Három gyerekkel irány Anglia!

És ezt nem átvitt értelemben mondom. Szó szerint minden nap kaparom egy kicsit a falat, már jó egy hete, de lehet, hogy több is. Lakásfejujítunk. Mikor, ha nem most?

Amikor az egész karantén lesz, és mindenki maradjon otthon dolgot belengette az angol kormány, akkor első gondolatom az volt, hogy itt az idő: végre megcsinálunk egy csomó olyan lakásfelújítási projectet, amiket időhiány miatt ezer éve halasztgatunk. El is zavartam a férjem a nagy barkácsboltba festékért, meg egyéb apróságokért, mondván, ha az bezár is, nekünk legyen.
Kicsit morgott persze, mert hogy akkor még minden gyerek beteg volt, de én kötöttem az ebet a karóhoz, mondván, hamarabb meggyógyulunk mi, mint ahogy a bezártság véget ér. És tessék, igazam volt.
Most már jópár hete mind egészségesek vagyunk, és már megnéztünk minden sorozatot a Netflixen, és társasoztunk, és aludtunk, és pizsi napoztunk, és mozinapoztunk, és csináltunk már minden félét - de messze még a vége.
Először a kerítést festettük le ami azért jópár napi munkát adott a gyerekeknek. Akik amúgy először persze tök lelkesek voltak, aztán rájöttek, hogy ez állati fárasztó, aztán örültek, hogy szép az új kerítés, és aztán már be akarták fejezni, és végül az egész így, hogy négyen dolgoztunk rajta. (Férj kimaradt a mókából - ő a kert kövezését csinálta, amit még tavaly szedtünk fel, hogy egy conservatoryt építhessünk a ház mellé.) Meglepően hamar elkészült. Voltaképp csak azért hagytuk abba, mert elfogyott a festék, pedig addigra már azt is kitaláltuk, hogy a "nem fontosnak" ítélt, házból nem látható kerítést is lefestjük, és még néhány egyéb fából készült cuccot is olyan színűre mázolunk, hogy dizájnosabb legyen. De a festék elfogyott, és a bejárat melletti fél kerítéselemre már nem is jutott - és a boltban most már hiánycikk minden festék. Nem csak ez: minden festék elfogyott a barkácsboltban. Pedig annyira szép lett a kerítés, hogy most már a kerti szerszámtárolót is lefestenénk, sőt annak az ajtaját is - de most ezek a projectek várnak, anyag hiány miatt a dolgos kezek munka nélkül maradtak.
Ugyanez lett a sorsa a szerszámtároló oldalának is, amit táblafestékkel mázoltunk be (szintén gyerekmunka volt a régi festék levakarása, és maga a festés is) és ami most tök jó - de igazán ahhoz, hogy tökéletes legyen, kéne még egy rétegnyi festék, meg egy keret hozzá. Most is jó már persze, spt sokkal jobb, mint eredetileg terveztük, de nem tökéletes, és bosszantó kicsit, hogy kb két órás munka lenne még vele, de most lehetetlen befejezni.
Meg hát palántázunk ezerrel. Nézem ezt a képet, amit feltettem a bejegyzés fölé, és ami már jó két hetes, és hogy mennyivel zöldebb a kert, mint akkor volt! A conservatory (ami amúgy az üvegház flancos neve, és csak azért nem "green house", mert a konyhához van csatolva) minden része üveg, még a teteje is, ami annyiban jó, hogy pillanatok alatt bemelegszik (meg persze ki is hűl) és nem csak egy hatalmas gyerekjátszós szoba lett belőle, de a párkányon egy csomó palánta is elfér. Én meg lelkesen ültetek (bár virágföldet szerezni nem volt kis kihívás, mert persze elfogyott két hete) De most már van bab, borsó, saláta a kertben - mármint csak afféle növedékek, de mégis, majd lesz. Ahogyan a két éve ültetett eperpalánták is ezerrel virágoznak, a málnabokrok meg úgy burjánoznak, mint a gaz. Mondjuk a levendulám elfagyott, azt pótolni kell, és egynyári virágok sincsenek, mert a kertészetbe akkora sor állt, hogy azért nem érte meg sorban állni a férjem szerint. Merthogy nálunk ő megy mostanság egyedül vásárolni, és ő is csak oda, ahová nem kell sorban állni, és hamar tud végezni. A tej, a zöldségfélék, a hús az fontos és azért muszáj elmennie. A virág, a paradicsompalánta, a festék az luxuscikk és úgy döntöttünk ráér.
Az egész mostani nagy lakásfelújításban amúgy az leginkább meglepő, hogy most már, hogy a lányok nagyok (17 és 18 évesek) valójában igen komoly segítséget jelentenek, és már nem úgy néz ki a dolog, hogy "segít a gyerek főzni" és akkor utána fél napig takarítom a romokat, hanem hogy tényleg megcsinálnak egy reggelit és az finom, és rendet is tudnak rakni. És tényleg ha lefestenek valamit, akkor utána nem kell egy felnőttnek azt újracsinálni, plusz kimosni a ruhát, amiben csinálták, és levakarni minden egyéb helyről a festéket, amit véletlen odakentek, kiborítottak. Szóval most így, hogy hirtelen sok felnőtt energia lett a ház körül, így azért egy egy feladat már nem olyan megcsinálhatatlanul sok, hanem elosztjuk és senki nem hal bele. Ez nekem még mindig döbbenet.
(Amúgy hozzátenném az igazság kedvéért, hogy például kerítésfestésben Bende volt a leglelkesebb, őt ez hosszú órákra lekötötte és teljesen jó munkát végzett, szóval ha őszinte akarok lenni, nem is plusz két, hanem három komoly segítség van a ház körül.)
Szóval most, hogy kész a nappali festése (amit fél éve halogattunk), és kész a kert festése (sőt a kövezése is), a lépcsőházba is belefogtunk, ami egyrészt elég csúnya volt, másrészt viszont nem sürgős, mert hát ki áll ott meg nézelődni, ráadásul a fenének se volt hozzá kedve, mert a lépcsőn minden kétszer olyan nehéz, mintha egy sima felületes állna az ember. De azért csináljuk.
Először én kezdtem, és rá kellett jönnöm, hogy amikor rajtam az ideg, mert jönnek az ijesztő hírek, és sok lesz a koronavírusból, és pánikolnék, akkor egyfelől jó érzés a fizikai munka, másfelől meg ehhez aztán nem kell ész. Sprickolom az öblítős vizet a falra és a spaknival szépen lejön a tapéta. Mondjuk ez egy hihetetlen szar tapéta, ami már eddig is hámlott itt-ott, de most, hogy jobban megvakargattuk, kiderült, hogy igencsak sok rétege van, és bár az felső könnyen lejön, az alatta lévő már tapadósabb, és ezalatt van még egy különösen ocsmány fedőfesték, ami néhol úgy ragaszkodik a falhoz, hogy azzal együtt vakarom le. Ráadásul nem is tudom sokáig csinálni, mert 1-2 óra munka után szó szerint begörcsöl a kezem a spaknin. De néha elfog a flow miközben csinálom, és felér egy meditációval. Jó érzés na. Meg a tudat is, hogy milyen szép lesz ez a végén.
De ma már átadtam Bendének (akarta) és helyette a mosogató alatti részt takarítottam ki. Ami mindig káosz. De most már az is jobb. Meg hát selejtezek ezerrel. Az is jó. Mondjuk az olyan munka, aminek soha nincs vége, nem is értem ennek a mechanikáját.
Közben meg hullámzik a kedvem. Néha olyan feszült vagyok, hogy aludni se nagyon tudok, és úgy érzem, megőrjít, nem is a bezártság (alapvetően azt elég jól bírom), inkább az, hogy nem tudom, mi fog történni, és hogy minden olyan kiszámíthatatlan lett. A munka, a pénz, a jövő... ez nehéz.
Máskor viszont egy csomó energiával ébredek, és úgy érzem, hogy szuper, hogy így együtt vagyunk, és különösen annak örülök, hogy kaptam még egy kis extra időt Bíborral, aki szeptembertől koleszben fog lakni, és ezután már csak látogatóba jár haza. És hogy az elmúlt 1-2 évben egyre kevesebbet láttam a lányokat, mert elveszi minden idejük a suli, és amikor hazajönnek is a tanulás megy, a haverok, a számítógép vagy a telefon. Most meg újra itt vannak velem, és többet dumálunk, és főzünk nagyokat, és társasozunk, és Beugrósat játszunk és amúgy ez tök király.
Ahogy egy barátnőm mondta, mi szerencsések vagyunk, mert olyanokkal vagyunk bezárva, akiket szeretünk. Szóval valójában soha rosszabb karantént. (Bár megjegyzem: isteni idő van, és nagyon hiányzik a kirándulás!)

Amint megszületik egy gyerek, új élet kezdődik az emberek életében, és ennek bizony sokáig a kaki áll a középpontjában. 

Valójában kezdetben hajlamosak vagyunk minden gondot ennek a nyakába varrni: Miért sír a kisbaba? Talán kakilnia kell, talán túl kemény, túl puha, túl gyakran jön, vagy épp már napok óta nincs. Aztán jön a bilire szoktatás, és ezzel ismét a kakigondok, majd hogy egyedül menjen el a WC-re, és egyedül törölje ki. Szóval olyan jó 8-10 évig elkerülhetetlen téma. Ami persze amúgy a gyerekeket kicsit sem zavarja - sőt, ovis kor környékén kifejezetten élvezettel foglalkoznak azzal, mi is történik ilyenkor - honnan jön, hogyan alakul ki, mi lesz vele, és persze milyen szavak vannak rá.
Naná, hogy a mi családunk sem volt kivétel.
Legfeljebb annyiban, hogy mi soha nem tekintettük ezt tabu témának, és amikor Bende is belenőtt a kakis érdeklődésbe, akkor a férjem mindenféle kakihősöket talált ki neki, akiknek a főszereplésével igazán szórakoztató és vicces esti meséket talált ki mindhárom gyerekünk nagy élvezetére.
Mondjuk az sokat segített, hogy a kaki-ügy manapság már egyáltalán nemhogy nem tabu, hanem kifejezetten divatossá vált. Míg pár éve komoly vita volt a neten arról, hogy bevihet-e egy gyerek az oviba kaki alakú plüssjátékot, szerintem ma már az óvónőknek erre a szemük se rebben - pláne mert kaki alakú lámpa, kaki alakú bögre, kaki alakú pingpongütő is van a boltokban, és az, hogy valaki kaki-emojit küld, az is teljesen hétköznapi dolog.
Az én férjem pedig, aki egy fantasztikus kreatív pasi, persze nyilván továbbgondolta a kaki hősök esti meséjét is, és rájött, hogy milyen jó kis játékot lehetne ebből csinálni. Pláne, hogy körbenézett a piacon, és kiderült: bár rengeteg játék van a nagyvilágban, olyan nincs, ami az ő fejében formálódik, és ami igazán lekötné a mi 10 éves fiúgyerekünket, aki természetesen pont abban a korban van, hogy mindent izgalmasnak és viccesnek talál, aminek köze van a kakihoz.
Ekkor kezdődött a munka része. Jó egy évvel ezelőtt. Házilag barkácsolt kártyalapok formájában kezdtük tesztelni a játékot újra és újra és újra, folyamatosan változó játékszabályokkal, hogy igazán jó legyen. Persze a nagylányokat is bevonva, hogy minél nagyobb tesztcsoportja legyen apának. Aki közben persze csatlakozott a helyi játéktervezői csoportokhoz (mert nem is kevés ilyen van), aztán jöttek a játékvásárok, aztán grafikus, aztán valódi kártyalapok, aztán újabb tesztelések és újabb rendezvények, aztán doboz, aztán változtatások, és újabb tesztek aztán honlap, aztán paypal, aztán újra nyomda, aztán játékszabály leírás, aztán annak a lektorálása, és most végre úgy tűnik, az első valódi kártyacsomag már a nyomdában készül, és napokon belül meg is érkezik, és akit érdekel az akár meg is rendelheti már itt, és itt meg is lehet nézni milyen, hogy kell játszani - mert azért nem csak arról szól az egész, hogy jujj, kaki - hanem tök izgalmas és egyedi kártyajáték is lett végül belőle.
http://thepooperheroes.com/

Számomra hihetetlen izgalmas volt nézni, hogyan is fejlődik, készül a játék, és döbbenetes ám, mennyi munka van benne. Másfelől meg még messze van a vége az utazásnak.
Amit eddig tudunk: hogy az emberek szeretik. Hogy érdekli őket, amikor elmennek a tesztasztal mellett, ezért visszajönnek. Különösen azok a családok, ahol kisebb gyerek is van, mert az ő fantáziájuk nagyon is megmozgatja a játék tematikája. Aztán pedig leülnek, két perc alatt megértik, és hihetetlen jól szórakoznak, és nagyokat nevetnek. Ahogyan mi is itthon.
Jönnek majd még mesék, meg videók is - rengeteg terv van még, de most annak örülünk, ami már kész van. A honlap és a kártyajáték. De ha mindez jól megy, akkor terveink szerint majd építünk egy nagy kaka-birodalmat. Én már alig várom!

Emlékszem, amikor negyedikes gimnazista lettem, töriórán téma lett a kortárs politika. A tanár azt mondta: kezdjük el nézni a híradót, kezdjünk el napilapot olvasni, és a dolgok majd kitisztulnak. Majd lassan meg fogjuk érteni, mi zajlik körülöttünk. Sokszor ültem abban az évben a híradó előtt és próbáltam olvasgatni is - de tisztán emlékszem az érzésre: a dolgok nem tisztulnak ki. Kicsit sem értem, mi zajlik. Minden apró hír csak folytatás, aminek nem tudom az előzményét, nem ismerem akik megszólalnak, és nem értem magát a rendszert sem.

Nyilván azóta sokat tisztult a kép, és bár néha úgy gondolom, jobb lenne inkább kizárni magam a napi politikai valóságból, mint idegeskedni rajta - de persze nem lehet. És persze nem is szabad, csak azért, mert kellemetlen, amiket hallok magam körül. Mert ugyan mindegy, milyen politikai nézetekkel rendelkezik valaki: se az angol, se a magyar helyzet nem stresszmentes mostanság.
Van azonban egy óriási különbség.
Itt, Angliában nagyon fontosnak tartják, hogy a fiataloknak megtanítsák, hogyan értelmezhetik a körülöttük lévő világot, és ez szuper. Méghozzá nem úgy, hogy eredj, aztán majd rájössz magadtól, hanem sok-sok eszközt kapnak hozzá.
Rendszeresen járok a helyi könyvtárba, és imádom a gyerekrészleget, és hogy mennyire naprakészen követi az adott trendeket. Hogy van olyan mesekönyv, ami a Brexitet meséli el - és próbál válaszokat adni a felmerülő legegyszerűbb kérdésekre, mint a mi is az az Európai Unio, miért kellett róla szavazni és mi fog most vajon történni. De még ennél égetőbb kérdésekre is van könyv. A klímaváltozásról, vagy a menekültekről más legalább féltucat mű is íródott, és mind olyan stílusban és módon, hogy tényleg még Bende is megértse. Mert mondhatjuk azt, hogy minek a gyerekeknek ilyen könyv - de másfelől meg ők is hallják ám, hogy a felnőttek életében mik a fő kérdések, és igenis érdekli őket, mert az ő jövőjüket is érinti! Sőt, valójában az ő jövőjükről szól az egész, és igenis joguk van nekik is ahhoz, hogy naprakész információik legyenek - és mondhatjuk, hogy majd a szülő elmagyarázza ezt, de sok szülő van, aki maga sem érti, vagy érti ugyan, de fogalma sincsen, hogyan kellene ezt elmagyarázni.
Én ugyan értem is, és szívesen magyarázom is - mégis megveszem időnként  a First News nevű gyerekújságot, ami pont úgy néz ki, mintha egy napilap lenne (csak kicsit jobb fogása van a papírnak) mert nem csak a gyerekeimnek segít értelmezni a világot, de bevallom, én is találok benne érdekes cikkeket. És bizony Bende is átolvasgatja, mert érdekes, jó, izgalmas, nyelvileg is feldolgozható és neki szól. Egyszerűen segít abban, hogy amikor majd 18 lesz, akkor ne ott álljon hülyén a szavazó urna előtt, hogy mégis, milyen pártok vannak és mit is akarnak - hanem segít bevezetni őket a tudásba.
Meg különben is, most értünk el oda, hogy egyre nehezebb újságot venni neki, és persze ez aztán tényleg "luxusprobléma", mert hát azért újságot venni NEM KÖTELEZŐ, tudom én jól. De annyira szerettem annak idején, amikor kicsi volt, hogy annyi sok-sok jó kis fejlesztő magazinból lehetett választani, aztán jöttek a kézműves magazinok - de egyszerűen amikor már 9 éves valaki, akkor valahogy kiesik az újságkészítők fókuszából. Már nem kicsi, akit el lehet bűvölni egy mesével, meg egy kösd össze a pontokat játékkal - de még a tinimagazinok se valók neki (megjegyzem: fiúknak való abból sincs, csak lányos pletykalapok, amik tele vannak celeb hírekkel.) De azért nálunk a nagylányok olvassák a Teen Vouge-ot, de Borsi kedvence a Suitcase (iszonyat drága) ami utazási magazin (és jön utána az extra ötleteivel, hogy menjünk Itakába például, és kövessük Odüsszeusz útját) Bíbor meg a Reptiles magazint olvassa (ő meg utána azzal nyaggat, hogy a teknős mellé kéne egy szakállas agáma, de legalább egy kígyó). Én antik magazinokat olvasok, a férjem meg a Writers Magazint rendelte meg. Szóval mi nagy újságfogyasztók vagyunk, és teljesen logikus hát, hogy Bende se maradhatott lap nélkül, és nyilván olyat akartam, amiben van olvasnivaló, és nem csak olcsó műanyag Minecraft figurák. Szóval ez egy jó lap - aki teheti, nézzen bele!

Ahogyan a jó, úgy a rossz dolgok is jönnek-mennek az életben, senkinek sem tökéletes és állandóan boldog az élete. Különösen így van ez, ha több gyerek is van a családban - mert ha egyik is szenved valami miatt, akkor azért az a többi ember boldogságát és elégedettségét is érinti. Tavaly nekünk nem volt jó - idén úgy tűnik a helyzet sokat javult.

Bende sulis mizériájáról már írtam - na, az tényleg rémes volt,és rendesen megszenvedtük. Nagyon örülök, hogy kivettem a régi sulijából, mert az újban semmi gond nincs vele. Mondjuk szuper tanára volt (aki amúgy tökre úgy nézett ki, mint Majka) akit imádott a gyerek és akit én rendszeresen faggattam, hogy mit gondol Bendéről - és ő minden alkalommal megnyugtatott, hogy semmi gond nincs vele, ő nem is érti, hogy az előző suli miért autistázta le. (És most hangsúlyoznám, hogy semmi gondom nincs az autistákkal - a gondom a seggfej tanárokkal van, akik cukorkaként dobálják az alaptalan diagnózist ahelyett, mindenféle szaktudás nélkül, és ez valóban a mai napig roppant dühít.)
Az egyetlen (kicsiny) félelmem, hogy sajnos itt minden évben más tanárt kapnak a gyerekek, szóval hiába jött ki Bende tökéletesen a tavalyi tanárával -idén egy új tanítónénit kapott, akiről persze még nem lehet tudni semmit. De eddig Bende se panaszkodik és a tanár se kereste még velünk a szemkontaktust egy hét után, szóval bizakodó vagyok.
Bíborral effektíve nem volt gond - csak hát ő ugye csinálta a GCSE vizsgáit, ami az itteni "kis érettségi", amit 16 évesen tesznek és ez az első igazi megmérettetés a gyerekeknek, ettől függ, hol folytathatják a tanulmányaikat. Erősen leegyszerűsítve a rendszert, az "okosak" mennek a Sixth Form-ba, ahol két évig már csak az egyetemi felvételi tárgyaikat tanulják. Akiknek kevésbé sikerül a vizsgájuk, vagy nem céljuk az egyetem, azok mennek a College-ba, ami olyasféle, mint a szakközép - itt szakmát is tanulhatnak, vagy akár ha felzárkóznak és összeszedik magukat, akkor ők is mehetnek az egyetemre. De ők is már csak az általuk választott tantárgyakat tanulják.
Maga a GCSE amúgy nem könnyű, egy teljes hónapon át szinte minden nap van vizsga (Bíbornak 25 volt) mert pl. matekból három, angolból négy vizsga is volt, a nyelvekből külön van írásbeli, szóbeli, hallás utáni teszt stb. És nincs pótlás! Ha beteg vagy, akkor az a jegy elvész.
Bíbor is megszívta, mert az elején még nem vette elég komolyan a határidőket - és artból, ahol projecteket kellett leadni, a novemberi határidőt lekéste, így a jegye harmada elveszett. A tanár többször telefonált nekünk, írt levelet, adott halasztást - valahogy mégse tudta befejezni.
Az art amúgy nem olyan kis "pimfli" tárgy, mint ami otthon volt a gimiben, inkább úgy kell elképzelni, mintha a kisképzőre járna az ember. Rendes portfoliót kell összeállítani, és ehhez a gyereknek több füzetet kellett telirajzolnia-festenie, művészéletrajzokat kutatnia. A végén éjfélig volt fönn hetekig, és még így se sikerült mindent teljesítenie, és sajnos ez a végső jegyen is meglátszott. Így is hatost szerzett (új értékelési rendszer van, ez a régiben egy B-nek felel meg) ami nem rossz - de tekintve, hogy a tanár szerint is az egyik legtehetségesebb diák, mégiscsak fájó. Viszont mivel nem tanulja tovább, nem sokat számít, szóval nem szomorkodtunk rajta.
Talán még jól is jött, mert ez rádöbbentette Bíbort, hogy bizony ezt a sok vizsgát nagyon komolyan kell venni, és iszonyat sokat tanult - és fantasztikus eredményei lettek. Majd mindenből 8-t kapott (1-9-ig van a skála, de a 9 a top 1%, jobb, mint a régi A+), ami fantasztikusan jó eredmény - kivéve a matekot, de abból is jobb lett, mint reméltük (5, még mindig B) és ez azt jelenti, hogy ha nem akarja, akkor többé ezt nem kell tanulnia.
Természetesen ezekkel a jegyekkel tárt karokkal fogadták a választott sulijában, és ugyebár, ahogyan mondtam, mostantól csak azt tanul, amit szeretne. Mivel ő most épp jogász akar lenni, így angolt, történelmet mindenképp fel akart venni - emellé jött még a szociológia (amibe teljesen beleszeretett), a spanyol (ami úgy volt eredetileg nem indul, de Bíbor mindenképp szerette volna, mert a nyelvi A level a feltétele sok egyetemen a külföldi ösztöndíjnak) és még emellé jön egy olyan tárgy, amiből nem fog vizsgázni - ez egyetemi esszéírást tanít, önálló projectként, csak egy éven át.
Bíbor az elmúlt egy hétben minden nap lelkendezve jött haza, hogy milyen szuper a suli, milyen izgalmas projectjei vannak, imádja a tárgyakat, amiket felvett - és nem mellesleg mivel ide mindenki tanulni jön már, és nem csak azért, mert suliba járni kötelező, így hallgatók értelmi színvonala is magasabb - és ez magával hozza, hogy a tanítás színvonala is sokkal jobb. Nyilván, okos, érdeklődő diákokkal jobban lehet haladni.
Ja, és hozzáteszem: nincs többé egyenruha, amivel amúgy nem volt soha baja a lányaimnak, de most aztán végre lehet szabadon öltözködni. Az egyetlen kikötés, hogy "smart casualban" kell lenni, tehát farmer, meg szakadt póló nem lehet. Elegáns, irodai öltözék kell, ami azért elég csinos.
A legjobban azonban Borsikáért aggódtunk tavaly, mert ő sok-sok szempontból rosszul érezte magát tavaly az iskolájában, és nagyon akart más helyre menni. Egyfelől nagyon alacsony színvonalú volt a tanítás, voltak tárgyak, ahol szó szerint kéthetente más tanárt kaptak, nem tudtak haladni semmiből. Másfelől volt egy lány, aki csúnyán rászállt, és bizony sok szívfájdalmat okozott a lányomnak, ami aztán végül pánikrohamos tünetekben csúcsosodott ki. Valójában már hónapokkal korábban el akartuk hozni - de Borsi azt mondta, hogy nem hajlandó akármilyen suliba átmenni, ő jó sulit akar, ezért kitartott, míg végül átkerülhetett a mérnök-suliba.
Egy hét telt el - és bizony a sulinak sok hátránya van az én szememben. Először is nagyon messze van (majd egy óra) és extra hosszúak a napok. Nem háromig, hanem fél ötig tart a tanítás. Tehát Borsi reggel 7-kor indul és este 6-ra ér haza. Ez eszméletlen sok idő. Félek is bevallom, nehogy összeroppanjon a fáradtságtól, mert persze azért lecke is van. Sőt, pótolnivaló is bőven akad, mert hát ugye tavaly sok tárgyból rendesen lemaradt a lányom.
Viszont ami nagyon jó: Borsi minden este fáradtan, de halálos boldogan jön haza. Úgy látja szuper a suli, izgalmasak az órák, és még azt is élvezi, hogy végre nem ő a legjobb tanuló mindenből, mert más is jelentkezik, nem nézik furának, amiért jelentkezik és örömmel tanul, és van húzóerő, mert nem mindenből ő a legjobb. Ráadásul jó a társaság, mindenki barátságos ("még a menők is" - ezek a lányom szavai) Nagyon remélem, hogy ez a lelkesedés kitart, mert azért a távolság kérdésével nem vagyok teljesen kibékülve, főleg, mert Borsi tavaly rengeteget betegeskedett, iszonyat gyenge volt - nyilván azért is, mert gyűlölte az előző sulit és a teste fellázadt. Reméljük, hogy az új suli elég lelkesítő erőt ad neki.
De akárhogy is nézem - a gyerekeimnek most éppen jó. Nyolc éve, amikor kijöttünk, még nagyon odavoltam az itteni oktatási rendszerért. Most, hogy már több iskolát is kipróbáltunk, már több negatív dolgot is látok benne - nyilván itt is emberek dolgoznak, akikből nem mind tökéletes. Még mindig ezerszer jobbnak tartom, mint a magyart - de mint minden a világon, ez is elromolhat. Tavaly háromból kettőnek nem is volt jó, és ez eléggé elszomorított, hiszen azért mi elsősorban a gyerekek miatt vagyunk még mindig itt. (A mi munkákat akár Grönlandon is ugyanolyan hatásfokkal lehetne csinálni) Most, hogy a háromból három örömmel jár és élvezi, azért kicsit érthetőbb számunkra is, miért vagyunk még mindig itt.

A helyzet az, hogy valóban aggasztóan régen írtam a blogra - és akkor sem túl jó dolgokról, szóval aki a Facebookon nem ismerősöm (és ismeretleneket meg nem veszek fel), és nem követi a Facebookos újságírós oldalamat sem (ahol azért néha vannak rólam is hírek), sőt az Instagramm accountomat sem követi - csak ezt a blogot... na, az azért rendesen le van maradva.

De jó kifogásom van: könyvet írtam. Sőt, ez a könyv elkészült, és június 8-án meg is jelenik. Természetesen, ahogyan az életben soha, semmi - ez nem az a könyv, amit már évek óta írok, sőt az még mindig kiadót keres. És nem is azon könyvek egyike, ami a fejemben íródik már jó ideje (legalább fél tucat ilyenem is van). Sőt, ami még szebb: egyáltalán nem is az a könyv, amivel a kiadót felkerestem és amit ők elfogadtak. Hanem egy teljesen más project, ami csak úgy csevegés közben följött, és amikor én közöltem, hogy huh, a téma a szívügyem, és de megírnám, ők lecsaptak rá. Én meg tudtam, hogy hát ez azért nem teljesen az én ötletem, mert egy barinőmmel már beszéltünk róla pár hónapja, hogy meg kéne írnunk, és nyilván őt is gyorsan belerángattam az írásba. Amit már csak azért is jól tettem, mert ketten sokkal nagyobb buli könyvet írni, mint egyedül - ráadásul a kiadó olyan gyors határidőt szabott, hogy egyedül is nem is tudtam volna elkészíteni.
Mindezt persze úgy, hogy közben Bende itthon volt. Zsolt meg nagyjából 14 órát dolgozott minden nap, mert épp szokás szerint túlvállalta magát és két munkahelye is volt (vagy három? már nem is tudom). Szóval jó nagy káosz volt itt az elmúlt hónapokban - de szerencsére azért a dolgok valahogy elrendeződtek a végére, és végül minden úgy összerendeződött.
A könyv maga hosszas tépelődések után az Ötven elszánt magyar nő címet kapta, és valami elképesztően szép lett. A címlap is nagy szerelmem, a benne lévő rajzok is gyönyörűek. És ahogy mondtam: soha nem gondoltam volna, hogy íróként jó lehet a közös munka valakivel, de Adriennel annyira egyformán gondolkodtunk, hogy az szuper volt. Állandóan ötleteltünk, kiszedtünk nőket, beraktunk nőket, kutattunk a neten, ki lenne a legjobb, meséltük egymásnak miket találtunk, és nagyjából amúgy 0-24-ben eszmét cseréltünk. Gyakran hajnal 3-ig, és néha már hajnal 5-től. És imádtuk! És noha durva hajsza volt, mindketten gondolkodás nélkül benne lennénk a második kötet elkészítésében is - de először azért jöjjön ki az első és lássuk, hogy mennyire szeretik majd a népek.
Mindezt persze úgy, hogy Bende itt ült mellettem a konyha asztalnál, és én adtam neki a leckét, mert hát azért három hónapig  együtt tanultam vele, és olvastunk,és számoltunk és feladatoztunk és közben fél kézzel reggelit-ebédet-vacsorát varázsoltam a családnak, és vasaltam, és mosogatógépet kibepakoltam.
Szóval elfáradtam. És persze ilyenkor jön egy kis betegség is - most kivételesen az enyém, és két hétig számítógép mellé se tudtam ülni, ami azért kicsit megborította az ütemtervemet.
De szerencsére közben a munka utolsó heteire Bende végre bekerült az új suliba - ami amúgy a csajok régi sulija, és ami még mindig szuper, szuper és szuper. Sokkal jobb, mint az új volt - ami hiába van jobb környéken és fehérebb családokkal, tanulmányilag és sok más szempontból is nagy csalódás lett.Most hát minden nap 20 percet gyaloglunk (ami azért nagy luxus, mert a környéken három közeli suli is van) de úgy voltunk vele, hogy már nem kísérletezünk tovább a gyerekkel: nekünk a tuti kell.
Persze nem mondom, hogy egy csapásra eltűnt az ADHD, és nulla gondot okoz a fiam hiperaktivitása. Huh, az első héten minden nap balhézott a suliban valami miatt, és már a teljes kétségbeesés szélére kerültünk, hogy te jó ég mi lesz vele. De aztán hirtelen lecsillapodott- szerintem egyszerűen az előző suli annyi rossz emlékkel tette tele a kis fejét, hogy látnia kellett, hogy itt sokkal normálisabbak vele. És tényleg azok. Ráadásul a tanára egy pasi - aki egy tündér, és aki azért nem riad meg egy kis csibészségtől. Szóval a gyerek már két hónapja újra iskolás, és minden nap úgy jön ki, hogy teljes extázisban meséli, mit tanultak és már én se gyomorgörccsel megyek érte, hogy vajon mit fognak mondani róla.
Közben a lányokkal is halad az élet - Bíborkám érettségizik. Mármint ezt a 16 éves kori kis-érettségit teszi le, ami azért egyfelől könnyebb, mint otthon - másfelől meg 25 vizsgája lesz most másfél hónap alatt, ami elég durva kihívás. A 25 úgy jön ki, hogy egy tantárgyból több vizsga is van. Franciából négy, matekból három. Ez azért szívás csak, mert nincs pótlási lehetőség. Ha a gyerek beteg, akkor azt bebukta. Levonják az összpontszámából és kész. Ha fontos, mehet újra jövőre. De mivel amúgy nem vagyunk beteges család, talán ez nem fog érinteni minket. Ő meg tanul, nagyon sokat, éjszakákig. Mondjuk nekem rettentő látni, hogy este 8-kor ül neki, és éjfélig ül a könyvek mellett - miközben 6.40-kor kell kelnie (messze a suli). De 16 éves, egy csomó dologban el kell engednem a kezét. (Másfelől meg tudom, hogy én is ilyen éjszakai tanuló voltam sokáig.)
Borsi is hozzátette a magáét az aggódások sorában - elsősorban azzal, hogy nagyon sokat betegeskedett az elmúlt időben, és sokat hiányzott (ha mond valamit: 74% az attendansza, amitől az itteni sulik nagyjából sikítófrászt kapnak) Megviseli, hogy messze van a suli, és egy lánybarátja csúnyán piszkálta is egy darabig. Ráadásul azt mind éreztük, hogy a gimi, ahová most jár egyre csak csúszik lefelé. Lánysuliként jó volt, amikor járni kezdett oda - most, hogy vegyes lett, teljes a káosz, és hiába vártunk türelmesen, nem lett jobb. Azért amikor a gyereknek fél évig nincs egy science tanára, akkor az nem viszi előre a tanulmányait. Megpróbáltuk átvinni a közeli szuper suliba (ahová Bíbort már felvették, és ahol szeptembertől tanulja az egyetemi felvételi tárgyait) de úgy tűnik nincs esélye bekerülni, mert négyszeres a túljelentkezés, és már fél éve csak dekkol a várólistán.
A megoldás talán az a szuper mérnöksuli lesz, ahová Y10-től lehet csak jelentkezni (tehát neki pont ideálisan) ami bár sok-sok szempontból tökéletes lenne neki vannak árnyoldalai. Az első, hogy ez is egy órányira van, így marad akkor a korán kelés. A másik gondom ezzel a sulival, hogy humán tárgyakat már nem nagyon tanulnak ott - tehát pl. törije akkor mostantól nem lesz, ami nekem horror érzés. Mondjuk ez pótolható, ha mégis akarjuk.
Az előnyök között viszont olyan dolgok vannak, mint hogy a sulit olyan autós cégek szponzorálják, mint a Jaguár, vagy az Aston Martin. És bár Coventry sok-sok szempontból poros kisváros - autógyártásban nagyon is a topon van, és itt mérnöknek tanulni óriási bónusz. (Olyan gépparkjuk van, hogy beszarás, és a legjobb diákok egyetemi ösztöndíját a Jaguár állja. Szóval van miért dolgozni.) Más kérdés - ha esetleg 2-3 év múlva úgy dönt, hogy mégse mérnök lenne, hanem mondjuk régész, akkor eléggé meg lesz lőve töri nélkül. Mivel azonban mindenképp el akar jönni - és az általános gimiben nincs hely, úgy tűnik egyelőre ezen az úton kell elindulnia.
Szóval sok változás vár ránk - és sok változás van mögöttünk. Azt remélem, hogy sok kínlódás és aggódás is lassan a múlté lesz, ami az elmúlt hónapokat jellemezte. Nagyon jó lenne látni, hogy végre minden családtagom a helyére kerül, és mivel Zsolt is felmondott az egyik munkahelyén, remélem, hogy ő is beéri lassan a nyolc órával és végre kicsit többet látjuk őt is. Végül is jön a nyár lassan és a pihenés ideje. Bár errefelé még nincs igazi nagy meleg - és a suli is július végéig tart. De talán a nehezén idén már túl vagyunk.

Van az angolban egy nagyon jó kis szó: bullying. Bulizás, ahogy mi, magyarok szoktunk mondani. Mert nem nagyon van rá jó fordítás: megfélemlítés, terrorizálás van a szótárban, de igazából ennél jóval több. Amikor valaki a hatalmával visszaél, és bántja a kisebbet. Akár a suliban egy kisebb gyereket, akár a képletes hatalmát. Hát mi bulizva voltunk egy ideje, de véget vetettünk neki.

Amikor legutóbb írtam Bende sulijáról, akkor még reménykedtem, hogy rendbe jönnek a dolgok. Vagy legalábbis elviselhetővé szelídülnek. Csak az év végét kell kibírni, mondogattuk egymásnak, aztán úgyis más tanárt kap a gyerek. Merthogy ez a tanár sok-sok szempontból nagyon amatőr volt. A Hobbitos eset, tényleg csak a jéghegy csúcsa. Odáig fajult a dolog, hogy gyomorgörccsel mentem a suliba minden alkalommal - és ha én ezt éreztem, akkor gondolhatjátok, hogy egy kisgyereknek ennél még rosszabb érzései voltak.
Láttuk is, amúgy, hogy szegény Bende az élet más területein is egyre nehezebben viseli a dolgokat. Sportolni se akart járni, ott is mindenkivel összeveszett, a tanárok ott is panaszkodni kezdtek rá, és ő is panaszkodott, hogy sehol, senki nem szereti és mindenütt bántják. Ami nyilván így nem volt igaz, de tény, hogy meredeken csúsztunk bele egyre rosszabb szituációkba, éreztük, ahogyan kiszalad a lábunk alól a talaj.
Közben meg a suli folyamatos raportra hívott minket, ahol folyamatosan azt nyomták, hogy Bende minden gondját az okozza, hogy autista. Először röhögtem rajta, mert hát ismerek is autistát, tanultam is róla, és hát a guglin felsorolt tünetekből sem illik Bendére semmi. Ez a barátságos, nyitott és kifejezetten rugalmas gondolkodású gyerek nem autista. És mondtam is a sulinak, hogy ez marhaság. De ők újra és újra behívtak, és újra és újra nyomták, hogy de igen. És hogy én látom rosszul, mert elfogult vagyok. Ezzel pedig nehéz vitatkozni, mert tényleg elfogult vagyok - de azért szerintem nem hülye, még szülőként sem. És nem mondom, hogy Bende a megtestesült jóság és egy angyali gyermek, de hogy autista... beszéltem autistákat nevelő ismerőseimmel, és Bendét ismerő szakember ismerőseimmel és mindenki csak lesett, hogy mi van? Persze eleven, rosszcsont, aktív... de autista?
De a suli újra és újra nyomta és nyomta ezt az autista dolgot, és ami a legrosszabb elkezdték autista módon kezelni a gyereket, pl. kártyákkal próbáltak kommunikálni vele, ami persze nem működött, hiszen Bende egyrészt nem autista, másrészt tökéletesen és ráadásul szívesen beszél. Sőt, a legtöbb gondot simán el tudjuk simítani itthon, ha egyszerűen megbeszéljük vele.
De mintha a suliban egy másik gyereket láttak volna, mint mi, ami egyre frusztrálóbb volt nekünk is, Bendének is - és valljuk be, nyilván a sulinak is, mert a helyzet azért ott is folyamatosan romlott, egészen odáig, míg végül Bende azt mondta a suliban, hogy ő ide többet nem jön, inkább megöli magát. Na persze, erre aztán azonnal behívtak minket, ami nyilván jogos, hiszen ők aztán nem tudhatják, mi a helyzet amúgy itthon, és hogy milyen körülmények között él ez a gyerek.
Nekem viszont ez volt a kijózanító pofon: ha ez a szegény gyerek ennyire rettenetesen szarul érzi magát ebben a közegben, akkor ebből őt azonnal ki kell szakítani, és a Bendét még aznap magántanulóvá tettük, és azóta nem jár iskolába.
Nem akartuk azonnal másik suliba adni, mert arra is rájöttünk, hogy tudni akarjuk, mi az igazság. Tényleg autista lenne a gyerek, csak mi nem vettük észre? Vagy van valamilyen más gondja, amit a suli félreértett volna? Vagy hát mi a jó büdös fene van?
Bevallom, engem azért is megviselt a dolog, mert én emlékszem arra, hogy a két nagylányom mennyire imádta az iskolát. Ott ültek kicsiként az ágy szélén, és áradoztak, hogy mennyire szeretnek suliba járni, és milyen boldogok. És ez jó volt. És nálam nagyobb rajongója nem volt az angol iskolarendszernek - most viszont úgy éreztem, hogy ez rémes. Ahogy a férjem jól megfogalmazta, ezért aztán igazán felesleges itt élnünk, szar suliban otthon is szenvedhetne a gyerek.
Ráadásul meg úgy éreztem, hogy egy egész szarhegy omlott a fejemre, mert szenved Bende és szenved Borsikám is a suliban éppen (nála is elkezdtük az iskolaváltást intézni, de más okból, az ottani suliban egyszerűen iszonyatos módon leromlott az oktatás, nulla kihívás a gyereknek, semmit se tanul, így is ő a legjobb és ő kérte, hogy valami olyan helyre járhasson, ahol tanulhat is valamit, mert hogy fél évig nincs science tanára, csak helyettes, az nem állapot, pláne, hogy őt ez érdekli) és Bíbort meg segíteni kéne a GCSE-ben, meg a választásban, mi legyen, mit csináljon ezután, de rá már aztán végképp nem jut idő, és hogy jó szar anya vagyok.
Nyilván persze mindez akkor történik, amikor amúgy millió munka lenne, ráadásul csodálatos izgalmas dolgok, amiket nagyon-nagyon kéne csinálni, ehelyett Bendével olvasok, számolok délelőttönként, szóval ez a home-schoolig nagyon nem ideális most nekünk - de nem számít persze, a gyerek a legfontosabb, éjjel is lehet dolgozni, ha nem is lehet ezt hosszan bevállalni.
Szóval úgy döntöttünk, maradjon Bende itthon - és vizsgáltassuk ki mi a baj. Persze ez állami vonalon ez itt is, otthon is hosszú, akár több éves folyamat. De nyilván van egérút - a magánpszichológus. Itt megfizethetetlenül drágán - otthon viszont megfizethető keretek között, tehát hazavittük Bendét, és volt egy durva három napunk, amikor aztán többféle szakember is megvizsgálta, és szerencsére azt mondták, amit sejtette: úgy marhaság az autizmus, ahogyan van. De azt is hozzátették elég felháborodva, hogy az iskolának nincs joga ilyesmit diagnosztizálni, sőt még amúgy pszichológusnak sem, ilyesmit csak pszichiáter mondhat ki, az is csak nagyon komoly vizsgálatok után.
De azt, hogy ez a gyerek nem autista, azért ők is ki merték mondani.
Persze ez nem azt jelenti, hogy minden rózsás, mert van hiperaktivitás, figyelemzavar - de közben egy 140-es IQ is, ami a felső 1%-ba tartozik. Az is kiderült, hogy amikor Bendét folyamatosan azzal büntették, hogy ebédidőben nem mehet ki szaladgálni, azzal csak rontottak a viselkedésén. Meg hogy valószínűleg halálra unta magát a suliban, az is gond volt.
Persze gyógytorna kell, meg mindenféle más terápia is, szóval van mit tenni vele - de azért azt is tanácsolták, hogy a suliba ne nagyon vigyük vissza (ez azért kérdés volt az elején, mert nem akartuk feltétlen új közösségbe vinni, mert a suliváltás elég nagy stressz). Ahol ennyire érzéketlenek, és dilettánsak, ott sok jóra később se számíthatunk.
A végső csepp amúgy az volt, hogy két hét késéssel ugyan, de elküldte a suli is a kérdőívet, amit a pszichológus kért, hogy töltsenek ki Bendéről. És olyanokat írtak, hogy azt hittem bemegyek és rájuk borítom az asztalt. A jéghegy csúcsa, hogy szerintük Bende olvasása gyenge és nem érti, az elé tett szöveget. Ami egyrészt nem igaz. Ez tény. Másrészt viszont ha így vélik, vajon miért a 450 oldalas Hobbitot tartották megfelelő olvasmánynak számára? Valamit itt nagyon elnézett a tanító néni, és a suli. Igen, a Hobbit fáj azóta is. Pedig 120 oldalt elolvasott Bende belőle, csak utána vettem ki a kezéből, mert mondta, hogy sok benne a leírás és uncsi. Aztán két nap alatt elolvasott egy David Walliams könyvet. Ja, és minden fejezet után elmesélte nekem, miről szól, majd le is írta. A gyerek, aki nem ért semmit elvileg.
Szóval most ez van. Még mindig fel vagyok háborodva (a sulit egy emilben elküldtem a fenébe, és megfenyegettem őket, hogy beperlem az egész kócerájt, mert nem volt se joguk, se képesítésük arra, hogy a gyerekem diagnosztizálják - pláne félre.) de bevallom, részemről itt lezártam, nem akarok ezzel tovább foglalkozni. Van mit csinálnom, nem is kevés. És jó dolgok, és majd írok azokról is, ha szabad lesz.
Most azt találtuk ki, hogy Bendét beiratjuk a lányok régi sulijába - hátha ott jobb lesz neki. Csak még nem tudjuk, hogy juttatjuk oda minden nap, mert nincs közel. De ez már az eddigiekhez képest egyáltalán nem nagy probléma.
Amúgy mióta nem jár suliba, sokkal jobb a kedve, a különórákon sincs már vele gond, és rengeteg kreatív dolgot csinál - minden délután bábszínházat szervez nekünk (világítással és koreografált zenével), rengeteget fest, rajzol és olvas sokat. A játszótéren meg mosolygós, barátságos. Pont olyan, amilyen régen volt. Szóval csak azt bánom, hogy nem hamarabb léptünk ki a bulizásból.

Egy évvel ezelőtt Bende még azzal kínlódott, hogy szavakká varázsolja a betűket. Ma már a Hobbit számára a kötelező olvasmány a suliban. Nem a gyerekverzió. A hagyományos, kép nélküli, 450 oldalas regény. Angolul persze. Azért ez döbbenetes haladás, nem?

Na, azért azt bevallom, én nem a Hobbitot adnám a 8 éves fiam kezébe, de nem vitatkozom a tanárral, aki ezt javasolta. Végül is én kértem, hogy adjon már valami nehezebbet neki, mert már untam, hogy a sulis képeskönyveket egy nap alatt kivégzi. Ráadásul itthon meg már sokkal hosszabbakat is olvasgatott - igaz, inkább a Ropi stílusú könyveket, sok képpel a szöveg mellé. De mivel a tanár úgy gondolta kell a kihívás a gyereknek, így lett a Hobbit. Megjegyzem, azt gondoltam volna, hogy azért a Gulliver 20 oldalas Early Reader verziója után még van pár lépcsőfok Tolkienig, de Bende egyelőre megbirkózik vele (bár kicsit sokallja a leírást) és nem panaszkodik. Végül is az iskolai feladatnak nem kell feltétlen az élvezetről szólnia még itt sem.
A kötelező olvasmány amúgy nem az egész osztály feladata - itt minden gyerek egyéni olvasmánylistát követ. Minden héten kapnak egy könyvet, amit hazahoznak és abból kell olvasni minden nap 5-10 percet. Ki, ki tudása, képessége és persze érdeklődése szerint. Van egy nagy könyvespolc, és 10 szint, mind más színnel jelölve, és a gyerek maga választ a "kék" vagy "arany" könyvekből. Én spec a Biff, Chip, Kipper könyveket szerettem nagyon (három gyerek és egy kutya kalandjai a hétköznapi bonyodalmaktól egészen az bonyolultabb szövegű időutazásosakig, amelyekben különböző történelmi korokat ismernek meg) de Bende inkább állandóan a tudományos vonalat nyomta, így inkább az elektromosságról, meg Szibéria éghajlatáról olvasgattunk együtt. De hát nem az én élvezetem volt a cél.
A Hobbit más. Ezt a könyvet a tanárnő hozta be a saját könyvtárából, más harmadikosok még azért nem ezen a szinten nyomják.
Azért sem vitázom amúgy a tanárnővel, mert az elmúlt hónapokban nem volt könnyű összecsiszolódnunk vele. Itt minden osztály új tanárt kap minden évben, és ez az új tanárnő valamiért a kezdetektől fogva nem szimpatizált Bendével. Szinte minden nap volt valami problémája vele és a gyerek majd minden napot büntetésben töltött. Hol komoly dolgokért (káromkodott), hol meg olyan banális dolgokért, mint hogy hintázott a széken. Nekem úgy tűnt, hogy szegény gyerek már nem tud jót tenni, mindig, mindenért ő a hibás - még amikor ő panaszkodott, hogy valaki megrúgta, akkor is az lett a konklúzió, hogy ő a hibás, mert nem tudja a gyerek nevét, akire panaszt akar tenni (de megmutatta, ki volt az, és a kislány el is ismerte) és a végén Bende lett leszidva, hogy micsoda dolog, hogy még mindig nem tudja az osztálytársai nevét, pedig ez fontos dolog. A rugdosás meg el lett kenve. Vagy amikor közölte a tanár, hogy azért kap büntetést ma, mert a szőnyegen hempergett, mire Bende közölte, hogy hát ő ilyet nem is csinált, erre a tanár közölte, hogy ja, akkor valami másért kap büntetést. Ezt meg azért így nehéz szülői szemmel komolyan elhinni.
Nem szépítem, egyre erősebben kezdtem azt érezni, hogy a tanár bizony pikkel a gyerekre - és bár elismerem, hogy a fiam nem könnyű eset, de azért azt is látnom kellett, hogy a gyerek egyre kedvetlenebbül csinálja az iskolai feladatokat és nyűgösen indul reggelenként a suliba, sőt kifejezetten keresi reggelente a balhét velem is, hogy legyen is oka, miért rossz a kedve suliba menet. És ez nem jó.
Főleg mert láttam, hogy a csajok annak idején élvezték a sulit és boldogan jártak. Fájt azt látni, hogy Bendének ez nem jut ki.
Végül már, amikor a tanárnak is elege lett Bendéből, nekünk is a tanárból, és nyilván Bendének meg a leginkább elege mindenből, akkor leültünk egy komolyabbat beszélgetni, ami először rettenetes volt, mert azzal kezdték, hogy behívták a fiam, és elmondták, mi vele a baj. Ő meg ezen kiakadt, amit amúgy nem csodálok, mert ha körém gyűlnének a legjobb barátaim, rokonaim és csupa szeretetből és szívjóságból elkezdenék rám olvasni a hibámat, hát biztos öt perc után én a felnőtt ember is zokogva rohannék ki. A tanár, meg a suli pszichológus amúgy nem érezte, hogy ez gáz lenne, és próbálták elmagyarázni, hogy fontos, hogy a gyerek szembenézzen a hibáival - de bakker, még csak nyolc éves, ehhez azért évek pszichoanalitikus munkája kéne szerintem... nem is tudtam szimpatizálni a sulival, és csak azt éreztem, hogy sajnálom szegény fiamat, aki az asztal alá bújt sértődötten, és amit persze szintén a hibájául róttak fel.
De azért furcsa módon mégis lett valami eredménye ennek a furcsa kis találkozónak. Mert amikor hivatalosan már elbúcsúztunk, ott maradtam még pár percig, és beszélgettem pár mondatot a tanárnővel, aki most először tényleg odafigyelt rám. Miközben beszéltem, tisztán láttam, hogy a tanár néni fejében átkattan egy kapcsoló, és átkerültünk családilag egy másik bugyorba, és hirtelen az a negédes máz, amivel eddig mindig közölte, mi a baja, és mi a rossz, (és amitől kiütést kaptam, olyan álságos volt) hirtelen lefoszlott róla, és elkezdte érdekelni a fiam, aki eddig a bűnbak volt mindenért.
Mondanám, hogy rájött, hogy azért mert néha melegítőben szaladok el érte, az még nem azt jelenti, hogy benefiten élő bunkó bevándorló vagyok, hanem igenis odafigyelünk a gyerekre és támogatjuk... de végül is nem tudom, hogy ez igaz e, mert attól még nem tudja, mit dolgozunk, vagy mit csinálunk, legfeljebb azt láthatta, hogy nem esik ki a kapa a szánkból. Vagy az tetszett neki, hogy apuka is eljött és érdekelte a fia sorsa, ami nem feltétlen igazi itt minden családra, de hát számunkra ez alap, szóval passz. A lényeg, hogy a kapcsoló átkattant és ott is maradt. Szimpatikusak lettünk.
De az is lehet, hogy egyszerűen megvilágosodott, hogy Bende főleg akkor rosszalkodik, amikor már készen van a feladattal, ami mellesleg jóval hamarabb történik meg, mint másoknál. És felvetette azt is a tanárnő, hogy mit szólnánk, ha kipróbálnának egy új fegyelmezési módszert: mi lenne, ha nem RÖGTÖN büntetnék, ha rosszat csinál, hanem először RÁSZÓLNÁNAK. Mert úgy vették észre, mintha az hatna rá (én csak kerekítettem csodálkozva a szemem magamban, mert szerintem ez lenne a normális)
Szóval most új dobozba került a fiam: a kissé szeleburdi, rosszcsont zseniébe, ami azért tagadhatatlanul sokkal jobb hely, mint ahol eddig volt, és ez jóval több szimpátiával és támogatással jár a suli részéről. Ennek része a több matekházi, és a Hobbit is. És láss csodás, az elmúlt egy hónapban egyszer se kellett megbüntetni, mert a rászólási technika is működik, és az is, hogy ha elkészül a feladattal, akkor előveheti a könyvet, ami nála van és olvashat csendesen.
A tanulság csak annyi, hogy itt se feltétlen könnyű minden tanárral kijönni, meg az is, hogy fiúgyerekkel általánosságban véve sokkal nehezebb az élet, mint a mindig jól viselkedő kislányokkal. Meg az is, hogy ha okos az ember, akkor könnyebben megbocsátják a tanárok, ha néha olyat tesz, amit nem kéne.
A Hobbit pedig amúgy jó könyv. A fiam meg már nem is olyan kicsi, mint amilyennek én látom.

Amikor Spanyolországban éltünk, talán az volt a legjobb (a medencén kívül), hogy zárt lakóparkban volt a kecónk, és az utcán egész nap kinn lehettek a gyerekek, a többi ott lakó család gyerekeivel együtt. Mindig volt egy felnőtt, aki pár percenként rájuk nézett - de tudtuk azt is, hogy mivel zárt helyen vannak, nem mehetnek ki - és idegen se jöhet be.

Nekem ez a szomszéd gyerekekkel játszom élmény annak idején kimaradt - nem csak azért, mert úgyis az olvasást választottam volna helyette, hanem mert a negyedik emeleten nem is volt ilyen lehetőség. A bérházban mások gyerekeit se engedték ki, a hetedik kerületi utca meg nyilván nem is volt erre a közösségi bandázós élményre alkalmas.
De a férjemnek jó emlékei vannak a gyerekkorából erről, és ő azért fájlalta, hogy a mi csemetéinknek ez már nem jut ki. Mert más a világ is, és más a mi életünk is. Aztán Spanyolországban azért kicsit belekóstolhattunk, belőle, ami jó volt, de hát Bendének azért akkor sem, lévén akkor még elég picúrka volt.
Harmadik gyereknek lenni ugyanis nem csak móka és kacagás ám (bár főleg azért mégis), de azért tagadhatatlan, hogy mivel a tesói nagyobbak, ritkábban kaphatóak a közös játékra (tudjátok, különórák, tanulás, és barátnőkkel csetelés egész délután), de a szülőknek is több az elfoglaltságuk (tudjátok, főzni a három gyerekre, pénzt keresni, takarítani utánuk, beszélgetni mindhárommal egyenként) Szóval Bende azért időnként panaszkodott is, hogy nincs aki játsszon vele, és nekem azért volt is emiatt néha lelkiismeret furdalásom, mert nem lenne ilyen gond, ha neki is lenne egy tesója, aki korban közelebb áll hozzá - hiszen a lányoktól (akik között másfél év van), soha nem hallottam efféle panaszkodást.
Hát mostanában nincs panaszkodás, mióta megismerkedtünk a szomszéd kisfiúval, a fiam nem is nagyon látom naphosszat, mert a két gyerek gyakorlatilag minden nap együtt játszik suli után. Az utcán. És igen, először én is féltem ettől, mert hát utca, meg hát mégis jajj, mi lesz vele, ha nem figyelem állandóan, még elrabolják, leszalad az úttestre, elvész stb. Ráadásul a kisfiú a szomszédból idősebb is nála pár évvel, nem ismerem, mi lesz, ha beleviszi a rosszba.
Eddig azonban úgy tűnik: a dolgok jól működnek. Ez ugyebár egy ikerház, amiben lakunk, és tündéri aranyos angol család lakik a szomszédban. Hangjukat se hallani, nincs hangos buli, még a kutyájuk is csak szigorúan hivatali időben ugat. Több gyerekük is van - de mind nagy már, és hát Shane afféle utolsó gyerek, akinek nincs játszótársa. Láttuk más korábban is, hogy játszik a kertben a kutyával, meg trambulinozik, olvasgat. Szóval azért kiderült, hogy nincs olyan barátja, aki átjönne hozzá. De hát a kertet mi se használtuk jó darabig, mert rossz idő volt, és hát nem is volt miért kimenni - az összes pénzt a ház belsejének a szépítésére fordítottuk, és mindig mondtuk, hogy a kertet majd tavasszal.
Végül azért eljött ennek is az ideje - és lettek benne virágok, vettünk asztalt, székeket, függőágyat, szóval használható tér lett. És végre Bende is kimerészkedett, és felfedezte a szomszéd gyereket, és aztán a kuka tetejére állva egyre többet kezdtek beszélgetni a kerítés fölött, és Lego kártyákat cserélni, meg mókázni, és persze ebből aztán az lett, hogy inkább legyen az előkert, és aztán szép lassan tágulni kezdett a játéktér, és lett belőle az utca.
Mondjuk hozzá kell tennem, hogy ez egy csendes kis zsákutca, ide csak az jön be, aki itt lakik (meg az autósiskolák, akik épp amiatt, mert itt nincs forgalom, gyakran oktatják parkolásra a diákokat a házunk előtt). Szóval ma már ott tartunk, hogy Bende amint hazaér, öltözik is át, és rohan a barátjához, csekkolni ő is hazaért-e már. És visz ki kocsikat, pisztolyokat, aszfaltkrétát - de gyakran csak üres befőttesüvegbe raknak sarat, füvet és egyéb vackot, hogy varázsitalt készítsenek. Meg van mondva, hogy mettől-meddig mehetnek el, és persze időnként fél tucat más gyerek is csatlakozik hozzájuk, akik üvöltözve, kacarászva rohangálnak az ablakunk alatt. Néha megáll a fagylaltoskocsi a ház előtt (ideszokott), és akkor minden gyerek rohan haza pénzért, máskor a szülők osztanak jégkrémet, vagy kekszet.
Na, nem mondom, hogy nincs rosszcsontság - néha összekapnak és van sírás, néha belemegy egy-egy szálka a kezükbe, vagy felhorzsolják a térdüket, és múltkor az egyik gyerek megpróbálta rávenni arra Bendét, hogy csöngessen be a szomszédokhoz, aztán szaladjanak el, de szerencsére nem vállalta. De azért ezek nem olyan durva dolgok. A nagyobbakról az derült ki, hogy bár néha szívatják a kicsiket (elveszik a lufit, nem adják vissza, balhé van), de azért durvaság nincs, nagy balhék sem, és amikor tényleg baj van (Bende elesett, sír), akkor becsöngetnek és hívnak. Néha hangosabb a játék, néha meglepő csendben ülnek, és a földre került szétnyomott paradicsom köré egész mesét írnak (valóban írnak), arról, hogyan került "vér" az utcára, és nyomoznak ki lehetett az áldozat.
Persze azért féltem Bendét - ha kinn van, perceként csekkolom mit csinál, és nem csak a férjem, de még a lányok is rá-ránéznek az ablakból. De a legtöbbször nincs baj. Idilli állapot ez, amiért hálás vagyok. Mert Bende boldog, van egy egész kedves barátja, és egész délután a szabad levegőn van, eszébe sem jut, hogy tabletezzen például. És mivel minden másnap különórája is van, ezért tudom, csinál értelmes dolgokat is - nem mintha amúgy a barátkozás, az önfeledt fantáziadús játék ne lenne fejlesztőbb, mint bármi az életben. Este koszos kézzel, fekete térddel és vigyorgó arccal jön be - ilyenkor jön még egy kis leckecsinálás, ami általában csak olvasás. Itt azért nincs az a durva presszúra a gyerekeken, mégis Bende ennek ellenére (vagy ezért pont?) iszonyatos mértékben fejlődik. Olvasásban, írásban a legjobbak közé került egy év alatt, és a magyar logopédussal is gyönyörűen haladunk. Múltkor magyarul olvastatott vele, és azt mondta, hogy egy magyar elsős se olvas ennél szebben, amit azért jó hallani.
Ja, és ami nekem a legszebb látvány: esténként, ágyban fekve csak úgy falja a könyveket az én kisfiam. Döbbenetes, hogy ekkora nagy lett. Sorra potyognak a tejfogai is, és végre elkezdett a koripályán is odafigyelni az edzőre. Eddig ugyanis hiába mondtak neki bármit, ő mindig ment a saját feje után, és például a hátrafelé korizásra nem lehetett rávenni, mert azt mondta nincs értelme visszafelé menni, amikor ő előre akar haladni. De most végre megértette mi ennek a lényege, és már egész gyors abban is. Focizni is jár, de bevallom, abban nagyon béna - viszont lelkes, és rohangálni még mindig sokkal jobban szeret, mint labdába rúgni. Az úszással is haladunk, bár a hátúszás még mindig nem a kedvence. Jövőre jó lenne, ha elkezdhetne zongorázni is, mert érdekli. De majd meglátjuk, mire jut idő. Azért az nagy-nagy szerencse, hogy az angol suliban se szorongani nem kell, se halálra tanulni magát. És hogy ez ennek ellenére is működőképes tudást ad, sőt, állítom sok szempontból jobbat és mélyebbet, mint otthon.

A helyzet az, hogy bedaráltak a különórák. Három gyerek, tucatnyi különféle különórája igenis komoly szervezést igénylő hadművelet - az anyagi teherről nem is beszélve. De megéri, isten bizony megéri. (És ezt a férjem is belátja, noha a költségek miatt azért gyakran morog.)

Nem szépítem: a költségek óriásiak. Egyszerűen az, hogy mindhárom gyerek sportol (méghozzá többfélét), nyelvet és hangszert tanul, az felemészti egy ember teljes fizetését. Ráadásul mindig adódik valami extra is - egy kinőtt korcsolya pótlása, egy új úszószemüveg, elromlott szintetizátor helyett egy új.
Ami igazán fájó, hogy Angliában nincs az a jól működő zeneiskolai rendszer, mint otthon:  magántanárokat kell fogadni, akik jól megkérik az árát. Sportolni meg nem lehet "csak úgy", egy bizonyos szint után csatlakozni kell az egyesülethez, éves tagdíjat meg biztosítást kell fizetni. Szóval ha az embernek BÁRMIBEN tehetségesek a gyerekeik, akkor csak fizet és fizet és fizet. (Mondjuk ez mindenütt így van, de itt kicsit drágább ez a szolgáltatás, mint otthon.)
És akkor még mindig előfordul, hogy a gyerek otthon azért sír, mert szeretne latinul is tanulni, és mivel őt érdekli a kémia, jó lenne egy plusz tanár, aki átveszi vele a magyar tananyagot. Ezeknek az álmoknak a teljesítésében pedig már nem is a pénz a korlát, hanem az idő, és nincs más hátra, együtt nézzük át az órarendet hogy megértse: nincs, egyszerűen nincs olyan nap, amikorra ezeket be lehetne suvasztani. (És persze anya állhatatos kutatása és keresése, hogy mégis, hogyan lehetne ezt mégiscsak megoldani, és egyben apát is rábeszélni arra, hogy ezt még azért fizessük ki.)
De azt tudom mondani, hogy a sok pénz, és a sok erőfeszítés azért mégiscsak megéri. Mert jönnek az eredmények. Ma például a fiammal büszkélkednék, mert délben kicsit pityeregve jöttem haza a suliból, és ezek bizony a meghatottság és az öröm könnyei voltak. Mert kitüntetést kapott.
Amit TÉNYLEG nagyon szeretek az itteni általánosban, hogy nagyon értenek ahhoz, hogy a gyerekek motiváltak legyenek, hogy akarjanak ott lenni, tanulni, hogy élvezzék az egészet. És bár nincs az az óriási nyomás a gyerekeken, meg a leckeírás, meg a hajszoltság, mégis úgy haladnak, hogy csak lesek.
Ott az én fiam, aki konkrétan két betűt nem tudott összeolvasni szeptemberben, és eltelt fél év, és az osztály legjobb olvasói között van, és tegnap közölte velem, hogy neki Roald Dahl a kedvenc írója, és kikölcsönzött a sulikönyvtárból egy könyvet is tőle, és ki is olvasta egy nap alatt. Ez egy krokodilos könyv volt, és elkezdtem én felolvasni neki, majd valamiért ki kellett mennem a szobából, és ő simán folytatta, és mivel nem kértem vissza a könyvet tőle, csak ledőltem mellé a díványra szó nélkül folytatta és folytatta és kész, be is fejezte egy óta alatt. Egyedül. És ez már nem csak az az egy mondat-egy kép könyv, hanem rendes, normális gyerekkönyv, sok-sok szöveggel. Szerintem elképesztő mennyit fejlődött. És nem csak olvasásban!
Ott van a matek is - Bende, aki még otthon csak elsős lenne, itt simán már a szorzótáblát tanulja, és megy neki, érti, szereti. Gyakoroljuk is, mert kéri. Nem kötelező, nincs olyan lecke, amit naponta le kéne körmölnie oldalakon át - csak egyszerűen mondogatjuk, gyakoroljuk és szereti csinálni.
Igaz, mi minden nap közösen leülünk tanulni. Nem feltétlen azért, hogy a sulis feladatokat csináljuk, de ha már úgyis leülünk, akkor azokat is elővesszük. A fő cél mostanság a beszédfejlesztés, mert bár be nem áll a pici szája, de azért vannak hangok, amiket még gyakorolni kell. Főleg az r.
Nem tudom mi az oka, de minden gyerekemnek komoly logopédiai fejlesztés kellett, vagy én csinálom rosszul, vagy genetikailag gyengébbek ebben, nem tudom, de hiába próbáltam Bendénél erre jobban odafigyelni, és berregtünk amikor csak kocsit láttunk, mégiscsak szükségünk lett szakember segítségére. És ez gond, mert magyar logopédus azért nem túl gyakori Angliában, és kínomban azt találtam ki, hogy akkor legyen Skype-os tanára. Mert hát németből már működik ez, Borsi szuper jól fejlődik már egy éve, és zongoratanárt is találtam Bíbornak, akivel tud így gyakorolni minden héten kétszer. Sőt, még egy hegedűtanárt is leltem, aki némi hezitálás után hajlandó volt kipróbálni megy-e a dolog, és úgy tűnik, hogy igen.
De azért bevalom, a Skype-os logopédus még ennél is meredekebb lépés - de már fél éve csináljuk, és Bende szuper sokat fejlődött vele. (Most már amúgy minden különórát Skype-on intézünk az úszás és a kori kivételével.)
Szóval visszatérve a dicséretekre - lefotóztam, hogy mennyi elismerő papírt, oklevelet kapott Bende az elmúlt fél évben. A matricákat nem tudtam összegyűjteni, de azt is minden másnap kap. Ezek csak az extra oklevelek. A nagyot ma kapta, arra óriási ünnepség volt a suliban.
Összegyűjtötték a nagyterembe az első három évfolyam 9 osztályát (3 osztály van egy évfolyamon, egy osztályban kb 30 gyerek), és egyesével kihívták az évfolyam legjobb olvasóját, íróját, matekosát, szuper-tanulóját, legszorgosabb házifeladat íróját és persze a gyémánt tanulót. Osztályonként kb 5 gyerek kapott ilyen külön dicséretet. Ami a legszuperebb volt, hogy nem csak kihívták a gyereket és kapott egy oklevelet, hanem minden egyes gyerek mellé odaállt a tanára, és elmondta, hogy miért az adott gyereket választotta erre a címre. Ez végtelen kedves, személyes dolog volt, és szinte mindet megkönnyeztem. Nagyon tetszett, hogy mindenki csak egy oklevelet kaphatott, nem úgy, mint Magyarországon, hogy xy a legjobb matekos, tornász, angolos stb, és egy gyerek kapja learatja az összes babárt, és ez nem nagyon motiválja a többieket, inkább szerintem lelombozza, mert hát xy stréber, tanárnéni kedvence stb, fene se akar vele versengeni. Itt azonban azt éreztem, hogy rettentően odafigyelnek arra, hogy ez személyes legyen és hogy mindenfélét díjazzanak. Pl a gyémánt díjnál nem csak azt nézték, hogy aki megkapja jól tanuljon, de azt is, hogy kedves és barátságos legyen a társaival. Az egyik kislánynál kiemelték, hogy ő például azért kapja az oklevelet, mert mindig figyel arra, hogy a többiek milyen jól csinálnak valamit, és ha a tanárnak ez elkerüli a figyelmét, akkor ő rendszeresen odamegy, és figyelmezteti rá az ofőt, hogy ugye látta pl. hogy ezmegez mennyivel ügyesebben olvasott ma, mint tegnap. Szerintem igenis NAGYON fontos dolog, hogy ezek a "kedves" gyerekek is dicséretet kapjanak, mert ez tartja össze az osztályokat. (És teszi élhetőbb hellyé amúgy a Földet.)
Bende amúgy a legjobb leckeíróként kapott dicséretet (ami tudom, kicsit közös dicséret neki és nekem), de azt is elmesélték mellé, hogy az órai jó munkáját ez mennyire jól kiegészíti, és hogy nyilván ezért lesznek a helyesírás tesztjei hibátlanok, és került a 8-as szintre olvasásból ma már. (A legjobb a tízes, utána már azt olvas a gyerek, amit akar, és azt kb a 3-ra kell elérni.) Szóval látják, hogy sok munkát tett a gyerek a tanulásba és értékelik ezt. 
Minden egyes oklevelet kapott gyereket amúgy lefotóztak, és rá fogják tenni a fotójukat az igazgató ajtajára, hogy bárki, aki bejön láthassa, hogy ezek a suli legkiválóbb diákjai. Ja, és persze az oklevél mellé egy IGAZI aranypapír matricát is kaptak a mellükre. (Ennek örültek amúgy a leginkább.)
Ja, és ma buli van amúgy, és ezért melegítőben kellett menni, mert "colour run" lesz ebéd után. Körbefutják a sulit, és közben a tanárok festékport szórnak rájuk, hogy így ünnepeljék a tavaszt. Így mire haza kell jönni az összes gyerek csupa (mosható) festék lesz, valószínűleg állati boldog és lelkes. Hát szerintem nagyjából így kell működnie egy általános iskolának. Sok-sok szeretettel, bíztatással és odafigyeléssel.

Úgy telt el az első half term, hogy észre sem vettem. Munka délelőtt, gyerekek délután, lakásfelújítás éjjel-nappal, hétvégén pedig program-program hátán. De akár tetszik, akár nem, most muszáj megállni, mert jövő héttől őszi szünet. Igen, errefelé ilyen korán.

Anyukám állandóan azt kérdezi, mikor látogatok már haza. A barátaim pedig azt, hogy otthonosan érzem-e már magam. Én meg csak annyit tudok mondani: jóformán még meg sem érkeztem. Persze testileg itt vagyok, de lelkileg még mindig csak félúton. Egyszerűen még időm se volt leülni, és kifújni magam. Mindig volt valami, ami miatt pörögni kellett.
Nem csoda, hogy el is felejtettem a nagy rohanásban megírni, hogy Bíbor mégiscsak visszakerült a régi középsulijába. Amikor már teljesen letettünk róla, akkor egyszer csak véletlenül valaki kapcsolata az igazgatónőt, a sok-sok helyettes, meg titkárnő után, aki egyszerűen csak annyit mondott, hát vigyük a gyereket másnap és ha van egyenruhája, kezdhet is. Mondanom sem kell: aznap SOS ruhavásárlásban voltunk, és voilá: másnap tényleg kezdhetett. Immáron három hete jár is - na nem mintha ez ilyen egyszerű lett volna.
Arról ugyanis nem tudtunk, hogy ez a tizedik év ez már komoly dolog. Innentől kezdve ugyanis kezdenek a gyerekek szakosodni - tehát már nem tanul mindent, csak amire az érettségihez szüksége lesz. Persze vannak tárgyak, amiket továbbra is kötelező tanulnia, mint a matek, az a angol, vagy a science de például választania kell, hogy földrajz vagy történelem, spanyol vagy dráma. Amikor feltették a kérdést, igazából fogalmunk sem volt, hogy mi lenne a jó megoldás, mi kell az egyetemre, és plána azt nem, hogy mégis mi akar majd lenni a gyerek. Így hát összeállítottak neki egy órarendet, hogy még később lehet finomítani. Én meg nekiálltam bűvölni a netet, hogy mégis, mi lenne a jó választás. Tekintve, hogy az én 14 évesemnek még fogalma sincsen, mi akar lenni, ez nem volt könnyű kutatás. Végül arra jöttünk rá, hogy hiába élvezi a dráma órákat, mivel színésznő nem akar lenni, talán értelmesebb, ha átcseréli spanyolra. A franciát is megtartotta és semmiképp nem akart lemondani azt art-ról, így végül összeállt lassan az órarendje, de szerintem még nincs mindenből a megfelő szinten.
Viszont úgy néz ki, megtaláltuk a helyet, ahol munka-tapasztalatot szerezhet, mert ebben az évben három hétig önkénteskednie kell valahol, ő pedig kitalálta, hogy állatokkal szeretne dolgozni, méghozzá hüllőkkel (a teknős ugyebár) és találtunk is egy boltot, ahol szívesen fogadják. Igaz, kérték előtte adassunk be neki egy tetanusz oltást, mert ugyan nincsenek mérges állatok, de néha azért harapnak, és jobb a biztonság. A gyereknek ez nem vette el a kedvét, sőt lelkesen várja a lehetőséget, és olvassa a Reptiles (Hüllők) című magazint, mert hogy itt még ilyen újság is van.
A másik nagy kihívása az évnek a Duke of Edinburgh Award, ami egy olyan program, aminek a keretében a gyereknek mindenféle kihívásokat kell az adott évben megcsinálnia - fizikai, tanulásbeli, önkéntes munka és még egy 3 napos tábor is lesz, ahol különböző feladatokat kell megoldania. A netes anyukák szerint ez egy óriási lehetőség, ami ha sikerül a gyereknek, akkor az nagyon jól mutat később is a CV-jében, még az egyetemi felvételinél is számít.
Én kissé szkeptikus vagyok - egyrészt szerintem aki 9 ezer fontot kifizet, azt simán felveszik az egyetemre, ha nem az egyikre, akkor a másikra. Ha meg a gyerek végül nem Angliába megy egyetemre, akkor ez nyilván pláne nem számít. Meg aztán az is kicsit olyan lehúzás szagú, hogy elkérnek érte 100 fontot. Ráadásul elvileg csak meghívásos alapon lehet rá jelentkezni, az évfolyam legjobbjainak - de Bíbor szerint meg az megy, aki akar, és persze akinek a szülei ezt kifizetik.
Na, szóval nem tudom, megéri-e, de végül úgy voltam vele, hogy 100 font nem a világ vége, és ha a gyerek barátai is mennek, akkor miért is ne. Még a végén simán az is lehet, hogy tévedek, és ez egy nagyon komoly dolog, hiszen az, hogy nem hallottam róla, semmit sem jelent.

Borsika viszont közben az iskola sztárja lett. Pillanatok alatt kiderült, hogy sokkal jobban tud egy csomó dolgot, mint az osztálytársai, és ő aztán nem szégyenlős: már el is intézte, hogy tegyék feljebb a jobb csoportokba. Ő a legjobb franciából, töriből, történelemből, de tudományból és matekból is feljebb rakták, etika órán meg olyan beszédet tartott arról, hogy a belső szépség az igazán fontos, hogy megtapsolták a osztálytársai és még szünetben is többen odajöttek hozzá, hogy gratuláljanak, így most azon gondolkodik, hogy talán indulnia kellene valamilyen diákvezetői posztért.
Bende az egyetlen, aki még mindig nem szívesen jár iskolába - de azért a reggeli balhék sokat csitultak. Továbbra sem szereti sem a sulit, sem az odajáró gyerekeket, de azért már nem sír, hogy ne vigyem be, mert idézem: "ott engem mindenki meg akar ölni." Az aggódók kedvéért közlöm, hogy Bende fiam Blaha Lujza reinkarnációja, és kicsit hajlamos a dolgokat felfújni.Amikor a suliból kijön nem mesél semmi rosszat, és holnap már a második szülinapi buliba viszem a gyereket. A tanárok szerint szépen beilleszkedett és rengeteget, szívesen beszél, hozzászól az órai témákhoz, és bizony érezhető ám, hogy az olvasása, írása is rengeteget fejlődött, mióta suliba jár.
A különórák is kezdenek körvonalazódni - még nem kerek minden, de alakul.
Bennem is. A lakás kifestve a bútorok többsége megvásárolva, jöttek már hozzánk ittalvós vendégek is, és formálódik az itteni, új életünk.Hánykor kell kelni, hogy mindenki beérjen a suliba, és mikorra kell készen lennie az ebédnek. Nincs ugyan asztalom, de nem bánom, mert a konyhaasztal délelőttönként csak az enyém, és sikerült egy-két nagyon régóta halogatott munkát is bepótolnom, sőt, kedvem lett folytatni a könyvem, ami már ezer éve készülődik, sőt elkezdeni egy újat is.
Nem, még nem vagyok itt. Még nem minden olyan, amilyennek szeretném. És nagyon hiányzik, valamilyen angol közösség, tanfolyam, munka, vagy AKÁRMI, ami lehetőséget adna, hogy akár csak pár órára is, de kimozduljak az írásból, családból, háztartásból és angolok között lehessek, új embereket megismerhessek, beszélgethessek. Mert most azért ez hétközben elég egyhangú - éles ellentétben a hétvégékkel, amikor viszont meg nem áll az élet, buli, vendégség hátán. Jó lenne megtalálni az egyensúlyt. Talán majd a szünet után. Most annak örülök, hogy tegnap este kipakoltam az utolsó dobozt is. Ezt azért meg lehet ünnepelni, nem?

Hát nem, nem lehet szívfájdalom nélkül megúszni a költözést. Elkezdődtek a könnyes búcsúk. Az utolsó találkozás, kávézás egy csomó emberrel, utolsó tanítási nap, utolsó séta a szeretett helyeken. Az eső pedig esik. Stílusos búcsú.

Sajnos az elmúlt hetekben olyan meleg, száraz idő volt, hogy vérszemet kaptam és a csomagokban hazaküldtem az ernyőket és a kabátokat is. Nem is értem mondjuk, mit gondoltam. Honnan a fenéből vettem azt a gondolatot, hogy Angliában el lehet lenni esőkabát nélkül is. Persze tudom, loigikusnak tűnt. Jó meleg van itt is, Magyarországon is - miért tömködném a hátizsákokba, hiszen úgyse fog kelleni. De hát most kéne. Zuhog. Durván.
Más kérdés, hogy nekem most zárt cipőm sincsen már, mert egyrészt a nagyját hazaküldtem - azt az egyet pedig, amit meghagytam, elkobozta a kisebbik lányom, aki az utolsó hétre persze hogy kinőtte a fekete iskolás bőrcipőjét. Mivel már jó ideje arról álmodozik, hogy Magyarországon piros cipője lesz (mert hát azt ott szabad) úgy döntöttem nem veszek neki most egy újat, főleg, hogy az enyém is jó ár. Icipicit nagy - de szerinte így csak még kényelmesebb. Ahogy látom amúgy én már erre keresztet vethetek. Egy éve vettem és szerintem eddig nem látszott rajta kopás - de egy hét a suliba leamortizálta teljesen. Naná, mert ott szaladni kell, meg a földön ülni, és persze kertészkedni. Mind az én cipőmben. Nem bosszantom magam, végül is úgyis akartam egy új cipőt. Ennek meg már nincs bőr az orrán, ha a fejem tetejére állok akkor sem.
Amúgy az tett kicsit szomorkássá, hogy olyan jól elterveztem, milyen jó is lesz visszajönni ide Halloweenkor például. Milyen jó is volt házról házra járni csokiért tavaly is a nagy csapat gyerekkel. Állatira élvezték. Meg előtte is jó volt Spanyolországban. És ez olyan jó kis hagyomány, amit nagyon szeretek. A beöltözés, a séta a sötétben, a feldíszített házak, a sejtelmes fények. Szeretem az egészet.
Aztán hirtelen belém vágott, hogy milyen elképesztően gyönyörűen ilyenkor, Halottak napján a magyar temető is. A sok színes mécses szívfájdítóan sejtelmes fénye egészen más élmény, nem mókás, de ha valakinek van már valakije a tetemtőben, mint nekünk, akkor igenis fontos, hogy ezen a napon ott legyen mellette. Persze lehet máskor is odamenni, ahogyan mi tettük ezt az elmúlt években - de ez olyan magyar hagyomány, ami szép és megható. Az angol is jó a maga vicces, mókás módján. De dönteni kell. Mindkettőt nem lehet.
Ahogyan nem lehet citromot és tejet is tenni a teába. Dönteni kell, hogy magyarosan, vagy angolosan issza az ember. De el kell döntenem azt is, hogy magyarul vagy angolul tanítom olvansi jövőre Bendét. Mert hát most az összes betűt megtanulta a kis négyévesem és most már nagyon érdekli az olvasás és most már bele is kezdenek itt az olvasástanításba. Ül mellette az esti mesénél és egymás után mutat rá a szavakra. "Mi ez a world?" - és örül, ha együgtt kiolvassuk. Logikus lenne ezt így, angolul folytatni, millió segédanyag van hozzá - de én nem vagyon angoltanár és nekem ez nem az anyanyelvem. És angolul olvansi nem könnyű - ugyebár gyakran tök mást kell olvasni, mint ejteni. Annyi speciális szabály van ehhez, hogy szerintem nem érdemes belekezdeni sem magyarként. Ha már így érdeklődik a gyerek inkább a magyart kellene elővenni - ha nem kéne ahhoz újabb 20 betűt megtanulnia. Még nem döntöttem, hogyan tovább, a biztonság kedvéért vettem egy csomó angol munkafüzetet és pár egyszerűen olvasható könyvet - de érzem én, hogy teljesen perverz, furcsa dolog Magyarországon egy magyar négyévest angol olvasásra tanítani.
De hát lehet, hogy visszajövünk, akkor meg bűn lenne nem folytatni. (Igen, azt hiszem a mi családunk esetében mindig, minden benne van a pakliban.)
Mindenesetre ma van az utolsó tanítási nap. Csomó köszönőkártya a tanároknak, csoki az osztálytársaknak, apró csecsebecsék a legjobb barátoknak.
Bíbor kapott egy füzetet a legjobb barátői egyikétől, amit az összes osztálytársa és tanára aláírt. Vannak benne rajzok, levelek. Elképesztő mennyiségű szeretet ömlik belőle. Ezt a sulit nagyon sajnálom itt hagyni, mert nagyon erős osztályközösség volt. Ő azt kérte, hogy had sétáljon ma haza busz helyett a suliból a barátnőjével. Így utoljára. Hát mondjuk az eső erre nem a legjobb alkalom.
Borsi is izgatottan várja a mai napot, mert ő a bizonyítványát fogja ma megkapni - ő az utolsó hetet saját kérésére dolgozatok írásával töltötte, hogy rendesen le tudják osztályozni. Nem lett volna kötelező - de megkérdezték és örömmel vállalta. Azt már tudom, hogy van olyan tárgy, amiből négy szintet is ugrott az utolsó héten.
Bende? Bár imád suliba járni, azt látom, hogy most jobban várja Magyarországot, mint a többi gyerek. Sokat mondogatja, hogy hiányzik neki a nagymama, meg a Balaton, meg minden. Attól meg különösen szenved, hogy a Legoi nincsenek már itt vele. (Pedig kapott egy kis doboznyit, de hiába, az nem képes pótolni ami már előre ment.) Tegnap be kellett vele menni a "city"-be, de hiába kérdeztem miért, nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, ha majd a buszon ülünk. Nem lehetett meggyőzni arról, hogy apa kocsival két perc alatt bevisz minket, minet buszoznánk. Hát végül engedtem neki és bebuszoztunk a belvárosba. Kicsit sétáltunk, vettünk egy zacskó gumicukrot és hazajöttünk. Azt hiszem csak magát a buszozást akarta még egyszer átélni. (Na jó, mozgólépcsőztünk is.) Hát igen, Magyarországon lesz troli, villamos és metró is - de emeletes busz nem. Az hiányozni fog. És még mennyi minden ilyen lesz...

Amikor pár napja Borsika azzal érkezett haza, hogy ma robotokat kellett irányítania a suliban, fel se nagyon kaptam a fejem. Mert hát annyi tudományos projectük van, gondoltam, ez is egy a sok közül.

Néha úgy tűnik, nem is tanulnak ebben a suliban "rendes" tárgyakat, csak mindig ilyen kis izgalmas dolgokat. Elő is vettem egy papírt és arra kértem, diktálja le, hogy ebben az évben milyen dolgokkal is foglalkoztak - amit nem nevezne még ő sem tanulásnak. (Pedig dehogynem...)
Hát kérem, volt amikor helyszínelők jöttek el hozzájuk, hogy elmagyarázzák, hogyan dolgoznak, megtanultak ujjlenyomatot venni, a szerencsések kaptak "do not enter" feliratú sárga szalagot is, a kevésbé  szerencsések meg hasonló cerkát. Aztán volt amikor tüzes és jeges kísérleteket mutatott be nekik egy tudóscsoport, és olyan menőségekkel játszhattak, mint a szárazjég. De volt francia nap, francia vendég-gyerekekkel, pékséggel és kóstolással.
Mostanában a "Food Dudes" tréning van, ami a gyerekeket az egészséges életre akarja nevelni - a cél, hogy a gyerekek egyék meg az ideálisnak tartott minimum öt porciónyi zöldséget vagy gyümölcsöt. Ilyen már volt a suliban két éve (akkor írtam is róla) de nyilván egyrészt a gyerekek felejtenek, másrészt jön az új generáció, akiknek szintén érdemes ezt újra és újra elmondani, és persze mindenféle játékkal, ajándékkal belelkesíteni őket. Amit mindenki kapott, az két pici műanyag doboz - egy narancssárga és egy zöld. Arra kérik a gyerekeket, hogy ezt minden nap hozzák a suliba, az egyikben legyen gyümölcs, a másikban zöldség. Ha a gyerek ezt teljesíti, akkor kap egy matricát, amit egy kis füzetbe ragasztanak, és ezt újabb ajándékokra válthatják be. Naná, hogy minden gyerek lelkesen viszi most a gyümölcsöt. Ma reggel a suli melletti kisbolt előtt láttam is egy anyukát, aki épp őszibarackbefőttből szedegette ki a darabokat és pakolta a dobozba. Jó, hát ez nyilván nem ideális megoldás a gyümölcsre, de hát mégsem csipsz vagy csoki. Amúgy ezt azok a gyerekek is lelkesen hozzák a suliba, akik amúgy ott esznek. No, igen, ezt a korosztályt még olyan könnyű belelkesíteni.
Ehhez pedig itt nagyon értenek. Egyszerűen imádom, hogy milyen kreatívan tanítják őket egy csomó dologra. Az újságokban gyakran olvasok olyanokat, hogy a gyerekek az ebédszünetben üvegházat építenek a suli kertjében pillepalackokból, vagy hogy a tanárok szabadidejükben egy összetört UFO-t építenek és kirakják a suli udvarára, hogy arról minden gyerek írjon fogalmazást, mit látott, mit hallott, mit gondol, mi lehet ez. A barátnőmék sulijában könyvolvasó verseny is volt, ahol pontokat lehetett kapni minden egyes könyvért, amit elolvastak a gyerekek és egy-egy gyerek többszáz pontot összegyűjtött a verseny alatt.
Szeretem, hogy Bende ovis-sulis osztálya havonta teljesen megváltozik, attól függően, hogy milyen mesét vesznek éppen. Ilyenkor egy-egy mesét a mélységekig kielemeznek, és a terem egyes sarkait aszerint rendezik be erdőnek, gyümölcsöskertnek, vagy éppen Halloweenkor pókbarlangnak. Nagy kendőkkel, faliújságokkal, bábokkal, kirakós játékokkal. Nyilván ez pénz is, munka is - tudom. De szerintem ezek az apróságok igenis sokat számítanak.
És nem minden pénzkérdése. Borsiéknak például volt nem is egy alkalommal már anti-bully" tréningjük, amikor megtanulják, hogy ha valaki csúfolja őket, vagy bántani akarja a suliban, akkor mit kell tenniük, és nem csak azt, hogy mit kell válaszolni, de azt is, hogy kihez kell fordulni ilyen esetben, és ha úgy érzi, hogy a dolog nem javul, vagy nem veszik komolyan a gondját, akkor kihez mehet ezután.
De volt olyan program is, amikor azt tanulták meg, hányféle zaklatás létezik. Nem csak szexuális - de az is zaklatás, ha valakit mondjuk otthon vernek, és azt is elmondják, hogyan lehet ellene védekezni, hová fordulhatnak, megtanulták egy népszerű segélyvonal számát is, hogy ha bajba kerülnek, akár otthon, akár másutt, kit hívhatnak fel, mi történik a panaszukkal, milyen következményei lehetnek a zaklatóra és rájuk nézve is.
Szerintem ezek nagyon hasznos dolgok - hiszen ezek olyan dolgok, amik előfordulhatnak, és a legnagyobb baj ilyenkor, hogy maguk a szülők vagy a tanárok se tudják, mihez is kezdjenek ha bekövetkezik. Itt erre megvan a protokoll, és én nagyon hálás vagyok érte, hogy vigyáznak rájuk és a jogaikra.
De a robot az más tészta volt, mert nem vendégségbe jött, hanem megvette a suli. (Nyilván az igazgatónőnk királynői kitűntetése hozott egy kis pénzt a sulinak is.) Kicsit utánaolvastam, és kiderült, hogy azért ez Angliában se mindennapos segédeszköz, már itt élő ismerőseim még nem találkoztak vele, írtam is erről a Nők Lapja Caféra egy cikket. Miket tud a robot, mire lehet használni. Valójában furcsa dolog ez, nagyon idegen, nagyon új, nagyon más - de tagadhatatlanul menő dolog, nem? Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy a gyerekeim megtapasztalják ezeket a dolgokat. És igen, tudom, hogy Magyarország nem ilyen lesz. De ezek az élmények, tapasztalatok igenis jellemformálóak, és egy életre szóló élményanyagot adnak.

Elég boldogító érzés, amikor ül a gyerekem az ágyon, lóbálja a lábát és arról áradozik, hogy neki van a világon a legjobb sulija. Majd a kisebbik, aki ugyanoda jár kórusban egyetért ezzel és mindketten közlik, hogy alig várják már, hogy újra reggel legyen és megint mehessenek.

Megjegyzem - tegnap ugyan csak a két kicsi áradozott arról, milyen jó dolguk van, de ha a nagyot megkérdem, aki amúgy tini már ugyebár és a legtöbb dologgal kapcsolatban elég kritikus és vállvonogatós, a sulira ÉPPEN ő se panaszkodik. Azzal elégedett. (Nem úgy, mint az élet más területeivel, mint például hogy mennyit szabad a telefonján lógva Disney tinisorozatokat nézni.)
A kicsik lelkesedését amúgy az váltotta ki, hogy a kéthetes tavaszi szünet alatt felújították az iskola kertjét és beleraktak pár új fajátékot. Bendéék kertjébe került egy hatalmas fából készült pillangó és pár apróbb bogár. Semmi extrát nem kell elképzelni, lapos fából készült, olyan mint a fenti képen. (Amit amúgy a gugliról lőttem, mert nem volt reggel nálam fényképezőgép, szóval nem tudom, ki ez a nő.) Eköré még tettek pár fából készült kicsi korongot, amin különböző erdei állatok voltak - hernyó, pók, szitakötő.
Borsiékhoz egy hasonló picike labirintust raktak ki, köré írásjeleket - kettősport, vessző, felkiáltójel, zárójel. És egy csomó nagyon helyes trónszéket.
Naná, hogy örültek annak, hogy valami újat láttak.
Borsi lelkesen mesélte azt is, hogy jelentkezett megint az iskolai kis kertész klubba, de nekem ezzel kapcsolatban nincs teendőm, mert ebédidőben lesz. Ez ugyanis általában egy óra, amiből félóra a kényelmes ebéd, aztán mindenféle programok vannak a gyerekeknek, már akik vevők rá. Van zeneoktatás, kórus, nyelvtanulás - Borsit a kertészkedés bűvölte most el, amire jó sok lehetőség van, lévén a suli udvara hatalmas és zöld. De mostanában a belső zöldséges-fűszerkertet nevelgetik, ahol pici szökőkút, meg padok is vannak, szóval igazi oázis, amellett, hogy helyben lehet demonstrálni mindenféle növekedési folyamatot.
Bíbor az első tanítási nap után szintén lelkendezve vette elő a francia füzetét, hogy ezt most AZONNAL nézzem meg. Egy étlapot tartott a kezéből, olyan pont, mint amit a Nandoo's-ban adnak, ami egy Angliában elég népszerű étteremlánc. Grillezett húsaikról híresek, amik négyféle fűszerezésben kaphatóak: extra hot, hot, medium és sitromos vagy mangós. Ahhoz hasonló, mint amit ideraktam oldalra.
Na most a tanára egy ehhez hasonlót fabrikált, és közölte, hogy négyféle feladatot kell vállalniuk ebben a félévben. Van köztük "hot" meg "medium" is. Ehhez kaptak egy "Nandoo's" játék-hűségkártyát, aki valamit megcsinál, bemutatja, abba kap pecsétet.
Semmi extráról nem beszélünk amúgy, mondhatta volna a tanár azt is, hogy itt a négy feladat, csináljátok meg. De helyette adott pár alternatív lehetőséget (a választás illúziója) és jutalomkártyát (a gyűjtögetést minden gyerek imádjak) és persze egy nagyszerű designt, amit mindenki ismer. Így ez már nem is annyira feladat. Így kell a gyerekeket belelkesíteni fejenként két színesben fénymásolt papírral.
Persze nem minden oktatási ügy zajlik itt sem tökéletesen olajozottan. Lemondtuk a gitártanárt, mert egy ideje már elégedetlen voltam vele. Azt láttam ugyanis, hogy nem élvezetesen tanít. Persze, tudom én, nem minden tanulás öröm, van amiért meg kell szenvedni. Zongorázni tanulni könnyű, mert már az első órán le tudja játszani a gyerek a "szipp-zsuppot" szóval azonnal van dallam, amit lehet élvezni.
Elismerem, a gitár ennél nehezebb ügy, mert hát vágja az ember kezét a húr, meg fáj a pengetés is, meg kell erősödni azoknak az izmoknak. Szóval türelmes voltam. De aztán teltek a hónapok és még mindig csak azt hallottam a szobából, hogy csak egy-egy akkordot játszanak, gyakorolnak, nem áll össze az egész semmiféle örömteli dallá, zenéléssé. Pedig hát tanultak, fejlődtek, hiszen egyre több akkordot tudtak, de amikor megkérdeztem, hogy mit kéne gyakorolniuk, akkor közölték, hogy az "F-akkordot" lejátszották kétszer, aztán közölték, hogy megvolt. Heti egyszer egy órában pedig nyilvánvalóan nem lehet semmiféle hangszert megtanulni, kell a gyakorlás.
Én ugyan nem tanultam soha gitározni, szóval fogalmam sincsen, hogyan is kellene ennek mennie, de azt gondolom, hogy nem kérhetem a gyereket, hogy egy darab akkordot gyakoroljon fél órán át naponta, mert az teljes idiótaság. Valami dallammá kellene ezt összefűzni, valami egyszerű darabbá (gondolom én) amit minden nap elő lehet venni. De hát nyilván magántanárunk van, annak gondoltam azért azt kellene csinálnia, amit kérek - hát beszéltem vele és elmondtam mi az én kérésem. Persze bólogatott, hogy no problem és yes, meg a lányok is mondták, hogy ők szeretik a pasit, ki ne rúgjam, tök érdekesek az órái. Hát vártunk még. Következő órán a lányok meglévő gitár-könyveiből fel is adott egy dalt, aminek akár örülhetnék is, de valójában felbosszantott, mert ez is azt jelentette nekem, hogy igazából nem készült ő arra, hogy dalt hozzon, hanem itt jutott eszébe, hát adott gyorsan valamit. Mindegy, kicsit énekeltek, kicsit gitároztak, hát megnyugodott a lelkem, haladunk. Aztán következő óra - megint csak az akkordok, még az előző órán feladott dalt se kérte vissza, az meg fel se merült, hogy lehetne ám másikat is venni. Mivel a kéthetes szünet alatt úgyse tudott jönni, végül úgy döntöttünk, hogy akkor ezt most hagyjuk ennyiben. Mondanám, hogy csak felfüggesztettük, de ez így nem igaz. Ezzel a pasival, így, ebben a formában ezt nem fogjuk folytatni. Jövő szeptembertől meglátjuk, hogy milyen lehetőségeink adódnak. A gyerekeknek szerencsére nem rossz élmény, tehát a kedvüket nem vette el, de nagy gitárrajongóvá se tette azért őket. Mert hát nem kérdés, sokat tudnak, sokat tanultak. De ami a zenetanulás lényege lenne (szerintem), hogy ők maguk tudjanak zeneműveket előadni, ez ebben a körben nem valósult meg.
Bíbor zongora oktatásával se vagyok teljesen elégedett, bár ő azért sokféle dalt tanult meg lejátszani, de most, hogy közeleg az év vége, a tanár el kezdte pedzegetni, hogy van valami vizsga, amit le kéne tennie Bíbornak. De ez még nem az egyes szintű vizsga (ne kérdezzétek, ez megint valami olyan rendszer, amiben én nem vagyok otthon) hanem az egyes szintű vizsga előkészítő vizsgája. (Igen, tudom, elmebaj.)
Először mondta, hogy vegyünk hozzá egy könyvet - 5 font. Nem nagy összeg, hát persze vegyük meg. beküldöm a pénzt - megérkezik a könyv. Nem túlzok: egy színes borító, benne négy darab A4-es oldal, ami azért majd kétezer forintért átszámolva elég túlárazottnak tűnik. Benne pár nagyon egyszerű feladat - de az utolsó oldal csak egy kottalap, miszerint "komponáld meg a saját kedvenc zenéd" Hát köszi. Most jött az újabb levél, a vizsga maga 35 font lesz - de mondom, ez még nem is igazi vizsga, csak olyan előkészítős, mégis elkérnek érte olyan 12 ezer Ft-t, hozzátéve, hogy a gyerek egész évi zongoratanulmányai (heti 30 perc suliidőben, tehát elmegy egy adott óráról) alsó hangon számolva is 120 ezer Ft-ba kerültek. (Nem panasz, ez ennyi, értem - csak gondoltam leírom, nehogy azt higgyétek, hogy a "bezzegangliában" minden jobb.)
Most azon tűnődöm, hogy mondjam el a tanárnak, hogy engem baromira nem érdekel, hogy a gyereknek legyen egy újabb oklevele ennyi pénzért. (Arról nem is beszélve, hogy ha hazamegyünk Magyarországra, akkor aztán ez a papír végképp nem ér semmit.) De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha maradunk, akkor nem folytathatja-e enélkül a tanulmányait. Mert ha igen, akkor pláne hagyjuk a fenébe.
Szóval úgy tűnik, hogy az angol zeneoktatással eddig nincs szerencsénk, de persze, simán lehet, hogy mi nem találtunk meg a jó tanárt, szakembert.
Ezzel szemben viszont a korcsolya egyre nagyobb szerelem. Az, hogy a lányok már tök jókat pörögnek, és nagyon szép, összerendezett a mozgásuk azt jó látni. Különösen Bíbornál, aki már féllábon is tud pörögni, amire persze nagyon büszke is. Jó lenne, ha heti kétszer is el tudnánk jutni, de ehhez szombaton nagyon korán kellene felkelni, amire a szünetben nem tudtam rávenni magam. De talán majd most.
Bende ugyan az első szint végén nem vizsgázott le (meg se próbálkoztak vele a tanárok) ennek ellenére továbbvitték a kettes szintű csoportba, ahol most épp ketten vannak egy szőke lengyel kislánnyal, Zsuzsikával, akivel állatira összecimbiztek. Folyamatosan kézen fogva csúszkálnak. A kislány ugyan hét éves, de ahogy én látom, körülbelül ugyanolyan szinten tud korizni, mint Bende, akinek mostanra egészen jól összerendeződött a mozgása. Még többet lépked, mint csúszik, de állai gyorsan tud így haladni. A hátrafelé csúszással próbálkozgat, de nem a barátja, mint ahogyan a halacskázás, vagy ahogy itt hívják a lemon sem. (Tudjátok, siklás közben terpesz és vissza.) De próbálgatja. Már nem megy összevissza, egy helyen marad a többiekkel. Noha, nem feltétlen ugyanazt csinálja. Tehát ha azt mondják, hogy most menj el a másik falig és közben emeld fel a lábad, akkor ő csak megy és nem emel. De hát ez nem baj.
Ami haladás még nagyon megfigyelhető, hogy egyre több ideig tud koncentrálni. Az első órán 10 perc után közölte, hogy elfáradt, hagyjuk abban. Jó pár óra kellett, hogy legalább a fél órás óra végéig kitartson nyávogás nélkül, de hát utána még van egy szabad gyakorlással töltendő félóra is, az azért neki már sok volt. Az első tanfolyam alatt nagyon nehéz volt rávenni, hogy maradjon, csinálja, 5-10 perccel korábban így is ki kellett hozni. De most már nincs ez a baj, kitart végig - igaz, utána farkaséhesen jön ki. De azért nem alszik el korábban.
Abbahagytuk a cserkészkedést is - egyszerűen a 7 órai kezdés nekünk túl késői. Most, hogy már a tinicsoportba tartoztak, 7-től 9-ig tartott volna az óra. Egyrészt sok is volt a két óra, másrészt nálunk 9-kor már ágyban vannak a gyerekek. Borsi rendszeresen jött sírva haza, mert a fáradtságtól fájt a feje. Bár ettől függetlenül ő akart még járni, Bíbor egyre többször mondogatta, hogy ő bizony unja, nem akar menni. Mivel ugyebár én is elkezdtem az oktatói képzést, én is egyre inkább beleláttam a dolgokba, és azt láttam, hogy a mi kis csoportunk elég szervezetlen, összevissza. Erről majd egyszer írok bővebben is, de a lényeg, hogy végül én is abbahagytam a képzést és a lányok se járnak már.
Ami viszont nagyon jó az a spanyol - ez a 16 éves lány, aki jár hozzánk egy tündér, a lányok imádják. Tök lelkiismeretesen készül, ha kérésünk van azonnal teljesíti, igyekszik, hogy érdekesek legyenek az órák. Ha bárkinek a közelben spanyoltanárra lenne szüksége, bátran ajánlom. Mi maximálisan elégedettek vagyunk vele - épp azon gondolkodunk, hogy a gitártanár miatt megüresedett hétfökön be kéne szervezni, jöjjön inkább kétszer, mint egyszer. Megjegyzem, a csajokkal azért lehet haladni, mert hát elég jól beszélnek, írnak, olvasnak - csak hát vannak nyelvtani finomságok, amiket azért lehet még csiszolni, meg hát persze a gyakorlás, szintentartás fontos dolog.

De jó is lenne megint korcsolyázni! - ez a kívánság újra és újra felmerült a lányokban, már hónapok óta. De hát nem volt olyan könnyű rászánni magam, hogy elvigyem őket. Mert drága, mert kinőtték a korijuk, mert autóval kell menni, mert mit csinálok addig Bendével. Szóval kényelmetlen. De amikor eldöntöttük, hogy nyár végén hazaköltözünk Magyarországra, arra gondoltam, miért is ne. Hát csináljuk. Használjuk ki a lehetőséget, amíg lehet.

Persze ez a Bende kérdés tovább motoszkált a fejemben. Merthogy a tanfolyamra hivatalosan csak öt éves kortól lehet járni, ő meg éppen csak négy. Ráadásul legutóbb, mikor megpróbálkoztunk vele (két éve) akkor kicsit sem tetszett neki. De hát egy próbát megér, gondoltam, és három hete felkerekedtem a három gyermekkel, hogy beiratkozzunk.
Elmondtam az edzőknek, hogy Bende nagyon lelkes (pár youtube video korábban meggyőzte, hogy korcsolyázni nagyon izgalmas) és hogy ha nem megy neki egyedül a tanfolyam, én is szívesen beiratkozom, elvégzem vele együtt a tanfolyamot, figyelek rá, ott leszek mellette, fogom a kezét, instruálom.
Ám ők azt mondták, erre semmi szükség - volt már rá példa, hogy négyévest is felvettek, igaz, főleg olyan gyerekeket szoktak, akik már tudnak a jégen járni, de ha a gyerek lelkes, akkor ők bizony nem utasítanak el senkit, menjen. Nélkülem.
Feladtam hát Bendére a kölcsönzői korit - aki persze úgy dőlt oldalra, mint a zsák, hiszen nem könnyű a két kis pengén talpon maradni, de két perc után már boldogan szaladgált koriban is  a várakozó peronon. Mondjuk az nem nehéz, hiszen nem csúszós.
Aggódtam persze, de a lányok még nálam is jobban aggódtak - mert hát mi lesz, ha elesik, ha valaki átmegy rajta, ha sírni fog. Pláne, amikor rámentek a jégre és kiderült, hogy Bende nem tud egyedül állni és kicsi ahhoz, hogy elérje a palánk tetejét és meg tudjon benne kapaszkodni. Ott feküdt hát szegény a jégen, majd ült, végül állt a palánknak támasztva, és mozdulni sem mert. De hát vannak helyzetek, amikor egyedül kell helyt állni - és ez ilyen volt. Így hát mondtam a lányoknak, hogy sipirc a saját tanfolyamukra, Bendére majd én vigyázok helyettük is. De azért bevallom, voltak kétségeim.
Ám ekkor megjelent az edző egy nagy műanyag pingvinnel a kezében. Ez egy kifejezetten kezdő korisok számára  készült "fakutya" szóval van rajta kapaszkodó és tologatni lehet a jégen. Bende pillanatok alatt rájött a nyitjára és míg a többiek a kezdő tanfolyamon próbáltak a pálya egyik végéből a másikba elcsúszni, ő körbe köre rallizott, nagyon-nagyon gyorsan, szélesen vigyorogva. Imádta. Persze egy pillanatig nem azt csinálta, amit a tanfolyamon kellett volna, de a végén odajött hozzám az edző és elmondta, hogy ez pont így jó - most pár alkalommal pingvinezik a gyerek, a lényeg, hogy jól érzi magát a jégen.
Így mentünk a következő edzésre - ahol azonban elfelejtették kikészíteni a pingvint és míg elmentek érte, addig Bende rájött, hogy tud ő egyedül is menni, és nekiindult. Mire az edző visszaért, Bende megtanult menni, mint a meszes. Nem lépkedett, de nem is csúszkált - a kettő közötti mozgásformát csinálta, és persze, mint egy rongybaba csuklott össze állandóan. Annyit esett, hogy az overállja és a kesztyűje csurom vizes volt, amikor az edzés végén levettem róla. Viszont ellentétben sok más gyerekkel a tanfolyamról (akik 5-6 évesek) ő könnyedén felpattant minden esés után. Pedig a felállás kezdőként nem könnyű - csúszik a jég és magas a kori. A legtöbb gyerek csak úgy tudott felállni, hogy elnégykézlábazott a palánkig és ott támaszkodott. Bende meg egyszerűen csak felpattant és kész, ment tovább. Nem volt ez téma neki.
Az esések se viselték meg igazán, persze egy ekkora gyerek még alacsonyról esik, fel se nagyon vette a legtöbbször, ráadásul nem is minden esés volt a véletlen műve - valójában nagyon is élvezte a jégen fekvést, állandóan szép jégdarabokat keresett rajta és hozta oda hozzám.
Mindezt jó volt látni, de azért én megőszültem egy kicsit a jégpálya szélén, mert még véletlenül se maradt a csoportjával, keresztül-kasul ment a jégpályán, odament más csoportokhoz, integetni, mosolyogni - márpedig ahol épp a hátramenetet gyakorolták és nem feltétlen látták, hogy érkezik, ott elég esélyes volt, hogy előbb-utübb hasra esnek benne.
Én meg ott álltam a jég szélén, és folyamatosan ordibáltam: Azonnal gyere vissza! Mindig menj a fehér kabátos néni után! Azonnal állj fel! - komolyan mondom, a lelkem kiordítottam (nagy a jégpálya, így se nagyon hallott) és az edzés végére úgy elfáradtam, mintha én is koriztam volna.
Mondjuk az edzők nyugtattak, hogy hagyjam, figyelnek rá, ne aggódjak. Meg hát majd csinálja ő is előbb-utóbb, amit a többiek. Ügyes, tehetséges, nem lesz itt gond.
De én nem nyugodtam meg - mert hát azért a kori veszélyes üzem. Ha nekiütközik valakinek, akkor ketten esnek nagyot és ha beleesik a kori élébe, akkor abból komoly baleset lesz.
Így hát a tegnapi edzés előtt elővettem a nagyágyút és beígértem az én kis hebrencs négyévesemnek egy új Lego szettet, ha képes a saját csoportjával maradni és csinálni, amit a többiek.
Mivel ez a jégpálya egyben  hokipálya is, ahol az ő csoportjuk órája volt, volt egy piros csík is festve a jég alá. Mondtam, maradjon ezen. Bevallom - nem hittem, hogy be tudja tartani. Mert azért mégiscsak négyéves, és imád szaladni, és idétlenkedni. De megcsinálta! És azt csinálta, amit a többiek - csak a hátrafelé korizást nem volt hajlandó megpróbálni, mert ahogy mondta, ő nem hátra akar menni, hanem előre. (Logikus) De minden mást csinált szépen, lassan (!!!), fegyelmezetten. El voltam hűlve, ahogy néztem: ez az én négyéves fiam? Aki ráadásul kicsit sem esik el gyakrabban, mint a nála sokkal nagyobbak - és aki nem dinka módon megy összevissza, hanem követi az utasításokat. Körülbelül ott tart most, hogy azokat a feladatokat csinálja, amiket a többiek az első órán tanultak - de ha azt vesszük, hogy csak négyéves, már ez is állati nagy teljesítmény.
Arról nem is beszélve, hogy a szabad gyakorlás idejére összecimbizett egy hétéves kiscsajjal és aztán kézenfogva együtt  siklottak tovább le-fel. Azt hittem megzabálom.
Persze, hogy ne legyen minden tökéletes élete legnagyobb esését is tegnap produkálta, ráesett az arccsontjára, ami még vérzett is és ma reggelre egy nagy lila folt lett az arcán, mintha jól pofán verte volna valaki. Még szerencse, hogy a tanárnéniknek már hetek óta meséljük a korizást, különben magyarázkodhattunk volna, hogyan került oda.
Egyetlen hátránya annak, hogy Bende is korizni kezdett, hogy egy pillanatra nem merem levenni róla a szemem - így nem nagyon látom, hogy a lányok a pálya másik oldalán mit csinálnak. Csak félszemmel. Pedig ők már olyan trükköket tudnak, amikre érdemes egészen is odafigyelni. Féllábon hátrafelé, pörgés, ugrás. Egyetlen fájdalmuk van csak: hogy nincs edzés minden nap. Mert ahogyan ők mondják, ez a legjobb dolog a világon.Varázslatos.