Három gyerekkel irány Anglia!

Az idegenségnek vannak vicces járulékai is. Eid Mubarakról például sokáig azt hittük, hogy a helyi önkormányzati képviselő, és valamilyen választás miatt van mindenütt kinn a neve. Mekkora tévedés!

De erre csak akkor jöttünk rá, amikor a gyerekek hazaállítottak egy-egy Eid Mubarak feliratú cuccal. Bíbor egy üdvözlőlappal, Borsi egy kis csillámporos papírkockával. Ekkor már gyanús lett, mert a politika ennyire nem mehet be a suliba. És nem is. Az "Eid mubarak" csak annyit jelent, hogy "Boldog ünnepeket!" és az iszlám hívők köszöntik egymást a Mekkai zarándoklat idején. Ez egyben valami iszlám karácsony is, amikor a gyerekek ajándékot kapnak és nem kell suliba se menniük. Szóval a suli meglehetősen kiürült, aminek a lányok csak azért örültek nagyon mert sokat játszottak, kézműveskedtek, és délután Disney mesefilmeket néztek. Csoda, hogy imádják az iskolát?
Bíborka egyébként meg is fogalmazta, hogy ő azt hitte, ebben a suliban csak angolul fog megtanulni, de tévedett. Mert megismeri más népek szokásait, ünnepeit is, és hogy ez nagyon jó. Imádom nézni, hogy számukra ez a színesség teljesen magától értetődő. Hogy Borsi fürdés után csadorként tekeri magára a törölközőt, hiszen a suliban legjobb barátnője is így öltözik. Hogy amikor Dr. Seuss egyik meséjét mondom este, megkérdezik, hogy ő fekete vagy fehér ember volt-e. Vagy amikor az utcán megyünk, és látunk fehér ruhás, szoknyás srácokat, akkor Borsi pontosan tudja, hogy ezek a pandzsábiak. Mert az osztályban is van egy ilyen kisfiú.
Kifejezetten kedvelem, hogy ezt az egész színes kavalkádot az iskolában nagyon tiszteletben tartják. Annak idején, amikor hallottam, hogy Angliában kötelező vallásoktatás van, nem voltam oda az ötletért. Nagyon is jól emlékszem még arra, hogy mennyire utáltam kiskoromban hittanra járni. Arra, hogy ez milyen izgalmas és színes iskolai tárgy lehet, nem gondoltam. Ugyanis itt a vallásoktatás nem azt jelenti, hogy Biblia-ismeretet tanulnak a gyerekek. Hiszen a világ ennél jóval nagyobb. Ezért ők mindenféle vallásról tanulnak. Borsi például ma egy Gudwarába látogatott el az osztályával, ami egy szikh templom, és pár utcával odébb van. Mezítláb kellett bemenniük, a lányoknak kendőt kellett a fejükre kötni, a fiúk speciális sapkát kaptak.
Furán hangzik, de néha jó érzés megtapasztalni, hogy milyen kicsi nép is vagyunk. Hogy itt a magyar a kisebbség, és a suliban még soha nem volt magyar diák. És a helyi könyvtárban nincsenek magyar könyvek - ellenben udru, vagy lengyel részleg nagyon is van!
Maga a suli azért napról napra okoz meglepetéseket. Bíborék például Kenyáról tanultak a héten (régi, angol gyarmat ugyebár) és ennek keretében bejött hozzájuk egy fekete nő és afrikai dobolásra tanította őket. Bíbor persze ezt is élvezi, de a kedvenc órája a számítógép kezelés, amikor azt tanulják, hogyan működik a google, hogyan kell képeket, adatokat keresni rajta. Ami valljuk be, ma már nagyon fontos tudás.
Ennek a számítógépes tanulásnak a keretében a suli minden tanulóját befizette egy szuper matektanulós oldalra is. A neve, mathletics. Ez valami álom. Én ugyan nem vagyok annak híve, hogy a gyerekek sok időt töltsenek képernyő előtt, legyen az tévé, vagy számítógép, de ennek nem tudok ellenállni. És ők sem.
Pedig ez nem más, mint egy nagy-nagy nemzetközi matek-verseny, több tízezer gyerek és iskola részvételével világszerte. Az első lépés, hogy minden gyerek kap a jelszava mellé egy avatárt is. Tehát egy virtuális alakot, akit a saját képére formázhat - kialakítja a bőrszínét, fejformáját, szemét, száját, orrát, ruháját. És ez a hasonmás ezután nekiállhat matekfeladatokat megoldani. A feladatok nagyon jók és pontosan azok, amelyeket az adott évfolyamban gyakorolnak a gyerekek - összeadás, szorzás, osztás, kerekítés, mérés, a naptár, az óra, geometria stb. Nagyon sokféle feladat van, egyszerűbb, bonyolultabb, problémamegoldás, szöveges feladat. Ha az ember már belejött, akkor egy nyílt versenyen másokkal is megküzdhet, a számítógép összehozza majd valakivel a világ minden részéről.
Minden jól megoldott feladatért pontot kap. Ha egy héten ezer pontot elér, beléphet a bronz-kávézóba, ha összegyűjt itt öt bronz oklevelet, továbbmehet az ezüst erkélyre, és csak a legjobbak juthatnak majd el az arany számítógépes szobába. Közben a kapott pontokat levásárolhatják - ezért lehet ugyanis speckó cuccokat venni a kis rajzolt karakterüknek. Koronát, kalózsapkát, rózsaszín hajat, perec alakú szemüveget, UFO hátteret, szélben lobogó copfot és még millió más dolgot. Ráadásul minél több feladatot csinálnak meg, annál több jutalomjátékot is kapnak. Ami persze szintén matek, de mivel látják előre, hogy van 10 zárolt játékuk, teljes extázisban figyelik, hogy azok mikor nyílnak meg.
Szóval ki van ez az egész találva, és a csajok teljesen be is kajálták. Ott tartunk, hogy nálunk a matek lett a jutalom. Ha jól viselkednek, szépen minden más feladatuk megcsinálják, akkor esetleg lehet max 1 óra mathletics, de úgy, hogy az első 1-2 feladatot én jelölöm ki számukra. Amit hasznosnak és tantervbe épp illőnek találok - aztán jöhet a szabad garázdálkodás. Amiben olyan finomságok is beletartoznak egyébként, mint az "esőerdő matek", ahol nagyjából ugyanazok a feladatok vannak, de állatokkal. Vagy a szorzótábla-dalok, ahol vicces figurákkal lehet együtt dalolni a szorzótáblát. De furmányos szöveges feladatok is vannak, mint a ha Kati magasabb Rudinál, de alacsonyabb Maxnál, akkor Cecília hanyadik a tornasorban.
Az oldal neve egyébként www.mathletics.co.uk - és bárhonnan a világból lehet rá jelentkezni. Egy embernek egyébként évi tízezer forint a tagdíj - de ha úgy veszem, hogy ezt matek füzetkékre, CD-ROM-ra amúgy is elkölteném. Ráadásul mi pénzt nem ér meg, hogy nem kell nógatni a gyereket a matekozásra, hanem magától és örömmel csinálja?!? Nálunk a csajok két hete játszanak már vele, és mondhatom, még töredékét se fedeztük fel. Mi most ugyan a sulitól ingyen kaptunk felhasználónevet és jelszót, de eldöntöttem, ha hazamegyünk, otthon is befizetem majd a csajokat. Amúgy ez a sulinak is megéri - rendszeresen ellenőrzik benn is, hogy ki, hogy halad (a tanár átlátja az egészet) megbeszélik ki a legjobb, presztizst jelent, hogy a kinek van a legdögösebben kinéző figurája, és oklevelet is adnak minden héten a legjobbaknak.
Ez a mathletics egyébként kicsit engem is megnyugtatott most, mert ugyan sok jó dolgot tanulnak itt a lányok - de valljuk be, ennek töredéke se jelenik meg az otthoni tantervben. Ami otthon kell, az a matek és a magyar. Merthogy azt még nem tudom, hogy tényleg hazamegyünk-e egy év után, vagy maradunk, de az biztos, hogy semmiképp nem szeretném, ha az angolt megnyernék ugyan a csajok - de cserébe mondjuk behozhatatlanul lemaradnának az otthoni tárgyakból. Mindenesetre most a napi matek gyakorlás megvan. Csak győzzem lepattintani őket a számítógépről.

Azt akartam, hogy ő repüljön, de végül mindketten szárnyaltunk. A zene már csak ilyen. Hallgatót és előadót egyaránt képes a mennybe repíteni.

Heteken át minden nap gyakoroltuk itthon Bíborkával a dalokat az előadásra. Ez háttérbe szorította a matekot, az olvasást, a nyelvtant. Dalolunk órákon át. Készültünk a koncenrtre, ahol nyolcezer (!) gyerekkel együtt fog énekelni. Szóval a dalokat jól ismertem - de erre a hangzásra nem voltam felkészülve. Nem is lehetett. Ültem tegnap este a birminghami LG Arénában, és úgy éreztem, a zene behatol a bőröm alá és belülről bizsergeti. Soha nem hallottam ahhoz foghatót, mint amikor ez a sok-sok gyerek egyszerre kezdett énekelni. A tiszta, csilingelő gyerekhangokban tiszta, őszinte érzelmek áradtak. Hiszen énekelni nem lehet csak teljesen nyitottan. Olyan volt, mintha kézzel fogható, erős energiahullámok kavarognának körülöttem. Felemeltek, és magasban tartottak, mintha egy szárnyaló ló hátára pattantam volna. Csodálatos volt.
Az érzés, hogy én is újra gyerek vagyok, olyan valóságos volt, mintha időgépbe ültem volna. Egybeolvadtam a zenével, a múlttal, a jelennel és a harmóniával. Istenem, milyen jó is volt kórusban énekelni! Most érzem csak, mennyire hiányzott ez az elmúlt évtizedekben. A szóló éneklés lehet bármilyen szép, soha nem tudja azt a közösségi élményt adni, mint az, amikor sok más emberrel együtt építi fel az ember a hangokat. Gyerekkoromban, a Rádió Gyerekkórusának osztályában mindig énekeltünk. Daloltunk az udvaron, énekeltünk a buszon, a vonaton, az utcán. És persze délelőtt az iskolában, délután a kóruspróbán, a szolfézson. Én máig folyamatosan dúdolok, a legtöbbször anélkül, hogy észrevenném. Azt akartam, hogy a lányim életének is része legyen a zene, de a hamiskás zenebölcsi, a fáradt kakaó-koncertek, az iskolás zongoraórák, és a katonás szolfézs - egyik se ad annyit, mint amikor az ember beleolvad a zenébe, mint a pillecukor a forró kávéba.
Eredetileg azért írattam be Bíbort az iskolai kórusba, hogy legyen egy újabb alkalma barátokat szerezni, a nyelvet gyakorolni. Azt is tudtam, hogy a zene nagyon sokat segít a nyelvtanulásban is. Máig emlékszem mindazokra az angol nyelvű dalokra, amiket gimis koromban tanultam (még az oroszra is!) és bizony a mai napig azokat a nyelvtani szerkezeteket használom, amelyek a Beatles versszakokból a fejembe ugrottak.
Később derült csak ki, hogy a suli kórusa ennél sokkal nagyobb dologra készül - szerepelni akarnak a Young Voices turnén. Ez a világ legnagyobb kórusa, ahol nyolcezer gyerek énekel együtt egy arénában, mindenféle profi énekesek kísérőjeként. 28 dalt kellett hát Bíborkának egy hónap alatt megtanulnia. Többet, mint ahány nap volt a fellépésig. Természetesen mindet angolul. A szöveget és dalokat le lehetett tölteni a www.youngvoices.co.uk oldalról. A cél érdekében minden nap leültünk, tanultunk, daloltunk. Félni csak én féltem - merthogy szöveget nem lehet bevinni az előadásra, és a tanárnő többször elmondta, hogy csakis tökéletes ének és szövegtudással lehet fellépni. De Bíborka nagyon élvezte a tanulást. Ha abbahagytuk a közös dalolást, ment a szobájába és kezében a kottával újra és újra olvasta a szöveget. És a végén sikerült!

Az előadás fantasztikus volt. A sok-sok külön-külön gyakorló gyerek és iskola a nagy napon tökéletes harmóniába olvadt össze. Látható örömmel táncoltak, ugráltak, énekeltek a gyerekek - noha ők már délután kettő óta ott ültek a padokban. Mégis, örömrivalgással ünnepeltek minden kedvencet - a karácsonyi dalokat, a pop válogatást, és persze a Michael Jackson egyveleget. Közben jöttek táncosok, zseniális énekesek és az egész mozaik összeállt, mint a kaleodoszkóp mozaikdarabkái. Feltettem egy kis video-részletet is a facebookra az előadásból, amit persze szigorúan tilos volt filmezni - de nem szóltak rá a szülőkre. Akik között egyébként sokan lehettek a visszatérő rutinosak - őket onnen lehetett felismerni, hogy hoztak magukkal világító botot, sapkát vagy zseblámpát és jeleket adtak a helyükről. Merthogy arról szó sem lehetett, hogy az ember megkeresse a csemetéjét - nyolcezer gyerek és szülő érzékeny találkozása kivitelezhetetlen lett volna. Amúgy hihetetlen biztonsági szabályok voltak, pl. egy gyerek se mehetett egyedül még pisilni se, minimum ötfős, felnőtt által kísért csoportban kellett mozogniuk. De vihettek ők is lámpát és integethettek. Bíborkán világítós Mikulás-sapi volt. És én megtaláltam. Nyolcezer között is. Naná.

- kiabálták a franciák a várfalról a Monty Pythonban. Néha úgy érzem, én is szívesen kiállnék a várfalra és elordítanám a szélben, hogy szép ez az Anglia, de azért ezek az angolok néha kihúzzák a bicskát a zsebemből!

A városban járkálva minden nap elszörnyülködöm azon, hogyan is öltöznek a gyerekek. Anyukán kabát, sapka, kesztyű. Baromi hideg van. A kisbaba a kocsiban mezítláb, pirosra fagyott lábacskával. Sapkát még egy fehér gyereken se láttam. A cipő-csizma errefelé nem szokás, akkor sem, ha röpködnek a mínuszok.
Hasonló esetben otthon minden öreg néni megállítaná az embert és elmondaná, hogy fázik szegény baba. Itt senki nem szól egy szót sem. Nem szokás beszólni a másiknak. Ami persze jó - de a negatív oldala, hogy a társadalmi kontroll teljesen hiányzik.
Ez nem pár egyedi eset - mások is mesélték, itt az is normális, ha a gyerek haját az uszodából kilépve nem szárítják meg decemberben sem. Vagy hogy a kisbaba cumisüvegébe kólát tölt az anyukája.
Gondoltam, le is fotózom - amikor a fenti kép készült, nagyon hideg volt. Rajtam bundakabát, a lányaimon vastag harisnya. Ez a kislány zokniban jött iskolába - és nem ő volt az egyetlen. Nézni is rossz volt. De nem szóltam be. Más se.
De ami furcsa ebben az egész szülői "lazaságban" (nevezzük így, bár nekem ez hanyagság) mindez csak a fehérekre igaz.
Felszállok a buszra reggel 9-kor, ott áll már egy másik kocsi. Benne egy 3-4 év forma kisfiú (akiket otthon már nem ültetnek kocsiba, de itt ez általános) Olyan mocskos, mintha este hoznák haza a játszótérről. Kétes tisztaságú kabát, kajadarabokkal telemorzsázott babakocsi, és persze nyalókázik. A keze könyékig ragacsos. Azonnal odafordul Bendéhez, és a keze után nyúl. Én persze automatikusan arrébb húzom el a babakocsit - azért mégse kenje össze a gyerekem. Anyuka úgy nézett rám, mint egy leprásra, és végül még én éreztem magam kellemetlenül.
Nekem egyénként tetszik, hogy itt minden szabályozva van - az már kevésbé, hogy ezek a szabályok csak és kizárólag a fehér emberre nem vonatkoznak. Tilos dohányozni a buszmegállóban - de azért a fehér anyuka ott bagózik. Tilos inni a buszon. A vörös hajú nő simán felrakja a lábát a szemben lévő ülésre, elővesz egy sörösüveget és egy üvegpoharat. Gond nélkül kiönti sörét és elégedetten iszogat a busz végében. Senki nem szól rá, mert ugyebár ez nem szokás. És mert ha mégis megtenné... Hát nincs benne köszönet.
Jöjjön egy példa. Zsolt talált egy nagyon jó boltot a környéken, ahol különleges borokat, likőröket lehet kapni. Bemegyünk - nagyon vigyázok, nehogy Bende az üvegpolcok közelébe kerüljön. De utánam bejön két másik babakocsis anyuka is. Azonnal arrébb löknek (halk sorry) majd nagy csattanás. Az egyik angol kisgyerek levert egy üveg bort. Kicsit hangosabb sorry. Felvesz két üdítőt, és fizetne. Ahol a turbános eladó közli, hogy és persze a bort is ki kell fizetnie. Annyi "fuckingot" ami a nő száján kijött még élőben sose hallottam. Ordítva kikelt magából, hogy nincs kiírva, hogy babakocsival tilos bejönni, vigyázott volna ő az üvegeire. Majd lecsap mindent a pultra, és kirohan. Útközben beleütközik Zsoltba, aki rácsattan (nagy a feszkó már) hogy őt ne lökdösse. Mire a válasz - ja, te is külföldi vagy? Akkor neked is fucking és egyéb válogatott ordenáréságok. Végül ő elmegy, a bort nem fizeti ki, de hát ő angol, otthon van, neki mindent szabad. A turbánossal megértően nézünk egymásra. Hát igen, ezek az angolok nagyon rasszisták, mondja. És igaza van. Egy másik angollal nem mert volna a nő se így beszélni.
És ezek a dolgok mostanában sűrűsödnek. Tegnap a vonaton támadt rám egy nő. Bementem pisilni Bíborkával (kell még a lányoknak a segítség) majd amikor ő kiment, jött volna be Borsi. Mire a várakozó csaj ránk szólt, hogy itt kérem sor van és most ő jön. Én meg látom Borsika arcán, hogy nincs idő várni, ő még kislány, simán becsorgat. Amúgy is benn vagyok még a WC-ben, ki se jöttem, csak a nagyot engedtem ki. Amúgy meg egy gyerek szerintem minden civilizált helyen elsőbbséget élvez a mosdóban. Udvariasan mondom, ennek a gyereknek nagyon kell, és rámutatok a Borsira. Részemről a dolog elintézve, csuknám be az ajtót magunk mögött. De a csaj váratlanul megfogja az ajtót, hogy márpedig nem csukhatom be, mert ő jön. (Értem én, neki is kell, de én a gyerekekkel csak a mozgássérült Wc-be férek be, simából pedig 5 méternyire van a másik, épp szabad is.) Zsolt csak azt látja, hogy a csaj fogja az ajtót és kiabál - odajön hát Bendével a kezében és ráförmed, hagyjon minket békén. Ajtó becsukva - azt hinném itt a történet vége.
De nem, mert pár perc múlva jön a kalauz, akinél panaszt tett a csaj (!) és minket teremt le, hogy mert Zsolt beszólni a csajnak. Nem számít, hogy minket ért először az agresszió. Egy férfi nem beszélhet így egy nővel. És ha nem kérünk bocsánatot, akkor leszállít minket, de akár le is tartóztathatnak ám! (Azért nem ijedünk meg nagyon, épp a mi megállónk jön, le is szállunk.)
De ami a legrosszabb, nem tudom, hogy igazunk van-e. Magyarországon az lenne. De vajon itt? Mi a súlyosabb vétség? Ha rám támad egy nő, vagy az, ha a férjem megvéd engem és a pisilni vágyó gyerekem? Ilyenkor külföldinek lenni nagyon nehéz, mert fájón érzem, hogy hiába tudok angolul, a feszült helyzetben sokkal lassabban és bénábban fogalmazok. (Igaz, a frappáns válaszok néha Magyarországon is csak órák múlva jutnak eszembe.) De vajon az igazi baj nem az, hogy külföldiek vagyunk, és a két angol móresre akar tanítani? Ez sem elképzelhetetlen, mert olvasom, hallom, hogy az angolokban is egyre nagyobb a feszültség. Az újságokban is egyre többet olvasni arról, hogy Angliában is megszorítások lesznek, és elveszik a gyerekek után járó pénzt a családoktól. Olvasom, hogy egyre többször támadnak angol huligánok külföldiekre. A zöldséges arról mesél, hogy milyen bunkók vele az angolok. A suliban az egyik szomáliai anyuka azt mondja, hogy hét éve van itt és egy angol barátja sincs, mert nem állnak vele szóba.
Szóval most épp besűrűsödött a rossz körülöttünk. Mintha a sors azt jelezné, vége a laza turistáskodásnak, ez már a valós élet. Persze ha racionálisan nézem, akkor minden bunkó angolra tíz kedves jut. Az idős nénik, akik szívesen beszélgetnek velem a buszon. A pasi, aki odaadta Zsoltnak a napijegyét a buszmegállóban, mert neki már úgyse kell. Helen, aki eljött hozzánk főzni és segített vásárolgatni. A bölcsis nénik, akik felajánlották, hogy eljönnek ingyen vigyázni Bendére, hogy az egész család eljusson Bíbor kórusos fellépésére. Vagy az a PKU-s kórházi csoport, akik tegnap zseniális télapóprogramot szerveztek a gyerekeknek. És ilyenekből tényleg sokkal több van! De azért a rossz mindig jobban fáj, pláne, ha az ember távol van az otthonától.

Mindkét lányom felkerült az iskolai dicsőségfalra. Ez a suli előterében van, és nagy dicsőség, ha valakinek a neve rajta szerepel. Az indoklásban most mindkét lánynak a kézügyességét és a művészeti képességeit dicsérték. De amúgy is, ebben az iskolában nem fukarkodnak a dicsérettel. Bíbor szerint akár azért is lehet már matricát kapni, ha valaki mindig megeszi az ebédjét. Szó szerint nincs az a képesség amit itt ne vennének észre, és ne emelnének ki.
Bíbornak például minden alkalommal kiemelik a leckéjét - mármint azt, hogy egyáltalán megírja. Ugyanis itt csak heti egyszer (pénteken) adnak leckét - és ha valaki nem csinálja meg, akkor se kap semmiféle büntetést. Ami az én magyar lelkemnek furcsa, de még Bíborka is rosszalja.
Ami viszont mindkét lánynak nagyon tetszik, hogy az ügyességért (pl. ha valaki torna után gyotrsan öltözik fel) kupont lehet kapni. Ezt be kell dobni az osztályban egy üvegbe, és minden hjéten kihúzzák valakinek a nevét. Aki valami apró ajándékot nyer. Mondjuk MP3 lejátszót. Szóval mindkét lányom nagyon igyekszik, hogy jó legyen. Hiszen itt nagyon is komoly, kézzel fogható eredménye van a jóságnak.

Most, hogy itt a húgom, kicsit én is friss szemmel látom Angliát. És újra feltűnik néhány olyan bosszantó kis apróság, amit már természetesnek veszek. Pedig először mennyire megdöbbentett engem is!

1. Ecet
Először az éttermekben tűnt fel, hogy nincs majonéz. (Sírnak is miatta a lányok, akik otthon mindent azzal ettek.) De hát jó helyette a ketchup is gondoltam, és automatikusan odanyúltam egy barna zacskó iránt. Gondoltam, paradicsomszósz. De nem. Ecet. Itt azt teszik a sült krumplira. De nem gondoltam még ekkor sem, hogy az ecet itt ennyire általános ízesítőszer. Gyanútlanul levettem egy zacskó gyerekmintás chipset a szupermarketben, a pénteki Diwali-suli partyra. Itthon azért megkóstoltuk. És köptük ki ugyanazzal a svunggal. Merthogy ecetes. De nagyon. Ehetetlenül. Rá volt írva ugyan, hogy "pickled onion", de nem gondoltam, hogy ilyen brutál savanyú lesz. Kukába az egész. Ezek után már kicsit aggodalmaskodva keresgéltem a polcokon, de gondoltam, hogy a Knorr tejszínes gombás szósszal nem nyúlhatok mellé. A csomagolás ugyanaz, mint otthon, sehol, semmi érthetetlen szó a csomagoláson. Aztán otthon kibontom, és jön a meglepetés - savanyú! Nézem a dátumot - nem romlott. Ecetes! De a a paradicsomos szósz is. És minden más is. Nincs más hátra, meg kell szokni valahogyan. És amit lehet, inkább otthon elkészíteni.

2. Csapok
Nem gondoltam korábban, hogy ezt el lehet rontani. Otthon ugyebár egyszerű. Van sima hidegvizes csap, és van olyan, ami meleget és hideget is tud. És ha az ember kezet akar mosni, beállítva langyosra. Itt ez ennél bonyolultabb. Merthogy teljesen külön csap van a hidegre és a melegre is. De nem csak a kádnál, hanem a mosdónál is. Tehát az egyik csapból jön a jéghideg, a másikból a tűzforró. Két teljesen külön csövön át. Langyosat csinálni belőle lehetetlen. Két megoldás van. Jobb kézbe hidfeget, balba a meleget és aztán a kézmosásnál összekeveredik a dolog. Az eredmény nem tökéletes - egyik keze megfagy, a másikat leforrázza. Megoldás lehetne, ha bedugom a csapot, abban majd összekeveredik a víz, és ott mosok kezet. De egy nyilvános WC-ben azért ez nem tűnik túl higiénikusnak. A sok kísérletezés után én ma már kerülöm a forró vizes csapot. Inkább mosok kezet a hidegben. Különösen, hogy sok helyen ki van írva, ha csak a forrót nyitom meg, az bizony égési sérüléseket okozhat. Köszi. Azért ha valakinek van ötlete arra, hogy ez mire is jó, és hogyan kell használni, akkor azt örömmel várom!!!

3. Padlószőnyeg
Mindenütt ez van. De nemcsak itthon, hanem a múzeumban, a pályaudvaron és még a játszótéren a focipályán is. Ezek a kültériek annyira nem zavarnak - szenvedjen velük, akit ezért fizetnek. Annál több a gondom az itthoni bézs színű pihepuhával. A bejárati ajtónál, ahová a sáros cipőmmel belépek, és a fürdőszobában is, ahol vizes lábbal kilépnék a kádból. Egyszerűen lehetetlen tisztán és szárazon tartani. És még szerencsések vagyunk, hogy a konyhában linóleum van. Értem én - a padlószőnyeg sokkal olcsóbb, mint a kő. És puhább is, ami most, hogy Bende járni tanul, sok buci-koppanástól ment meg minket. De azért ezt három gyerek mellett tisztán tartani nem kis kihívás.

4. Gombok
Aki kitalálta, hogy a matracot amin alszom gombokkal díszítse, azt elevenen dobnám a krokodilok elé. Lehet, hogy ez látványnak nagyszerű - de aludni rajta rémálom! Reggelenként vagy a derekamon, vagy a hátamon látom a mintáját. Mi értelme van???? Ráadásul nem is gombol semmit.

5. Balra tarts
Azt mindenki tudja, hogy Angliában a másik oldalon közlekednek az autók - de arra a zsigeri bizonytalanság érzésre, ami ezzel jár, lehetetlenség felkészülni. Az ma már alapdolog, hogy hogy mielőtt lelépek az úttestre, kétfelé is nézek, és mindenfelől várom az autókat. De a mai napig elbizonytalanodom, ha fel akarok szállni egy buszra - merről is fog az jönni? És merre fog továbbmenni? Ki lehet persze logikázni, de az ember minden sejtje, ösztöne, zsigeri érzése mást súg. Azt, amit otthon évtizedek alatt megszokott. Tisztára Alice Tükörországban érzés. Egyszerűen alapjaiból zökken ki az ember.
Persze a buszon könnyű, legfeljebb magamban kicsit sikongatok, mikor látom, hogy a sofőr a szemben jövők sávjába sorol be (legalábbis szerintem). Kocsival kicsit már neccesebb. Még akkor is, ha én nem vezetek. Béreltünk már itt kocsit, és Zsoltnak nagyon jól ment a vezetés (pár órás gyakorlás után) De akkor azért ő is röhögőgörcsöt kapott, amikor elindultunk, és én lazán beszálltam a kocsiba. Természetesen jobb oldalra. És az, hogy előttem a kormány, percekig fel se tűnt nekem. Miután átültem se szűnt meg a fura érzés. Ha nagyot kanyarodott, én továbbra is jobb kézzel nyúltam a magasba, hogy megkapaszkodjak, és amikor leparkolt, bal kézzel nyúltam a biztonsági öv csattja felé. A körforgalom pedig valóban rémálom! Nem hittem volna, de tényleg a fene se tudja, hogyan kell kijönni belőle!

6. Saláta-meglepi
Csodás előre elkészített salátákat lehet kapni a szupermarketekben - de nagyon meg kell nézni, hogy mit vesz az ember, mert bizony érhetik meglepetések. Az első ilyen akkor ért minket, amikor egy nagy darab fűszervajat találtunk az egyikben. Merthogy ezt nem nyers evésre, hanem párolásra tervezték. De az is gyakori, hogy vastag tésztacsík van középen - nyilván, hogy laktató legyen. És persze erősen megöntik szósszal. Főleg ecetessel. Brrrr!!! Szóval bármilyen csábítóan szép és praktikus - a zöldséges biztonságosabb megoldás.

7. Kuponvilág
Itt tényleg mindenhol kupont adnak, és hűségkártyát, és gyűjteni kell a pontokat. Nekem már tucatnyi kártyám van, és külön dossziém a kuponok rendezgetésére. Nem megyek csak úgy, spontán pelenkát venni, ki kell számolni, hogy inkább a Bootsban vegyem meg 10% kedvezménnyel, van a Sainsburyben, 2.5 fonttal olcsóbban. Esetleg a Tesco egyet fizet kettőt kap akciójában. De van még kuponom borra, könyvre, játékra, arckrémre. Van amit azonnal felhasználhatok, van amit csak két hét múlva, van amit csak januártól (!), de figyelni kell a helyi újságot (kuponhegyek) és a szórólapokat is, amik a pályaudvarokon vannak. Merthogy egy múzeumba se érdemes itt beugrani - kicsit körbenéz az ember, tuti, hogy feleannyiért is megúszhatja. Szóval tervezni kell mindent, csak semmi spontaneitás. Ez mondjuk engem nagyon idegesít. De mszáj alkalmazkodni hozzá: a birminghami Sealife Centerben egy teljes órát álltam sorba - miközben azok, akik a neten 30%-kal olcsóbban megvették a jegyet, külön pénztárnál, azonnal bemehettek. Szóval ezután átértékeltem a spontaneitásról alkotott nézeteimet.
Persze nem mindig örülök az akcióknak. Mert mi van, ha két babához ingyen adnak egy harmadikat is? Naná, hogy elhozom. De mit csinálok vele? Nekem csak két lányom van - 1-1 játéknak örülnek. A harmadik melyiké legyen? Csak a baj van vele. De ott nem hagyhatom, mert ingyen van. Akkor vegyek hatot? És ha csak egy pizzát akarok venni, akkor mit kezdjek a második ingyenessel, ami be se fér a mini hűtőnkbe? Ugyanez van a keksszel, a sütivel és mindennel. A vége mindig az, hogy az ember csomó ingyen cuccot is hazavisz - aminek persze valahol nyilván megfizeti az árát.

Szóval pár napig most nem írok, mert minden percet ki akarok használni, hogy dumálhassunk! Annyira hiányzott már!!!!!

A Halloween csak a kezdet volt. Most már üljük a Diwalit, a Guy Fawkes napot, a Bonfire Night-ot és minden más ünnepet, amiről a gyerekek az iskolában tanulnak.

A sokszínű környék egyik bónusza, hogy nyakig belemerülhetünk más népek ünnepeibe. Mivel a környékünkön rengeteg indiai él, már napok óta tűzijátékot nézünk esténként az ablakból. Hol itt, hol ott lőnek fel egy robbanós rakétát. Mi meg a sötét lakásban ülünk a díványon, és figyelünk, hol láthatjuk a következőt. Bende is rájött már, hogy mit kell várni, és amikor a lányok sikongatni kezdenek az örömtől, forgatni kezdi a kis fejét, hogy megkeresse, hol is van az a fényes-szikrázó csoda, aminek úgy örülünk.
Persze az ünnepek keverednek. Pénteken nem csak a Diwali kezdődött, hanem a Guy Fawkes napot is tartanak az angolok. A lányok mindkettőről már hetek óta tanulnak az iskolában és nagyon készültek rá. Készítettek mécsest, levelezőlapot, tanultak mesét és minden nap téma volt, mikor jönnek már el ezek a jeles napok.
Ahogy Betty barátnőm mondta, ha ki sem mozdulok a lakásból is rengeteget fogok tanulni a gyerekektől, és ez valóban így van. Házi feladatot ugyan csak péntekenként kapnak - de minden nap mesélnek valami érdekeset, amiből tanulhatok. És mindig van egy-egy szavuk is, amit szeretnének velem lefordíttatni. Bíbor egyik első kérdése az volt, mit jelent a "faster" - merthogy egész nap ezt mondogatják benn a tanárok neki. (Valószínű kicsit sokat álmodozik, azért sürgetik és kérik, hogy "gyorsabban") Később Bíbor kitalálta, hogy kicsi papírdarabokat visz be, és arra írja le, amit nem ért. Az egyik ilyen papíron csak ennyi állt: "contains historical facts" - azaz történelmi tényeket tartalmaz. Nagy csalódás volt neki, amikor lefordítottam, szerintem valami izgalmasabbat várt.
Az utóbbi hetekben azonban már nem kérdeznek - inkább mesélnek. Bíbor ugyanis azt állítja, ő mindent ért benn. És most jutott el a kétségbeesésnek abba a fázisába, hogy miért nem tudja ki is mondani amit szeretne. Nem tud se kedves lenni angolul, se vicces. És hogy ez nagyon rémes.
Szerintem hamar megered a nyelve, a tanító néni már mondta, hogy kicsit sokat beszél órán, ami pontosan ugyanaz a panasz, mint amit otthon hallottam róla, szóval nem aggódom érte.
Amiket pedig mesél, azok egészen pontosak. Mivel a Guy Fawkes ünnepnek utána tudtam nézni a neten, állíthatom, hogy egész jól megértette az ünnep lényegét. Bár ez kicsit attól még az én szememben bizarr marad. Merthogy ez a 400 éves angol ünnep egy terroristáról lett elnevezve, aki fel akarta robbantani az anglikán I. Jakab királyt. Ezért 2,5 tonna (!) robbanószert helyezett el titokban a parlament környékén bérbe vett pincékbe. Ha terve sikerült volna, nem csak az angol Parlament robban fel, de 500 méteres környékén minden eltűnik a föld színéről, beleértve a Westminster apátságot is - és Anglia katolikus ország lenne. Ám az összeesküvést leleplezték, őt magát pedig kivégezték. A meghiusult robbantást és Jakab király megmenekülését azóta minden évben tűzijátékkal ünneplik a jó angolok.
Azt, hogy a Diwalival kapcsolatban mindent pontosan értett-e, csak remélni tudom. Merthogy ez sokkal összetettebb és spirituálisabb ünnep. Természetesen sokkal jobban tetszik is a lányoknak. Ez ugyanis a hindu fény ünnepe, az új év kezdete és egy kicsit olyan, mint nálunk a karácsony. A hinduk ilyenkor mindenhová mécseseket tesznek és ajándékokat adnak egymásnak. A lényege persze az új év, az új élet kezdete, a belső fény megtalálása és persze a jó örök győzelme a gonosz fölött. Amit egy gyönyörű legendával meséltek el az iskolában. Laksmit, a gazdagság istennőjét elrabolta egy gonosz démon. Ráma azonban megtalálta, levágta a démon mind a tíz fejét és hazaindult az erdőben szerelmével. Útközben találkoztak egy fehér, világító majommal (aki egyébként az önzetlen odaadás és az imádság jelképe is) ám a majom elveszett. A két isten azóta is keresi a majmot, és ha szeretnénk, hogy a mi házunkba térjenek be, tegyünk ki mécsest az ablakba. A fényt követni fogják, az hívén, hogy a majom után mennek. Így talán sikerül házunkba csalogatni a gazdagságot. A nemzeti lottón mindenesetre nem nyertünk. Pedig 18 millió font a főnyeremény...

Már régóta készültem rá, hogy belülről is lefotózom a csajok suliját. Megkérdezni nem mertem, hogy szabad-e, mert féltem, hogy megtiltják. Ezért hát csak titokban kattingattam, mert nagyon szerettem volna magamnak is megörökíteni, és másoknak is bemutatni, hogyan zajlik itt a tanítás.

Amennyire én látom, itt az alsó tagozatban legalábbis kicsit epohális oktatás folyik, akár a Waldorfban. Tehát nem szigorúan vett tantárgyakra bontrják az oktatást, hanem témaköröket járnak körbe. Borsiéknál például most a fény a fő téma. A gyereklelket nyilván elsősorban a fénnyel kapcsolatos ünnepek fogják meg. Nem csak a karácsony, meg az angol Guy Fawkes nap, de a Diwali, a hindu újévünnep, svéd Szent Lúcia ünnepe is szóba kerül. Ennek kapcsán földrajzból megnézik melyik ünnepet melyik országban szokás ünnepelni. Aztán ha már fény, akkor környezetismeretből elektromosság. Rajzból árnyékolási technikák. És persze árnybáb kivágás, mécses formázás és üdvözlőlapok készítés ezen jeles ünnepekre.
Mivel a csoportmunka nagyon fontos, ezért a kis alkotások mellett rendszeresen készülnek nagyobb művek is. Így az iskola folyosójának falát hatalmas, és rendszeresen cserélt installációk töltik be. És nem csak a nagyok készítenek ilyet, de már az ovis-korúak is. Az ötéveseknél Aranyfürtöcske és a három mackó meséjét dolgozták fel így. De a nagyobbak egész komoly témákból is készítenek kiállításokat, mint a görög mondák, a víz körforgása, Ausztrál őslakosok vagy akár a Ramadán is nagyon jó alkalom erre.


Az eddig látottakból nekem az abszolút kedvencem az Ősi Egyiptomos, ami olyan 4-5 méter hosszú. Alul a Nílus látható, aztán háromdimenziós piramisok (gúlák ugyebár) Tutankhamon maszkja, hieroglifák, tevék. Minden alkatrész a gyerekek által elkészítve, feldolgozva, egészen kézzel fogható módon. Iszonyatosan jó ötletnek tartom, mert nemcsak szép, de többet tanulnak ebből, mint ha csak könyveket olvasnának róla, és a tanárt hallgatnák. Ráadásul annyira sokféle tehetség és ügyesség nyilvánulhat meg ebben. Mert a nagyon okos, az rárakja a fogalmazását, megtervezi a mondandót. Aki szépen rajzol, az kidíszíti, aki ügyesen barkácsol, az mondjuk a betáket faragja ki habszivacsból - szóval mindenki hozzátehet valamit, és sikerélménye lehet. Ráadásul nem egyedül rajta van az elkészítés terhe, hanem megosztja a többiekkel. Ezzel pedig már közösségi értékeket is elsajátít és gyakorol.
De nem csak a tényanyag elsajátítása más errefelé, de az olvasáshoz is más a viszonyuk. A suliban minden nap van például szabad olvasás. Ami arról szól, hogy a gyerekek odamennek az osztály egyik sarkába, ahol könyvek vannak és olvasnak. Mindenki azt amit akar és mindenki mást. És hogy kérik ezt számon? - volt az első kérdésem. De ez csak azt bizonyította, hogy még nem értem a rendszert. A helyes válasz ugyanis a sehogy. Ez ugyanis csak arról szól, hogy a gyerek szeresse meg az olvasást, és legyen ez számára napi rutin.
Én most azért jártam a suliban, mert újraindult a matekóra, amit imádok. Ma ismétlés volt főleg (ami elég vicces, tekintve, hogy csak egy hetet hagytunk ki az őszi szünet miatt, ugyanaz a társaság folytatja, és azért mégiscsak alsós tagozatos matekkal foglalkozunk, ami nem olyan nagy szellemi kihívás) De azért minden órára akad egy kis érdekesség, ami miatt végül nagyon elégedetten jövök el. Ma például megismerkedtünk a matek-legyezővel. Ez valójában nem más, mint 10 papírlap, amire rá vannak írva a számok, aztán a halpikkely formájú lapokat össze kell jancsiszögezni (és nem árt persze laminálni sem) Első pillantásra nem értettem, hogy mire is jó ez. Ott van a gyereknek a tíz ujja, ez a szerkentyű semmit nem ad hozzá. Valójában épp úgy lehet vele műveleteket végezni, mint egy abakusszal, vagy mint a saját kezünkkel. Egy nagy előnye van - rá vannak írva a számok. És egy stresszmentes iskolában ez nagyon jó.
Merthogy - magyarázta a tanár - ha megkérdezik, hogy mennyi mondjuk 3+5, akkor mindig jelentkezik egy csomó gyerek, hogy tudja a választ. De minden osztályban ülnek szégyenlős gyerekek is, akik nem jelentkeznek, és ha lehet, meg se szólalnak. De ha a feladat az, hogy számold ki és aztán mutasd fel a legyezőn a helyes választ, akkor ők is kapnak sikerélményt. Merthogy itt a gyerekek közösségi bevonása igenis komoly feladat és cél.





Mielőtt azt mondaná valaki, hogy nagyon anglomán lettem, a teljesség kedvéért azt is el kell mondanom, hogy az itteni nagy stresszmentességnek is vannak rákfenéi. Bíbor például annak nagyon örül, hogy csak heti egyszer, pénteken adnak fel házit. De azon már felháborodott, hogy aki nem csinálja meg hétfőre, azzal se történik semmi. Ahogy hallom az angolok között is nagyon sok a funkcionális analfabéta, és a felsőbb osztályokban amikor már többet kell magolni, sokan elvéreznek.
Ha azonban őszinte akarok lenni, én nem féltem a lányaimat. És óriási előnynek tartom, hogy az angol mellett megtanulnak egy egészen más tanulási stílust. Amit én már soha nem fogok tudni elsajátítani. Az a 25 évnyi intézményes tanulás, ami mögöttem van, komolyan meghatározza a személyiségem. És ezért egy dolgot biztosan tudok a tanulásról. A tények és adatok, ha nem használjuk őket egyszerűen elvesznek. Kihullanak az ember fejéből. Életem legkeményebb éveit töltöttem művészettörténet szakon, millió adatot bebiflázva. És nagyszerűen ment. De ha őszinte akarok lenni, ma már csak a metodika van a fejemben. Tudom, hogy hol kell utánanézni annak, ami érdekel, és kinek a szavát kell elhinnem, ha olvasok. Mit kell néznem, ha ránézek egy műtárgyra, és az miért fontos. Szóval a lényeg megvan - a részletekbe pedig csak elveszni lehet. És itt Angliában úgy érzem, mintha a lényeggel foglalkoznának a gyerekek. És remélem, ez hosszú távon bennük marad.

Ha már eljött Halloween éjszakája, jöjjön egy kis borzongás, és pár kíséret történet. A helyszín Glamis, Skócia leghíresebb kísértetjárta kastélya, amit ezért muszáj volt nekünk is megnéznünk.

Legendák özönét találtam a neten, amikor nekiláttam feltérképezni mit is kell tudnunk Glamisról, mielőtt odalátogatunk. Ami történelmi tény, és biztos adat, hogy a jelenlegi uralkodó, Erzsébet királynő itt született, és itt töltötte gyermekkorát. Láttuk kicsi székecskéjét, amelyen gyermekkorában a kandalló mellett üldögélt, az ágyat, ahol a nászéjszakáját töltötte, egy rajzot, amelyet a nagypapájának készített, és más efféle emléket. Állítólag ő is érezte a természetfeletti jelenlétét, méghozzá a kék szobában, ezért kiköltözött onnan lánykorában, és azóta is egy másik lakosztályban alszik, ha hazatér.
Előre bocsátom, mi nem láttunk semmit. A legijesztőbb a kisállat temető volt, amely közvetlen a kastély melletti Olasz kert mellett található, és ahol bizarr módon a kastély gyermek-urai valódi faragott sírköveket állítottak a "szeretett tengerimalacnak" és a "igaz jó barát" kedvenc kutyának. De ezek az állatok legalább nem járnak vissza kísérteni, ellentétben az elmúlt évezred sok más itt meghalt alakjával.
Kezdjük talán azokkal, akik biztosan nem itt hunytak el. A legfontosabb ilyen személy Duncan, akit Shakespeare szerint Macbeth, glamis thánja ölt volna meg. Az angol történészek azonban manapság egyet értenek abban, hogy Macbeth jó király volt, és nem is ölte meg elődjét, pláne nem itt. Szóval ez szép anekdota volt, de lapozhatunk.
Ugyanígy kamu a hír, miszerint a mai napig láthatóak a falon II. Malcolm skót király vérnyomai. Valóban van Malcolm szoba és halott király is. Ám a király vadászbalesetben halt meg, jó háromszáz évvel a kastély megépítése előtt. És bár a kastély egy vadászlak fölé épült, és bizonyos elemeit beépítették a mai várba, vér nincs a falakon.
Nem igaz az a legenda sem, mely szerint egy titkos szobában a mai napig kártyázik a földesúr az ördöggel. Ezt onnan tudjuk ilyen jól, hogy Borsikámat nagyon érdekelte, miféle kártyaparti tarthat ennyi ideig, és mit is játszanak ezek. Így hát megkérdeztük, és kiderült, hogy ugyan mindenki kártyát emleget, valójában kockáznak. Innen ered az angol "dicing with the devil" azaz "kockázik az ördöggel " kifejezés. Bármit is játszanak, állítólag a mai napig tart a játék, és szombat éjszakánként hallani vad mulatozásuk hangjait. Ezt nem tudom cáfolni, mert szerdán jártunk ott. Sajnos színét sem láttuk a fehér hölgynek sem, aki más források szerint szürke. Ő állítólag a kápolnában szokott materializálódni. Ő egyébként a kastély úrnője volt, akit a 15.században boszorkánysággal vádoltak és azzal, hogy meg akarta mérgezni a királyt. Ezért hát máglyán végezte. De mivel ártatlan volt, a szelleme nem talál nyugtot, és néha visszajár imádkozni.
Van még itt állítólag fekete szolga, aki Erzsébet királynő szobája előtt szokott őrködni, szomorú szemű nő, aki a lépcsőkön járkál sóhajtozva, befalazott nyomorék gyerek, a halálra éheztetett család, aki itt kért menedéket, de hiába. És persze a titokzatos átok, amelyet minden 21-ik évé betöltött férfi Strathmore megtud, de ami olyan rémisztő, hogy ezután már soha nem lesznek boldogok. Ne feledjük el a legendát sem, miszerint az ősök bűnei miatt minden generációban egy vámpír születik a családban.
Be kell vallanom, a sok-sok borzasztó történet ellenére Glamist gyönyörűnek találtuk. Vörös téglás karcsú tornyaival olyan volt, mint egy tündérpalota. Bár állítólag kívülről több ablaka van, mint amennyit belül meg lehet találni, én nem ezek között találtam meg azt a bizonyos pluszt, ami érdekessé tesz egy helyet.
Én azt láttam, milyen irigylésre méltó az a nép, amelynek nemesei vannak, ahol a műkincsek generációkon át gazdagítanak egy-egy családot, és persze az egész nemzet történetét. Ahol nem romokból és töredékékekből kell visszakövetkeztetni a múltra, hanem valódi, kézzel fogható tárgyakból, könyvekből, iratokból. Izgalmas egy ilyen hely, ahol pár szobát megmutatnak a látogatóknak, de hátsó kert és a szobák nagy része le van zárva, mert ott lakik a család. Láttuk is a hazatérő grófot, aki épp pakolta ki a puskáját és a frissen lövött fácánokat. Ebben a kontextusban sokkal többet jelent, amikor bevezetnek az ebédlőbe, ahol bemutatják, milyen az ünnepi módon megterterített asztal, és ott áll a biliárd szobában a méter magas fából faragott szolga, kezében hamutartóval. És ilyenkor bosszant csak igazán, hogy a művészettörténet szakon kicsit sem foglalkoztunk Angliával, még érintőlegesen sem! Pedig van itt mit nézni, akármerre járunk is. Merthogy Glamis valós története egyébként sokkal gazdagabb és izgalmasabb mint a kísértetek.
A lányokat sem a kíséretek foglalkoztatták, inkább az, amit tényleg látni lehetett. Nem csoda, hogy Bíbor fél óra után már nagyon szomorú volt, amiért ő nem született hercegnőnek. Mert ugyebár ha itt élne, akkor biztos játszhatna a porcelánfigurákkal. Vagy legalább lehetne az egyik hercegnő barátnője, és akkor alhatna a baldahinos ágyban. És egyáltalán, miért kell siettetni minden szobában, mikor ő itt órákig el tudna álmodozni.
Az egyetlen, akit végül sikerült jól megijeszteni a kísértetekkel, sajnos én voltam. Miután ugyanis már mindenki beszállt a kocsiba, én még visszaszaladtam pisilni a kastélyba. Teljesen egyedül. Sehol senki nem volt. A falak visszhangzottak, én hűvös fuvallatot is éreztem. Ugyan csak a hely szellemét éreztem, de nekem az is elég volt, amit beleképzeltem. Rekord tempóban végeztem.

Ugye mindenki szeretne készíteni egy fotót a Loch Nessi szörnyről? Kérdezte hamiskás mosollyal a tengerész a hajón. Majd megígérte, hogy innen senki nem megy haza szörnyfotó nélkül.

Tizenévesként, Nemere István Titkok könyvének elolvasása után vakon hittem a Loch Nessi szörny létezésében. Biztos voltam benne, hogy nemsokára valaki meg is találja majd a bizonyítékot, és kiderül, hogy a szörny valójában milyen.
De az évek teltek, és már jó sok éve nem vagyok tini. És az évek alatt csak az derült ki, hogy minden, amit a jó öreg Nemere bácsi összegyűjtött Loch Nessről hazugság. Hamis fotók, elrontott mérések, következtetések. Azóta minden egyes film és újságcikk amit láttam, azt bizonygatta, hogy a Loch Nessi szörny humbug.
Van helyette köd, hullámok, faágak, vadkacsák, hódok és tömeghisztériának bedőlő hiszékeny emberek. Ó, persze a lányaim ezekről nem tudnak. Ő még nagyon is hisznek a Loch Nessi szörny létezésében, ezért nagyon várták már, hogy meglássák a tavat. Nagyon boldogok voltak hát, amikor elmondtuk nekik, hogy az őszi szünetben Skóciába megyünk, és megnézzük Loch Nesst. De bevallom, nekem már nem voltak illúzióim. Az ember felnőttként már nem hisz a csodában. Én is tudtam, hogy a szörny ügyes marketingfogás, amelyet az élelmes skótok találtak ki, hogy ilyen messzire elcsábítsák a turistákat.
Skóciába érkezve csak nőtt a szkepticizmusom. Mert hét hogyan is hihetnék valamiben, amiből még a helyiek is gúnyt űznek? Minden egyes szuvenírboltban ugyanaz a bárgyú plüss szörny vigyorgott rám. Skót kockás sapkában, sállal. Viccesnek szánták, de számomra szánalmas és illúzióromboló volt. Csak úgy, mint tó partján álló Nessie Múzeum, ahol bemutatták a szörny történetét. Azt már korábban is megfigyeltem, hogy itt Angliában a videokiállítás a menő. Beterelnek egy terembe, levetítenek 5 percnyi filmet, felvillantanak néhány installációt a szobában, majd irány a következő terem. Terelnek, mint egy csordát szobáról szobára, de az ember végül úgy jön ki, hogy semmit nem kapott. Itt is csak azt mondták el, amit szombat este a Nat Geo műsorán már ezerszer meghallgattam. Csalás a híres kép, a tó vize túl hideg
egy hüllőnek, nincs elég hal benne, hogy ellásson egy szörnyet, ráadásul se egy csontváz, se egy pikkely nem bizonyítja ennek a lénynek a létezését.
Egy nagy halom pénzért megnézhettem életem legdrágább és legkiábrándítóbb mozifilmjét.
A hajózás is csak afféle kötelező turistakörnek tűnt. De sokkal több lett belőle. A tó varázsa rabul ejtett minket. Mert Loch Ness gyönyörű. Éjfekete a vize, és a szél folyamatosan fodrozta a felszínét. Egy szűk sziklaszorosban van, így körülbelül kétszer-háromszor olyan széles, mint a Duna. Viszont majdnem olyan hosszú, mint a Balaton. A mélysége viszont felfoghatatlan. Hatalmas hegyek veszik körül, de azok mind kisebbek, mint amilyen mély maga a tó. Azt mondják, ha egymásra tennének három Big Bent, a legfelső óratorony csúcsa se látszana ki. És a vízmennyisége nagyobb, mint amennyi víz Anglia összes tavában együttvéve van. Szóval van benne hely egy szörnynek, de még egy szörnycsaládnak is.
Ám minden adatnál meggyőzőbb volt, amikor a markáns arcú skót tengerész leült közénk és azt mondta, ő nem hisz a szörnyben. Merthogy szörnyek nincsenek. De az tény, hogy ebben a tóban furcsa lények élnek.
Jégkorszakból itt maradt kannibál halak, amelyek 30 méter mélyen laknak, és csak éjszaka jönnek fel a tó felszínére, követve a planktonokat. Ezek igazi őskövületek a dínók korából. De vannak itt világító halak is, ahhoz hasonlóak, amilyeneket eddig csak a mélytengerekben láttak. De hát nem csoda, hiszen a Loch Ness vize pár méter után áthatolhatatlanul sötét.
És igen, ők, a tengerészek gyakran vannak kinn. És mind láttak már furcsa dolgokat, amelyeket nem tudnak megmagyarázni. Ezen a hajón is van szonár, és folyamatosan nézik a tó mélyét. És a mobilján mutatott is pár érdekes szonárfelvételt, ahol nagytestű lények úsztak a víz alatt. És hogy ő azért nem szívesen úszna egyet a tóban. Mert bár a szörnyben nem hisz. De azért az biztos, hogy azért valami él a Lochban, amivel nem lenne jó találkozni.
És ahogy mesélt, és mutogatta a mobilján az újabb és újabb felvételeket, azon vettem észre magam, hogy drukkolok. Hogy ez a mese igaz legyen. És nem számít, hogy a pasas minden nap 5-6 alkalommal előadja a műsorát a hajón utazóknak, hinni mindig jobb, mint szkeptikusnak lenni. Mert a mesék jobbak mint a valóság.
Ezután, mint mindenki, én is boldogan fotóztam a hajó ablakára ragasztott szörny-alakú matricákat, amelyek a kamera kétdimenziós csodájának köszönhetően éppen olyanok, mintha a valódi Loch Nessi szörnyet láttuk volna.
Tudom, ez csak játék. De már azt is tudom, hogy ez nem illúziórombolás. Mert valami igenis van a tó mélyén. Én most a gyermekkorom álomvilágát találtam meg benne. Amikor még nem volt ciki hinni és álmodozni.

Sose hittem volna, hogy ezt mondom, de kifejezetten szeretek az itteni matekórára járni. Nem mintha az alsó tagozatos matek tartogatna még valódi meglepetéseket. De számomra, mint afféle elfajzott tanárembernek, különösen érdekes megfigyelni, mennyire nagyon máshogy állnak itt hozzá a tanuláshoz tanárok, szülők és diákok egyaránt.

Alapvetően azt gondolom, már maga az ötlet is nagyszerű, hogy behívják a szülőket és elmondják nekik, hogyan is tanulják a gyerekeik a matekot. Hiszen itt is ez a mumus tárgy – jó ha ehhez szövetségese van az iskolának. És persze segítsége.
Nem mintha amúgy az iskola sok segítséget kérne a szülőktől. Nincsenek tankönyvek, nincs lecke, nem kérik az otthoni gyakorlást. De azt mondják, hogy a matek olyan tárgy, amelyet nagyon jól lehet a mindennapi életben is gyakorolni, ha kicsit tudatosan foglalkozik az ember a gyerekkel. Ehhez adnak tippeket és ötleteket.
Ó, persze kaptunk egy csomó írásbeli anyagot, tantervet, feladatlapokat, kivágható játék kártyákat – de ami ennél is fontosabb, hogy csomó jót ötletet és mindenféle bizarr eszközt is. A kedvencem az volt, amikor ruhafogasokat osztottak szét közöttünk és közönséges műanyag csipeszeket. Merthogy a csipesz nagyon könnyen húzogatható a fogas vízszintes részén, így azonnal kész az olcsó, házilagos abakusz, amin aztán majd számtalan jó kis matekfeladatot lehet csinálni. De amikor a becslést tanultuk (sose gondoltam volna, hogy azt tanulni kell és hogy ilyen fontos) akkor kivágható papírkezeket kaptunk, hogy precíz „tenyérnyi”mértékegységgel számolhassunk.
Most szerdán a síkidomokat és a térbeli formákat tanultuk, és azt magyarázták, hogy nem kell ehhez drága segédeszközöket venni. Elég egy müzlis doboz (és elő is vett egyet a tanár a táskájából - naná) és máris itt a téglatest. Lehet számolni a sarkait, oldalait. De labda is van minden háztartásban – ez a gömb. Konzervdoboz – henger. Ok, a síkidomot nehezebb otthon találni, de hát a müzlisdobozból ki is vághatunk formákat. Erre se kell költeni.
De a szorzótábla kapcsán is hallottam új dolgokat. Azt például nem tudtam, hogy milyen hasznos, ha az ember sorozatokat mondat a gyerekkel. (Számolj kettesével, hármasával, ötösével.) Merthogy ezzel a szorzótáblára készíti fel. Azt se tudtam, hogy a legnehezebb szorzótábla a hetes, merthogy ahhoz nincs előzetes mintája a gyereknek. Hiszen a négyes kikövetkeztethető a kettesből, a hatos a hármasból és így tovább.
De ami a legviccesebb újdonság volt számomra, az kilences szorzótábla kézi módszerrel történő kiszámolása. Lehet, hogy ezt mások ismerik, de ahogy körbekérdeztem, eddig semmilyen ismerősöm nem hallott erről, még a matektanár húgom sem, ezért leírom, had okuljanak mások is.
Szóval a kilences szorzótáblát itt úgy számolják ki a gyerekek, hogy leteszik maguk elé a kezüket, mint a képen látható fenn. Ha azt mondom, hogy négyszer kilenc, akkor az ember balról jobbra elkezd számolni. A negyedik ujját pedig behajtja. Ezután már csak egyszerűen le kell olvasnia az eredményt. Balról három ujj, jobbról hat. Az eredmény tehát 36.
És ez a kilences szorzótábla minden egyes számával működik!!!
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a húgom szörnyülködve sikított fel, amikor ezt elmondtam neki, merthogy ennek semmiféle matematikai alapja nincs. De a lányaim nagyon élvezték, és lelkesen számolgatták az ujjaik egész délután. És olyan örömöt találtak a kilences szorzótáblában, amit korábban soha. Szóval nekem, szülőként tetszik a módszer. Mert valójában ez a trükk is csak arról szól, hogy minél könnyebb legyen a gyereknek.
A sikerélmény, a dicséret egyébként nagyon fontos része az itteni oktatásnak. A lányok szinte minden nap jutalom matricákkal jönnek haza, amit itt a gyerekek pulcsijára ragasztanak, és olyanok vannak ráírva, hogy „Well done” „Great effort” „Super reading” - nagyon örülnek neki. Bár az igazságérzetük dolgozik, ezért minden alkalommal hozzáteszik, hogy sokat nem tettek érte. Borsi ma azért kapott matricát, mert lerajzolta a magyar zászlót. De elmagyaráztam neki, hogy végül is jogos a dicséret, hiszen olyan tudott, amit a többiek nem.
Minket, szülőket is próbálnak ám nagyon lelkesíteni. Már a legelső matekórán, amikor még csak az adatlapokat töltöttük ki, már akkor bejött a vezető tanár, és közölte, hogy nagyon büszkék lehetünk magunkra, amiért eljöttünk. Minden egyes óra végén szertartásszerűen teázunk, és sütizünk, hogy kipihenhessük azt a rettenetes nagy szellemi energiát, amit az egyórás matek alatt mozgósítottunk.
De nem csak ilyen jelképes módon segítenek – a bölcsőde, amit biztosítanak a tanulás idejére, ennél sokkal kézzel foghatóbb módon jelzi, valóban fontos számukra, hogy minél többen eljöjjünk. (Megjegyzem, ovi itt nincs, a bölcsibe öt éves korig lehet menni, utána meg ugyebár suli van. Az elmúlt két hétben egyébként Bende olyan szerencsés volt, hogy egyedül volt a bölcsiben, és a két bölcsisnéni halálra kényeztette.)
Nekem az is nagyon tetszik az itteni oktatásban, hogy nincsenek éles határok az órák között. Borsiék osztályában például ebben a hónapban a fény a téma. Fénnyel kapcsolatos ünnepekről tanulnak (idetartozik a Karácsony mellett a Divali, a svéd St Lucy ünnepe, a Divali, a Guy Fawkes nap) környezetismeretből ezért azt tanulják meg, hogy hol is vannak azok az országok, ahol ezeket ünnepli. Ha már fény, akkor ehhez jön az elektromosság (régen így világítottak, ma úgy, mire kell vigyázni, mit kell tenni a használt elemekkel) számítógépes órán rajzolnak, és árnyékolási technikákat vesznek és persze rajzórán árny-bábokat készítenek.
Persze ennek a ráérős, laza tempójú haladásnak árnyoldala is van – a tanítás errefelé sokkal hosszabb ideig tart, egészen július végéig. És aztán alig öt hét a nyári szünet. Szóval amikor az otthoniak már rég a hasukat süttetik a Balcsi partján, az angol gyerekek még akkor is az iskolapadban ülnek. Majd elmondom, hogy megérte-e.

A cardiffi várkastély kicsit olyan volt, mintha meseországba érkeztünk volna. A falak, a bútorok, a plafon minden tele festményekkel és faragásokkal. Állatok százai (!), mitológiai lények, királyok és királynők. Még minket is teljesen elvarázsolt, nemhogy a lányokat!

Cardiff jól két és fél óra út vonattal - akinek vannak gyerekei nem kell magyaráznom, miért is féltem ettől a kihívástól. Bár az angol vonatok pontosak, tiszták és alacsony padlósak, azért három gyereket öt órán át elszórakoztatni nem kis munka. Hogy minimalizáljam az idegrendszerünket érő károkat, azt találtam ki, hogy feladatos könyvet készítek a lányoknak az útra. Jópár éjszakám ráment, de sikerült. Az én saját tervezésű 27 oldalas Wales könyvecskémben volt térkép, mese, feladatlap és színező egyaránt. Minden adat, amit tudni kell Cardiffról és Walesről - beleértve a népviseletet, a népszokásokat, a mondákat és a jellegzetes állatokat. Nagyon büszke vagyok rá, mert még a visszaútra is elegendő municíót tartalmazott, és a két lánynak szavát se hallottuk. Végig lelkesen olvastak, színeztek, rajzoltak. Ráadásul tényleg egy csomó dolgot tanultak. Mire megékeztünk Walesbe, tudták, hogy milyen a walesi zászló, boldog sikongatással ismerték fel a walesi szerelemkanalat a piacon, és a különleges walesi pónit a plüssök között. (Bende persze nem aludt, de kézről kézre adtuk, így vele se volt gond.)
Az időjárást már napokkal előtte aggódva néztük, különösen, hogy a vonatjegyet jó előre megvettük, mert így sokkal olcsóbb. Ám amikor előző este a zuhogó eső verte az ablakot, bizony megfordult a fejünkben, hogy visszaváltjuk a jegyet. De aztán úgy döntöttünk, megrizikózzuk. És a sors megkegyelmezett rajtunk. Hideg, fújt a szél - de cserébe sütött a nap és nem esett az eső. Cardiff pedig a legszebb arcát mutatta. Sok időnk nem volt a városra (így is csak este 9-re értünk haza) de nagyot sétáltunk a belvárosban, a piacon és a kastély körüli arborétumban.
A legtöbb időt azonban a cardiffi várban töltöttük. A vár több mint kétezer éve itt áll, de természetesen sok-sok háború, viszály és tulajdonoscsere következtében az alapfalakon kívül sok emlék nem maradt a római korból. A várfalakon belül van egy régi, középkori torony, és egy meglepően gyönyörű kastély is. Valójában ez utóbbi miatt éri meg leginkább idelátogatni. Bár csak 150 éves, de olyan, mintha a lovagkorba csöppent volna az ember. No nem egy történetileg pontos középkori világba, hanem olyanba, amiről minden kisfiú álmodik. Tele kalandokkal, egzotikus díszletekkel, csodákkal.
Ez a kisfiú Bute harmadik grófja volt, aki 150 évvel ezelőtt felbérelte a kor leghíresebb romantikus építészét, William Burgest, hogy váltsa valóra álmait. Hangulatában (és nyilván céljában is) erősen hasonlít a magyar Bory várra, de amit ott két kézzel és sok-sok verítékkel valósított meg Bory Jenő, az itt sok-sok pénzből, bőkezű módon valósult meg.
A játékos vonalat erősíti, hogy ahogy Angliában szinte minden múzeumban, itt is gondoltak a gyerekekre. Az én lányaim teljesen extázisba estek, amikor megkapták az állatos feladatlapjukat. Mivel ennek a kastélynak minden egyes négyzetcentimétere ki van díszítve, ezernél több állatfigurát lehet látni. Mindnek neve, története és egyénisége van. A gyerekfeladatlapon ezekből merítettek és lerajzoltak 20 állatot és leírták azok történetét. Két feladatlap is volt - a kisebbeknek egyszerűen csak megtalálni kell az állatokat és kipipálni, ha megvannak. A nagyobbak több történetet is olvashatnak emellé.
A megoldás pedig nem volt könnyű, mert az ember ezerfelé nézett minden szobában. És néha egészen apró dolgokat kellett megtalálni. A könyvtárban például az egyik asztal sarkára faragott hangyákat adták feladványul, de kerestünk kaméleont, kacsacsőrű emlőst, 24 majmot a boltíven (megszámoltuk), csigát a kandallópárkányon, kisegeret az oszlopra faragott fa gyökerei között és kutyát a festményen.
Szóval aki errefelé jár, ki ne hagyja, különösen, ha lelkében még gyermek, mert itt aztán lehet álmodozni és időutazni!

Ezeket a lapokat Bíbor azért készítette, hogy elküldje az osztályának. Hosszú levél helyett, beszéljenek a rajzok, képek arról, hogy ő milyennek látja az itteni életet. Szerintem gyönyörűek!

Az itteni PKU-s fenilalanin-számítási rendszer egészen másként működik, mint Magyarországon. Aki PKU-ban nem érintett, nyugodtan átugorhatja ezt a részt. De számunkra az új szisztéma fontos és izgalmas volt, és remélem, talán az otthoniak is használni tudják, vagy legalábbis érdekesnek találják.

Rómában élj úgy, ahogyan a rómaiak. - ezt mondják az okosok, és mi hiszünk nekik. Ezért hát, mivel ki tudja mennyi ideig maradunk, úgy döntöttük, hogy teljes egészében áttérünk az itteni PKU-s rendszerre. Ami ugyan nagy vonalakban ugyanaz, mint a magyar, de azért vannak apróbb-nagyobb különbségek.
Az csak apró különbség, hogy itt hetente kérnek vérmintát. De az már sokkal megdöbbentőbb volt, hogy a vért egészen más módon veszik le, és ezt a metódust kérik tőlünk is.
Otthon nekünk azt mondták, hogy ha kijön egy csepp vér, itassuk fel a papírral, és ezt ismételjük addig, míg a szűrőpapír teljesen át nem itatódik. Itt azt mondják, hogy ez a „léjerezés” vagyis a vércseppek rétegződése hamis eredményt hozhat, ezért hát addig ne is érjünk a papírhoz, míg egy kövér nagy vércseppet nem sikerült kinyomni a gyerek kezéből. Ezt az egy csepp vért tegyük rá a papírra. Optimális esetben ez teljesen átitatja a papírt. (Meglepő, de tényleg működik!) Hogy a kétféle vérvétel kétféle eredményt hoz-e, és hogy érdemi különbség van-e a kettő között, fogalmam sincsen. Mindenesetre szófogadó szülők vagyunk, csináljuk, amit mondanak nekünk. Otthon azt, itt ezt. (Megkérdeztem Borsit, azt mondta, neki teljesen mindegy.)
A másik nagy különbség az extrák kiszámításában van. Otthon ugyebár ideális esetben mérjük mennyit eszik a gyerek, majd annak kiszámoljuk a phe tartalmát, és így igyekszünk kitölteni az egy napra engedélyezett keretet.
Itt azonban egészen más rendszer van. Exchange-ben számolnak. A dolog lényege, hogy egy exchange 50 phe-t tartalmaz. És egyéni tolerancia függvénye, hogy ki-mennyi Exchange-t ehet. A legtöbb PKU-s 2-3-4-et, ami a diétás élelmiszerekkel együtt (amit nem számolnak, hanem egyszerűen szabadon ehetőnek tekintenek) olyan átlag 300-as phe bevitelt jelent.
Egy exchange például 80 gramm krumplipüré, 55 gramm grillezett krumpli, vagy 45 gramm olajban sült krumpli, 25 gramm borsó, 45 gramm főtt rizs, 35 gramm kukorica vagy 15 gramm Kellogs Cornflakes. (Kaptunk egy hosszú listát a legnépszerűbb angol ételfajtákról, és hogy eszerint mennyit ehet belőle a gyerek.)
A kezdeti rossz eredményeink után amikor kiiktattuk az aszpartámot Borsi étrendjéből, villámgyorsan lecsökkent a vérszintje 100 körülire, ami ugyebár elég alacsony. Tehát eljött az idő, hogy átálljunk az angol rendszerre. Anita, az angol dietetikus külön eljött hozzánk, hogy bevezessen az exchange számítás rejtelmeibe. Nekem ez nagyon tetszik, mert végtelenül felhasználóbarát, és minden olyan dolgot szeretek, ami az életet könnyebbé teszi.
Hogy mennyire gyerekjáték, az abból is látszik, hogy Borsika pillanatok alatt megértette a rendszert, és alkalmazkodott hozzá. Egy exchange per nap - ennyi most az ő adagja, és nézzük, hogy vajon hányat fog elbírni. (azért 2-3-t remélünk)
Ami kicsit vicces, hogy az itteni rendszerben a csoki a szigorúan tilos ételek közé tartozik. A dietetikus óva intett minket attól, hogy egyszer is bevezessük, merthogy ha a gyerek egyszer megkóstolja, akkor majd többet akar. Megjegyzem, itt nincsenek is alacsony fehérjetartalmú csokik (se Sport szelet, se kakaós tejtábla) szóval a dietetikus tanácsa szerint az exchange inkább legyen valami nem túl vonzó kaja, mondjuk 25 gramm spenót. Az igazsághoz tartozik, hogy ez olyan életidegen dolog, hogy még Borsi is csak röhögni tudott az ötleten.
Annyira komolyan veszik a dolgok egyszerűsítését, hogy rögtön kaptunk is pár zsebbe tehető, hordozható laminált lapocskát, kb akkorákat, mint egy kártyanaptár, ami segít az exchange-ek kiszámításában. (Ezt tettem a blog tetejére!)
A kártya egyik oldalán az exchange kiszámító képlet szerepel – 100 osztva a termék fehérjetartalmával (persze száz grammra számítva). Az eredmény azt mondja meg, hogy az adott fehérjetartalmú termékből hány gramm egy exchange.
De hogy ne kelljen ezt a rémisztően bonyolult osztást elvégezni, a hátoldalon van egy táblázat. Ebből látszik, hogy ha mondjuk 2-es egy termék fehérjetartalma, akkor abból 50 gramm egy exchange. De ha mondjuk 3.4, akkor már csak 29 grammnyi egy megengedett adag.
Szóval most nagyon komolyan számítgatunk, és várjuk azt, hogy milyen eredményeket kapunk.

„Hay man! You were in the newspaper!” - örült meg Zsoltnak a postás, amikor a kezébe adta a napi postát. Hozzátette, hogy sejtette ám előre, már a nevéből, hogy őt látta a Coventry Telegraphban. Amiből az derült ki, hogy bizony az itteniek figyelmesen olvassák a helyi lapot. Az angol média azonban ennél sokkal nagyobb meglepetéseket is tartogatott nekünk.
Nem akartunk mi címlapra kerülni – pláne nem Borsi PKU-jával. Csak azt akartuk, hogy felgyorsuljanak a beiskolázás körüli bénázások. A cikk végül egészen más irányba kanyarodott, de mi ezt egyáltalán nem bánjuk. Most, hogy minden beindult, a fene se akar viszályt a sulival.
Persze másként éreztem a múlt hét végén, amikor teljesen bepánikoltam Borsi iskolakezdése miatt. Azért írtam emilt 2-3 újságnak, mert reméltem, hogy a nyilvánosság itt is segít abban, hogy begyorsuljanak a dolgok. De azért is, mert nagyon jó volt kiírni magamból a feszültséget.
Nem voltam meglepve, hogy csak a helyi újság hívott vissza, hiszen azért az, hogy Coventry önkormányzata és egyik általános iskolája elcseszett valamit, mégiscsak helyi ügy. Öt hét pedig ahhoz ugyan sok idő, hogy a helyi újságot érdekelje – de a nemzeti média tűréshatárát még nem éri el. Csütörtök reggel azonban még nagyon örültem annak, hogy felhívott egy újságíró, miszerint érdekli a sztori, és másnap jönne is hozzánk fotóssal együtt.
Amikor még aznap (csütörtökön) felhívott minket az önkormányzat, hogy rendkívüli hatállyal elrendezték a suli dolgot, Zsolttal mindketten biztosak voltunk benne, hogy a média ereje segített bennünket. Ám másnap reggel amikor a kedves, fiatal újságírólány megjelent, kiderült, tévedtünk. Merthogy ő csak utánunk akarta felhívni az önkormányzatot – de most már miért is tenné. Minden elrendeződött, minden OK – ami klassz dolog nekünk. Ám tragédia neki. Nincs sztorija. Szegény nagyon kétségbeesett, hogy hiába jött. Mondta, hogy azért megírja majd a cikket, mert az az is történet, hogy öt hétig kellett várni szegény gyereknek az iskolára. Bár ilyesmi itt előfordul. De látszott rajta, hogy nagyon csalódott. Az eredeti levelemben, amit írtam neki, nem beszéltem a PKU-ról. Miért is tettem volna? Egyrészt ez nem téma már számunkra, másrészt meg semmi köze ahhoz, hogy a gyereknek iskolába kellene már járnia.
Az újságíróval való beszélgetés során azonban felmerült, hogy ez is egy ok, amiért mi szeretnénk, hogy suliba járjon. A PKU miatt amúgy is annyi dologból kimarad... Kicsit meséltünk a diétáról, hogy legalább legyen valami, amit leírhat. De amikor elment, Zsolttal mindketten úgy gondoltuk, hogy ez a cikk talán meg se fog jelenni, mert nincs benne annyi. De egyetértettünk abban, hogy ezt kicsit se bánjuk. Nem is vettük meg a lapot se szombaton, se vasárnap.
Hétfőn pedig keltünk korán, és elindítottuk mindkét lányt az iskolába. Bíbor ment órára, Borsi meg az irodába. Ugyan felöltöztettem egyenruhába, és pakoltam neki ebédet is – de azért szinte biztos voltam benne, hogy úgyis hazaküldik az apjával, a legtöbb, amit ma csinálni fog, hogy megnézi az osztályt és köszön neki.
Hát tévedtem. Félórával iskolakezdés után Borsit beterelték az osztályba, és ma már teljes jogú diákként vett részt az órákon. Ám nem ez volt a legnagyobb meglepetés.
Pár perccel azután, hogy kiléptek az ajtón, csengett a kaputelefon. Egy pasihang közölte, hogy olvasta a cikket Borsiról, és ő egy nemzeti hírügynökség képviselője, és szeretnék Borsi sztoriját. Lefotózhatná-e a gyereket.
Mondtam, hogy Borsi iskolában (akkor még nem láttam a cikket, azt hittem, a sulikezdés nehézségeiről szól) de ha így is érdekli a sztori, délután 4 körül már lefotózhatja. Mondta, hogy nekik az már késő, de azért beszélnék-e az újságírójukkal telefonon. Beleegyeztem.
Két perccel később már csörgött a mobilom, és egy kedves nő félórás interjút csinált velem. Milyen nehéz a diéta, miket főzök, hogy néz ki egy szülinapi parti és effélék. Aztán beleegyeztem, hogy a fotós lefotózhassa Borsit a suliban. (Telefon a sulinak, suli visszahívott, hogy biztos-e, majd hívtam az ügynökséget is, hogy mehetnek.)
Utólag megtudtam, nagy poén volt Borsi fotózása – merthogy fogalmuk se volt, hogyan is magyarázzák el Borsinak, hogy miért jött a fotós és mit akar. Ezért hát odahívták Bíbort tolmácsolni. Bíbor állítólag értette, mi történik. De ahogy Borsitól megtudtam, őt meg egyáltalán nem zavarta a fotózás, szerintem azt hitte, itt így szokás. Nem nagyon értette, miért kell demonstratívan gyümölcsöket ennie, de jó kislány, csinálta amit mondtak neki.
Az ügynökségnek amúgy annyira tetszett a sztori, hogy visszahívtak, és elmondták, megpróbálják kiajánlani női magazinoknak. Konkrétan árverést fognak tartani, és a legtöbbet ajánló jöhet majd el hozzánk. Ez nekem nagyon-nagyon fura! Mindenesetre aláírtam egy exkluzív szerződést velük, és vállaltam, hogy a PKU-ról addig nem beszélek más újságírónak.
Az egész dologban a legnagyobb meglepetés nekem, hogy a lap hétfő reggel megjelent, és 9-re már itt volt a fotós a ház előtt, és pillanatok alatt letámadtak ezzel a szerződés dologgal. Azért Magyarországon nagyon nem így működik a sajtó – pláne, hogy ez csak egy kis bulvártörténet. Semmi katasztrófa, semmi sztár nincs benne.
Amúgy két dolog miatt vállaltam, hogy tovább csinálom a dolgot. Egyrészt érdekel, hogyan is működik az angol média, hiszen az egész bulvárbiznisz itt a legerősebb. Másrészt meg azért, mert amikor Borsinak megmutattam, hogy címlapon van, és még több interjút is készítenek majd vele, a boldogságtól sikítozni kezdett és körbe rohangált a játszótéren, azt ordibálva, hogy „Sztár vagyok!” majd közölte, hogy szuper volt a suliban, szuper az újság és ez élete legjobb napja. Szóval ameddig neki ez boldogság, addig miért is akadályoznám meg az ő örömét?

Bár a lapokat a suli miatt kerestük fel, amikorra már kijött az újságíró, már elintéződött a dolog. Viszont a PKU sztorira nagyon ráharaptak, így a mai Coventry Telegraph címlapján Borsika van.

Alig öt héttel az iskolakezdés után, sok-sok telefon, levél és intézkedés után, végre büszkén jelenthetem az aggódóknak (akiknek köszönök minden kérdést, emilt és segítséget) Borsika hétfőn elkezdheti az iskolát. Egész Angliában ez volt eddig a legnehezebb kihívásunk, de megugrottuk.

Otthonról ez a sulidolog teljesen sima ügynek tűnt: a gyerek iskolaköteles, és mivel nem valami elmaradott afrikai országba megyünk, nyilvánvaló, hogy itt is iskolába fog járni. Az különösen megnyugtatónak tűnt, hogy a lakásunk közvetlen szomszédságában négy iskola is van. Fel se merült bennünk, hogy ezek egyikében sem lesz hely a lányok számára. Pedig amikor augusztus közepén először találkoztunk az önkormányzat hivatalnokaival, ők nagyon csóválták a fejüket. Bíbor rendben van, ő mehet suliba. De Borsi korosztályában nagyon sokan vannak, hely meg nincs. Szóval készüljünk rá, hogy kicsit várni kell - jósolták.
Azt már akkor sem értettem, hogy Bíbornak ennek ellenére miért kellett két hetet várnia, és miért nem kezdheti el a tanulást szeptember elsején, de ráfogtam, hogy hát végül is nem voltunk itt az áprilisi beiratkozáskor, természetesen előfordulhat, hogy van egy kis adminisztratív csúszás.
De aztán teltek a hetek, és úgy tűnt, Borsi ügyében nincs előrelépés. Az jó volt, hogy Bíbor elkezdte a sulit, mert így Borsi rögtön az első helyre ugrott a suli várólistáján. Ám úgy tűnt, onnan nincs tovább.
Bevallom, én már ezt a várólista dolgot se értettem - mire várunk? Hogy valaki elmenjen a suliból? Hogy elköltözzenek? Hogy kilépjenek? Ez ostobaságnak tűnt, mert Magyarországon évközben nem nagyon szoktak az osztályok változni. De hiába kértük az önkormányzatot, Borsit nem osztották be más iskolába, nemhogy közeliekbe, de távoliakba sem. A legtöbb, amit el tudtunk érni, hogy felkerült még négy körzeti iskola várólistájára. De én egyikhez sem fűztem nagy reményt. Joggal.
Az ügyintézés lassúságánál csak a hetek teltek lassabban. Bíbor elkezdte az iskolát, és minden nap mosolyogva, új élményekkel telve jött haza.
Borsi viszont ezzel párhuzamosan lett egyre feszültebb, zárkózottabb és rosszkedvűbb. De hiába láttuk mindezt, segíteni nem tudtunk rajta. És közben végig rágott a rossz érzés - jót akartunk neki, és tessék, a legrosszabbat tettük vele.
Közben teltek a hetek. Az önkormányzatnál azt mondták, hogy majd a következő ülésen döntenek Borsi sorsáról, legyünk türelmesek, aztán, hogy majd a következőn és a következőn.
A teljes kétségbeeséstől és a komolyabb lépésektől csak az tartott vissza minket, hogy közben a suliban megsúgták nekünk - van hely. Merthogy egy kisfiú év eleje óta nem jelentkezett. Valószínűleg elköltözött. De ahhoz, hogy ezt hivatalosan is kimondják, még szükség van némi időre, papírmunkára, blabla. Szóval várjunk türelmesen.
Majd a következő héten azt is megsúgták, még egy hely van Borsi osztályában, mert egy kisfiú egész családja északra költözik. De csak két hét múlva, és azt meg kell várni, aztán majd kell némi papírmunka, és blablabla.
Hogy kicsit megsürgessük a dolgokat, az angol dietetikus is írt egy levelet az iskolának és az önkormányzatnak, hogy a PKU miatt amúgy is kirekesztettnek érzi magát ez a kicsi lány, sürgessék már ezt az iskola dolgot is, mert feltétlen szükséges lenne, hogy végre közösségbe kerülhessen. De ezzel csak azt értük el, hogy az iskola teljesen beijedt. Ja, ha PKU is van a dologban, akkor azért összehoznának még egy nagy információs mítinget is, mielőtt Borsi elkezdi a sulit, hogy az iskolanővér, a tanárok, a konyhások is mind tudjanak Borsi betegségének részleteiről, nehogy valami bajt okozzanak. Ehhez majd kell néhány nap, hogy megszervezzék - de csak akkor kezdik el, ha majd tényleg beiratkozott Borsi. Szóval újabb napok telnek majd el itthon, és értelmetlen várakozással.
Szóval vártunk türelmesen és bénán. Az ígért hetek épp egy hete teltek le, amikorra azt ígérték, hogy meglesz a végső ülés, és Borsit hivatalosan is elhelyezi az önkormányzat Bíbor iskolájába. Ami nekik is jó, mert egy helyre járhatnak és nekünk is, hogy nem kell reggelente kétfelé szaladgálni.
Ám eltelt a péntek, a hétfő, a kedd és semmi nem történt. A suliban azt mondták, nem értesítette még őket az önkormányzat az ülés eredményéről, de türelem, ez már csak órák kérdése. Nem kell az önkormányzatra telefonálnunk, ha lesz eredmény, őket értesítik először, nyugi. De szerdán már nem bírtuk tovább, és felhívtuk az önkormányzatot. Ahol azt mondták, Borsit sehová nem osztották be, mert sehol nincs hely. Őket a suli ugyanis nem értesítette arról, hogy lenne. De ha van hely, az nagyon jó. Két hét múlva lesz a következő ülés, akkor majd Borsit beosztják a suliba, és hamarosan kezdheti is az iskolát. Addig legyünk türelemmel.
Na, itt szakadt el a cérna nálunk, és elkezdtük saját kézbe venni a dolgokat, ahelyett, hogy bíznánk a rendszerben. Zsolt írt egy reklamáló levelet az önkorkormányzat Oktatási osztályvezetőjének. Hogy ez egy egyeztetési hiba, amit most azonnal ki kellene javítaniuk, és nem két hét múlva. A dietetikus felhívta őket, hogy irgumburgum, ez így nem mehet tovább. Én meg jobb híján, leírtam az egész kálváriánkat, és elküldtem négy újságnak. A Coventry Telegraph, a helyi újság azonnal le is csapott a sztorira.
Ennek a nagy nyomásnak a hivatal se tudott ellenállni. És csütörtök este felhívtak, hogy akkor Borsit hivatalosan is beosztották Bíbor sulijába. És hogy mehetünk beiratkozni. Azóta beszéltünk az iskolával is - hétfőn meglesz a papírmunka, és hogy nem kell a nagy PKU-s ülésre várnunk, mert a dietetikus ír egy hivatalos levelet, hogy Borsi nincs közvetlen veszélyben. Mi pedig aláírunk egy papírt, hogy bármi is történik a diétával, nem fogjuk perelni a sulit. (Persze attól még a gyűlést megtartják, csak nem kell Borsinak itthon ülve várnia rá.)
Szóval a dolgok úgy tűnnek kezdenek a helyükre kerülni, nekem elmúlt a három napja tartó fejfájásom, Zsolt kisimult, Borsi pedig nagyon-nagyon boldog.
Persze azért bennem vannak még kérdések. Vajon meddig kellett volna még várnunk, ha a hivatalos úton maradunk? Mi lett volna, ha Borsinak nincs nagyobb testvére? Hogy történhet meg, hogy Európa közepén, a civilizált világban egy gyerek 5 hétig nem jár iskolába adminisztratív bénázás miatt? És hogy vajon most hol a fenében fogok királykék színű pulcsit venni neki, merthogy a környéken minden boltban elfogyott, márpedig ez az egyenruha része. Most e percben ez utóbbi izgat a legjobban.

Első fogak, első betegség, első lépések – ez a sok fontos dolog mind egyszerre jött el, most, Bende nyolc hónapos korában. Gondoltam hát itt az ideje egy kis összegzésnek.

Amikor ma magamhoz öleltem a fiam láztól fáradt kis testét, az jutott eszembe, hogy milyen nagyon-nagyon gyorsan eltelt el a pár hónap, mióta megszületett. Persze sok dolog történt velünk azóta, mindez mégse ment fel a bűnöm alól. Tudom, ebbe a bűnbe sok 2-3-4 gyerekes anya beleesik, de reméltem, hogy kivétel leszek. Nem vagyok. Be kell vallanom, hogy Bendécske fejlődése bizony egyáltalán nincs olyan akkurátusan feljegyezve, mint a lányoké volt. Velük még hetente-havonta felírtam, hogy mit szeretnek, mit nem, mit tudnak már, mi a kedvenc ételük, játékuk, mondókájuk. Bende meg, amolyan igazi harmadik gyerekként csak nőtt mellettünk, rendben, egészségesen és dokumentáció nélkül.
Az édeni állapotot, amiben voltunk, csak akkor értékeli az ember, amikor elvész. Nem, nem kell megijedni. Komoly baja most sincsen a kis vasgyúrónak. Erről ma a kedves indiai doktor bácsi is meggyőzött. „You have a good boy, madam!” - mondta, és arra biztatott, hogy szoptassam csak minél gyakrabban, annál hamarabb gyógyul. Igaz, a kis gazfickó vigyorgott rá, pedig ezt a huncut mosolyt idehaza már két napja nem láttuk. Azóta egyfolytában hőemelkedése van, és rettenetes nyűgös. Keveset alszik azt is inkább csak ölben, és óránként ébred, amikor tele a nózija.
Tudom én, két-három nap múlva újra a régi lesz, de most, hogy van egy kis időm, arra gondoltam, elmesélem, milyen is ő.
Nem mondtam még senkinek, de most elárulom, mitől olyan sármos. Van egy varázshajszála. Egyetlen kicsi szőke hajszál, ami legalább 5 centi hosszú. Ahhoz képest, hogy a fején minden más hajszál csak egy centis, ez igazán különleges teljesítmény!
Hátul a tarkójánál pedig van egy kicsi, vörös folt – gólyacsípés, mondják, és úgy olvastam, egy éves kor körül elmúlik, de most még kicsit se fakult.
Nagy dumás és nagy zabás. Édesen zagyvál mindenkinek, ezzel rengeteg ismerőst szerez. De van egy szó, amit már teljesen profin használ. Ez a „mamma” - és azt jelenti, adjatok rögtön enni!
Merthogy iszonyatosan jó étvágya van – ilyet korábban a lányoknál nem tapasztaltam. Beléjük tömni kellett az ételt, Bendét inkább vissza kell fogni, mert döbbenetes nagy adagokat képes lenyomni. Reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora. Persze inkább a gyümölcsös-édes ízek mennek, de azért próbálok kis krumplit, répát, céklát, sütőtököt becsempészni a tálkájába. Ha elég banánnal keverem össze, minden lecsúszik. Mivel errefelé rengeteg zöldséges van, és nagyon olcsón, hatalmas cekkerekben cipeljük haza a gyümölcsöket. Három gyerek mellett sok fogy. Igaz, néha úgy érzem, hogy egész nap mást se csinálok, mint főzök-etetek-mosogatok, újra és újra.
Persze kap bolti kaját is, főleg ha elmegyünk valahová. A kedvence az Organic Ella névre hallgató márka, aminek a legfőbb előnye, hogy fémtasakban adják a gyümölcspürét. Így nem kell hozzá kanál, szalvéta, partedli. Letekerem a kupakot, és Bende már szívja is ügyesen. (Cumisüvege ugyanis nincs, mert utálja, inkább pohárból iszik vizet – és cumija sincsen, meglepően messzire ki tudja köpni, ha megsértjük vele)
A sok kajálás ellenére egyáltalán nem valami duci baba, valószínűleg azért, mert rengeteget és ügyesen mozog. Már hat hónapos kora előtt felállt, és most már a járást gyakorolja. Két kézzel kapaszkodva simán végigsétál a dívány mellett, de mivel ez már nem kihívás neki, most már az önálló, kapaszkodás nélküli állást gyakorolja. 1-2 másodpercig meg is tudja tartani, aztán lecsücsül. Ha pedig áll, simán elég neki fél kéz a támaszkodáshoz, a másikkal próbálja megszerezni a felrakott érdekesnek tűnő dolgokat. Főleg a távirányító, a fényképezőgép és a mobil érdekli, de hát ez minden gyerekre jellemző.
Ami viszont nekem új, hogy mennyire szeret labdázni. Vettünk Borsinak egy világítós pici labdát, amit ha földhöz vágnak, pár másodpercig élénk színben játszik. Azt szereti eldobni, utánamászik négykézláb, majd újra eldobja. Ezzel meglepően hosszan eljátszik.
De szeret még játszani a tesói Icike Picike állataival is. Főleg rágcsálná őket, de szerencsére még nincs foga. De az igazi boldogság, ha a dobozból előkerül a kerítéselem (apácarácsos), aminek gondolom egészen különleges textúrája van, ezért élvezet nyalogatni. Ezt a szájában tartva négykézlábazik a házban, mint egy kiskutya.
Merthogy a fogacskái bizony jönnek. Meg is kínlódjuk rendesen. Szerencsére középen a bal alsó már áttört, de előtte 2-3 napig óránként ébredt ordítva a fájdalomtól. Most a mellette lévő is jön, félek, sokat fogunk még virrasztani, míg összejön a 32.
Nagy csábereje van egyébként, és főleg a csajokat bűvöli el. A nőkkel sokkal kedvesebb egyébként, mint ha pasit lát. Bárhová megyünk, utazunk, azonnal körégyülnek a nők, és simogatják. Ilyenkor van egy jellegzetes fejtartása, amitől mindenki elolvad. Félrebiccenti a fejét, és alulról néz, és csak ezután kezd vigyorogni. Az óvatlan megfigyelő azt hiheti, hogy ez a nézés csak neki szól, ezért azonnal beleszeret. Nem csodálom!
Ha összegeznem kellene ezt a nyolc hónapot, azt mondanám, ez életem legboldogabb időszaka volt. Az első gyerekkel túl sok volt bennem a görcs, a másodiknál arra ügyeltem, nehogy féltékeny legyen az első. Aztán kialvatlan és fáradt voltam a két picivel, és csak arra vártam, hogy legyenek nagyobbak.
Nagyon örülök, hogy sikerült rábeszélnem az uram erre a harmadik babára. Mert teljesen más érzések vannak bennem, mint az előzőeknél. Bende nélkül soha nem jöttem volna rá, hogy az anyaság ilyen tökéletesen ki tudja tölteni az életemet, és hogy én ezt valójában mennyire nagyon élvezem! Ettől pedig a lányokkal is sokkal nyugodtabb vagyok. Ha vannak is napi gondok, az jut eszembe, hogy jajj, de hamar el fog ez is múlni. És hogy aztán hogy fog hiányozni. Tehát most kell nagyon élvezni!