Három gyerekkel irány Anglia!

Bende két éves lett. Szerintem ez a legszebb életkor. Pontosabban most kezdődik, és olyan öt éves korig tart. Ebben az életkorban igazán felhőtlenül lehet a gyereknek örülni. Nincsenek vele szemben nagy elvárások, még a szülő az isten és napról napra okosodnak. Előtte sok az aggodalom, ha suli elkezdődik, akkor meg sok a kötelesség. Nem mondom, előtte is édes, aranyos minden kisbaba. És utána is fantasztikus nézni, hogyan formálódnak egyre nagyobb, önálló emberkévé. De ez a 2-5-ig terjedő időszak igazi aranykor.

Bendével kapcsolatban a leggyakoribb jelező, amit használunk, hogy ripacs. Jó, tudom, ez furcsa, de nem meglepő dolog. Talán a génekben van. Ha adott egy gyerekszínész-DJ-rádiós műsorvezető apa, meg egy olyan anya, akit gyerekkorában Blaha Lujzának becéztek, akkor kicsit se meglepő, hogy a sarjakban is van némi teátralitás. És valahogy ez a szál egyre erősebb - és Kisbende meg egy született showman, akinek muszáj a középpontban lennie.
Igazi ki napsugár, aki mindig mosolyog, és amikor hisztizik, akkor is a szeme sarkából azt nézi, hogy figyelünk-e rá. Minden tettét úgy csinálja, mintha kamerák figyelnék - így alszik, így eszik, így játszik. Fél szemmel azt figyeli, hogy van-e hozzá közönség. Ha van, mindent kétszeres erőbedobással, dupla akkora mozdulatokkal folytat és kacag, kacag.
A vonatozás mánia most épp szünetel - jelenleg a Legozás a menő. Hatalmas tornyokat épít, lerombolja és újrakezdi. És nagyon szeret rajzolni. Mostanában odaültetem az asztalhoz, míg a lányokkal tanulunk, ő is kap papírt, ceruzás, és szép, aprólékos mozdulatokkal összefirkálja az egész oldalt.
A számokat és az ábécét is nagyon szereti. Simán elszámol angolul és magyarul is tízig (nyilván számfogalma még nincs, hiszen két éves) és vicces módon főleg akkor csillogtatja ezt a tudományát is, amikor közönség van, hétvégén egy egész liftnyi öregasszonyt bűvölt el az Ikeában, mert míg figyelte a lift gombjait, szépen angolul végig is számolta őket. Az öreglányok imádták. Ugyanígy az ábécét is szokta mondogatni, és ha nagy ábécés könyveket nézegetünk, akkor egyesével kérdezi, hogy melyik betű micsoda.
Gyönyörűen énekel - tudom, ezt már sokszor írtam, de tényleg elképesztő, hogy ragadnak rá a dalok. És olyan pontosan vissza tudja énekelni, hogy az teljesen felismerhető. Múlt héten hallom, hogy dúdolja az Old McDonalds-ot, ami azért volt fura, mert nem tanítottam neki. Kiderült, hogy a bölcsiben (créche) énekelték el párszor. És megjegyezte.
De ami még furább, hogy át is alakítja a dalokat tök kreatívan. Az egyik kedvenc dala a "wheels on the bus" című (naná, autós) aminek a refrénje, hogy "all day long" - tehát hogy "egész nap". Ez a rész annyira tetszik neki, hogy külön is szoktak énekelgetni, de jó ideje már nem azt mondja, hogy "all day long", hanem, kicsit keverve a magyart az angollal, hogy "all day cici" (igen, még mindig szopizik, de már csak alvás előtt). Múltkor ülünk az asztalnál, rajzoltunk. Rámnéz, mondja nekem, "all day cici" - mondom neki, kisfiam most nem. De kaphatsz tejcit, kérsz? Mire ő kijavítja magát és így énekli: "All day tejci" - majd rámnéz és hozzáteszi "all day mami..." Hát nem édes?
Ja, a humorérzék. A tízéves kor alatti korosztály valami elképesztően imádja az altesti humort, így amikor Kisbende egy nap halandzsázott, akkor simán azt vették le a szavaiból, hogy a tesó azt mondja, "fingottál". Nyilván nem ezt mondta, mert ezt a szót nem ismeri, de a tesóknak annyira tetszett, hogy nagyokat röhögcsélve százszor is elismételtették vele, míg mostanra tényleg felismerhetően és gyakran mondja a fiam ezt a szót. (Nagy öröm és büszkeség ám ez egy anyának.) Mostanra egészen megkoreografált játék kerekedett a fingottam-szó köré. Szépen végigkérdezik Kisbendétől, hogy vajon melyik családtag a bűnös ebben a vétekben, és ő választ, és akkor van nagy vidámság.
És mivel drága kisfiam megszokta, hogy ez a szó mindig sikert arat, időnként csak úgy is benyögi, és persze a siker nem marad el, mindenki a padlón hempereg. (Jó, időnként még a felnőttek is, de tényleg olyan jópofán tudja mondani, és bár nem kéne erősíteni ezt a vonalat, de mit csináljak, ha egyszer tényleg vicces!)
Szóval a nagytesók ilyen nagyon hasznos dolgokat tudnak tanítani a kétéveseknek, és amúgy is állati lelkesek a babázásban, és persze Kisbende is imád velük bandázni. Amúgy is állati jó dolga van, mert immáron szabad bejárása van a lányok egész játéktárába, és ott olyan kincseket talál, amik ugyan egyáltalán nem kétéveseknek valók, de ettől igazán izgalmasak. Például ki gondolná, hogy mondjuk egy elektromos zongora, hosszú-hosszú időkre leköti a figyelmét, vagy egy videojáték, vagy egy olyan logikai társasjáték (Rush hour) ami kifejezetten 8 éves kortól való, de mivel kocsikat kell tologatni egy táblán, ezért már a kétéves is imádja.
Szóval azt hiszem, hogy a mi Kisbendénk egy igazi elkényeztetett kiskirályfi, a tipikus harmadik gyerek, akit a szülei se csesztetnek mindenféle túl korai ambícióval (simán feladtam a korit és az úszást is, mert nem akarta, ha egyke lenne, nyilván erőteljesebben nyomtam volna, anno Bíbort két turnus babaúszásra is befizettem, és mindkettőt végigordította, de ennek ellenére vittem volna tovább is, ha nem a város másik végében lett volna, állati nehéz közlekedéssel)
Szóval a népmesékben van valami, harmadiknak lenni csúcsszuper dolog (nyilván hetediknek meg aztán pláne) most is csak fekszik mögöttem a kanapén, és Peppa Malacot néz, ami azért meglepő, mert a nagyoknak ennyi idősen nem volt tévé, és még most is csak nagyon kevés. De Bende olyan meggyőzően tudja mondani, hogy neki ez nagyon kell és kéri szépen, hogy nem tudok neki ellenállni és nem is nagyon akarok. Pár Peppa Malac nem tesz benne kárt - azért ezt a nagyoknál is meg kellett állapítanom.
Mondjuk azért leszögezném, hogy Bendét is neveljük, neki se szabad mindent (hiába minden hiszti, fényképezőgépet nem kap, le kell feküdnie időben, fognia kell a kezem az utcán és tudnám még folytatni) Tehát a fontos dolgokban nem engedünk - de valahogy így a harmadik gyereknél egyre kevesebb dolog kerül az igazán fontos kategóriába. És Kisbende tündéri személyisége még ezeket a határokat is elsimogatja. Nem feszegeti, mert az erőszak korántsem olyan hatásos, mint a mosoly. És utóbbiból neki bőven van. Szóval igazi kis ajándékgyerek az élet naposabbik oldalán.

Az valami elképesztő, hogy az én nagylányom már tíz éves. Mert hát kérem, hová tűnt az a tíz év? És vajon ezzel most tényleg vége a gyerekkornak?

Nézem, nézem a csajt, és képtelen vagyok elhinni, hogy beléptünk a tinikorba, és mostantól majd jajj lesz nekem, mert kamaszodni kezd. Hiszen még mindig gyerek. Sőt, kislány. Aki ha választani kell az újságosnál, még mindig Disney hercegnős újságot kér. Pont mint amikor ovis volt. És még mindig nem unja. És ha megkérdezem, hogy mit szeretne csinálni, akkor nem tévézni, vagy vásárolgatni akar, még csak nem is zenét hallgatni: játszani. Órákon át és nagyon elmélyülten tud még mindig játszani a normál méretű és mini Barbikkal, meg a hercegnős Pezsgákkal, meg a Polly Pocket babákkal. Ilyenkor látom, hogy boldog.
Azon tűnődöm már napok óta, hogy milyen jót tett neki, hogy kihoztuk Angliába. Sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az egész gyerek, mint otthon volt. Merthogy komoly megfeleléskényszere van a kisasszonynak, és minimális önbizalma, azt is könnyen elveszíti. Elég egy pici kritika, máris maga alá zuhan. Idő kellett nekem is, míg rájöttem, hogy vele nagyon finoman szabad bánni, mert törékeny, mint egy porcelán baba. Nála csak és kizárólag a dicséret működik. Itt meg zsákszámra kapja az éltető szeretgetést mindenhonnan.
Mindig, minden tanfolyamon, ahol vagyok elmondják, hogy mennyire fontos a dicséret. Egyszer félórán át magyarázta egy nő, hogy ő az osztályában hányféle módon dicsér, és tucatnyi tapsot mutatott nekünk, amiket változatosan használ, ha egy gyerek jól csinált valamit. Merthogy itt kérem jellemfejlesztés is folyik, ez az iskola legfontosabb feladata, tette hozzá. És hogy egészséges ember csak abból lesz, akit nagyon-nagyon sokat dicsérnek.
Ez az én kelet-európai lelkemnek bevallom nagyon idegen. Nem vonom én kétségbe, hogy kell a dicséret, de valahogy mindig úgy gondoltam, hogy csak egészséges mértékben, keverve a megfelelő, javító kritikával. De ahogy a gyereket nézem, neki nagyon jól tett ez a dicsérethullám. És ennek hatására én is tudatosan figyelek arra, hogy többet dicsérjem, hogy minden matekpélda után tapsoljak, ha kell, hogy megöleljem, hogy matricát nyomjak a füzetébe, vagy kis virágot rajzoljak rá. Nem természetesnek veszem, hanem értékelem az erőfeszítéseit. Nehéz dolog, engem se így neveltek és az iskolában sem ezt láttam. De az eredmény döbbenetes - egy sokkal többet mosolygó, nyugodt gyerek, aki jobban tanul, szívesebben csinálja itthon is a plusz feladatokat és többször viszonozza ő is öleléssel, dicsérettel az én erőfeszítéseimet. És minő meglepetés, ez nekem is jólesik.
Néha elképeszt, hogy a lába pont olyan hosszú már most is, mint az enyém. Mármint hosszában. Elképesztő az egész vékony, magas csaj. Még bele se lendült igazán a növésbe, és mégis már a vállamig ér. Az apja nyúlánk formáit örökölte, ezt jól látni. Néha már látom, milyen csodaszép nő lesz, de most még gyerek. Nagyon. És ennek nagyon örülök. Hiszen előbb-utóbb úgyis fel kell nőni, de arra bőséggel van még ideje. Mi, felnőttek már tudjuk, hogy olyan nagyon szép és mesebeli az a gyerekkor, amit soha nem lehet majd visszahozni. És a felnőttlét a maga minden nyűgjével olyan hosszú. Anyám szerint elrontom, hogy ilyen burokban tartom, és nem jó, ha egy tízéves még mindig hisz a fogtündérben. De én örülök, hogy maradt a kislányburokban, mert otthon sokszor fájlaltam, hogy lassan elveszíti mindezt. Egy olyan osztályban, ahol akár csak egy gyerek a divattal foglalkozik, azzal, hogy milyen márkájú a ruhája, cipője, sminkel-e, milyen menő játékai vannak, ez sajnos magától jön. A gyerekek megbeszélik egymás közt, hogy nincs is Télapó, és hirtelen már nem hisznek. És ahogy elvész az ártatlanságuk, szétfoszlik a mesevilág.
Anglia egy kicsit arra adott lehetőséget nekünk, hogy meghosszabbítsuk az áldott tudatlan és gondtalan gyerekkorukat. Hiszen ahol a fele társaság nem is tudja, ki az a Télapó, kit érdekel, hogy létezik-e. Ahol egyenruha van és tilos még az ékszerviselet is, ott senki nem foglalkozik a márkákkal. És hogy a társadalmi különbségek teljesen eltűnjenek, még játékot se szabad bevinni. Az én lányomnak különösen az utóbbi fájt. Az, hogy mi van rajta, otthon se nagyon zaklatta fel, soha nem jutott még eszébe, hogy ő válassza ki, mit vegyen fel, és csak azért tiltakozik néha azellen, hogy befonjam a haját, merthogy ilyenkor kicsit húzom is, és az fáj. De az nem izgatja, hogy kislányosan néz ki.
De a játék... na, azt nagyon szerette a magyar suliban, hogy volt idő a napköziben babázni. Minden nap más játékot vitt be magával, és önfeledten és sokat játszott az osztálytársaival. Tagadhatatlan, hogy ennek is van egy kis hátulütője - irigykedés, hogy kinek, mije van, félteni kell, vigyázni rá, nehogy elvesszen, tönkremenjen, ellopják. Gondolom az angol suliban ezért nem engedik. Az elején néha próbálkoztak vele, hogy talán egy pici valamit becsempészhetnének, ami a zsebükben is elfér, de a tanárok megkértek minket, hogy ne engedjük. Ennek itt nincs helye.
Ideje az volna, mert az ebédszünet majdnem egy óra. Miután megették amit vittek, bőven van idő játszani. Ilyenkor szaladgálnak az udvaron, és persze játszani is lehet. De csak azzal, ami ott helyben van - mászókák, ugróiskolák, versenypályák, faágak, levelek... és láss csodát, ezzel is jól elvannak.
Szóval növekszik az én tízévesem, és bizony néha már nosztalgiázik is. Gyakran mondogatja, milyen jó is volt ovisnak lenni, amikor még nem kellett semmit tanulnia, ráért egész nap játszani. És néha bizony irigykedik Kisbendére, amiért ő egész nap itthon lehet velem. És néha vágyik a Balatonhoz is, ahol egész nap szabadon lehet a kertben szaladgálni. Én néha megkérdem tőle, hogy nem akar-e hazamenni Magyarországra, vagy hiányzik-e neki a hazánk. De ő erre csak azt mondja, tudod anya, mindenütt jó... mert mi mindenütt otthon vagyunk. Imádom ezt a mondatát. Mert ebből látszik, hogy bár a lelke még gyerek, az esze nagyon is jól működik. És pontosan tudja, hogy miben más Anglia és Magyarország. Van ami itt jobb, van ami ott - és ő úgy látja, most nekünk mindenütt a jó jut. És bár ez nem igaz, örülök, hogy a világába nem jut el a szomorúság, a bánat vagy az idegeskedés. Ő ezt a látásmódot tanulja itt, igen, a sok dicséret erre is jó.
És csak szorítok, nagyon-nagyon erősen drukkolok, hogy ha majd hazamegyünk, otthon is találjon olyan tanárokat, barátokat és közösséget, akik sokat simogatják, dicsérik és szeretik. Merthogy az, hogy boldogok vagyunk-e ilyen apróságokon múlik. És a belső erőn, amit most minden nap fejlesztünk. Hiszen ez legfontosabb pedagógiai feladata szülőnek, tanárnak egyaránt. És nem értem, hogy ezt nekem Magyarországon miért nem mondta soha, neki, pedig az egyetemen három félévet tanultam pszichológiát, hármat pedagógiát, és elvégeztem az egész tanárképzést, és ez a dicséret dolog soha, semmilyen formában nem merült fel. Ez azért olyan elszomorító...

Ahogy az évek telnek, egyre kevésbé fontosak a szülinapok. Nem azért, mert nem akarom őket számolni, vagy mert bajom lenne azzal, hogy múlnak az évek. Egyszerűen csak annyi minden van, ami fontosabb.

Ezt a szülinapot mégis vártam, mert volt valami, amire nagyon vágytam és amit nem is rejtettem ám véka alá, olyan egymilliószor mondtam el a férjemnek, hogy mennyire örülnék neki. Ez egy új fényképezőgép volt. Merthogy a régi az kicsi is, elavult is is, és egyre homályosabb képeket készít.
Én pedig imádok fotózni, egy időben még kacérkodtam is a gondolattal, hogy megpróbálom profi fotóssá képezni magam, de aztán mindig volt más munka, így az egész maradt hobbi szinten, de ott nagyon erősen.
Anyukáknak amúgy azt gondolom szinte kötelező félprofi fotóssá képezniük magukat, mert a gyerekek elképesztően gyorsan változnak, ráadásul folyamatosan gyönyörűek minden életkorban. Ráadásul imádják saját magukat nézegetni. Én tehát kicsi koruk óta folyamatosan kattogtatok, és az a pár hónap, amikor nem volt saját fényképezőgépem életem legsötétebb időszakai közé tartozik, és a mai napig bánt, hogy volt két egész hónap, amikor nem csináltam róluk fotót. És az is bánt, hogy nem csináltam róluk sokkal többet. Amire ugyanis nem viszem el a gépem, az az alkalom egyszerűen elfelejtődik - ám amiről kép is van, az örök emlék marad.
És mivel ebben mélységesen hiszek, ma már sehová nem megyek gép nélkül. Így aztán tetszik-nem tetszik, a család is megszokta a fotózás-mániámat. Hogy állandóan körülöttük kattogtatok, hogy beállítgatom őket, hogy ezer képet is ellövök, és aztán itthon meg albumba rendezgetjük, nézegetjük a képeket.
Utálják is rendesen, nem tagadom. Mert amikor ott vagyunk valahol, akkor időrabló, meg ciki, hogy anya sürög-forog, az albumba rendezés meg uncsi.
Na de a végeredmény! Amikor aztán leülnek és egymás után nézegetik a régi albumokat, akkor már mindenki hálás a családi dokumentátornak. Így ma már elviselik a mániám, ha meg nem is szerették.
Persze legyünk igazságosak, nem is mindenki utálja. Bíbor például imád a kamera előtt pózolni, és Kisbende is azonnal mondja, hogy "csíz" amint meglátja a kamerát majd jön, hogy ellenőrizze, milyen kép is készült róla. (Teljesen kézben tartja ám az imidzsét... :-)
Lassan a lányok arra is rájöttek, hogy a fotózás igazi móka, így egyre gyakrabban kérik kölcsön a gépemet, és szentül megígértették velem, hogy ha megkapom az újat, övék a régi.
Úgy tűnik hazudtam. Vagy legalábbis tévedtem.
Nem adom egyiket sem. Mindkettő kell.
Merthogy igen, hosszas vágyódás után kaptam egy csodás új gépet, egy tüköroptikás Nikon 3100-st, egyenesen Gibraltárról, ahol a férjem pár hete járt (Na igen, sok mindenről nem írok ám a blogban...) és ahol sokkal olcsóbb, mint Angliában, Magyarországról nem is beszélve.
Az a tudat, hogy ott van fenn a szekrény tetején, bontatlan állapotban, míg én továbbra is a kis géppel bénázok... jajj, az nagyon fájt két teljes hétig. Nem érdekelt a torta, az összes többi apróság, amivel készültek, mint az alkoholista, úgy remegtem már a vágytól, hogy kézbe vehessem.
És nem csalódtam. Szuper kis gép, álomkönnyű kezelni, és tűéles képeket készít.
Csak hát nagy. Nem valami zsebbe dugható kis falatka. Így hát nem is olyan könnyű járkálni vele. Ráadásul annyi mindent tud, hogy még nagyon sokat kell tanulnom róla, mielőtt a mestere leszek. Szóval most esténként a netet böngészem, tanulom a fotós trükköket és elkezdtem a Photoshopot is tanulgatni, amit szintén már rég akartam, de valahogy sose volt rá érkezésem. De most nagyon belelkesedtem.
Bár ezzel nem vagyok egyedül. A csajok is könyörögnek, hogy kipróbálhassák (még nem engedtem meg) és Kisbende is nyomogatná rajta a gombokat (neki már az előző gépet se adtam a kezébe, úgyhogy ez most duplán frusztrálja...)
De én meglehetősen boldog vagyok. A tudat, hogy Nikonom van, mint a legtöbb profi fotósnak, olyan izgalmas. Tudom én, hogy nem a gépen múlik, meg azt is, hogy a profi fotósoknak jobb Nikonja van, mint ez, de nem érdekel. Ez a gép akkor is nagyon jó.

Borsika lányom tavaly, a hatodik születésnapja estéjén sírva feküdt az ágyában. Az egész napos ünneplés után rémülten kérdeztem, vajon, ki bántotta meg. A válasz ez volt: Azért sírok, mert ez életem legszebb napja! Idén, a hetedik születésnapján nem sírt, de szerencsére nem azért, mert rosszul érezte magát.

OK, idén elmaradt a tűzijáték. Bár azt tavaly se mi fizettük, hanem a keresztúri önkormányzat augusztus 20 tiszteletére. Mi pedig csalafinta módon előrehoztuk erre a jeles dátumra Borsi buliját. De tény, hogy idén nem voltak vendéggyerekek és nem voltam hajlandó konfettivel se teleszórni a szőnyegpadlót. De azért minden más úgy történt, ahogyan az ünnepelt kívánta.
Merthogy kívánságlista azért volt. Már hónapok óta hallgattam, hogyan is kellene ennek a nagy ünnepnek kinéznie. Pontos listám volt az ajándékokról, az ételsorról, és elsősorban arról a szabályról, hogy bizony ezen a nagy napon a szülinapos parancsol mindenkinek. Elsősorban azt, hogy ne legyen tanulás, másodsorban pedig azt, hogy legyen sok tévézés. Az ajándékok során pedig a fényképezőgép és az LPS házikó vezette.
Örömmel jelentem, a kisasszony minden álma valóra vált.
Még éjjel oda kellett készíteni az ágy lábához az ajándékokat, hogy amikor őhercegnősége felkel, első pillantása a dobozokra essen, és azonnal hozzáláthasson a bontogatásnak.
Elsőként a keresztapjától küldött nagy rózsaszín dobozt bontotta ki, amiben az Icike Picike Barátok (LPS) házikó rejlett. Már majdnem egy éve könyörgött érte, de azzal halasztottam a dolgot, hogy majd Angliában megkapja, nem érdemes otthonról hozni, túl nagy hozzá. A sors mégis úgy hozta, hogy postán kaptuk Magyarországról, és nagyon köszönjük! Éppen ilyet akartunk venni!
Aztán a nagymama beszélő könyve volt soron, amit én választottam pedagógiai célzattal. Borsika kicsit húzta is a száját, de ragaszkodtam hozzá, hogy a kiküldött pénzből ezt vegyük, ne Peppa Malac kastélyát, mert úgy voltam vele, hogy egyrészt két házikó ütné egymást. Másrészt tudom, hogy otthon a magyar nyelvű beszélő könyv volt a lányok kedvenc játéka. Ez pedig ugyanazon az elven működik, csak angolul. A neve Leapfrog, és itt most nagyon reklámozzák. Nem véletlenül, mert valóban szuper. Sokkal modernebb, mint a magyar verzió. Az alapelv ugyanaz - van egy könyv és egy toll, és amire az ember rámutat a tollal, azt felolvassa egy hang.
A nagy különbség, hogy otthon egy nagy és nehéz műanyag tokba kell a könyvet betenni, az rejti a felolvasó gépezetet. Itt a speckó toll magában rejti az egész hóbelevancot, és a könyv csak annyiban különbözik egy sima mesekönyvtől, hogy picikét vastagabbak és síkosabbak a lapjai.
A másik nagy különbség, hogy ez interaktívabb, vannak benne játékok és feladatok. Mutasd meg a hajót, ki a szomorú, ki mondta ezt vagy azt? Ez egy angol anyanyelvű gyereknek nem valami nagy kihívás, de az én két lányom nagyon élvezi, hogy értik az angol szöveget. Merthogy elég sokat értenek ám! Egyelőre csak a The Cat in the Hat című könyvet kapták meg, de a polcon lapul még három másik is, csak nem akartam a dömpinggel elrontani a gyomrukat.
Volt még pár apróság, mint egy plüss Peppa Malac, szorzókártya, lakatos napló - és mindnek örült is a lány, de a nagy-nagy attrakció a fényképezőgép volt.
Merthogy ez egy speciális gyerek-fényképezőgép. Ami nem csak azt jelenti, hogy gumiborítása van, és jóval ütésállóbb, mint az én gépem, amit rendszeresen elkunyiznak. Ez annál sokkal többet tud. Az, hogy egy digitális fényképezőgép és kamera egyben még nem nagy kunszt. De ez beépített mókákat is tud. Minden képet be lehet keretezni, bajuszt-sapkát és egyéb vicces dolgokat lehet tenni a szereplőkre, vicces keretet lehet a képre tenni és még el is lehet torzítani az arcukat - megnöveszteni a szájukat, orrukat. Egész nap kattogott a gép, és hallottuk Dr Seuss mondatait. Közben kiderült, hogy a tegnap kikölcsönzött Nanny McPhee DVD-n magyar szinkron is van (a lányok jöttek rá) így hosszú hetek óta először magyar mesét nézek a lányok.
Aztán volt még torta a Marks&Spencerből (ami vicces módon itt nem elegáns ruhabolt, hanem szupermarket) és nekünk ideális módon a rózsaszín cukormázas tortájuk csak 2.1 gramm fehérjét tartalmazott. És pókhálómintás pizzát is kellett csinálnom az erre az alkalomra beszerzett fehérjeszegény sajtból. Utána még este sok-sok felolvasás, mese, beszélgetés - és a kis ünnepelt hullafáradtan ám nagyon elégedetten rogyott ágyba, épp, mint a szülei.