Három gyerekkel irány Anglia!

Tudom ám, hogy nem nagyon írok már a blogra, de ennek oka van. Az életem radikálisan leszűkült a konyhaasztalra mostanság. Merthogy ott ülök egész nap és írok. Nem tudom mondtam-e már, nekem nincs dolgozószobám. A konyha az én terepem. Szó szerint.

Felkelek, reggelit csinálok, elviszem a gyereket a suliba, aztán leülök írni, aztán ebédet főzök, míg az rotyog, addig persze írok, és aztán hazahozom a gyereket, és míg ő játszik, addig írok, közben fél kézzel még főzök, kavarok, megrakom a mosogatógépet, a mosógépet, teregetek, pakolok és írok. Aztán meg már vége is a napnak.
Nem túl izgalmas életem van - bár heti egy Photoshop tanfolyam azért van benne, amiről azért sokat mond, hogy a csoport harmada bottal vagy járókerettel érkezik a kurzusra, és én vagyok a legfiatalabb. Azt hiszem. Bár már egyre kevésbé tudom pontosan megítélni, hogy mennyire vagyok fiatal, mert időnként jóval kevesebbre tippelem magam, mint a valóság. Nem azért, mintha fiatalabb akarnék lenni, csak gyakran úgy érzem, hogy MÁSOK fölött jobban elszáll az idő, mint fölöttem. De aztán persze belenézek reggel a tükörbe smink nélkül, és anyám néz rám, és akkor rájövök, hogy hajjaj, szemüveg kéne már.
Na, egyébként azt kapok is a jövő héten - kettő olvasót és egy távolbalátót. Bár szerintem utóbbira nincs szükségem, de a szemész szerint szó szerint látni fogom a különbséget. Persze az olvasószemüvegről már rég tudok, de abból is erősebb kell, mint gondoltam eredetileg, szóval lehet, hogy ebben a kérdésben is csak én gondolom magam fiatalnak.
Közben nyomom a heti egy franciát is - de bevallom, a csoporttársakkal többet beszélek angolul, mint franciául, ami nem meglepő, lévén heti másfél órai tanulással egyikünk se halad rakétasebességgel. De a csoport aranyos, a tanárt imádom, és próbálok azért eljutni amilyen gyakran tudok, de azért ez az este 7 órás kezdés nekem már öregesen késői. Nem megy már ez az éjszakázás dolog olyan büntetlenül, mint akár tíz éve. Mostanság egyre gyakrabban megyek tízkor aludni a gyerekekkel együtt, néha előttük. Cikis, tudom. De én kelek legkorábban is, hogy ugye a reggeli (és a tízórai) meglegyen, szóval talán nem olyan csoda.
Nos, szóval az egyetlen, amiről mesélni tudnék a blogban, hogy miket írok épp. És arról egyébként nagyon jókat tudnék mesélni! Jobbnál jobb feladatok találnak meg mostanság - könyv is készül, nem is egy, és nagyon klassz a munka, nagy öröm csinálni. De hát nyilván ez afféle üzleti titok, tehát épp úgy nem mesélhetek róla, mint arról, hogy milyen cikket adtam le a Nők Lapja Évszakok következő számába (pedig az is zseniálisan jó téma, és most nem azért mondom, hogy magam dicsérjem, mert én találtam ki, de hát nagyon jó lett az is, most kaptam meg betördelve, és még szép is.)
Közben várjuk, mi lesz a Brexittel, és csinálunk B tervet, meg C tervet - de bevallom, nem nagyon idegesít a dolog, az én munkám felől akár Kuala Lumpurban is ülhetnék a konyhaasztalnál, körülbelül ennyi közöm van itt is a helyi élethez. Ami egyfelől elég siralmas - másfelől viszont én ezt eléggé élvezem, szóval nem sírok miatta.
Más kérdés persze, hogy a gyerekek meg mind, kivétel nélkül épp nagyon jó passzban vannak, mind imádja a sulit, jól tanul, tele vannak barátokkal, tehát elég kitolás lenne őket most épp elvinni innen, és ha nem muszáj nem is tennénk. És még ha muszáj is kitalálunk valamit, hogy legalább Bíbor maradhasson, amíg az A leveleket le nem teszi, mert azzal mehet egyetemre, és azért elég kibaszás lenne vele, ha most hazavinném, és magyarul kéne leérettségiznie, és pikk-pakk bepótolni négy év gimnáziumi töri, magyar, fizika, kémia és más tantárgyak finomságait. Pláne, hogy ő már egyetemi szintű esszéket csinál épp szociológiából, meg töriből meg irodalomból, és imádja. Szóval vannak azért határok, meddig egészséges egy gyerek munkaképességét feszíteni, és úgy érezzük, hogy ez már túl sok lenne.
Amúgy az nagy büszkeségem, hogy suli mellett dolgozni is kezdett, és most heti hat órát dolgozik egy kávéházban. Mivel még csak 17, ezért az órabére hat font, ami nem túl sok, de a munka maga se túl sok, és még így is olyan havi 100 fontot fog vele keresni, ami azért zsebpénz kiegészítésnek nem rossz. Pláne, hogy hozzá se kell nyúlnia, mert a kollégák megosztják vele a jattot, tehát minden alkalommal olyan 5-7 fontnyi aprópénzt is hoz magával. Szóval komoly kereső lett belőle, mi meg egyfelől kicsit aggódunk, nehogy a tanulmányai kárára menjen (mert azért mégiscsak az a fontos), másrészt egyelőre úgy látjuk, hogy inkább segít neki abban, hogy jobban megszervezze az idejét. Mert ez neki is gyenge pontja, akár nekem - és ő pont ugyanazzal a metódussal próbálja utólérni magát, ahogyan én: éjszakázással. Ami nem a legjobb, de nekem aztán pont nincs hozzá jogom, hogy kioktassam, hogyan kéne ezt jobban csinálnia.
Kettős érzéseim vannak amúgy a bloggal kapcsolatban: egyfelől imádom visszaolvasni a régi bejegyzéseimet, mert csomó olyan van benne, amit már elfelejtettem. Másfelől úgy érzem, hogy akkoriban csak úgy száguldott velem az élet, és csomó új élmény ért, most meg már csak virtuális életet élek. Még National Trust tagságink sincs már, pedig régen minden héten kirándultunk valahová.
Talán majd a Brexit után, ha minden jól megy rábeszélem a férjem, hogy vegyünk újra éves belépőt ideoda. De addig most inkább kivárok. Azért nem kezdtük el a ház felujítását sem, és a hozzáépítést is halasztjuk. Mert ha el kell költöznünk, nehogy már ide fektessük be a pénzünk. Részünkről ez a kivárás most a jellemző - de amúgy az egész országra is. Hogy ez a gazdaságnak iszonyat szívás, az tuti. Nekünk most még kevésbé - de nem tudjuk mit hoz a jövő. Ilyenkor azért nem bánom annyira, hogy inkább a virtuális térben élek, mint a jelen valóságában, mert akkor jóval többet idegeskednék. És akkor se változna semmi.

Tegnap felhívott a dietetikus, és közölte, hogy Borsika véreredménye százas lett. Ez persze azoknak, akik a PKU-ban nem jártasak, semmit nem mond, de elárulom, ez egy rohadt jó eredmény. Olyan jó, mintha "normális" lenne. Mintha rendesen működne a mája és termelné azt a piszok kis enzimet, amit amúgy nem tud. Nem szoktam ilyesmivel büszkélkedni, mert hát napi harc ez, most száz lett az eredmény, de jövő héten akár ezer is lehet, ami már nagyon nem lenne jó (és amire még soha nem is volt példa). Minden attól függ, hogy az eljövendő napokban mi kerül az asztalra. Harcolunk érte, hogy jó legyen, minden egyes nap. 14 éve.

Egy ismerősöm nemrég azt mondta, könnyű az én életem, soha nem ért semmiféle nehézség. Jót röhögtem, és megkérdeztem, a betegen született gyerek mióta nem számít a nehéz életfeladatok közé. Mire azért volt az illetőben annyi tisztesség, hogy elvörösödött és bocsánatot kért a hirtelen kijelentéséért.
Tény, hogy nem szoktam naponta sírva összeomlani Borsika miatt, és panaszkodni sem, amiért jajj, de nehéz nekünk miatta. Ezeket a köröket letudtam a születése utáni pár hónapban - örök hála azóta is mindazoknak a barátaimnak, akik elviselték, hogy hónapokig más témám se volt, mint a fenilalanin és a fehérje közti összefüggés és az aggodalom, vajon lesz-e normális élete a lányomnak és persze nekünk is, mert hát nyilván az ő diétája az egész családot érinti, akkor is, ha mi nem azt esszük amit ő.
Csak egy diéta, legyintek ma már, ha kérdik. De azért persze ez nem olyan egyszerű, ugye ez nyilvánvaló? Napi harc ez. Harc vele, hogy mit ehet és mit nem. Harc amit magammal kell megvívni minden nap, hogy MINDIG legyen az asztalon olyan étel, ami biztonságos számára. Mert persze elvileg ezt könnyű kimondani, hogy alapvető, hogy legyen otthon mit enni - de azért 14 év alatt előfordult már olyan, hogy mondjuk beteg voltam, vagy olyan sok munkám volt, hogy levegőt venni se volt időm, és mennyivel egyszerűbb lett volna rendelni egy pizzát az egész családnak. De nyilván ez nálunk nincs. Nem mondom, hogy soha nincs, mert nyilván normális család vagyunk, mi is rendelünk pizzát. De ez akkor úgy néz ki, hogy megrendelem a pizzát, majd megyek a konyhába, és begyúrok egy adag pizzatésztát Borsinak, hogy mire a mi kajánk megérkezik, neki is legyen valami az asztalon. Mert neki a miénkből egy falatot sem lehet
Nem sajnáltatom magam.
Nincs is miért.
Borsika gyönyörű, egészséges, okos. Sokkal fantasztikusabb csaj lett, mint ahogy azt a születésekor reméltem.
Maga a PKU meg hozzánőtt a családunkhoz. Beleidomultunk mind. Teljesen normális dolog, hogy ha vásárolni megyek, automatikusan csekkolom mindennek a fehérjetartalmát. Azt, hogy miből, mennyit ehet ránézésre megmondom, és azt is, hogy hány grammot szedtem ki a tányérjára. Volt időm beletanulni. Akárcsak a főzésbe, amibe azért az ő születése előtt nem remekeltem, sőt nem is érdekelt. Most meg mindig új recepteket böngészek és töröm a fejem, hogyan is tudom azt átforgatni PKU-sba. Aztán megcsinálom, és elviselem, hogy csak minden másodiknak van sikere.
Ez van.
Borsika válogatós és igencsak óvatos.
Pedig a világ közben brutál módon kitágult körülötte, és nyilván körülöttünk is. A hűtőmben most PKU-s sonka pihen és tegnap zabtúróból készítettem körözöttet. Sonka, igen. Elképesztő, hogy ilyesmi van - és nem kell érte speckó boltba menni, bemegyek a Tescoba és leveszem a polcról. És a túró? Tudom, ez másoknak nem olyan nagy kunszt, de nálunk a túró eddig a tiltólisták élén állt. Arról már nem is beszélve, hogy sajtok tömkelege van a hűtőmben - nem csak sima, de kék sajt, mozarella, cheddar. Mind-mind PKU-s verzióban. Csupa olyasmi, amiről azt hittem, hogy soha nem lehet benne része a gyerekemnek. És lőn: megcsinálta valaki én meg megvehetem. Ennyi és nem több.
Más kérdés persze, hogy mit szól ehhez a lányom. Az, aki eddig se sonkát, se túrót nem evett. Természetesen meg se kóstolja. Hiába TUDJA, hogy ezt most szabad. Valahogy annyira beleneveltük, hogy tilos, hogy idegenkedik tőle.
Akár apám a banánnal. Amikor mi gyerekek voltunk, akkor drága volt és sorba kellett érte állni. Dehogy evett volna belőle. Dehogy ette volna el előlünk. És hiába van most mindenütt és olcsóbb, mint a szabolcsi alma. Egyszerűen egy falat se menne le belőle a torkán.
Nehéz változtatni a kialakult szokásokon, és nem is feltétlen érdemes. Nagy kérdés ám ez nekünk. Mert most van túró és sonka. Lehet habzsidőzsizni belőle. De mi van, ha megszereti a gyerek és egy év múlva beszüntetik a gyártását? Akkor mit csinálunk? Nagy kérdés ez minden PKU-snak.
Emlékszem, pár éve még azon gondolkoztunk, mi, PKU-s anyukák, érdemes-e rászoktatni a gyereket a legjobb minőségű kenyérre, amit csak lehet kapni, vagy inkább legyen az csak ritka csemege és egye az olcsót. Mert mi van, ha egyszer csak nem tudom neki megvenni a pihepuhát. Akkor azért jó, ha megeszi a vackot is.
De bevallom, én soha nem tudtam rávenni magam, hogy ne a legjobbat adjam neki. Mert azért azt tudni kell: még a legjobb is elég vacak. Szépíthetem én, hogy milyen klassz ez a diéta, de valójában nagyon nehéz igazán jó helyettesítőket találni, és nekem a szívem szakadt, amikor Borsikám a kemény, rágós kenyeret majszolta ovisként. Utálta persze, de nem volt más. És amikor lett, akkor annak annyira örült, hogy soha többé nem tértünk vissza a kevésbé jóhoz.
Most meg - hát kérem, az új kenyér, amit a Mevalia gyárt, maga a csoda. Puha, finom, nem tapad a szájpadláshoz. Tényleg majdnem olyan, mint a normális kenyér.
Borsika amúgy ne szokott panaszkodni.
De múltkor azért elmondta, hogy egyetlen dologért irigyel minket. A pékségért. Mert bemegyünk, vagy csak ugye elmegyünk egy pékség előtt,  akkor onnan olyan isteni illatok szállnak ki. És ő az ottani dolgokból soha nem kaphat. Nyilván én gyakran sütök, kenyeret is, és annak is jó az illata. De azért a pékségé...különleges.
Na, ilyenkor azért kicsit összeszorul egy picikét a szívem. Már nem kezdek el sírni, és nem érzem, hogy vége a világnak, mert tudom, hogy a mi világunk kerek és nincs vele baj. De csak azért, mert nem meséltem el minden egyes nap reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora után, hogy ma is győztünk, azért még igenis kőkemény munka van a százas eredmény mögött. Minden egyes héten. 14 éve.

Tavaly azért nem írtam, mert nem volt miről. Nem történt semmi olyan extrém dolog az életemben, amiről érdemes lett volna. Ültem itthon a konyhában, ami az én dolgozószobám (elég röhejes tudom), és írtam, és írtam és írtam. Munka volt dögivel, bele lehetett feledkezni rendesen. Ha akadt egy kis időm csiszolgattam a könyvemet, némi felébredő majd elhamvadó reménnyel, hogy valaha is lesz belőle valami. Merthogy az a tény, hogy valaki megírt egy könyvet még semmit se jelent, sőt az se feltétlenül, hogy tetszik a kiadónak. 

Nyár elején már én is tudtam, hogy ez azért így, ebben a formában nem túl egészséges, és nem is fenntartható. Az persze oké, hogy imádok írni, de az már kevésbé, hogy évek óta nem nő az ehhez kapcsolódó bevételem, még akkor sem, ha egyre többet írok. Ne kérdezzétek - csomó újság lefelé viszi a honorokat, és ráadásul én meg elhagytam egy csomó olyan lapot, ahová csak töltelékanyagokat írtam, és igyekeztem olyan témákat vállalni, csinálni, amik sokkal igényesebbek, de persze azt nyilván mindenki tudja, hogy az igényest nem fizetik meg jobban, viszont tovább tart megcsinálni. Olyan újságból meg ami jó munka és és jól is fizet nincs sok. És igen, a pénz sekélyes motiváció, de azért az sem egészséges, ha az ember úgy érzi, hogy nincs megbecsülve anyagilag a munkája, mert igenis ez is része ennek. (Persze olyan újság is van, ahová öröm dolgozni, fantasztikus kollégákkal, és jó fizetéssel - de hát ők is távol vannak Angliától, és kezdtem azt érezni, hogy már nem tartozom oda sem igazán, bármennyire is számítanak rám és szeretnek.)
Persze azért nem mondom, hogy minden rossz volt a tavalyi évben, de sok szempontból testileg, lelkileg is bezárva éreztem magam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elteltek már hónapok, és én még mindig macinaciban ülők a konyhaasztalnál, és csak gépelek és gépelek, miközben egyre nagyobb a papírhalom körülöttem.
Szóval erőszakkal rávettem magam, hogy kilépjek a komfort zónámból. Amit ugyebár nem véletlen hívnak KOMFORT zónának, hanem azért, mert azon kívül nem kényelmes. És elkezdtem sportolni egy kicsit, amit még mindig nem sikerült megszeretnem, de hát a terebélyesedő hátsóm még kevésbé tudom elfogadni, így hát szenvedek a nagyobb jó érdekében (képzavar, bocsi, kisebb jóra vágyom). És jelentkeztem még tavasszal a helyi múzeumba önkénteskedni, ami amúgy elég szar meló volt kezdetben, mert eredetileg a látogatókat kellett leszólítanom, hogy egy kérdőívet ugyan már töltsenek ki arról, hogy is tetszett nekik, amit láttak. És ez amúgy nekem horror, mert se angolul nem szeretek beszélni, se ismeretleneket nem szeretek leszólítani, de végül meglepően jól ment, és még meglepőbb volt, hogy mindenki kedves volt ám, és senki nem küldött el a búsba. Azért ezt nem sokáig csináltam és inkább elmentem a viking kiállításra olyan teremőr/mesélő emberkének, aki elmagyarázza, hogy mit lehet látni a kiállításon. Ez mondjuk jó volt, mert állati izgalmas volt a továbbképzés, amire elmehettem, de az mondjuk kevésbé, amikor a gyerekek egészen hülye kérdéseket tettek fel, aminek köze nem volt a vikingekhez. (A kedvencem a "mi ez a gép itt a vitrinben?" Ezen annyira meglepődtem, hogy egyszerűen nem jutott eszembe a páratartalom mérő kifejezés angolul, hát azt mondtam, hogy a hőmérsékletet csekkolja, de azt is csak olyan 30 másodpercnyi lefagyás után. De tényleg, egy rakás jópofa cucc, izgi csont után a GÉP az érdekes?????) Viszont most, hogy ennek vége átmegyek adminisztratív munkát csinálni, olyan asszisztens félének, ami már azért egyre közeledik ahhoz, amit akár végül munkaként is el tudnék képzelni magamnak. (A kiállításon amúgy volt hajó, de negyede se annak, ami a képen van, de arról nem találtam jó illusztrációt, és hát már úgyis vége a kiállításnak, szóval úgyse pirít rám senki, hogy hé, ez hamis, szóval messziről jött ember és think big.)
Arra kellett még rájönnöm, hogy én imádok tanulni. Ami röhej, tekintve, hogy például a gimiben ez a legkisebb örömöt nem okozta, de rájöttem, hogy már két éve nem voltam semmiféle továbbképzésen, és hiányzik. Egyszerűen ez nekem jó. Szóval idén három tanfolyamra is beiratkoztam, ami persze nyilván a ló túloldala (és egyelőre nem tudom, hogy a heti 3 sporttal (hehehe, még soha nem jött össze, ez csak vágyálom) és az újságírással, és az önkénteskedéssel hogyan fogom tudni összeegyeztetni) de nem érdekel, mert annak, amit csinálok minden egyes eleme örömöt okoz most.
Furcsa módon, még az is, hogy elkezdtem tanítani - ami aztán meg végképp soha nem akartam csinálni, pláne nem kicsiket, de végül aztán nem akartam nemet mondani a helyi magyar sulinak, és kéthetente szombaton most már kétszer próbáltam fenntartani a figyelmét (drága urammal együtt) 18 db hétéves ördögfiókának (a 18-ból 15 fiú, és nyilván a leghangosabb és legrendetlenebb a saját Kisbendém ám, aki szintén ott van, és aki nyilván ezerszeresen is azt akarja, hogy csak rá figyeljenek a szülei, akik ott tanítanak). Nem kis munka amúgy, mert tanterv, feladatlapok, és nyilván mivel maximalista vagyok, és a saját gyerekeimmel se találtam jó tankönyvet vagy tantervet soha, amivel elégedett lettem volna, hát nekik is teljesen újat csinálok. Ja, és persze ingyen, mert ez is önkéntes munka. De bakker, le a kalappal ám a magyar tanítónők előtt, akik egyedül viszik a 30 fős osztályt, mi négyen vagyunk a 18-ra és bizony van is munka mindenkinek, én meg leizzadok az óra végére és még a hangom is elmegy - viszont cserébe a második alkalommal úgy láttam már a gyerekek is élvezték az órát és megesett, hogy sikerült annyira elvarázsolnom őket, hogy tök csendben hallgatták amit mesélek a Csodaszarvasról, pedig előtte mind egymás szavába vágva üvöltött.
Szóval elég nagyot fordult velem a világ az elmúlt hetekben, és amilyen csigaházba zárkózott voltam tavaly ilyenkor, most minden épp az ellentéte. Szóval majd mesélek, hogy alakulnak a dolgok.

Mostanában mindig ugyanazt álmodom. Költözünk, naná. De egy nagyon romos, csúf házba, amin rengeteg munka van, és amit az előző tulaj a saját cuccaival tele hagyott ott. Sétálok, felmérem a házat, a teendőket, és egyre több és több szoba nyílik meg előttem, amik egyre szebbek. Drága bútorokkal, rengeteg könyvvel és a végén egy hatalmas terasz isteni kilátással. A ház végül sokkal nagyobb, mint ahogy először tűnt és végül úgy érzem, ez az álomház, amire mindig is vágytam.

Nem kell különleges tehetség ahhoz, hogy megfejtsem az álmot: az új ház az új ország, vagy épp
új élet, ami nem tűnik most nagyon vonzónak, de a tudatalattim jól tudja: jó lesz itt nekem, fel a fejjel. Kell is a bíztatás, mert egy kicsit elanyátlanodtam mostanság. Nem feltétlen Anglia miatt, érzem én már pár éve, hogy nem a helyemen vagyok. Sem élethelyzetben, sem munkában, sem karrierben. Mintha minden kicsit megfeneklett volna.
Az a négy költözés amit idén végig-gürcöltünk meg most kezd visszaütni - érzékenyebb, morcosabb vagyok, mint rendesen szoktam lenni, és apróságokon is végtelen sokat tudom magam rágni, főleg persze azokon a dolgokon, amiket semmiképp nem tudok megoldani,mert vagy idő, vagy pénz nincs rá, vagy messze van Magyarországon és ha megfeszülök se tudok rajta változtatni. Ezek a legjobb gondok ahhoz, hogy szétrágják az ember belsejét. Hiába tudja az ember agya, hogy nem olyan óriási problémák, és a férjem legyint is rá, hogy hagyjam. De én mégse tudom elengedni. Órákat töltök azzal, hogy fantasztikus terveket készítek, és persze közben a gyomromban mélyen érzem, hogy felesleges idő és energiapocsékolás, itt és most kéne lennem, de nem vagyok.
Nem nagyon vagyok most sehol. Otthonról eljöttem, ide nem érkeztem meg, és csak tengek lengek. Vezetem a háztartást, főzök, mosok, takarítok és persze ezzel elmegy az egész nap. Az, hogy emellett dolgozom is, szinte már az egyetlen jó dolog a napomban.
Persze nem könnyű élvezni az itteni életet a szobám négy falán belül. Mert hát itt vagyok mostanság, nem másutt. Lehetnék Timbuktuban, vagy Karakószörcsögön is. A házimunka ott is megvárna, és ha net van, a munkám is csinálhatom. Ez a tény, ami eddig szabadságot adott, hirtelen fullasztó börtönné vált. Nem járok el sehová - se tanfolyam, se egy hétközbeni kávézgatás a barinőkkel, se egy kórus, a legtöbbször csak akkor lépek ki a házból, ha Bendét viszem a suliba, vagy érte megyek. A kettő között itthon ülök és a gépet verem. Írok, írok és írok. Amit amúgy imádok, mert ez a szakmám, és az utóbbi években egyre inkább sikerül olyan témákat találnom, amik igazán közel állnak hozzám és érdekelnek. De magányos munka ez, nincs ezen mit szépíteni. Az persze nagy könnyebbség, hogy a férjem is itthonról dolgozik, jó dolog vele együtt reggelizni, kávézni, megbeszélni két munka közt, ami foglalkoztat minket. De azért a napjaim akkor is úgy zajlanak, hogy a családomon kívül nem beszélek senkivel egész héten.
Mondjuk hétvégén bepótoljuk. Itt a nagyobb család, rokonság, többen már mint Magyarországon. Óriási magyar közösség van errefelé - iskolával, bulikkal, rendezvényekkel. És persze jönnek-mennek a látogatók, kirándulunk is, szép ez az ősz, ha hideg is. Szóval az a két nap, az tényleg jó zsúfolt, éles ellentétben azzal, ami hét közben kimarad. De furi módon csak magyarokkal találkozunk. Angolokkal nem is beszélek, kivéve persze a boltban, vagy a tanárokkal.
De nem ezért vagyok idegen. Nem itt érzem magam idegennek. Ez az érzésem már Magyarországon is megvolt, és tartok tőle a hiba nem az országban van, ahol élek, hanem bennem. Magammal nem vagyok rendben, magamat kéne talán újra kitalálni, megvalósítani, megtalálni, ami boldoggá tenne. A férjem szerint egyszerűen csak valami munka kéne - valami, amit élveznék csinálni. Egy antik boltban, a helyi lapnál, vagy akár a könyvtárban pár órában. Nem is a pénz miatt, nem is csak az emberek miatt, nem is csak azért, hogy nagy karriert hozzak össze belőle, hanem mert itthon ülni egész nap nem egészséges, még akkor sem, ha író vagyok és számomra a magány alapvetően nem ellenség.
Én meg persze keresem a kifogásokat. Naná, hogy vannak. A gyerekek, a ház, a költözés, a különórák, a főzés, a vasalás. Ma ezért nem jó, holnap azért nem. De igazából persze nem tudom, van e jó napja annak, hogy az ember új életet kezdjen. Nehéz döntés ez,még akkor is, ha nincs is veszítenivaló, ha nekilátok feltérképezni a lehetőségeimet. De minél tovább van itthon az ember, az első lépés annál nehezebb. Akár a sportban: az első edzésre elmenni, na az óriási lépés. Ha már egyszer nekilódul az ember minden nap könnyebb és könnyebb lesz.
Hát nekem most nehéz.

Hát nem, nem lehet szívfájdalom nélkül megúszni a költözést. Elkezdődtek a könnyes búcsúk. Az utolsó találkozás, kávézás egy csomó emberrel, utolsó tanítási nap, utolsó séta a szeretett helyeken. Az eső pedig esik. Stílusos búcsú.

Sajnos az elmúlt hetekben olyan meleg, száraz idő volt, hogy vérszemet kaptam és a csomagokban hazaküldtem az ernyőket és a kabátokat is. Nem is értem mondjuk, mit gondoltam. Honnan a fenéből vettem azt a gondolatot, hogy Angliában el lehet lenni esőkabát nélkül is. Persze tudom, loigikusnak tűnt. Jó meleg van itt is, Magyarországon is - miért tömködném a hátizsákokba, hiszen úgyse fog kelleni. De hát most kéne. Zuhog. Durván.
Más kérdés, hogy nekem most zárt cipőm sincsen már, mert egyrészt a nagyját hazaküldtem - azt az egyet pedig, amit meghagytam, elkobozta a kisebbik lányom, aki az utolsó hétre persze hogy kinőtte a fekete iskolás bőrcipőjét. Mivel már jó ideje arról álmodozik, hogy Magyarországon piros cipője lesz (mert hát azt ott szabad) úgy döntöttem nem veszek neki most egy újat, főleg, hogy az enyém is jó ár. Icipicit nagy - de szerinte így csak még kényelmesebb. Ahogy látom amúgy én már erre keresztet vethetek. Egy éve vettem és szerintem eddig nem látszott rajta kopás - de egy hét a suliba leamortizálta teljesen. Naná, mert ott szaladni kell, meg a földön ülni, és persze kertészkedni. Mind az én cipőmben. Nem bosszantom magam, végül is úgyis akartam egy új cipőt. Ennek meg már nincs bőr az orrán, ha a fejem tetejére állok akkor sem.
Amúgy az tett kicsit szomorkássá, hogy olyan jól elterveztem, milyen jó is lesz visszajönni ide Halloweenkor például. Milyen jó is volt házról házra járni csokiért tavaly is a nagy csapat gyerekkel. Állatira élvezték. Meg előtte is jó volt Spanyolországban. És ez olyan jó kis hagyomány, amit nagyon szeretek. A beöltözés, a séta a sötétben, a feldíszített házak, a sejtelmes fények. Szeretem az egészet.
Aztán hirtelen belém vágott, hogy milyen elképesztően gyönyörűen ilyenkor, Halottak napján a magyar temető is. A sok színes mécses szívfájdítóan sejtelmes fénye egészen más élmény, nem mókás, de ha valakinek van már valakije a tetemtőben, mint nekünk, akkor igenis fontos, hogy ezen a napon ott legyen mellette. Persze lehet máskor is odamenni, ahogyan mi tettük ezt az elmúlt években - de ez olyan magyar hagyomány, ami szép és megható. Az angol is jó a maga vicces, mókás módján. De dönteni kell. Mindkettőt nem lehet.
Ahogyan nem lehet citromot és tejet is tenni a teába. Dönteni kell, hogy magyarosan, vagy angolosan issza az ember. De el kell döntenem azt is, hogy magyarul vagy angolul tanítom olvansi jövőre Bendét. Mert hát most az összes betűt megtanulta a kis négyévesem és most már nagyon érdekli az olvasás és most már bele is kezdenek itt az olvasástanításba. Ül mellette az esti mesénél és egymás után mutat rá a szavakra. "Mi ez a world?" - és örül, ha együgtt kiolvassuk. Logikus lenne ezt így, angolul folytatni, millió segédanyag van hozzá - de én nem vagyon angoltanár és nekem ez nem az anyanyelvem. És angolul olvansi nem könnyű - ugyebár gyakran tök mást kell olvasni, mint ejteni. Annyi speciális szabály van ehhez, hogy szerintem nem érdemes belekezdeni sem magyarként. Ha már így érdeklődik a gyerek inkább a magyart kellene elővenni - ha nem kéne ahhoz újabb 20 betűt megtanulnia. Még nem döntöttem, hogyan tovább, a biztonság kedvéért vettem egy csomó angol munkafüzetet és pár egyszerűen olvasható könyvet - de érzem én, hogy teljesen perverz, furcsa dolog Magyarországon egy magyar négyévest angol olvasásra tanítani.
De hát lehet, hogy visszajövünk, akkor meg bűn lenne nem folytatni. (Igen, azt hiszem a mi családunk esetében mindig, minden benne van a pakliban.)
Mindenesetre ma van az utolsó tanítási nap. Csomó köszönőkártya a tanároknak, csoki az osztálytársaknak, apró csecsebecsék a legjobb barátoknak.
Bíbor kapott egy füzetet a legjobb barátői egyikétől, amit az összes osztálytársa és tanára aláírt. Vannak benne rajzok, levelek. Elképesztő mennyiségű szeretet ömlik belőle. Ezt a sulit nagyon sajnálom itt hagyni, mert nagyon erős osztályközösség volt. Ő azt kérte, hogy had sétáljon ma haza busz helyett a suliból a barátnőjével. Így utoljára. Hát mondjuk az eső erre nem a legjobb alkalom.
Borsi is izgatottan várja a mai napot, mert ő a bizonyítványát fogja ma megkapni - ő az utolsó hetet saját kérésére dolgozatok írásával töltötte, hogy rendesen le tudják osztályozni. Nem lett volna kötelező - de megkérdezték és örömmel vállalta. Azt már tudom, hogy van olyan tárgy, amiből négy szintet is ugrott az utolsó héten.
Bende? Bár imád suliba járni, azt látom, hogy most jobban várja Magyarországot, mint a többi gyerek. Sokat mondogatja, hogy hiányzik neki a nagymama, meg a Balaton, meg minden. Attól meg különösen szenved, hogy a Legoi nincsenek már itt vele. (Pedig kapott egy kis doboznyit, de hiába, az nem képes pótolni ami már előre ment.) Tegnap be kellett vele menni a "city"-be, de hiába kérdeztem miért, nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, ha majd a buszon ülünk. Nem lehetett meggyőzni arról, hogy apa kocsival két perc alatt bevisz minket, minet buszoznánk. Hát végül engedtem neki és bebuszoztunk a belvárosba. Kicsit sétáltunk, vettünk egy zacskó gumicukrot és hazajöttünk. Azt hiszem csak magát a buszozást akarta még egyszer átélni. (Na jó, mozgólépcsőztünk is.) Hát igen, Magyarországon lesz troli, villamos és metró is - de emeletes busz nem. Az hiányozni fog. És még mennyi minden ilyen lesz...

A múlt heti zen állapotból tegnap este hirtelen átcsöppentem az idegbajos, gyomorgörcsös, kézremegős parába. Pedig semmi rossz nem történt. Szombaton jót kirándultunk, vasárnap szülinapi buliban voltunk, szóval látszólag minden idilli - persze azt leszámítva, hogy egyre több itthon a doboz és egyre koszosabb a lakás. A költözés nem tiszta munka.

Fogalmam sincsen róla, mi váltotta ki a pánikot, amitől aztán nem tudtam aludni. Csak forgolódtam, forgattam a fejemben a szavakat, hogy is tudnám ezt megfogalmazni, de persze reggelre mindent elfelejtettem. Csak azt tudom, hogy költözni hülye hobbi, és hogy nem vagyunk normálisak, amiért ezt lassan már minden évben eljátsszuk.
Mondjuk elismerem: van némi haszna, mert ez a legjobb selejtezés a világon. Mindent, de mindent az alapján kell kézbe venni, hogy megéri-e kifizetni az adott cucc értékének többszörösét a szállítóknak. Megjegyzem: a férj szerint semmi nem ér ennyit, és mindent ki kéne vágni a kukába, főként a könyveket, amiket már sokadszorra pakolunk és dobozolunk.
A gyerekek is az utolsó napjaik gyűrik a suliban - szerencsére sokkal nagyobb nyugalomban, mint mi, felnőttek. Igaz, őket ez a pakolás dolog annyira nem üti szíven, hozzászoktak na.
Érdekes amúgy, hogy mindenki azzal jön (már megint), hogy jajj, a gyerekeknek milyen sokkoló lesz majd Magyarország. A Nők Lapja Caféra írtam is erről egy cikket - hogy szerintem hogyan van ez. Nem nagyon akartam írni erről, de végül a szerkesztőm meggyőzött róla, hogy sokakat érdekel, és elismerem, ez valóban olyan téma, amihez kapcsolódva szinte naponta kapok leveleket is. Hogy vajon mi lesz.
Hát bevallom, nem tudom. Hogy is tudhatnám, mit hoz a jövő???? Remélni remélem, hogy jó lesz azért nekik, de simán benne van a pakliban az is, hogy nem annyira. És nem, még mindig nem kérdezzük meg őket arról, hogy akarnak-e jönni. A döntést nálunk továbbra is a felnőttek hozzák, nyilván úgy, hogy a gyerekeknek is jó legyen.
Megmondom miért. Egyrészt ők nem tudják felmérni továbbra sem a döntéseink következményét. Másrészt, mert a gyerek megvezethető. Nekem pl konkrétan 50 fontomba kerülne most éppen, hogy én legyen a Világ Legjobb Anyukája mondjuk Borsika lányom szemében. Ennyi pénzbe kerül egy delfin örökbefogadása - és ezt a pénzt én nem vagyok hajlandó odaadni neki karácsony óta, az ő szívének nagy fájdalmára. De mondjuk Bendének elég ehhez egy zacskó gumicukor is, de ha ezt egy Lego mellé pakolom, a hatás még hosszabb lenne.
Online cikket írni amúgy nagyon más, mint nyomtatottat és amikor elkezdtem, az elején egészen megdöbbentem azon, hogy ártatlannak tűnő témák, milyen brutális indulatokat képesek kiváltani az emberekből. Teljesen sokkolt az elején az a sok gonosz indulat, ami a hozzászólásokból áradt, bármilyen, de tényleg bármilyen cikk kapcsán. Mindenkinek markáns véleménye van és nulla megértés azokkal kapcsolatban, akik ezt másként gondolják. (Ez amúgy nem magyar sajátosság, elég megnézni a Daily Mail oldalát, körülbelül hasonló stílusban ölik egymást ott is a kommentelők.)
Szóval amikor ez az "Angliából hazaköltözöm" cikk megjelent, fel voltam már készülve rá, hogy leszedik a fejem. A szerkesztőm már régóta mondogatja, hogy ne is nézzem a kommenteket - nem érdemes ilyesmin idegesítenem magam, de persze ezt nehéz betartani, mert az ember kíváncsi, így hát aznap, amikor megjelent, egész nap a neten lógtam, és óránként csekkoltam, hogy hányan nézték már, és mit gondolnak róla.
A papírforma persze bejött. Első nap jöttek a fröcsögő gonoszok, akik szerint az egész cikk kamu, nincs ember, aki haza akarna menni Magyarországra és a cikk egyértelműen Fidesz propaganda.
Olvasva a kommenteket azt éreztem, hogy ez most nem fáj, nem bánt. Mert tudom, hogy én valódi vagyok, és nem a Fidesz bérelt fel rá, hogy hazamegyek. Aki nem tudja elképzelni, hogy valakinek nem Anglia a világ közepe és minden helyek legjobbika, azt nagyon sajnálom, mert teljes önáltatásban él. Nincs legjobb döntés, nincs legjobb hely és nincs tökéletes ország. Ebbe pedig belefér az is, hogy van aki Nepálban érzi jól magát, van aki Brazíliába vágyik és van aki haza, Magyarországra. Ha van, aki ezt nem fogja fel, az róla állít ki bizonyítványt, nem rólam.
Másnapra azonban megérkeztek a lágyabb hangú emberek is - akik megértették, amiről a cikk szól. (ŐK egyébként mindig, minden cikk kapcsán 24 óra elteltével írnak csak.) Mert igenis sokan éreznek hasonlóképp, mint én. . Mert azt is hiba lenne gondolni, hogy külföldön minden automatikusan jobb. Ez pont úgy nem igaz, mint ahogyan az sem, hogy külföldön mindenki jobban él.
Persze az egy kicsit szíven ütött, amikor azt írták, hogy "tönkreteszem a gyerekeimet" - mert nyilván a gyerekek jóléte, testi-lelki egészsége igenis központi kérdés nálunk. Meg is kérdeztem gyorsan a lányaimtól, hogy ők mit gondolnak erről. A 12 éves csak legyintett: ugyan anya, ha egy költözés tönkretenne minket, akkor mi már régen tönkrementünk. A kicsi meg szó szerint röhögött, közölve, hogy igen, Spanyolországban, amikor a medencés házban laktunk és minden nap suli után ment úszni, az tényleg nagyon tönkretette őt. Másnak is kívánja ezt a nyomort.
Persze, hangsúlyozom - ez nem azt jelenti, hogy jó nekik a költözés. De azt igen, hogy nem sokkoló, mert átélték párszor és megtapasztalták, hogy ez nem a világvége, sőt meglepően jó és izgalmas dolgok sülhetnek ki belőle. Nyilván más először útnak indulni és nagyon más ötödszörre. De azt gondolom, hogy ha rossz lenne nekik, azt látnám rajtuk.
Persze tudom, hogy nekik még kevesebb fogalmuk van arról, mi vár rájuk, mint nekünk. Nyilván szoktunk beszélni Magyarországról és tudják, hogy több lesz a házifeladat, meg a dolgozat, de azt is, hogy Magyarországon simán lehet olyan államelnök, aki ellopta valakinek a dolgozatát és azt is, hogy röhejesen sok stadion épül mostanság arrafelé. De Magyarország nem csak ez. Van ott nagymama, van ott sok barát, rózsa alakú fagyi, Balaton és brutál hosszú, forró nyári szünet.
Tudják, hogy az életünk más lesz - de hogy ez hosszú távon előnyükre vágyik majd, vagy épp ellenkezőleg, arról fogalmuk sincsen. Mi sem.De bakker, amikor Angliába jöttünk, akkor se tudtuk, hogy milyen lesz. Minden költözés, iskolaváltás, új munkahely ugrás az ismeretlenbe. A változás az élet maga. Mi talán egy kicsit többet élünk, mint mások és ez bizony néha a kívántnál több stresszel jár. De azért megyünk, mert szeretünk menni. Nem beszélek rá senkit - de nekünk eddig jó.

Szeretem visszaolvasni a blogom régi bejegyzéseit. Annyi sok emlék, érzelem felbukkan közben, amit nyilván rég elsodort volna az élet, ha nem örökítem meg. Ezért is nehéz abbahagyni a blogírást (bár időnként fel-felmerül bennem) mert jó dolog látni, hogy mennyi mindent éltünk át. Persze tudom, meg lehet ezt írni a nyilvánosság bevonása nélkül is - de valójában még ez is jó. Hogy ti, ismerős-ismeretlenek olvastok.

Most csak azt akarom megírni, hogy milyen boldogan jöttem hazafelé ma matekóráról. Hogy ezt ne feledjem el, mert fontos dolog. A boldogság mindig fontos. Pedig nincs sok ok az örömre, holnap geometria vizsga (nehéz anyag) és inkább szoronganom kellene, meg tanulni, semmiképp nem blogot írni. De a boldogság, az a felszabadult érzés, ami elöntött, most kisöpör minden rosszat.
Mert nekem szeptember óta a csütörtök a hét fénypontja. A matekóra. Jövök ilyenkor haza a házifeladattal a táskámban, és alig várom már, hogy nekiláthassak. Hogy elővehessem a feladatokat, hogy megoldjam a rejtélyeket, amiket tudom, korábban undorral löktem volna félre. Matek, brrr. Most meg: matek, jippi.
Ültem ma is az órán, és egy kúp térfogatát kellett kiszámolni, de nem volt meg hozzá egy csomó adat, és csak ültem és ültem, és törtem a fejem, hogyan is kéne megcsinálni, és egyszer csak megláttam, mi a megoldás és egyszerűen szuper volt érezni, hogy megy ez nekem. Hogy nincs mitől félni, mert ez a matekot értők társasága, nem olyan kaszt, ahová én nem juthatok soha be. Nyilván ezt a matektagozatos ismerőseim nem fogják érteni, de nekem olyan most, mintha amikor egy születése óta vak ember hirtelen meglátja, milyen szép is a világ. Persze, nem akarok túlozni, de a helyzet az, hogy ha maradnánk, akkor isten bizony jövőre a science GCSE-re is elmennék, hogy egy újabb tabus-rémálom is lerombolódjon a fejemben. Van egy olyan érzésem, hogy azt is nagyon tudnám élvezni.
Ez az elmegyünk-elköltözünk érzés viszont nagyon más, mint két éve volt, amikor Spanyolországba készültünk. Akkor úgy éreztem, hogy a szívem szakad bele, hogy itt kell hagynom ezt az országot, mert ez milyen csúf és végleges döntés (közben meg dehogy volt az) és igyekeztem az utolsó pillanatokat is kiélvezni. Jártam a várost vérző szívvel, keserédesen (mert azért persze annak is örültem, hogy megyünk.) és minden kis követ, régi helyet végigsimogattam könnyes szemmel.
Most meg úgy érzem, hogy ennek itt a vége és ez így tökéletes. Nincs bennem hiányérzet, nincs fájdalom, sóvárgás, hogy még ezt is kellett volna csinálni, és hogy jajj, oda nem jutottam el.
Persze igyekszem minél több dolgot hazamenteni az angol életünkből, ami abban nyilvánul meg, hogy eszeveszett vásárlási lázban égek. Igyekszem minden olyasmivel bespájzolni, amit majd nem kapok otthon. Vagy nem ilyen áron. Gyűlnek hát a csetreszek, ami azért így a dobozolás környékén nem feltétlen okos dolog. De aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy most befér a csomagba, végül is a költözés végső árában már nem számít, hogy 100 vagy 101 dobozunk van. Otthon meg milyen nagyon fogok örülni annak, hogy megvan már a lányok színházba járó ruhája, vagy hogy vettem pár szélforgót a kertbe akciósan. A férjem szerint úgy gyűjtögetek, mintha azt gondolnám, hogy a harmadik világba megyünk, ahol nincsenek is boltok. És lehet, hogy akciós itt a körömlakk, de biztos, hogy erre tényleg szükségem is lesz? És biztos, hogy most akarom megvenni azokat a dolgokat, amiket majd hónapok múlva fogok majd használni?
Persze neki is igaza van - de nekem is. Mert hát ne feledjük, hogy mi a Balatonhoz megyünk, ahol mint tudjuk, minden nevetségesen drága. És hogy itt a strandpapucsot most egy fontért veszem, ami 370 Ft, de a Balcsinál biztos, hogy minimum egy ezrest kellene érte kipengetnem.
Mindenesetre a szállítási útvonalat már kidolgoztam későbbre is - az amazonon otthonról is megrendelhetek bármit, azt majd kiszállítják az unokahúgomhoz, ő pedig majd csomagküldővel elküldi, ha összejön egy dobozni. Merthogy a magyar posta nemcsak baromi drága, de megbízhatatlan is. Múltkor Borsinak rendeltem pár speciális finomságot Magyarországról (amit itt nem lehet kapni) egy aprócska doboz több, mint tízezer forintért jött meg. Ehhez képest a csomagküldő háztól házig egy tízkilósat visz fele ennyiért. Abba pedig jó sok minden befér. Én pedig eldöntöttem, sok dologról nem akarok lemondani, amit itt megszoktam-megszerettem. Újságok, könyvek, játékok - de persze főként nem is az anyagi javak a fontosak.
Ahogy a férjemmel megállapítottuk, a magyar tévéműsor rémes - és inkább néznénk otthon is az angolt. Szerencsére ez nem megoldhatatlan, szóval az előfizetést tuti, hogy visszük magunkkal, csak még egy parabola antennát kell vennünk. Vicces, mert korábban azt gondoltam, hogy sznobok, akik azt mondják, hogy mennyivel jobb eredeti nyelven nézni valamit, mint magyar szinkronnal (mikor az utóbbi, ugye tudjuk, világhírű) de most már én is ezt a vonalat erősítem. El se tudom képzelni, hogy a kedvenc sorozataim hirtelen magyarul beszéljenek - azt meg még kevésbé, hogy fél-egy évet is várjak vele, hogy hazakeveredjen. (Ha egyáltalán.)
Sokat gondolkodtunk ám, hogy megérte-e visszajönni, nem lett volna-e jobb rögtön Spanyolországból hazacuccolni, de igazából egyikünk sem bánja, hogy így alakult. Nem mintha tökéletes év lenne mögöttünk. Zsolt még mindig nem egészséges, még mindig zajlanak a vizsgálatok és még mindig nincs diagnózis, hogy mi a fene történik vele, noha egyre több rút dolgot zártak már ki. Ám azt sajnos még mindig senki sem tudja megmondani, hogy akkor mi is van vele, és mit is kellene csinálnunk, hogy teljesen felépüljön. Mivel ez már január óta tart, nem tagadom, ez elég komoly teher már a lelkünkön is.
Ehhez képest a tény, hogy elkezdtünk pakolni, már igazán nem stresszforrás. Lassan megint dobozok terítik be a lakást, nő a káosz - és a feszültség is egy hangyabokányit, mert legyünk őszinték, a költözés nem gyerekbarát project, nekünk meg itt ugyebár nincs kihez leadni a csemetéket pár napra, hogy mi hatékonyabbak lehessünk. Kapkodunk ide, oda, két doboz közt mosok, főzök, takarítok - és persze dolgozok is, hiszen a költözésre már sehol nem is akarok hivatkozni. Röhejes minden évben előadni ugyanazt a műsort, meg felesleges is, hiszen az a pár óra, amíg írok, voltaképp még jót is tesz a lelkemnek. Meg aztán azt is tudom, hogy most tudom még igazán megírni, milyen jó helyeken jártunk - ha nem teszem, ezek elvesznek az emlékekben, pedig olyan jó, hogy néha visszalapozok a blogban és azt látom, hogy milyen klassz helyen jártunk, igaz, azt is tudom, hogy ezeknek a bejegyzéseknek van a legkisebb látogatottsága. (Mondjuk megértem, nevesincs kis kastélyok ezek, az esélye annak, hogy valaki Magyarországról pont ezeket akarja megnézni és nem a hivatalos, nagy szépségeket, voltaképp elenyésző.)
De ez mind nem fontos. Ami lényeges, az a felfokozott, boldog várakozás, amit Magyarországra gondolva érzek. Hogy egy országban legyenek már a holmijaim, ne ezerfelé. Várom a forró balatoni szelet, a moszatos-iszapos édesvíz aromáját, ami a tóból árad és azt a klórosat is, ami a strandokon van. De várom az őszt is, a levélhullást, a dértől megcsípett sütőtökök aromáját és persze a hó illatát. Különösen az utóbbit. Elkezdtem egy magyar ötvenes listát is összeállítani, hová akarom elvinni a gyerekeket, milyen jó helyeket akarom, hogy lássanak. Mert az biztos, hogy valami nagyon átkattant bennünk, és most már el se tudom képzelni, hogy négy fal között töltsünk egy hétvégét, új felfedezés nélkül. És ne tagadjuk, szépségből Magyarországon is bőven akad, amit muszáj látni.
Ja, és hozzáteszem, nincs illúzióm. Pontosan tudom, hogy nagyon-nagyon fog hiányozni Anglia és időnként ettől szenvedni fogok, mint egy kutya. Mert Spanyolország is hiányzik. Nagyon. De azt hiszem ezen nem lehet segíteni. Ez a hátránya annak, ha az ember hosszan él egy helyen - ott hagy a szívéből egy darabot, és többé sehol sem lesz igazán és 100%-ig tökéletes az élete, mert mindig tudni fogja, hogy van egy másik hely, ami tök másmilyen módon csodálatos.

Kis mérleg arról, mi az, ami nagyon fog hiányozni, ha elmegyünk, és mi az, amit viszont Magyarországról hiányzik és nagyon örülök neki, hogy amikor hazamegyek, akkor lesz. A teljesség igénye nélkül, nem említve a barátokat, rokonokat, ismerősöket. Mert azok mindenütt vannak és mindenhol hiányozni fog valaki most már. 

Dolgok, amiket nagyon várok Magyarországról:

- Dohszag
Az a hűvös, dohos pinceillat, ami a belvárosi házak pincéjéből árad. Ha találok egy jó helyet, képes vagyok percekig ott állni és inhalálni.
- A hóesés
Mióta elköltöztünk egyszer láttunk csak havat, akkor is csak pár napra. Bende még alig volt egy éves (most négy), tehát ő nem is emlékszik rá, csak könyvekben és filmekben látta, milyen is a hóesés. A lányok őszintén irigyelnek mindenkit, aki hógolyózhatott az elmúlt években. Mert hogy jó volt ugyan tavaly a tengerparti, pálmafás karácsony is - de hát... valljuk be, a hó hiányzott.
- Az epres stand
Na, nem mintha itt nem lenne eper, esszük is. De van a Hunyadi téri piacon egy asztal, ahol tavasszal csak és kizárólag epret árulnak. Legalább 5-6 különféle epret lehet ott kapni. Van ananász illatú, aprószemű, hatalmas kerek, meg sokféle más is. Már messziről lehet érezni az eprek illatát, és ez valami isteni. Nem tart sokáig ez az árusítás, hiszen a szabadföldi eper szezonja nem hosszú. De abban az időszakban öröm arrafelé sétálni.
- Az estig tartó munka
Igen, ez gondolom nem teljesen érthető. De az a helyzet, hogy ugyan dolgozom én, és persze gyakran ez éjszakába nyúlik itt is, de annak idején, amikor a szerkesztőségben lapzárta idején néha egész sokáig benn kellett maradni, az jó volt. Meg persze rossz is, értitek, mert hát az ember menne haza - de közben meg jó is, mert hát imádtam a munkám és jó érzés volt olyan szenvedélyesen csinálni, hogy eszembe se jutott lerakni a lantot, és élveztem, hogy belevethetem magam a fejem búbjáig. Alapvetően nagyon várom, hogy végre újra emberek között dolgozhassak, ne csak egyedül, itthon, a négy fal között. Igen, akár estig is, mert megvan annak is a varázsa.
- Az interjúk
Igen, lehet újságíróskodni távolról is. És igen, lehet Skype-on is interjúkat csinálni. De nem mindenkivel. A szakértőknek egyszerűbb a telefon, és bevallom gyakran nekem is. De ha egy emberi sorsról akarok írni, akkor nekem látnom kell a másikat, az apró gesztusait, a kimondatlan, elharapott félmondatait, az arcjátékát és az auráját. Ezt meg csak személyesen lehet.
- A tanulás
Jó, tudom, most is tanulok, és ez a matekérettségire való felkészülés életem egyik legjobb ötlete volt. Még nem tettem le, de egész évben folyamatosan azt tapasztaltam, hogy képes vagyok erre is. Hogy azzal ellentétben, amit hittem, nem vagyok tök hülye matekból. De az igazi szerelmem azért nem a matek, hanem a művészet és eldöntöttem, hogy otthon elvégzek egy festménybecsüs tanfolyamot. Egyrészt mert érdekel, másrészt mert amikor az egyetemen ezt a 19-20-ik századi festészetet vettük én már Bíborkámmal voltam otthon, és bár bejártam, csináltam, levizsgáztam - érthető módon már nem fókuszáltam rá annyira, mint korábban a középkorra. Pedig hát ez egy olyan jó és izgalmas témakör. Nyelvtanfolyamot is néztem már ki magamnak - ez is olyan luxus, ami errefelé nincs, otthon meg minden sarkon van egy nyelviskola.
- Kávéházak
Az egyik legnagyobb bánatom, hogy itt a környéken nincs olyan kávéház, ahová be lehetne ülni dumálni valakivel. Tehát nincs olyan, hogy egy anyukával összecimbizünk, dumálnánk és iszunk reggel egy kávét. Vagy teát, na. Mert errefelé nincs ilyen hely. Van sok kis bolt, zöldséges és pár gyorsétkezde is, de ilyenkor délelőtt még azok sincsenek nyitva. Persze bebuszozhatok a citybe és ott van Starbucks és Costa is, szóval azért a műfaj létezik, de azok meg olyan egyenkaját-piát kinálnak. A budapesti kis kávéhzázak viszont mind-mind másfélék. Más ételt kínálnak, más kávét mint a szomszédjuk.
- A menza
Ez csúnya, önző szempont, tudom. De nekem azért Budapesten nagy könnyebbség volt, hogy az iskolában ebédet adtak a gyerekeimnek, méghozzá meleget. Így amikor délután hazajöttek, akkor elég volt egy szendvicset adni nekik és aztán némi könnyű vacsorát. De alapvetően tudtam, hogy különösen egy óvodás esetében már túlvannak a napi játszótéri tomboláson, délutáni alváson, és a tápláló ebéden. Itt úgy van, hogy Bende hazaér délben, Borsi 3-kor, Bíbor 4-kor - és napközben csak szendót esznek, mert itt a hideg ebéd a divat. Tehát nekem kell minden meleg és tápláló ételt eléjük rakni, és valójában egész délután folyamatosan főzök és etetek. Mivel emellett dolgoznom is kell itthon, nem könnyű az idővel zsonglőrködni.
- Anna, Peti és Gergő
Na, nem mintha Bartos Erika könyveiből itt ne kapnék óriási adagot. Bende imádja, így szinte minden nap előkerül. De hát ez egy magyar mese és a történetek többségét egyszerűen nem lehet átültetni Angliára. Persze sütünk együtt palacsintát meg gyúrunk szilvásgombócot, de nincs troli, libegő, Medvefarm és egy csomó olyan dolog, amit annak idején a lányokkal mind-mind végigcsináltunk. Mint minden budapesti család. Nekik a könyvben szereplő összes helyszín ismerős - Bendének viszont nem. Neki csak mese, ami a lányoknak valóság. Márpedig arról lehet ugyan vitatkozni, hogy értékes irodalom-e az Anna-Peti-Gergő, de az tény, hogy a gyerekek szeretik és nem véletlenül. Azért, mert róluk szól. Alig várom már, hogy Bende is átélhesse ezt a rácsodálkozást.
- A szülinapi bulik
Tudom, ebből a szempontból rossz környéken élünk, de errefelé nem szokás a gyereknek szülinapi partit szervezni. Éles ellentétben áll ez azzal, hogy annak idején, amikor a lányok oviba jártak, ritkán telt el gy hétvége, hogy sehová nem voltunk épp hivatalosak. Előfordult a heti kettő, sőt három is. Ami mondjuk a másik véglet, és nem mondom, állani fárasztó volt azt is végigcsinálni. De ez se jó így.  Arról nem is beszélve, hogy milyen összetartó, jó ovis szülői társaság jött össze ezeken a hétvégéken. Itt ilyen sincsen. Hiányzik.
- Belvárosi pezsgés
Ne feledjük, Budapest főváros. Tehát csomó olyan izgalmas programot kínál, amit Coventrytől nem kérhetek számon. Itt egy színház van - ott meg több tucat, itt egy mozi, ott rengeteg. És igen, most már nagyobbacskák a csajok és el lehetne menni velük pár felnőtt-előadásra is. De szerintem eljönnének Bendével még a bábszínházba is. Meg gyerekelőadásra, meg kakaó koncertre, meg Halázs Juditra és Szalóki Ágira, vagy a Pozsonyi Pagonyba egy Bogyó és babócás diavetítésre.Operaházba, balettre, komolyzenei koncertre. Szóval bárhová, merthogy Budapesten azért minden van, és ha nincs, akkor majd előbb-utóbb megérkezik.
- Éttermek
Nem mondom, itt is elmegyünk időnként - de azért az nem az igazi. Néha ugyan meglepően finomakat is ki lehet fogni - de azért az "alapéttermek" (ami nem Michlein, nem többcsillagos, nem méregdrága) alapvetően a pie-párolt zöldség-sült krumpli szentháromságban utazik, ami azért eléggé unalmas. A magyar éttermek többsége ennél jóval izgalmasabb és nagyobb választékkal operál, arról nem is beszélve, hogy jóval olcsóbban.
- Cukrászda
Az én családom nincs oda a muffinokért. Ez van, bevallom. És én ugyan eleszegetem a cukros-vajas tortákat, azért a Daubner E80-as tortájával vetekedően finomat itt még nem ettem. Mondjuk jó cukrászdát találni otthon sem könnyű, mert ott is egyre több az egyenízű, műanyag vacak - de azért vannak kivételek, ahol igazi kulináris csemegéket találhat az ember, nem is kevesen.
- Zenetanulás
A zenetanulás ahogy én látom errefelé drága és nem olyan hatékony, mint Bartók és Kodály hazájában. Erre nyugodtan büszkék lehetünk. Szerintem Magyarországon nincs olyan iskola, ahol ne lenne zeneoktatás (legalábbis Budapesten biztos) ráadásul külön zeneiskolák is vannak. Mondjuk a kötelező szolfézs, amit emellé raknak sok gyerek életét megkeseríti, de hát ezt a pirulát le kell nyelni. Bevallom, alig várom, hogy a gyerekeim végre újra rendes zenei oktatásban részesülhessenek. És ők is így vannak vele.
- A kontinens
Anglia szigetország, és sok szempontból zárt a kultúrája. A tévében alig látni mást, csak angol és amerikai filmeket, sztárokat. Márpedig egy jó francia filmnapok, egy dán kis művészfilm, vagy épp egy török milyen izgalmas tud lenni. És otthon, ez a tévében is van, de művészmozikba is el lehet menni, meg vannak fesztiválok, filmnapok is. (Nyilván itt is, de nem Coventryben.) Arról nem is beszélve, hogy milyen könnyű kocsival elindulni, és kiugrani a bécsi adventi vásárba, vagy Horvátországba egy hosszú hétvégére, esetleg Olaszországba. Nem kell repülőre szállni, becsekkolni és tervezni. Magyarország ráadásul Európa közepén van - minden irányba el lehet indulni.
- A saját lakás
Szeretem ezt a kis lakást, amiben lakunk. Világos, jó elrendezésű - csupa olyan erény, amivel a mi otthoni lakásunk nem büszkélkedhet. De hát a bérelt az nem saját, nem alakíthatja az ember kedve szerint. A szőnyegpadló utálatos dolog, a fürdőszobában meg egyenesen elmebaj. Az meg, hogy bútorozottan vettük ki egyre inkább zavar, én teljesen máshogy rendeztem volna be. Jobb híján minden kreatív energiánkat most az otthoni átalakításába öljük, és nagyon várjuk már, hogy nekikezdhessünk. (Nagyobb persze nem lesz, és világosabb sem. De legalább oda verhetek szöget, ahová akarok, és vizes lábbal is kiléphetek a kádból!)


Ami hiányozni fog, ha hazamegyünk:
- A reggeli virágillat
Fura módon az összes eddigi lakhelyünk közül Coventryben van a legjobb levegő. Ezt nem übereli sem a Balaton, sem a spanyol tengerpart. Egyik helyen sem éreztem ezt a hihetetlen friss, pormentes üdeséget, amit itt. Az mondjuk már bónusz, hogy az iskola udvara tele van orgonával és már messziről érzem a virágillatot.
- A 9-es iskolakezdés
Szerintem ez egy zseniális dolog. A két kicsi 8-kor ébred, és mivel közel a suli, ebbe még a kényelmes, kiadós reggeli is belefér.
- A "lunchbox"
Borsi a maga kis diétájával itt egyáltalán nem számít különlegesnek. Mert hát nem ő az egyetlen, aki viszi magával az ételt, hanem átlagosan a gyerekek fele. Azt meg, hogy kinek, mi van a kis táskájában, nem nagyon nézik a gyerekek. Tehát nincs az a rácsodálkozás, kérdés, hogy ő miért más, miért eszik mást. Nem téma. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon azért elég macerás azt elintézni, hogy a gyerek felmentést kapjon az iskolai ebédelés alól. Kellett hozzá annak idején kórházi igazolás, háziorvosi papír, ÁNTSZ engedély, külön evőeszközök, tányér (amit persze soha nem látott a gyerek). Pedig hát mint itt Angliában is látszik, ez azért nem olyan eszméletlen bonyolult és kivitelezhetetlen dolog, mint ahogyan otthon megpróbálják beállítani, és tudom, hallom, sok embernek lenne igénye rá, különösen ha mondjuk vega vagy paleo a család, vagy egyszerűen csak nem elégedettek a menzakoszttal.
- A politikamentesség
Nem számít, hogy ki, merre húz: a politika Magyarországon sok embert tesz ingerültté. Persze a hírek ide is eljutnak, de általában az indulat nagyja lekopik róla, mire ideér. Márpedig az is épp elegendő. Gyakran az az érzésem, hogy Magyarországon mesterségesen keltik az indulatokat, hogy elfoglalja magát a nyilvánvaló idiótaságokkal a nép, hogy ne legyen ideje-ereje az igazán lényeges dolgokkal foglalkozni. Szinte biztos vagyok benne, hogy az itteni nyugalmunk gyakran vissza fogom sírni.
- A National Trust
Emlékszem arra, hogy Budapesten gyakran szenvedtünk amiatt a hétvége közeledtével, hogy hová is kiránduljunk, mit csináljunk. Nem mintha ne lett volna millió program, de a legtöbbre meg kellett volna venni már hetekkel előtte a jegyet, vagy messze volt, ha későn keltünk, vagy fogalmunk sem volt róla, hogy mi vár ott minket. Nekünk a National Trust azért jó, mert kaptunk egy könyvet hozzá, ahol mint az 500 helyszín benne van, és sok meglepően közel hozzánk. Szóval nem kell keresgélni - adott. Mindegyik szép, gondosan karbantartott, érdekes programokat kínál - ráadásul már nem kell érte fizetni.

- A tiszta WC-k
Aki sokat utazik, az megérti a gondom. Nincs annál rosszabb, amikor két órát autózik az ember, kiszáll a kocsiból, pisilni menne - és nincs olyan hely, ahol ezt megtenné. Most üljön be csak azért kávézni, ebédelni? Vagy kérezkedjen be? Vagy próbáljon meg belógni? Ha van nyilvános WC, az általában irdatlan mocskos - WC papír meg szinte sehol nincs, tehát 2-3 csomag papírzsepi két lánygyerekkel elindulva alapvető táska-tartozék. Ez a gond azért Angliában eléggé ismeretlen - valahogy itt minden turistákat vonzó helyen gondolnak rá, hogy az emberek pisilnek és ezen senki nincsen meglepve. Van benne WC papír, papírtörlő, szappan és óránként, vagy még gyakrabban takarítják, szóval az ember nem érzi, hogy azért most nagyon undis helyre került. (Kivéve a Buckhingam Palotában, ahol nincs lehetőség a pisilésre, nem is értem miért nem lehet ezt ott is megoldani, még akkor is, ha az a királynő palotája, hát ő is pisil, nekem ne mondja senki, hogy nem!)
-Az "egyfontos"
Amikor először kijöttünk, akkor teljesen elvarázsolt, hogy milyen olcsón lehet itt, Angliában dolgokat beszerezni. Mostanra persze erősen megkopott a vásárlás varázsa, de azért azt sejtem, hogy vissza fogom még sírni, hogy itt egy fontért (370 Ft) tudok venni Domestos toalettkacsát, Johnson's popsitörlőt (mindig jól jön ám), 100 lapos csíkos füzetet, jó minőségű hajkefét, tortaszedő lapátot hat kis desszertvillával és millió szezonális apróságot. Halloween, karácsony, húsvét - az egész házat kidekorálom az ott található dolgokból, amik többsége olyan jó minőségű, hogy évek múlva is simán elő lehet venni. Most épp a kertfelújítási szezon van - be is tankoltunk egy csomó apróságból, a kertitörpétől kezdve a lépőkövekig, az ágyásokat elválasztó kerítéstől a napelemes szitakötőn át a szélcsengőig. Igen, tudom, nem feltétlen fontos kellékei ezek egy kertnek, de ahol három gyerek van, ott azért ezekre felmerül az igény - és a balatoni boltokban ezek az apróságok is ezer forintnál kezdődnek, ami azért az itteni ár fájdalmas többszöröse.
- Az amazon
Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy bármit, de bármit megtalálok rajta, méghozzá azonnal és olcsón, hogy fogalmam sincsen, hogyan fogok tudni élni nélküle. Szerintem egy dolgozó anyának, akinek nincs ideje órákon át böngészni a boltokat meg járkálni minden vacak után tényleg áldás az amazon. Egy természettudományos projecthez átlátszó lufit kerestem, és múlt héten voltam is a belvárosban, szóval be tudtam menni pár boltba - de mindenütt csak fehér volt, meg persze színes. De nekem csak az átlátszó jó. A megoldás két kattintás, 3 font/20 darab és két napon belül itt van, nulla postaköltséggel. Könyvek mind 20-30%-kal olcsóbban (Vagy még ennél is kedvezőbb áron), de múltkor 12 félliteres festéket vettem 2000 Ft-nál kevesebb összegért valami akcióban. (Szerintem ez olyan évekre elegendő mennyiség, még ennyi gyereknél is.) Időnként Lego őrült fiammal szoktunk nézelődni a neten, mit is lehet kapni. Múltkor azt akarta tudni, lehet-e kapni Lego hókotrót. Még soha nem láttam - de persze "amazon bácsi" (ahogyan ő nevezi) ilyet is tart raktáron, szóval meg van már a karácsonyi kívánságlista első darabja.
- A sorban állás
Itt nem vágnak eléd, türelmesen kivárják az emberek a sorukat és soha, senki nem tolakodik. Mintha soha, senki nem sietne. Először furcsa, hogy a megállóhoz közeledve nem kezdik el letiporni az emberek egymást, aztán hozzászokik az ember, hogy akkor is ráér felállni a buszon, ha az már megállt. Vagy hogy a pénztárnál nem kell gyorsan arrébb húzni a beled, nehogy meglincseljenek - nyugodtan elpakolhatod a pénztárcát. Nem néznek rád csúnyán, ha kicsit lassabb vagy. Itt mindenki az. Ezt azért nagyon lehet szeretni.
- A folyamatos dicséret
Ez otthon nem divat. Kész, ezt el kell fogadni. Otthon azt szeretik az iskolákban nézni, mi nincs meg, mi hiányzik - itt meg talán több is a dicséret, mint kellene, ami azért szintén torzítja az ember saját magáról alkotott képét. Bár ha őszinték akarunk lenni, inkább torzuljon a gyerek énképe pozitív irányba, semmint elhiggye magáról, hogy buta és semmire nem képes. Én most azt remélem, hogy az én gyerekeim személyiségben eléggé megerősödve térnek haza, és szorítok, hogy ezt ne nagyon rombolják le otthon. Remélem, hogy ki tudnak, mernek állni magukért - de azt is, hogy nem mennek fejjel a falnak. Nem könnyű megtalálni a határvonalat. Majd igyekszem segíteni nekik és finoman terelgetni őket. De azért alaposan átformálódott az egész családunk világképe, ez nem kérdés.
- Az egyenruha
Lehet szeretni, vagy utálni - nekem nagyban megkönnyíti az életem. Minden nap tudom, mit fog felvenni a gyerek, nincs vita, nincs divatozás, nincs egyénieskedés. A gyerekek is szeretik, mert jelzi az iskolai összetartozást. Szerintem szép is. Tartást ad az embernek, hogy fehér blúz és kosztüm van rajta. Ráadásul olcsó, és elnyűhetetlen. Sokkal kevesebb ruhát veszek azóta, hogy egyenruhában járnak, hiszen másféle csak otthonra kell és hétvégére. Magyarországon jó kis érvágás lesz megint feltölteni csupa csinivel a ruhatárukat. Igaz, egy nagy előnyét látom az egyenruhanélküliségnek is: lényegesen csökkenni fog a vasalnivaló, mert heti 15 ing kivasalása időigényes dolog. (Durván gyűr a szárítógép, nem lehet megúszni a vasalást.) A lányok meg már most arról álmodoznak, milyen jó lesz színes cipőt venni és nem mindig feketét hordani.

Az ember amikor valami baja van, hajlamos azt hinni, hogy teljesen egyedül van vele. Hogy soha, senki így még nem érzett. Pedig hát számunkra, akik külföldön élünk a gondok nagy része közös. Persze vannak tipikus magyar problémák, mint a "hol kapok túrót, mi a neve angolul-franciául-arabul a tejfölnek" de vannak olyan gondolatok is, amelyek sok-sok külföldön élő családot foglalkoztatnak világszerte. Például, hogy mi lesz akkor, ha valami történik a családfenntartóval? Vagy ha kórházba kerül mindkét szülő? Nem baj, ha te még soha nem gondoltál erre - mások már igen. Ezért nekik már megoldásuk is van.

Persze ezek nem kellemes gondolatok. Senki nem szeret a saját halálán spekulálni, de a párjáén se élvezet. De hát vannak dolgok, amikre jobb még tiszta fejjel felkészülni és megtervezni, mit csinál az ember, ha baj történik. Nem azért, mert várja, hogy baj történjen - inkább, hogy akkor se legyen a baj nagyobb, mint amilyen.
Ahhoz, hogy az ember komoly bajba kerüljön, nem kell feltétlenül valami tragédiának és halálesetnek történnie. Maradhat egyedül úgy is egy nő, hogy a férje kilép a kapcsolatból. Ez sem feltétlen könnyebb eset, de megtörténik, minden életkorban. Csak azért, mert most épp a család külföldön tölti az életét, az élet nem áll meg, jönnek a drámák dögivel mindenhol.
Külföldön azonban az átlagosnál is sérülékenyebb az ember. Egyfelől, mert nagyon sok esetben csak egy ember keres pénzt. A másik (általában a feleség) otthon van, vigyáz a gyerekekre, viszi a háztartást. Mivel Nyugat-Európa nagy részén egy fizetésből is meg lehet élni, a gyerekfelügyelet ára viszont a csillagos egeket verdesi, nagyon sok családban így kiszolgáltatott helyzetbe kerül a feleség, ami nyilván alapesetben nem kell, hogy bárkit is zavarjon, de ha baj van, akkor bizony ez problémát okozhat. Ahogyan az is, ha az egyik fél nem tudja, hogy hová és milyen számlákat kell fizetni (mert mindig a másik csinálja) vagy nincs saját bankszámlája.
Ez különösen akkor fordul elő, ha csak az egyik, dolgozó ember beszéli a nyelvet - a másik meg, aki otthon van a gyerekekkel nem tud elmenni nyelvet tanulni, és így egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe sodródik, ami nyilván sem az önbecsülésének, sem a kapcsolatnak hosszú távon nem használ. Ráadásul külföldön élve ha baj van, az mindig sokkal élesebben jelentkezik, hiszen otthon körbeveszi az embert a rokonok-barátok hálója, akik generációk óta ismerik, tapasztalják a rendszert, mindig akad valaki, aki el tudja igazítani az embert, segít neki, befogadja vagy kisegíti. De külföldön ha vannak is magyar ismerősök, előfordulhat, hogy nekik sincsen fogalmuk sem róla, hogy mit kell az adott esetben tenni - mert még soha nem tapasztalták meg. (Ha minden ismerős fiatal, valószínű, még soha nem intéztek temetést, nem tudják hol lehet válóperes ügyvédet találni, mi a formája az érvényes végrendeletnek és a többi.)
Nem találtam olyan magyar blogot, ahol erről a témáról esne szó - ezért külföldi expat nők blogjait nézegettem át arról, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes megtenni, és hogyan készülhet fel az ember arra, amire nyilván nem lehet. De mégiscsak muszáj.

1. Kit kell értesíteni?
Az iskolákban el szokták kérni a "baj esetén értesítendő" személyek listáját, de nyilván az ember nem adja meg Londonban a budapesti nagymama számát (aki nem is beszél angolul) hanem a sajátját, a férjéét, esetleg egy jó barátét, akivel közösen megbíznak egymásban és még ismerik is egymás gyerekeit. De tudja-e bárki, hogy hol éri el az anyukádat akkor, ha mondjuk egy autóbalesetben az egész család kórházba kerül? Gondolom azért szeretnéd, hogy tudjanak róla, ha baj esik - ám mi van akkor, ha te nem vagy olyan állapotban, hogy felhívd őket? A bloggerinák szerint a legjobb megoldás, ha a hűtőre teszel egy nagy papírt, ráírva a baj esetén OTTHON értesítendő emberek telefonszámát, Skype nevét, egyéb elérhetőségét, ezzel a felirattal: "if anything happens ring my mother/brother..."

2. Mi legyen a gyerekkel?
Vannak országok, ahol ha bármi történik a szülőkkel, a gyerek automatikusan gyámság alá kerül. Ez nyilván nem ideális helyzet, és meglehetősen traumatikus is lehet a gyerek számára, (Különösen, ha nem beszéli még a nyelvet) tehát jobb ezt megelőzni. Érdemes egy jó barátnál (akinek a száma mindenhol le van adva) hagyni egy nyilatkozatot arról, hogy baj esetén hozzá kerülhet a gyerek ideiglenesen, ameddig az a rokon, akit gyámul kiszemeltünk megérkezik otthonról. Érdemes erről egy papírt otthon is biztonságba helyezni, a kinti barátnál is és az otthoni rokonnál (barátnál) is - mindkét nyelven! Ha igazán biztosra akarunk menni, akkor egy közjegyző vagy egy ügyvéd segítségét is kérhetjük ebben, hiszen ő tudja pontosan, hogy ennek milyen jogi formája kell, hogy legyen.
Azt is érdemes persze végiggondolni, mit szeretnél, ha te esetleg hetekre-hónapokra kórházban rekedsz. Mi történjen a gyerekekkel? Van-e valaki, aki kinn tud maradni vele (hogy tovább járhasson suliba, látogathasson téged a kórházban) vagy jobbnak látod, ha hazamegy és a nagymama vigyáz rá. Ki tudjátok-e fizetni a lakást, ha nincs aki addig dolgozik és pénzt keres?

3. Vigyázz az irataidra!
Ha az ember egy országban él, már akkor is többfióknyi irata gyűlik fel - több országnál ez a többszörös papírmunkát jelent. Nyilván az egész családnak megvan az útlevele, személyije, TAJ-kártyája, adóazonosító száma, lakcímkártyája. Ha csak nem adtad fel teljesen a magyar életed, akkor ezekre bizony vigyázni kell, mert ha elvesznek, vagy épp nem találod, akkor rengeteg ügyintézés vár rád, ami nyilván ha épp baj van, akkor különösen nem hiányzik. Fontos, hogy tudd, hol vannak ezek a papírok. Ne csak úgy körülbelül, mert mindig a férjed intézi, hanem pontosan, álmodból is felkeltve. És ami még fontosabb, hogy ezekről legyen fénymásolatod is. És ne csak a fiókban, de otthon, a nagymamánál (vagy a gyámnál, vagy akárki megbízhatónál is). Ha például az éjszaka közepén a világ végén baleset ér, vagy tűzesetbe keveredsz, akkor legyen valaki, akit fel tudsz hívni és be tudja diktálni a legfontosabb adatokat, számokat a hivatalos szerveknek. Ez sok-sok órányi ügyintézést spórolhat.

3. Van pénzed?
Felnőtt ember vagy - legyen saját bankszámlád, saját pénzed. Akkor is, ha nincs saját kereseted ás akkor is, ha macerás ezt elintézni és úgy érzed, nincs is rá szükséged. Bármi, de tényleg bármi történhet egy kapcsolatban, vagy a pároddal. Tudd, hogy hol van a pénzetek, melyik banknál, milyen bankszámlán (vagy bankszámlákon) és legyen hozzáférésed. Tudd azt is, hogy mit, hová kell utalni - hogyan kell intézni a vízszámlát, az adót, ne történhessen meg, hogy pár hónap múlva kikapcsolják az áramot, mert még soha életedben nem intéztél elektronikus utalást és eszedbe se jutott, hogy ezt is kellene csinálni. Egyszerűen ültesd le az ügyintézésért felelős párod egy darab papír elé és mond meg neki, hogy mindent, de mindent írjon le, amit tudnod kell. Jelszavakat, utalási módszereket, bankszámlaszámokat, telebank kódot. Nyilván utálni fogja ezt a macerát, de jobban fogsz aludni, ha ez meg van.

4. Mindig legyen B terved!
Nem számít, hogy milyen jó az élet - annyi pénzed mindig legyen, hogy haza tudj menni a gyerekekkel együtt. Azt is döntsd el, hogy hová mész haza ebben az esetben. Kibírsz anyádéknál akár fél évet is - vagy inkább laknál a testvérednél? Amikor az ember pánikba esik, vagy gyászol, nem gondolkodik tisztán. Ezért ezeket a dolgokat most gondold végig, tiszta fejjel. Mi legyen a gyerekekkel? Ha a férjed hirtelen kiesik a képből, el tudod magad tartani? Akarsz-e akkor is kinn maradni, nélküle vagy inkább hazamennél? A gyerekeknek mi lenne a jobb? Maradni a megszokott suliban vagy inkább mindent újrakezdeni máshol? Otthon lesz-e aki segít neked, vagy azok a kapcsolatok már mind elsorvadtak? Hol kapsz több segélyt? Ha van háziállatod, haza tudod vinni magaddal?

5. Gondolj a legrosszabbra is!
Na, mondjuk ez az a téma, amivel aztán végképp senki nem akar foglalkozni, de sajnos nincs ehhez túl fiatal életkor. Persze nehéz terveket szőni halálunk esetére, de mégiscsak okosabb ezeket elrendezni, mint aztán később kapkodni. Sok országban speciális végrendeletet kell csináltatni (pl. a Közel-Keleten csak az adott ország nyelvén érvényes) de megeshet, hogy az élettársak semmire nem jogosultak. Ahol az apa engedélye kell ahhoz, hogy a gyerek átlépje a határt, ott bizony előfordulhat, hogy az anya ott ragad egy idegen országban, ahol nem szeretne. De bizony még a legcivilizáltabb országban is fennakadást okozhat, ha eddig apa nevére érkezett a gyerektartás vagy az adóvisszatérítés és ő most már nincs. De érdemes olyan dolgokat is végiggondolni, mint hogy hol legyen a temetés? Nyilván van az emberben egy "hazai földben nyugodna" vágy, és ez az otthon maradottaknak nyilván megnyugtató érzés is lenne - de egyrészt egy holttest szállítása elég drága mulatság, másrészt végig kell gondolnod, hogy te és a családod vajon hol lesztek a temetés után? Ha külföldön maradtok, akkor lehet, hogy a fájdalmas messzeségbe került sír újabb bánatot okoz. De ha csak átmeneti állomás a hely, ahol laktok, akkor lehet, hogy nem érdemes egy ilyen fontos dologgal odakötni   magatok. Ha nincs túl sok pénzed, az is szempont lehet, hogy sok önkormányzat ad temetési támogatást a rászorulóknak - de egy másik országban történő temetést nyilván nem fognak támogatni.

Tegnap sírtam. Olyan hevesen és olyan fájdalmasan, ahogyan már régen nem. Mert hát néha nehéz az élet. A külföldi élet meg még nehezebb. Nem feltétlenül persze és nem mindig - de amikor minden összejön, akkor azért az jobban tud fájni másutt.

Nekünk most pedig kicsit összejött. Leginkább azért, mert a férjem beteg lett pár hónapja, amiről nem is nagyon akarok írni, mert nem is ez a lényeg, meg úgy tűnik, hogy végre a lábadozás útjára is lépett és már kifele jön a betegségből. De azért kemény időszakon vagyunk túl, ráadásul még nem tudjuk, mikor jön a vége, mindenféle vizsgálatok várnak még rá, és ennek részeként egy gyomortükrözésre is szükség volt, ami már önmagában sem éppen boldogító, de hát, hogy még nehezebb legyen, 8.15-re hívták be a kórházba. Ahová természetesen nem mehet egyedül és nem mehet kocsival sem, hiszen ő nem vezethet. Az, hogy én elkísérjem, szóba se jöhetett, hiszen 9-re mennek a gyerekek suliba, hamarabb vinni őket nem lehet, később sem. Ráadásul külön mondták, hogy el sem engedik, ha nincs aki érte jöjjön, mert rosszul lehet útközben és hát különben is jó valaki, aki vele van.
Nyilván mennék vele. Mennék vele bárhová, és nem csak azért, mert 14 éve azt mondtam, hogy "jóban rosszban, egészségben, gazdagságban" hanem azért is, mert tényleg úgy éreztem, hogy ott a helyem mellette és hogy nem csak neki, de nekem is jó lenne vele lenni.
De hát nem lehetett.
És valahogy minden olyan megoldhatatlannak és kuszának tűnt. És azt éreztem, hogy bezzeg, ha otthon lennénk, akkor mindez talán nem lenne olyan nagy gond. Nem mintha otthon teli lennénk segítőkész rokonokkal és barátokkal, akik alig várják, hogy vigyázzanak a három gyerekünkre, de azért mégiscsak lenne talán megoldás. Akkor mondjuk lepasszolnánk a gyerekeket a nagymamához, aki ugyan nem annyira fitt és egészséges - de ilyen esetekben azért mégiscsak lehet rá számítani, és legfeljebb a gyerekek aznap nem mennének suliba-oviba. Vagy megfűzném a húgom, hogy aludjon nálunk és indítsa el ő a gyerekeket. Valahogy, bárhogy, akárhogy - de megoldanám.Vele lennék és kész.
Annyira belegabalyodtam abba a hihetetlenül rosszízű gondolatba, hogy egyedül vagyunk itt, hogy úgy éreztem, nem bírom tovább. Hogy túl nagy rajtam a teher, hogy beleroppanok és nem tudok tovább helyt állni. Hogy nem bírok a feszültséggel. Azzal, hogy feleannyira nem vagyok jó anya, mint ahogyan szeretném. Hogy egyszerűen elfelejtettem pénzt küldeni a nagylányommal az iskolai színházi programra, így lemaradt róla. Hogy nem tudok annyi energiát összekaparni, hogy tanuljak velük, és hogy mostanában minden délután tévézhetnek, noha korábban azért ez nem fordulhatott volna elő. Zsoltnak a betegsége miatt nincs ereje - nekem meg a három gyerek és az aggódás apasztja az energiámat. Persze a stressz már nálam is kezdett tüneteket okozni - konkrétan a térdem kezdett el annyira fájni, hogy még fekve is a könnyeim potyogtak.
De most nem ezért sírtam. Hanem mert azt éreztem, hogy nincs megoldás arra, ami pedig nem kellene, hogy ilyen nagyon bonyolult legyen.
Persze ilyenkor jelennek meg az angyalok. Megfigyeltétek már?
Mert persze akadt valaki, aki elvitte Zsoltot a kórházba és aztán még valaki, aki engem is utána vitt. Az óvódában mondták, hogy nem baj, ha nem érek oda 11.40-re, amikor el kellene hozni a gyereket, majd ők vigyáznak rá, ne aggódjak. e aztán mégis odaértünk, mert volt, aki értünk jött és hazahozott minket. És nem volt igazán baj az sem, hogy nem tudtam Zsolttal lenni, mert mint kiderült, a hozzátartozók amúgy se lehetnek benn még a lábadozás két órája alatt sem. Bár azért jó érzés volt, hogy mégiscsak ott ültem a váróteremben, míg Zsolt benn volt, még akkor is, ha persze nem volt térerő és ezt ezért ő nem tudta. De én igen, és nekem azért jó volt. Ahogyan neki is, hogy ott voltam, amikor kijött. Minden úgy volt, ahogyan annak lennie kellett, ráadásul egész jó híreket is mondott az orvos. Legalábbis az jó hír, hogy semmi igazán rosszat nem látott.
Az is jó volt, hogy csak akkor tört ki belőlem a zokogás, amikor végre hazaértünk együtt és épségben. Kicsit muris volt, hogy így én voltam az, aki a sírástól kimerülve ágyba feküdt és Zsolt volt az, aki ébren maradt és a Bendével Legozott, de hát most mindent összevetve mégiscsak ő érezte jobban magát (saját bevallása szerint is meglepően jól) és nekem meg össze kellett szednem az energiám, mert délután persze kori volt, amit szívem szerint hagytam volna a fenébe, kit érdekel. De persze azt is tudtam, hogy nem lehet.
És láss csodát, mire indulni kellett elmúlt a fejfájásom, a térdfájásom és egy újabb angyal is felbukkant, aki elvitt minket korizni családilag és még haza is hozott. Merthogy Zsoltnak persze ez is tilos volt még.
Megjegyzem, ha mondjuk nekem lett volna valamilyen tanfolyamom, az hót ziher, hogy inkább ágyban maradok és a paplant magamra húzva hüppögök. De valahogy fel se merült bennem, hogy ha a gyerekeimnek kellek, akkor ne szedjem össze magam. És persze élvezték is. Sőt, Bende némi szülői zsarolás hatására a hátrafelé menettel is megpróbálkozott (életem legjobb 70 centes beruházása volt egy zacskó csipsz, amit a pálya szélén lebegtettem és mondtam, hogy ha hátrafelé megy, akkor megkaphatja.)
De nem ez a lényeg. Hanem, hogy nagyon-nagy tévedés azt állítani, hogy a külföldön élő magyarok nem összetartó csapat. Legalábbis itt, amerre én lakom bizony nagyon szoros, jó közösség alakult ki. Akikre lehet számítani, akik jönnek és segítenek. És ez valami eszméletlen jó érzés. Nem szoktam más emberekről családokról írni, és ez elég tudatos döntés. nem valami önzésből, hogy "ez az én blogom, nincs itt helye másnak" hanem mert azt gondolom, mindenkinek szíve joga, hogy mit tesz nyilvánossá, az interneten mindenki által elérhetővé. Tudom, hogy van, aki a gyerekei fotóit se rakná ki, vagy nem akarja, hogy otthon megtudják, merrefelé lakik. Vagy egyszerűen úgy vélik, senkinek, semmi köze hozzá, hol él és mit csinál, a nagy Google-testvérnek meg pláne nem. És ez teljességgel elfogadható álláspont számomra. Ezért hát most sem írom ki név szerint, hogy kik azok, akiknek köszönöm. De ők tudják. És szerintem tudják azt is, hogy én is bármikor. De tényleg. És még egyszer, köszönöm. Nagyon. Nagyon.

Internetnomád - így hívják azokat az embereket, akiknek a munkahelye nincs egy adott irodához és napi nyolc órás munkaidőhöz kötve. Ők nagyjából akkor és onnan dolgoznak, ahogyan akarnak. 

Persze ezt az "otthoni munka" dolgot lehet úgy is csinálni, hogy az ember bezárkózik a lakásba, online rendeli a pizzát és egész nap a gép előtt görnyed, miközben napfényt nem is lát. Meg lehet úgy is, hogy az ember él azzal a szabadsággal, amit a munka ad neki, és mindenféle egzotikus helyekre utazgat abból a pénzből, amit keres. Mindegy, hogy hová - csak internet legyen.
Nyilván ennek is meg vannak a maga hátrányai - hiszen ha épp sok munka van, akkor kevesebb a tengerben fürdőzés, akkor is, ha a küszöböt nyalja a kék víz vagy épp akkor jönnek látogatóba a rokonok. De hát mégiscsak igazi szabadság ez, olyan, amiről sokan álmodnak.
Sokan élnek így világszerte - csinálják online a munkájukat, közben szabadon jönnek-mennek.
Na, mi persze nem így élünk. :-)
Még akkor sem, ha nyomokban hasonlítunk az internetnomádokra.
Három gyerek mégiscsak sok munka és nagy felelősség. Bárhová is vet minket a sors, fel kell kelni reggel, mindenkinek reggeli-ebéd-vacsora kell, főzni kell, mosogatni kell, mosni kell, teregetni, vasalni, bevásárolni, különórákra menni, és szülői értekezletre. Szóval élni, ahogyan minden háromgyerekes család. A munka mindenhol ugyanaz, a napi rutin mindenhol ugyanaz - persze némiképp szebb, ha a tengert látja az ember az erkélyről és nem a tűzfalat, de attól még simán előfordulhat, hogy egész délután a lecke felett görnyedünk és nincs idő még kikukucskálni sem a hullámokra.
Amikor pedig munka van, akkor munka van - hiszen az internetnomád munkaideje is nyolc óra, vagy inkább még több is, merthogy a munka az mindig hektikusan érkezik.Van, hogy sok a lazaság - van, hogy sűrű az élet, természetesen ez soha nincs összhangban mondjuk az iskolai szünetekkel. Nem panaszként mondom - mi így élünk és összességében azért több a jó része ennek, mint a rossz.
A gyerekeink meg ebbe nőnek fel. Bende valamelyik nap a tévében látott egy filmet, ahogy egy izgalmas, jópofa iskoláról volt szó, és azonnal közölte, költözzünk oda, ő oda akar járni. Mintha ez így menne. Másfelől meg, néha igenis így megy. Jövünk, megyünk, látunk, tapasztalunk - nem hétköznapi internetnomádként, egyedül, vagy párban, hanem családként.
Van amúgy ilyenből is jó pár a világban.
Ha az ember jó helyre csöppen, akkor egy kicsit sem lóg ki belőle.Borsi mesélte múltkor, hogy nehéz neki azzal a sok-sok utazással, élménnyel, ami a fejében van, mert ha beszél róla, akkor sokan a szájukat húzzák, meg se hallgatják. És ez neki rossz. Naná, hiszen errefelé, ahol mi lakunk, meglehetősen szerény körülmények között élnek a családok, még kirándulni se nagyon járnak. De múltkor jött egy új gyerek, aki szintén utazgatott már, és milyen jó, hogy vele meg tudta beszélni, milyen klassz is volt Párizsban, és jót nevettek azon, hogy mindketten kaptak Eiffel torony alakú nyalókát. Mert amikor az ember ilyesmiről beszél, akkor nem azért mondja, hogy másokat bántson vele, hogy az érezze, hogy ő milyen nyomorult, hogy még nem járt ott. Az ember azért beszél erről, mert számára ez az élet. Ő ezt ismeri, erről tud beszélni, ezek az ő emlékei. A mi életünk is csak annak különleges, aki soha nem hallott ilyesmiről - de már egyre több olyan családot ismerünk, akik hasonló utat jártak be, mint mi, és azt veszem észre, hogy könnyű velük szót érteni. Pontosan tudják, miről beszélek, ha az angol egészségügyet említem vagy a spanyol oktatást. Én lehet, hogy ők a franciáról vagy a vietnámiról fognak mesélni, mégis valahogy ezek az élmények közelebb vannak egymáshoz, mint ha egy magyar családdal akarom megosztani az élményei, akik gyakran egyszerűen bántásnak érzik ha összehasonlítok dolgokat.
Pedig lehet, hogy az életünk nem hétköznapi, de azért sok szempontból mégiscsak egészen unalmasan egyszerű. Esszük a palacsintát, esténként olvassuk az Anna Peti és Gergőt, és ugyanazt a H&M-es Hello Kitty pizsamát lehet kapni egész Európában. Kicsi ez a világ.
Nem mondom, hogy nem változtunk - olvasom a blogomat, miket írtam régen, és látom, hogy sokkal többet féltem, nehogy kárt okozzak a gyerekek lelkében,  aggódtam, hogy jó lesz-e ez nekünk, hogy megmarad-e a magyarságunk, a gyökereink. De azóta már annyifelé jártam, annyi jó fel családdal és gyerekkel találkoztam Európa szerte, hogy egyre kevéssé látom ezeket valós veszélynek.
A gyerekeim pedig ha szóba kerül a költözés gondolata, akkor már a fejüket se nagyon kapják fel. Hát mi így élünk és kész. Jövünk, megyünk, itt élünk, ott élünk. Ez van.
Az, hogy most épp Magyarországot vettük a fejünkbe, nem vált ki belőlük se különleges ujjongást, se heves elutasítást.
Nagy bátorság, mondja sok ismerősünk erre, ami azért is vicces, mert annak idején pont ugyanezt mondták akkor is, amikor Angliába költöztünk. Hát most ismét bátrak leszünk ezek szerint.
Nyilván rengeteg oka van ennek - de hozzáteszem, nincs olyan ország a világban, amely mellett ne tudnék kapásból tíz jó érvet felsorolni. Miért lenne hát Magyarország kivétel?
Bende mehet magyar oviba, közel lesznek a nagyszülők, ott a Balaton és a két hónapos szünet, a lakásunk, a barátaink. Meg hát alapvetően mi mindig is szerettünk ott élni, soha nem is terveztük, hogy örökre kiköltözünk egy másik országba. Egy évig akartunk itt maradni - lett belőle négy.  És most valahogy mi felnőttek mindketten úgy érezzük, hogy hazahúz a szívünk és hogy ez a jó döntés.
Persze Borsika lányom csak legyintett, amikor meghallotta "Én ennek a tervnek maximum két évet adok!" - mondta flegmán, és persze, hogy igaza van. Már tervezem a fejemben, melyik legyen a következő ország, nyelv, kultúra, amit megismertetünk a gyerekekkel. Miért is ne? Hiszen van még annyi!
Bíborral persze más a helyzet - ő már 12 éves, kritikus kor, lassan kezdenek a kortársak egyre fontosabbá válni, ráadásul ő nagyon jó helyen van, imádja az iskolát, imádja a közösséget és szíve szerint sehová se költözne. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő alapvetően soha, sehová nem akar menni. Nemhogy másik országba, de még kirándulni vagy állatkertbe sem, viszont megtapasztalta már, hogy ezek a változások általában jó dolgokat hoznak az életébe, így nem akadékoskodik különösebben.
Megjegyzem - nincsenek illúzióim. Tudom, hogy a magyar iskola nagyon-nagyon más, mint amit megszoktak, különösen Borsi, aki még soha nem járt magyar suliba, most meg rögtön ötödikbe fog csöppenni, és rögtön kezdi az Egri csillagokkal a kiképzést. De ők nem félnek, és igazán mi sem. Ha sikerült helyt állniuk a spanyol suliban, és minden nyelvtudás nélkül egy év alatt egy egész jó bizit összehozni év végére, akkor talán a magyarral is megbirkóznak majd. "Legalább a nyelvet ismerjük." - mondják ők is és olvasnak tovább, ha erről kérdezem őket.
Amúgy meg hát... nézem, milyen okos, talpraesett csaj lett belőlük az évek alatt. Nem félnek, nem szoronganak az új helyzetektől. Múltkor megkérdeztem Bíboromat, mit szólna, ha Franciaországban iratnánk suliba, nem fél-e egy új nyelvtől, (szoktam ilyenekkel nyaggatni őket) mire azt válaszolta: "Csak találok valakit, aki beszél angolul. Vagy spanyolul. Vagy magyarul. Pár hónap után meg majd beszélek velük franciául." és simán olvasott tovább. Hát erről ennyit.

Egyszerűen szalad az idő.  Nem tudom mással mentegetni magam, csak ezzel a közhellyel. Pedig nagyon meg akartam írni a 2013-as év folytatását, különösen, ha már az első részt is megcsináltam, akkor nem legyinthetek a másikra. Különösen azért, mert az sem volt épp rossz és ott is gyönyörű képek készültek. Naná, hiszen gyönyörű helyeken jártunk.

Augusztus

Amikor a lányok nosztalgikusan emlegetni kezdték, hogy régen milyen jó kis táborokban voltak, akkor rájöttem, hogy teljesen másként gondolok azokra az időkre, mint ők. Számomra a tábor egy olyan hely, ahová le tudom passzolni a gyerekeket, mert 10 hétig, a teljes nyári szüneten át nem tudok velük lenni, hiszen dolgoznom kell. Viszont mindig próbáltam jó helyeket találni nekik, így számukra a tábor egy varázslatos hely, ahol jól érzik magukat, új barátokat szereznek és új dolgokat tanulnak. És ez bizony hiányzott nekik. Nosza, hát kerestem nekik gyorsan egy tábort, méghozzá ha már úgyis a Balcsinál vagyunk, akkor vitorlásat. Már az első nap egyedül manővereztek egy kis hajóban a part mellett és természetesen imádták. Sok dolgot tanultak az egy hét alatt és persze új barátokat is szereztek.


Szeptember

Amikor két éve beirattam Bendét a lányok által is látogatott iskolába, inkább poénnak szántam. Nem gondoltam, hogy még most is itt leszünk. Nem hogy Angliában, de ugyanabban a városban, de még ugyanabban a lakásban is. De most nagyon örültem, hogy ezzel nincs gond - a fiam iskolás lett. Igen, 3 év fél évesen. Ez csak előkészítő év - de mivel az iskolában van a csoportjuk, nekik is kötelező az egyenruha. Furcsa dolog reggelenként vasalt inget, öltönynadrágot adni a fiamra. Olyan komoly nagyfiú ebben a ruhában. Persze ez az iskola azért nem ugyanolyan, mint otthon. Például csak napi három órát tölt ott - ami szánalmasan kevés. Neki persze nagyon jó, hogy délre, ebédre hazajön, délután itthon van - de számomra rohanás minden délelőtt. Mire kitakarítok és megfőzöm az ebédet már mehetek is érte. Azt gondoltam amúgy, hogy napi három óra semmire se lesz elég - de valójában elképesztően sokat tanulnak ezalatt az idő alatt. Például már tudja majdnem az összes betűt, ráadásul ezeket nem csak felismeri, de le is tudja írni. No, nem gyöngybetűkkel, de azért felismerhetően.(Viszont megjegyezném, hogy három iskoláskorú gyerek heti 15 ingét vasalni egyáltalán nem jó móka.)

Október

Azt hittem, hogy az elmúlt években jól megismertük a környéket és idén nem lesz már mit néznünk. De aztán megvettük a National Heritage kártyát, és vele együtt kaptunk egy könyvet arról, mely helyekre érvényes. Ez a klubtagság amúgy végtelenül jó találmány. Egy évre két felnőttnek kb 35 ezer Ft-ba kerül és fejenként hét gyereket vihetünk magunkkal ingyen több mint 500 helyre. (Ez a nagycsaládos kedvezmény!) A térképet nézve kiderült, hogy tucatnyi apróbb kis udvarház, kastély van a környéken hatalmas parkokkal, ahol meg lehet futtatni az aprónépet. Mivel Bende számára még mindig a futás a legjobb program (maratonista lesz, ez már eldöntött tény) ez fontos szempont. Mivel ezek a helyek közel vannak, és immáron ingyen - így tökéletes vasárnapi program lett belőlük. Semmi stressz - ha csak délben megyünk és csak két órát töltünk ott, az is teljesen rendben van. Ha nem látunk mindent, nem számít, majd legközelebb. Van olyan hely, ahol már 4-5 alkalommal jártunk - és nem, még mindig nem unalmas. Egyrészt azért, mert három gyerekkel azért nem lehet tökéletesen koncentrálni arra, ami körülöttünk van, a figyelmünk egy része mindig az övék. Másfelől a házakban mindig vannak új és új programok. A Charlecote Parkban például először az volt a gyerekek legnagyobb boldogsága, hogy plüss-őzeket kellett keresniük, minden szobában elrejtettek egyet. Aki a végén megmondta a kapuőrnek, hányat talált, kapott egy matricát. Ez még Bendét is teljesen lekötötte. Mikor legutóbb jártunk ott, kisbárányokat kellett megtalálni, de mondták, hogy húsvétkor lecserélik majd őket kiscsibékre. A Peckwood House-ban pedig azért imádnak járni a lányok, mert az egyik szobában szőni lehet. Mindegyiknek hatalmas parkja van - őzekkel, bárányokkal, kacsákkal, hattyúkkal, labirintussal, krikett-pályával, játszótérrel, kávézóval, antikváriummal, biopiaccal - mikor, mivel. Nem mondom, hogy ezek a házak mind kihagyhatatlan élményt jelentenek - a legtöbbnek még a nevét se hallottam eddig. De én szeretem a történelemnek ezeket a kis szeleteit és a lányok is szívesen hallgatják a hely történetét, hagyományait, legendáit. Bende pedig... hát ő ebbe nő fel. Miért is ne szeretné?


November

Szeretem, ha látogatókat kapunk, mert sok jó hely van Coventryben, ahová szívesen elviszem őket. Nemrégiben láttam egy listát Anglia 20 legjobb ingyenes múzeumáról - a mi kis városunk két intézménnyel is felkerült a listára. Az egyik a Transport Museum, ahol mindenféle járművet meg lehet találni. Óriási - egy teljes napot el lehet itt tölteni. És nem csak a fiúk, a lányok is élvezik, mert nem csak autók és biciklik vannak, de viktoriánus kori utca is lovaskocsikkal és moziterem is, de még a második világháborús bombázást is újra lehet itt élni. De be lehet ülni a világ leggyorsabb kocsijába is és még a Vissza a jövőből híres Delorianja is a kiállítási tárgyak között van. Bendének természetesen ez a kedvenc múzeuma, időről időre ezért el kell ide jönnünk. A lányok a Herbert Múzeuot jobb szeretik - az a helyi helytörténeti múzeum. Ez a kép is itt készült. A háttérben egy interaktív műalkotás van, több tucatnyi propellerrel. Ha rááll az ember a kicsi piros pontokra (amikből öt van) akkor elindul a szépforgó - ha lelép róla, akkor megáll. Három gyereknek igazi kihívás folyamatosan mozgásban tartani - öt azért elég szépen elboldogul vele. De persze nem ez a legjobb abban, ha vendégeink jönnek - az igazat megvallva a gyerekek leginkább egymásnak örülnek és ki se akarnak mozdulni egész nap, csak játszani pirkadattól késő éjszakáig.De azért jól szokták magukat érezni ezeken a helyeken is.

December 

Bevallom egyre rövidebb az angliai bakancslistám. A legtöbb helyen, amire nagyon vágytam már eljutottam. Loch Ness volt az egyik nagy álmom, Stonehenge a másik. Aztán jó darabig vágytam a Hampton Courtba, VIII. Henrik kastélyába, de végül oda is eljutottunk. Tetszett Wales és imádtam Edinburghot is, London pedig sokadszorra is elképesztően izgalmas. Nem mondom, hogy mindent láttam már, amit lehet - de elég sok dolgot. Egy hely maradt ki, az pedig a Rosslyn kápolna. Aki olvasta a Da Vinci kódot, az gondolom mind kíváncsi rá. Dan Brown szerint ez a világ legtitokzatosabb kápolnája, ami rengeteg titkot rejt. Naná, hogy látni akartam. De aztán amikor két éve épp mellette mentünk el, kifogtuk az évi két szabadnapjuk egyikét - december 31-et. Fájó szívvel suhantunk el mellette - így amikor most megint arra jártunk, azt mondtam, hogy nem számít, hogy még sok-sok óra autózás áll előttünk és nem érdekel, hogy zuhog az eső. Meg kell állnunk és kész. Azt gondoltam, félórás kis program lesz - hiszen végül is csak egy parányi kis templomról van szó. De végül majdnem négy órát töltöttünk ott, és még csak nem is kávéztunk. Dan Brown világhírűvé tette a helyet - és ennek következtében a látogatók száma az egyik pillanatról a másikra megsokszorozódott. Ha tíz évvel ezelőtt jöttünk volna ide, csak a templom lett volna és semmi más. Most már egy hatalmas látogatóközpont várja a turistákat, rengeteg játékkal, látni, olvasni és tapintani valóval. A gyerekeket alig lehetett becipelni a templomba, olyan jól érezték magukat. De benn is izgalmas volt minden - a legjobb pedig egy nő, aki egy órás előadást tartott a templom történetéről, méghozzá nagyon izgalmasat. Elmesélte, hogy járt már itt olyan ember, aki kalapáccsal akarta szétverni az oszlopokat, mert meggyőződése volt, hogy a Szent Grál tényleg ott rejtőzik az egyikben, de volt, aki állította, hogy földönkívüli űrhajók hangárja rejtőzik a templom alatt. Isteni jól mulattunk az előadásán - a gyerekek kedvence mégis a macska lett, aki évek óta itt él a templomban, és időről időre beleül a látogatók ölébe. Sajnos most nem minket választott, hanem az előttünk ülőket. De olyan hangosan dorombolt, hogy mi is hallottuk. És persze simogattuk is. Fotózni sajnos nem lehet benn - de mint megtudtam, nem a titkokat védik. Pár éve egy fotózkodó férfi hátrafelé lépkedve elesett és beütötte a fejét. Mint ahogyan ez Angliában szokás - a sérüléseiért beperelte a kápolnát. Nem nyert - de a tulajdonos úgy döntött, hogy akkor ezentúl mindenki figyeljen jobban és megtiltotta a fotózást. Nem mondom, hogy nagyon komolyan veszik a tilalmat (nem küldik ki a renitenseket és nem veszekednek vele) de én tiszteletben tartottam a szabályt. Ezért csak kinti fotónk van. A bentiek a fejemben vannak meg. De azok nagyon jók!!!!