Három gyerekkel irány Anglia!

Furcsa kettősség van bennem Budapestet illetően. Egyrészt fizikailag végig elég ramatyul éreztem magam. A jó pesti levegőben elkaptam az allergia mellé valami komolyabb nyavalyát is, és köhögős-fuldoklósan aludtam végig minden éjszakát. Ez nyilván rányomja a bélyegét az ember hangulatára. És ha nem Budapesten lettem volna, valószínűleg életem legrosszabb két hetének tartanám ezt a nyaralást. De ez a város valami olyat tud, amit senki más. Elbűvölt, elvarázsolt, és minden szürke, borongós, szeles csufiság ellenére bearanyozta napjainkat. Merthogy a gyerekekkel turistát játszottunk. És ezt itt nagyon lehet. 

Először kétségbe estem, amikor kiderült, hogy lesz két olyan napom, amit teljesen egyedül kell majd három gyerekkel megoldanom, nemcsak apa, hanem minden egyéb rokoni-baráti kéz és persze autó nélkül a belváros szívében. Borús, esőre hajló idő volt, senki nem javasolta, hogy útnak induljunk, még a tévés meteorológusok sem. De én nem hittem nekik. Ráadásul kicsit sem tűnt okos gondolatnak, hogy otthon maradjunk a négy fal között, ahol nincs más, csak a tévé. Őszintén szólva még a múzeum is szűkre szabott keret lett volna az én örökmozgó kétévesemnek. Így hát gondoltam egy merészet, és felbuszoztunk a várba. Fura érzés volt ám magyar turistának lenni ezen a helyen. Amikor például be akartunk menni a Mátyás-templomba, a bácsi, aki korábban tucatjával adta a drága jegyeket a sorban álló turistáknak, a három gyerekre nézett és cinkos mosollyal - ami csak a helyieknek jár - azt tanácsolta, hogy inkább ne menjünk ma be. Úgyis le van zárva a 80%-a, és dolgoznak is benn a mesterek. Csak úgy száll a por, nem tenne jót a babának. Jöjjenek inkább vissza a hétvégén, mondta. Nem mondtam neki, hogy mi akkor már egy másik országban leszünk, inkább megköszöntem a jótanácsot. És elég volt nekünk kívülről is megcsodálni Mátyás esküvőjének színhelyét. A Halászbástya lépcsőjére se mentünk fel a gyerekekkel - pontosan tudom, hogy lentről is pont olyan csodás a panoráma, csak épp ingyen van. A turistaélményből azért így is kijutott.

A lányok fotózkodtak sólyommal, királylányruhában koronával és lőttek íjjal is. Nem törődtve a hideggel, igenis ettünk egy jó fagyit a Ruszwurmban, karcsú, míves üvegkehelyből, én persze egy jó kávéval is beértem, mert már akkor is köhögtem, de az nagyon jólesett, hogy Kisbende után se kellett rohangálni, megült a kis fenekén és boldogan kanalazta a málnafagyit és majszolva a juhtúrós pogácsát. Aztán hátramentünk a vár Moszkva tér felőli oldalára, ahol az egyik oldalon harsogó zöld gesztenyefák virágoztak, a másik oldalon meg laza virágú rózsaszínbe burkolva volt az összes fa, és az egész utcát belepte a finom sziromeső. A lányok marokszám gyűjtötték és azt játszották, ki tudja úgy a magasba dobni és aláállni, hogy igazi rózsaesőben érezhesse magát.

De az igazi élmény nem ez volt számukra, hanem a Sándor palotánál az őrségváltás - dobokkal, felvonuló katonákkal, pattogó parancsszavakkal. Tudom, hogy komoly vita van róla, hogy kell-e ez nekünk évi 9 millióért, és tudom, hogy annyi minden másra is kellene most a pénz, de ha a gyerekek szemét nézem (és persze a többi turista álmélkodását) akkor azt mondom, kell a népnek egy kis cirkusz és volt ez olyan jó, mint a Buckingham palotában királynő kucsmás katonái.

Jó volt a magyar bazárban is csámborogni. A lányok persze rögtön magyar ruhás Barbie babát akartak, és akár vettem is volna nekik, ha nem tudom meg időben, hogy erre bizony rá van ragasztva a ruha és nem lehet leszedni róla. A hímzett farmerszoknyácskáknál éreztem még erős kísértést, de aztán elhessegettem a gondolatot - szép, szép, de mikor vennék fel... hová? Szóval fájó szívvel ott hagytam.

Másnap folytattuk a turistaprogramokat és fittyet hányva a szeles időnek hajózni mentünk. Anyám persze azonnal kétségbeesett, amikor meghallotta az ötletet. Merthogy három gyerekre hogyan fogok vigyázni és mi lesz, ha beleesnek. A Hop on-Hop of hajóra váltottunk jegyet és természetesen senkinek nem esett baja. Kétszer jártuk körbe az útvonalat, mert nagyon élvezték. Azt is, hogy vittünk magunkkal kaját és ott piknikeltünk, azt is, hogy a tegnapi panoráma nézegetés után egy csomó épületet felismernek. Kisbende persze csak azt mondogatta lelkesen, hogy "hajó" és amikor szembe jött egy ladik, akkor lelkesen kiabálta, hogy "másik hajó" a Margitsziget közelében, mert azt, hogy "fák, fák" ami csak azért volt ciki, mert rajtunk kívül nem volt magyar a hajón és ugyebár angolul ez teljesen mást jelent. De nem ezért szálltunk le éppen itt, hanem mert így akartuk, igaz, bevallom, ez megkönnyítette a döntést. Eredetileg csak sétálni akartam egyet a lányokkal, de Kisbende amint beraktam a babakocsiba rögtön elaludt, (gondolom kimerült a nagy kiabálásban) így nem volt akadálya a bringóhintózásnak. Amit már olyan sokszor kértek a lányok - de eddig kicsik voltak az önálló tekeréshez. Most viszont megért rá az idő és az alkalom, hát egy teljes órán át tekertek, míg csak izomlázuk nem lett. Persze a végére Kisbende is magához tért és helyet követelt magának a kocsin, és a táskatartóban épp el is fért.

Mire visszaadtuk a kocsit, át is fáztunk rendesen, és szépen hazavillamosoztunk. Sokat beszélgettünk arról, hogy melyik hidat, hegyet hogyan hívják, milyen épületeket látunk a Duna parton és azt remélem, hogy amikor majd szóba kerül mindez az olvasókönyvükben, akkor emlékezni fognak rá. Ciki is lenne, ha Budapestet kevésbé jól ismernék, mint Nagy-Britannia nevezetességeit! Be kell vallanom, hogy a lányok amúgy eredetileg nem lelkesedtek, hogy kimenjenek a szürke, nyúlósan hideg időbe, de a végén ők is örültek neki, hogy nem maradtunk otthon. Persze hiába tettem ki a lelkemet, a legkedvesebb programjaik nem ezek voltak. Sokkal nagyobb élmény volt számukra, hogy találkoztak régi barátokkal, rokonokkal. Hogy kiscsirkét simogathattak Gyálon, vagy amikor elmentünk esküvői ruhát próbálni a keresztanyuval. De ezzel nincs semmi baj. Hiszen ezek tényleg sokkal fontosabb dolgok.

Két és fél hét. Ennyi időt töltünk Magyarországon. Hosszú idő, ennyi szabadságunk nincs a munkából. Merthogy a kötetlen, netes munka egyik előnye, hogy lehet vele utazni, szabadon jönni-menni - hátránya viszont, hogy nincs szabadság. Van, amit meg lehet csinálni előre, de sok dolgot nem. Tehát apa az elmúlt pár napban dolgozott és alig láttuk. Egyedül kellett programokat szerveznem a három gyereknek.

A párnapos tavaszi szünetnek vége, és hétközben minden ismerős gyerek suliba-oviba jár. A felnőttek meg dolgoznak. Ilyen az élet. Anyámék meg már évek óta nem olyan fittek, hogy elinduljanak velem várost nézni. Hát még ebben a rossz, borús, szürke időben. Nem meglepő hát, hogy inkább arra próbáltak rábeszélni, maradjunk itthon mi is. A lányok majd eltévéznek, Kisbende meg majd eljátszik a szőnyegen anyám ágya mellett, míg mi beszélgetünk. Muhaha, mondtam én magamban, és pár óra után azért nekik is kiderült, három gyerekkel ilyesmiről szó sem lehet.
Mondjuk a lányok-tévé kombó egy darabig biztosan működne, merthogy itt a lányoknak saját szobájuk van, benne saját tévével. Amit ezért kicsit se képesek kontrollálni, és folyamatosan megy. Képtelenek kikapcsolni, még pisilni, vagy enni is alig jönnek ki. Ha megpróbálom kikapcsolni, mindig valami olyan megy, ami NAAAAAAAGYON fontos, Angliában nincs, és különben is a kedvencük. Anyámék persze az ő pártjukat fogják, szerintük szegény gyerekeknek a magyar adás hiányzik, de én azt gondolom ha horvátul menne az adás is ugyanilyen lelkesen bambulnák. Vannak is vitáink ebből, szerintem ugyanis napi 1-2 óra tévé bőven elég, a lányok a 24 órát is kevesellnék, és ha én próbálom limitálni a képernyő előtt töltött időt, akkor a nagyszülők szerint túl szigorú vagyok és nehogymár szegény gyerekek arra emlékezzenek, hogy a magyar nagyinál semmit se volt szabad csinálni.
Pedig ebben muszáj a sarkamra állni, mert azt látom, hogy bármennyit is nézik, soha nem elég és soha nem tudnak nyávogás nélkül felkelni a képernyő elől. Ez egy kielégíthetetlen vágy, és bármennyit is kapnak belőle, nem lesznek boldogabbak tőle.
De nem vagyok képmutató, beismerem, bizony nekem is kényelmes, ha reggel 7-kor nem engem keltenek, hanem benyomják a rajzfilmet és én ráérek egy órával később kikászálódni az ágyból, amikor már Kisbende is kinyitja a szemét. Vagy ha esti mese helyett itt és most, szoros kivételként egy Disney mesefilmet kapnak, ameddig én elbeszélgetek az anyukámmal, amire Kisbende mellett nincs lehetőségem.
Sajnos vagy szerencsére ugyanis Kisbende még nem érdeklődik a tévé iránt, és a folyamatosan előkerülő egyre szebb játékok is csak pillanatokig kötik le. Ő menni akar és kész, a szervezete jól működik és kivánja a fizikai aktivitást. Szépen és elmélyülten játszik a fakirakókkal, a Legoval, épít nagy tornyokat és tologatja a kisautókat. 1-2 órán át is akár, persze anyai jelenléttel és kisérettel. De utána nincs mese, menni kell. Hozza a kabátját, a cipőjét, az én cipőmet, kabátomat és mondja, mutatja mit is vár el tőlünk. Olyan néha mint egy felhúzhatós baba, vagy egy vicces rajzfilmfigura. Még lakáson belül is képtelen járni - csakis szaladni tud, mint Forrest Gump. Ha felemelem, a lába nem áll meg, teper vele tovább.
Mint a fentiekből kiderül, a három gyerek igényeit nem egyszerű összehangolni. Abban azonban biztos voltam, hogy nem fogom megengedni a csajoknak, hogy tévé előtt töltsék a két és fél hetet. Ez nem olyasmi, amire érdemes emlékezni. Márpedig én azt akartam, hogy ez a magyar utazás emlékezetes és szép utazás legyen számukra. Bendzsento feeling. Fel is vetettem nekik ma, hogy Budapest pont olyan, mint Bendzsento, nincs suli és csak mókázunk egész nap, mire közölte Borsika, hogy el vagyok tévedve, Bendzsentoban ugyanis repülő fókák is vannak, meg olyan pékség, ahol PKU-sok számára is árulnak kürtöskalácsot, egy olyan vonat, ami bemegy a tenger alá is és egy olyan festmény, ami híresebb, mint a Mona Lisa, és egy szőke nőt ábrázol.
Amikor azért ilyeneket mesélnek, mindig megnyugszom kicsit, hogy a tévé még nem ölte el teljesen az agysejtjeiket és a fantáziájukat.
Vicces, hogy mire emlékeznek Budapestből és mire nem. A régi házunk mellett például simán elmentek, de amikor lementünk a kisföldalatti megállójába, tisztán emlékeztek a manóbejáratra. Tudjátok, arra a titokzatos kis fakapura, ami majdnem minden megállóban ott van és ahol igazából a tisztítószereket tartják. De ezt csak pár éve tudom én is. Amikor a gyerekek először kérdezték meg tőlem, hogy hová vezet ez a kapu, azt találtam ki, hogy meseországba, és csak a manók és a gyerekek mehetnek át rajta, méghozzá csak azok, akik nem magasabbak, mint a kapu teteje. Volt is most nagy szomorúság, amikor rájöttek, hogy bizony mindketten kinőtték már a mesevilág bejáróját és azon tűnődtek, hogy ha vajon összehúzzák magukat, akkor még beengedik-e őket.
Hát az ilyenek miatt szeretem Budapestet. Egyrészt az emlékek nem vihetők át olyan könnyen az egyik országból a másikba. Azok az ovis kis mesék, amiket jövet-menet kitaláltam nekik, nincsenek velünk Angliában. Ráadásul míg Coventryben keresni kell a szépséget Budapesten bőséggel árad. Szinte minden belvárosi épületen van egy szép faragás, egy arc, egy oroszlános kapu, egy angyalkás ablak, egy különleges mozaik. És nem csak a fő turistaútvonalakon, hanem a leglepusztultabb kis utcákban is.
Egyszer régen ki is találtam, hogy mesekönyvet kéne írnom, ahol ezek lennének az illusztrációk. Időm persze soha nem volt rá, de a csajok azóta is emlegetik és velem együtt gyűjtik a leginspirálóbb részleteket.
Ha egyszer visszaköltözünk, akkor ez lesz az oka. A pesti házak varázsa, amikben épp az a legszebb, hogy nem változnak. Amikor gyerek voltak éppen ugyanígy néztek ki, mint most. Az a kis falfirka, amit még általános iskolás koromban elkövettem, a mai napig ott van a lépcsőházban. Engem ez nagyon jó érzéssel tölt el.
De megértem azt is, hogy a férjem épp ezért utálja Budapestet. Merthogy ő Gyálon nőtt fel és neki Budapesthez nincsenek efféle gyeremekkori sznetimentális szálai. Ő csak azt látja, hogy minden ugyanolyan lepukkant vacak, mint amikor először itt járt. Sajnos ha így nézzük, neki is igaza van. De azért én örülök annak, hogy a lányaim még nem ezt látják. Csak a mesét, amibe teljesen bele tudnak merülni. A tévén keresztül épp úgy, mint a könyvek által. Vagy amikor együtt utazunk a mesék szárnyain. És úgy örülök, hogy még tudunk együtt is repülni.

Nem mondom, hogy Budapest a legszebb arcával kedveskedik nekünk. Hideg van, szél, folyamatosan esőre álló idő. Tiszta Anglia, mondtam volna pár éve, de az elmúlt két év tapasztalatai alapján azt mondom, csúnya tévedés lenne ezt hinni. Britannia hatalmas ország, és ahol például mi lakunk, nem is esik sokat. Szerencsére Magyarország se kicsi - és azért, mert az egyik helyen éppen vacak az idő, másutt még nagyon is jó lehet nekünk.

El kell ismernem, hogy a levegő érezhetően rosszabb Budapesten, mint Coventryben. Hiába no, Magyarország egy nagy gödörben van, ahol megül a büdösség. Poros, szmogos is, és ne szépítsük, ez bizony egy egy csúcsra járatott, zsúfolt főváros. Meg is szenvedtük annak idején a pesti klímát, sok-sok téli betegség, taknyolás, krákogás kísért minket minden télen. Hogy mennyire hozzászoktunk, csak akkor tűnt fel, amikor Angliában mindez elmúlt, mintha soha nem is lett volna. És hogy az egész helyfüggő, azt onnan tudom biztosan, hogy visszatért rögtön, amint földet ért a repülőnk. Hirtelen az egész család tüsszögni kezdett, és nem csak az én bőröm száradt ki, de a család többi tagjáé is (igaz ők szakszerű kezelés nélkül gyorsabban meggyógyultak.) A férjemnek még a szeme is begyulladt, azóta is folyamatosan cseppenteni kell bele, pedig neki soha nem volt ilyen gondja.
Pár nap alatt világossá vált számunkra, hiába vannak a rokonok és barátok Budapesten, menekülnünk kell a fővárosból, így lecuccoltunk a Balcsihoz. Láss csodát, amint kiértünk a szürke pesti ég alól, hirtelen mindenki jobban lett.


Kivéve engem, akinek az allergiája közben néthává változott. Halleluja. Lázas ugyan nem vagyok, de olyan szinten el van dugulva az orrom, hogy még aludni sem tudok rendesen. Óránként arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, márpedig ez nyilván nem javít a kedvemen. Mászkálás helyett csak ágyban fekvésre és forró teára vágytam, de három gyerekekkel ez csak halálos betegség esetén adatik meg, így összeszedtem magam.
Kicsit félve indultunk amúgy a házhoz, hiszen fél éve nem jártunk ott. Fel voltunk hát készülve minden rosszra - szétfagyott vízvezetékekre, irdatlan porra, dohos ágyneműkre, pókok hadára és arra is, hogy esetleg már aznap este visszamenekülünk a kényelmes pesti kecóba. Ám amikor kinyitottuk az ajtót, szinte elámultunk attól a rendtől és tisztaságtól, ami ott fogadott. Mintha csak előző héten jártunk volna ott. Minimális por (Pesten egy nap alatt rakódik le ennyi a polcokon) öblítőszagú törcsik a szekrényben, friss, puha ágynemű és tényleg csak annyi pók, ami egy kertes házban magától értetődő. (Semmi brutális szőrös lábú angol szörnyeteg, csak a jó magyar kaszáspókok.)
A lányok persze azonnal rávetették magukat a fél éve nem látott játékaikra, a férjem a fűnyírógépre (a fű azért nőtt, nem is kicsit) Kisbende a kerti rohangálásra én meg elkezdtem összevadászni, amiket magammal akarok vinni. Pár könyv, verseskötet, fotók, népdalos gyerekcédék. Csupa olyan dolog, ami nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. Persze ez nem olyan könnyű munka, mint gondoltam. Hiszen amikor minden itthon maradt holminkat levittük, csak körülbelüli rendszert alakítottunk ki. Dobozok itt is, ott is, és bár lett némi rendszer a pakolásban, azért ez nem lett kőbe vésve. Persze szerencsém volt - a keresett holmik jelentős részét megtaláltam. És még mennyi mindent, amit nem is kerestem!
Olyan furcsa, idegen és mégis otthonos érzés nézni azt a nagy rakás holmit, amit ott hagytunk abban a házban. A tárgyak nagy részét teljesen elfelejtettem már, ebből is látszik, hogy mennyire nem fontosak. És közben meg mégis, mert olyan jó ráismerni egy rég látott vázára, amit még nászajándékba kaptunk, vagy egy szép formájú lámpára, amit a szülinapomra kaptam, vagy akár egy olyan füzetre, amit még gimis korom óta őrzök. És amikor kinyitottam az emlékezős dobozom, akkor már teljesen elvesztem, és órákon át olvasgattam régi leveleket, naplókat.


Közben persze a lányok hasonló időutazást éltek át - játékokat találtak, amiket már rég elfelejtettek. Pónikat, régi Barbie babákat, rengeteg Legot és Playmobilt, amikkel most olyan pont ugyanolyan jókat tudtak játszani, mint amikor még a galérián voltak folyamatosan elérhető közelségben. És elbűvölte őket a kert és képtelen voltam rávenni őket, hogy ne zokniban, hanem cipőben szaladgáljanak odakinn, pedig most nem volt olyan meleg és napsütéses idő, mint nyáron. És imádták a viharos Balatont, a mólót, a strandot, az egyetlen nyitva lévő fagylaltozót, a szomszéd nénit, aki áthozta a diót, amit a még ősszel szedett össze a kertünkben és persze friss salátát is, ami ott harsogott az ő csodásan gondozott kertjében.
És örömmel ismertek rá mindenre, ahogyan én is. És csak mondták, és mondták, hogy milyen jó, hogy itt semmi nem változott, és hogy milyen jó lenne itt élni, itt maradni és visszahozni az időt, amit magunk mögött hagytunk, amikor kiköltöztünk.
És mind ezt éreztük. Hogy a Balcsinál csodás az élet. Csakis szép élmények és emlékek kötnek oda, nagy pihenések, nevetések, lassú szétfolyós forró nyári napok sorozata, amikor megáll az idő és örökkévalónak tűnik a boldogság.
De persze ez mindig csak illúzió - hiszen az időt soha nem lehet visszaforgatni. Megy az előre, mint a tank, és felesleges visszanézni, soha nem tér vissza. Hiszen ha visszajönnénk is, dehogy költöznénk a Balatonhoz, ahol senkink nem lakik, és ahol szezonon kívül megáll az élet.
Ilyenkor mindig elfog a szokásos kétely, vajon mi a legjobb a gyerekeknek, de most rövidre zártam és megkérdeztem őket, hol szeretnének élni. Borsi válasza volt a legjobb, ugyanis ő azt mondta, alapvetően mindenütt jól érzi magát, de legszívesebben Bendzsentóban szeretne élni. Ez egy képzeletbeli ország, ahol ő már sokszor járt álmában. És ahogy megtudtam ebben a helyben az a legjobb, hogy itt nincs suli és a gyerekek egész nap játszanak.

Elnézem őket - a Balaton nekik valóban a megtestesült Bendzsento. Játszanak, rohangálnak, ugrálnak egész nap, de nyilván az életük nem lehet örökké ilyen. De nem csodálom, hogy azt kívánják, bár örökké tartana a vakáció, hiszen ott van előttük a példa, milyen az, ha valakinek nem kell suliba járnia és tényleg csak a játék a fő foglalkozása. Kisbende tagadhatatlanul Bendzsentoban él, méghozzá nagyon boldogan. Tudom, hogy csak két éves - nem emlékszik Budapestre, a Balatonra, de Gyálra sem, ahol a férjem rokonai laknak. Mégis, minden egyes helyet és embert régi ismerősként üdvözöl. Mindenütt kacag, boldogan szaladgál, kukucsol akivel csak lehet és sehol nem fél semmitől. Konkrétan nulla perc alatt oldódik fel. Számára a jövés-menés az alapállapot, amit szemérmetlenül élvez. Naná, hiszen két év alatt megtanulta - minden változik, csak Bendzsento állandó. Ahol mi vagyunk.

A legjobb dolog amikor hazamegy az ember, hogy olyan dolgokat tud csinálni, amihez bennfentesnek kell lenni. És akkor még a legzsúfoltabb túristaközpontok tövében is tudja, hová kell menni, ha igazán jót akar látni.

Budapesten a Hősök tere mellett jó lakni. Reggelenként meg lehet lesni, hogy milyen kedve van az oszlopon ülő angyalnak. Mosolygós napsütésben egészen más arca van, mint hóesésben, és egyszer, de tényleg csak egy alkalommal nem is láttuk, olyan nagy köd volt. Felhőbe veszett az oszlop teteje és egyetlen szobrot sem lehetett látni, misztikus füstfelhőbe veszett az egész, és csak sejteni lehetett, hogy merre kell mennünk.
Most nincs köd. De nincs meleg se. Napsütést is alig látunk. Az angol őszbe hajló nyáridő követett minket. Felhők borítják az eget, tejfehér szemet bántó fényben fürdik minden és hüvös van, de nagyon. Ami csak azért rossz, mert én nyárra készültem. A két hosszúnadrág mellé tucatnyi nyári ruhát pakoltam be a bőröndbe. Ezért hát mosok minden nap, hogy elenegdő meleg ruhánk legyen. Borsi még Coventryben megfogalmazta, amikor észrevette, hogy a suli udvarát piros, sárga, barna lehulló levelek borítják eső után az udvart: idén elmarad a nyár. És el kell ismernem, lehet, hogy igaza van.
Persze ez nem akadályoz meg minket abban, hogy mászkáljunk. Úgy hozzászoktunk az angol klímához, hogy még az esőzsákot se dobom a babakocsira, ha csak kicsit csepeg, anyukám rosszul van, hogy pulcsi nélkül, mezitláb mászkálnak a csajok. Nem fáznak, állítják, és igazuk van. És is visszautasítom a zoknit, amit az aggódó anyai szív akar a lábamra erőltetni.
És persze játszóterezünk ezerrel, hiszen nem maradhatunk négy fal között, még akkor se ha rossz az idő, hiszen a három gyereknek futás, mozgás, tombolási lehetőség kell, ha nem akarom, hogy szétszedjék a szükös falakat és megint feljöjjön az alsó szomszéd.
A kedvenc helyünk a "titkos kert", szerintem Pest legjobb játszótere, amiben a legjobb, hogy nehéz odatalálni, ezért csak kevesen ismerik. Akár éveken járkálhat arra az ember, ha nem tudja, hogy arrafelé mit kell keresnie, soha nem fogja észrevenni a bejáratot.
A Benczúr kert éveken át zárva volt, amilyen mázlista vagyok épp abban az időszakban, amikor mi minden nap elmentünk mellette oviba menet. Egy gyönyörü ősfás park, amiben akkor még nem volt más, csak pár csúszda és egy hatalmas homokozó. És egy hatalmas lakat a kapuján. Épp akkor nyílt meg, amikor elkezdtük a sulit és ezzel egyidőben másfelé vonultunk minden nap. Pedig a kertet csodásan felujították: mászókák, hinták, új csúszdák, rugós motorok és még egy toi-toi WC-t is beraktak a kút mellé. Ráadásul árnyékos, még a legnagyobb hőségben is hüvös, tiszta (sehol egy üvegcserép, csikk) és a közönség válogatott. Ide nem lehet "csak úgy" beesni. Ide azok járnak, akik a környéken laknak, ide járnak oviba-bölcsibe és szeretik a titkos kertet, mert békés, tiszta levegőjü kis sziget a belváros közepén, a zsúfolt turistáktól és állatkertet-vidámparkot látogató tömegtől elfoglalt Liget mellett.
Itt senki nem szól, ha egy gyerek a másik motorjára pattan, vagy kölcsönvesz egy kislapátot. Barátságos, csevegős, kellemes a társasaság.
És hogy lehet odajutni? Én most elárulom, mert a blog olvasói megérdemlik. (Hiszen mind jó fej, kedves, barátságos emberek, akiknek még az ízlésük is kiváló. :-) Tehát ha valaki az Állatkertbe belefáradva egy nzugodt játszótérre vágyik, menjen el a Hősök tehéig, és a Dózsa György úton induljon el a Keleti pályaudvar felé. A Benczúr utcánál (második keresztutca) induljon el, és menjen egészen a Benczúr Hotelig. Itt találja a Benczúr köz nevű kis utcát, ami első pillantásra úgy tűnhet, hogy csak egy auparkolóig vezet, de ennek nem szabad felülni. Az út bal oldalán ugyanis van egy kis lépcsősor, ami egyenest a parkhoz vezet. Mi mostanában minden nap ott vagyunk.

Fura érzés, hogy ahogy közeleg a hazautazásunk napja, annál erősebb bennem a honvágy. Előkerültek a jól elrakott magyar lemezek, és a szívem facsarodik, amikor hallgatom őket, annyira jók.

Hoztunk ugyan magunkkal pár magyar CD-t, e eddig nem hallgattuk őket, és ennek én vagyok az oka. Még a télen egyszer beraktunk egy Szalóky Ágit, de azonnal elsírtam magam rajta. Hiszen, mikor megyek én a Zugligeti Libegővel legközelebb? És az a dal, hogy "édesanyám, sok szép szava, kit fogadtam, kit nem soha..." Jajj, anyu is de hiányzik, még akkor is, ha minden nap beszélünk telefonon. Azért az nagyon nem olyan, mint nála ülni és dumálni, és nem csak elmesélni neki, hogy mennyit nőtt Kisbende, de meg is mutatni, mi mindent tanult már.
Igen, a zene, az tényleg ki tud akasztani, méghozzá mindennél hatásosabban, ezért mindenkinek jobb, ha távol tartom magam tőle. Mert minek depizni azon, hogy nem vagyok otthon? Hiszen itt is jó és nem olyan az élet, hogy egyszerűen csak fogom magam, mindent felrúgok és egy nosztalgikus hangulat kedvéért. Szóval a lemezek eddig el voltak zárva, de most előkerültek, hiszen már megengedhetem magamnak a honvágy luxusát, hiszen már csak két hét.
És ahogy a zene előkerült, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem is annyira akarok ám itt maradni, mint ahogyan korábban gondoltam. Nem mintha nem látnám Anglia sok-sok előnyét, de most megengedem magamnak már azt is, hogy észrevegyem azt is, amit nem szeretek benne. Ez pedig a sok-sok egyedüllét. Na, nincsenek illúzióim, a GYES Magyarországon se lenne sokkal izgalmasabb és változatosabb. Hiszen az összes barátnőm dolgozik, nem sok kismamás csevegésre, kávézásra tudnék otthon se eljutni a három gyerek mellett.
Valamelyik nap lehunyt szemmel megpróbáltam felidézni a Csengery utcát, hogyan is mentem régen haza a csajokkal anyáméktól. Végig a Hunyadi térig, aztán az Andrássyn. Istenem, ezerszer megtettem azt az utat, minden tűzcsapot ismerek. Hányszor szaladtak a lányaim azokon az utakon és kérdezték a csilingelő hangjukon, hogy "meddig szaladhatunk" és mondanom kellett, hogy a kék autóig, a második oszlopig, a zöld kukákig. És egyszerűen fizikailag fáj most, hogy már fél éve nem jártam arra.
Mostanában itt is melegszik az idő. Nem annyira azért, mint otthon, mások a fények és többször esik is, de azért nincs hideg. Reggelenként viszont, amikor viszem a lányokat a suliba, érzem, hogy illatozik a föld. Az az igazi nyár illat van mindenütt, ami Pesten csak hajnalban érezhető, vagy este, ha sötétedés után sétál az ember a Városligetben. Majd megőrülök, hogy újra szippanthassak belőle egyet.
És nem, ez nem jelenti azt, hogy most visszamegyünk, hiszen nem csak az érzelmek döntenek. De azt igen, hogy a döntés soha nem egyszerű. Én nem tudom azt mondani, hogy itt vagy ott jobb lenne nekünk. Azt tudom, hogy ez volt életem legjobb éve. Sok utazással, nagyon együtt a családdal, nagy nyugalomban. És nagyon nem szeretném, ha ennek vége lenne. De vége van, akármit is teszek.
Szeptembertől új dolgok és izgalmas kihívások várnak ránk. Akárhol is leszünk. Vannak A-tervek, B-tervek és még C-tervek is. Döntések még nem.
És ez nagyon nehéz. Mert egészen másként éli meg az ember a napjait akkor, ha tudja, hogy marad és egészen más fényt kap minden, ha búcsúzik. Úgy érzem, mintha hibernáltak volna kicsit, és csak várok, hogy eldőljenek a dolgok. A fejemben ott vannak a kérdések, hogy mi lesz ezzel a lakással, mi lesz a cuccainkkal, pakoljak vagy még ne dobozoljak? Az olyan apróságokig, mint hogy most akkor rendeljek a suliban a lányoknak az új piros egyenruhából jövőre, vegyek még gyorsan pár fontos angol könyvet az amazonon vagy hagyjam jövőre? Az utolsó két hétvégénket utazással töltsük vagy inkább pakolással?
A bizonytalanság miatt lehetnék nagyon ideges is, de fura módon még sem vagyok az. Olyan fatalista módon várom, hogy mit hoz majd a jövő és valamiért bízom benne, hogy akármi is jön, az nagyon jó lesz. Hiszen Angliában jó nekünk. És Magyarországon is. És nagyon jó, hogy nem nekem kell döntenem közöttük.

Ahogy közeleg a suli vége, lassan el kell döntenünk azt is, hogy tartjuk magunkat az eredeti tervhez és hazamegyünk, ha letelt az egy év - vagy inkább maradunk.

Nem könnyű döntés, mert annyi mindent kell számításba venni. Először is azt, hogy soha nem akartunk mi itt örökre letelepedni. Sőt, a férjem nem is nagyon akart Angliába jönni, se a klíma, se az angol néplélek nem vonzotta. Végül a nyelv és annak praktikussága döntött és jöttünk Spanyolország helyett ide. Coventryt pedig szeretjük, de azért nem a legizgalmasabb, pezsgőbb nagyváros, amely a szépségével kényeztetne. Olcsóbb mint London, jó a dietetikus, sokszínű a város és nagyon jó a közlekedése, akár belföldi utakra megyünk, akár Magyarországra. A lakás ahol lakunk kellemes, világos - de a környék nem a legszuperebb és a lakás is egyre amortizálódik. Sajnos nagyon is érezni, hogy a tulaj a lehető legolcsóbb bútorokkal rendezte be. Szétszakadtak a díványok, kipucolhatatlanul koszolódik a padlószőnyeg még az ebédlő székei is eltörtek. Többször szóltunk a landlordnak, de a füle botját se mozdítja.
Nem marasztal az sem, hogy nem igazán eresztettünk itt gyökereket. Nem lettek barátaink, még ismerős is alig. A sok kultúra keveredésének vannak ugyanis hátulütői is. A suliban is megfigyeltem, hogy fehér gyerek fehérrel, csadros csadrossal, fekete feketével barátkozik. Elenyésző az átfedés. És ez a mindennapokban is itt van. Se hely, se mód nincs arra, hogy a szülők összejöjjenek beszélgetni. (Még egy kávézó sincsen a közelben!!!) Szülinapi bulik gyakorlatilag nincsenek, ahol a gyerekek és szülők suli után összejöhetnének. Georgia anyukájával beszélgettem erről pénteken, aki azt mondta, hogy az ő lánya még soha egy iskolástársa által tartott szülinapi bulin nem volt. Sőt, egyszer az egyik barátnője megpróbált ilyet csinálni, de senki nem ment el... nem minden kultúrában szokás ez és kész. Szóval ha eddig azt is gondoltam, hogy a lányok azért nem kapnak meghívót, mert újak, tévedtem. És ennél nagyobb szociális életünk valószínűleg egy év múlva se lesz.
Persze vannak olyan dolgok is, amelyeket nagyon fájna itthagyni. A sulit imádják a lányok, és a PKU-s ellátás elképesztően jó. Mindkettő még Anglián belül is kiemelkedő és elmondhatom, hogy nagy szerencsénk van ezekkel. De vajon mindez elég ahhoz, hogy Anglia mellett billenjen a mérleg?
Merthogy valljuk be, nekünk otthon se volt rossz. Volt munkánk, otthon is utaztunk, nem voltak adósságaink, szóval kényelmesen éltünk eddig is. És vannak dolgok, amik nagyon hiányoznak - a rokonok, barátok és persze a balatoni ház, amit a leggyakrabban emlegetnek a lányok.
Igazán akkor lenne könnyű a döntés, ha lenne itt munkánk, amit nem nagyon kerestünk eddig, inkább csak poénból adott be Zsolt néhány jelentkezést, de az derült ki, hogy az általa preferált állásokhoz már angol munkatapasztalat kellene. Megpróbáltunk az önkormányzattól támogatást kérni, hiszen Zsolt már itt adózik. A bürokrácia azonban elképesztően lassú - van amit már decemberben kértünk és még mindig nem kaptunk rá választ, csak újabb és újabb papírokat kérnek be. És a fene se tudja, hogy a végén mit mondanak majd.
Ha őszinték akarunk lenni, akkor az a nagy büdös helyzet, hogy az egy év szabadság, amit adtunk magunknak letelt. És akárhol is leszünk szeptemberben munkát és pénzt kell keresnünk. A nagy kérdés csak az, hogy ezt hol tegyük. Otthon, ahol vannak ismerettségeink, tapasztalatunk és ér is valamit a diplománk. Vagy itt, ahol az összes fenti hiányzik és valószínűleg sokkal nagyobb energiát követel majd már a keresés is, a munkáról nem is beszélve. Mindezt nagymamák, rokonok, barátok konkrét és erkölcsi támogatása nélkül.
És a kérdés akkor ugyanaz - megéri ezt nekünk? Akarunk nagyon-nagyon sok energiát belefektetni abba, hogy maradjunk még egy évet, tudva, hogy azután aztán már végképp nem akarunk tovább maradni? Vagy okosabb most hazamenni és kincsként őrizni ennek az évnek az emlékeit? Valójában a gyerekek angoljának jót tenne még egy év - de otthon is kéttannyelvűbe járnak, ott is fejlődhetnek és persze könyvek, filmek és angol nyelv internetes cuccok nem elérhetetlenek otthon sem.
Én maradnék, de a férjem szerint az én véleményemre nem szabad adni, mert mindig ott jó nekem ahol vagyok, és sajnos igaza van, mert ha lemegyünk a Balcsihoz én mindig ott is örökre ott akarok maradni, annyira, hogy már a helyi sulit is megnéztem meg a zenetanulási lehetőséget a csajoknak. Mondjuk az, hogy én általában elégedett vagyok azzal, ami van és ahol vagyunk, bizonyos szempontból jó, mert nincs velem sok gond. De másfelől sajnos tényleg azt jelenti, hogy én érzelmi döntéseket hozok, márpedig itt most logikusat kell. Az viszont a férjem erőssége - tehát most ő dönt. Még van pár napja, hogy számoljon. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő haza akar menni. Mert az volt a terv és mert az a logikus döntés.
Csak az én szívem ettől most nagyon fáj, és furcsa módon jobban, mint amikor idejöttünk és ott kellett hagyni Magyarországot. De valószínű, hogy csak azért, mert otthon minden kapu nyitva maradt, ide pedig soha többé nem fogunk visszajönni, ha egyszer elmegyünk. Mert Coventry annyira tényleg nem jó hely, hogy érdemes lenne. És mert ami miatt jó itt lenni, azt látogatóként úgyse tudnánk élvezni. De ettől most nem fáj kevésbé a búcsú.

Ha az ember távolról nézi a dolgokat, néha tisztábban lát. És ez nem csak az idősebbekre igaz, akik egyre messzebb tartják az újságot, hanem a távolba szakadt expatriótákra is. Magyarország? Én így is szeretem. De azért van bennem néhány tüske, ha rágondolok.

Az első rossz érzés a gyógyszertárban fogott el, amikor D-vitamint váltottam ki a gyerekeknek. Merthogy ez nincs Angliában, így az elmúlt fél évben kis-Bende nem kapta. Valahogy el is felejtettem, pedig hát ugyebár az angolkór, meg a napfényhiány miatt fontos lenne. Itt mégsem adják. Lehet, hogy ez is csak olyan hungarikum, mint a vasat ne adjunk a gyereknek amikor beteg, mert azzal a bacit erősítjük, vagy a kalcium jót tesz az allergiás rohamra. Ugyanis, mint egy nagyvilágban járatos orvos ismerősöm mesélte utóbbiakra tudományos, szaklapokban közzétett bizonyíték nincs, bár tény, hogy az orvosin anno ő is ezt tanulta.
Mindegy, az otthoni doktor nénink szerint D-vitamin az kell, ezért kiváltottuk. Míg sorban álltunk belépett két külföldi, akik "lipbalm"-ot kértek. "Adjál nekik szájbalzsamot" - kiabált oda az egyik nő a másiknak, majd hozzátette: "A Vichyt add nekik, az 1500 Ft!" - a két külföldi alternatíva híján megvette a patika legdrágább szájbalzsamját, majd a két nő jó hangosan magyarul megbeszélte, hogy ez bizony nagyon drága, ők nem vennék meg, hiszen van 500-ért is Labello. Ezt hallva kicsit azért elszégyelltem magam és hogy magyar vagyok. Különösen azért, mert voltam én már sokszor külföldi, és nagyon rosszul esett mindig, ha emiatt akartak átverni.
Horváth néni, az anyukámék alatt lakó hetvenéves nő is elszomorított. És a történetben remélem, csak véletlen, hogy ő is gyógyszerész. Tény, hogy anyuék két olyan szobában szállásoltak el minket, ahol normál esetben nem lakik senki. Tehát mozgás sincsen. Most viszont volt. Nem tomboltak ugyan a gyerekek, de hát istenem, mozogtak, időről időre futkároztak, ugrottak egyet-egyet, fel a bútorral, le a díványról. De semmi vadulás nem volt. Ennek ellenére Horvát néni minden este feljött panaszkodni, hogy itt öreg emberek laknak és fegyelmezzem meg a gyerekeimet. Az egyik este épp akkor jött fel, amikor Bíborka ült és olvasott, Borsika pedig csendben Legozott. Előtte meg tévéztek.
Igaz, Bende éppen fürdött és csapkodta a vizet, de ha ez lehallatszik, akkor inkább a szigeteléssel van a gond, nem a gyerekkel. Bevallom, Bende a maga nyolc és fél kilójával valóban be tud vadulni: szaladgál, esik, egyszer pedig fejjel előre legurult a matracról és hangos koppanással beverte a fejét. AZ is megtörtént, hogy egy Lego darabkával néhányszor a földet is megütötte, én meg hagytam neki, mert legalább nyugton elvolt. De hát könyörgöm egy éves! Egész nap fegyelmezem amúgy is - ide ne nyúlj, oda ne menj. A mozgást igazán nem tilthatom meg neki!
A mélypont mégis az volt, amikor Horváth néni megfenyegetett, hogy kihívja ránk a rendőrséget este 8-kor, csendháborítás miatt. És akkor arra gondoltam, hogy tényleg én lennék a közellenség három teljesen normális gyerekkel? Rendőrséget kell ránk hívni, amiért a csemetéim szaladgálnak? És mi lenne, ha itt laknánk? Egész nap lábujjhegyen kellene járkálniuk én meg ordítoznék, hogy csendesebben büdös kölykök? Mondjuk Bendén csíkos pizsama volt, így végül anyukámmal elvicceltük a dolgot, hogy már rajta a rabruha, de azért a dolog azt gondolom szánalmas. Rendőrség, feljelentgetősdi...
Olyan jellemzőnek éreztem azt is, ami a Mekiben történt. Az ember azt gondolná, hogy ez a gyorsétterem mindenütt ugyanolyan. Ezért szeretik a gyerekeim is, meg persze a játékért, amit ott kapnak. Azon ne vitázzunk, hogy mennyire egészséges, mert tudom, hogy kicsit sem, de időről időre mégis bemegyünk. Most a Blahán tettük ezt. És kerestem a gyerekülést, hiszen Bendének még ez kell. A válasz: Nincs, mert ellopták. Noha befelé jövet tisztán láttam a benga nagy biztonsági őrt. És csak egy bejárat van. Annyira felbosszantott a dolog, hogy a kajálás végeztével odamentem a pulthoz és kértem, had beszéljek a vezetővel. És megkérdeztem, hogy ugyan már mégis mikor lopták el? És mikor vesznek másikat, mert addig nem jönnék... A válasz: Ó, mindig ellopják, és majd pár hónap múlva lesz. Addig fogjam ölben a gyereket. Nem vagyok büszke rá, de a világ nagyon sok országában jártam már Mekiben, de gyerekülés még Romániában is volt. El nem tudom képzelni, milyen ember tolja ki az etetőszéket az étteremből, még kevésbé, hogyan lehet ezt nem észrevenni? És hogyan engedheti meg magának egy magát családbarátnak hirdető étterem, hogy ezt ne pótolja azonnal????
A mélypont mégis az, amikor az ember rádöbben, hogy sokkal többet mosolyog otthon, mint korábban, és kedvesebb az eladókkal vagy a többi buszon utazóval. És ez valóban olyan szignifikáns különbség, hogy még a férj is megjegyzi. Mármint hogy ő is többet mosolyog másokra.
És akkor az ember megkérdezi, hogy vajon eddig miért nem mosolygott, és mi változott. És rá kell jönnie, hogy minden ugyanaz, csak egy valami más: Angliában normális, ha mosolyog az ember és kedves. Otthon pedig nem ez a norma. És ez tényleg abszurd.

Múltkor nagyon el voltam keseredve a nyár végén ránk váró osztályzóvizsga miatt. Szerencsére kiderült, hogy korántsem olyan sötét a kép.

Mióta eljöttünk sok minden változott a magyar közoktatás terén - visszaállították a buktatást, az osztályzást és változott a külföldön tanuló diákok státusza is. Szerencsére ez utóbbi nem rossz irányba. Amíg otthon voltam, sikerült beszélnem a gyerekek igazgatónőjével, aki nagyon-nagyon kedves, megértő és segítőkész volt.
Kiderült, hogy igenis adhat felmentést a vizsga alól minden olyan tantárgyból, amit a gyerek kinn is tanul - beleértve a matekot és az angol környezetet is, és hajlandó is ezt nekünk megadni! Csak azt kérte, hogy vigyük majd el a gyerek lefordított bizonyítványát amikor megkapjuk és valamiféle dokumentumot arról, hogy mit is tanult ott kinn - jelen esetben a tankönyvét. (Amit ugyan a suliban nem használnak, hiszen nincs tankönyvük, de én, aki tanulok velük itthon, látom, hogy kb. eszerint haladnak.)
Borsinak, aki most odahaza elsős lenne egyedül azt fogják számon kérni, hogy tud-e írni, olvasni. És mivel ez neki már az oviban is ment, egyedül azon kell ügyködnöm, hogy ne felejtsen sokat. Megjegyzem, ez nem könnyű, mert a sulis dolgokról inkább angolul szeretne beszélni, és lassan már ott tartunk, hogy jobban olvas angolul, mint magyarul. De mondjuk ez még mindig jobban áll szerintem mint egy átlag magyar elsős, aki most szótagolgatja ki az első szavait, szóval miatta nem kell aggódom.
Jó hír viszont Bíbor szempontjából (aki otthon most harmadikos lenne), hogy csakis magyar irodalomból és nyelvtanból kell készülnie, amit teljességgel érthető álláspont, hiszen ezt itt tényleg nem tanulja.
Természetesen arra is van lehetőség, hogy a gyerek ne vizsgázzon most - de akkor jövőre két évnyi anyagból is számot kellene adnia, ezért ezt a lehetőséget nem javasolta az igazgatónő, bár hozzátette, ez csak a mi döntésünktől függ.
Mivel csak hat napra mentünk haza, ezért most a lányok is csak egy napot voltak az iskolában, ami épp a farsang napjára esett. Bíbor egész napját a suliban töltötte és kicsit tanult is. Borsi csak délután ment be, amit megértek, mert neki azért az egész közösség idegen - ismeretlen gyerekek és ismeretlen tanító nénik. Ő ezt a délelőttöt inkább a régi ovijában töltötte, ahol szintén nagyon örültek neki.
Megjegyzem, azért van jópár ovistársa a suliban is, akikkel szívesen találkozott, és egyébként vízitündérnek öltözött be. Bíbor vámpírkirálynő volt, és most ő is sokka jobban érezte magát a suliban, mint legutóbb.
A lényeg, hogy én is megnyugodtam, és úgy döntöttem, hogy újra elővesszük a pár hete félredobott füzeteket és újra tanulni fogunk délutánonként. Leginkább azért, mert a gyerekek hiányolják! Különösen Borsi panaszkodott, hogy unalmasak a délutánok, ha nem kap feladatot. (Mondjuk ő mindig is imádott tanulni.)
A lelkesedést növeli, hogy otthon beszereztem néhány újfajta feladatlapot és tankönyvet. Rájöttem például, hogy magyarul egyik se tanul most környezetismeretet, illetve zenét. Mivel a furulyákat kihoztuk már augusztusban, most elővettük a szolfézskönyveket is, és a hétvége masszív zajkeltéssel telt. Emellett a víz körforgásáról készítettek plakátokat, amivel kidekorálták a falat.
Örülök amúgy neki, hogy ilyen lelkesek a tanulást illetően - azért én is azt gondolom, hogy okosabb időtöltés ez, mint a tévé előtt ülni és bambulni. Meg aztán az jutott eszembe, hogy én nem ismerek olyan embert, aki amiatt szomorkodna, hogy túl sokat tanult gyerekkorában, és de kár, hogy a szülei nem hagyták békén, csak olyat, aki azon sír, hogy miért nem tanították meg hangszeren is zenélni, és még egy nyelvre és mondjuk szinkronúszni. Szóval egy kis teher nem árt - más kérdés, hogy érvényes-e mindez a fáradt szülőkre is.
Merthogy két jó éjszaka után ma Bende ismét kimutatta a foga fehérjét. Éjjel óránként ébredt, csak közöttünk volt hajlandó aludni és csak azért engedte el a mellem, hogy az apját felkenje a falra. Reggel pedig első dolga volt a féltonnás komód fiókjait addig rángatni, míg majdnem magára borította az egészet és ha nem az apja van mellette, akkor ezt a bejegyzést már mint kétgyerekes anya írhattam volna. Komolyan mondom, nem gondoltam volna, hogy a nyolc kilójával fel tudja borítani azt a fránya fiókos szekrényt, de azóta azt a szobát is zárjuk.

Az elmúlt héten nagy volt a csend. Magyarországon töltöttük a gyerekek iskolai szünetét. Együtt mentünk, együtt jöttünk - de közben nem sok időt töltöttünk közösen.

Rá kellett jönnöm, hogy valójában az a legnagyobb bajom a hazautazással, hogy nagyon nem gyerekbarát. Nem arra gondolok most, hogy hosszú az utazás (istenien bírják) vagy kényelmetlen vendégségben lenni, mert azt meg kifejezetten imádják a lurkók, mert állatira el vannak kényeztetve. Sógoroméknál vannak unokatesók, akikkel lehet játszani, a nagymamánál meg minden nap van ajándék, tévé és édesség.
Az én bajom az, hogy hazajövünk, és ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy Magyarország nem hiányzik, de a saját gyerekeimből komoly hiányt halmoztam fel. Merthogy amikor hazamegyünk, mindig muszáj elintézni egy csomó dolgot, és isteni találkozni a régi barátokkal. Zsúfolt programhegyeket tervezünk be magunknak és persze a gyerekeknek is, akik suliba, régi oviba, barátokhoz mennek. De valahogy soha nem vagyunk együtt. Ami persze nagyon fontos lenne, hiszen ez a mi szünetünk és nyaralásunk. És mivel egész évben reggel elmennek és csak este jönnek haza a suliból, így a vakációs hetek az egyetlen esélyük, hogy végre egy kicsit együtt lehessünk a csimotákkal.
Mivel ez ismét elmaradt, rá kellett döbbennünk, ezt bizony nagyon hiányoljuk. Ezért nagy esküt tettünk, hogy nyár végéig már nem megyünk haza ismét. Mindez nem panasz. Mert egyébként minden nagyon jó volt. Sok klassz program csupa olyan emberrel, akiket nagyon szeretünk. És hozzácsaptunk még néhány különlegességet.
Mivel Bende egy éves lett, úgy döntöttem, hogy emberré varázsolom magam, és megszerveztem pár olyan programot, ami segít majd ebben. Az első egy sminktanfolyam volt, amin pár kolléganőm már részt vett és mind szuperlatívuszokkal dicsérte. Volt aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy megváltozott tőle az egész élete. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok nagyon sminkelős fajta, ami nagy hiba, hiszen szőke haj, kék szem, fehér bőr - ha én nem teszek színt magamra, teljesen színtelen vagyok. Sminkkel viszont a különbség óriási. Beszerveztem hát a húgom és a nővérem, így lett egy monstre hat órás csajos program a sminktanfolyamból. Horacsek Ági hatalmas bőröndnyi sminkcuccal érkezett és hat órán át beszélt és magyarázott nekünk, mit és hogyan kéne csinálnunk. Bevezetett olyan új fogalmakat, mint a bronzosítás, a helyes ecsetkezelés és megtudtuk, hogy a szemceruza nem menő dolog. Mivel mindhárman más színűek, jelleműek és foglalkozásúak vagyunk, mindannyian másféle sminket kaptunk. A nővérem egy szolídabb barnás-zöldeset. Én egy füstös dögöset, a húgom meg egy egészen extravagánsat. És mind nagyon jó lett - félig biztosan tökéletes, merthogy a tanulás részeként ő csak az egyik szemünket festette ki. Befejezni nekünk kellett. És ez nem is volt olyan nagyon nehéz feladat, mint ahogyan először tűnt, mert annyira sokat tanultunk tőle délutánig, hogy szinte könnyedén jöttek a kezembe az ő mozdulatai. Ami persze nem azt jelenti, hogy profi sminkessé képeztem magam egy nap alatt, csak azt, hogy felszedtem tőle egy kis önbizalmat. Olyan nagyon, hogy a másnapi vásárlásnál nem kellett órákig hezitálnom, hogy mire is van szükségem. Pontosan tudtam, hogy milyen ecset, milyen szín és milyen alapozó kell nekem. Mivel az elmúlt egy évben semmiféle sminkcuccot nem vettem magamnak, nem is lett igazi lelkiismeret furdalásom azért, hogy egy fél fizetésnyit hagyok a boltban, egyrészt mert ezek jó minőségű, szép holmik, amelyek sokáig tartanak, másrészt mert muszáj volt. Ugyanis jött a puding próbája: a fotózás.
Frissen szerzett tudásomat ugyanis két nappal később egy nagy családi fotózáson kamatoztattam. Rá kellett ugyanis döbbennem, hogy fotózhatom én a családomat orrvérzésig, és lehet ez nagyon jó emlék, de azt a látványt, amit egy profi fotós tud kivarázsolni belőlünk én nem tudom megismételni a kis rózsaszín gépemmel. Ha ő kattogtat, mások a fények, mások a kontúrok, és mindenki olyan nagyon szép! Így hát megkértem Tucsek Tündit, aki Bendét öt napos korában is fotózta, hogy jöjjön el ismét hozzánk, és csináljon pár képet a kis családunkról. Jövő hétre lesz eredmény, és már alig várom, hogy lássam, milyen szépek is vagyunk, illetve lehetünk, ha értő szemek néznek ránk. És ezt jó tudni.

Van egy különleges betegség, amely szinte minden kisbabát érint. Sírás, nyüglődés, hatalmas könnycseppek és egyértelműen rossz közérzet kíséri. Az ember már azt gondolná, hogy komoly a baj és elkezd aggódni. De akkor előkerül a varázsszer, amely hatásosabb a homeopátiánál, a hagyományos gyógyszerek nagy részénél, és a reflexológiánál - a mobiltelefon.

Ahogy közeledik a repülés ideje, természetesen egyre feszültebben figyeljük a gyerekek egészségét, nehogy egy újabb betegség meghiusítsa a vágyott családegyesítést. Bíbor láza most már múlóban, helyette megérkezett a szokásos téli köhögése, de olyan rohamokkal, amelyek sokáig tartanak és könnyedén hányásba csúsznak át. A repülőn imádni fogják őket, az már tuti, különösen hogy erre nincs igazán gyógymód. Bíbor lázas-köhögős típus, kilenc éve figyelgetjük és ápolgatjuk, így nagyon is jól tudjuk, hogyan is zajlik a betegsége és mit lehet vele tenni.
A - a lázát csakis a hűtőfürdő viszi le
B - irdatlan rossz beteg, aki nem tud aludni, mert rémálmai vannak és amikor ébren van, képes órákig sírdogálni azon, hogy vajon meg fog-e valaha is gyógyulni
C - a köhögése képes hónapokig is makacsul megmaradni.
Ezen pontok egyikét se szeretjük, de már különösebben nem is aggódunk miatta.
Az mondjuk már kevésbé hangzik jól, hogy mára virradóra Borsinak is sikerült erőteljes hőemelkedést produkálnia. Bár ez még nem biztos, hogy a világvége, mert az ő betegsége teljesen más forgatókönyv szerint zajlik.
A - amikor beteg nagyon sokat alszik és nincs vele gond
B - sajnos ezért észrevétlenül, szinte álmában tud egészen súlyos állapostab kerülni, tehát nagyon erősen kell figyelni, mert hajlamosabb a szövődményekre
C - viszont irdatlan akaratereje révén képes arra is, hogy extrém esetben akár órák alatt lekűzdje a betegséget, akkor is, ha láthatóan ugyanazt kapta el, mint a többiek, akik heteken át senyvednek tőle. Nem tudom, hogyan csinálja, de képes rá.
Bendét még nem sikerült ABC-be rendezni, egyenlőre csak figyelgetjük és ismerkedünk vele. Mivel eddig egyetlen kicsi és enyhe lázacskája volt, még nem tudom, mikre képes. De azt látom, hogy mokány kis csávó, aki csak akkor veszíti el a türelmét, ha nem sétálhat minden nap pár órácskát, és ha nem kapja meg azt az eletromos kütyüt, amit éppen szeretne. Ez pedig csak a legritkább esetben jelent hagyományos gyerekjátékot. Pedig utóbbiakkal így karácsony környékén megszórta rendesen a ritkán látott család. Zenélő kisbödön, zenélő kutyus, hatalmas Lego készlet. De sajnos be kell ismernem, mindez fityfenét se ér, összehasonlítva a hétköznapi tágyakkal. Mondjuk a digitális szobamérleg izgalmasságát még elfogadom, hiszen világít és pittyeg, ha ütemesen táncol rajta. (Megjegyzem az elektronika biztosan hangosan zokog benne, de ha anyukámat nem zavarja, akkor nekem is okés.) Kicsit jobban zavarja a szüleimet, hogy miért kell csöppségemnek a mosógép nagy gombját állandóan nyomogatnia, különösen akkor, ha ját, mert ez a percenkénti leállítás nem biztos, hogy használ a meglehetősen új és drága Whirpooljuknak, de hát mondjuk napi egynél többet nem mosunk, így kicsi a konfliktusforrás. A kuka fedelének csattogtatását már nehezebben fogadom el, a konnektort pedig erőteljesen tiltom. Persze hiába. Ezredszer is visszamegy és igyekszik, de nagyon, hogy azt csinálhassa, amit eltervezett, és ami lehetőleg életveszélyes, de legalábbis koszos és undorító. A csúcs az volt, amikor két percre félrenéztünk, és ő ezalatt virágföldet pakolt a hugom vadonatúj karácsonyra kapott csizmájába. De említhetném az ágy alól (!) elővarázsolt fémdobozt is, amin fél órán át hangosan dobolt.
Ahogy telnek a napok, sajnos be kell látnom, anyuék lakása kicsit se gyerekbarát. Minden alacsonyan van és semmin nincs gyerekzár. Tehát egész nap szoros felügyelet alatt kell tartani a kis rontó palit, ezerszer is fegyelmezni és elhúzni, rákiabálni. Nem csodálnám, ha az első szava az lenne, hogy "jujjujj!"- mert messze a legtöbbet ezt hallja. Estére rendesen lefáradunk ő is, én is. Ő a sok-sok új élményben, tárgyban, kalandban, ami itt a lakásban éri, és persze a nagy többórás sétákban, amikor babakocsiba rakom és ezer éve nem látott barátnőkkel kávézgatok. Én meg abba, hogy egész nap talpon vagyok, és gyakran még a kávéházban is csak gyerek után szaladgálva iszom meg a forró csokimat. Estére aztán teljes a nyűglődés. Ő már nagyon szeretne aludni, mert fáradt, de nehéz abbahagynia a pörgést. Én meg abban, hogy fogalmam sincsen mit akar. Megáll előttem és nyávog. Felveszem. Megfeszíti magát és vinnyog, hogy tegyem le. Leteszem, de ez se jó neki. A nagy nyüglődés vége mindig ugyanaz. Anyukám megállapítja, hogy ennek a gyereknek tagadhatatlanul fáj valamije. A füle, a feje, a torka és szinte biztosan azért, mert kivittem a hidegre. Hiszen látni is, hogy kipirosodott, ez már láz. Vagy a hasa, nem kellett volna adni neki a májból, a mákos bejgliből, a zsíros kenyérből és a rántott karfiolból. Persze ilyenkor ez már az én hibám, és hogy ebéd közben az egész család kórusban mondta, hogy szegény gyerek hadd kóstolja meg, semmi baja nem lesz tőle, az már rég feledve. És valóban - a gyerek láthatólag egyre nyűgösebb és valóban betegnek tűnik... és ilyenkor jön a varázsszer. A mobilom.
Aminek láttán Bende kivirul, befészkeli magát mellém a fotelbe, boldogan hozzámbújik és nyomogatni kezdi azt a vackot és hangosan kacarászik. Fogalmam sincsen, hogy min, mert a billentyűzárat eddig még nem sikerült feltörnie, ezért a mobil még mindig sötét maradt a kezében. Hajlamos lennék valamiféle titokzatos sugárzásra fogni a gyógyerőt, amelynek naponta be KELL jutnia a gyerek szervezetébe ahhoz, hogy egészséges maradjon, és a jin-jan-ja visszaálljon a helyes egyensúlyba. De a magyarázatot gyengíti, hogy ugyanez a gyógyerő sugárzik a távirányítóból is. Azzal a meglehetősen kellemetlen mellékhatással, hogy átkapcsolja a csatornát, és néha kellemetlenül felhangosítja a Való Világ adását, amit anyukám minden este rajongva figyel. (És persze vele együtt én is nézem, aminek amúgy szörnyű mellékhatása, hogy lassan az egész brancsot ismerem, de az ép eszem még megvan, amit onnan sejtek, hogy még mindig nem érdekel ki kivel fog hamarost összefeküdni.)
A gyereket persze nem érdekli se a Való Világ, se a Barátok közt (amit anyu szintén vallásos áhitattal néz évek óta, és képtelen megérteni, hogy nemcsakhogy nem tudom, hogy kicsoda Géza és miért halt meg Magdi anyus, de nem is érdekel! Ezért hát amint felt
nik egy új szereplő, lelkesen elmeséli, hogy az elmúlt évtizedben mi minden történt az illetővel) Bende persze az esti nyüglődéssel belezavar a nagy fejtágításba, és hogy elhalgasson nem nagy ár a digitális mérleg, a mosógép, de nincs olyan kincs, amit ilyenkor ne kapna meg nagymamitól, beleértve az én mobilomat is, amit mint jó anya, kénytelen vagyok szó nélkül átengedni ilyenkor a békesség kedvéért. A hugom persze megpróbált kisegíteni azzal, hogy bedobta a Bende-szervízbe a saját, régi, kiselejtezett mobilját, ami egy teljes napig el is foglalta a gyereket. De aztán gyanus lett neki, hogy ezt túl könnyen és hosszan megkapta, tehát nem is értékes. Azóta mélységes sértésnek érzi, ha ezt kínáljuk neki.
A nagy kenyértörés épp ma, karácsony napján következett be. Amikor már nem volg elég az én mobilom sem. Merthogy Bende meglátta a fényképezőgépet. És rájött, hogy az még tutibb lenne. És ami sajnos rajta van a szigorúan babakézbe nem való listán a kés, az olló, a WC-illatosító és a gyöngyfűző készlet mögött. És ez a lista arról híres, hogy sok-sok évig még nem változik. A szürke zónában ott a mobil, amit szigorú felügyelet alatt azért nyomkodhat, miközben imádkozom, hogy hátha nem tudja eltalálni Kuala Lumpur pornóközpontjának emelt díjas számát. Ezt csak egy dolog tudja felülmúűlni, méghozzá a gondűző szopi, ami azért így tíz hónapos korban még igazi jolly joker. Egyetlen hibája, hogy anya nem hajlandó 24 órán át folyamatosan adni. Marad hát a mobil, és a remény - hátha sikerül majd előbb utóbb végigaludnia az éjszakát, vagy eljátszania a hagyományos játékokkal is. Végül is, a nagylányaimnak már ez is megy...

A nagy családegyesítés még mindig várat magára - Zsolt a két lánnyal Angliában, én a fiammal Magyarországon. A helyzet néha kétségbeejtő, de úgy döntöttünk, hogy nem siránkozunk.

Mindig van minek örülni - ebben az áldatlan helyzetben elsősorban annak, hogy én azért itt vagyok anyukáméknál, és évek óta nem töltöttünk ennyi időt együtt. Minden nap éjfélig beszélgetünk, és bár a lányok nagyon-nagyon hiányoznak, de Bende azért itt van, és teljes erejéből azon dolgozik, hogy ne érezzük magunkat elveszettnek. Azaz igyekszik mindenkit lefoglalni, mint afféle teljesen normális tíz hónapos. Tehát a család reggeltől estig a nyomában van, eteti, dédelgeti, játszik vele. Mégis, ha arról van szó, hogy mondjuk Zsolttal beszélgetnék pár percet a neten, akkor senki és semmi nem tudja lerobbantani rólam.
Jó egy kicsit újra félig-meddig kislánynak lenni, amikor apukám odahozza a kávémat, vagy anyu arról faggat, hogy mit ennék, és mit főzzenek. Még akkor is nagyon jó érzés ez a sok-sok törődés, amivel körbevesznek, ha valójában sokkal boldogabb lennék attól, hogy ha én robotolhatnék a kis családom körül.
Merthogy legyünk őszinték, Zsoltnak most nem könnyű - ott van egy beteg gyerekkel, aki már napok óta folyamatosan lázas, nyűgös és híresen rossz beteg. Emellett el kell látnia egy egészséges gyereket is, akinek alapjáraton is nagy mozgásigénye van, és már szétugrálta az összes kanapét. És persze mindezt megfejeli egy kis munka, főzés, bevásárlás és takarítás ami egyébként is teljes embert kíván.
És persze mindehhez ott a karácsony, ami akárhogy is vesszük mégiscsak az év legfontosabb ünnepe és korántsem csak az ajándékokról szól, hanem az együttlétről, a családról, a szeretetről. És most azért így kettéválva billeg az egész. Merthogy tejet-kenyeret tud ugyan venni az uram a környező boltokban, de a nagybevásárláshoz, az ünnepi kaják beszerzéséhez kicsit többet kellene sétálnia. Egyedül viszont még a lábadozót se hagyhatja.
A kedélyünket ráadásul komolyan lerontja, hogy Bíbor négy napig olyan magas láztól szenvedett, ami még tőle is túlzás, és semmiképp nem lehetett megtervezni, mikor lesz jobban és lehet vele elindulni. A kedélyek ennek a sok-sok nehézségnek a hatására erősen hullámzanak, felmerült az is, hogy nem is jönnek, én megyek inkább haza hamarabb. De azt azért mind tudjuk, hogy mind nagyon bánnánk, hogy kimaradt a család és a barátok meglátogatása.
Sok-sok kavarás után most az új terv, hogy mégis ők jönnek a két ünnep között és átteszik az én jegyemet, így családilag január 5-ig maradnánk Magyarországon. Persze csak akkor, ha Bíbor (aki még mindig stabilan hőemelkedéses) addig jobban lesz. És ha nem lesz újabb nagy hóvihar. Szóval mindenki drukkoljon nekünk, hogy az égiek végre megkönyörüljenek rajtunk, és újra együtt lehessünk. Nekem ez lenne az igazi karácsonyi csoda. Még akkor is, ha két nappal később érkezik.

A terv az volt, hogy előrejövök Budapestre Bendével kedden, és amikor vége a tanításnak, Zsolt jön utánam a lányokkal. A valóság persze szépen ránk cáfolt. Mert nem terveztük be a havat, ami miatt majd lezárják a reptereket. És a lázat se, ami Bíbort leterítette.

A mi utunk Bendével teljesen flottul ment. Busszal a reptérre - Bende végig aludt. Majd a reptéren megebédeltünk, és beszálltunk szép kényelmes tempóban. Amint felszállt a gép, Bende elaludt. Azt gondoltam, hogy Zsoltnak épp ilyen könnyű lesz a lányokkal, sőt, még könyebb, mert neki a reptéren a becsekkolás utáni két órát végigszaladgálnia Bende után, aki csak és kizárólag a kaszinóban érezte volna jól magát, ahová csak 18 éven felülieket engedtek be. És csak pillanatokra tudta az is visszatartani, hogy egy fekete két év körüli kislánytól megkapta élete első nyelves pusziját.
Ám a fellegek Zsolt szépen megtervezett napirendjében már akkor elkezdtek gyűlni, amikor mi elindultunk. Az unalmas, laza hét helyett az utolsó pillanatban kapott pár SOS munkát. De az igazi fekete fellegek pénteken érkeztek meg, amikor felhívták az iskolából, hogy ha lehet azonnal menjen a lányokért, mert a suli melletti gyár kigyulladt. Bíbor később azt mesélte, hogy azt hitte vége a világnak, mert annyi fekete füst szállt az ég felé, hogy ő attól félt, nem fog már ott elférni és mind vissza fog jönni hozzájuk. Ám a sötétség a tűz eloltása után sem oszlott fel. Ugyanis megérkeztek a sűrű, fekete hófelhők és szó szerint leszakadt az ég. Ezzel párhuzamosan Bíbor pedig belázasodott, szokása szerint nem aprózva el a dolgot, rögtön 39.8-ra. Mindezt péntek este - úgy, hogy szombat reggel kellett volna indulniuk.
Folyamatos SMS kapcsolatban voltunk (ennél többet Pestrről nem tehettem) és egy darabig reménykedtünk, hogy csak az izgalom miatt lázasodott be a gyerek, hiszen nagy dolog a tűz, a karácsony és persze a barátok is. De természetesen tudtuk azt is, hogy ez hiú ábránd, és hogy ugyan talán megpróbálhatnának begyógyszerezve nekiindulni és reménykedni, de azért az elég felelőtlen dolog lenne. És szombat reggel, amikor lázcsillapítók és hűtőfürdők után még mindig nem ment 39 fok alá a láza, ki kellett mondanunk, hogy nem tudnak jönni.
És hogy idén külön karácsonyozunk, amire még soha az életben nem volt példa. És csak az tartott vissza a sírástól, hogy felesleges a hiszti, mert akkor a gyereknek is roszabb, és anyukám így is annyira kétségbe esett, hogy nekem kellett benne is tartani a lelket. A lányok szerencsére elég jól viselték - elsősorban azért, mert Bíbor elég vacakul volt ahhoz, hogy kimozduljon az ágyból és örült neki, hogy bevackolhat. Megnyugtattam őket, hogy karácson nem lesz nélkülük, és amikor hazaérek bepótoljuk. Ezek után már csak az nyugtalanította őket, hogy honnan fogja tudni a Télapó, hogy később kell jönnie? De megnyugtattam őket, hogy szigorú kivételek vannak, nekem megvan a Télapó száma, és megdumálom vele. De mivel apám már évek óta azzal hülyíti őket, hogy neki haverja a Mikulás, még a lányok mondták, hogy majd nagypapa lezsírozza a dolgot. Megtette.
Mi itthon azzal nyugtattuk magunkat, hogy mindennek megvan a maga oka, és biztos nem véletlen, hogy nem tudtak felszállni. És ahogy a hó csak esett és esett, ki is derült, hogy hiába is indultak volna, merthogy minden reptér lezárva és többek között az ő járatukat is törölték. Nagy szívás lett volna, ha mégis neki indulnak.
A reptereket ugyan ma már megnyitották, de mi még mindig nem tudjuk, hogy mi lesz velünk és a karácsonnyal. Merthogy át lehet tenni a repjegyet, de Bíbor még mindig lázas. És nekem még van itt egy hetem. Hogy végül hazajönnek-e kicsit később, vagy én megyek hamarabb, még nagyon kérdéses. Zsolt beteget ápol, én meg anyukámat, aki persze szintén lázas lett a sok idegesség és persze némi vírusfertőzés okán. Amint tudok valamit, folyt köv...

Hazajöttünk, de persze semmi nem olyan, mint amikor elmentünk. A lakás kiadva, a régi ágyunkban mások alszanak. Vendégek vagyunk mindenütt. Várva várt, szívesen fogadott vendégek - de azért ha azt mondom, hazamegyek, nekem már az angol lakásunk jut eszembe.

Az utóbbi pár hétben már nagyon hiányzott Magyarország. A család, a barátok, a hazai ételek, a magyar nyelvű tévéadás, az újságok. Számoltam a napokat és éjszakákat.
De volt bennem félelem is rendesen - leginkább attól, hogy nagyon nem fog tetszeni, amit látok. A hazai hírek nem voltak boldogítóak - feszültség, panasz, bánat áradt minden forrásból, akár internetes portálokat olvasgattam, akár az ismerősökkel beszélgettem. Ráadásul ehhez hozzájön még a karácsony előtti felfokozott pánikszerű vásárlási hullám, ami minden évben tülekedést és agressziót hoz ki az emberekből. És ha mindehhez hozzászátesszük, hogy végig kell látogatnunk minden ismerőst és barátot, ráadásul egy csomó hivatalos intéznivaló is várt ránk... jajj, jajj. Gondoltam. Hektikus, zsúfolt és ideges ünnepünk lesz. Messze attól a fehér, békés csodától, amit szeretek otthon megteremteni a családnak.
Ám amikor leszállt a repülőgép, Budapest úgy ölelt magához, mint egy régi szerető. A körút ünnepi fénybei és a nagy pelyhekben hulló hó ünnepi hangulatot lopott rögtön a szívembe. Igen, én itt vagyok itthon, ahol ismerős dalok szólnak a vásárban és a szappan, forralt bor és fahéjas narancs illata leng körbe az utcán. Hazajöttem - éreztem azonnal és tudtam, itthon vagyok a szó minden értelmében.
A várt feszült hangulat helyett nyugalom és szeretet vesz körbe. Sehol nem érzek feszültséget magam körül. Esténként órákig beszélgetek anyukámmal, hosszan kávézunk a hugommal, apukám pedig elém teríti a szívét a szokásos terülj terülj asztalkám formájában. Bende szorgosan bűvöli a családot és látványosan élvezi a körülötte lévő harmóniát. Nagyokat kacarászik, sokat sétál és persze habzsolja a magyar finomságokat.
Ráadásul a varázslat nemcsak itthon vesz körül. Mintha mindenkire hatna, akivel találkozunk. Tenyerén tart a jó isten, és úgy segít, mint az öreg néni, akivel a villamosmegállóban ismerkedtünk össze és aki nagyon szeretett volna segíteni, amikor felszálltunk a villamosra. De ő is látta, hogy az alacsony padlós 6-osnál nem kell a segítség. De annyira akart valamit tenni, hogy legalább a kezemre tette a kezét, és jelképesen segített feltolni a babakocsit. Csak hogy tehessen értünk valamit. Ahogy körbenézek, az utcán csak mosolygós embereket látok, rengetegen megállítanak és kérdezgetik a kis vigyori nevét, életkorát. Olyan szeretetháló vesz körül, amit kinn, idegenben soha nem éreztem. Mintha egész Magyarország simogatna. Ahogy a repülőgép leszállt, minden a helyére kattant - értem, amit a hátam mögött mormolnak a kávéházban, és nem kell koncentrálnom, hogy jobbról vagy balról jön-e a busz. Ismerem a szokásokat, a pénzérméket, az emberek félmosolyát és értem a HVG címlapjait. Csupa olyan dolog, ami kinn soha nem lesz természetes. Ez az enyém, és bárhol is élek ezért fogok mindig visszavágyni.
De a különbségek itthon még kiáltóbbak, mint amikor kinntről gondolok Budapestre. Ami miatt ez a szépséges város mégis élhetetlen. A brutálisan magas padlójú troli, amire szinte lehetetlen babakocsival felszállni. A padkák amik lehetetlenné tennék egy tolókocsisnak, hogy végigsétáljon a körúton, és ami miatt állandóan pattogtatnom kell a babakocsit. Fel se tünt már, hogy ennyire elszoktam ettől, hiszen Angliában még a külvárosi részek is teljesen akadálymentesek. De a legfájóbb különbség a sok-sok hajléktalan, akik mindenütt ott vannak. Koldulnak a kocsi között, kéregetnek az aluljáróban - Coventryben egyet se láttam nyár óta. Itt pedig alszanak az utcán, a kapubeállókban - minden tele van velük, fagyoskodnak a mínusz 17 fokos éjszakában. Igen, most otthon nélkül vagyunk mi is. De véd a szeretetháló, ami körülöttük elszakadt. Pedig karácsonykor mindenki megérdemelné, hogy körbevegye.