Három gyerekkel irány Anglia!

Tudom, eltűntem, és ez nem teljesen korrekt azután, hogy itt évekig mesélek. 

De egyfelől nem nagyon vannak hírek, amik vannak azok már nem annyira gyerekesek, így a blog címe okafogyottas, és bár a gyerekek eddig még nem reklamáltak soha, hogy ne "írjam ki őket" de mégis egyre kevésbé szívesen mesélek arról, hogy ők mit csinálnak, hogyan élnek. Nyilván már én is másként látom a netet, annak előnyeit, hátrányait, mint korábban. 12 éve kezdtem a blogot, és nem csak én változtam, de a világ is, és ugyebár mindenütt az ömlik, nehogy kiadja magát az ember, mert majd jönnek a pedofilok, meg emberrablók, meg egyéb elmebajosok. Azért persze ha őszinte akarok lenni, ezt mindig is észben tartottam, és néha szándékosan olyan dolgokat írtam le, ami nem igaz, és ilyenkor nagyon ravasznak éreztem magam. (Mondjuk a házunk más színű pl, mint ahogyan a blogban írtam. Ami nem nagy dolog, és tudom, kész röhej, de emlékszem, amikor azt leírtam, akkor tök büszke voltam magamra, mekkora aduász is vagyok ám, de nyilván nem voltam se akkor, se most.) De nem is ez volt a fő ok, hanem inkább az, hogy egyszerűen már elmúlt az a hűha élmény, amiből ez a blog táplálkozott. Egyszerűen Anglia már nem döbbent meg. Persze nagyon messze vagyok attól, hogy tökéletesen ismerjem, és nyilván adódnak is állandó meglepetések, de az az elementáris rácsodálkozás már nincs meg. Meg kicsit, bevallom, el is engedtem. Itt élek 12 éve, és elmentem millió tanfolyamra, klubba, önkénteskedtem is több helyen, de valahogy nem sikerült egyetlen angolhoz sem igazán közel kerülnöm. Persze vannak, akikkel egymásra mosolygunk ha találkozunk, vagy követjük egymást FB-on, de olyan, akit elhívnék kávézni, vagy akinél ott alhatnék mondjuk, ha eladnánk az itteni házunk, az nincs. És ez egyfelől egy nagy és őszinte csodálkozás, mert én mindig olyan könnyen barátkozó embernek gondoltam magam, másfelől meg nagy csalódás is. Nyilván magamban is, hogy na, ez se ment, másrészt meg az itteni emberekben is, akik úgy mentek el mondjuk egy tanfolyam után kávézni, hogy engem kihagytak a meghívásból, vagy épp csúfot űztek az akcentusomból. Nyilván hozzáteszem a teljesség kedvéért, nem segít az sem, hogy itthon dolgozom. Mert ugyan ad egy csomó szabadságot, de nem segíti a barátkozást. Bár azért azt is hozzáteszem, hogy azért az én élményem nem egyedi, nagyon is sok ismerőstől hallok hasonlókat. Másfelől meg azért elég sok magyarral összehaverkodtam, barátkoztam, szóval azért nem kell sajnálni, nem vagyok magányos, és azért megyek is kávézni és csacsogni, csak nem angolokkal, hanem magyarokkal. Mondjuk ezzel az erővel akkor meg lehetnék is épp Magyarországon, de a helyzet az, hogy a 12 év alatt meg ott is elkopott egy csomó barátságom, meg elköltözött egy másik nagy szívemnek kedves csapat. Akik meg otthon vannak, azok dolgoznak. Sokat, keményen, hosszú munkaidőben, és nem feltétlen érnek rá kávézgatni, akármennyire is szeretnek (De azért nyugi, ha otthon vagyok, azért igyekeznek ők is, és kávézgatunk.) 

De azért az igazság az, hogy kicsit elmagányosodtam, és ez néha azért elszomorít.

De azért csak néha, mert valójában az is az oka annak, hogy állandóan itthon vagyok és gép előtt ülök, hogy nagyon sok és jó munkám van, és azért ez nem olyasmi, ami miatt panaszkodhatnék. Sőt. Azt nem tudom, meséltem-e a blogon, hogy megjelent a második könyvem is, és szuper kiadóra leltem a Lírához tartozó Manó kiadóban, és szuper csapattal dolgozhattam együtt és még a végeredmény is jó lett, sőt a folytatást is várják. Szóval unalom, az nincs az életemben.

Meg nyilván a gyerekek miatt sincs. Bíbor már másodéves Oxfordban és imádja. Borsi most fog felvételizni, Exeter az álma, és nagyon drukkolunk neki. Bende meg idén középiskolás lett - oké, hetedikes, 12 éves, de mégis középiskolás, ami azért horror, akárhonnan is nézem. Mindez persze azt is jelenti, hogy nem kell azért állandóan ott lennem mellettük, meg felügyelgetni, nehogy a szájukba vegyenek valamit, vagy kézműveskedést szervezni. Valójában mindenki tök jól elvan a maga kis képernyőjével, és igen, tudom, hogy ez rémes, de valójában azért azt is tudni kell, hogy a net nem a gonosz megtestesülése, hanem nagyon is hasznos eszköz, és bizony nemegyszer előfordult már, hogy nagy hevesen odamentem a gyerekhez, hogy na, akkor tedd le a telefont és csináljunk valami okosat - mire ő azt mondta, hogy de anya, épp a kvantumfizikáról hallgatok egy előadást, előbb kérlek had fejezzem be. Én meg hitetlenkedem, hogy ne nézzél már madárnak, aztán felém fordítja a képernyőt és belehallgatok, és bakker a 12 évesem tényleg ezt csinálja. (És néha meg is mutatja nekem a legjobbakat és bakker tele van diagrammokkal, és már most sem értem...)

Nem, egyébként még mindig nem tudom, hol fogunk élni, a kérdés nálunk minden évben felmerül és elég kreatív válaszaink vannak, és igen, most is a költözést tervezzük - bár már csak Bendével, mert a lányok úgyis koleszben lesznek, ezért igazán nem kell az országban maradnunk. De semmi nincs eldöntve - valahogy így az 50 felé közeledve (ez is horror) már csökkent ez az uccu neki féle vágy, de azért még nem halt el teljesen.

Na, de nem is azért jöttem ide, hogy ezeket mind elmeséljem, hanem hogy elmondjam, hogy azért van Instám (https://www.instagram.com/fodor.marcsi/), ahová viszonylag rendszeresen töltök fel képeket, és van egy szakmai FB oldalam is, (https://www.facebook.com/FodorMarcsiUjsagiro) ahol mindenféle gondolataimat megosztom. Szóval akinek hiányzik a blog, esetleg azt is megnézheti. Nem mondom, hogy ugyanaz - de hát én se vagyok ugyanaz, mint 12 éve. :-)

Emlékszem, annak idején, a kilencvenes években nekünk is kellett a felvételi mellé csatolni egy önéletrajzot - és arra is, mennyire kínlódtunk vele mind. Mert hát hacsak az ember nem volt világklasszis sportoló vagy zenei tehetség, akkor mit írt volna bele? Nem is nagyon hiszem, hogy amúgy az egyetemi felvételinél ezt bárki különösebben megnézte volna. Bevallom, épp ezért én itt kinn sem néztem át egyszer sem, hogy a gyerekeim mit adnak be ezen a néven. Merthogy úgyse számít.

Oké, nyilván szar anya vagyok, figyelhettem volna jobban stb, stb. De nem tettem, mert fogalmam sem volt róla, hogy ez fontos, egészen tegnap estig, amikor is Borsika lányom örömmel mondta, hogy kapott egy offert Durhambe, ami az ő szíve vágya éppen. (Igen, már nem Oxford a célja - de erről majd egyszer máskor) Ráadásul, tette hozzá, ez az offer AAB. Ő ugrált örömében, én meg hümmögtem, hogy nagy kunszt, ez még semmi. Ez csak egy offer. Nyilván még a nagy munka előtte, ezen nincs mit örömködni.

De ez nem volt igaz természetesen, és az, hogy én nem ugrottam ki a bőrömből csak azt jelenti, hogy bár már van egy egyetemista lányom, még mindig lópikulát se tudok a rendszerről.

Mert ugyebár otthon az van, hogy az ember jelentkezik, megírja a felvételit és aztán a legjobb x-t felveszik. Naná, hogy ez Angliában bonyolultabb.

Kezdődik azzal, hogy az ember megírja a "personal statement" nevű irományt, amiben arról igyekszik meggyőzni az intézményt, hogy neki már régóta szívügye, hogy ott tanuljon, és hogy szenvedélyesen ez a szak foglalkoztatja. Ennek fényében (és persze a predicted grade-jeit látva - ami afféle jóslás a suli részéről, és azt próbálják megjósolni, hogy a végső vizsgán hogyan fog majd teljesíteni a gyerek) pedig az iskola megmondja, hogy hajlandóak-e felvenni egyáltalán (kap-e offert) és ha igen, akkor milyen feltételekkel. Nyilván ha valaki mondjuk egy Malala, és Nobel díjas már 18 évesen, akkor ez egy unconditional offer lesz, naná, hogy mindenki azt akarja, hogy ott tanuljon a csaj. Vagy ha valaki egy közepes intézménybe jelentkezik, miközben szuperek a jegyei, akkor is lehet ez "minden feltétel nélküli" ajánlat. Egyszerűen döntsön, hogy odamegy és örülnek. (Bíbor is kapott ilyet, aminek csak annyi volt a "feltétele", hogy őket válassza és még ezt tegye meg azelőtt, hogy levizsgázna. Aminek annyi az értelme, hogy ha mondjuk nem bízik benne, hogy jó jegyei lesznek, akkor ez egy biztos választás - de azért a hátrány, hogy bármit kiválaszt az ember, azon már utólag nem változtathat. Tehát választhatja az ember a biztonságot (közepes intézmény) vagy rizikózik, és megvárja, hogy talán egy jobb egyetemre is bekerülhet.)

Szóval amikor az egyetemek kiirják a jelentkezéseket, általában megmondják, hogy milyen jegyekkel érdemes az adott szakra jelentkezni, mik általában az elvárásaik. Például Durhamen a mérnök szakra A+AA. Tehát az A-levelen tanult három tárgyból ezeket kell megszerezni. Ez az ő standard ajánlatuk mindenkinek - amitől eltérhetnek, a personal statementet olvasva. Az, hogy az én Borsikámnak AAB-t is elfogadnak, azt jelenti, hogy nagyon szeretnék, hogy ott legyen. (Az Exeteri egyetemről is van egy offerje, ami AAC- tehát ez jelzi, hogy ott még inkább szeretnék látni, és egyben amúgy azt is, hogy Durham jobb, mint Exeter, tehát többet követelhet.) Mondjuk azért hozzáteszem, hogy azért látják azt is, hogy Borsi három tantárgya matek-fizika-francia - és mindkét ajánlat úgy érvényes, hogy a két A-t fizikából és matekból kell megszereznie (ami azért logikus, ha az ember mérnök akar lenni) és hogy a francia számukra nem fontos, ezért ahhoz nem ragaszkodnak, hogy ott jó jegyet szerezzen.

Hogy mitől lesz jó egy personal statement? Hát ezt nehéz megmondani. Ebből ugyanis csak egyet lehet leadni, és az megy mindenhová. Ez nyilván jó egy olyan ember számára, mint Borsi, aki mérnök akar lenni, és ennek érdekében mindent megtett az előző években. Bele tudja írni, hogy a Siemensnél volt gyakornok, meg hogy milyen szuper extra pályázatokon vett részt.

De például Bíbor annak idején nagy gondban volt - mert ő négy egyetem négy teljesen különböző szakára jelentkezett: volt közte szociológia, régészet, művészettörténet és nemzetközi jog is. De a personal statementjét kifejezetten Oxfordra kihegyezve írta meg, és azt, hogy mennyire érdekli az antropológia és az archeológia. Ami azért kicsit rizikós volt, mert nyilván a többi intézménynek azért ebből lejön, hogy ők már csak olyan "másodlagos" helyek. Ennek ellenére amúgy mind a négy helyről kapott offert, szóval ez nem volt hátrányára.

Egyébként nagyon ajánlott ezt már jóval (de tényleg jóval) a jelentkezési határidő előtt megírni, mert nekem például mindkét lányom nagyon sok segítséget kapott ehhez az iskolától, és többször is átíratták velük, hogy tökéletes legyen. Akkor, bevallom, nem is nagyon értettem, minek szőröznek vele ennyit és miért kell ebben ennyire sok energiát belefeccölni - egészen tegnap estig, amikor kiderült számomra, hogy bizony az angol egyetemek számára ez extrém mód fontos. Mert ennek függvényében változnak a követelmények. Ha a suli kedvel egy diákot, akkor leszállíthatja a követelményrendszert a kedvéért, vagy akár teljesen el is engedheti. De az is megtörténhet, hogy elolvassák a gyerek bemutatkozását és nem kérnek belőle, és nem kap offert (ahogyan az amúgy elég gyakran meg is történik - ami nekem nagyon fura, mert így tényleg a rajtvonal előtt elvágják a gyereket, MIELŐTT még bármilyen vizsgát letenne. Amúgy én erről se tudtam eddig)

Szóval kis jótanács: bizony érdemes ebbe sok energiát beletenni, mert túl sok minden függ tőle.

Erre már nem mondhattam nemet. Meg aztán bevallom, büszke is voltam rá, hogy ilyen élelmes. Én eddig, ha számomra túl drága tanfolyamot láttam, csak nyeltem egyet irigyen és hagytam az egészet. (Kb így vagyok a Courtland Institute tanfolyamaival, akikhez egyszer benéztem, és azóta rendületlenül küldik a prospektusukat minden évben, és én kb 15 éve mindig megállapítom: erre idén se telik.) Őszintén mondhatom hát, hogy Borsikám jóval leleményesebb, mint én, kérvényezett és mivel megkapta a kedvezményt, befizettünk 80 fontot. Ekkor tudtam meg, mi is ez a tanfolyam, amire jelentkezett.

Nos kérem, ez egy három hétvégés Young Leadership Summit - tehát a jövő fiatal vezetőit képzik ezen az online kurzuson, és ahogy én megfigyeltem, az volt az egész hátterében, hogy összehozzák őket minél több olyan emberrel, akik a maguk területén egyrészt elértek valamit, másrészt tudnak nekik segíteni, hogy elérjék amit akarnak. De hát ugye a nagy kérdés, mit is akar egy tini, és bár az én lányom pontosan tudja, mi akar lenni (űrhajózási mérnök), azért azzal is tisztában van (jóval pontosabban, mint én valaha), hogy ehhez azért hosszú és kanyargós út fog elvezetni, ami sok-sok tanulással jár.

Első körben csapatokra osztották őket és ki kellett találniuk egy "ügyet" azaz vélt, amit megpróbálnak megvalósítani. Rengeteget ötleteltek, és közben beszélgettek a tavalyi nyertesekkel (mert hogy volt 12 csoport, és csak a legjobb ötletet támogatta a szervezet). A tavalyi nyertesek mesekönyveket készítettek bangledesi árvaházakban élő gyerekek számára - ami meglepően szűk keresztmetszet, de a tervezett öt könyvből hármat már megvalósítottak, kiosztottak és a másik kettő is hamarosan elkészül. És az egész project fő-koordinátora most fog még GCSE-zni, szóval hát hű, meg ha, tényleg le a kalappal, mert azért ha belegondolunk, milyen iszonyat komplex munka a könyvkiadás, akkor azért még békeidőben sem kis feladat megcsinálni, nemhogy így a Covid által bezárva.

Sok izgalmas projectetet találtak ki a gyerekek. Voltak, akik azt tűzték ki célul, hogy Mexikóban növeljék a lányok beiskolázási lehetőségeit, mások iskolai után szakkört szerveztek volna Dél-Afrikai gyerekeknek, egy harmadik csapat Horvátországban a kisvállalkozások támogatását tűzte ki célul. Mint ebből is látszik - meglehetősen nemzetközi volt a csapat.

 Az én lányomék a buszközlekedés biztonságosabbá tételét tűzték ki célul, és mivel erre nézve a legtöbb adatot Londonban találtak, úgy döntöttek, hogy akkor az ottani buszmegállókat terveznék át. Rengeteget kutattak ehhez, felvették egy csomó emberrel a kapcsolatot (például a londoni busztársasággal, az angol közlekedési minisztériummal, a londoni polgármesterrel) és amikor elmondták, hogy mi is a tervük, mindenütt meglepően nyitottan fogadták őket - mondjuk ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy magát a szervezetet, aminek képviseletében érkeztek is ismerték már.

Szóval előadást csináltak, meg prezentációt - és nyertek! Övék lett a fődíj, azaz 400 font, de ez nyilván csak a kezdet, ennél sokkal fontosabb, hogy megismertek egy csomó embert, kialakítottak egy csomó kapcsolatot, ami segíthet abban, hogy valósággá váljon, amit kitaláltak. Nyilván a közelmúltban Angliában történt eset (Sarah Everard ügye, akit hazafelé menet ölt meg egy rendőr) is hozzájárult ahhoz, hogy a téma kiemelt fontosságú legyen mindenütt most, de azért a teljes képhez hozzátartozik, hogy ezt ők hamarabb kitalálták - és pont az én lányommal történt eset volt a kiindulópont, akinek a fenekét megmarkolta egy iskolatársa a buszmegállóban. Ebből indult ki a beszélgetés, meg az adatgyűjtés - és kiderült, hogy a buszmegállók olyan helyek, ahol meglepően sok nőt ér szexuális zaklatás.

Első lépésként egyelőre annyit csináltak, hogy felvették a kapcsolatot a Women is Transport nevű szervezettel, akiknek szintén tetszett az ötletük - bár ők nem Londonban látják a megvalósulás esélyét a legnagyobbnak, inkább kisebb városokban, ahol a közbiztonság szintén gondot okoz, de kevesebb buszmegállót kell átalakítani a változáshoz. Ez egyébként arra is jó lenne, hogy legalább lássák, a gyakorlatban hogyan is válik be, amit kitaláltak.

No, de ami a lényeg, ez nem kevés munka, és nyilván önerőből nem is tudják megvalósítani, de ha valaki úgy érzi, hogy szívesen nézné, mit csinál egy csapat lelkes fiatal, ha megkapja a megfelelő támogatást, akkor követheti az Instagram oldalukat: https://www.instagram.com/yldzoomies/

Ha pedig úgy érzi, hogy esetleg támogatná is a projectet, vagy csak régóta olvassa a blogom, és úgy érzi meghívna egy kávéra, akkor ehelyett támogassa a lányomat és a csapatát. Ezen az oldalon gyűjtik hozzá az adományokat: https://gofund.me/3c11ef7e

Hozzáteszem, én meg csak ámulok, bámulok, hogy mindez az én okos nagylányom műve (és persze a társaié) és azért is büszke vagyok rá, mert tényleg egy éve itthon ülünk már, és ő spec szeptember óta annyira bezárva él velünk, hogy személyesen egyetlen kortársával se találkozott, és azért valljuk be, ez úgy 17 évesen rettenetes dolog. Ez egy olyan helyzet most, amiben nagyon könnyű beleroppanni. Ezért az egyébként is érzett büszkeségemre rátesz még egy lapáttal, hogy látom, milyen iszonyatos erővel készül az A-Leveljeire, tényleg tanul minden egyes nap, és közben folyamatosan keresi az extra lehetőségeket, tanfolyamokat, online végezheti work-experiencet, és minden olyan lehetőséget, ami közelebb viszi a majdani álmaihoz, hogy amikor a világ egyszer majd újra normális lesz, ő elmondhassa, hasznosan töltötte a bezártság hónapjait. 

Az, hogy közben a világot is jobbá teszi, már tényleg csak bónusz.

Legutóbb azt írtam - várjuk az A level eredményeket. Ami megjött, és gyorsan le is lövöm a poént: a gyerek bekerült. De azért ami nekünk happy end, és viszonylag sima menet volt, sokak számára igazi rémálommá fajult, és úgy tűnik most, hogy még évekig tartó hatása lesz.

Szóval amikor eljött az a bizonyos csütörtök reggel, én már persze 7-kor ébren voltam. A lányom közölte, hogy fel ne merjem ébreszteni, így aztán elcsórtam a telefonját, és azon csekkoltam percenként, jött-e már emil. Nyolckor már biztos voltam benne, hogy mindjárt meglesz, de akkor azért lehűtött a férjem, hogy Angliában egy órával később van, nyugodjak le, 9 előtt nem lesz eredmény. De hiába jött el a 9, a 10 (amikor már a gyereket is felvertem az ágyból) nem jött semmiféle eredmény semmiféle emiljére.

Közben persze néztem a FB-ot is, ahol kiírták az anyukák, hogy gyerek nem került be (A legtöbben ezt írták ki) és ez persze nem segített az idegességemen. Aztán ránéztünk az UCAS oldalára (12 jegyű azonosító, jelszó - persze egyikre se emlékezett hirtelen a gyerek, majd felrobbantam) ahol azt nem írták ki, hogy milyen eredményeket kapott, csak azt, hogy akkor bekerült Oxfordba. Ami szuper, gondoltam én, de ez most akkor tuti? Addig addig bénáztam a honlapon, amíg szerencsésen rányomtam arra a gombra, miszerint akkor elutasítjuk Oxford ajánlatát, mire jött egy újabb apróbb szívinfarktus, de akkor a gyerek kivette a kezemből a telefonját, hogy talán ne nyomkodjam, és szerencsére az is kiderült, hogy a rendszer hülyebiztosabb annál, hogy béna anyukák nyomogatása miatt elússzon az egyetemi felvételi.

Szóval azt megtudtuk, hogy a gyereket felvették, de azt nem, hogy milyen eredményeket kapott. De mivel aznap Pestre mentünk, és nem akartuk vinni a laptopját (csak azon látja a sulis emilt) így péntek este néztünk rá (egy nappal később) ismét - amikor is még mindig nem jött meg az eredmény.

Kiderült, hogy a gyerek sulis emiljére küldött levél elveszett (ez több osztálytársával is megtörtént, és az is, hogy spam folderbe került a levél - de hozzánk át se jött), mire írt aztán a tanárának, aki szombat reggel végül elküldte és kiderült, hogy a végeredmény akkor AAAB.

Tehát angol, történelem és spanyol A, szociológia B. Utóbbin azért felhúztuk a szemünk, mert egyrészt az volt a kedvenc tárgya, csomó dolgozatot adott be, mind A vagy A csillag volt, a tanár imádta és a szociológia és az antropológia némiképp testvértárgyak, sok a közös bennük, és ugyebár a gyereket antropológia szakra vették fel Oxfordba. De hát addigra már egy meglehetősen nagy botrány kerekedett Anglia szerte az A level eredményekből 50 ezer gyerek fellebbezett, gondoltam, mi nem fogunk. Végül is tök mindegy a jegy, Oxford a lényeg, örüljünk annak. De pontosan láttuk a szociológia jegyből: ez a rendszer igencsak igazságtalan, és meglehetősen randomnak tűnik, ahogy a gyerek a jegyet kapta.

Azt hozzátenném, az egyetemek mind három darab A level eredményt kérnek. Amikor anno Bíbor négyet akart csinálni (plusz egy felet, amit csak egy évig csinált) akkor a suli nagyon nem ajánlotta, mondván, hogy felesleges, fókuszáljon inkább a háromra, és csinálja azt jól. De persze a gyerek is szívesen csinált négyet, mi meg pusi kelet-európai szülők vagyunk, akik azt akarták, hogy jó sok tanulnivalója legyen, így aztán négy jegyet kapott, ami most azért nem jött rosszul, mert így belefért egy darab B jegy. De mondjuk ha csak három jegyet kapott volna, ott nem lett volna rontási lehetőség.

Szóval míg mi szépen belenyugodtunk a dolgokba, addig nyilván sok más diák ezt nem tette meg. Volt tüntetés, meg iszonyatos felháborodás, és akkor ahogy a Brexit kapcsán, elkezdett összevissza kapkodni a kormány. Először azt mondták, hogy a diákok nem fellebbezhetnek, csak a sulik, és nekik is 150 font egy fellebbezés. Aztán ez ingyenes lett, és a diákok is fellebbezhettek, végül a dolgod odáig eszkalálódott, hogy közölték, mindenki megkapja a tanárok által ajánlott jegyet, amire amúgy korábban azt mondták, hogy titkos.

Nos, most már így Bíbornak is más az eredménye, mert a változás most akkor rá is érvényes. Így lett két A csillagja, egy szociológiából (amiből B-t adott az algoritmus) és egy történelemből, és kettő A, spanyolból és angolból.

Összességében amúgy most minden angol gyereknek elég jó lett a bizije, mert a tanárok errefelé amúgy se genyózósak, most aztán meg végképp nem voltak azok.

Viszont ez újabb problémát keltett: most ugyanis ezekkel a jó jegyekkel, mindenki bejutott az első helyen megjelölt egyetemre. Csak példaképp mondom, Oxfordban 3200 hely van az első éveseknek, és 3700 offert küldtek ki, akik nagyjából most mind bekerültek, de nincs ennyi hely. Fizikailag. Pláne, hogy szeptembertől a Covid miatt itt is kisebbek lettek az osztályok, még a könyvtárba se mehet be annyi ember, mint eddig. Cambridge-ben nagyjából plusz ezer embernek kéne helyet biztosítani. Az biztos, hogy ezeket az offereket nem vonják vissza - és most azt mondja az egyetem, hogy hát okés, aki második körben került most be, az akkor lehet, hogy csak jövőre kezdhet, ki kell hagynia egy évet. Ami azért valljuk be, nem túl szerencsés. Még egy sima évben sem feltétlen ideális, de akkor még mondhatja a jómódú család, hogy menjen hátizsákos turistáskodni a gyerek egy évet, vagy mondjuk Párizsba auperkedni, és tanuljon nyelvet. De most a járvány alatt akkor üljön a gyerek otthon egy évet, és várja meg, míg kezdődik az élete? Gáz.

Ráadásul a kisebb egyetemek meg pont az ellenkezőjével küzdenek. Hiszen aki eddig a nagyokba nem került be, az ment hozzájuk. De most, hogy majd mindenki bekerült, akkor náluk meg nagyon is hiányzik a létszám, plusz az ezzel járó pénz. Ha ehhez hozzávesszük, hogy idén nem jönnek a tengerentúli és ázsiai diákok Európába, akkor még érthetőbb, mi a gond.

De aggódnak ám azok a diákok (és szüleik is), akik jövőre csinálnák az A leveleiket. Eleve ugyebár kimaradt nekik fél évnyi tanulás. Ezt eleve nehéz bepótolni. Másrészt most azzal kell szembesülniük, hogy bizonyos népszerű szakokon más elkelt a helyek harmada, mert azok kapják, akik idén nem is vizsgáztak, csak megkapták azt az A csillagot, amiért ők most véres verítékkel dolgoznak. Hogy ezt hogy lehet megoldani, fogalmam sincs - de nagyobb baj, hogy azoknak sem, akik ezért többszázezres fizetést kapnak a kormányban.

És holnap jönnek a GCSE eredmények - valószínűleg újabb botrányhullámmal. Már most bejelentették, hogy akkor ők is a tanárok által ajánlott jegyeket fogják megkapni, nem az algoritmusosat, hogy ebből ne legyen balhé. De azt is, hogy ezek még nem a végleges jegyek, azt majd később kapják meg a diákok, amit meg végképp nem tud senki értelmezni. 

Szóval a szokásos Tory káosz, mióta a Brexitet megszavazták, isten bizony egy értelmes döntése nem volt ennek a kormánynak, kész vicc az egész.

De ami a lényeg: mi most örülünk Bíbor sikerének, és ő elvileg októberben kezdi a tanévet. Addig még van egy kis idő, így addig most a jogsi megszerzésén munkálkodik. A vizsgákat letette, jövő héten kezd vezetni. Aztán meglátjuk, hogy ez sikerül-e, illetve, hogy amikor visszamegyünk Angliába, milyen karanténszabályok lesznek érvényben. (Újabb elmebaj, el se kezdem magyarázni)

Amikor kiderült, hogy az angol gyerekek idén nem írnak se érettségit, se felvételit, bevallom, örültem a döntésnek. Hónapok beárt, stresszes karanténja után úgy éreztem, ez a jó megoldás. Minek a felesleges stressz? Az egész angol rendszer amúgy is arra épül, hogy folyamatosan tesztelik őket, és normálisan se jegyet adnak nekik, hanem úgynevezett "predicted gradet", ami nem a pillanatnyi tudásuk méri fel, hanem azt, mire lesznek MAJD képesek. Szóval úgy tűnt, minden jól alakul. De persze tudhattam volna, hogy amit el lehet cseszni, azt az angolok mostanság teljesen szétbarmolják. Miért épp ez lett volna másként?

Miután megjött a papír, hogy Bíbornak helyet ajánlanak Oxfordban, minden örömünk és büszkeségünk ellenére tudtuk, hogy még nem dőlhetünk hátra. Le kell tennie az írásbeli vizsgákat is, és három A-t kell szereznie. Négy tárgyból vizsgázott volna, és mind a négyre A volt a predicted grade-je, vagy A+. Szóval nem különösebben aggódtunk, bíztunk abban, hogy a gyerek ezt megugorja majd. Nyilván sokat kell tanulnia majd, és nem lesz könnyű, de nem is tűnt lehetetlennek.

Aztán jött a Covid, és azt kell mondanom, hogy az angol iskola teljességgel megbukott az oktatás területén.

Azt gondoltam amúgy, hogy az onilne tanítás errefelé nem lehet gond, hiszen a gyerekek egészen pici koruktól kezdve számítógépen kapják a házifeladatot, és eszméletlen sok oktatási anyag van fenn online. Sőt, a BBC-nek van külön online sorozata is minden témakörhöz (Bitesize néven van a honlapjukon), amit amúgy is használnak órákon a gyerekek. Azt gondoltam pikk-pakk átállnak, nem lesz gond. De persze lett.

Mindkét nagylányomnak komoly vizsgái lettek volna idén. Bíborkának az egyetemi felvételi, Borsinak meg a GCSE, ami eldönti, mehet-e az egyetemi előkészítőre a suliban. Mindkettő elmaradt. Az igazi baj azonban, hogy ezért márciusban minden tanulás befejeződött. Azt mondták ugyanis, hogy senki nem kerülhet hátrányos helyzetbe azért, mert mondjuk nincs otthon számítógépe, vagy wifije. Tehát ami a suli bezárása után történik, azt nem lehet negatívan figyelembe venni. Nyilván ha negatívan nem, akkor pozitívan sem. Így hát ugyan adtak Borsinak némi látszatfeladatot, de azért valljuk be, melyik gyerek csinálja lelkesen a leckéket, ha előre megmondják, sehová nem számít. 

Bíbornak még ennyi se volt, tőle csak azért kérték, hogy néhány régi dogáját scannelje be, hogy hozzá tudják csapni a dossziéjába, amit majd csatolnak az ajánlott jegyei mellé bizonyítékként. Aztán nagyjából csak heverés és pihengetés volt az össz feladata, ami azért néhány hét, hónap után meglehetősen unalmas.

Bendének volt suli - elvben. De gyakorlatilag semmi. Mondjuk ez valahol érthető, mert a sulik nem voltak zárva. A gyerekek közel 20%-a azért bement. Azok, akiknek a szülei "key workerek" tehát orvosok, ápolónők, bolti eladók, autós futárok, tehát olyan dolgozók, akiknek a munkája fontos, és a szülei nem tudták másként megoldani a felügyeletüket. A tanárok pedig amellett, hogy vigyáztak rájuk (nem nagyon tanították őket) küldözgettek feladatokat az otthon maradt gyerekeknek. Valljuk be, önmagában mindkettő teljes állás lett volna - így viszont mindenki rosszul járt, leginkább persze a gyerekek.

Mivel Angliában nincs tankönyv, nincs füzet, amit hazavinne a gyerek kaptunk egy "tanulócsomagot", amiben ceruza és füzet is volt (ez nem várható el alapból, hogy legyen otthon) és kettő darab munkafüzetet. Egyet matekból, egyet spellingből - utóbbiból a gyerek soha nem kapott leckét, nem is értem, miért adták. Bende napi feladata így lett 12 matekpélda (random témakörök összeválogatva, tényleg csak hogy ne feledje amit eddig tanult) egy rövid olvasmány a readingeggs nevű honlapon, ami bőven az ő szintje alatt volt, és egy másik honlapon valami kis játék. Mondjuk hogy hallgasson meg egy dalt a környezetszennyezésről, vagy efféle. 

Nem volt "zoom órája" és semmi újat nem tanult - legalábbis a suliból erre semmiféle erőfeszítés nem volt. Részemről persze igen - sokat olvastunk, vettem elő magyar feladatlapokat stb, de azért valljuk be, elég nehéz széllel szemben pisilni, minden egyes nap, amikor a gyerek azt hallja vissza, hogy az osztálytársai még a sima leckét se csinálják meg, mert minek, akkor én minek kínzom őt, miért nem mehet Minecraftozni az osztálytársaival online, akik várnak rá. (Nagyjából 0-24-ben.)

És valóban - nyilván sok gyerekkel nem haladnak otthon, így aztán amikor sulikezdés lesz, a gyengékhez kell igazodni, akik minden elfelejtettek, nem azokhoz, akikkel otthon foglalkoztak. Szerintem ez amúgy tanárként is iszonyat frusztráló lehet - szülőként is az, de a gyerekek számára se könnyű helyzet.

Mindegy - túléltük, elkezdődött a nyár, a vakáció, hagyjuk a sulit, gondoltam, és visszatérve Oxfordra, bizakodva vártam az eredményeket, amikor is elkezdtek érkezni a rossz hírek. Amikor ugyanis beérkeztek a központi adatbázisba a tanárok által megajánlott jegyek, kiderült, hogy a tanárok túl jószívűek voltak, és ha így maradnának az általuk ajánlott osztályzatok, minden idők legjobb bizonyítványát kapná a 2020-as évfolyam. Ami nyilván nem igazságos, értem. Ezért hát kitalálták, hogy egy algoritmus segítségével helyre hozzák a tanárok jó szívéből eredő eltéréseket, és a végső jegyeket úgy alkotják meg, hogy a tanárok ajánlása mellé nézik a suli eddigi eredményeit az adott tárgyból. Tehát ha amúgy évek óta mindenki mondjuk B-t szerez abban a suliban, akkor nyilván a most A-re értékelt gyerek is nagyobb eséllyel lesz végül B, mint A. Ami elvben igazságosan és jól hangzik. Ám a valóság ennél persze bonyolultabb.

Nézzük például az én lányom esetét. Borsika nagyon jó nyelvekből. A francia megjósolt jegye 9-es. Ami a legjobb jegy amit kapni lehet és a diákok 5%-a kapja csak meg. A gyerek okos, a francia megy neki, szereti is tanulni. De egy mérnöksuliba jár, ahol amúgy rajta kívül senki mást nem érdekel a francia nyelv, azt osztálytársai 3-4-5-ösöket szereznek franciából. Ha átlagolunk, akkor lehet, hogy Borsikám végül csak 7-t fog kapni. Ami amúgy még mindig nagyon jó jegy (A-nak számít), de nyilván jóval alacsonyabb eredmény, mint amire képes lenne.

Ez a rendszer most úgy tűnik, hogy a jó iskolába járó buta gyerekeknek kedvez (felhúzza a jegyük) a szar iskolába járó okos gyerekekkel viszont rendesen kibabrál. Méghozzá kétszeresen. Nem elég, hogy egy rosszabb iskolában kellett eddig helyt állniuk, nehezebb körülmények között - most még az esélyt is elveszik tőlük, hogy jó egyetemre kerülhessenek.

Skóciában a múlt héten megkapták már a diákok az eredményeiket - és óriási botrány van abból, hogy a diákok 40%-ának lejjebb vitték az osztályzatát legalább egy jeggyel. A címlapokra került például egy lány, akinek 5 A-t jósoltak, kapott helyette 3-t, és két B-t, ezzel úszik az orvosi egyetem, ahová menni akart. Különösen felháborító, hogy pl. matekból úgy kapott B-t, hogy soha nem volt A-nál rosszabb jegye egész életében.

Fellebbezésnek helye amúgy nincs. Legalábbis a diák nem fellebbezhet. A suli igen, de ez pénzbe kerül nekik, és a korábbi 7 nap helyett 6 hét most a fellebbezések átfutási ideje, ami azt jelenti, hogy mire a gyerek esetleg kiharcolja a jobb jegyet már elkezdődött az egyetem, és lekésett róla.

Nos, mi még nem tudjuk, Bíborral mi a helyzet. Azért ő város egyik legjobb sulijába járt, ahol nagyon jók pl a matek eredmények, de fogalmunk sincs, hogy szociológiából vagy történelemből mik voltak a suli előző évi átlagai, mert ez soha nem volt fontos. Most lehet, hogy megkapja a 3 A-t, és minden rendben, de az is lehet, hogy nem. Egyébként akkor sincs minden veszve, mert Oxford amúgy már kiadott egy sajtóközleményt, hogy tekintettel a jelen helyzetre, minden egyes diák jelentkezését, aki most a kapott jegyek miatt lemarad, egyedileg fogják elbírálni, mert szerintük nem elfogadható, hogy egy okos diák kimaradjon az oktatásból csak azért, mert rosszabb környéken él. (Hozzáteszem, ők ezt megtehetik, mert minden egyes hozzájuk jelentkező diákkal találkoztak személyesen - de ez Angliában amúgy nem bevett dolog, csak Oxford és Cambridge tart szóbeliket, ahogy én tudom)

Mindenesetre a jegyek aug 13-án derülnek ki, aznap majd többet tudunk erről. De szorongós hónapok vannak mögöttünk emiatt is, és nagyon sajnálom a gyereket, hogy semmit nem tehetett azért, hogy ez csökkenjen, mert a sorsának az alakítását kivették a kezéből és ez soha nem jó érzés. (Megjegyzem, nem ő az egyetlen a családból, akinek most ezzel kell szembesülnie.)