Három gyerekkel irány Anglia!

Királynőnek lenni olyan lehet, mint újságírónak. - summázta Bíborka lányom. - Híres emberekkel lehet találkozni és klassz ajándékokat kap az ember. Bár a Buckingham Palotában nem volt részünk királyi elbánásban, a látvány sok kényelmetlenséget feledtetett.

Minden évben hat hétre megnyitják a Buckingham Palotát, ahol az angol királynő él. Ezen a hétvégén volt az utolsó ilyen alkalom. Nem hagyhattuk ki a lehetőséget! Hosszú sorban állás, horror belépőjegy - ez persze Londonban mindenütt így megy, de ez is megérte az árát. A látvány valóban királyi volt.
Sok palotában jártam már világszerte, de belépve a kívülről csodás falak közé, szinte mind csalódás volt. Az eredeti berendezés csak nyomokban, jelzésszerű díszek, pár berendezett szoba, az eredetivel majdnem megegyező bútorok, részletes (ám dögunalmas) történeti leírások, és szinte mindig sok képzeletre volt szükség ahhoz, hogy az ember meglássa a hajdani pompát.
A Buckingham palotában azonban nem kellett a fantáziánkat csúcsra járatni. Hihetetlen pompa, nagystílű díszítés, káprázatos belső terek és fényűzés mindenütt. Azoknak a festményeknek az eredetije, amelyekről még az egyetemen tanultam - Rembrandt, Rubens, Vermeer... Egy másik szobában Napóleon kártyaasztala, melynek intarziáját hat évig készítették. Méter magas arany gyertyatartók. Az ember bárhová nézett, mindenütt felbecsülhetetlen értékeket látott, és ájuldozott.
Idén 19 terembe engedték be a nagyon szigorú őrök a látogatókat. Merthogy azért nagyon is szigorú szabályok alapján lehetett bejutni. Az természetes, hogy benn nem eszik-iszik-cigizik az ember. Még azt is lenyelem, hogy nem szabad benn fotózni, bár nagyon viszketett a képem. De azért az már kicsit nehézzé tette a látogatásunkat, hogy babakocsit nem engedtek bevinni, és Bendét ölbe kellett cipelni. Igaz, biztosítottak egy "hipsyt", afféle derékra csatolható babaülőkét, amiben Bende elég kényelmesen elücsörgött, és Zsolt háta se szakadt le. Ám az egy kicsit már keményebben érintett, hogy benn nem volt semmiféle mellékhelyiség, és csak a kétórás túra végén, a kertben lehetett mosdót találni.
A lányok nagyon szerették volna látni a királynő hálószobáját, a fürdőjét, a privát tereit, ám erre a területre nem engedték be a látogatókat. Csakis oda, ahol máskor is bemehetnek a látogatók, igaz, csak a nagyon megszűrt kevesek, elsősorban nagykövetek, politikusok és nemesi családok sarjai. (Gondolom azért nekik kevesebbet kell sorba állniuk érte.)
A legnagyobb élmény a lányoknak a királyi trónterem volt, ahol a trónszéket is megnéztük, és persze a bálterem, ahol a királynő, a király, az első udvarhölgy, és a testőrök egyenruhája is ki volt állítva. De a hatalmas ebédlőt is megtekintettük, aztán a Canova termet, amelyet kifejezetten a szobrász műveinek terveztek és egy teremben arról is részletes eligazítást kaptunk, mi dolga is van egy királynőnek hónapról-hónapra. (És ehhez persze pazar toaletteket és ékszereket is bemutattak.) Bíbor azért megjegyezte, hogy havi 1-2 hivatalos ünnep elég laza melónak tűnik, és nem nagyon tudtam meggyőzni arról, hogy a királynő fontos munkát végez errefelé.
Ennek ellenére úgy látom, ez a királynőség itt Angliában bejön neki. Nem csoda, hiszen elég csajos dolog ez, és a körítés (hintó, bál, korona) elég látványos. Bár az kicsit elszomorítja, hogy a királynő öreg, a walesi herceg öreg, és hozzá képest, valljuk be, még a fiatal hercegfiúk is öregek.

Ahogy beindult az iskola, hirtelen beindultak az egyéb eddig nyári álmot alvó programok is. Tegnap zenebölcsiben jártunk Borsival és Bendével, ma matek továbbképzésen voltam. Legnagyobb meglepetésemre mindkettőt élveztem.

GYES-betegségtől nem kell tartanom, erről úgy látom errefelé hivatalból gondoskodnak. Elvileg minden város, minden kerületében beindult 2010-től a Sure Start program, ami nagyon sokféle családi programot kínál.
Már a múlt héten bekukucskáltam a Children's Centre ablakán, ami épp a könyvtár mellett van. Csak az ablakra ragasztott hirdetéseket akartam megnézni, de azonnal lecsaptak rám, és beinvitáltak. Kezembe nyomtak egy csomó prospektust, és szent ígéretet tetettek velem, hogy mindenképp kipróbálok néhányat.
Merthát program az van bőven - hétfő reggel Coffee Morning az iskolában, hogy jól kezdődjön a hét. Rögtön utána játszóház 8 hónapos korig. Ugyanekkor a Children Centre-ben az újonnan érkezők köszöntése. De választhatom a tanácsadói szolgálatot is, ha problémám van a gyermekem viselkedésével.
Kedden angoltanfolyam, vagy Rhyme Time a könyvtárban, vagy Játszóház 5 éves korig, vagy Egészségügyi tanfolyam csak nőknek, esetleg totyogósok tornaórája.
Nem írom le az összes programot, de van még Szoptatás segítő csoport, Dohányzásról leszoktató csoport, Mesedélelőtt, Apukák napja (az csak havi egyszer) jógatanfolyam, Játék-kölcsönző, Bébi masszázs, Terhestanácsadás, Terhesség utáni tanácsadás - természetesen minden ingyen.
Mi tegnap a könyvtárban a Mondókatanuló csoporthoz csatlakoztunk, gondoltam ameddig nem kezdődik Borsinak az iskola, addig is halljon egy kis angol szót. Bár kicsit túlkoros volt már, Borsi azért nagyon élvezte, különösen mert sok dalt, mondókát tudott már kívülről, így ténylegesen tudott csatlakozni a közös dalolászáshoz.
Mondanom se kell, egy gyerek volt, aki oda se figyelt, és a mondókázás helyett folyamatosan mászkált, az én hét hónapos fiam. Nem a kora miatt - volt itt más hét hónapos is, és minden egyes gyerek szépen megült az anyukája ölében. Kivéve az én cseppem. Ő ült a csoportvezető, a könyvtáros és a logopédus ölében is, azonkívül körbemászott az egész teremben, de a zenélés nem igazán kötötte le. Nem mondanám, hogy nem élvezte a dolgot, csak épp mást és máshogyan, mint a többiek.
Ettől függetlenül, mielőtt hazamentünk, még odajött hozzánk egy kirendelt logopédus, és megkérdezte, nincs-e szükségünk bármilyen segítségre, és jól halad-e Bende a nyelvtanulással. Majd adott egy prospektust, hogyan foglalkozzak vele úgy, hogy a nyelvi képességei hatékonyan fejlődjenek.
Aztán odajött a könyvtáros is, és rábeszélt, hogy Bendét is írassam be, és higgyem el, hogy ez egyáltalán nem túl korai! Mert ha Bende négy alkalommal kölcsönöz (hét hónapos!!!) akkor majd kap egy oklevelet, miszerint aktív könyvtárhasználó. (Hogy fog neki örülni...!) És azt tanácsolja, hogy vegyük fel a kapcsolatot a védőnővel, mert akkor kapunk egy ingyenes könyvcsomagot is. Ez minden egy éves kor alatti gyereknek jár, majd 18 hónaposan egy újabb és elsős korában még egy. Hogy ezzel is támogassa az állam az olvasás szeretetét.
A fejtágítás ma is folytatódott. Bíbor iskolájában 5 hetes tanfolyamot hirdettek, ahol a szülők megtanulhatják, hogyan segíthetnek a gyereküknek matekot tanulni. Gondoltam, hogy ez hasznos lehet, mert egyrészt a matek szaknyelvben azért nem vagyok annyira perfekt, másrészt hátha tanulok valami újat.
Egyik elvárásom se jött be, de azért nagyon jól szórakoztam. Mivel a tanfolyam mellé ingyenes bölcsit is biztosítanak, gondoltam magammal viszem Borsit, hátha hall egy kis angol szót ma is. Most beengedték, de azért közölték, hogy sajnos túlkoros (hát igen, hét éves) és legközelebb sajnos nem vehetik be, mert az szabályellenes. Viszont vihetem Bendét, mert hat hetes kortól már vállalják a gyerekeket, így legalább jövő héttől az ő angol-nyelvtanulása is elkezdődhet.
(Nagyon tanulságos egyébként a gyerek jelentkezési lapja. Be kell írni, hogy milyen etnikumhoz tartozik, nekünk a "whithe-other"-t kell beikszelni, ami rögtön a brit és az ír mögött van. De a rubrikák között a vándorcigány is szerepel ám, hivatalos megnevezésként! De olyan dolgokra is rákérdeznek, hogy ha mondjuk baleset éri a gyereket és ki kell hívni a mentőt, akkor van-e valami olyan gyógymód, amit az én vallásom tilt... Mondjuk ilyesmik az itthoni ovi adatlapján nem szerepeltek... :-)
Visszatérve matekra - 19 szülő volt jelen (18 anyuka) - én két urdu nővel a kisebbséghez tartoztam, igaz, többször le-lengyeleztek, de csak azért, mert még sose volt magyar diákjuk, és egyszerűen a "hungarian" nem jött a szájukra. Nem csoda, mert errefelé tényleg egészen másfajta népek élnek. Ez kiderült abból, hogy a csoport fele csadoros pandzsábi volt, akiknek az iskola saját tolmácsot biztosított. A másik fele meg olyan igazi színes szoknyás román cigány, akiknek szintén volt saját hivatalos tolmácsuk.
Az hamar kiderült, hogy itt nem valami haladó matek továbbképzés folyik, mert először az alapműveletek angol kifejezéseit írták le (majd a biztonság kedvéért ki is osztották gépelt lapon) aztán meg arról beszéltek, hogy a gyerekeknek fejben kell megtanulni számolni. És ebben az segít, ha azt tanulják meg nagyon jól, hogy melyik két számot kell összeadniuk, hogy tízet kapjanak végeredménynek. Ehhez segítségül szintén kaptunk egy gépelt lapot, ahol leírták szép sorban, hogy 1+9=10, 2+8=10, 3+7=10 - és szép sorban, ugyebár a gyengébbek kedvéért. (Megjegyzem, azért így is volt, aki eltévesztette...) Majd olyan trükkös feladatokat írtak fel, hogy 2+6+7+3+8+4, és elmagyarázták, hogy ezt nem sorban kell összeadni, de nem ám! Hanem gondolkodva! Megkeresni azt a két számot ami összege tíz lesz, és voilá, így már könnyű is kiszámolni, hogy a végeredmény 30.
Ezután kiosztottak egy műanyag lapot, letörölhető filctollat és törlőt, pont olyat, amin itt a gyerekek gyakorolnak. És elmagyarázták, hogy azért nem használnak füzetet, mert ha a gyerek hibás eredményt ír le, az milyen frusztráló neki. Mert azt ki kell radírozni, át kell húzni, és ez szörnyű stresszet okoz. Ezzel viszont egyszerűen kitörlik, és "magic" már el is tűnt minden csúnyaság! És használjuk mi is ezt otthon, ha gyakorlunk a gyerekkel.
Ekkor jött be az iskolaigazgató, aki közölte, hogy mind szuperek vagyunk, és ezt az emberfeletti teljesítményt és tanulási mennyiséget pihenjük ki egy kis sütivel és teával, amit majd mindjárt szervíroznak.
Amúgy nagyon ügyeltek arra, nehogy azt mondják, itt a hülye-képzés folyik, azzal indokolták ennek a tanfolyamnak a szükségességét, hogy az utóbbi pár évben nagyon megváltozott a matek-tanítás metodikája, és egészen eltér attól, mint ahogyan minket gyerekkorunkban tanítottak. Mondjuk szerintem a 2+2 akkor is négy volt, de állítólag ma már ilyen feladatot itt nem is adnak a gyereknek, csak ezt a tízeshez igazodást, amit fennkölt módon Number Bonds-nak hívnak.
Minden furcsaság ellenére, azt kell mondanom, ma is isteni jól szórakoztam. Az egyik urdu anyukával össze is haverkodtunk, különösen, miután kiderült, a gyerekeink osztálytársak. Szóval mostantól matek-tanfolyamra járok, és a végén, ha minden jól megy, akkor még bizonyítványt is kapok róla. Majd kirakom Bende oklevele mellé.

Mindig mosolyogj! - ez volt a legtöbb, amit tanácsolni tudtunk Bíborkának az első tanítási nap előtti este. Úgy tűnik a dolog bejött. Mert az eredmény négy új barátnő, néhány könnycsepp és egy "good girl" matrica. Egészében véve a mérleg pozitív.

Azon tűnődtünk a férjemmel, hogy még soha az életben nem volt egyikünk se hasonló helyzetben, mint ma a nagylányunk. Olyan lehet ez, minta lepottyantanának Zulufalvában, ahol mindenki érthetetlen zulu nyelven karattyol. Nem csoda, hogy Bíborka félt, és bevallom, szorongtunk egy kicsit mi is, hiszen szegénynek angolul kell nemcsak megértenie mindent, de intézkednie is, ami mint később kiderült, nem volt egyszerű, bár nagyon talpraesetten viselkedett.
Reggel, a sorakozónál azért egy kicsi kő már leesett a szívemről, mert Sally, Bíborka osztálytársa és kijelölt segítője azonnal kézen fogta a lányunkat, és még jópár mosolygó kislány integetett Bíbornak, hogy álljon melléjük. Rögtön közrefogta egy csapat mini-manó, merthogy az itteni lányok valahogy kisebbek, mint a magyarok. Otthon Bíbor az osztály legkisebbje volt, most viszont úgy tűnik, nincsenek olyan nagy méretbeli különbségek. Igaz, cserébe kulturálisak bőven akadnak.
Merthogy Bíbor négy új barátnője, akiket ma szerzett elég színes összetételűek. Sally és egy másik szőke lány, egy fekete hajú arab kislány, és egy csadoros néger lányka. Ez a négyesfogat aztán egész nap kitartott Bíbor mellett, és tényleg segítették. Magyaráztak neki (mondjuk ez gondolom sokat nem segített), mutatták neki a feladatokat, engedték, hogy másolja a füzetüket, mellé ültek, kísérték mindenhová. Kellett is, merthogy a tanítás menete az új gyerek miatt csak rövid időre állt meg. Megnézték a Földgömbön, hol van Magyarország, mi a fővárosa, aztán jött a matek, a szövegértés, az írás, a környezet.
Egyik része sem volt egyszerű. Nemcsak az angol nyelvű dolgok voltak nehezek, de kiderült, hogy itt a matekban is előrébb tartanak a gyerekek, mert már ezres számkörben adnak össze. Az angol írás pedig egész máshogy néz ki, Bíborka összekötött folyó betűink nagyon csodálkozott mindenki. Szóval még egy dolog, amit meg kell majd tanulnia.
Ami jó volt, hogy szinte kizárólag csoportfeladatok voltak, amiben belefért, hogy ő lassabb és ügyetlenebb, és sokat dicsérték, különösen a rajzát, ami az általános vélemény szerint a legszebben sikerült mű volt.
Igaz, még a rajztudás se tudta megmenteni délben, amikor megkérdezték tőle, hogy be van-e fizetve, vagy az otthonról hozott kaját eszi. Szegénykém próbálta elmutogatni, és magyarul elmondani, hogy igen, majd amikor ez nem ment, még le is rajzolta: anya, pénz, ebéd, befizet. De mivel új diákként még nem volt rajta az állandó listán, így kellett egy kis igazgatói segítség, hogy kiderítsék, tényleg kaphat ebédet. Na, ekkor, a tehetetlenséget érezve, állítólag kicsit sírt, de szerencsére a dolog megoldódott, és az ebéd finom volt, a barátnői pedig megvigasztalták, szóval nem maradt benne komoly tüske.
Teljesen lelkesen jött ki a suliból, és láttam, hogy nagyon büszke magára, ami egyébként teljesen jogos dolog. A legnagyobb félelme, miszerint nem lesznek barátai, azonnal szertefoszlott, és azért pár dolgot a tananyagból is megértett.
Nekem kicsit rossz, hogy itt nincs tankönyv, nincs lecke és a gyerekek nem hoznak haza semmit. Merthogy így azért nehéz segíteni. Ma például tanultak egy tízlábú, fekete állatról (???) és Bíbornak fogalma nincsen, hogy ez micsoda, és én is csak azt tudom mondani, hogy valamit félreértett. De hogy mit, csak remélni tudom, hogy egyszer kiderül.

Azt hittük, hogy az iskola a legkönnyebb kihívások közé fog tartozni, hiszen úgy tudtuk, a gyerek iskolaköteles, bárhová is visszük. Úgy tűnik, ez volt a legnagyobb tévedésünk Angliával kapcsolatban.

Azzal tisztában voltunk, hogy a hivatalos beiratkozási időt lekéstük, hiszen áprilisban még fogalmunk sem volt arról, hogy mely városban fogunk lakni. De gondoltuk, ez nem lehet gond, hiszen a lakás bérlésénél figyeltünk rá, hogy a közelben legyen iskola. Itt három is van. Abban reménykedtünk, hogy ha augusztus 11-én megérkezünk, és már másnap bejelentkezünk a helyi önkormányzatnál, akkor a fennmaradó két és fél hét éppen elég lesz arra, hogy a gyereknek helyet találjanak.
Ám ez rajtunk kívül senkinek nem volt ilyen sürgős.
Az önkormányzat ugyan viszonylag hamar, egy héten belül kiküldte az oktatási ügyekért felelős munkatársakat, akik felvették az adatokat, és közölték, hogy Bíbor negyedikes lesz, Borsi pedig majd a második osztályt kezdheti. Ez volt az első meglepetés, merthogy az angol életkori beosztás szerint mindketten éppen eggyel magasabb osztályban kezdenek majd mint idehaza tették volna. Ez a tény Borsit sokkolta jobban, merthogy így neki nemes egyszerűséggel kimarad majd az első osztály. (Anyósom csak azt kérdezte a hír hallatán, hogy mi lesz akkor, ha kiderül, hogy nem tudja az elsős tananyagot? De Zsolt megnyugtatta: Nem fog kiderülni, mivel egy szót se tud angolul...) Mindenesetre akkor még azt ígérték, két hét múlva megérkezik a papír, hová is vették fel a lányokat. Megpróbálják elintézni, hogy ugyanabba az iskolába kerüljenek, de azért ez nem biztos, hogy sikerül. Hozzátették, hogy ne aggódjunk, valószínű, hogy pár nappal később kezdik majd az iskolát.
Mi azért aggódtunk. Különösen, ahogy teltek a hetek. És lett a két hétből három, majd négy és még egy fél - és csak a mai nap jött meg a hivatalos értesítés arról, hogy mi van az iskolával. És ebben is csak az állt: Bíbort felvették.
Merthogy Bíborral nincs gond. Az ő korosztályában több iskolai hely is van, és több helyen is fogadták volna. Más a helyzet Borsival. Merthogy a második osztályban nincs hely. Túl sokan vannak az ő korosztályából.
Mi persze nem vártunk erre a levélre, eddig is szorgosan hivogattuk a City Council munkatársait, akik szerdán elárulták, hová is fog Bíbor járni, és engedélyt is adtak rá, hogy az iskolával felvegyük a kapcsolatot. Így aztán ma az én nagyobbik lányom ma már az apjával meg is nézte a jövendő iskoláját. Mindketten lelkesen jöttek haza. A suli szép, tiszta, modern, minden osztályban digitális tábla van, és házakra vannak osztva, mint a Harry Potterben. Külön jó hír nekünk, hogy nincs több magyar a suliban. Nem is volt soha még eddig. Bíbor azért nem marad segítő nélkül, egy Sally nevű szőke kislány azonnal felajánlotta, hogy eligazítja, és lesz külön mentor tanára is, akihez fordulhat. Ez a sok kedvesség Bíbort annyira fellelkesítette, hogy minden korábbi ellenkezését félretette, és kifejezett örömmel várja az iskolát.
A jókedvét csak emelte, hogy ma egész délután vásároltunk, merthogy az iskolakezdéshez muszáj beszerezni az egyennruhát is. Fehér ing, szürke szoknya vagy nadrág, fekete cipő és kék pulcsi. Emellé már csak tornaruhát kellett vennünk, ami az otthonitól eltérően itt nem dressz, hanem póló-gatya, de sikerült ebből is elég csinos, lányosat venni.
Ami gyökeresen eltér az otthoni rendszertől, hogy emellé már semmi más nem kell. Se tankönyv, se füzet, se tolltartó, se ceruza, de még színes lap, vagy ragasztó se. Mindent megkapnak a suliban a gyerekek, méghozzá ingyen. Beleértve a mappát is, amiben Bíbor majd a leckéjét hozza haza. (Merthogy lecke azért lesz, sőt neki még valószínű plusz felzárkóztató feladatok is.) Fizetni csak az ebédért kell - de persze ez sem kötelező, viheti a gyerek a sajátját is. Mi most az első héten azért befizettük, majd meglátjuk, szereti-e.
Szóval Bíborkám sínen van, bár valószínű, hogy lesznek még nehézségei, és nekünk is.
Azt azonban még mindig nem tudjuk, hogy mi lesz Borsival. Az önkormányzat szerint első helyen áll a suli várólistáján, merthogy idejár a tesója és még körzetes is. (Az egy kicsit necces, hogy a suli szerint nem ő áll az első helyen, de azért ebben a hitükben sikerült egy kicsit megingatni őket.)
Nekem ez az egész várólista dolog kicsit furcsa - merthogy egy iskolaköteles gyerekről beszélünk. Mire kell várnia??? Suliban a helye és kész. Ráadásul látom Borsin, hogy nagyon rosszul viseli ezt az egész helyzetet. Ő ugyanis jó ideje kifejezetten várja már, hogy iskolába mehessen. És nem örül a potya-szünetnek. Sőt, egyenesen kitolásként éli meg, hogy várnia kell. Az is rossz volt neki, hogy a délutáni vásárlásra se vittem magammal, de nem mertem. Nem akarnék előre inni a medve bőrére. Mert mi van, ha végül másik iskolába kerül, ahol más lesz a ruha színkód? Azt azért nem tiltottam meg, hogy felpróbálja Bíbor ruháját, hiszen annyira közel van már a méretük - és ő is úgy örült a gondolatnak is, hogy egyszer iskolás lesz...
Egy pici fény azért van az alagút végén, mert úgy tűnik, hogy a suliban éppen van egy szabad hely. Az egyik másodikos kisfiú az elmúlt két hétben ugyanis egyszer sem jött be, és lehetséges, hogy elköltöztek. Bár a dolog nem hivatalos, de ez azt jelenti, hogy egy hét múlva talán már Borsi is kezdhetné az iskolát. Márha övé a hely. Most ezen dolgozunk.

Autók és autók - soha nem gondoltam volna, hogy két lányt ez is érdekelhet. De a hosszú tétlen várakozás az iskolakezdésre arra kényszerített minket, hogy mindent felfedezzünk a városban. Így elmentünk a Közlekedési Múzeumba.

Jó ideje kinéztem már ezt a múzeumot - szép, modern épület, nagy kávézó, és óriási feliratok hirdetik, hogy ingyenes. Mégis húztam a számat - mert hát ez a közlekedés dolog valljuk be, nem tűnik olyan izgalmasnak.
De a Trasport Museumban ismét bebizonyosodott számomra, hogy nincsenek rossz témák - legfeljebb béna szervezők. Ha pedig ezek elég ügyesek és kreatívak, mindent el lehet adni izgalmasnak. (Az igazat megvallva, értek már engem meglepetések a világ több múzeumában. Az egyik legnagyobb Bochumban, a Bányászati Múzeumban. Aki arra jár, ki ne hagyja, mert zseniális!!!)
Mégse gondoltam, hogy itt is hasonló élményben lesz részem, és bevallom,c sak a gyerekek unszolására vállaltam, hogy eljövök velük ide, merthogy ők már egy hete kiszúrták, hogy itt éppen óriási fagylaltoskocsi kiállítás van. Kicsit ugyan csalódtak, amikor kiderült, hogy inkább a kocsi, mintsem a fagyi a fő téma, ám a "találj ki egy új fagyi-ízt" verseny gyorsan megvigasztalta őket, és persze a látogatásunk végén a büfé, ahol persze kaptak fagyit is.
Vendégcsalogatónak jó poén volt a fagyiskocsi, de végül nem ez lett az igazi nagy élmény a lányoknak. Engem első pillantásra sokkolt a kiállítótermek végtelen sora, ahol autzó-autó hátán parkolt. Valószínűleg egy perc alatt megunták volna a lányok is, ha a pénztárnál (ahol csak regisztrációs jegyet adtak) nem vettünk volna feladatlapokat is. Kétfélét is. Az egyik kisebbeknek való volt - 10 különböző kocsi részlete volt rajta, és tenni kellett amellé egy matricát, amit megtalált az ember.
Emellé vettünk egy másik feladatlapot is, ami ennél több saját alkotómunkát igényelt. "Rajzolj le valamit, ami kisebb, mint te. Ami nagyobb, mint te. Ami kék. Aminek két kereke van. Aminek négy lába van. Ami a legrégebbi. Ami a legújabb. Aminek a neve W-vel kezdődik. A kosztümös ladyt." Ehhez hasonló feladatok szerepeltek benne, amihez kaptak a lányok ceruzát és füzetet is, ezért boldogan szaladgáltak, rajzoltak, matricáztak. Fekve, ülve, a vitrinen. Persze sehol, senki nem szólt rájuk (ez itt nem divat) ők pedig megtalálták azokat a dolgokat, ami őket érdekelte. Az autók mellett a bicikliket, a játékautókat, a mozitermet, ahol autós némafilmet vetítettek, a lovas kocsit, amin szüfrazsettek utaztak, az istállót, ahol tényleg trágyaszag volt (!!!) és postakocsit, amelybe bele lehetett rakni a csomagokat. A legnagyobb sikere a telefonközpontnak volt, ahol ők dugdoshatták a zsinórokat a hívott számok mellé.
Bende se maradt benn a babakocsiban, különösen, hogy jópár napja már a járást gyakorolja. Itt azért nem nagyon lehetett mihez kapaszkodni, így boldogan négykézlábazott a lányok után, én meg nyugodtan elengedhettem, lévén, hogy itt a múzeum is szőnyegpadlózva van.
Előre figyelmeztettek, hogy a kiállítás közepénél lesz egy imitált légiriadó, szirénával - lehet, hogy a pici babát zavarni fogja a füst,a fény, de ne aggódjak, van kikerülő útvonal. Én nem aggódtam. Bende se. De Bíbor teljesen bepánikolt, hogy most aztán háborús, ijesztő dolgok fognak vele történni, és nem akart bemenni. De kíváncsi is volt, nem akart kimaradni se belőle. Így aztán végül szorosan engem átölelve merészkedtünk be a frontvonalak mögé, ahol sziréna ide, fények oda, Bende elaludt, Bíbor pedig teljesen megsértődött, hogy nem ijesztették meg annyira, mint ahogyan felkészült rá.
Az biztos, hogy vissza kell még jönnünk, mert egyrészt nem tudtuk kipróbálni a világ leggyorsabb autójának a szimulátorát (döbbenet, hogy az a kocsi mekkora nagy!), másrészt, mert apa nem volt velünk, (dolgozik és dolgozik, ami azért jobban megy neki, ha elviszem a három rosszcsontot) és azért az autó mégiscsak férfi dolog. Szerintem ő legalább annyira fogja élvezni mint mi. Ha nem jobban...

Helen reggel 10-től este 6-ig volt nálunk. Közben főztünk, vásároltunk és sokat nevettünk. Totálisan kimerítő nap volt - de nagyon élveztem!

Helen afféle szociális munkás, kijáró segítő, aki többek között a speciális diétára szoruló családoknak segít. Megmutatja, hogy a speciális lisztből, tojásporból hogyan és miket lehet csinálni. Mindezt tökéletesen személyre szabott módon. Mesélte, hogy főzött már afrikai családoknál, ahol 12 gyerek figyelte, hogy mit csinál, mert a család saját 8 gyereke mellett még a szomszédok is átjöttek, és hogy ők például még a pizzát is olajban sütik ki. Méghozzá úgy, hogy a totyogóst felültették a konyhapultra, a fortyogó üst mellé Merthogy ott az a szokás. De kínai, ázsiai és egyéb családokhoz is jár ki, akik mind másféle kenyeret esznek, pitát, naant, kósert. Mivel fogalma sem volt róla, hogy Magyarországon mi a szokás, és hogy milyen szokásaink vannak, legalább10 nagy zacskóval érkezett. (Kenyérsütő gépet is hozott, de azt végül kinn hagyta a kocsiban.)
Mivel nem tudta, hogy mennyire felszerelt a konyhánk, az utolsó kávéskanálig mindent hozott magával, és minden alapanyagot is - vajat, zöldségeket, tejszínt, csokikrémet.
Első dolga az volt, hogy kivett egy álompuha kenyeret és egy pitát - vajon melyiket szeretjük. Borsi megkóstolta a kenyeret és benyomott rögtön két szeletet, majd nagy kegyesen azt mondta, hogy ez jó. (Amúgy ő egész idő alatt nagyon távolságtartó volt, és kicsit sem akart az egész főzésben részt venni, ellentétben a tesójával, aki viszont mindent csinálni akart - keverni, mérni, gyúrni, és persze folyamatosan beszélt, éppúgy, mint Helen, én meg próbáltam mindkettőt megérteni, ami így szinkronban nem volt könnyű.)
Mivel a kenyér dolog bejött, Helen javasolta, hogy akkor csináljunk mi is egyet a kenyérsütő gépben - mire én azt javasoltam, hogy ugyan már, ez sokáig elég nekünk, csak mutassa meg a receptet, majd bedobálom én legközelebb egyedül a gépbe. De Helen azt mondta, ne aggódjak, nagyon sok lisztet hozott, és nézzük csak meg, mit tud az én gépem. Amúgy később kiderült, hogy igaza volt, merthogy az én gépem kisebb, és túl sok volt bele a fél kiló, és mikor megkelt, szabályszerűen megemelte a gép tetejét.
De aztán Helen már keverte is a következő adag kenyértésztát - hát próbáljuk ki ugyanezt sütőben is. És a fele tésztából formázott egy cipőt, majd csinált egy adag kenyér rudacskát, majd pár pizzát. amihez Bíbor csinált szemet-szájat-arcot.
Mutatta az édesburgonyát, ami a sima krumpitól eltérően fehérjeszegény, és teljesen szabadon fogyasztható, mint a gyümölcsök. Mondtam, hogy még ilyet nem csináltam - erre azonnal mutatta, hogyan süssem ki, mint a sima sültkrumplit, és már kóstolhatta is a gyerek.
Aztán kérdezte, mit szeret Borsi - mondta, hogy elsősorban a sütiket. Akkor begyúrt egy adag édes tésztát - lett belőle csokidarabkákkal keksz, és citromkrémmel töltött habos süti, merthogy közben egy adag habcsókot is készítettünk.
Aztán jött az attrakció - meséltem neki, hogy szereti a család a cukkinis csokis muffint. Azt mondta, akkor próbáljuk ki a céklás-csokis browniet. És már varázsolta is elő a táskájából a lereszelt előfőzött céklát, a csokidrazsékat (amit PKU-s csokiból készített) a fehérjeszegény csokikrémet és keverte is.
Ahogy elnéztem, ezerféle mást is kitalálhattam volna, ő mindenre fel volt készülve. Volt nála még ezerféle fűszer, saláták, gyümölcsök, zöldségek, tészták. De sütihez is a fehérjeszegény karamellkrémtől kezdve az eperszószig, tényleg minden! És közben ontotta a tanácsokat, az ötleteket. Valahogy annyira természetesen együtt tudott velem működni, hogy csak csodáltam. Ha akartam, hagyta, hogy én keverjem a dolgokat. Ha nem, akkor csinálta ő, mintha ezer éve együtt dolgoznánk, úgy tudtunk mindent a leggyorsabban és legkönnyebben csinálni. Ahogy Anita, a dietetikus is mondta, az ő céljuk az, hogy mindenben megkönnyítsék a dolgunkat. És tényleg, ezt éreztem Helenen is, abban segít, amit mi szoktunk meg, amiben szükségünk van rá.
Merthogy a sütéssel még nem ért véget a nap. Utána mentünk még csak közösen vásárolni. Minden pultnál megálltunk, és végigmondta, mire figyeljek oda, mi az, ami ebből a diétába beépíthető, hogyan lehet felhasználni. Én persze közben még az angol étkezési szokásokról is kifaggattam, és vettem pár olyan dolgot is, ami tipikusan brit, és nem is hallottam még róla. (Majd ezekről később írok, mert tényleg izgisek!)
Szóval három nagy cekkerrel, hullafáradtan értem haza (megjegyzem, autóval haza is hozott a drága Helen) és megígérte, hogy legközelebb curryt csinálunk, amihez kipróbálhatom az okrát. És megmutatja, hogy tápiókából és maniókából miket lehet csinálni, mert azok is fehérjeszegény kaják.
Zsolt már egy hete azon viccelődött, hogy hétfőn főző és bevásárlótanfolyamon leszek. És hogy soha nem gondolta volna, hogy én bármelyikben is a kettő közül továbbképzésre szorulok. Bevallom, én se tudtam, hogy ez milyen nagyon hasznos lesz számomra, de nagyon örülök, hogy épp ide csöppentünk Merthogy az már kiderült, azért ez a fajta kényeztetés még Anglia más részein se általános. Egészen kivételes helyzetben vagyunk, aminek a motorja itt is a helyi dietetikus. Szóval köszönet Erikának, aki ajánlotta az itteni dietetikusunkat, és köszönet Anitának, aki a helyi dietetikus, és főleg Helennek, aki egy igazi tündér.

Minden országnak megvan a maga jellegzetes állata. Az az állat, ami plüssként, hűtőmágnesként, kulcstartó formában mindenütt kapható. De szerepel reklámokban, mesékben is. Ez az állat nem feltétlenül él az adott helyen, sőt, általában az emberek, akik ott élnek, nem is veszik észre, hogy nekik ilyenjük van. Nem volt könnyű, de mi végre megtaláltuk Anglia nemzeti állatát.

Azt, hogy ilyen állat létezik, először Finnországban figyeltük meg Zsolttal, ahol azt láttuk, hogy mindent ellepnek a papagájok. Ezt a tarka madarat olyannyira szeretik a finnek, hogy egy idő után, amúgy finnesen mi is elneveztük, "tavallinen papukája"-nak, tehát a hétköznapi papagájnak.
Angliában hasonló döbbenet volt számunkra, hogy a mindenütt jelenlévő állat nem a varjú, a róka, vagy valami helyi lény, hanem a népi kedvenc a "meerkat", amiről először azt hittem, hogy földikutya, de a szótár szerint ez a "bozontos farkú rókamanguszta" (a wikipédia szerint szurikáta) és a Kalaháriban él. Angliához semmi köze - mégis egyszerűen bármerre nézek, mindenhol ott figyel a huncut kis pofija. Először egy reklámban bájolt el engem is, ahol egy meerkat a családja történetét meséli el. Majd ajánlja, hogy ha több meerkatot akarsz összehasonlítani, nézd meg a www.comparethemeerkat.com nevű oldalt. (Én rákattintottam, én TÉNYLEG összehasonlítja a különböző rókamangusztákat) De persze ez csak vicc, mert a mögöttes cég olcsó autóbiztosításokat árul a www.comparethemarket.com-ot. (érted - meerkat - market! Hahaha!)
Ezután döbbentem csak rá, hogy a rókamanguszta mindenütt körülvesz. Először azt hittem, hogy ez a reklámhadművelet része, de aztán rá kellett jönnöm, hogy épp fordított a helyzet! A meerkat azért lett reklámállat, mert errefelé mindenki imádja.
A hétvégén Leicesterbe utaztunk, ott lőttem ezt a vicces képet, de fényképezhettem volna a múzeumban is, ahol jártunk, mert a fotókiállításon is csomó kép volt róluk, vagy akár a játékboltokban, szuvenír-sopokban is.
Leicesterben persze nem a meerkat volt a legjobb. A városra már júliusban kíváncsi voltam, mert amikor Zsolt eljött Angliába, hogy kiválassza a lakást, ahol majd élni fogunk, Birmingham mellett rögtön Leicesterbe szeretett bele. Mert szép parkok vannak benne, bájos a főtere, hangulatos a sétálóutcája. Szóval ódákat zengett Leicesterről - ám nem talált itt megfelelő ingatlant. Akkor azzal vigasztalódtunk, hogy majd gyakran látogatunk el is. Ez volt az első alkalom, és már nagyon vártam.
Azt kell mondanom, a városka helyes, kedves és tényleg szép arcát mutatta. A legtöbb időt sétálással és nézelődéssel töltöttük, mert az idő káprázatosan gyönyörű volt, és félő, hogy ez a jó kis indián nyár nem tart majd sokáig. Az mindenesetre biztos, hogy vétek minden perc, amit ilyenkor négy fal között tölt az ember.
Persze amikor kicsit beborult (ilyen ez az Anglia) akkor azért egy múzeumot is beiktattunk. Bementünk a város (egyébként ingyenes) múzeumába. Ez egy nagyon kicsi, de nagyon szépen berendezett intézmény, kevés eredeti műkinccsel, de nagyon ötletes feliratokkal és igazán ötletes belsőépítészeti megoldásokkal.
Az egyiptomi részlegben a lányok teljesen elvarázsolódtak. Mert bár sok eredeti tárgy nem volt - de azért pár ékszer és egy igazi múmia is rémisztette őket. Az űr-emeleten pedig még én is találtam néhány tárgyat, mint például az első űrutazónő bugyija, amiben beépített pisigyűjtő betét is volt (!) és sokféle préselt űrkaját. Sajnos a dínók éppen elutaztak, de szeptember végén hazajönnek, és majd elmegyünk megnézni őket!
Egy nagy akadálya van csak az utazgatásainknak, hogy még nincs kocsink. És bár az angol közleledés pontos, alacsony padlós és tiszta - azért három gyerekkel már nem olyan egyszerű időben elindulni. És teljes döbbenet számomra, hogy vasárnaponként mennyire durván lecsökken a járatok száma.
Igaz, így legalább hazafelé úton (busszal és vonattal egy óra) volt időnk elgondolkodni azon, hogy mi a magyarok kedvenc állata. Nagyon nehéz kérdés, mert az ember nehezen tudja kívülállóként megfigyelni a saját hazáját, de végül rájöttünk, mi az, amit a magyarok annyira kedvelnek. (És most azért kizártuk a mindenütt hódító plüssmacit és nyulat) - szóval szerintünk ez az állat a delfin. Talán, mert nincs tengerünk, de olyan nagyon szeretnénk. Végül is a Balatont is ezért nevezzük magyar tengernek, nem?

Megérkezésünk után szinte az első dolgom volt, hogy megkeressem a helyi könyvtárat. Nem csak azért, mert olvasni jó, de azért is, mert a könyvtár minden város központja.

Mint kiderült, Coventryben tucatnyi könyvtár van. Mi eddig a központi könyvtárba buszoztunk be hetente 1-2 alkalommal. De a térképet és a város honlapját böngészve kiderült, hogy öt percnyi sétára is van egy, így pénteken odalátogattunk.
Elég kihalt volt, de hát ez nem csoda – a gyerekek itt már iskolába járnak. Mi pedig még mindig csak várunk és várunk az önkormányzat döntésére, hogy vajon hová fognak járni a lányok. Bíborkával azt mondják nem lesz gond. De Borsi korosztályában olyan sokan vannak, hogy még mindig kétséges, egyáltalán találnak-e helyet neki a közelben.
Szerencsére a könyvtárban nem kértek tőlünk iskolai igazolást, bár nagy betűkkel ki volt írva, hogy amennyiben a gyerekek iskolaidőben itt tartózkodnak, a könyvtárosok kérhetnek ilyet.
Ezen kívül azonban sok más papír is ki volt téve, merthogy ezek a könyvtárak valóban közösségformáló helyszínek: zenebölcsi, apukás zenebölcsi, szoptatós csoport, tanfolyam a női egészségről, számítógépes tanfolyam, hogyan segítsünk a gyereknek tanulni tanfolyam és még tucatnyi más. Egy csomó időpontot felírtam és teljesen belelkesedtem. Mondjuk ahhoz, hogy ki tudjam ezt használni, jobb lenne, ha nem három gyerekkel mászkálnék mindenhová, de hát majd csak eljön a nap, amikor már csak egy lesz velem 24 órában, és akkor majd eljárok ide ismerettségeket kötni.
Merthogy bár kedvesek, barátságosak az angolok, azért itt nem lógnak anyukák egész nap a játszótéren (nehéz is lenne mert napi 2-3 alkalommal biztos rákezd az eső esni, örülhet az ember, ha félórácskát ki tud menni a gyerekekkel), ráadásul azt látom, hogy főleg párban járnak. Két csadoroshoz, akik a saját nyelvükön hablatyolnak, mégse megy oda az ember cseverészni. De azért nem estem még kétségbe a magánytól. Ameddig itthon van a teljes family, úgysincs időm unatkozni, aztán majd ha iskolába mennek, ráérek szenvedni a GYES-betegségtől. :-))) Bár nem hiszem, hogy túl magányos leszek itt, abban bízom, hogy majd az iskola és a könyvtári aktivitik hoznak ismerősöket.
Hogy ezek vérbeli angolok lesznek-e, az még kérdéses. Ez a környék ugyanis tényle nagyon színes. A játszótéren fehér gyereket még nem láttam. Ami ott szórakoztató Benetton katalógus, itt a könyvtárban már kicsit zavarba ejtő volt. Amikor pár pillanatra otthagytam a gyerekeket a képeskönyvek között, és átmentem a könyvtár felnőtt részlegébe, hogy magamnak is kivegyek valamit, egyszer csak azt vettem észre, hogy tucatnyi pasi néz rám. Mind turbánban ült és olvasta a pandzsábi újságot.
Persze számíthattam volna erre, hiszen már az olvasójegyemen is rajta van egy turbános pasi és egy indiai nő is. Gondolom arra akarnak utalni vele, hogy mindenkit szívesen várnak. (Elképzeltem, milyen lenne, ha mondjuk otthon, a Széchenyi Könyvtár olvasójegyén a parlament impozáns képe helyett egy fekete szemű cigánylány lenne... de hagyjuk a politikát.)
Azt azért leszögezhetem, hogy a gyerekek számára a könyvtár a legsikeresebb program itt Covenrtyben. Nagy üdvrivalgással üdvözlik mindig, ha odakészülünk. Csak aztán ne kellene velük mindig veszekedni, hogy induljunk már haza. Órákig képesek lennének itt válogatni. És hiába, hogy húsz könyvet lehet fejenként hazavinni, Bíborka már ki is merítette a saját keretét, és már az enyém egy részét is elhasználta.
Igaz, ezt nem panaszképp mondom. Imádom őket, hogy ilyen lelkesen olvasgatnak már angolul is. És nem csak Bíbor, de az egyszerűbbeket már Borsi is próbálja kisilabizálni, és nagy lelkesen újságolja, ha valamit megért. Egyre többet.

Borsika lányom tavaly, a hatodik születésnapja estéjén sírva feküdt az ágyában. Az egész napos ünneplés után rémülten kérdeztem, vajon, ki bántotta meg. A válasz ez volt: Azért sírok, mert ez életem legszebb napja! Idén, a hetedik születésnapján nem sírt, de szerencsére nem azért, mert rosszul érezte magát.

OK, idén elmaradt a tűzijáték. Bár azt tavaly se mi fizettük, hanem a keresztúri önkormányzat augusztus 20 tiszteletére. Mi pedig csalafinta módon előrehoztuk erre a jeles dátumra Borsi buliját. De tény, hogy idén nem voltak vendéggyerekek és nem voltam hajlandó konfettivel se teleszórni a szőnyegpadlót. De azért minden más úgy történt, ahogyan az ünnepelt kívánta.
Merthogy kívánságlista azért volt. Már hónapok óta hallgattam, hogyan is kellene ennek a nagy ünnepnek kinéznie. Pontos listám volt az ajándékokról, az ételsorról, és elsősorban arról a szabályról, hogy bizony ezen a nagy napon a szülinapos parancsol mindenkinek. Elsősorban azt, hogy ne legyen tanulás, másodsorban pedig azt, hogy legyen sok tévézés. Az ajándékok során pedig a fényképezőgép és az LPS házikó vezette.
Örömmel jelentem, a kisasszony minden álma valóra vált.
Még éjjel oda kellett készíteni az ágy lábához az ajándékokat, hogy amikor őhercegnősége felkel, első pillantása a dobozokra essen, és azonnal hozzáláthasson a bontogatásnak.
Elsőként a keresztapjától küldött nagy rózsaszín dobozt bontotta ki, amiben az Icike Picike Barátok (LPS) házikó rejlett. Már majdnem egy éve könyörgött érte, de azzal halasztottam a dolgot, hogy majd Angliában megkapja, nem érdemes otthonról hozni, túl nagy hozzá. A sors mégis úgy hozta, hogy postán kaptuk Magyarországról, és nagyon köszönjük! Éppen ilyet akartunk venni!
Aztán a nagymama beszélő könyve volt soron, amit én választottam pedagógiai célzattal. Borsika kicsit húzta is a száját, de ragaszkodtam hozzá, hogy a kiküldött pénzből ezt vegyük, ne Peppa Malac kastélyát, mert úgy voltam vele, hogy egyrészt két házikó ütné egymást. Másrészt tudom, hogy otthon a magyar nyelvű beszélő könyv volt a lányok kedvenc játéka. Ez pedig ugyanazon az elven működik, csak angolul. A neve Leapfrog, és itt most nagyon reklámozzák. Nem véletlenül, mert valóban szuper. Sokkal modernebb, mint a magyar verzió. Az alapelv ugyanaz - van egy könyv és egy toll, és amire az ember rámutat a tollal, azt felolvassa egy hang.
A nagy különbség, hogy otthon egy nagy és nehéz műanyag tokba kell a könyvet betenni, az rejti a felolvasó gépezetet. Itt a speckó toll magában rejti az egész hóbelevancot, és a könyv csak annyiban különbözik egy sima mesekönyvtől, hogy picikét vastagabbak és síkosabbak a lapjai.
A másik nagy különbség, hogy ez interaktívabb, vannak benne játékok és feladatok. Mutasd meg a hajót, ki a szomorú, ki mondta ezt vagy azt? Ez egy angol anyanyelvű gyereknek nem valami nagy kihívás, de az én két lányom nagyon élvezi, hogy értik az angol szöveget. Merthogy elég sokat értenek ám! Egyelőre csak a The Cat in the Hat című könyvet kapták meg, de a polcon lapul még három másik is, csak nem akartam a dömpinggel elrontani a gyomrukat.
Volt még pár apróság, mint egy plüss Peppa Malac, szorzókártya, lakatos napló - és mindnek örült is a lány, de a nagy-nagy attrakció a fényképezőgép volt.
Merthogy ez egy speciális gyerek-fényképezőgép. Ami nem csak azt jelenti, hogy gumiborítása van, és jóval ütésállóbb, mint az én gépem, amit rendszeresen elkunyiznak. Ez annál sokkal többet tud. Az, hogy egy digitális fényképezőgép és kamera egyben még nem nagy kunszt. De ez beépített mókákat is tud. Minden képet be lehet keretezni, bajuszt-sapkát és egyéb vicces dolgokat lehet tenni a szereplőkre, vicces keretet lehet a képre tenni és még el is lehet torzítani az arcukat - megnöveszteni a szájukat, orrukat. Egész nap kattogott a gép, és hallottuk Dr Seuss mondatait. Közben kiderült, hogy a tegnap kikölcsönzött Nanny McPhee DVD-n magyar szinkron is van (a lányok jöttek rá) így hosszú hetek óta először magyar mesét nézek a lányok.
Aztán volt még torta a Marks&Spencerből (ami vicces módon itt nem elegáns ruhabolt, hanem szupermarket) és nekünk ideális módon a rózsaszín cukormázas tortájuk csak 2.1 gramm fehérjét tartalmazott. És pókhálómintás pizzát is kellett csinálnom az erre az alkalomra beszerzett fehérjeszegény sajtból. Utána még este sok-sok felolvasás, mese, beszélgetés - és a kis ünnepelt hullafáradtan ám nagyon elégedetten rogyott ágyba, épp, mint a szülei.

Borsika diétája és a PKU mindig is kényes kérdés volt Angliával kapcsolatban. Tegnap végre eljutottunk a helyi dietetikushoz, és csak azt tudom mondani: Wow!!! Jó helyre jöttünk!

Előrebocsátom, ez a rész talán unalmas lehet annak, aki PKU-ban nem érintett, de annyian kérték, hogy minél részletesebben írjam le az itteni PKU-s élményeinket, hogy most nem akarok rövidíteni. Meg aztán, bevallom, amiket tapasztaltunk, nekem valóban izgalmas élmények. Mert ugyan mindenki azzal nyugtatott minket, hogy könnyen fognak menni fognak a dolgok, azért nehéz elhinni, hogy mindez nekünk is alanyi jogon jár, hiszen az Európai Unio tagjai vagyunk.
Leszögezem, itt, a világ boldogabbik felén, (ahogy apukám szokta mondani) nagyon el vannak kényeztetve a PKU-sok. Az egy dolog, hogy sokkal nagyobb a választék fehérjeszegény termékekből, de szinte mindegyik ingyen van, és receptre adják a patikában azt, amiért otthon súlyos ezreseket fizetünk.
Az már a mi egyéni szerencsénk, hogy az otthoni tündérek után itt is egy bűbájos stábra leltünk. Anita McDonald, az angol dietetikusunk ugyanis éppen olyan lelkes, meleg szívű, mint Erika, vagy Csilla néni. És az egész kórházban alapvetően mindenki úgy örült nekünk, mintha mi tettünk volna szívességet azzal, hogy egy újabb PKU-st hozunk hozzájuk.
Ami meglepően jobb és más, az nem az embereken múlik, hanem a rendszeren. Merthogy az angol egészségügynek sokkal jobban elkényezteti a beteg gyerekek családjait. Az első meglepetés már a váróteremben jött, ahol rengeteg játék és könyv volt a hatalmas teremben. És itt nem az otthon megszokott borzasztó lelakott, kopott vackokra kell gondolni - igazán minőségi fajátékok, hatalmas színes gyereklexikonok voltak kitéve a gyerekek szórakoztatására, akkora mennyiségben, hogy az ott várakozó 40-50 gyerek nem veszett össze rajta.
Megjegyzem, nem sok időt kellett itt töltenünk, pár perc alatt sorra kerültünk. Három orvos várt ránk, egy indiai, egy angol és egy finn, merthogy ez tanuló kórház is. De az is ki van írva, hogy amennyiben nem szeretném, természetesen van arra is lehetőség, hogy kiküldjék a tanulókat. Alaposak kikérdeztek minket Borsi kórtörténetéről, majd még ott helyben vért vettek Borsi ujjbegyéből. A döbbenet akkor jött, amikor a nővérke átadott nekünk egy hatalmas barna borítékot. Benne nem csak a szűrőpapírok, de az egyszer használatos tűk, a fertőtlenítő kendőcskék és a felbélyegzett, megcímzett borítékok is benne voltak. Majd nyomatékosan a lelkünkre kötötte, hogy bármely elfogyna, a mellékelt lapon jelezzük, vagy hívjuk őt a mobilján és azonnal küld, és hogy ugyan nagyon sajnálja, hogy Coventry nem az ő körzete, de majd a helyi nővér kijön hozzánk, és mindenben segít, amire csak szükségünk van. (Még nem teljesen értem, hogy miért kell hozzánk eljönnie neki, de hát örömmel és forró teával várjuk)
Ezután mentünk át a dietetikus kuckójába, ahol a lányok két teljes órán át eljátszottak a pipec kis gyerekkonyhában, ami tele volt műanyag élelmiszerekkel, edényekkel, míg mi, felnőttek megbeszéltük, hogy miben más az angol rendszer. Először is kaptunk egy nagy színes füzetet, amiben benne volt minden egyes élelmiszer fotója, amit Borsi szabadon ehet (zöld lapon) korlátozott mennyiségben (sárgán) és piros lapon a tiltottak. És nem csak az olyan alapvető élelmiszerfajták, mint az alma, banán, hanem a konkrét termékek, márkák is. Pont úgy, ahogyan otthon is mutogatja Erika a nagy dossziéiban, de azzal a plusszal, hogy ezt haza is lehet vinni.
Majd, hogy ne legyünk így egyedül hagyva a termékek özönében, azonnal időpontot is foglalt nekünk az asszisztensénél, aki eljön majd hozzánk, segít megsütni pár dolgot, majd egész nap velem marad, és elkísér a helyi boltokba, és megmutatja, hogy milyen bolti termékekkel tudom kiegészíteni Borsi diétáját!
Utána adott egy külön listát, amelyben azon édességek fotója van, amelyeket szabadon fogyaszthat Borsika. Majd egy külön füzetet, amelyben azon sajtok fotója van, amelyeket ehet. (Van itt egy bolt, ahol viszonylag alacsony fehérjetartalmú sajtkészítményeket lehet venni. Ez nem igazi sajt, nem is "cheese" a neve, hanem "cheezly.") Kaptunk több PKU-s receptkönyvet, van közte olyan is, amelyben a készítés minden egyes fázisa le van fotózva, hogy minél egyszerűbb legyen. De olyat is, ami karvastag, és minden kivehető lapja laminálva van, nehogy főzés közben megsérüljenek.
Aztán kaptunk még egy fényképes listát, amelyen a receptre felírható alacsony fehérjetartalmú élelmiszerek mutatják be. Olyan nagyon izgalmas dolgokat lehet innen kimazsolázni, mint burger-por, kolbász-por, többféle csoki, meleg zabkása reggelire, epres pehely. És persze egy csomó olyan dolog, ami otthon is van - csak épp nagyon drágán, mint a tészták, előresütött kenyerek, zsömlék, kekszek, nápolyik, sütiporok, lisztek, tojásporok, fagyiporok, pudingporok, csokikrém és persze csokik.
Na, a csoki, az kényes kérdés - ugyanis itt, Angliában a csoki a nagyon szigorúan tiltott dolgok közé tartozik, a hús és a tej mellé felsorolva. Valószínűleg azért, merthogy itt nincsenek "kakaós tejtáblák", meg "gyümölcsízzel töltött csokikák" - ami meg van, az tényleg jó minőségű, magas fehérjetartalmú dolog.
Na persze olyan is van, ami csak otthon elérhető, Angliában nem. Ilyen a Fruity, vagy az LP Choco és a PAM. Tehát az már biztos, hogy a jól megszokott tápszerünket le kell cserélnünk. Van helyette Anamix és Cooler is - Borsinak mindkettő ízlik, szóval nem lesz gond.
Mint megtudtuk, nagy PKU-s élet van itt is - kirándulásokkal, karácsonyi partival, sütőstúdiókkal és egyéb rendezvényekkel. Egyelőre itt tartunk.
Most várjuk, hogy a hivatalos papírjaink megérkezzenek a háziorvosunkhoz, aki majd felírja a dolgokat. Ennek lehet azért pár hét átfutási ideje még. De addig is kaptunk most egy csomó tésztát, kekszet és más kajamintát. Borsika lelkesen kóstolgatja az új ízeket és egyelőre elégedett. Én meg izgatott vagyok, és várom nagyon, hogy mit hoz még nekünk a PKU.

Ahogy hallom, otthon beköszöntött a szürke, hideg ősz. Vicces, hogy itt viszont egyre szebb az idő. Ragyog a nap, jó meleg van – mi se tudtunk megmaradni a négy fal között.

Az iskola itt is szeptember elsején kezdődik – tehát holnap. De nem nekünk. Mi ugyanis még mindig várunk a hivatal levelére, hogy hová is osztották be a lányokat (és erősen keresztbe tesszük az ujjunkat, hogy egy suliba kerüljenek!) Mivel előre megmondták, hogy pár nap késéssel számolhatunk, nem aggódom, és türelmesen várok. Pedig már teljesen odavagyok, hogy megvehessem a lányoknak az iskolai egyenruhájukat. Már feltérképeztem a környékbeli boltokat, és már csak a színkódot várom, hogy piros, kék, szürke vagy zöld pulcsi kell a fekete-kék vagy szürke ruhákhoz. Már ha marad még valami, mert ma szinte forrott a város, ennyi embert még soha nem láttam a városközpontban. Szerintem mindenki most akarta beszerezni, ami az iskolás gyerekének kell.
Mi is vásárolni mentünk – de csak amolyan kis kedves haszontalanságokat vettünk. A célunk a egyfontos volt volt, ahol már a múlt héten vettünk mazsorettbotot és óriás pompomokat. Ám kiderült, hogy a közös produkcióhoz, amit a lányok terveznek, mindegyikőjüknek saját darab kell.
A város pedig ma igazán a legszebb arcát mutatta. Tele volt fénnyel, élettel. A vásárlás után megtaláltuk a hattyús parkot, és a barátság falát, ahová bárki kiteheti a saját kis gravírozott műanyag lapját a saját és a legjobb barátja nevével. (Ez van a képen a lányok háta mögött.) Egyszerűen imádnivaló ötlet!
Egyre jobban kedvelem ezt a várost, minél többet látok belőle! Feltérképeztem már a séták során, mi hol van – hol lehet pisilni menni, pelenkázni, szoptatni (ugye a legfontosabbak) de a nagy könyvesbolt után (ahol egyébként 2 áráért 3 könyvet adnak!) megtaláltam a nagy könyvkiárusító boltot is (négy könyv 10 fontért), sőt már azt a helyet is tudom, ahonnan ingyen vagyis, majdnem ingyen lehet könyveket elhozni. A közösségi házban rengeteg könyv van kitéve, akinek már nem kell odaviszi, akinek kell hazacipeli, és a becsületkasszába dobja, amit odaszán (tájékoztatásul azért kiírták, hogy 1 fontot várnak el érte) – és nem ám gagyi könyvek vannak ott, az első amit felmartam rögtön Dan Brown Da Vinci kódja volt.
Amúgy az amazonon is sokat böngészek, mert ide az antikvár részleg is szállít, ahol a ponyvaregények többségét egy penniért kínálják (plusz 2.75 postaköltség) Ráadásul olyan vicces csemegéket fedeztem fel, mint a Boltkóros könyvek folytatása. Merthogy otthon ebből csak a Boltkóros naplóját és esküvőjét lehet kapni. De itt már megvan a Boltkóros csaj eltitkolt féltestvéréről szóló történet is, valamint a terhességéről és a gyereknevelés örömeiről szóló mű is. Ami tudom, nem az a nőművészeti szakirodalom, amivel eredetileg itt foglalkozni akartam, de hát azzal mentegetem magam, hogy nagyon jó kis nyelvgyakorlás ez is.
Amúgy már nem zsong a fejem az angoltól, aminek nagyon örülök. Mert az első két hétben iszonyú fárasztó volt, hogy este, ha lehunytam a szemem, továbbra is angolul zsongtak benne a szavak. Viszont a lányok egyre több angol szót használnak. Kicsit még engem is meglepett, amikor Bende felbukott és pityeregni kezdett, Bíbor ezzel a dumával szalad oda hozzá „Bende, don't cry!”

Hogy senki ne vádolhasson elfogultsággal, összegyűjtöttem azokat a dolgokat is, amelyeket annyira nagyon nem kedvelek itten a briteknél.

Ügyintézni Magyarországon sem éppen leányálom, de itt, Angliában valahogy még körülményesebbek a dolgok. Kezdjük a bankszámlánál. Ennek elintézése itt életbevágóan fontos dolog, mert a lakás számláit csak átutalással lehet kifizetni. De az angol bankszámla nyitásához rendelkezni kell angol címmel. Ennek bizonyításához pedig nem elegendő a bérleti szerződés felmutatása. Rendelkezni kell olyan számlával, amit az ember nevére állítanak ki. De ilyet nem kaphat a szolgáltatótól, csak ha már van bankszámlája. Tipikus 22-es csapdája.
A gordiuszi csomót a helyi önkormányzat levele oldotta meg, amiben közölték, hogy nagyon örülnek, hogy itt lakunk, akkor mostantól számlázzák a helyi adót is nekünk. Ami a mi családunkra havi szinten kb 30 ezer Ft. Ezzel hozzájárultunk a rendőrség és a tűzoltóság működéséhez is.
Magyarul, ezzel sajnos havi kiadásaink növekedtek. De öröm az ürömben, hogy ezt a számlát a bank is elfogadta, így végre számlánk is van.
Megjegyzem, valahogy minden kicsit drágább, mint az ember gondolná. Otthon például ha kiadja az ember a lakását, akkor a kiadó fél fizeti az ügynökséget. Itt az fizet, aki kiveszi a lakást. Minden órát azonnal átírnak a nevünkre és azonnal elkezdenek jönni a számlák. (Mondjuk a vízműveké vicces volt, mert kérték, hogy becsüljük meg, hogy naponta hányszor megyünk WC-re, milyen gyakran fürdünk, van-e mosogatógépünk és mennyit főzünk itthon.)
Ugyanez a körülményeskedés jellemző a kirándulásokra. Nem nagyon éri meg csak úgy, spontán módon nekiindulni a világnak. Ha aznap veszem meg a buszjegyet, majdnem háromszor olyan drága, mintha két héttel előre beszerzem. Ha helyben veszek jegyet a múzeumba, akkor 20%-kal drágább, mint ha az interneten keresztül lefoglalom és kifizetem. Ráadásul akinek megvan a jegye, sorba sem kell állnia. Szóval a nem úgy megy, hogy jajj, de szépen süt a nap, induljunk neki! Hanem két héttel előre mindent leszervezek – és imádkozom, hogy legyen majd akkor szép idő.
Ugyanilyen merev a buszok működése is. Az nagyon szép, hogy alacsony padlós, és van kijelölt hely a babakocsik számára. Ám az már megdöbbentő, hogy csak és kizárólag ide állhatnak a babakocsik. És ha ez a rész tele van, akkor nem számít, hogy a busz többi része üres, a sofőr nem engedi meg, hogy felszálljon az ember, csak kiinteget, hogy teli vannak, sorry. És simán hagyják az embert 3 gyerekkel, babakocsival 20 percig szobrozni a zuhogó esőben. A szabály, az szabály.
Mint ahogyan a Shakespeare nevű pubból is kiküldtek minket, mert ott gyereket nem szolgálnak ki. És olvastam már olyan szálloda hirdetést is, amely kikötötte, hogy 10 éven aluli gyereket sajnos nem fogadnak.
Ehhez képest apró zűrzavart okoz csak a fejemben, hogy a városban 3 busztársasg is működik, és ha az egyikre bérleted van, attól még a másikon fizetned kell. És vasúttársaságból, áramszolgálatóból, is több van, és ezek közül szabadon lehet választani. Múltkor a bevásárlóközpontban állított meg egy nő, hogy mely gáztársasághoz tartozunk, és tudom-e, hogy van olcsóbb megoldás is. (Olyan zavartan néztem rá, hogy egyből levette, fogalmam sincsen ezekről a dolgokról – amikor otthon meséltem Zsoltnak, ő is nevetett, és közölte, az elmúlt két hétben igazán rájöhettem volna, hogy a lakásunkban nincs gáz. Hoppá.)
Ez a spórolás amúgy jellemző az angolokra. Itt mindenki kuponokkal szaladgál, millió hűségkártyája van, regisztrál a neten és gyűjti a pontokat. Ha hármat veszek, az nem drágább, mint a kettő, és a kettő is csak hajszálnyival drágább, mint ha egyet veszek. Aki pedig csak egyet vesz, az is kísértésbe esik, ha a másodikat ugyanabból féláron kínálják. A bevásárló utcában egymást érik az „egyfontos” boltok, ahol egyébként nagyon is klassz dolgokat lehet kapni. Ennél már csak a 99 pennys boltból van több, aminek a reklámja az, hogy „minden penny számít” Szóval vásárolgatni sem érdemes spontán módon, jobb ha az ember megnézi előre a helyi újságban, hogy hol van akció, és ügyeskedik.
Nem mondom, hogy ezek a dolgok elviselhetetlenül nehezek, vagy zavaróak – csak hát hozzá kell még szoknom. Meg aztán nem is szeretek a rossz dolgokon rágódni. Sokkal boldogabbá tesz, amit ma este a lányom énekelt, egy röpke zenés műsor keretében: „Bár nem akartam Angliába jönni, be kell vallanom, hogy tévedtem, mert itt minden nagyon jóóóóóó!"

Életem nagy részét Budapesten töltöttem, és imádom Magyarországot. De csak itt, kicsit eltávolodva a hazaiaktól kezdek rájönni, hogy bizony nagyon is undok nemzet vagyunk.

A régi beidegződéseket nehéz letenni, ezért pattogósan szállok fel a buszra, figyelek, nehogy a babakocsival útban legyek bárkinek is, gyorsan pakolom a futószalagra, amit venni akarok a boltban, és alapvetően meghúzom magam. Hiszen ha otthon nem így teszek, az biztos, hogy hamar megkapom a magamét.
Itt azonban még egy rossz szót sem szólt senki hozzánk. És nem azért, mert az angolok távolságtartó és hűvös népek lennének. Eddig azt tapasztalom, hogy meglepően kedvesek. Ehhez pedig hozzájárul, hogy egyáltalán nem sietnek. Mégis, még a buszok is meglepően pontosak.
Néhány példa az angol mentalitásra.
Itt a buszok elején (csupa alacsony padlós) meglehetősen tágas babakocsitároló rész van (ami kerekes-székeseknek is jó, járnak is!) ahol 4-5 babakocsi simán elfér. De mivel itt nem nagy nehézség ezzel közlekedni, hamar meg is telik ez a rész. Szülők, gyerekek ott zsúfolódnak elől, mindenki másnak rajtuk átvágva kell a busz végébe menni. Néha nem túl egyszerű – de eddig még senki azt se mondta, húzzam már arrébb azt a kocsit.
Az se ritka, hogy ezek a babakocsis gyerekek sírnak. Gyakrabban, mint otthon, hiszen sokkal többen vannak. De míg otthon ilyenkor mindenkinek van egy „kedves mondata”, amivel segíteni akar, vagy az anyukát megnevelni, itt még csak csúnyán se néznek az ilyen családokra. Hát igen, közlekedni kell, a gyerek pedig ha fáradt, akkor sír. Épp elég kínos annak, aki benne van, minek rajta ütni még egyet egy kis oktatással?
De nem csak a gyerekeseknek jár a tisztelet. Múltkor egy idős néni csak úgy tudott leülni, hogy a terebélyes táskáját keresztbe tette a keskeny kis közlekedőfolyosón. Mivel elsőként szállt fel, és viszonylag elől ült le, minden utána érkezőnek magasra emelt lábbal kellett átlépnie az útban lévő csomagon. Már előre rosszul voltam, mikor fognak valami csúnyát vágni szegény kis öreg néni fejéhez. De a jelenet elmaradt. Mindenki szép fegyelmezetten átlépte a csomagot, látva, hogy nincs más megoldás. Kétszer annyi ideig tartott a felszállás, mint máskor, de senki nem türelmetlenkedett.
Más eset – felszállunk Birminghamben a metróra. A jegykezelő (látva, hogy a jegyünkre rá van írva, hogy más városból érkeztünk) mosolyogva kérdezi a gyerekektől, hová is megyünk. Nagy zaj volt, félig se értettem mit mondott, a lányok pláne nem. De a nőt olyannyira érdekelte a válaszunk, hogy még egyszer feltette, és nézett utánunk, miért is nem felelünk? Csak akkor fordult vissza, mikor kiderült, mi az úti célunk, még megnyugtatott minket, hogy bizony az szép hely, jól tesszük, ha megnézzük. Ami még meglepőbb, amikor jó 4-5 órával később visszafelé mentünk, még mindig szolgálatban volt. Akkor is mosolygott, és azt tanácsolta, ne menjünk a lépcsőn, jobbra találjuk a liftet.
Vagy amikor tegnap a Marks & Spencerben vásároltam, épp zárták a boltot. Az utolsó között jöttem ki a boltból. Szedtem is a lábam, hiszen bennem volt az otthoni rutin, ahol már zárás előtt jó tíz perccel kitessékelnek a boltból, felmosnak a lábam alatt, és egyébként is minden módon éreztetik velem, mennem kellene. Már fizettem, amikor észrevettem, hogy ki van téve egy csomó prospektus „Spórolj velünk!” - volt ráírva a karvastag katalógusra. Gyorsan odaszaladtam, felkaptam egyet, mire a biztonsági őr vigyorogni kezdett és azt mondta: Hölgyem, higgye el csak akkor tud spórolni, ha ezt visszateszi!
Az, hogy a könyvesboltban megkérdezik, hogy olvastam-e a szerző korábbi könyvét, mert semmiképp ne hagyjam ki, vagy hogy a boltban a pénztáros figyelmeztet, hogy holnap lejár a kenyér szavatossága, amit választottam, és inkább vegyek frisset, már meg sem lep.
Nem csoda, hogy ebben a barátságos, nyitott közegben a lányok nyelve is lassan kezd megeredni, hiszen folyamatosan kérdezik őket – Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hová mentek? Mit láttatok?
Válaszolni még nemigen mernek, de érzik, hogy kommunikálni kell, ezért szinte kikövetelik, hogy minden nap tanuljunk egy új dalt vagy mondókát, és hallom, hogy egyre többször kevernek angol szavakat is a játékukba. Nagyon tetszik nekik a helyi könyvtár, különösen, hogy itt egy automata segítségével egyedül vehetik ki a könyveket (a dolog a bizalomra épül...) és minden nap olvassuk is ezeket a könyveket. Ők olvasnak angolul, én fordítom. Lelkesen ismételgetik az új szavakat, sokkal lelkesebben, mint amikor ugyanezzel otthon próbálkoztunk. És hallom, hogy a szavak is egyre angolosabban formálódnak a szájukban, pedig még iskolába se járnak.
De ami fontos, hogy teljesen kisimultak. Tudom, erről a nyári szünet is ehet. Nincs suli, nincs stressz, nincs számonkérés. De az is jót tesz nekik, hogy látják, lesznek barátaik még akkor is, ha nem tudnak azonnal beszélgetni másokkal, hiszen ez a nyugodt, barátságos mentalitás jellemzi a gyerekeket is. A játszótéren már többször jöttek oda hozzájuk a kéréssel, hogy játsszanak együtt. Hiszen fogócskázni, bújócskázni nyelvtudás nélkül is lehet. Szóval egyre csökken bennük a félelem, és bennem is.

A londoni kirándulás után hazafelé a vonaton végig ezt dalolták a gyerekek. Bár nyelvtanilag nagyon is helytelen a mondat, és szigorúan véve értelmetlen is, amikor megpróbáltam kijavítani a dalszöveget, ők elmagyarázták, hogyan is értik a dolgot. Mert amikor a Tower Bridge felnyílt, hogy átmehessen alatta egy nagy hajó, akkor igenis "fall up" történt. Voltaképp örülök annak, hogy az angoljuk ilyen gyorsan fejlődik. És kicsit irigy is vagyok rá, hogy ők már az első londoni látogatásuk alkalmával látták, amit én eddig soha: hogyan is nyitják fel azt a híres hidat.

London nagy álma volt mindkét lányomnak, hiszen Borsika kedvenc meséjében Pán Péter a Big Ben előtt repül el, és ide akad be Hook kapitány hajójának horgonya is. Mivel London alig egy óra vonattal, úgy tervezzük, hogy gyakran fogunk idelátogatni. Kell is, mert ebben a városban van mit nézni. Mivel nem akartuk, hogy a gyerekek rögtön "London-mérgezést" kapjanak rövid látogatást terveztünk, laza programokkal. Egy kis Tower, egy kis Tower Bridge majd piknik egy parkban.
Nem a mi hibánk, hogy mindez maratoni hosszúságúra nyúlt - csakis London tehet róla. Mert képtelenség otthagyni.
Bevallom, London nekem nagy szerelmem. Tudom, mindenki azt mondja, hogy élhetetlen, mocskos, büdös nagyváros, tömeggel, bevándorlókkal és hihetetlen drágasággal. Igen, ez mind igaz, nem tagadom. Én mégis imádom ezt a várost.
Pedig kaptunk rendesen, amint megérkeztünk. Ködös, nyirkos, szürke idő volt, és nagyon is esőre állt. Ráadásul a metrónak, aminek a Towerbe kellett volna vinnie minket, lezárták pár állomását, az odavezető utakat, és hihetetlen meleg, párás volt az aluljáró ahol persze lift nem volt, így a babakocsit emelgetni kellett.
Ám amikor végre odaértünk a Tower Bridge megállójához ahol egy kosztümös véres fejű kísértet jött szembe, rögtön visszatért a mosoly az arcomra. Igen, ezt szeretem Londonban, hogy mindig meg tud lepni valami vicces dologgal. A lányoknak csak úgy kerekedett a szeme, mert aztán vámpír, malacfejű rém és egyéb szörnyek osztogatták a szórólapokat, hirdetve a London Dungeon rémségeit.
Innen már vigyorogva sétáltunk el a Tower Bridge-ig, ahol épp ugyebár felnyitották a hidat, majd átsétáltunk a Towerig, és kezdődött a tömény történelemóra. Mert a lányok kérdeztek és kérdeztek, én meg próbáltam mindent megválaszolni. Leginkább VIII. Henrik keltette fel a kíváncsiságukat, és azt akarták tudni, hogy vajon akkor ez egy gonosz ember volt-e? Hűűű, ez jó kérdés. Két feleségét ugyan lefejeztette, de a válasz mégsem egyszerű. Aztán persze a megvásárolt Tower tájékoztatóból kiderült, hogy elég sok rokonát eltette láb alól, még többet bebörtönöztetett, szóval már majdnem rámondtam, hogy igen, de akkor nehéz megindokolni, miért csinálnak olyan édes kis VIII. Henrik ruhás plüssmacikat is.
Azt se nagyon tudtam elmagyarázni, miért itt tartja a királynő a koronáját? Miért nem hordja? Azt szerencsére tudtam, hogy neki a Koh-i-Noor gyémánt miért nem hoz balszerencsét – mert az átok csak a férfiakra hat! De hogy van-e a királynőnek otthon is koronája, azt már nem tudtam.
Viszont abba biztos voltam, hogy műanyag koronát nem viszünk haza (pedig volt ám) és koronás ceruzát sem (egy vagyon volt) – vettünk viszont eredeti libatollas tollat, amit tintába kell mártogatni (ez volt Bíbor nagy álma, és kiderült, hogy gyönyörűen tud vele írni, szóval nehéz lesz legközelebb amikor tanulunk beadnia nekem, hogy ő csak csúnya macskakaparással tud írni). Borsi is megkapta az „álmát”, egy valódi (műanyag) kardot, amivel talán nem tudja kiszúrni a szemét.
A záporozó kérdéseket csak a kosztümös lovagi torna szakította félbe, amikor is a gyerekek megtanulták, hogyan van angolul a paraszt, mert a párviadalom nemes egyszerűséggel le-"peasant"-ozták a tömeget. De csak a móka kedvéért, mert egyébként itt a Towerben mindenki extra udvarias, és amikor a díszruhás hölgyeket kérdeztük, hogy szabad-e egy fotót készíteni róluk, minden mondatuk végén ott csilingelt a "my lady" megszólítás.
A nagy kalandok után már csak egy kis piknikhez volt kedvünk, amire félve indultunk el, mert olyannyira lógott az eső lába, hogy szinte a talpát szagoltuk. De gondoltuk, olyan brites dolog lesz bőrig ázni (és volt nálunk esőkabát is) Bátraké a szerencse, mert a Regent Park csodaszép volt, és bár minden jel erre utalt, végül nem esett.
Újra rá kellett jönnöm, hogy Londonban a parkok a legszebbek. De talán mind közül a legcsodásabb a Regent Park. Hatalmas, tiszta, gyönyörű, ápolt, gondozott. Nagy rózsakerttel, japánkerttel, vízeséssel, szökőkúttal. És amilyen zsúfolt volt a belváros, olyan nagy volt itt a tér. És rájöttem, hogy ez a város minden szörnyűsége ellenére ezért élhető mégis. Mert ahogy itt sétáltunk, volt lengyel esküvői fotózás, japán turistacsoport, néger WC-s bácsi, koreai mókust etető hajléktalan. Tarkabarka, de nagyon udvarias kompánia volt ez, ahol mindenki megtartotta a tisztes távolságot, és kényelmesen elfért.
Ettől függetlenül örülök, hogy nem Londonban lakunk – valószínű, hogy a Regent Park környékét úgyse tudnánk megfizetni. Vendégként viszont remélem, a legjobb részeit élvezhetjük!

Sikította a lányom boldogan, amikor egy másfél méteres teknős átúszott a fejünk fölött. Nagy élmény volt látni az őszinte örömét, de a birminghami kirándulás nem csak ezért volt igazi élmény. Végre megjött a szép idő, szikrázott a napfény és együtt volt a család. Merthogy ez utóbbiból itt sem jut annyi, mint szeretnénk.

Jajj, de jó neked, most vásárolhatsz egy csomó dolgot! - írta a nővérem, és bizony ez a mondat elgondolkodtatott. Olyan jó is ez? Be kell vallanom, bár imádok vásárolni, ez a mostani beszerzési lista, amin már egy hete gyártjuk a pipákat, egyáltalán nem szórakoztat.
Márciusban kezdtünk összepakolni. Selejteztem, pakoltam, kidobáltam, rendszereztem, míg végül összejött az a 250 kiló, amit magunkkal hoztunk. Soknak tűnik, mégis messze van egy normális háztartás felszereltségétől. Hiszen ki hozna magával porszívót, vasalót, nyomtatót - csupa olyan dolgot, amit otthon nap mint nap használ az ember, mégis túl súlyos a költözéshez.
Tehát egy hete, mióta itt vagyunk, nap nem telt el vásárlás nélkül. Anglia pedig nagyon is jó hely a pénzköltésre, hiszen annyi új dolog van. Még egy olyan máskor egyszerű döntés is, hogy milyen tejet-vajat-kenyeret vegyen is az ember, hirtelen óriási kaland lesz, hiszen itt minden más csomagolású, ízű, állagú.
Órákon át tudnék nézelődni mindenhol, ám erre három gyerek mellett nagyon kevés esély adatik. A bevásárlás tehát háromféleképp történhet. Vagy az ember berohan három gyerekkel a boltba, és villámgyors mozdulatokkal összesöpri ami kell. Vagy elmegy apa egyedül (mert ő jobban tud cipekedni) és az asszony addig vagy egy parkban sétálgat az aprónéppel, vagy otthon, a négy fal között vár, míg a férje hazahozza a dolgokat. A harmadik lehetőség eddig egyszer jutott ki, amikor fogom a legkisebbet, és imádkozom, hogy aludjon, ameddig egy kicsit körbenézek, mi minden van itten. Persze Bendének esze ágában sem volt végigaludni, tehát hazafelé ugyancsak szedtem a lábam, hogy ne legyen túl nagy balhé.
Ráadásul minden vásárlásnál ott van a fejünk fölött a naptár is - nem az örökkévalóságnak vásárlunk, csak egy évig maradunk. Akkor pedig jó a legolcsóbb, nem kell semmi extrát tudnia, szépen kinéznie, hiszen valószínű, hogy úgyis itt hagyjuk, kidobjuk. Ez a fajta spórolós nézegetés, szintén nem az a nagy örömforrás, ami felpezsdíti az embert.
De a legnagyobb nehézséget mégis az okozza, hogy eldöntsük - nyaralunk, vagy sem Angliában? Merthogy alapvetően ugyanazt csináljuk, mint otthon, csak új telephelyen. Egy csomó dolog nem változik. Tiszta ruha, ennivaló, rendes otthon itt is kell a gyerekeknek.
De ameddig egy nyaralás alatt az ember étteremben eszik, minden újra nyitottan kóborol, és hagyja szétfolyni az időt, egy új otthonban már nem feltétlen engedheti meg magának. Sokkal jobban hasonlít ez a megszokott napi robothoz. Merthogy a dolgokat bizony intézni kell - háziorvost találni, bankszámlát nyitni, tévét előfizetni, internetet szerezni, és persze megismerkedni az egész rendszerrel. Merthogy így, kívülállóként, ez sem feltétlenül egyszerű. Ki gondolta volna, hogy például az, hogy a háziorvoshoz bejelentkezzünk, négyszeri látogatást igényel. Egyszer elmentünk, és adtak jelentkezési lapot. Másnap visszavittük, és adtak időpontot. Harmadszorra megvizsgáltak engem, Bíborkát és Bendét. Másnap, külön Zsoltot és Borsikát.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy a PKU is bonyolítja a dolgokat Borsinak még nincs hivatalosan dietetikusa (noha vele már otthonról felvettük a kapcsolatot) mert hozzá csak az orvos előre megírt levelével együtt lehet elmenni, amit csak öt munkanap múlva adnak ki, tehát kedden mehetünk érte. Ezt kell majd elküldeni a birminghami gyerekkórházba, ahol anyagcsereközpont van, és majd ha ez beérkezik, na, majd akkor kaphatunk időpontot a dietetikustól, aki majd megírja, hogy milyen recepteket kell felírnia az orvosnak, aki majd ezt elküldi a gyógyszertárba, ahonnan majd egyszer (a jó ég tudja mikor?????) megjönnek a tápszerek. Szóval sok-sok kör után juthatunk el mindenhez.
Szóval szabadidő és kötelesség között egyensúlyozva, az első nagy kirándulásra csak egy héttel a költözés után tudtunk sort keríteni. Szerencsére Birmingham nem okozott csalódást. Kanálisok, hajók, vörös téglás angol házak. De persze a lányokat nem ez bűvölte el, inkább a Sealife Centerre voltak kíváncsiak, ami igazán komoly attrakció. Óriási akváriumok, medúzák, teknősök, hódok. Persze a 4D mozi volt a kedvencük - és hogy mitől jobb ez, mint a klasszikus 3D? Hát itt vizet fröcsköltek, szél fújt az arcunkba, valódi buborékok repdestek köröttünk és a szék is rezgett, amin ültünk, amikor jött az ijesztő rész.
És csak ezután jött a cápás akvárium, ahol az óriási teknősök mellett ott úszkált a pörölyfejű cápa is, ami az idei év nagy újdonsága Birminghamben, és ami olyan közel úszott el a fejünk felett, hogy szinte megsimogathattuk volna a hasát.
Szóval kellemes napunk volt, de a legjobb az volt benne, hogy végre együtt volt a család. Se munka, se idegesség, se határidők. Még vásárolni se kellett. És engem is meglep, hogy ezt mondom, de még ez utóbbit is élveztem.

A nyelvtudáson kívül azt reméltem, hogy Anglia színessége egy fontos dologra is megtanítja majd a lányaimat. A másság elfogadására. Már most látom, hogy ehhez a legjobb helyre jöttünk.

Hogy Angliában milyen sok külföldi él, eddig is hallottuk – de egészen már ezt személyesen is megtapasztalni. A mi utcánkban egymást érik az arab, pakisztáni, indiai boltocskák. Egzotikus illatú fűszerekkel, soha nem látott gyümölcsökkel és zöldségekkel, selyemszáriba öltözött elegáns hölgyekkel, fürtös hajú fekete gyerekekkel és persze turbános, nagy szakállú szikhekkel. Már ez, önmagában is nagy élmény, de azt gondolom, hogy a médiának óriási szerepe van abban, hogy ez a sokféle ember errefelé valóban békésen tud egymással élni.


Pár napja van már tévénk, de eddig csak egyetlen (ingyenes) gyerekcsatornát tudunk fogni, a BBC-ét. Amikor bekapcsoltuk, a lányoknak kikerekedett a szeme. A gyerekprogramot vezető négy fiatalból az egyiknek csak fél keze van. Egy csinos, mosolygós, szőke lány, de az egyik keze könyöktől lefelé hiányzik. Az egy dolog, hogy ebben az országban képernyőre kerülhet (gondoljunk csak bele, Magyarországon már ez is elképzelhetetlen) még nagyobb meglepetés, hogy el se takarja a kezét, ahogyan az nálunk otthon szokás. Rövid ujjú pólókat hord, és mindkét kezével egyformán gesztikulál, integet, hadonászik. És azt látom a lányokon – egy kérdés után ez már nem is téma számukra.
Ám jön a következő meglepetés – a Zenélő gorillák mesefilm jobb alsó sarkában föltűnik egy néni, és mindent, amit hallani lehet jelnyelvre fordít. Jön a kérdés, vajon miért? És itt a lehetőség elmesélni, hogy milyen nagy segítség ez a nagyot halló gyerekeknek.

Utána már nem is kérdezik, hogy a bohóc a következő műsorban miért beszél olyan lassan és miért mutogatja el minden mondatát. Inkább ők is lelkesen tanulják a jelelést, a szomorú, a boldog, az izgatott szavakat nem csak angolul, azonnal jelnyelven is elsajátítják.
Igaz, amikor arról van szó, hogy kit, mi tesz boldoggá, kicsit megakadnak. A képernyőn ugyanis azt mutatják, minek örül Joseph, a 8 éves Down szindrómás kisfiú. Vagy Katie, aki nem tud járni, de ha lebeg a vízben, akkor az neki is jó. Hát igen, úszni, játszani, sétálni mindenki szeret. De miért néznek ki ilyen furcsán ezek a gyerekek? És vajon a kerekes székes kislány is örült annak, hogy kirándulni vitték? Akkor miért nem mosolygott, miért tartotta olyan furcsán a fejét? Csupa-csupa kérdés, alig győzöm megválaszolni. Ezek otthon soha nem merültek fel – hiszen a másságot a magyarok nem szívesen látják, pláne nem ilyen kontextusban – méghogy azt keressük mi a közös bennünk, és ezekben a nyomorékokban? Nálunk csak akkor kerülhetnek képernyőre ezek az emberek, ha pénzt kérnek, ha pereskednek, ha sajnálni kell őket, és örülni, hogy nem vagyunk a helyükben.
Meg lehet persze kérdezni felháborodottan, hogy miért kell béna, vak, bottal járó embereket mutogatni egy gyerekműsorban – vagy meg lehet kérdezni, hogy miért nincs ez Magyarországon? Persze egy olyan társadalomban, ahol a fekete, arab vagy kínai emberek már a reklámokban is teljesen természetes mdon kapnak helyet (nagy vásárlóerőt képviselnek) nyilván még feljebb lehet tolni a tolerancia határait.
Persze ennek feldolgozásához nem csak a gyerekek, de a felnőttek is segítséget kapnak. Amikor pénteken beiratkoztunk a könyvtárba, a legtöbb időt a segítő irodalomnál töltöttem, mert csupa olyan könyvet láttam, amiknek idehaza még hírét sem hallottam. Ilyen címek keltették fel a kíváncsiságomat: „A nagymamának Alzheimer kórja van”, „A papa börtönbe került”, „Elválnak a szüleim”, „Messzire költöztünk”, „Bántanak az iskolában”, „Szégyenlős vagyok”, „A barátomnak asztmája van”, „Milyen az élet a kerekesszékben ülve?” - nyilván itt sem óriási példányszámú bestsellerekről beszélünk, de el kell ismerni, hogy ezek a képes, szép kiadványok valóban segíthetnek az adott szituációban a gyereknek, és főleg a szülőnek, akinek valószínűleg fogalma sincsen róla, hogy kellene beszélni ezekről a gondokról. Nincs hozzájuk se szókincse, se tapasztalata. E kettő nélkül pedig könnyen félrecsúszik a legjobb szándék is.

Aki most otthon a 32 fokban izzad, talán irigyel is minket azért, mert itt nyoma sincs a nagy hőségnek. Az augusztusi nagy melegből itt, Angliában azonnal a novemberi esőzésbe csöppentünk.

Bevallom imádom az esőt. A párás levegőt, a vizes fű illatát és a sejtelmes vizes fényeket. Az már most nagyon jól látszik, hogy ezt a perverziómat itt nyugodtan kiélhetem. Mert az elmúlt napokban többször áztunk meg, mint otthon egy év alatt. Ez nem lepett meg, valahogy hallottam már róla, fel is készültem rá.
Azt azonban senki se mondta eddig, hogy az ablakon át látható időjárást kicsit sem kell figyelni, mert semmit sem jelent. Kinézek – vakító napsütés. Cipőt húzunk és kirohanunk. Mire kiérünk dézsából zuhog. Vagy megyünk haza a boltból, és beígérem a lányoknak a ház melletti játszóteret. Mire odaérünk, zuhog. De mintha dézsából öntenék. Hazasietünk de mire megtesszük a száz méteres távot és belépünk a kapun, már ismét teljes erőből nevet a napocska.
Mivel fogalmam sincsen, hogyan is kell ilyen időjárási viszonyok között felöltöztetni a gyerekeket, a régi jól bevált trükkömhöz fordulok – megfigyelem a többi anyukát. De ebből semmit sem tudok kibogozni. Van, aki zokni nélkül, kis szandálban, rövid ujjú pólóban jár. Mellette a buszon egy pufikabátos gyerek áll. És vannak a köztesek (mint mi) akik farmert hordanak, pólóval, és állandóan le-felveszik a kabátjukat attól függően, hogy merre mozdul (tényleg percenként) a hőmérő. Lassan kezdem megérteni azokat a történeteket, amelyeket az angol anyákról hallok. Hogy télen is egy szál pólóban járatják a gyereket, hogy vékony kiscipőben mennek a hidegben is iskolába, vagy hogy mindenki sapka nélkül jár. Lassan nekem is logikusnak tűnik, hogy ha nem tudok felkészülni a változékony időre, akkor a legjobb megtanulni elviselni azt. És ezen egy jó erős tea tényleg tud segíteni.
Annyit mindenesetre megtanultunk, mióta itt vagyunk, hogy nem várunk a napsütésre reggelenként. Elindulunk, amikor kell. Ha esik, hát esik. Ha fúj, akkor fúj. Ha süt a nap, hát az még jobb. De az időjárástól nem függ semmilyen programunk, mert akkor soha nem mozdulnánk ki a lakásból.
Pedig annyi minden van itt a városban! Egyre jobban tetszik. A lányoknak az volt a fontos, hogy megtaláltuk Lady Godiva szobrát, és vettünk egy csomó gyerekújságot. Nekem az, hogy beiratkoztunk a helyi könyvtárba, a férjemnek pedig, hogy van már netünk és tévénk is.
Bendének? Nos, ő rájött, hogy a legjobban enni szeret, és nem győzi kóstolgatni az új ízeket. Az alma és őszibarack után felfedezte a sütőtököt, a rizspudingot és a „creamy porridge”-t is, ami egyfajta zabkása. Ráadásul már naponta legalább kétszer akar enni, természetesen a szopizás mellett. Csak lesünk, mekkora huzata van. De hát nem csoda. Mindannyian habzsoljuk az élményeket.

Mindig tudtam, hogy a férjem nagy pszichológus, de azért sikerült Coventrybe érve újra meglepnie.

Mindenki azt mondta eddig nekünk, hogy az angol ingatlanok egyszerűen rémesek. Drágák, kicsik és lelakottak. Így az eredeti álmainkból (miszerint legyen erkély vagy kert, több szoba, világos, liftes) gyorsan leadtunk mire a férjem nekilátott albérletet keresni. Én egyet szögeztem le: ne legyenek benne bogarak. És azt hiszem ebből nyilvánvaló, hogy nagy elvárásaim nem voltak.
Ám amikor Zsolt kijött Angliába, kiderült, hogy egyáltalán nem könnyű még így sem lakást találnia. Mint már írtam, volt olyan, aminek se a liftjébe, se a lépcsőházába nem fértem volna be babakocsival. Volt olyan is, ami teljesen szét volt bombázva, de a tulaj megígérte, hogy mire beköltözünk kész lesz a felújítással. És persze a penészes volt a mélypont.
Szóval esténként, amikor megbeszéltük telefonon a nap eseményeit és lakáskínálatát, Zsolt semmi jóval nem tudott bíztatni. A fényképek, amiket átküldött a kiválasztott ingatlanról nem árultak el sokat. Azt tudtam, hogy földszinti, utcára néznek az ablakai, és mindenütt szőnyegpadló van benne – angol szokás szerint még a fürdőszobában és az étkezőben is.
Tudtam, hogy két hálószoba, két fürdőszoba és egy nappali van benne – de mind nagyon pici, sajnálkozott a férjem, és óva intett attól, hogy túl sok dolgot pakoljak be, mert úgysem fog elférni.
Amikor hát szerdán megérkeztünk, és beléptünk a lakásba, nagyon is meglepődtem. Mert ugyan minden igaz, amit mesélt – de mindent egy kicsit rosszabb színben tüntetett fel, mint a valóóságban. Mert azok a szobák azért nem olyan kicsik, a nappali pedig hatalmas és világos, olyan nagyon világos az egész! Szerintem csak kicsit kisebb, mint amiben eddig laktunk, viszont új építésű,ezért nagyon rendben van az egész, tiszta, kényelmes, jó elrendezésű.
A krémszínű padlószőnyeg ugyan nem lesz a kedvencem, ráadásul az előző lakó a nappali közepére már varázsolt néhány kiszedhetetlen fekete égett foltot, de bevallom, ez nem olyan látványos, és engem személy szerint nem zavar. Inkább megnyugtat, hogy nem kell ANNYIRA vigyázni rá.
Azért az előszobába, ahol a babakocsit fogjuk tárolni, majd veszek egy kisebb darab szőnyegvédő linóleumot vagy padlószőnyeg darabot, mert azért a sáros babakocsi csúnya sávokat tud hagyni maga után.
Szóval most van egy gyerekhálószoba, aminek egy sarka le van csippentve, és itt van egy kis zuhanyozós fürdőszoba. Emellett a felnőtt háló, ahová majd be kell még szuszakolni egy Bende ágyat. Ezzel szemben a másik (kádas) fürdőszoba, és egy kis raktár, ahol a bojler is van. És a folyosó végén a nappali, konyhával, étkezővel és két bőrkanapéval. Ide jön majd a tévé is, ha majd megvesszük.
A lakás egyébként egy lakóparkban van, engem az sem zavar, hogy utcára néznek az ablakaink, otthon úgyis egy uncsi belső kertet néztünk, itt most végre van egy kis mozgás, ha kinézek. Egyébként az ablakunk alatt áll meg a busz, és épp tíz perc alatt vagyunk benn a belvárosban. Jobbra ha kimegyek boltok vannak, gyógyszertár, újságos, kebabos, grillcsirkés és tucatnyi kis ABC. Balra egy orvosi rendelő. Szemben pedig az iskola – sajnos csak a hátsó bejárata, ahová csak a szállítók mehetnek be, a főbejáratig körbe kell menni a háztömbön. De így legalább majd nem zajong gyerekcsapat később se a ház előtt.
Szóval a lakás jó, kicsit tán túlságosan is – amire a legnagyobb bizonyíték, hogy a lányok ki se akarnak mozdulni belőle. Eddig minden nap veszekedni kellett, hogy vegyék a kabátjukat és mozduljanak. Viszont a várost dicséri, hogy ugyanennyit kellett azért is nyüstölni őket, hogy induljunk már haza.

A költözés utolsó napjai igazán zsúfoltan teltek – blogcímek és témák kavarogtak a fejemben, mint a „Fagylalt reggelire” ami a hűtő kiürítésének boldogságos pillanatairól szólt volna. Vagy az „Őrangyal a Balatonnál” ami arról, hogy a húgom az utolsó napokban lejött, és segített összepakolni. De lett volna még egy blogbejegyzés „Találkozások” címszóval is, amelyben le akartam írni, milyen klassz dolog egy jó kávézóban összefutni régi jó barátokkal és elbeszélgetni velük a nagy út előtt. Aztán hazasétálni az éjszakai Budapest fényeiben, és elbúcsúzni a várostól is, amit annyiszor átkozok, mégis imádok. De vagy net nem volt, vagy számítógép, vagy idő, vagy erő. És ezeket a blogbejegyzéseket mára el is söpörte az idő, mert eljött szerda reggel a nap, és még napkelte előtt kimentünk a reptérre, hogy útra keljünk a nagy kaland kedvéért.

Bár 150 kilót egy futárcég hoz utánunk, majd 100 kilós volt a mi poggyászunk is. Amikor nyár elején Franciaországba mentünk, már kipróbáltuk, hogyan tudunk 4 bőrönddel utazni – apáé kettő, a két lány húz egy-egy kisebbet, enyém a babakocsi, és mindenkin van egy hátizsák. Most egy kicsit feljebb tettük a lécet és hozzáadtunk plusz egy bőröndöt. Így Bíboré lett a babakocsi, és enyém két huzigálós bőrönd.
De a dolgok nem csak ettől bonyolódtak – míg Franciaországban már ott várt minket a reptéren a bérelt kocsi, itt két vonatra is fel kellett szállni, hogy Coventrybe, azaz hazaérjünk. A dolgok váratlanul még bonyolultabbak lettek, amikor kiderült, hogy a londoni nagy reptér, és az eddig megszokottól eltérően a babakocsit ugyan el lehet gurítani a gép bejáratáig, ám amikor leszállunk már nem adják a kezünkbe, hanem majd csak a poggyászkiadónál kapjuk meg a bőröndökkel együtt.
Mégse panaszkodhatok – Zsolt nagyon pontosan megtervezte az utunkat. Megvette ahol csak lehet előre a jegyeket (így sokkal olcsóbb) és azt is tudta, hogy merre vannak a liftek, hogy bababarát mdon tudjuk közlekedni.
Mert hogy ez itt nem álom, hiszen lift mindenütt van. És ami még ennél is meglepőbb, a személyzet mindenütt készségesen segít. Ha látták, hogy kellene egy plusz kéz, akkor segítettek például bőröndöt emelni, vagy felhívták a figyelmünket arra hogy bizony ennyi gyerekkel már komoly kedvezményt is kapunk ha családi jegyet veszünk. Az emberek pedig akiket azért rendesen feltartottunk kis konvojunkkal, nem förmedtek ránk, hogy siessünk már, és egyáltalán miért szültem én ennyi gyereket, hanem mosolyogtak, mutatták, hol a lift, merre menjünk, és egyáltalán honnan jöttünk, mennyi idősek a kicsik, és de szép család vagyunk. És egyáltalán mindenhol beszélgetni akartak velünk és a gyerekekkel is. Akik egyelőre csak kukán néztek, de azért olvasgatták, mi van kiírva és kérdezték, hogy ez és ez mit jelent.
Szóval a vonatok pontosak voltak, gyorsak, tiszták – és a három átszállás, ami itthonról rémálomnak tűnt, megérkezve meglepően könnyedén és olajozottan ment. És két átszállás között még ebédelni is tudtunk. Aztán a pályaudvarról leszállva taxiba szálltunk (mindjárt kettőbe, mert ennyi ember és cucc egybe már nem fért el) és pár perc után megérkeztünk a lakóparkba, ahol a lakásunk van. Ami nagy meglepetés volt, de hogy miért, arról majd holnap.

A húgom szerint az én gyerekeimnek nagyon jó, mert nincs semmi gondjuk. Bár ellenvetéseim lettek volna, legbelül mégis nagyon büszkén húztam ki magam. Ezek szerint eddig sikerült, amit akartam: burokban tartani a lányaimat.

Hatszáz forint öt percre. Ennyit kérnek a keresztúri strandon azért, hogy ilyen nagyon is valóságos burokba kerülhessen az ember. Aztán nem számít, hogy mi történik vele - bármerre is esik, a lágy labda felfogja a kemény ütéseket. Bevallom, nem csak a gyerekek imádják. Nagy derültséget keltve, én is kipróbáltam, milyen érzés. Egyszerűen mámorító, hogy bármi is történik, semmi nem fáj. Pedig az ember alól kiszalad a lába, képtelen felállni, járni, szaladni. Esik jobbra, balra, hasra, orra, körbeöleli a biztonságos puhaság.
Egy baj van csak vele - pár perc alatt elfogy a benne levegő. Ahogy mozog az ember, és erőlködik, hogy talpon tudjon maradni, úgy lesz egyre melegebb és fülledtebb. És bár először nagyon is kevésnek tűnik az az öt perc, a végén valódi megváltás, amikor kinyitják a gömböt és végre beárad a szabad levegő.
Az ember három gyerekkel megtanul korlátok között élni - időben kell kelni, hogy eljussunk az iskolába, aztán különórák, otthoni tanulás, közben a munka, este az ájult fáradtság, hétvégén gyerekparti, esetleg kis pihenés. A megszokás is egyfajta burok - kényelmetlen, fullasztó, de felfogja a nagy pofára eséseket.
Anglia olyan számomra, mint a friss levegő. A költözés és a pakolás rémálom helyett egyfajta vágyott rendet hozott az életembe. Rég elveszett dolgok előkerültek, sok fölös kacatot kidobtam, és egyre inkább nagy lehetőségnek érzem az eljövendő egy évet. Végre olyan országba mehetek, ahol értem mit beszélnek, ráadásul imádom az angol szavak affektálós ritmusát, új dolgokat tanulhatok és próbálhatok ki.
Más a helyzet azonban a lányaimmal. Akármennyire is szeretném is puha vattával kitömni az útjukat, a hatalmam nagyon is korlátozott. Így kifejezetten rémisztő számomra a gondolat, hogy Angliában egyszerűen el kell engednem a kezüket az iskola előtt, és beküldeni őket egy olyan helyre, ahol senki nem érti meg, hogy mit akarnak. És ők sem értenek semmit.
Ugyan Bíborka már két éve tanul angolul egy kéttannyelvű általánosban, nem hinném, hogy ez az igazi, élő angolra is felkészítette. És ott van Borsika, akihez ugyan fél évig heti kétszer járt angoltanár, de csak a színek, számok és ételek nevéig jutottak el. És neki ebből a tudásból kell majd elmagyaráznia, hogy ő PKU-s és mit nem ehet.
Tudom én, hogy ez az Anglia-dolog nekik később nagyon jó lesz - de elképzelni sem tudom, hogy a mutogatásból és az egyszerű szavakból hogyan lesz majd múlt idő, feltételes mód, vagy Present Perfect. Mindenki azt mondja, ne aggódjak, majd megtörténik a csoda.
De én nem hiszek a csodában - a kemény munkában hiszek. És nevezzenek bár kőszívű anyának, azt gondolom, hogy komoly felelősség van a nyakamon a magyar iskolával kapcsolatban is. Így hát szünidő ide vagy oda, minden nap minimum egy órát tanulok a lányokkal. A naggyal a szorzótáblát gyakorlom és a Vuk olvasónaplót írjuk. A kicsivel a betűket kerekítjük és hangosan olvasunk. Nagyon félek ugyanis attól, hogy az egy év Anglia amilyen hihetetlen sikeres lesz a nyelvtanulásuk szempontjából, épp olyan erőteljesen visszaveti majd őket a magyar iskolarendszerben.
Angliában ugyanis korántsem ilyen erős a matekoktatás - és lehet nekem erről itthon bármilyen véleményem, ha vissza akarom hozni egy év múlva a lányokat (és ez a jelenlegi terv) akkor nekik kinn az angol mellett a magyar iskolai tananyagot is el kell sajátítaniuk.
És ott van a magyar helyesírás is, amit Angliában biztosan nem fognak oktatni. Tehát nemcsak egy teher lesz a nyakukon, hanem mindjárt kettő. Mindkét országban, mindkét nyelven helyt kell állniuk.
Én pedig nem tehetek mást, mint hogy legalább ameddig itthon vagyunk, még nyolc napig, befizetem őket a burokba. Hogy legalább ennyi ideig biztosan tudjam: puhára esnek.