán lényeges, hogy kiderült: 1. A matek nem mumus, igenis egy szerethető, izgalmas tantárgy. 2. Nem is olyan vacak már az angolom, ahogyan gondoltam. Persze nem tökéletes - de ezen már nem görcsölök. Soha többé.

Szóval, mint mondtam, eredetileg nem is igazán érettségizni akartam, hanem angolt tanulni, és erre a szomszédban tartott GCSE tanfolyam tűnt a legegyszerűbb, legolcsóbb megoldásnak. Persze félve mentem el, mert hát azért ez nem nyelvtanfolyam - érettségi előkészítő, ahol tudtam, anyanyelvi angolokkal kell megküzdenem a felvételért.

Igen, most sokan azt fogjátok mondani, hogy nem kell ez a kishitűség, mit játszom az agyam, nyilván tök jól értek már mindent angolul, és persze, valahol igaz ez is. Sokat olvasok, sokat nézek sorozatokat (ja, a bűnös szenvedély) és többet értek, mint amennyit nem.
Másfelől azonban ott van bennem mindig a kétely - mert hát nincs olyan nap, hogy ne hallanék új szót, (most már a gyerekektől is egyre többet) nincs olyan könyv, (hö, mit könyv, olyan oldal!) amelyben ne találnék olyan szót, olyan kifejezést, amiről fogalmam sincsen, hogy mit jelent. Ha pedig írni kezdek, abban is mindig van hiba.
Nagyon messze vagyok még attól, hogy elégedett legyek magammal - bár nyilván hosszú utat megtettem már, és egyre kevesebb erőfeszítést igényel az, hogy idegen nyelven fejezzem ki magam, vagy ezzel foglalkozzak bármilyen szinten is. De kétségeim vannak, hogy lesz-e ebből valaha is tökéletes vagy legalábbis olyan jó, ahogyan én szeretném. Persze az én mércém magas, azt nehéz lesz valaha is átugrani.
A GCSE kurzusra viszont úgy tűnik jóval alacsonyabbra helyezték. És nem csak azért, mert bejutottam, hanem mert amikor kézbe kaptuk a feladatlapunkat is, kiderült, hogy a maximális 25 pontból 23-at értem el, a bekerüléshez pedig 15 is elég volt, szóval ettől azért kicsit megnyugodtam. (Pláne, hogy ráírták a fogalmazásom mellé, hogy ugyan teljességgel félreértettem, miről kell írni, de mivel nagyon jól fogalmazok, ezért csak egy pontot vontak le a hibámért.) Hát igen, így kell égni és mennybe menni egyszerre.
Ez a tanfolyam, ahogyan a matek is, főleg britekkel van tele. Nekem kicsit meglepő, hogy néhány 60-70-es idősebb részt vevő is van, méginkább, amikor hamarabb kapják elő a tabletjüket és a Kindle-jüket, mint én.
Természetesen ez a tanár is tündéri aranyos - itt az angoloknál amúgy még egyetlen tanfolyamon se találkoztam olyan tanárral, aki ne szívvel, lélekkel csinálta volna a munkáját, és mind nagyon felkészült, nagyon profi. Minden egyes alkalommal azt érzem, hogy van egy cél, ami felé megyünk és lépésről lépésre odavezetnek majd, ahol nekem a végén lennem kell. Ez amúgy elég jó és biztonságos érzés.
Az első témakör, amit most veszünk, az a szövegértelmezés. Bevallom, ez nekem nagyon nehéz, főleg a szövegek természete miatt. Mert hát ugyebár nekem nincs meg az a kulturális hátterem, ami sok esetben elkerülhetetlen.
Az első szöveg, amiről beszéltünk egy rövid, kis háromsoros volt:  
Ez olyan klasszikus reklám errefelé, mint nálunk otthon a Müszi vagy a "mert ez műanyag" és mindenki már dúdolja is. Természetesen én soha nem is hallottam róla és első percben nem is értettem, hogy ez az utolsó három szó micsoda, hogyan is kéne kiejteni, mire is vonatkozik.  Itt azért a britek tagadhatatlan előnyben voltak. De aztán egész órán erről beszélgettünk és magukról a reklámokról - mi mindent kell bennük nézni, hogyan is kell értelmezni, és mi annak a módja, hogy ezt a tudást esszébe öntsük.
Merthogy természetesen nem önmagáért való beszélgetés volt ez - a célja az volt, hogy felkészítsen minket az első dolgozatra, amit október közepén írunk, és aminek keretében egy reklámról kell írni, hogy szeretjük vagy gyűlöljük.
A következő órán Philip Larkin "I remember, I remember" című verse volt a téma, aki Coventryben született és a város leghíresebb szülötte, költő. Én még soha nem hallottam róla ezelőtt. De most elővettük egy versét, azt elemezgettük, boncolgattuk, miket lehet kiolvasni belőle. Persze itt is kijött a hátránya annak, hogy nem az angol az anyanyelvem - merthogy a fene se tudta, hogy a "squinnied" olyan szó, amit ő talált ki, én azt hittem, hogy csak én nem ismerem. Aztán az is kiakasztó, amikor az ember minden egyes szót ismer, a mondat értelme még sem áll össze, mint a vers híres utolsó sorában: 'Nothing, like something, happens anywhere.' Mondjuk utána, kicsit meggugliztam, és kiderült, hogy ezért ezzel sok más embernek is gondja van, még az anyanyelviek közül is. Merthogy ez nem egy könnyű vers, és maga a költészet amúgy se feltétlen könnyen érthető dolog.
Mindenesetre hihetetlen izgalmas utazás ez nekem, figyelni, hogyan is tanulnak mások irodalmat, költészetet. Feltűnő különbség, hogy itt sokkal inkább szövegközpontú az értelmezés, mint amit Magyarországon csinálunk. Én ilyen szintű elemzéseket eddig csak az egyetemen hallottam (Na ja, a gimiben meglehetős szar magyartanárom volt). Természetesen nem hangzott el "a költő azt gondolta" kifejezés, ha mégis, akkor szigorúan alá kellett támasztanunk azzal, amit olvastunk. Nagyon erőteljesen visszafogott a tanár minden szárnyalást, fantáziadús következtetést: csak a szöveg volt, és a szerző, akiről rajtam kívül mások se tudtak semmit. Ám ha jól következtettünk, akkor a tanár megörvendeztetett minket néhány életrajzi adatmorzsával, amiből óra végére amúgy nagyszerűen összeállt a kép arról, ki is volt ez a fickó és miért írt ilyen verseket.
Az óra menete amúgy elég szigorú - a napi szövegelemzés után minden alkalommal nyelvtan jön. Mikor használunk kettőspontot, mikor pontosvesszőt, hová kell aposztróf, hová vessző. Úgy tűnik, ezzel sok embernek gondja van, ezért bőven kapunk gyakorlatokat, teszteket. Mindezt fellazítva egy kis szünettel, teával, kávéval és máris eltelik az a két és fél óra.
Bírom nagyon amúgy, hogy a tanár olyan rendes kis flanelinges, kordgatyás, ősz hajú, szemüveges angol prof - de amikor elkezd magyarázni, akkor énekel, táncol, hangokat utánoz (és nem túlzok) mindent megtesz, hogy közel hozza hozzánk az anyagot, hogy élvezzük, hogy jobban megértsük.
Lecke persze itt is van, de nem annyi, mint a matekon, ahol most körülbelül tíz oldalnyi egyenletet kell megcsinálni gyakorlásképp. Angolon most fő feladatunk, hogy elkészítsük előre azt a bizonyos fogalmazást (esszét) az általunk szeretett vagy gyűlölt reklámról. A téma előre meg van adva, és otthon tucatnyiszor is megírhatjuk, ha akarjuk - elküldhetjük a tanárnak emilben, ő kijavítja, elmondja a véleményét és megírhatjuk újra és újra, hogy jó legyen. A vizsgára vázlatokat szabad elvinni - de magát a teljes szöveget nem. Azt ott kell megírni.
Én jó sokáig halasztottam a feladat elvégzését - akár könnyű is lehetett volna és össze is csaphattam volna, de valahogy mindig úgy adódott, hogy volt más teendőm, ez meg mindig utolsónak maradt, amikor már késő volt, álmos voltam, ötlettelen. Mivel a múlt héten már próbavizsgát írtunk a szövegből, nem lehetett tovább halasztani, én meg már épp kezdtem kétségbe esni, hogy mi lesz itt egész évben, ha már az első tesztfeladatnál feladom, mert nincs rá időm, hogy kidolgozzam.
Ráadásul a mellettem ülő litván csaj azt mesélte, hogy ő is tavaly mindkét tanfolyamot egyszerre csinálta, de az angolon elbukott - főleg, mert nem vette komolyan ezeket a tesztfeladatokat, amik év közben voltak, gondolván, hogy úgyis a végső, nagy vizsga számít, aztán jól meglepődött, hogy az 60%, és a beadandók azért egy combos 40-ot érnek, amit így ha elront vagy elbliccel az ember, komolyan csökkenti saját esélyeit a jó jegyre. (Ezt ugyan most is előre megmondták, de az ember hajlamos ilyeneket elfelejteni...)
Az utolsó pillanatban szerencsére összekaptam magam - a próbavizsga eredménye jó lett, jövő héten jön az igazi, de most már nem félek, mert megvan mit írok, elégedett volt vele a tanár és nem is volt olyan sok hiba a szövegben, amit írtam, mint amennyit gondoltam, hogy lesz. Másfél oldalon olyan tíz hiba - ebből 7 vessző. Szóval most azt kell gyakorolni - meg észben tartani a szabályait. Teendő tehát van - de pánik nincs. És ez jó.

A lányaim mondogatták ugyan, hogy a mai, utolsó napon vizsgázni fogunk korizásból, de én nem nagyon hittem nekik. Nekem ezt senki se mondta, meg aztán annyit nem tudunk mi, hogy ez bármilyen vizsgára elég legyen. De persze végül nekik volt igazuk.

Bevallom, ma aztán tényleg nem akartam korizni menni. Az elmúlt hetekben annyira sok munkám jött össze, hogy szinte minden éjjel 3-4-ig fenn voltam, délelőttönként csak a túlélésre játszottam, majd délben Kisbendével ágyba bújtam, hogy délután ember legyen belőlem. Minden nap megfogadtam, hogy most aztán korán elmegyek aludni - de aztán minden este újra ott találtam magam a gép, a vasalódeszka vagy a tévé előtt és azt vettem észre, hogy már megint túl késő van.
Ehhez az egyre növekvő ólmos fáradtsághoz hozzájött, hogy ma nem aludtam délben, mert a bőröndöt pakoltam, és a feszkó, mert utálok utazni. Persze, hogy várom Magyarországot, de közben utálom is, hogy felforgatódik a megszokott napi rutinom, hogy ez a kétszer két órás út (repcsi és busz) valójában egész nap tart. Aggódom már előre, hogy Kisbende hogy fogja bírni a bezártságot, hogy nem szaladgálhat - és hogy fogom én bírni, amikor majd a reptéren bepótolja rohangálási igényét.
Aztán kiderült, hogy nem tudom bepakolni a bőröndöm, mert egyszerűen túl sok cuccot vettem a szeretteimnek és ha magunknak nem is pakolok ruhát, akkor se fér bele, amit kiterveltem. Aztán az is felidegesített, hogy vírusos lett a gép és nem tudtuk kinyomtatni a beszállókártyát, megvenni a buszjegyet. A hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy senki nem fog értem jönni a reptérre, mert vagy túl korai, vagy túl késői az időpont.
És akkor már úgy éreztem, hogy talán nem is ér ennyit az a pár nap, és mintha ólomsúlyok lennének a vállamon, még kiegyenesedni is fájt. Na ehhez a kori már tényleg nem hiányzott. Csak viszi az időt morogtam, mikor annyi dolgom lenne, ráadásul még fáradtabb leszek, amikor megjövök, és a fenének se kell az egész.
De persze elmentünk. Nem miattam. A lányok miatt. És ha már elviszem őket, akkor persze, hogy én is korizni fogok. Akkor már csak azért imádkoztam, hogy legalább ne törjem össze magam, mert az már tényleg nem fér bele.
Fura dolog ez, de amikor a jégre léptem elmúlt a nagy fáradtság. Nagy vigyorogva jött a tanár, hogy akkor ma vizsga. És szépen elkezdtük csinálni a gyakorlatokat. Az első feladat rögtön az volt, hogy üljünk le a jégre és álljunk fel egyedül. Aztán siklás előre, megállás, kanyarodás. Mindenkinek ment, így megpróbálkoztunk a ketten szint feladataival is: siklás hátrafelé, halacska, szlalom... és igen, meglett a kettes szint is. Hogy ne bízzuk el magunkat, néhány dolgot kipróbáltunk a hármas szint feladataiból is - ugrás (ez állati ijesztő, és szinte mindenki el is esett, aki megpróbálta de én nem!!!) egylábon korizás (nem mondom, hogy magasra emelem a lábam, de nincs a jégen) és halacska hátrafelé (na, ez nem megy, egy kicsit sem, amúgy az egész hátrafelé korizás nem nagyon megy. Csak néha sikerül siklani, és akkor se arra megyek, amerre akarok...) De ezek a feladatok majd csak a következő tanfolyamon kerülnek elő, most csak kóstolgattuk mi jön, és tök jó, hogy azért annyira nem reménytelen a helyzet.
Ráadásul annyi kedves gesztust kaptam - a korikölcsönző sráctól, aki rám nézett és már hozta a méretemben a korit, meg se kérdezte, hányas kell. A szintén korizást tanuló anyukától, akivel tök jól eldumáltunk siklás közben, és akivel nagyon egyformán gondolkodunk. És ott volt még a parton álló kedves anyuka is, aki lefotózott minket az új kis Nikonommal. A kép nem tökéletes, de tényleg rémesek a fények és nem kérhettem meg egy vadidegent, hogy ugyan már kezdje el beállítgatni a gépet.
Végül teljesen kivirulva jöttem haza, tele energiával, amit elsősorban ruha hajtogatásra és vacsikészítésre használtam fel, de hát ezeket a munkákat is meg kell csinálni. A félelmeim is elmúltak és valahogy a dolgok is rendeződtek. A gép új életre kelt a férjem keze által és kinyomtatódott, amire holnap szükségem lesz, a nővérem telefonált, hogy a férje mégis értünk tud jönni és egy vákumzsák segítségével a cuccok is befértek a bőröndbe, és csak tényleg 1-2 apróságot kellett itthon hagynom.
Szóval csak annyit mondhatok: a koripályán jó energiák keringenek.

Tegnap megkapták a lányok az angol iskolai bizonyítványukat. Ez sok meglepetéssel járt, de mindegyik nagyon jó volt.

Itt ugyanis az a szokás, hogy a bizonyítványt nem az utolsó napon vagy évzárón adják oda, hanem 1-2 héttel korábban, hogy a szülőnek ha bármi gondja van vele, vagy megbeszélnivalója, akkor legyen erre bőven ideje.
Az is furcsa nekem, hogy a kapott iratnak (amit alant be is scanneltem) semmiféle hivatalos kinézete nincs. Nem bőrkötéses, nincs lepecsételve, még egy aláírás sincsen rajta. De rákérdeztem, hogy ez szerintük a magyar iskolának elég igazolás lesz-e, hogy idejártak, és azt mondták, hogy más nincs. Mindenki ezt kapja.
Mivel mi otthon is szöveges értékelést kaptunk, az nem nagy meglepetés - az annál inkább, hogy itt az igazgató is ír pár sort a gyerekről, hogy szerinte hogyan illeszkedett be és a gyerek is megírja, hogy szerinte ő mit tanult ebben az évben és hogyan érezte magát.
Az is más, hogy nem valamiféle ünnepség keretében adják át a bizonyítványt, hanem egyesével behívják a szülőket és amikor odaadják szóban is összefoglalják annak tartalmát, illetve a szülő is kérdezhet, hogy ha valamit nem ért.
Megjegyzem, én sok dolgot nem értettem, ezért elég sok dolgot kérdeztem, de mentségemre legyen szólva, ez tényleg nagyon más rendszer.
Az biztos, hogy mindkét lányt nagyon-nagyon megdicsérték. Okosak, jók, tehetségesek. És ami nekem teljes döbbenet, mindketten az osztály élvonalába tartoznak.

Borsika az elején nehezebben illeszkedett be, hiszen ő korábban még nem járt suliba, és bár tudott írni-olvasni kicsit nehéz volt számára, hogy most mindezt egy idegen nyelven is tudnia kellene. Ráadásul azért bármilyen laza is az angol rendszer, azért mégiscsak más egész délelőtt tanórákon ülni, mint ovis módon az udvaron játszani. Ráadásul ő egy szót se beszélt angolul, így amikor konfliktusba keveredett valakivel, akkor az elején bizony odacsapott, a tanárával se értették meg egymást.
Mostanra minden gond a múlté - Borsika bizony alaposan elbájolta a tanárait és az osztálytársait. Nagyon kedvelik, népszerű, és a tanárnője külön kiemelte, hogy nagyon érdeklődő, mindig lelkesen tanul és nagyon okos. Mutatott is valamiféle táblázatot, hogy az osztály átlag 4-es, Borsika pontszáma viszont 14-16 között van, attól függően milyen tantárgyról beszélünk. Szóval nagyon elégedettek vele. (Külön érdemes megnézni, hogy Borsika hogyan értékelte a tanévét, és hogy mennyire jól szépen ír angolul...)








Bíborka még több meglepetést okozott. Még a múlt héten amikor felmérték a gyerekeket, a tanára döbbenten mesélte, hogy Bíboré lett a legjobb szövegértés teszt az egész osztályban. Bizony, még a született angol gyerekeket is lepipálta. Azóta át is rakták a legjobb olvasócsoportba, tehát "free reader" lett, ami azt jelenti, hogy szabadon választhatja mit olvas, akár otthonról is hozhat könyveket.
Az is kiderült a múlt héten (és ez engem nagyon meglepett) hogy három gyerek az osztályból jövőre nem ötödikes lesz, hanem évet ugrik és rögtön hatodikba megy. Bíbor el is szomorodott, mert Georgia, a legjobb barátnője is elhagyja így az osztályt. Utánaérdeklődtem, hogy ez mit jelent, mert nekem fura, hogy ilyesmi történik, hiszen otthon ilyennel még nem találkoztam. Azt mondták, hogy mivel ezek a gyerekek nagyon jól haladnak, unatkoznának ha ugyanebben az osztályban maradnának. A hatodikban viszont remélhetőleg elég sok kihívás fogja őket érni, és ez majd erősebb, gyorsabb haladásra készteti őket. Némely tantárgyból azért vissza fognak jönni az ötödikbe, a régi osztályukba, és az úszásra (jövőre az is lesz) és osztálykirándulásokra is visszajönnek. Ettől még nem mennek korábban középiskolába, a hatodikat fogják így kétszer járni. Szóval az egész csak arról szól, hogy jól érezzék magukat, és elég sok kihívás érje őket.
A meglepetés engem akkor ért, amikor Bíbor tanárnője közölte, hogy nagyon sokat gondolkodtak azon, Bíbor ne kerüljön-e szintén a hatodikba, mert annyira nagyon okos és tehetséges - egy oka van annak, hogy végül mégis amellett döntöttek, hogy maradjon, hogy csak októberben jött iskolába, és még az angolja nem tökéletes. És nem akarják, hogy esetleg túl nagy teher kerüljön rá, és elmenjen a kedve a tanulástól. De külön kiemelték, hogy nagyon jól teljesít, és mindenben az osztályátlag fölött van. És azt is hozzátették, hogy esetleg félévkor is van rá lehetőség, hogy átmenjen a hatodikba, ha úgy látják, hogy unatkozik ötödikben...
"Over the moon" - mondja erre az érzésre az angol, és ennél nincs jobb magyar kifejezésem. A büszkeségtől szinte szárnyaltam hazafelé. Igaz, azért az is jólesett, amit kifelé menet mondott még Bíbor tanár nénije. Hogy látszik, hogy sokat foglalkozok velük, és hogy minden támogatást megkapnak itthon. :-)))











Na, és ez az utolsó furcsaság: nem csak a tanárok mondják el, hogy mi a véleményük a gyerekről, hanem minden bizonyítvány mellé egy ilyen szülői értékelő lapot is adtak. És nagyon erősen a lelkünkre kötötték, hogy töltsük ki és mondjuk el, hogy nekünk mi a véleményünk a suliról és erről az évről. Tök jó, nem?

Remélem, sokan drukkoltak, hogy sikerüljön a matekvizsgám, de azoknak, akik eddig rágták a körmüket, most bejelentem a nagy hírt: sikerült, megkaptam és így néz ki. Ha valaki, aki járatos az angol iskolarendszerben el tudja nekem mondani, hogy ez pontosan mire is jó, azt nagyon megköszönném. Én jelenleg csak vigyorgok tőle és nem látom, hogy bármi értelmesre fel lehetne használni, mert azt gondolom, hogy a diplomám mégiscsak többet ér, még ha magyar is, de azért ebben nem vagyok teljesen biztos.