Három gyerekkel irány Anglia!

Elég boldogító érzés, amikor ül a gyerekem az ágyon, lóbálja a lábát és arról áradozik, hogy neki van a világon a legjobb sulija. Majd a kisebbik, aki ugyanoda jár kórusban egyetért ezzel és mindketten közlik, hogy alig várják már, hogy újra reggel legyen és megint mehessenek.

Megjegyzem - tegnap ugyan csak a két kicsi áradozott arról, milyen jó dolguk van, de ha a nagyot megkérdem, aki amúgy tini már ugyebár és a legtöbb dologgal kapcsolatban elég kritikus és vállvonogatós, a sulira ÉPPEN ő se panaszkodik. Azzal elégedett. (Nem úgy, mint az élet más területeivel, mint például hogy mennyit szabad a telefonján lógva Disney tinisorozatokat nézni.)
A kicsik lelkesedését amúgy az váltotta ki, hogy a kéthetes tavaszi szünet alatt felújították az iskola kertjét és beleraktak pár új fajátékot. Bendéék kertjébe került egy hatalmas fából készült pillangó és pár apróbb bogár. Semmi extrát nem kell elképzelni, lapos fából készült, olyan mint a fenti képen. (Amit amúgy a gugliról lőttem, mert nem volt reggel nálam fényképezőgép, szóval nem tudom, ki ez a nő.) Eköré még tettek pár fából készült kicsi korongot, amin különböző erdei állatok voltak - hernyó, pók, szitakötő.
Borsiékhoz egy hasonló picike labirintust raktak ki, köré írásjeleket - kettősport, vessző, felkiáltójel, zárójel. És egy csomó nagyon helyes trónszéket.
Naná, hogy örültek annak, hogy valami újat láttak.
Borsi lelkesen mesélte azt is, hogy jelentkezett megint az iskolai kis kertész klubba, de nekem ezzel kapcsolatban nincs teendőm, mert ebédidőben lesz. Ez ugyanis általában egy óra, amiből félóra a kényelmes ebéd, aztán mindenféle programok vannak a gyerekeknek, már akik vevők rá. Van zeneoktatás, kórus, nyelvtanulás - Borsit a kertészkedés bűvölte most el, amire jó sok lehetőség van, lévén a suli udvara hatalmas és zöld. De mostanában a belső zöldséges-fűszerkertet nevelgetik, ahol pici szökőkút, meg padok is vannak, szóval igazi oázis, amellett, hogy helyben lehet demonstrálni mindenféle növekedési folyamatot.
Bíbor az első tanítási nap után szintén lelkendezve vette elő a francia füzetét, hogy ezt most AZONNAL nézzem meg. Egy étlapot tartott a kezéből, olyan pont, mint amit a Nandoo's-ban adnak, ami egy Angliában elég népszerű étteremlánc. Grillezett húsaikról híresek, amik négyféle fűszerezésben kaphatóak: extra hot, hot, medium és sitromos vagy mangós. Ahhoz hasonló, mint amit ideraktam oldalra.
Na most a tanára egy ehhez hasonlót fabrikált, és közölte, hogy négyféle feladatot kell vállalniuk ebben a félévben. Van köztük "hot" meg "medium" is. Ehhez kaptak egy "Nandoo's" játék-hűségkártyát, aki valamit megcsinál, bemutatja, abba kap pecsétet.
Semmi extráról nem beszélünk amúgy, mondhatta volna a tanár azt is, hogy itt a négy feladat, csináljátok meg. De helyette adott pár alternatív lehetőséget (a választás illúziója) és jutalomkártyát (a gyűjtögetést minden gyerek imádjak) és persze egy nagyszerű designt, amit mindenki ismer. Így ez már nem is annyira feladat. Így kell a gyerekeket belelkesíteni fejenként két színesben fénymásolt papírral.
Persze nem minden oktatási ügy zajlik itt sem tökéletesen olajozottan. Lemondtuk a gitártanárt, mert egy ideje már elégedetlen voltam vele. Azt láttam ugyanis, hogy nem élvezetesen tanít. Persze, tudom én, nem minden tanulás öröm, van amiért meg kell szenvedni. Zongorázni tanulni könnyű, mert már az első órán le tudja játszani a gyerek a "szipp-zsuppot" szóval azonnal van dallam, amit lehet élvezni.
Elismerem, a gitár ennél nehezebb ügy, mert hát vágja az ember kezét a húr, meg fáj a pengetés is, meg kell erősödni azoknak az izmoknak. Szóval türelmes voltam. De aztán teltek a hónapok és még mindig csak azt hallottam a szobából, hogy csak egy-egy akkordot játszanak, gyakorolnak, nem áll össze az egész semmiféle örömteli dallá, zenéléssé. Pedig hát tanultak, fejlődtek, hiszen egyre több akkordot tudtak, de amikor megkérdeztem, hogy mit kéne gyakorolniuk, akkor közölték, hogy az "F-akkordot" lejátszották kétszer, aztán közölték, hogy megvolt. Heti egyszer egy órában pedig nyilvánvalóan nem lehet semmiféle hangszert megtanulni, kell a gyakorlás.
Én ugyan nem tanultam soha gitározni, szóval fogalmam sincsen, hogyan is kellene ennek mennie, de azt gondolom, hogy nem kérhetem a gyereket, hogy egy darab akkordot gyakoroljon fél órán át naponta, mert az teljes idiótaság. Valami dallammá kellene ezt összefűzni, valami egyszerű darabbá (gondolom én) amit minden nap elő lehet venni. De hát nyilván magántanárunk van, annak gondoltam azért azt kellene csinálnia, amit kérek - hát beszéltem vele és elmondtam mi az én kérésem. Persze bólogatott, hogy no problem és yes, meg a lányok is mondták, hogy ők szeretik a pasit, ki ne rúgjam, tök érdekesek az órái. Hát vártunk még. Következő órán a lányok meglévő gitár-könyveiből fel is adott egy dalt, aminek akár örülhetnék is, de valójában felbosszantott, mert ez is azt jelentette nekem, hogy igazából nem készült ő arra, hogy dalt hozzon, hanem itt jutott eszébe, hát adott gyorsan valamit. Mindegy, kicsit énekeltek, kicsit gitároztak, hát megnyugodott a lelkem, haladunk. Aztán következő óra - megint csak az akkordok, még az előző órán feladott dalt se kérte vissza, az meg fel se merült, hogy lehetne ám másikat is venni. Mivel a kéthetes szünet alatt úgyse tudott jönni, végül úgy döntöttünk, hogy akkor ezt most hagyjuk ennyiben. Mondanám, hogy csak felfüggesztettük, de ez így nem igaz. Ezzel a pasival, így, ebben a formában ezt nem fogjuk folytatni. Jövő szeptembertől meglátjuk, hogy milyen lehetőségeink adódnak. A gyerekeknek szerencsére nem rossz élmény, tehát a kedvüket nem vette el, de nagy gitárrajongóvá se tette azért őket. Mert hát nem kérdés, sokat tudnak, sokat tanultak. De ami a zenetanulás lényege lenne (szerintem), hogy ők maguk tudjanak zeneműveket előadni, ez ebben a körben nem valósult meg.
Bíbor zongora oktatásával se vagyok teljesen elégedett, bár ő azért sokféle dalt tanult meg lejátszani, de most, hogy közeleg az év vége, a tanár el kezdte pedzegetni, hogy van valami vizsga, amit le kéne tennie Bíbornak. De ez még nem az egyes szintű vizsga (ne kérdezzétek, ez megint valami olyan rendszer, amiben én nem vagyok otthon) hanem az egyes szintű vizsga előkészítő vizsgája. (Igen, tudom, elmebaj.)
Először mondta, hogy vegyünk hozzá egy könyvet - 5 font. Nem nagy összeg, hát persze vegyük meg. beküldöm a pénzt - megérkezik a könyv. Nem túlzok: egy színes borító, benne négy darab A4-es oldal, ami azért majd kétezer forintért átszámolva elég túlárazottnak tűnik. Benne pár nagyon egyszerű feladat - de az utolsó oldal csak egy kottalap, miszerint "komponáld meg a saját kedvenc zenéd" Hát köszi. Most jött az újabb levél, a vizsga maga 35 font lesz - de mondom, ez még nem is igazi vizsga, csak olyan előkészítős, mégis elkérnek érte olyan 12 ezer Ft-t, hozzátéve, hogy a gyerek egész évi zongoratanulmányai (heti 30 perc suliidőben, tehát elmegy egy adott óráról) alsó hangon számolva is 120 ezer Ft-ba kerültek. (Nem panasz, ez ennyi, értem - csak gondoltam leírom, nehogy azt higgyétek, hogy a "bezzegangliában" minden jobb.)
Most azon tűnődöm, hogy mondjam el a tanárnak, hogy engem baromira nem érdekel, hogy a gyereknek legyen egy újabb oklevele ennyi pénzért. (Arról nem is beszélve, hogy ha hazamegyünk Magyarországra, akkor aztán ez a papír végképp nem ér semmit.) De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha maradunk, akkor nem folytathatja-e enélkül a tanulmányait. Mert ha igen, akkor pláne hagyjuk a fenébe.
Szóval úgy tűnik, hogy az angol zeneoktatással eddig nincs szerencsénk, de persze, simán lehet, hogy mi nem találtunk meg a jó tanárt, szakembert.
Ezzel szemben viszont a korcsolya egyre nagyobb szerelem. Az, hogy a lányok már tök jókat pörögnek, és nagyon szép, összerendezett a mozgásuk azt jó látni. Különösen Bíbornál, aki már féllábon is tud pörögni, amire persze nagyon büszke is. Jó lenne, ha heti kétszer is el tudnánk jutni, de ehhez szombaton nagyon korán kellene felkelni, amire a szünetben nem tudtam rávenni magam. De talán majd most.
Bende ugyan az első szint végén nem vizsgázott le (meg se próbálkoztak vele a tanárok) ennek ellenére továbbvitték a kettes szintű csoportba, ahol most épp ketten vannak egy szőke lengyel kislánnyal, Zsuzsikával, akivel állatira összecimbiztek. Folyamatosan kézen fogva csúszkálnak. A kislány ugyan hét éves, de ahogy én látom, körülbelül ugyanolyan szinten tud korizni, mint Bende, akinek mostanra egészen jól összerendeződött a mozgása. Még többet lépked, mint csúszik, de állai gyorsan tud így haladni. A hátrafelé csúszással próbálkozgat, de nem a barátja, mint ahogyan a halacskázás, vagy ahogy itt hívják a lemon sem. (Tudjátok, siklás közben terpesz és vissza.) De próbálgatja. Már nem megy összevissza, egy helyen marad a többiekkel. Noha, nem feltétlen ugyanazt csinálja. Tehát ha azt mondják, hogy most menj el a másik falig és közben emeld fel a lábad, akkor ő csak megy és nem emel. De hát ez nem baj.
Ami haladás még nagyon megfigyelhető, hogy egyre több ideig tud koncentrálni. Az első órán 10 perc után közölte, hogy elfáradt, hagyjuk abban. Jó pár óra kellett, hogy legalább a fél órás óra végéig kitartson nyávogás nélkül, de hát utána még van egy szabad gyakorlással töltendő félóra is, az azért neki már sok volt. Az első tanfolyam alatt nagyon nehéz volt rávenni, hogy maradjon, csinálja, 5-10 perccel korábban így is ki kellett hozni. De most már nincs ez a baj, kitart végig - igaz, utána farkaséhesen jön ki. De azért nem alszik el korábban.
Abbahagytuk a cserkészkedést is - egyszerűen a 7 órai kezdés nekünk túl késői. Most, hogy már a tinicsoportba tartoztak, 7-től 9-ig tartott volna az óra. Egyrészt sok is volt a két óra, másrészt nálunk 9-kor már ágyban vannak a gyerekek. Borsi rendszeresen jött sírva haza, mert a fáradtságtól fájt a feje. Bár ettől függetlenül ő akart még járni, Bíbor egyre többször mondogatta, hogy ő bizony unja, nem akar menni. Mivel ugyebár én is elkezdtem az oktatói képzést, én is egyre inkább beleláttam a dolgokba, és azt láttam, hogy a mi kis csoportunk elég szervezetlen, összevissza. Erről majd egyszer írok bővebben is, de a lényeg, hogy végül én is abbahagytam a képzést és a lányok se járnak már.
Ami viszont nagyon jó az a spanyol - ez a 16 éves lány, aki jár hozzánk egy tündér, a lányok imádják. Tök lelkiismeretesen készül, ha kérésünk van azonnal teljesíti, igyekszik, hogy érdekesek legyenek az órák. Ha bárkinek a közelben spanyoltanárra lenne szüksége, bátran ajánlom. Mi maximálisan elégedettek vagyunk vele - épp azon gondolkodunk, hogy a gitártanár miatt megüresedett hétfökön be kéne szervezni, jöjjön inkább kétszer, mint egyszer. Megjegyzem, a csajokkal azért lehet haladni, mert hát elég jól beszélnek, írnak, olvasnak - csak hát vannak nyelvtani finomságok, amiket azért lehet még csiszolni, meg hát persze a gyakorlás, szintentartás fontos dolog.

De jó is lenne megint korcsolyázni! - ez a kívánság újra és újra felmerült a lányokban, már hónapok óta. De hát nem volt olyan könnyű rászánni magam, hogy elvigyem őket. Mert drága, mert kinőtték a korijuk, mert autóval kell menni, mert mit csinálok addig Bendével. Szóval kényelmetlen. De amikor eldöntöttük, hogy nyár végén hazaköltözünk Magyarországra, arra gondoltam, miért is ne. Hát csináljuk. Használjuk ki a lehetőséget, amíg lehet.

Persze ez a Bende kérdés tovább motoszkált a fejemben. Merthogy a tanfolyamra hivatalosan csak öt éves kortól lehet járni, ő meg éppen csak négy. Ráadásul legutóbb, mikor megpróbálkoztunk vele (két éve) akkor kicsit sem tetszett neki. De hát egy próbát megér, gondoltam, és három hete felkerekedtem a három gyermekkel, hogy beiratkozzunk.
Elmondtam az edzőknek, hogy Bende nagyon lelkes (pár youtube video korábban meggyőzte, hogy korcsolyázni nagyon izgalmas) és hogy ha nem megy neki egyedül a tanfolyam, én is szívesen beiratkozom, elvégzem vele együtt a tanfolyamot, figyelek rá, ott leszek mellette, fogom a kezét, instruálom.
Ám ők azt mondták, erre semmi szükség - volt már rá példa, hogy négyévest is felvettek, igaz, főleg olyan gyerekeket szoktak, akik már tudnak a jégen járni, de ha a gyerek lelkes, akkor ők bizony nem utasítanak el senkit, menjen. Nélkülem.
Feladtam hát Bendére a kölcsönzői korit - aki persze úgy dőlt oldalra, mint a zsák, hiszen nem könnyű a két kis pengén talpon maradni, de két perc után már boldogan szaladgált koriban is  a várakozó peronon. Mondjuk az nem nehéz, hiszen nem csúszós.
Aggódtam persze, de a lányok még nálam is jobban aggódtak - mert hát mi lesz, ha elesik, ha valaki átmegy rajta, ha sírni fog. Pláne, amikor rámentek a jégre és kiderült, hogy Bende nem tud egyedül állni és kicsi ahhoz, hogy elérje a palánk tetejét és meg tudjon benne kapaszkodni. Ott feküdt hát szegény a jégen, majd ült, végül állt a palánknak támasztva, és mozdulni sem mert. De hát vannak helyzetek, amikor egyedül kell helyt állni - és ez ilyen volt. Így hát mondtam a lányoknak, hogy sipirc a saját tanfolyamukra, Bendére majd én vigyázok helyettük is. De azért bevallom, voltak kétségeim.
Ám ekkor megjelent az edző egy nagy műanyag pingvinnel a kezében. Ez egy kifejezetten kezdő korisok számára  készült "fakutya" szóval van rajta kapaszkodó és tologatni lehet a jégen. Bende pillanatok alatt rájött a nyitjára és míg a többiek a kezdő tanfolyamon próbáltak a pálya egyik végéből a másikba elcsúszni, ő körbe köre rallizott, nagyon-nagyon gyorsan, szélesen vigyorogva. Imádta. Persze egy pillanatig nem azt csinálta, amit a tanfolyamon kellett volna, de a végén odajött hozzám az edző és elmondta, hogy ez pont így jó - most pár alkalommal pingvinezik a gyerek, a lényeg, hogy jól érzi magát a jégen.
Így mentünk a következő edzésre - ahol azonban elfelejtették kikészíteni a pingvint és míg elmentek érte, addig Bende rájött, hogy tud ő egyedül is menni, és nekiindult. Mire az edző visszaért, Bende megtanult menni, mint a meszes. Nem lépkedett, de nem is csúszkált - a kettő közötti mozgásformát csinálta, és persze, mint egy rongybaba csuklott össze állandóan. Annyit esett, hogy az overállja és a kesztyűje csurom vizes volt, amikor az edzés végén levettem róla. Viszont ellentétben sok más gyerekkel a tanfolyamról (akik 5-6 évesek) ő könnyedén felpattant minden esés után. Pedig a felállás kezdőként nem könnyű - csúszik a jég és magas a kori. A legtöbb gyerek csak úgy tudott felállni, hogy elnégykézlábazott a palánkig és ott támaszkodott. Bende meg egyszerűen csak felpattant és kész, ment tovább. Nem volt ez téma neki.
Az esések se viselték meg igazán, persze egy ekkora gyerek még alacsonyról esik, fel se nagyon vette a legtöbbször, ráadásul nem is minden esés volt a véletlen műve - valójában nagyon is élvezte a jégen fekvést, állandóan szép jégdarabokat keresett rajta és hozta oda hozzám.
Mindezt jó volt látni, de azért én megőszültem egy kicsit a jégpálya szélén, mert még véletlenül se maradt a csoportjával, keresztül-kasul ment a jégpályán, odament más csoportokhoz, integetni, mosolyogni - márpedig ahol épp a hátramenetet gyakorolták és nem feltétlen látták, hogy érkezik, ott elég esélyes volt, hogy előbb-utübb hasra esnek benne.
Én meg ott álltam a jég szélén, és folyamatosan ordibáltam: Azonnal gyere vissza! Mindig menj a fehér kabátos néni után! Azonnal állj fel! - komolyan mondom, a lelkem kiordítottam (nagy a jégpálya, így se nagyon hallott) és az edzés végére úgy elfáradtam, mintha én is koriztam volna.
Mondjuk az edzők nyugtattak, hogy hagyjam, figyelnek rá, ne aggódjak. Meg hát majd csinálja ő is előbb-utóbb, amit a többiek. Ügyes, tehetséges, nem lesz itt gond.
De én nem nyugodtam meg - mert hát azért a kori veszélyes üzem. Ha nekiütközik valakinek, akkor ketten esnek nagyot és ha beleesik a kori élébe, akkor abból komoly baleset lesz.
Így hát a tegnapi edzés előtt elővettem a nagyágyút és beígértem az én kis hebrencs négyévesemnek egy új Lego szettet, ha képes a saját csoportjával maradni és csinálni, amit a többiek.
Mivel ez a jégpálya egyben  hokipálya is, ahol az ő csoportjuk órája volt, volt egy piros csík is festve a jég alá. Mondtam, maradjon ezen. Bevallom - nem hittem, hogy be tudja tartani. Mert azért mégiscsak négyéves, és imád szaladni, és idétlenkedni. De megcsinálta! És azt csinálta, amit a többiek - csak a hátrafelé korizást nem volt hajlandó megpróbálni, mert ahogy mondta, ő nem hátra akar menni, hanem előre. (Logikus) De minden mást csinált szépen, lassan (!!!), fegyelmezetten. El voltam hűlve, ahogy néztem: ez az én négyéves fiam? Aki ráadásul kicsit sem esik el gyakrabban, mint a nála sokkal nagyobbak - és aki nem dinka módon megy összevissza, hanem követi az utasításokat. Körülbelül ott tart most, hogy azokat a feladatokat csinálja, amiket a többiek az első órán tanultak - de ha azt vesszük, hogy csak négyéves, már ez is állati nagy teljesítmény.
Arról nem is beszélve, hogy a szabad gyakorlás idejére összecimbizett egy hétéves kiscsajjal és aztán kézenfogva együtt  siklottak tovább le-fel. Azt hittem megzabálom.
Persze, hogy ne legyen minden tökéletes élete legnagyobb esését is tegnap produkálta, ráesett az arccsontjára, ami még vérzett is és ma reggelre egy nagy lila folt lett az arcán, mintha jól pofán verte volna valaki. Még szerencse, hogy a tanárnéniknek már hetek óta meséljük a korizást, különben magyarázkodhattunk volna, hogyan került oda.
Egyetlen hátránya annak, hogy Bende is korizni kezdett, hogy egy pillanatra nem merem levenni róla a szemem - így nem nagyon látom, hogy a lányok a pálya másik oldalán mit csinálnak. Csak félszemmel. Pedig ők már olyan trükköket tudnak, amikre érdemes egészen is odafigyelni. Féllábon hátrafelé, pörgés, ugrás. Egyetlen fájdalmuk van csak: hogy nincs edzés minden nap. Mert ahogyan ők mondják, ez a legjobb dolog a világon.Varázslatos.

Egy idegen országba csöppenve a legnehezebb az információhiány. Az a finom szálakkal átszőtt információs háló, amiből otthon építkezik az ember, hirtelen eltűnik. Otthon az ember egyszerűen tudja, melyik a jó suli és melyik pocsék, hová érdemes a gyereket balettra vinni és hol van a kerületi sportegyesület, ahol vívni tanulhat a gyerek. Gondoltam, hát szedjük össze együtt, ki mit tud Angliáról. Kezdem én, és ha valakinek van még ötlete, ossza meg velem akár levélben, akár kommentben és majd frissítem a lapot. Merthogy ez fontos és hasznos tudás mindenkinek, akit erre vet a sors.

Lánycserkészek
Ez egy igazi békebeli lányszervezet, ahol a lányok csupa olyan dologgal foglalkoznak, amit nagyon szeretnek. Kézműveskedés, sütés-főzés, kirándulás, játék, sok program és persze még ottalvós bulik is. Igazi merülés az angol életbe - mert bár nem vallásos szervezet, azért főként mégiscsak angol kislányok alkotják a tagság jelentős részét. A lányok minden héten rendszeresen találkoznak és dolgoznak a felvarrható jelvények megszerzésén, amikből olyan 50 féle van és olyasmiket kell hozzá csinálni, hogy mondjuk sütit díszíteni, vagy minden nap beágyazni egy héten.Az én lányaim idejárnak és imádják - szóval bátran ajánlom mindenkinek, akinek lánya van, hogy vegye fel velük a kapcsolatot. A kisebbeknek 5-7 éves kor között piros egyenruhájuk van, ők a Rainbow. Amikor kinövik ezt a kort, belőlük válik a Brownies, olyan 10 éves korig, a képen látható sárga-barna egyenruhában. Utána meg lesz belőlük Guides, csupa kékben. Az egyenruha meglehetősen drága - még az ebayen, használtan is, de a legtöbb speciális iskolai egyenruha boltban lehet kapni, nem kell feltétlen a hivatalos Girlguiding shopba menni érte, ám az utóbbi helyen az egyesületet is támogatjuk. és az ára ugyanannyiba kerül.
Az éves tagdíj viszont elég alacsony összeg.

Kadétok
Zsuzsi hívta fel a figyelmemet erre az egyesületre, ahová az ő fia is jár. Itt a gyerekek úszni, vitorlázni tanulnak, mindezt potom pénzért. Emellett pedig fegyelmet, rendet is sulykolnak beléjük, ami nagyon is jól jön egy kamasz fiúnál. Csak 12 éves kor fölött lehet jelentkezni - viszont lányokat is szívesen fogadnak! (Nem találom a linket hozzá, Zsuzsi, ha olvasol, küld már el még egyszer!!!)

Korcsolya
Én a Planet Ice nevű helyet ismerem, ami 11 városban van, érdemes csekkolni, hogy van-e a közelben, mert nagyon jó módszerrel tanítanak. Egymásra épülő szintek vannak, és heti egy alkalommal (ami fél óra vezetett edzést és fél óra szabad gyakorlást jelent) már pár hét alatt meg lehet tanulni biztonságosan csúszkálni, aki pedig több tanfolyamot is végigcsinál, az nagyon hamar ott találja magát a pörgések, ugrások döbbenetes világában. Én személy szerint három hathetes tanfolyamot csináltam végig, merthogy felnőtteket is szívesen várnak, és előre-hátra simán tudok menni, sőt még fél lábon is. A felnőtteknek amúgy külön kurzust is kínálnak, ha valaki nem akarja magát cikisen érezni egy rakás ovis és kisiskolás között, akik minden félelem nélkül hasítanak. De én speciel a gyerekekkel egy időben mentem és semmi gondom nem volt vele. Itt is felvarrható jelvényeket adnak minden kurzus végén  (és persze oklevelet). Tíz szint van, aki azt végigcsinálja, az már állati jó trükköket tud, és utána mehet még bronz, ezüst és arany fokozatra, és akár versenyre is. Az egyetlen hátránya: nagyon drága, de van kedvezmény, ha három fő iratkozik be, viszont a koribérlés is benne van az árban. Ha a gyerek tehetséges és nem elég a heti egy óra, ezeken a helyeken privát edző bérlésére is van lehetőség, és az nem kerül sokkal többe, mint a csoportos óra - igaz, ott is csak az első két szint a zsúfoltabb.

Természetjáró detektívek
Ha a család szeret kirándulni, érdemes belépni a Nature Detective-k közé - évi 12 fontért minden héten küldenek levelet, amiben nagyon jó feladatok vannak. Most épp olimpiai kihívásokat kell megscinálni a gyerekeknek, van hozzá egy nagy olimpiai poszter és azon kell gyűjteni a matricákat minden elvégzett feladat után. Aki nem akar belépni, annak is érdemes ránézni erre az oldalra - elképesztően sok feladatlap van rajta már így is, amit érdemes letölteni, kinyomtatni a természetjáró gyerekeknek. (Nem mellékesen a Woodland Trust oldalán rengeteg kirándulóhely is van.)

Ifjú Régészek
Angliában nagy hagyománya van a történet tudománynak és sok hivatásos és amatőr régész ás lelkesen. Ebbe pedig természetesen a gyerekeket is bevonják. A Youg Archeologist Clubra csak most találtam rá - kicsit sajnálom is, mert beléptünk volna. Ez a társaság a régészkedéshez csinál kedvet a 17 éve alattiaknak, és be kell vallanom, ez a szakma a gyerekeim listáján az első helyen szerepel, ha megkérdezik tőlük, mik is akarnak lenni. Az éves tagdíj 15 font, és ezért jár egy negyedéves magazin, nagyon sok feladattal, és egy olyan igazolvány, ahová 170 múzeumba ingyen vagy nagyon jelentős kedvezménnyel mehet be a gyermek. De ami a legjobb, hogy esélyt kap rá, hogy évente egyszer egy valódi ásatáson is kipróbálhassa a tudását.

A lányok mostanában rákattantak a trükkös kísérletezős könyvekre, abban találták ezt a feladatot is: hogyan csináljanak tojásból labdát. Pattogósat.

Hát íme a módszer: kell egy keményre főtt tojás, aminek ép a héja. (Kis repedés nem gond, csak ne jöjjön ki rajta a fehérjéje és ne is hasadjon be.) Ha kihűlt, bele kell rakni egy régi üvegbe és annyi ecetet ráönteni, amennyi teljesen ellepi. Az ecetben lévő sav azonnal elkezdi feloldani a tojáshéjban lévő kalciumot és elkezd buborékozni, ha szerencsénk van a könyv szerint még forogni is, de ez utóbbi nálunk nem történt meg. Fél óra múlva már le lehet dörzsölni a héj egy részét, majd újabb pár óra múlva meg lehet ezt ismételni. Előbb-utóbb a héj teljesen feloldódik és marad a sima tojás, ami egyre gumiszerűbbé válik. Állítólag három nap múlva akár pattogtatni is lehet. Addig folyamatosan az ecetben kell tartani, ám ezek után természetesen az elfogyasztása már nem ajánlott.
A trükköt egyébként a Brownies évkönyvből lesték ki, ami most azért is elég gyakran előkerül, mert most nagyon sűrű a lánycserkész-élet. Bíbort "sixer"-ré választották, ami nagy szó, afféle kisfőnök lett. Merthogy a nagy csapat kis hatfős részekre oszlik, és egy ilyen egységnek lett ő ezzel a vezetője. Ez azért is nagy dolog, mert a pozíciót választás útján lehet elérni, és hárman voltak versenyben ezért a címért, köztük kellett szavazni és Bíbort választották, pedig a másik két lány már régebb óta tagja a Brownies-nak. Nehezen megmagyarázható dolog ez, de Bíbort általában nagyon szokták mindenütt szeretni, ő az, akinek azonnal lesznek barátai bárhová megy és nem egy-kettő, hanem mindenki. Már az oviban is ezt emelték ki, amikor értékelték az óvónők, hogy mindenkivel jóban van.
Én meg a Browniest szeretem nagyon, különösen amióta a lányok a házimunka-jelvényért küzdenek. Mondjuk Bíbort ez éppen nem érdekli, de Borsi nagyon lelkes és minden reggel beágyaz, hetente kitakarítja a fürdőszobát és még ablakpucolást is kért, merthogy ilyen munkákat kell megcsinálni és a szülő által igazolni ahhoz, hogy ez a jelvény a birtokukba kerüljön. Eddig ugyanis csak "hobby" jelvényük van, amit a koriért kaptak, és nagyon sokféle van. Nemsokára mennek táborozni, ott valószínűleg megkapják majd a "camp" jelvényt, és most gőzerővel dolgoznak a "diamond jubilee" jelvényért is, amit a királynő uralkodásának hatvanadik évfordulójára adtak ki. Ezek a jelvények amúgy szövetből vannak és a szülőnek kell felvarrni őket a gyerek pulcsijára vagy egy külön jelvénytartó szalagra, ami pont úgy néz ki, mint a szépségkirálynőké, csak éppen barna.
De vannak más szép eredmények is - az egyik, hogy a heti iskolai úszásnak meglett az eredménye - most kaptuk az oklevelet, hogy Bíbor 25 métert tud már egyfolytában úszni a mély vízben. Bekerült ezzel a legjobbak közé, és ezen annyira fel is lelkesült, hogy kitalálta, búvárkodást szeretne tanulni majd a nyáron, ha hazamegyünk. (Merthogy amikor az Aquaworld-ben jártunk ott láttunk nyári táborokat, amiket 10 éves kortól lehet látogatni, Borsika legnagyobb bánatára.)
A korit is újrakezdték és csak lesek, hogy heti egy órában milyen komolyan lehet haladni. Most épp a mérlegállásban siklást gyakorolják. A sima forgás már megy nekik, most azt a fajtát tanulják, amikor egyik lábukról a másikra ugranak forgás közben. (Fogalmam sincsen, ennek mi a neve, de jól néz ki.) Ha ezt az ötödik tanfolyamot befejezik, akkor továbbléphetnek a haladók közé, a következő szintre, ahol szintén öt tanfolyam van egymás után. Nézem a 7-8-asokat, azok már nagyon durvákat tudnak, viszont onnan kezdve már mehetnek a nagy szinkronkoris csapatba is, amire nagyon várnak.
Persze vannak olyan eredmények is, amik kicsit elszomorítanak, mert persze itt Angliában is működik a kapzsiság faktor. Előrebocsátom, hogy Bíbor nagyon jól ír, nem csak novellákat, de verseket is. Állati jó stílusa van, két mondatban olyan karaktereket rittyent, akikről még és még akarok olvasni. Méghozzá angolul, szóval simán lehet, hogy öregkoromban ő fog eltartani, mint multimilliomos írónő. Szóval amikor egy nap hazaért, hogy a versét beválasztották egy könyvbe és meg fog jelenni, nagyon büszke voltam és meg se nagyon lepődtem. Megérdemelte, az tuti.
De aztán Borsi is elővett egy papírt a táskájából, hogy ő is írt verset és az övé is bekerült. Először persze elöntött a büszkeség, hogy igen, az én lányaim mekkora nagy királyok, aztán Borsi versét olvasva kicsit gyanút fogtam, mert bár az is helyeske, de igazán nem akkora durranás. Aztán megnéztem a többi papírt is amit a versekkel küldtek, hogy mégis, mi ez az egész. Hát kiderült, hogy naaaaagy szülőlenyúlás angol módra, szépen elegánsan lepapírozva. A cég még szeptemberben meghirdetett egy versíró versenyt, ahová minden iskolát meghívtak. A fődíj 3000 font (durván egymillió forint) amit az a suli kap meg, amelynek a legtöbb tanulója bekerül a kötetbe. A kötetbe pedig mindenki bekerül, aki csak iskolás és megírt legalább egy verset, ami nélunk még karácsony körül volt házifeladat, és amiben akkor ugyan akartam segíteni, de Bíbor két perc alatt elhajtott, hogy ő jobban tudja, köszi. Szóval ha van verse, akkor máris bekerült a gyerek. És persze a kötetet meg is lehet venni. Olyan ötezer forint. És hát kinek ne érne meg ennyit, hogy a gyereke nevét nyomtatásban lássa, mint ifjú költőpalántáét. Kaptunk is egy csomó papírt róla, amit alá kell írnunk - beleegyezünk-e, hogy a vers megjelenjen és hány példányt kérünk a kötetből. Kettőt fizet hármat kap akcióban persze, hogy a nagyszülőknek is jusson a büszkeségből.
Persze a kettő nincs összekapcsolva - anélkül is megjelenhet a gyerek verse, hogy kérnénk a kötetet. De hát ki ne kérné, ha már egyszer benne van a gyerek... azt azért megtudtam, hogy az osztályban mindenki versét beválasztották - nincs verseny. Ami amúgy se nagyon van itt Angliában, mert a dicséretben hisznek.
De én most ebben nem pedagógiát látok, hanem kőkemény bizniszt. Mondjuk ki: nagy ötlet hiszen egészen biztosra megy, mert a szülők dicsekvési vágyára épít és semmit nem kockáztat, hiszen pont annyi kötetet kell csak nyomtatni, ahányat rendelnek. Mi még most nem döntöttük el, hogy akarunk-e ebben részt venni, de nekem olyan rossz a szájízem tőle. Mert az én lányom verse szerintem nagyon jó. De ne azért kerüljön be egy könyvbe, vagy máshová, mert anyuka kifizeti neki. Hanem azért, mert megérdemli. De persze olyan lelkesen jöttek haza mindketten, hogy nagyon nehéz azt mondani nekik, hogy igen, lehetnétek publikált költők, de én nem megyek bele a játékba. Mert aljas ez, bárhonnan is nézem.
Különösen, mert Bíbor verse tényleg jó, és nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen...

Bíbor iskolai élete új fejezetbe lépett. Mostantól egészen a nyári szünetig ötödikes lett idén, ami annyit jelent, hogy a suli minden héten úszni viszi őket. Én meg csak kapkodom a fejem, merthogy ezek az angolok...

Már az furcsa volt kicsit, hogy közölték, egyrészes fürdőruha kell. Mivel nekünk csak kétrészesek voltak, így vehettünk egy újat, de nem baj, hát végülis értem én, ezek itten már lassan tinikorba lépnek, tényleg ciki, ha félrecsúszik az a melltartó, ne borzoljuk a kisfiúk idegeit. Bíbor felvetette, hogy néhány osztálytársnője burkinit fog hordani (ez egész testet takaró fürdőruha, amit főleg iszlám nők hordanak a strandon csador helyett) és hogy az milyen érdekes, de mielőtt beleélte volna magát az izgalmas új ruhadarabba, közöltem, szó se lehet róla. Kap egy szép úszódresszet és kész. A középhaladók közé osztották be, ami korrekt - mert fenn tud ugyan maradni a vízen, de minden egyes lélegzetvételnél megáll és leteszi a lábát, ami azért az olimpiai medencében nem hasznos dolog. Merthogy ők abban tanulnak úszni, aminek már az eleje is olyan mély, hogy Bíbornak csak a lábujjhegye ér le. 1-2 gyerek van csak amúgy, aki nála jobban tud úszni, de ők eddig is jártak úszni. Az osztály nagy része meg egyáltalán semmiféle úszástapasztalattal nem rendelkezik, sokan most voltak először medencében. (Mondom én, hogy a szegénynegyedben lakunk... :-)
Ez még nem túl érdekes, annál inkább az, hogy Bíbor már előre közölte, megmondták nekik, hogy vannak ugyan hajszárítók az öltözőben, de nekik azt tilos használni. Mire én kicsit pillogtam, de úgy ítéltem, hogy a gyerek minden bizonnyal félreértett valamit. (Pedig tudhattam volna, hogy nem.) Errefelé ugyanis most épp tél van és bár nem olyan kemény fagyokkal, mint Magyarországon, de azért reggelente 1-2 fok, és délben se megy 6-8 fölé. És emlékszem, amikor oviban, suliban a gyerekek úszni mentek, jól jött az önkéntes és ráérős anyukák segítsége is, mert míg minden kislány hosszú fürtjeit szárazra fújtuk, az minimálisan is fél óra volt. És igen, hallottam én már mástól is, hogy az angoloknak ez nem olyan kardinális kérdés - de hogy tilos???
Márpedig tilos. Azzal indokolják, hogy busszal viszik-hozzák a gyerekeket, és az az 1-1 perc, amit az utcán töltenek, nem oszt, nem szoroz. Viszont ha nekilátnának hajat szárítani, akkor azzal rengeteg hasznos idő menne el. A hajak meg majd megszáradnak maguktól is. Ettől mondjuk az én anyai szemem nagyon is kerekedik, mert szerintem egy hosszú hajú kislány haja hosszú ideig szárad, és azalatt bizony nedves a háta és a pulcsija is, szóval kicsit se tetszik az ötlet, de nincs mit tenni. Itt ez a szokás, mi meg alkalmazkodunk hozzá.
És tény - errefelé se halnak meg a gyerekek a vizes haj miatt, és az enyém se lett beteg. Ok, a haja ettől még kihullhat, de erre most én még esélyesebb vagyok, mert amikor megkérdeztem, hogy azért a sapiját felvette-e, angyali mosollyal közölte, hogy eszébe se jutott magával vinni az uszodába...
Az egész úszással különben is az a legnagyobb baj, hogy csak Bíbor mehet, Borsi meg nem, márpedig ő is szeretne. Ki is nézett egy itthon kallódó prospektusban egy csütörtök délutáni időpontot, amikor a közeli sportközpontban van úszás, és közölte az apjával, hogy mehetnének együtt, és amíg apa úszik, addig ő meg tanulna. (Döbbenetes önálló néha ez a gyerek...) Ez az álma azonban nem biztos, hogy megvalósul, mert úgy tűnik, hogy már nem csak hétfőn és kedden van délutáni különórájuk, de ma kipróbálták a balettot is, és az is tetszett nekik. Na nem azért, mert balettozni akarnak, hanem azért, mert ez is kell a korihoz, hogy hajlékonyak legyenek és meg tudjanak csinálni mindenféle kunsztot a jégen, különös tekintettel a magasra emelt lábbal történő pörgésekre. Az egyetlen jó benne nekünk, szülőknek, hogy sikerült apát is bevonni. Nem, ő nem balettozik. Ő addig a szomszédos teremben gyúr.
Viszont miután hazaérnek már nem akarom elvenni az összes játékidejüket, tehát egyelőre úgy tűnik, hétfő-kedd-szerdán ugrik a tanulás. Több napot már nem áldozhatunk be.

Couch potato - azaz kanapékrumpli. Így hívják angolul azt az embert, aki sportolás helyett egész nap csak lustálkodik. Ez a kifejezés egyre szimpatikusabb számomra. Olyan jó lenne néha (gyakran) semmit se csinálni. De nem lehet. Különösen kedden nem.

A férjem már kedd reggel elkezd rajtam röhögni, amikor először kezdek nyafogni a kori miatt. Ilyenkor látványosan igyekszem felfedezni magamon valamilyen fájdalmas, esetleg fertőző betegséget, ami miatt ágyban kéne maradnom. Aztán ahogy a nap halad, egyre komolyabban érzem, hogy fáradt vagyok. És nyűgös. Nagyon nyűgös. Zsémbelek mindenkivel. Többet szólok rá a csajokra, és minden mondatomnak az a vége, hogy ha nem csináljátok meg, amit kérek, akkor nem mehettek korizni. De végül persze mind elindulunk. Amikor a kocsiba ülök, na, akkor már a pokolba kívánom az egész koridolgot. Főleg magamat, mert én találtam ki. De nincs kegyelem. A csajokat vinni kell, drága ez ahhoz, hogy ellógjuk, ráadásul, hogy a fene enné meg, ők szívesen mennek. Csacsognak és boldogok - miközben én egyre sötétebben látom a jövőmet. De nincs kifogás, hát megyek én is. A felvetésre, miszerint ma én inkább kihagynám az edzést, csak annyit bök oda a férjem: szó se lehet róla.
Pedig amikor rálépek a jégre minden egyes alkalommal pontosan ugyanazt érzem: hogy totál hülye vagyok, amiért belekezdtem. Mert ez rohadt síkos, és közben furamód még tapad is, amitől bénán csetlek-botlok. A lányok már rég a palánkhoz siklottak, amikor én még mindig csak óvatosan lépegetek feléjük és rohadtul koncentrálok, hol vannak a jégen huplik, mert ha most elesek, akkor nekem annyi. Csúszni? Na, azt inkább nem.
De persze itt sincsen tekintettel senki arra, hogy egy magamfajta seniornak némi kímélet kéne. Aki a gyerekcsoportba iratkozott be, tartania kell a tempót a csimotákkal. Hát siklok, először csak lassan, de aztán jön a guggolás, a halacska, és most már a repülőzés is. Persze, belejövök - de a félelem nem múlik.
Pedig tényleg egyre jobban megy, még a rettegett hátrafelé siklás is - na, nem annyira, mint a Bíbornak, aki sebesen siklik minden létező irányba, de már nem csak béna módon lépegetve haladok. A tanár ma mutatott egy újfajta technikát, amivel beindíthatom a siklást, ami nem más, mint heves seggrázás a zene ritmusára. És láss csodát, ezzel tényleg lehet haladni - hátrafelé. Soha nem gondoltam volna.
A hajlított térdes halacskámmal meg lepipáltam a gyerekeket, messze nekem lett a legjobb. Bíbor el is szontyolódott, mert megszokta, hogy ebben ő a legjobb - de a következő gyakorlatnál, ahol egylábon állva kellett körbesiklani megvigasztalódott, ez ugyanis nekem nem ment. Egyszerűen nem tudom magam rávenni, hogy felemeljem a lábam. Bíbor magasra emelt lábbal hosszan siklik - én egy-egy pillanatra emelem fel, de mivel azonnal elvesztem ettől az egyensúlyom, hát gyorsan visszarakom. A drága lányom segíteni akar, hát mellém ksiklik, és odakiáltja: Anya, hát képzeld azt, hogy nem a jégen állsz! A francba édes lányom, morgom magamban, de hát a jégen vagyok!
Igen, azt hiszem ez a rettegés a legrosszabb. Állandóan attól félek, hogy bajom fog esni, és ahelyett, hogy átadnám magam az élvezetnek, folyamatosan a jégpálya óráját nézem. Ilyeneket mondogatok magamban: Már negyedórát kibírtam és nem estem el, már csak 20 perc és lemehetek a jégről...
Az egész korizás legjobb pillanata, amikor végre lejövök a jégről (túléltem!!!) és tudom, hogy még sportoltam is. Ilyenkor megfogadom, hogy az egyre kevésbé sajgó izmaimat másnap esetleg egy kis futással pezsdítem fel, de erre még eddig nem volt precedens.
Nem, nem mondom, hogy kicsit se élvezem - de a rettegés nem nagyon múlik. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy hányféle sérülés szerezhető a jégen. Van például egy ötéves kisfiú a csoportban, aki milliószor elesik. Ha körülöttem csetlik-botlik, nem merek menni se, nehogy véletlenül alámessen, aztán én meg rá. Múlt héten át is ment Borsika lányom kezén, igaz egyik se vette észre. Szerencsére csak a kesztyű hegyét érintette, ahol már nem volt benne a lányom keze. De lehetett volna! Szóval masszívan rettegek, azt szeretem, ha senki nincs körülöttem és ha lehet, tükörsima a jég, mert a lyukaktól is félek, amibe beleakadhat a kori. Nyilván ez két kivitelezhetetlen kívánság, hát leküzdöm a félelmem és csinálom mégis.
Csak azért ez fárasztó dolog. Nem az izmoknak - az idegeknek. Szóval lehet, hogy másféle sportot kéne választanom. Csak az a baj, hogy a lányok tényleg imádják, és még ügyesek is. A jég szélén állni meg tényleg idióta dolog lenne, hát akkor megyek velük én is. És bátorítom és lelkesítem is őket, mert megérdemlik. A kabátjukra ezért hát felvarrtam a vizsgát igazoló jelvényeket - had büszkélkedhessenek vele a suliban. Ami meg engem illet - hát én meg csinálom tovább és azt remélem, hogy előbb-utóbb majd nagyobb lesz a jégbiztonságom és elmúlik a félelmem. És azzal vigasztalom magam, hogy mégiscsak hős vagyok, hogy kanapékrumplizás helyett itt erőlködök.

A lányaim mondogatták ugyan, hogy a mai, utolsó napon vizsgázni fogunk korizásból, de én nem nagyon hittem nekik. Nekem ezt senki se mondta, meg aztán annyit nem tudunk mi, hogy ez bármilyen vizsgára elég legyen. De persze végül nekik volt igazuk.

Bevallom, ma aztán tényleg nem akartam korizni menni. Az elmúlt hetekben annyira sok munkám jött össze, hogy szinte minden éjjel 3-4-ig fenn voltam, délelőttönként csak a túlélésre játszottam, majd délben Kisbendével ágyba bújtam, hogy délután ember legyen belőlem. Minden nap megfogadtam, hogy most aztán korán elmegyek aludni - de aztán minden este újra ott találtam magam a gép, a vasalódeszka vagy a tévé előtt és azt vettem észre, hogy már megint túl késő van.
Ehhez az egyre növekvő ólmos fáradtsághoz hozzájött, hogy ma nem aludtam délben, mert a bőröndöt pakoltam, és a feszkó, mert utálok utazni. Persze, hogy várom Magyarországot, de közben utálom is, hogy felforgatódik a megszokott napi rutinom, hogy ez a kétszer két órás út (repcsi és busz) valójában egész nap tart. Aggódom már előre, hogy Kisbende hogy fogja bírni a bezártságot, hogy nem szaladgálhat - és hogy fogom én bírni, amikor majd a reptéren bepótolja rohangálási igényét.
Aztán kiderült, hogy nem tudom bepakolni a bőröndöm, mert egyszerűen túl sok cuccot vettem a szeretteimnek és ha magunknak nem is pakolok ruhát, akkor se fér bele, amit kiterveltem. Aztán az is felidegesített, hogy vírusos lett a gép és nem tudtuk kinyomtatni a beszállókártyát, megvenni a buszjegyet. A hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy senki nem fog értem jönni a reptérre, mert vagy túl korai, vagy túl késői az időpont.
És akkor már úgy éreztem, hogy talán nem is ér ennyit az a pár nap, és mintha ólomsúlyok lennének a vállamon, még kiegyenesedni is fájt. Na ehhez a kori már tényleg nem hiányzott. Csak viszi az időt morogtam, mikor annyi dolgom lenne, ráadásul még fáradtabb leszek, amikor megjövök, és a fenének se kell az egész.
De persze elmentünk. Nem miattam. A lányok miatt. És ha már elviszem őket, akkor persze, hogy én is korizni fogok. Akkor már csak azért imádkoztam, hogy legalább ne törjem össze magam, mert az már tényleg nem fér bele.
Fura dolog ez, de amikor a jégre léptem elmúlt a nagy fáradtság. Nagy vigyorogva jött a tanár, hogy akkor ma vizsga. És szépen elkezdtük csinálni a gyakorlatokat. Az első feladat rögtön az volt, hogy üljünk le a jégre és álljunk fel egyedül. Aztán siklás előre, megállás, kanyarodás. Mindenkinek ment, így megpróbálkoztunk a ketten szint feladataival is: siklás hátrafelé, halacska, szlalom... és igen, meglett a kettes szint is. Hogy ne bízzuk el magunkat, néhány dolgot kipróbáltunk a hármas szint feladataiból is - ugrás (ez állati ijesztő, és szinte mindenki el is esett, aki megpróbálta de én nem!!!) egylábon korizás (nem mondom, hogy magasra emelem a lábam, de nincs a jégen) és halacska hátrafelé (na, ez nem megy, egy kicsit sem, amúgy az egész hátrafelé korizás nem nagyon megy. Csak néha sikerül siklani, és akkor se arra megyek, amerre akarok...) De ezek a feladatok majd csak a következő tanfolyamon kerülnek elő, most csak kóstolgattuk mi jön, és tök jó, hogy azért annyira nem reménytelen a helyzet.
Ráadásul annyi kedves gesztust kaptam - a korikölcsönző sráctól, aki rám nézett és már hozta a méretemben a korit, meg se kérdezte, hányas kell. A szintén korizást tanuló anyukától, akivel tök jól eldumáltunk siklás közben, és akivel nagyon egyformán gondolkodunk. És ott volt még a parton álló kedves anyuka is, aki lefotózott minket az új kis Nikonommal. A kép nem tökéletes, de tényleg rémesek a fények és nem kérhettem meg egy vadidegent, hogy ugyan már kezdje el beállítgatni a gépet.
Végül teljesen kivirulva jöttem haza, tele energiával, amit elsősorban ruha hajtogatásra és vacsikészítésre használtam fel, de hát ezeket a munkákat is meg kell csinálni. A félelmeim is elmúltak és valahogy a dolgok is rendeződtek. A gép új életre kelt a férjem keze által és kinyomtatódott, amire holnap szükségem lesz, a nővérem telefonált, hogy a férje mégis értünk tud jönni és egy vákumzsák segítségével a cuccok is befértek a bőröndbe, és csak tényleg 1-2 apróságot kellett itthon hagynom.
Szóval csak annyit mondhatok: a koripályán jó energiák keringenek.

Olyan pocsék reggel volt, hogy kedvem se volt kibújni az ágyból. Hát persze, hogy megint csak négy órát aludtam, azt is csak három részletben. De most az idő sem vidított fel. Ködös, nyákos, szürke. Igazi lehangoló kép. Egy dologhoz volt csak kedvem az alváson kívül. Pizsamában fetrengeni egész nap, és olvasgatni, tévézni.

Amúgy Kisbendét kellett volna úszni vinni, és már éjjel kitaláltam, hogy nem megyek el. Egyrészt mert nem is élvezte múltkor, minek erőltessem? Másrészt meg mintha fájna a torkom, az orrom is folyik. Ez kezdődő megfázás. Ha én erre most vizeskedni kezdek, csak komolyabbá válik. De ha itthon maradhatok a kanapén, jó meleg takaróba csavarva egy forró teával, akkor biztos, hogy hamar jobban leszek.
Amikor aztán reggel a férjemmel egyeztettünk, hogy kinek mi a napi programja, és már egészen meggyőzően adtam elő, miért is muszáj ma itthon maradnom. Különben is, tegnap is, tegnap előtt is sokat mászkáltam a fiammal, most neki is jól fog esni egy szabadnap.
A férj nem is mondott semmit, vitte a lányokat suliba, és hozátette, hogy ne várjam hamar, mert utána még futni is elmegy. Hát persze, hogy amint kilépett az ajtón, és visszabújtam az ágyba. Magam mellé csábítottam Kisbendét is, és ott bundiztunk a melegben. Kicsit mondókáztunk, gyakoroltuk a suttogást, a kukucs játékot. És jó volt semmit se csinálni.
De persze, hogy azért nem maradhattam ott egész nap. Főztem egy nagy adag zabkását és kettecskén, egy tányérból, mint a szerelmesek szépen elfalatoztuk. Kicsit leettea pizsijét is, de ez nem csoda, mert imád egyedül enni, de legalábbis kavargatni a tányéron lévő kaját, míg én lapátolom a szájába. És ha már levettem a pizsijét, akkor adtam rá rendes ruhát. És erre eszembe jutott, hogy jobb lenne, ha én is felöltöznék, mert rendeltem pár dolgot a postán, és tök ciki ám hálóingben ajtót nyitni. Így én is felöltöztem.
És akkor ránéztem az órámra és láttam, hogy ha most indulunk, akkor még simán odaérünk az úszásra.
Annyira nem volt hozzá kedvem, hogy arra már nincsenek is szavak. Az egész macerát, hogy kimenjek a szitáló esőbe, hogy ott leöltözzek, aztán megküzdjek az állandóan elszaladgáló Kisbendével, aztán azzal, hogy minden gyerek élvezi a pancsolást, csak az enyém ordít, aztán a szárítkozás, visszaöltözés és a séta hazáig, hiszen a babakocsiba hazafelé már nem rakhatom be, mert akkor elalszik és nyilván pont akkor ébredne fel, amikor kiveszem a kocsiból, visszaaludni már nem tud ilyenkor és lőttek a délutáni közös alvásnak, amire nekem meg szükségem van az átdolgozott éjszaka után.
És míg ez járt a fejemben, eszembe jutott ám, hogy állandóan azt hallom, hogy milyen jó sok energiám van és áruljam már el, hogy mi a titkom és/vagy mit szedek. És hogy de jó lenne azt mondani, hogy a jóga tölt fel energiával, vagy az éjszakai csülkös bableves zabálása, de persze egyik se igaz. Leginkább azért, mert nincs is energiám. Ezen a héten kifejezetten tompa, fénytelen és hullafáradt voltam, mert minden éjjel írtam a leadandókat, amik valahogy nem akartak fogyni, és iszonyat nyomasztott, hogy nem haladok velük, és az is, hogy helyette blogot írok, de tudtam azt is, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz, a blog olyan nekem, mint a bemelegítés edzés előtt. Ha írok már valamennyit, utána könnyebb a cikkeket is megfogalmazni. És hogy akkor is írnék ám, ha nem épp blogot fogalmaznék, mert akkor leveleznék, naplót írnék, és akkor már jobb, ha írok, mert akkor legalább az a feszkó, ami bennem gyűlik, az kijön ilyenkor, és nyugodtabban tudok dolgozni.
Szóval ott álltam hullafáradtan és totál kedvetlenül, és biztos voltam benne, hogy ha arról lenne szó, hogy én menjek úszni, futni, tornázni, de akár valami érdekes tanfolyamot is mondhatnék, na, az biztos, hogy ma passzolnék. Mert nulla energiám van.
És akkor ránéztem Kisbendére, és úgy döntöttem, hogy isten neki, hát menjünk. Mert neki dög unalmas lenne ám itthon egy ilyen hulla-mamival, aki semmi izgalmasat nem tud csinálni. És hogy az úszás az hasznos, és ha állandóan kihagyjuk az edzéseket, akkor tuti nem fogja megszeretni. És hogy talán most jobb lesz neki is, és jobban fogja élvezni.
És hogy én itthon és ott is tudok szenvedni, majdnem pontosan ugyanolyan hatékonyan. Legalább neki legyen jó.
Amúgy nem volt. Most is épp úgy utálta, mint az előző alkalommal. Amikor a lépcsőn kellett játszani, akkor boldogan pancsolt, öntötte a fejére a vizet és kicsit se félt a víztől. De amint nem érezte a lába alatt a talajt, azonnal pánikba esett. Szóval nem volt igazi öröm neki se, nekem se.
Illetve ez nem igaz, mert azért én büszke voltam magamra. Hogy amit magamért soha nem tudtam megtenni, legyőzni a saját lustaságom, azt érte-értük, mármint a gyerekeimért megteszem.
És megyek velük korizni is, pedig azt se élvezem, és remeg a lábam az edzés alatt, és rettegek, hogy összetöröm magam, de tökre élvezik ám, hogy velük vagyok, és amúgy se mutathatok nekik rossz példát arra, hogy milyen könnyű feladni a dolgokat, ha állandóan azt papolom, hogy nekik se szabad.
És hogy a tanulás is azért fontos nekem, hogy legyen nekik jó, ha bármikor az életben visszamegyünk, ne legyenek semmivel elmaradva a többiekhez képest. És tényleg ki akarom kaparni nekik a legjobbat.
És fura módon minél több gyerekem van, ez annál erősebb vágy bennem és annál több áldozatot vagyok képes hozni a saját lustaságom oltárán, ami amúgy nem kicsike piedesztál. Bíborral anno még nagyon nehéz volt megugrani a saját korlátaimat, de valahogy a három gyerek több energiát ad, mint amennyit elvesz. És hogy minél többen vannak, én annál hatékonyabb vagyok, és annál több munkát tudok végezni - rendesebb a lakás, többet főzök, többet írok, mint amikor még nem voltak.
Fura, hogy amikor csak kettő volt, elképzelni se tudtam, hogyan lehet hárommal boldogulni, és azt hittem, hogy minden sokkal nehezebb lesz. Elképzelni se tudtam, hogyan fogok tudni megfelelni a kihívásnak. Attól féltem, hogy belesüllyedek a káoszba és elbukom a kihívások során. És aztán kiderült, hogy az egész sokkal jobb, mint gondoltam. És három gyerekkel nem nehezebb, de könnyebb, mint kettővel volt. Pláne, hogy nagy a korkülönbség, pláne, hogy Kisbende tényleg elbűvölő kacagógép, és Anglia se tesz nekünk rosszat, pláne, hogy sokkal többet vagyunk együtt mind, mint korábban bármikor. És nem csak szívják el tőlem a gyerekek az energiát, de sokszorozva adják vissza, így tényleg tudok szárnyalni mellettük.
Szóval voltaképp mindent nekik köszönhetek. És még annyi mindent ezen kívül is...

Nem, persze hogy nem adom fel a korit - bár az izomláz továbbra is kínoz, de napról napra jobban zavar amit a mérleg mutat, így úgy döntöttem, hogy belevetem magam a sportba és enyhe diétás megszorításokat is bevezettem.

Persze kivételek azért vannak - mondjuk ha cikkleadás van, (és van, ami szerencse, mert akár le is mondhatnának rólam a szerkesztők, amiért elköltöztünk egy másik országba, de nem, és örülök, hogy még mindig várják odahaza a munkáimat) akkor azért lecsúszik némi éjszakai kalóriabomba, de muszáj valahogy ébren maradnom, mert napközben aludni ugyan lehet Kisbendével, de dolgozni mellette esélytelen. Szóval marad a hajnal 3-ig tartó virrasztás (amit amúgy elég jól bírok) napközben déli alvás Bende mellett, és még így is folyamatosan az időhiánnyal küszködök. Különösen, hogy délelőttönként muszáj programozni Kisbendével, mert különben szétszedi a lakást, úgy forr benne az energia.
Elmentem hát vele toddler-skatingre is, teát totyogós korira, ami 18 hónapos kortól 5 éves korig van. Kisbende már 21 hónapos, gondoltam, hogy buli lesz és majd élvezni fogja, hiszen olyan mozgékony. De nem így volt.
Lehet, hogy a kori volt a hibás, mert nem akarta felvenni a lábára az istennek sem, amikor megpróbáltam beleerőltetni, akkor ordított, ha nagyobbat kértem, az meg leesett a lábáról. Pedig maga a koripálya állati jó volt, kora reggel volt az edzés, és szinte teljesen ködbe veszett a jégpálya, a végét már alig lehetett látni. A fiamat persze nem érdekelte a romantikus díszlet, csak azt figyelte, hogy rajta kívül egyetlen kislány van ott, és az bizony ordít, amikor a jégre akarják vinni. El is döntötte, hogy ez valami gyerekkínzás lehet és ő is hevesen tiltakozott. Ezen az se segített, hogy közben mások is befutottak és ők élvezték. De az edző állati aranyos volt (amúgy egy orosz nő), vitte egy kört a kis bobon, amit Bende amúgy nem élvezett, mert végig gyanakodva figyelte, hogy hová is viszik őt és milyen messze anyától, pedig mentem mellettük.
Végül a békesség kedvéért kitaláltuk, hogy menjen akkor sima cipőben a jégre, de a jégre lépve aztán újra ordított, hogy ez csúszik és kiszaladt. Rajtam ekkor már kori volt, így patthelyzetbe kerültünk - én a jégen, ő kívül. Bende amúgy engem folyamatosan lökdösött, hogy menjek korizni, de ő nem akart jönni, inkább elkezdte nyomkodni a játék és kóla autómaták gombjait. Gondoltam hát, hogy ameddig biztonságban van, addig akkor én csúszkálok, hátha kedvet kap hozzá, ami be is jött, mert egyre gyakrabban jött megnézni mit csinálok, végül bemerészkedett ő is a jégre. Cipőben ugyan, de ott volt. Kicsit lökdöstem őt egy fakutya szerű pingvinen, ami még OK volt, mert én se vagyok ugye annyira stabil jégkorizó, de aztán ő már csak szaladgálni akart. A jégen. Én meg totál frászban császkáltam utána, hogy mikor esik majd pofára, de nagyon, de egész ügyes volt, nem esett.
Én mondjuk az egy óra után csatakosra izzadtam, és a hajlongástól a derekam majd leszakadt, ne feledjük, hogy jó 10 centivel feljebb kerültem a kori miatt, míg Kisbende maradt ugyanolyan magas. Még nem döntöttem el, hogy vele is folytatom-e a korizást, még szerencse, hogy itt alkalmanként kell fizetni - egy óra 3.70, ami kevesebb, mint 1500 Ft és ebben már benne van a koribérlés a babának és nekem is.
De lehet, hogy ez még korai neki, és nekem is, mert jobban kéne tudnom ahhoz, hogy őt is tanítgassam.
Hasonló kudarcot vallottunk a bébi úszással is. Ez amúgy 1.50 (500 Ft) de ha bérletet vesz az ember, akkor alkalmanként 1 font (350 most) és csak akkor pecsételik le, amikor megy az ember, tehát nem megy kárba egy alkalom sem, ha a gyerek beteg.
Ezért a baráti pénzért, van ugyan edző, de nem jön be a vízbe és mondunk ugyan közösen néhány mondókát, meg van némi tanácsadás, hogy mit is kéne csinálni, de korántsem annyira profi, mint az otthoni babaúszás tanfolyam, amire jártunk. (Igaz, sokkal-sokkal olcsóbb!) Szerencsére még emlékszem rá, hogy kb milyen fogásokat, mondókákat használtunk ott, így azt be tudnám építeni.
Ám minden jószándék kútba esett, ugyanis Kisbende amint meglátta a nagy vizet, totál pánikba esett. A lépcsőn még jól érezte magát, és szívesen pacsázott, de amint az ölembe fogtam és nem volt a lába alatt talaj, azonnal üvölteni kezdett. Úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom, semmiféle gyakorlatra nem volt nyitott, semmiféle játék nem kellett neki, és ha megpróbáltam kicsit is kinyújtani a kezem, akkor ordított. Volt amúgy ott egy kislány, Bendével kb egyidős, aki karúszóval ugyan, de tök profin úszott már, és állítólag négy hete volt először itt, ami azért inspiráló. A végére amúgy Kisbende kicsit megnyugodott, az éneklés mindig jól hat rá, és hajlandó volt megfogni egy labdát majd egy gumikacsát is, amihez pedig egy kezével el kellett engednie.
Megjegyzem, nem is értem ezt a kétségbeesést, nem volt se merülés, se más szadi dolog, csak jó meleg vizecske és anya. Ezt viszont tuti nem hagyjuk abba, mert az úszás jó, a vizet meg amúgy szereti Kisbende és még közel is van. Én mondjuk itt is lefáradtam, és a baj az egészben, hogy ez még sportnak se számít.
Most így állunk hát sportügyekkel, a fénykép meg nem tudom miért ilyen homályos - lehet, hogy a hideget nem bírja a kis kompakt gépem, lehet, hogy a fény rossz. Már csak abban reménykedem, hogy a szülinapomra kapok egy jobbat és akkor majd csak lestek, hogy milyen szuper blogfotókat postolok.

Ma immáron másodszor is elmentem korizni a csajokkal, és azt vettem észre, hogy egyáltalán nem élvezem annyira, mint először.


Már nem éreztem, hogy én lennék a jég királynője, aki élvezettel suhan. Béna voltam, csetlettem-botlottam, állandóan elvesztettem az egyensúlyom. Ráadásul éreztem, hogy fáj a hátam, a lábam, a derakam. És hogy ez nem is olyan jó. Aztán persze rájöttem, hogy csak az a bajom, hogy nagyon félek. Rettegek attól, hogy újra elesek és beütöm a fejem, a karom, a hátam és fájni fog. És ez gátol meg abban, hogy igazán átadjam magam az élménynek.
Mindig is tudtam, hogy a veszélyes sportokat kicsi korban kell megtanulni, amikor még az emberben nincs félelem. Van a csoportunkban egy ovis kisfiú (igen, ennyire vegyes a korosztály...) és az szegény két métert nem tud megtenni esés nélkül. Bukósapi, térdvdédő, könyökvédő és két balláb. Számolni se lehet, hogy mennyit esik. Az első alkalommal több időt töltött a jégen ülve, mint állva. De végig vigyorgott és már állt is fel, amint pofára esett. Most, a harmadik alkalommal már néha siklik 1-2 métert és nagyon élvezi. Az én lányaim se panaszkodnak, hogy sokat esnek, pedig néha nagyokat puffannak. Borsi az első órán iszonyat sokat zakózott, de nem zavarta. Ma örömmel mesélte az apjának edzés után, hogy most csak ötször esett. Bíbor, aki az elején ügyesebb volt, egyre vakmerőbb, így ő meg egyre többet esik. De nem látom rajta, hogy ez bármitől is visszatartaná. A gyakorlóidőben gyorsasági versenyt rendeztek egy kisfiúval és nagy boldogan mesélte, hogy ő nyert. Az esések egy picike félelmet se plántálnak belé.
Sajnos az én érett koromban mindez már másként van. Én nagyon is érzem a izmaimban most is a délutáni edzést. Ha leülök, nem szívesen állok fel. Fáj. És ez a fájdalom jó, és élvezem - de tagadhatatlan, hogy fárasztó is. Az egy kicsit megnyugtatott, hogy ma nem estem. Pedig egy teljes órán át alig álltam meg. Szlalom, halacska, guggolás, gyors megállás és egy kis hátrafelé araszolás. Ezeket vettük ma, és nekem mind elég jól ment. (Ez különösen Bíbornak fáj, aki valahogy még nem érzett rá a szlalom csinálásának módjára, és bosszantja, hogy nekem meg megy.)
De hiába biztatom magam. Az élvezet eltűnt és a félelem átvette az uralmat a testem fölött. Ha csak én járnék egyedül, azt hiszem többet nem mennék. A fene se akar rosszat magának - sebesülést, izomlázat, szorongást. De hát a lányok be vannak fizetve, sok-sok pénzért, ráadásul élvezik is. Szóval ők nem hagyják abba. Akkor hát én se tehetem, hiszen visszamenni a pálya szélére kifejezetten ciki lenne.
Szóval azt hiszem nincs más hátra, mint legyőzni magamat és a bennem ágaskodó kisördögöket. És muszáj folytatnom. De azért jó lenne, ha valami okos ember megmondaná, hogy vajon így felnőtt fejjel, mikorra várhatom, hogy megügyesedek ebben a kori dologban...
(A kép nagyon pocsék minőség, de valamiért abban a párában nem akart működni a gépem. Mindegyik fotó homályos lett. A rózsaszín ruhás amúgy Borsika, fehérben meg Bíborkám van. És még pár csoporttárs. A kedvencem a bukósapis kislány. Amúgy annak az anyja elég aranyos. És a gyerek meg tök ügyes, nem is értem miért kell ez a nagy sisak szegényre.)

Gyerekkoromban egészen jól zongoráztam, ezért hát minden tanárom azt tanácsolta a szüleimnek, hogy ne vigyenek sportolni, nehogy megsérüljön a kezem. Hogy ez mekkora marhaság volt!

Igaz, akkor még nagyon vékonyka voltam és egyáltalán nem ömlött a csapból is a mozgás fontossága. A szüleim hát szót fogadtak, amit én azóta is bánom. Nemcsak azért, mert végül nem lettem zongorista, hanem mert sajnos a sport iránti elkötelezettség is hiányzik belőlem. Azóta se találok semmilyen sportban igazi örömöt. Pedig jópárat kipróbáltam már, de soha, egyiknél sem éreztem azt, hogy igen, ez nekem való. Csináltam hát pár hónapig a pilatest, a jógát, a salsa aerobikot, a callaneticset, a stepet - de amikor teltek a hetek és én még mindig azt éreztem, hogy ez fáj, meg hogy tök béna vagyok, előbb-utóbb mindig elment a kedvem.
Fájó pont ez az életemben, nem csak azért, mert TUDOM, hogy fontos lenne sportolnom, hanem azért is, mert a lányaimon látom, hogy micsoda öröm is tud lenni a mozgás. Hiszen ők szaladgálnak, fára másznak, táncolnak, úsznak - és ebben mind örömöt is lelnek, nem is keveset.
Már írtam, hogy Angliában kihagytunk egy évnyi hivatalos sportolást velük, mert nem akartam a suli és az angol mellett ezzel is terhelni őket. De idén már nem volt kegyelem - vittem őket. Kipróbáltunk pá dolgot, de végül a kori tetszett nekik a legjobban. Szinte biztos voltam benne, hogy ez lesz a nyerő, márcsak Murphy miatt is: ez volt a legdrágább, a legmesszebb lévő és legkényelmetlenebbül elérhető hely. Ráadásul az első alkalommal kiderült, hogy szülőként ott állni a jég mellett egy órán át és csak nézni, ahogy fel-le siklanak rettenetesen igazi szívás. A lábam, a kezem, az orrom mind jéggé fagyott, és csak kicsit vigasztalt, hogy több angol anyukával együtt szenvedünk és közben jókat dumálhatok velük.
Pedig valójában szerencsések vagyunk, mert Coventrynek saját fedett jégpályája van, és az is praktikus, hogy a tanfolyam árában már a koribérlés is benne van, tehát legalább azt nem kell venni. Attól ugyan dobtam egy hátast, hogy a 6 hetes tanfolyam 60 font fejenként (ami majdnem 20 ezer Ft!!!) ráadásul busszal kell menni (újabb költség) és még onnan gyalogolni is negyedórát. Mindezt este, suli után, sötétben. Szóval én nem lelkesedtem igazán - annál jobban a csajok. Ugyan Magyarországon is voltak párszor korizni, merthogy a VI. kerületi gyerekek 10 alkalmat kapnak minden évben ingyen a kerületi önkormányzattól, nagycsoportos kortól minden évben. De valahogy soha nem volt szerencséjük, mert esett az eső, aztán betegek voltak stb - jó ha összesen a felére el tudtak menni.
Ám amikor jégre léptek, kiderült, hogy kicsi tudás mégiscsak ment beléjük. Bíbor egész sok dologra emlékezett. A kezdő csoportban ő volt a legnagyobb ugyan - de cserébe a legügyesebb is. Borsi meg hozta a formáját, óriási önbizalommal lépett a jégre, és kicsit se zavarta, hogy óriásiakat esik, ment, mint egy kamikáze, de nem csinált belőle ügyet, hogy lezúzza mindenét. Félóra edzés után félóra szabad gyakorlás volt, és amikor a 60-ik percben lehívtam őket a jégről, akkor mindkettő óriási méltatlankodást csapott, és aztán még napokig is itthon lelkendeztek, hogy ez csodás volt.
Ami miatt végül igent mondtam a dologra, az mégse a lelkesedésük volt, hanem az, hogy a csetlő-botló picik között volt egy anyuka is, aki szintén kezdő korisként beállt a gyerekek közé tanulni. És úgy tűnt, sokkal jobban élvezte az edzést, mint mi, többi anyák, akik a korlát másik oldalán topogunk. Megkérdeztem, és kiderült, hogy ez bizony vegyes csoport (vannak tiszta felnőtt csoportok is kezdők számára) és ha egyszerre három ember iratkozik be, akkor a harmadiknak már csak féláron van az edzés. Így is horror összeg (hármunknak majd 50 ezer hat hétre...) de úgy döntöttem, hogy belevágok.
Soha nem tanultam korizni, gyerekként nem is jártam jég közelében (a zongorista kezeim, ugyebár...) felnőttként 1-2 alkalommal volt rajtam kori, nem valami nagy sikerrel. (Mentem pár kört, fogták a kezem, majd mire belejöttem volna, véget is ért a tél, így egy évben kétszer még soha nem volt kori a lábamon.)
Nagy levegőt vettem hát és beiratkoztam.
Amikor aztán a következő edzésen a gyerekek után én is ráléptem a jégre, mindez már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Rohadtul csúszós volt. Csak fogtam a palánkot és igyekeztem odaaraszolni, ahol a tökmagok állnak, akik persze mind leplezetlen örömmel röhögtek rajtam, nem kevésbé a többi szülő, akik kintről figyelték a bénázásom. Most még az a másik anyuka is sokkal ügyesebbnek tűnt, és az egész kori dolog rohadt nagy tévedésnek.
Aztán persze el kellett engedni a palánkot és irány a pálya másik oldala. Szép lassan, aztán siklás, aztán guggolás, aztán egy lábon, aztán halacskázva (amit itt citromnak hívnak) és szép lassan kiderült, hogy ez egész jó. És minden félelmem ellenére nem estem egyet sem. Csak siklottam és egyre jobban ment a dolog. Mondjuk a gyerekeimnek jó erősen a lelkére kötöttem, hogy hozzám ne merjenek érni, mert ha lelkesen a karomba vetik magukat, akkor mindketten tanyálunk egy bazi nagyot. Szóval amikor közeledtek hozzám, akkor visítottam, hogy "don't touch me!" és ez nagy derültséget keltett az egész csoportban, de ahogy telt az idő én egyre kevésbé féltem, és egyre kevésbé tűnt rettenetesnek az egész. A szülők kintről integettek, és visszaintegettem, és jég ide vagy oda, azért megtörölgettem a gyerekeim taknyos orrát és bekötöttem a kioldódó korijukat. Az edzés végére már úgy éreztem, hogy jégre születtem (naná) és igazán tehetséges vagyok (miért is ne?). Akkor már egész jó kis sebességgel siklottam oda és vissza és tanácsokat is adtam a lányaimnak, hogyan is kéne tartaniuk a lábukat (anya ugyebár mindent jobban tud). És tényleg olyan volt, mintha repülnék. Jó.
Túl jó is persze. Naná, hogy nem kellett volna magam elbíznom, mert mint kiderült, a jégen alattomos lyukak is vannak. Ahol más korisok a forgással, fékezéssel kivájják a jeget. És bizony, ha valaki egy ilyen lyukra fut, akkor elveszti az egyensúlyát. Nem kicsit. Nagyon.
Én spec nemcsak lyukra futottam, de mindezt jégen is tettem, a lábaim meg egyszeriben kiszaladtak alólam és meg a úgy hátra vágódtam, mint a bot. Az, hogy a kezem, a csuklóm, a hátam és a seggem bevertem nem igazán lepett meg - de hogy a fejem ekkorát tud koppanni, az tényleg megijesztett. Az edző persze azonnal ott termett, és kikísért a padokhoz, nehogy elszédüljek, vagy efféle. Persze jöttek az anyukák is, akik amúgy ott fotózták addig a csemetéket, de állítják, hogy egyiknek se sikerült lekapni az én nagy pillanatomat. (Ami amúgy jobb is, a fene se akarja visszanézni valami Kandi Kamerás műsorban.)
Pár percig üldögéltem a padon, mert rohadtul fájt a fejem, (gondoltam agyvérzéstől kezdve a koponyatörésen át az agyrázkódásra is) de aztán az órára néztem, és rájöttem, hogy még van tíz befizetett percem, és arra gondoltam, hogy talán olyan ez, mint a lovaglás, és ha nem megyek vissza, akkor majd örök életemben félni fogok. Így visszamentem és csúsztam még pár kört. Bevallom, hogy a szárnyalás fíling elveszett, és már egyáltalán nem éreztem magam a jég bajnokának, de azért még így is jó volt.
Az, hogy ráadásul még hatékony is, arra csak másnap jöttem rá, amikor is kiderült, hogy nem csak a lábam, a hasam, a hátam és a derekam izmai lázasak, de még a nyakam is. És én amúgy nagyon szeretek izomlázas lenni, mert ez azt jelenti, hogy átmozgattam a testem. Ráadásul úgy, hogy közben nem kínlódtam, hanem élveztem, amit csinálok. És még az esés se vette el a kedvem. Meg hát amúgy is be vagyok fizetve (nem adnak vissza pénzt, megkérdeztem) szóval mostantól járni fogok. A csajokkal együtt. Hat hétig biztosan, aztán meglátjuk. Tök kíváncsi vagyok ám, hogy hová lehet eljutni ennyi idő alatt, ha az ember tényleg rendszeresen jár. (Remélem, hogy nem a balesetire.)