Három gyerekkel irány Anglia!

Először megijedtem, amikor azt mondták, hogy németórán betűzni fogunk. Hiába kutattam az agyamban, sehol nem találtam egy vacak emlékmorzsát se arról, hogyan is kell ezt németül csinálni. Hosszú évek németórái alatt valahogy soha nem került elő. Aztán a magnóról felhangzott az ábécé, és alig bírtam magamba fojtani az önelégült vigyort. Menni fog ez. Merthogy pontosan olyan volt, mintha magyarul mondták volna. Naná, hogy soha nem tanultuk otthon, hiszen ez nálunk mindenkinek megy.

Nem úgy szegény angoloknak, akik most úgy kínlódtak azzal, hogy megtanulják, hogyan is kell betűzni az a, e, i hangokat, mint ahogyan annak idején mi szenvedtünk ezzel, mikor angolul tanultunk. Arról nem is beszélve, hogy fogalmuk sincsen róla, hogyan is kéne mondjuk az ö-t kiejteni. A tankönyv szerint az angolban leginkább a "good" szóban hallható hang hasonlít rá leginkább. Nos, aki alapszinten is tud angolul, az rögtön rájön, a két hangnak semmi köze egymáshoz. Arról nem is beszélve, hogy nem is hallják miben más ez mondjuk mint az ü. (Amit szerintük a "fuel" szóból kéne kihallani...)
Persze nem csak ezért királykodom a csoportban, de azért is, mert minden nagyképűség nélkül állíthatom, sokkal jobban tudok németül, mint a többiek, akik szeptemberben kezdték heti egy órában nyomni a németet, én meg anno egész jól beszéltem, meg éltem is kinn egy darabig, igaz az utóbbi 10 évben nulla alkalommal használtam a nyelvet, és azért most jólesik feleleveníteni a meglévő tudásom. Őszinte leszek, sokkal magasabb szintű tanfolyamon valószínűleg nagyon szenvednék, meg tanulnom kéne, ide meg csak beszambázok és jönnek vissza a rég nem hallott szavak. Ennél több energiám, időm nem is lenne rá, de választási lehetőségem se nagyon van, ez az egy kurzus indult csak, se magasabb, se alacsonyabb szinten nincs semmi.
Amúgy furcsa módon errefelé nem nagyon találok nyelviskolákat sem, és nem csak angolt, de más nyelveket sem oktatnak. Naná, az angolok piszkosul el vannak kényeztetve ezen a téren akárhová is utaznak, megértem én, hogy nincs rá szükségük.
A nyelv azonban olyan, hogy bármilyen magas szinten is beszéli az ember, mindig akad egy szó, egy kifejezés, amit még soha nem hallott. Én például hiába vagyok a német csoport előtt, amit ma gyakoroltunk, arról még soha nem hallottam otthon, és gondoltam, hogy elmesélem, mert nem csak németből érdekes, de angolul is. Mert más, és mert érdemes tudni.
Szóval betűzni azt tudni kell, különösen ha az ember Angliában él külföldiként, mert tuti, hogy mindenütt kérni fogják, hogy betűzze le a nevét. Élőben még OK, mert az ember azért csak látja, hogy mit ír le a másik, és ha rosszul csinálja, közbe lehet avatkozni - de telefonon már érdemes hozzátenni a magyarázószót. Tudjátok, hogy A mint Aladár, B mint Béla. Szerintem erre nézve Magyarországon nincs általános szabály, hogy mikor, mit kell mondani, csak értse a másik. De például az angoloknál nem mindegy, hogy mit tesznek mögé, szabály van erre kérem, ha nem is általános érvényű az egész világon. (Kicsi kutatás végeztem a neten, és például Amerikában másféle szavakat mondanak mögé, de aki Angliába készül, annak érdemes ezt a listát átnéznie, mert ez a standard.)

Angliában tehát ha betűzni akarsz, akkor így tedd:
A - Alpha
B - Bravo
C - Charlie
D - Delta
E - Echo
F - Foxtrot
G- Golf
H - Hotel
I - India
J - Juliet
K - Kilo
L - Lima
M - Mike
N - November
O - Oscar
P - Papa
Q - Quebec
R - Romeo
S - Sierra
T - Tango
U - Uniform
V - Victor
W - Whiskey
X - X-Ray
Y - Yankee
Z - Zuli

Mint rutinos tanfolyamra járó már tudom azonban azt is, hogy aki Angliában tanfolyamra jár, az 99%-ig biztos, hogy kap a szünetben ingyen teát, néha aprósütit is. Vagy van helyben egy automata vagy egy büfé, ahol fillérekért kaphat teát, vagy tök ingyen adják. A német tanár például egy nagy táskában hozza magával a teavízforralót, a cukrot, a tejet és a teafüvet és persze pár eldobható poharat is, de az igazán profi és környezet tudatos hallgatók a táskájukban bögrét is hoznak magukkal.
Füzetet viszont nem! Mint ma az angolórámon megtudtam, füzetet csakis a Kelet-Európaiak hoznak magukkal, igaz ők mindig. Az igazi angoloknál maximum toll van, az se feltétlenül. Szóval a füzet ciki, és tényleg nem is kell, viszont rengeteg fénymásolt lapot adnak, esetleg egy dosszié jól jöhet, de ezt se kell vinni, sok helyen ez benne foglaltatik a tanfolyam árában.
 Gondolom ez arra vezethető vissza, hogy az itteni gyerekeknek se kell semmit vinni magukkal a suliba, se cerkát, se tankönyveket. Az én lányaim a vékonyka sulis táskájukban általában csak egy 15 oldalas hetente cserélt olvasókönyvet visznek magukkal, esetleg pár fénymásolt lapot, igaz annak a többsége szülőknek szóló hírlevél vagy aláírandó. (De az is előfordul, hogy tök üresen visszük-hozzuk.)
A tegnap újságban láttam egy cikket arról, milyen felháborító, hogy szegény angol gyerekeknek ilyen nehéz a cuccuk - mert középsuliban kell néha könyvet is vinni, és micsoda disznóság, hogy minden nap magukkal kell vinniük a tornacuccot, nagyobbaknak esetleg úszócuccot és hangszert is, és az túl nagy súly szegény fejlődő szervezetüknek.
Köhöm, köhöm.
Emlékszem én még arra, amikor Bíborkám hátára tettem fel elsőben a táskáját, és azt hittem, hogy hátra fog esni. És állati rossz érzés volt amúgy a 20 kilós csöppségre ráadni azt a tatyót, hogy vigye fel a harmadik emeletre, ami az én kezemet is majd leszakította a suliba menet.
Az a baj, hogy nekem amúgy nehéz lemondani a füzetek nyújtotta élvezetről - számomra a tanulás azzal kezdődik, hogy kiválasztom, mibe is írjak majd, mi az a minta a füzet tetején, ami a legjobban illik a tanulandó anyaghoz és igenis jó érzés azt utána hurcolgatni, elővenni. De úgy tűnik, ezzel a véleményemmel itt nagyon egyedül vagyok, merthogy itt senkinek nincs füzete. És ezt azért fájlalom. Így múlik el egy korszak, a fiatalságom egyéb bohóságaival együtt.

Valahol olvastam, hogy akkortól válik könnyűvé az ember élete külföldön, amikor eldönti, hogy maradni fog. Mert ameddig nyitva hagyja magának a kiskaput, hogy talán itt, talán ott, addig valójában sehol nincsen. Ám ha eldől ez a kérdés, akkor teljesen megváltozik az élete.

Azon gondolkodtam, hogy elképzelhető, hogy most ezért érzem magam krízisben. Merthogy a rövidtávú projectek elfogytak, hosszú távúakba meg nem feltétlen akarok belekezdeni. Minek, úgyse maradunk itt örökké. De ettől az egész itt tartózkodásunk olyan értelmetlenné válik. Mert ha már nem akarok itt semmit, akkor miért nem megyek el? Mire várok?
Persze tudom, a gyerekeket nem lehet ideoda rángatni, be kell fejezni az iskolaévet, sőt még akár a következőt is. De ha ők nem akadályoznának, akkor vajon könnyű lenne mindent itthagyni és tök új helyen mindent újrakezdeni?
Persze, nyilván ott is turisták lennénk még 1-2 évig, de akkor vajon ez jó megoldás, utazgatni és továbbállni, amikor megunom? Nem mintha ez rossz élet lenne, de vajon ez a klasszikus gyökértelenség valóban boldoggá tenne, vagy adna valami hiányt, amit aztán később megbánnék?
Nincsenek válaszaim, és nehéz is azt mondani, hogy menjünk innen, mert bár nem tökéletes, de kicsit sem rossz. És ki tudja, hogy másutt jobb lenne-e. Nincs rá garancia. Sőt, az biztos, hogy csomó nehézséggel kéne számolni, szóval kényelmesebb maradni. De még jobb lenne nem kényelemből maradni valahol, hanem akaratból.
De ameddig ez az akarat csak lebeg, addig én magam is. Így hát az utóbbi időben nem csak a kórust mondtam le, de új dolgokba se nagyon kezdtem. Egyszerűen nem köteleződtem el semmi komoly dologba. Például nem kezdtem el továbbképezni magam egy komolyabb intézményben, hogy legyen angol szakképzésem is és mondjuk kaphassak pár év múlva valami szuper állást. De nem kerestem olyan önkéntes munkát sem, ami aztán alapja lehetne egy későbbi karriernek. Hiszen ki tudja, itt akarom-e ezeket meglépni. Vagy akarom-e egyáltalán. Kérdés, kérdés, kérdés.
Persze, persze nagy a szám, és tele vagyok tervekkel, de nyilván azért van ez, mert eddig Kisbende folyamatosan a nyakamon lógott és esélyem se volt semmi komolyba belefogni, de most hogy van ez a két délelőttöm (ami amúgy kicsit se hosszú idő és totál tele van munkával) úgy érzem, hogy csinálni kéne valami értelmeset ebben az időben és ki kéne tölteni.De legalábbis döntéseket kéne hoznom, ha nem is arról, hogyan tovább, de legalább arról, hogy én mit akarok.
Azt elég biztosan tudom, hogy nem akarok még visszamenni Magyarországra. Az ott töltött két hét arról győzött meg, hogy most ez nem járható út. De azt is tudom, hogy nem akarok itt Coventryben letelepedni. De hogy okos dolog-e elhagyni Angliát, vagy inkább itt kellene egy kellemesebb várost keresnünk, azt nem tudom.
Mindenesetre az elmúlt napok szenvedései (amiben azért az esőnek komoly szerepe volt) arról győzött meg, hogy lépni kell és nem szabad csak várni, hogy elkezdődjenek a dolgok. Ezért mindenféle elhatározásokra jutottam. Például vettem új ágyneműket. Tudom, ez apróságnak tűnik, de most már lassan meguntam azokat, amiket még otthonról hoztunk, meg el is használódtak. De eddig eddig nem vettem újat, mert minek, jó lesz ez még itt, meg ha költözünk, ez csak súly, amit pakolni kell és fizetni érte, hogy máshová vigyenek. De most mindenki kapott új rózsás, patchwork mintás újat és ez például rögtön jókedvűvé tett. (Tudom, sekélyes, nőcis dolog, de a vásárlás igenis komoly boldogságfaktor.)
Aztán úgy döntöttem, hogy nem nyávogok amiatt, hogy esik és nem tudok kimenni fotózni, mert rájöttem, hogy amikor pl. erről írok a blogban, akkor ehhez nincs fotóm, és a netről kell letöltenem. És ez pedig igazi lúzerség ez, hiszen ha esős kép kell, akkor itt az alkalom. Ezért hát tegnap Bende alvásidejében fogtam magam és az ablakba kiülve, a fényképezőgépet biztonságos szárazon tartva próbáltam esőcseppeket fényképezni és kiderült, hogy amúgy ez nem is kicsi kihívás és bizony akár még ebből a korlátozott témából (és környezetből, ami az ablakból látszik) is nagyon jókat lehet kihozni.
Aztán egy hirtelen fordulattal eldöntöttem, hogy folytatom a franciatanulást, ami egyáltalán nem logikus lépés, de jólesik és ennél jobb ok erre nem kell. Pár hónapja egyszer már elkezdtem, de akkor abbahagytam, mert azt gondoltam, hogy ha Spanyolországba költözünk, akkor inkább a spanyolra kéne koncentrálnom. De aztán azt meg nem kezdtem el helyette, mert valamiért nincs hozzá kedvem, soha nem is volt. Nem tudom az okát, tényleg nem, imádom Spanyolországot, ötször jártam már ott, keresztül-kasul végigjártuk az egészet és nincs olyan része amiért ne lettem volna oda tiszta szívből. (És nem minden országért vagyok amúgy oda, például se Portugália, se Olaszország nem nyerte el igazán a szívemet, pedig azok is gyönyörű helyek, de egyikben sem éreztem magam igazán otthon.) A spanyol nyelvet gyönyörűnek tartom az emberek kedvesek és szívesen költöznék is oda, de ha előkerül a spanyolkönyv, egyszerűen elalszom fölötte. Szóval esténként mostantól a neten franciatanfolyamot csinálok, és ezt most minden értelmet nélkülözően élvezem.
Aztán a férjem múltkor elkezdett csesztetni, hogy micsoda lúzer dolog, hogy hagyom elveszni a német nyelvtudásom. Ami elég jó volt valaha, de mivel az utóbbi 10 évben nem használtam meglehetősen berozsdásodott. És igaza van. Ráadásul nemrégiben sikerült kiváltanom egy speciális kártyát, amivel itt Coventryben egy csomó tanfolyamon ingyen vehetek részt. Többek között nyelvtanfolyamokon is. Nem nagy kunszt, heti egy alkalom, szép lassú mederben csorogva. De ma elmentem a németórára, ami a kezdő tanfolyam harmadik része, és tök jól éreztem magam rajta. Jó volt felidézni az ezer éve nem hallott szavakat, kifejezéseket, érezni, hogy ha lassan és nyögvenyelősen is, de megy ez még.
Emellett persze az angolt se hanyagolom el, sőt, mostanság többet foglalkozom vele, mint eddig bármikor. És van is eredménye. Meg persze annak a másfél évnek is, amit itt töltöttem. Ezt akkor vettem észre, amikor Magyarországról visszajöttünk. Hogy nincs már meg az a kezdeti feszengésem, nem keresem a szavakat, sőt már a telefonálástól sem félek. Az angol úgy csusszant vissza az agyamba, mintha csak egy régi, kényelmes, jól kitaposott papucsba léptem volna bele. És magát a tanulást meg sokkal jobban élvezem, mint bármikor eddig. Van célom, eszközöm és még tanulótársam is. (De erről majd később.) De ez is egy boldogságforrás mostanság, amiért hálás vagyok.
Nem mondom, hogy ettől a sokféle nyelvtől, hobbitól amit most egyszerre nyomok (mert persze a spanyolt is erőltetem) automatikusan boldogabb lett az életem, de tény, hogy jó érzés az agyamat használni. Ezek persze nem döntések, nem is helyettesítik azokat, sőt, tudom, hogy tiszta bolondság egyszerre ennyifelé aprózódni. De mindez nem zavar. Mert most olvastam hozzá a facebookon egy Bob Marley féle bölcsességet, ami nagyon tetszik: "Some people feel the rain. Others just get wet." És akárhogy is esik, én nem akarok az utóbbi csoportba tartozni.