Három gyerekkel irány Anglia!

A héten megvolt az első angol gyerekbulink. Áthívtuk Bíborka egyik osztálytársnőjét, Georgiát. A lányaim annak örültek, hogy vendéget fogadhatnak és együtt játszhatnak vele. Én annak, hogy kiderült, mindkét lányom meglepően jól kifejezi már magát angolul.

Georgia bűbájos kiscsaj, aki az én szívemet már akkor megnyerte magának, amikor még novemberben odajött hozzánk az utcán, és közölte velem, hogy neki Bíborka a legjobb barátnője. Nem az egyik legjobb, hanem A legjobb!
Én már akkor reméltem, hogy erről a szimpatikus kislányról még sokat hallok, de aztán azt vettem észre, hogy egy ideje elhaltak ezek a barátságkezdemények, amiket a lányok korábban annyira nagyon ápolgattak. Kiderült ugyanis, hogy az én két szépségem úgy döntött, hogy nagyon fárasztó dolog ám a suliban az angol, és sokkal jobb ám nekik, ha a szünetekben kettesben játszanak, mert legalább ilyenkor magyarul beszélhetnek. Ami nagyon is érthető - ám az angoltudásukat mégiscsak most kéne fejleszteni, márpedig azt tapasztalatból tudom, hogy a baráti csevegésnél semmi nem hasznosabb. Ezért aztán a fogadóórán beszéltem mindkét gyerek tanító nénijével, hogy örülnék, ha kicsit visszaterelgetnék az én báránykáimat a saját osztályukba. Egyben megkérdeztem azt is, hogy itt szokás-e barátnőket áthívogatni. Amikor szóba hoztam Georgiát, Miss Luton egészen felragyogott, közölte, hogy ez egy szuper aranyos kislány, és jobb barátnőt elképzelni sem tudna senkinek. Megígérte, hogy erősíteni fogja osztályon belül is a két lány amúgy is meglévő szimpátiáját, és majd egy csoportba osztja be őket, hogy együtt dolgozhassanak. Sőt, másnap délelőtt félre is hívta Georgia anyukáját, és megkérdezte, elengedné-e hozzánk párszor a lányát.
Megjegyzem, első pillantásra sok reményt nem fűztem Georgia anyjához. Tipikus smink nélküli, megfáradt arcú, sótlan angol nőnek tűnt, akihez eddig odamenni is féltem. Ám kiderült - a látszat nagyon is csal. Louisa nagyon is belevaló csaj, akárcsak a lánya!
Mi persze egy hete erre a látogatásra készülünk. Minden este átszámoltuk, mennyit kell még aludni Georgia eljöveteléig, és megbeszéltük azt is, hogy ez a nap lesz az apjuk szülinapja is, de nem baj, mert legfeljebb a vendég is kap egy nagy szelet tortát, és még jobban fogja magát érezni. (Utólag kiderült ám, Georgia ugyanilyen lelkesedéssel várta ezt a napot!)
Hogy a látogatás jól sikerüljön, igyekeztem felkészíteni a lányaimat, hogyan is kellene viselkedniük, elsősorban azt kértem tőlük hogy hogy legyenek szívesek egy szót se szólni magyarul, mert az nagyon kellemetlen lenne Georgia számára. És ha valamit nem tudnak kimondani, akkor nyugodtan kérdezzenek meg engem.
Persze ez azt eredményezte, hogy egyik se mert megszólalni, így az első félórában főleg Georgia beszélt. Arról, hogy miket tanulnak most, meg ki milyen tanuló. Először persze Borsi nyílt ki, és kezdett magyarázni, főleg pasi és szerelem témakörben. Amitől Bíbor annyira zavarba jött, hogy elő is vett egy könyvet és elkezdte inkább nézegetni. Merthogy ő szégyenlős. De aztán szerencsére ő is feloldódott, és végül igazi csajparti kerekedett a látogatásból zenével, jelmezes átöltözéssel és természetesen bezárt ajtóval.
Mire Georgia anyja este 7-re megérkezett a lányáért, Bíbor lazán közölte vele, hogy rossz címre jött, és talán a szomszéd ajtón próbáljon meg kopogni, ha gyereket akar hazavinni, majd becsapta a gyerekszoba ajtaját. Ami dumát pedig utána levágott, azon leesett az állam. Közölte, hogy ő varázsló, és mindenféle trükköt tanít most akkor Louisának is. Egész pipec kis történetet kerekített varázslókkal, vérfarkasokkal, trükkökkel. Amiben csak az egyik döbbenet volt a lányom nyelvtudása - a másik, hogy Georgia anyukája mennyire jól vette a lapot. Feláll, körbeforgott, hagyta bekötni a szemét, számolt visszafelé, csinált mindent, amit a három lány kért tőle. Végül is még majd egy órán át maradtak, és csak akkor indultak haza, amikor Georgia szeme már szabályszerűen leragadt a fáradtságtól. (Ugyanis ő ellentétben az én sosem alvó madárkáimmal általában már fél 8-kor alszik...)
Sejtettem, hogy ez a látogatás hasznos lesz, de az eredmény szó szerint elképesztő. Az egy dolog, hogy Georgia meglepődött azon, hogy Bíbor milyen sokat dumál - ugyanis a suliban szavát se lehet hallani. Ám most kiderült, hogy tud ő, csak hát nem nagyon mert eddig. Borsi pedig tegnap óta angolul ír naplót. Persze nem tagadja meg magát, valami teljesen elképesztő egyéni módszere van. Maga elé vesz egy rakás angol könyvet. Mivel azokat közösen elolvastuk és lefordítottuk, tudja, hogy miről szólnak, és milyen szavak vannak bennük. Így azokat teljesen hibátlanul írja le. Csak lesek, amikor az egyik könyvből másolja, hogy "rainbow" aztán lapoz, leírja "come", "said" és minden amit leír, az értelmes és hibátlan.
Nem mondom én, hogy amit mondanak az nyelvtanilag tökéletes, és hogy ne lenne még mit tanulniuk, de azt állíthatom, hogy el tudják mondani amit akarnak. Szóval megvolt a nagy áttörés. Innentől már minden egyenesben lesz, úgy érzem.

Időről időre jó érzés, ha az ember új közegbe kerül, mert olyan dolgok derülnek ki róla, amik teljesen megdöbbenthetik.

Én például mióta világ a világ szoprán voltam. Magas a hangom, szeretek is ebben a terjedelemben énekelni. Fel se merült bennem, hogy kóruson belül máshol is lehet keresnivalóm. A meghallgatáson azonban a karvezető rögtön a basszusba osztott, méghozzá a legmélyebb hangúak közé. Mert szerinte nagyon szépen szóló füstös hangom van, ami különlegesen rezonál ebben a tartományban.
Tehát most újradefiniálom magam - a vékony hangú szőke helyett úgy tűnik, hogy egy mélyen zengő alt lakik bennem. Tehát mindenféle külső változás nélkül is új nő lettem, és nagyon szeretek magamra most így gondolni, mert olyan érzéki, izgalmas dolognak tűnik, ha az embernek mély a hangja.
De nem csak ettől a szépséges bóktól vagyok jókedvű, az időjárás is felvidít. A hétvégén óriási szelek voltak, amik szabályszerűen fütyültek az ablak alatt, így legalábbis a Bronte testvérek Szelesdombján éreztem magam, vagy egy csípősen hideg Andersen mesében. Az is jó volt, forró teával a kezemben. De a mostani kilátás ennél sokkal kellemesebb - ragyogó napsütés, szívmelengető plusz fokok és tavaszi illatok. Alig várom már a délutánt, amikor végre bejárathatjuk a múlt héten vásárolt bicajokat. A két nagyobb Vízöntő (Zsolt és Bíborka) megkapták ugyanis már a szülinapi ajándékukat - egy-egy szép bringát. Két héttel korábban ugyan, de hát most van akció, ilyenkor kell okosan vásárolni. Bíbor persze még csak gyakorol, nagyon fura neki ez a kétkeréken közlekedés, és nagyokat visít minden apró buckánál. Most még mindig szaladunk mellette, de legalább az egész család nagyon aktív.
Persze azért nem minden ilyen napsütéses. Kicsit megkörnyékezett ugyanis minket a betegség. Először Borsi szállt be egy fordulóra, majd Bende, végül Zsolt is elkapta. Senkinek semmi komoly, gyógyszert be se szedtünk, csak enyhe hőemelkedés és ugatós száraz köhögés. De azért olyan punnyadós lett tőle a családi hangulat. Persze lehet, hogy csak az enyém, mert eléggé elfáradtam az éjszakázásban. Bendénél ugyanis a betegség legfőbb tünete a kicsi láz mellett a gyakori éjszakai ébredés. Cserébe viszont délelőttönként nagyokat alszik, igaz, ilyenkor én is mellébújok, tehát nem sok hasznos időm szabadul fel.
A kedvem ennek ellenére nagyon jó, mert jogos szülői büszkeség feszíti a mellkasom. A múlt heti szülői halálra dicsérték a csajokat. Hihetetlen jól haladnak az angollal, és kaptam egy csomó jó ötletet a tanáraiktól, hogy mit kellene még velük pluszban átvenni. Borsival a környezetismeret szókincset kell gyakorolni (gravitáció és játéktörténet a téma) és elkezdték a szorzótáblát. Erre kértek, hogy nagyon figyeljünk, mert a kisasszony matekból a jobbak közé tartozik. A legjobban azonban azt dicsérték, hogy milyen szépen olvas. Megjegyzem, magyarul is.
Bíbor viszont úgy tűnik különleges tehetség, akit szívesen küldenének további képzésre is, ha már tökéletes lenne az angolja. Az ő fogalmazásai ugyanis már most jobbak, mint az osztálytársaié, noha azért az angol szókincse és nyelvtana még sok-sok tanulnivalót igényel. Ezért hát arra kért a tanár, hogy próbáljuk meg a helyesírást gyakorolni vele, mert csak akkor tudnak vele tovább lépni.
Bevallom, a sok dicséret nagy-nagy büszkeséggel tölt el - de felelősség is ilyen okos gyerekeket nevelni. És mindez sajnos azt is jelenti, hogy a délutánjaink még zsúfoltabbak lettek, mert a magyar tananyag mellett immár az angolt is gyakoroljuk minden nap. Nagyon kell igyekeznem, hogy még a játékra is minden nap jusson idő, mert hiszek benne, hogy ez a legfontosabb fejlesztőerő. Különösen egy jövendő írónő számára, aki minden nap meséket talál ki és ír le. Hol angolul, hol magyarul.

PKU-ról szólva azért el kell ismernem, hogy a háziorvosok itt sincsenek a helyzet magaslatán. Persze ez érthető, hiszen azért itt is kevesen vagyunk és sok a gond velünk.

Angliában nincsenek speciális boltok, ahol fehérjeszegény dolgokat lehetne venni. Minden élelmiszer csak és kizárólag receptre kapható a gyógyszertárból, legyen szó lisztről, tésztáról, csokiról vagy bármi egyébről. Ez egyfelől nagyon jó, mert 16 éves korig minden receptre felírt dolog ingyenes. De megvan a maga hátránya, mert jó előre kell gondolkodni mi fog kelleni majd, mert ha valamiből kifogy az ember, sehová nem mehet sehová vásárolni. Ráadásul az ingyenes rendelésnek is vannak korlátai - egy Borsi korú gyerek 30 egységnyi kaját rendelhet, egy felnőtt 50-t. Egy egységnek számít egy zacskó liszt, egy félkilós tészta vagy egy doboz keksz. (A tej és a tápszer ebbe nem tartozik bele.) Mindez elvileg úgy van kalibrálva, hogy bőséggel elég legyen - éppen azért, hogy minden PKU-snak bőséggel jusson ennivaló, hiszen máshonnan nem tudja ezt beszerezni. Anita, a dietetikusunk azt is hozzátette, hogy az elején mindenki kicsit többet rendel, hiszen mindenfélét ki akar próbálni, és ez nem gond, mert ez csak irányszám, ne aggódjunk.
Maga a procedúra egyébként úgy zajlik, hogy leadok egy listát a háziorvosnál. Az adminisztrátor megírja a recepteket, ezt leadjuk a gyógyszertárban, majd ott átvesszük a cuccot. Mindez kb. egy-másfél hetet vesz igénybe. Ám az első pillanattól kezdve gond, hogy soha nem azt kapjuk, amit rendeltünk. Egy darabig nem is tűnt fel, hiszen annyi új dolog érkezett, amit még soha nem láttunk. De aztán egyre nyilvánvalóbb lett a különbség.
Először azt hittük receptek tűntek el, aztán a patikust gyanúsítottuk meg azzal, hogy rosszul adja ki a cuccokat. De aztán kiderült, hogy az adminisztrátor egészen más recepteket ad ki, mint amit kérünk tőle. Amikor megkérdeztük, persze morgott.
Először az volt a baja, hogy neki nagyon nagy munka minden hónapban másféle recepteket kiállítani, miért nem rendeljük mindig ugyanazt. Hiszen pl. más krónikus betegek mindig egyformát kapnak. Naná, egy cukorbetegnek mindig ugyanannyi inzulin kell, ez nem kérdés.
Akkor elmagyaráztuk, hogy százféle PKU-s termék van. Akár egy boltban. És hogy amikor ő elmegy vásárolni, ő se ugyanazt veszi le mindig a polcról. Egyik héten több lisztet vesz, aztán több rizst, aztán tésztát kíván, és mivel már van otthon, szószt nem vesz hozzá. És hogy nekem egy hónapra előre kell meghatároznom, hogy mit fog enni a lányom, és mindenre fel kell készülnöm. Úgy tűnik megértette.
De a következő alkalommal azt kezdte forszírozni, miért rendelek ennyi lisztet, mennyi időre elég a kenyér, amit ebből sütök. Vagy mennyi idő alatt eszik meg egy csomag kekszet. Mondjuk nem is értettem, hogy miért kell elmagyaráznom, de gondoltam, ha megteszem, akkor empatikusabb lesz. Elmagyaráztam, hogy egy kenyér 3-5 napra elég, és számoljon, hogy akkor minimum 8-10 lisztcsomag kell hozzá, de akkor még semmi mást nem csináltam a gyereknek. És bizony az is előfordul, hogy elrontok valamit, ami bármikor előfordulhat. Múltkor pl. három ehetetlen kenyeret csináltam zsinórban egymás után, mind túl nedves lett, mert kiderült, hogy az új mérőpoharam nem pontos. Szóval három csomag liszt ment a kukába - de nekem erre fel kell készülnöm, és nem éhezhet akkor se a gyerek, ha az anyja béna. (Csak most leírva döbbentem, rá, hogy valószínűleg azt hitte, az egész család Borsi kajáját eszi, de ez csak azt bizonyítja, sose látott még ilyet, pláne nem kóstolt...)
A mélypont decemberben volt, amikor az adminisztrátor közölte, figyelmeztető levelet kaptak, hogy túl sokat rendeltünk, ebben a hónapban inkább ne kérjünk semmit. Ez meglepett, de nem tartottam elképzelhetetlennek, hiszen tényleg nem számoltam addig, hogy ne lépjük túl a harmincas limitet. Viszont nem volt már lisztünk, mert nem tudtam, hogy a Fate kenyér lesz Borsi abszolút kedvence, és bár tésztánk, reggelizőpelyhünk és millió más dolgunk volt, a kenyéralapanyaggal csehül álltunk.
A helyi központ fantasztikus elhivatottságát jelzi, hogy amikor ezt megemlítettem nekik, még aznap délután beállított hozzám Helen (akivel főzni szoktunk) és hozott jópár kiló Fate lisztet.
Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy a központban amúgy végig tudták az én gondjaim a háziorvossal, mert folyamatosan jeleztem nekik, ezért már többször fel is ajánlották, hogy kijönnek, elmagyarázzák a nővérnek, hogy is vannak a dolgok, mi is a PKU - de nem akartam a terhükre lenni, gondoltam majd szép lassan megoldom én a dolgokat.
De pénteken betelt a pohár. Leadtam a rendelést - benne 15 csomag liszt. Megkapom a receptet - csak három szerepel rajta. Kérdem, ugyan már miért - erre közli a csaj, hogy rosszul tudom, a sima liszt 1 egység, de én Fate lisztet kértem, amiből fél kiló 4 egység. Így a 15 liszt így önmagában 60 egység lenne, tehát épp a havi limit duplája. Mondom neki, hogy ez nem így van, erre ő előhúz egy papírt, hogy márpedig igen. És hogy csak a 150 grammos keksz egy egység - én a 160 (!) grammosat kértem, az már kettő egységnek számít. És hogy havonta kapunk egy nagy doboz csoki, és az már önmagában 27 egység...
Az a baj, hogy ezzel megfogott a csaj - hiszen ki tudja, lehet, hogy én nem tudok valamit pontosan. Lehet, hogy nem értettem pontosan, amit a kórházban mondtak. Abban azonban biztos voltam, hogy azt nem teheti meg, hogy átlép rajtam, és önkényesen lehúzza a 15 lisztemet 3-ra. Merthogy ebben nekem kell dönteni. És ha nem fér bele, akkor rendelek másik lisztet, vagy ebben a hónapban nem kérek semmi mást, se édességet, se kekszet, se burgerport, csak lisztet, mert ez a legfontosabb számunkra. És azt, hogy nekem mire van szükségem, nem döntheti el más, csak én. Azt jelezheti, hogy baja van, hogy nem jó így a rendelésem, akár vissza is dobhatja az egészet - de az, hogy ő eldöntse, mi lesz majd nekem jó, ahhoz nincs joga.
Na, amikor ezt elmondtam neki, akkor azért visszavett az arcából kicsit, és sokkal kedvesebb lett, és mindjárt hajlandó volt tíz lisztet rendelni, cserébe én tényleg mondtam, hogy emellé már semmi mást nem kérek. (Pedig ugyebár akkor már ez is 40 egység...)
Mondtam nekik, hogy szívesen eljön ám hozzájuk a kórházi dietetikus, hogy elmondja nekik a PKU-s diéta lényegét és hogy segítsen a receptekben, de ezzel azért sikerült végigsérteni, mert közölte, hogy nagyon is ismerik ők a fehérjeszegény diétát, és receptet is tudnak írni, gond csak velem van. Ennek azért ellentmondott, hogy 5 perc múlva rákérdezett, hogy miért nem veszek akkor biokenyeret Borsinak, azt biztos megehetné. Mire mondtam, hogy egy angol boltban nem lehet olyan kenyeret venni, ami neki jó lenne, mind túl magas fehérjetartalommal rendelkezik, de különösen a teljes kiőrlésű kenyerek...szóval láthatóan topon volt a csaj a PKU-t illetően.
Itthon Zsolt mondta, hogy ő már múltkor közölte az adminisztrátorral, hogy rossz listát néz. Mert azon a novemberi rendelésem szerepel, amikor is négy Fate lisztet rendeltem, és az van rajta - 4 liszt - 4 egység...
Hazaérve azért azonnal írtam a dietetikusunknak, hogy is van ez, tényleg 4 egység egy Fate liszt? Tényleg nem rendelhetek többet? Mert lehet, hogy nincs igazam, de akkor könyörgöm, okosítsanak meg engem...
Ma reggel hívott is, hogy az egész amit a csaj mondott nekem, jó nagy baromság. És hogy tegnap fel is hívta a rendelőt, és érti a gondom, mert tényleg nagyon arrogánsak voltak vele is. És hogy neki is mondták rögtön, hogy itt a lista és azon ez szerepel és ugye a szabály az szabály. De jóval kezdtek, mert Anita mondta, hogy szuper, a listát ő írta, és hogy a szabály nagyon nem így van. Még az egészségügyi felügyelettel is megfenyegették, hogy nagy baj lesz, ha én túllépem a limitem. Szerencsére azért a mi dietetikusunk régi róka, és sokkal jobban tudja, mit lehet és mit nem, mint ezek az adminisztrátorok. És végül abban maradtak, hogy akkor jövő hétre összehoznak egy találkozót, ahol az orvos, a nővér, az adminisztrátor és az egészségügyi felügyelő is ott lesz. És abban biztos vagyok, hogy innentől minden sínen lesz.
Anita mondta, hogy még kenyeret is fog nekik hozni, meg kekszet és főtt tésztát. Kóstolják csak meg, hogy mi az, amit annyira sajnálnak ettől a gyerektől és amiről azt gondolják, hogy meglopom.
A történetben számomra nem csak az a tanulság, hogy azért itt is bénák az adminisztrátorok, inkább az, hogy isten mindig két kézzel szórja a dolgokat, és a rossz mellé mindig jön jó is. És a PKU is annyi jót hoz magával. Mert mindenütt a világon olyan elhivatott emberek csinálják, akik ennek élnek, akik tűzön-vízen át segítenek. És ez nagyon szívet melengető érzés.

Ma délelőtt látogatónk volt. Egy dietetikus jött házhoz, hogy tesztelje a tudásunk, és tanácsot adjon, ha van miben.

Bevallom ma egyáltalán nem számítottam látogatóra. Úgy készültem, hogy délelőtt matekórám lesz, de miután kiderült, hogy csak a jövő héttől kezdődik, elég unalmasnak ígérkezett a délelőtt. Esik, hideg van, sétálni nem lehet. Nekiláttam főzni, rendet rakni, de a kinti szürke fények nem tettek jókedvűvé.
Ám akkor jött egy telefon - a három kórházi dietetikus egyike hívott fel (az egyetlen, akivel még eddig nem találkoztam) hogy évente végiglátogatják a körzetükbe tartozó családokat, és ma épp Coventrybe jött, de a család, akihez ment volna, lemondta. Esetleg nem jöhetne-e el hozzánk.
Na jó, bevallom, az első reakcióm az volt, hogy a fenének se hiányzik most egy látogató. Tunyulást terveztem, lassú, lusta dolgokat - különösen, hogy az estém elég mozgalmasnak ígérkezik, mert kórusra is megyek és előtte még fogadó óra is van a suliban. De végül azzal győztem meg magam, hogy valószínűleg soha nem fogok neki örülni, hogy kérdőíveket tölthetek ki a PKU-ról, és ha így vesszük, ez a nap nem jobb és rosszabb a többinél. Jöjjön hát, mondtam.
Jött is, és hozott persze egy hatalmas zsák cuccot, és tucatnyi kérdőívet. Legalább másfél órán át válaszolgattam a kérdéseire: Mi Borsi napi menüje, mi a reggelije, ebédje, vacsorája általában. Milyen gyakran eszik kenyeret, tésztát, zöldséget, gyümölcsöt, kekszet és egyebet. Milyen pluszokat eszik és hogyan döntjük el, mi legyen az. Milyen gyakran sütök-főzök és miket. Mennyi tápszert iszik, milyen kedvvel, milyen nehéz belediktálni. Volt vagy hatféle kérdőíve, ami tényleg mindent lefedett, attól kezdve, hogy értem-e rendesen a kajákon szereplő használati utasításokat, van-e problémám a körzeti orvossal a receptfelírások kapcsán egészen addig, hogyan sikerülnek a diétás ételek, amiket készítek.
Utána elővett néhány zacskót, amiben előre kimért porok voltak, hogy megnézze, hogy pontos-e a mérlegem. (Igen, az volt!) Aztán pár kajásdobozt, benne kukorica, főtt krumpli, rizs, sült krumpli, popcorn és más efféle gyakori kaja - hogy tippeljem meg, mennyi exchange van benne (azaz hányszor 50 fenilalanint tartalmaz egy ilyen doboz) Hogy tesztelje, mennyire vagyok már jártas a diétában.
Utána jött az írásbeli teszt. Egy hosszú kérdőívet kellett kitöltenem magáról a PKU-ról. Mi az a fenilalanin, mi a tirozin, mi az az enzim, mi a fehérje, mennyi fehérje van egy exchange-ben, miért kell több adagban inni a tápszert, egészen addig, hogy mi az aszpartám E-száma. Mit mondjak, angolul azért szép kihívás volt, de nagyon büszke voltam rá, hogy végül a csaj azt mondta, eddig az össze család közül nekem sikerült legjobban ez a teszt, mert tudtam a tirozint és az E-számos kérdést is. Kérdezte is, hogy Magyarországon milyen képzést kapnak a szülők, és mondtam, hogy nagyon is jót. :-)
Egészében véve nagyon is hasznos volt mert végig azt éreztem, hogy az egész értem van, hogy kiderüljön, mi az, amiben több segítségre lenne szükségem, legyen az bármi. Ráadásul sokat beszélgettünk Borsiról, hogy ő mit ért a diétából, nincs-e sok hiszti a tápszer miatt, szokott-e másféle kajákat kérni, mit csinálunk akkor, hogyan veszünk vért és effélék. Amikor elmondtam neki, hogy Borsi milyen ügyesen használja az Exchange táblázatot és önállóan kiszámolja, hogy miből mennyit ehet, és el is dönti, hogy megéri-e neki, vagy sem, egészen elhűlt, hogy korához képest mennyire tudatosan csinálja a diétát, és hogy milyen jó, hogy ennyire belevonjuk őt is ebbe. Merthogy Angliában ez nem nagyon szokás. Azt is mondta, hogy jövő héten majd egyik délután visszajönne, hogy felmérje Borsi gyakorlati képességeit is: hogyan issza a tápszert, és egyáltalán miket tud a diétáról, ami azért Borsi korlátozott angoltudását ismerve azért nem lesz teljesen egyszerű.
Végül is jóízű beszélgetés alakult ki arról is, hogyan is van ez Magyarországon, elbüszkélkedtem vele, hogy azért mi sem vagyunk teljesen elmaradottak, mert például otthon nekem eddig nem kellett kenyeret sütnöm, mert van diétás pékség, ahol péksütiket is vehetek. Hogy nálunk is vannak sütőstúdiók, táborok, újság. Azt is elmondtam ám, hogy nem véletlen, hogy Borsi nem lázadozik a diéta és az ezzel járó rendszabályok ellen, mert Magyarországon olyat is lát, amit itt, a civilizált Angliában szinte senki. Kezeletlen PKU-sokat. Nem minden körülöttünk lévő országban van ugyanis szűrés, és előfordul még ma is, hogy csak 1-2 éves korban derül ki egy gyerekről, hogy PKU-s. Az idegrendszere szempontjából végzetesen későn. És bizony Borsi nem egyszer látott már vele egykorú PKU-sokat, akik se beszélni, se járni nem tudtak, de még szobatiszták sem voltak. Megdöbbentő és sokkoló látvány olyan gyerekekkel találkozni, akiknek semmi reményük a felépülésre, pedig pontosan ugyanaz a bajuk, mint az én makkegészséges lányomnak. Persze ezeknek a gyerekeknek a szüleinek sokkal nehezebb azzal szembesülniük, hogy ha párszáz kilométerrel arrébb éltek volna, akkor az egész életük másként alakul. Szóval nagy dolog ez a szűrés, és hogy efféle betegségeket meg tudnak ma már előzni.
Az egész látogatás olyan nagyon jó érzéseket hagyott bennem, mert akárcsak a suliban a gyerekeket, most engem dicsértek agyon, hogy milyen ügyes is vagyok és milyen jól tudok mindent. És ezt minden életkorban jó hallani.

Bende nagyon sokat fejlődött Magyarországon. Egyre több dolgot megért, és egyre több dologra kíváncsi. Így hát egyre több veszély leselkedik rá.

Először azt hittem, hogy mindössze annyi a gond, hogy anyukámék lakása nem gyerekbiztos. Mert alacsonyan vannak a konnektorok, könnyen kihúzhatóak a fiókok, csábító helyen van a mosógép és tűzforró a fűtőtest.
Hazaérve rá kellett döbbennem - a helyzet ennél sokkal rosszabb. Igen, sokan mondogatták nekem, hogy egy fiúgyerekkel sokkal nehezebb, de bevallom, eddig csak legyintettem erre a szexista dumára. Annak idején elbántam a két lánnyal, akik másfél év korkülönbséggel jöttek világra, és velük se volt fáklyásmenet az élet. Egyetlen gyereket ehhez képest majd félkézzel is ellátok, gondoltam.
A mai nap alapján azt kell mondanom - felköthetem a gatyámat. Bende ámokfutása ugyanis itthon is folytatódott: Tegnap sikeresen magára borította a gyerekszoba éjjeliszekrényét (nem lett baja, mert a szekrényajtó félúton kinyílt és nem borult fel teljesen, csak én kaptam majdnem szívrohamot) a komódok nagy, nehéz fiókjait huzigálja (frászt kapok, mikor csípi be az ujját) rájött, hogy a konyhaszekrény ajtaja nyitható (üvegpoharak, porcelán tányérok, jajj nektek) mókásnak találja, ha a sütő gombját nyomkodhatja, majd megpróbálja kinyitni (enyhe halálközeli élmények) és a ruhaszárítót háromszor borította magára, ami ugyan nem nehéz, de azért ha éppen eltalálja és fejbe vágja, fájdalmas is lehet.
Most épp az apjával sétál, mert nem tudtunk mást kitalálni, hogy lenyugtassuk. Szabályszerű hisztirohamot kapott ugyanis attól, hogy a tesói karácsonyra kapott karaoke gépét nem piszkálhatja. Próbáltam mást játszani vele, elterelni a figyelmét, énekelni, megszoptatni - semmi nem használ. Újra és újra oda akar menni, és azt nyomogatni. Végül a sokadik nemnél besokallt, kétségbeesetten nézett, hogy hát ez egy gyerekjáték!!! Látta tegnap, hogy a tesóknak szabad volt, neki miért nem????? És olyan dührohamos hisztit produkált, mintha legalábbis a kétéves dackorszak kellős közepén lenne. Pedig nincs még egy éves sem...
És esküszöm, meg is értem. Szörnyű lehet egész nap azt hallgatni, hogy nem, nem, nem szabad, azt sem, ide nem, oda végképp nem, és ne nyúlj hozzá és ajjajj.
Másfelől ebben a kicsi lakásban mégiscsak öten élünk, és egyszerűen lehetetlen mindent bababiztosan elrakni. Persze a békesség és a biztonság az elsődleges, így holnap elzarándokolok a Mothercare-be, és beszerzek egy csomó biztonsági cuccot, hogy legalább a fiókok és szekrények biztonságban legyenek. Az éjjeliszekrényhez vezető utat pedig már eltorlaszoltam a fa szennyesládával. Nem szép, de hatékony. Most pedig megyek, és elrakom a szekrény tetejére a karaoké gépet. Legalább szem előtt ne legyen.

A Jézuska nekem fánk készítőt hozott, itt várt Angliában a kicsi fa alatt. Kipróbáltam. A hozzáadott recepttel nem egy nagy durranás - de a PKU-s verziója isteni!

Borsinak megdöbbentően jó dolga van itt, aminek csak egy része, hogy minden ingyen van, és hogy sokkal nagyobb a választék. Persze már ez is segít, hiszen sokkal szívesebben kísérletezik az ember, ha tudja, hogy az elkészült kajával együtt nem súlyos ezreseket dob a kukába. Merthogy ez elég gyakori ám, és nem csak attól függ ám, hogy milyen a végeredmény, noha ezekből a fehérjeszegény cuccokból nagyon könnyen lehet vackot csinálni. Ám amit én szupernek tartok, a válogatós kishercegnő gyakran azt is ehetetlennek ítéli. Sőt, az is gyakori, hogy először megeszi, majd aztán soha többé, hiába csinálom.
Van azonban az angoloknak egy titkos fegyverük, akit úgy hívnak Elieen Green. Az ő története olyan húsz éve kezdődött, amikor egymás után két PKU-s kislánynak is életet adott. Kate és Faye egyaránt PKU-sként született, anyukájuk pedig nem csak azért bánkódott, mert a lányai nem egészségesek, de külön fájdalma volt, hogy imádott főzni és nagyon sokat tervezte korábban mit is ad majd a lányainak enni. Próbált alkalmazkodni a helyzethez, és elkezdett sütni-főzni abból, ami volt. Sokféle lisztport kipróbált, de egyik se tetszett neki igazán, pláne 20 évvel ezelőtt, amikor még sokkal kisebb volt a választék. Végül visszaült az iskolapadba és elvégzett az egyetemen egy élelmiszer-mérnöki szakot. Sok-sok évnyi munka és kísérletezés után létrehozta a tökéletes fehérjeszegény lisztet, amelyet a lányai nevéből alkotott mozaikszóval FATE-nek nevezett el. A kenyér, amit ebből lehet készíteni tökéletes, puha marad egy hétig is, és esküszöm jobb, mint amit az itteni boltokban normál kenyér néven kapni lehet. Ráadásul nagyon egyszerű és elronthatatlan.
Green asszony - aki egyébként a szomszéd városban lakik - a Középföldei PKU-s közösség oszlopos tagja, a bulikra óriási választékban süt-főz finomságokat, de amiért külön imádom, az a receptkönyvei, ahol nemcsak részletesen elmagyarázza, hogy kell elkészíteni a legváltozatosabb kajákat, de minden egyes fázist le is fotóznak a bénák kedvéért, és még azt is leírja, hogy a saját lányai mit szóltak hozzá. Tőle vettem az ötletet a fánkocskákra is, meg arra is, hogy egyáltalán beszerezzünk egy fánk-készítő gépet (amit egyébként Magyarországon is lehet kapni, és úgy néz ki, mint egy sima goffrisütő, csak épp kör alakú lyukba lehet tölteni a tésztát.) A gép saját recepteskönyve egyébként sima goffritészta készítését írja elő, és a végeredmény egy frissen jó, de pár óra múlva ehetetlen vacak lesz. Amiből a fő tanulság egyébként az, hogy sokkal jobb receptet kell majd keresnem a neten.
A PKU-v verzióval azonban nem volt gond - 5 perc összedobni, 3 perc kisütni és még másnap is puha maradt. Igaz, a 15 kicsi darabból 10 rögtön beugrott Borsikába, a maradék 5 meg éppencsak elég volt reggelire.
Amúgy a legutóbbi PKU-s bulin Faye és Kate is ott volt - felismertem őket egy régi PKU-s újságból. Nagyon helyesek voltak. Ahogy elnéztem őket, nagyon is úgy láttam, hogy mindenük megvan. Legfőképp egy nagyon szerető, hősies anyukájuk, aki amúgy komoly karriert is csinált a PKU oldalvizén, és ma már virágzó vállalkozásban működteti a FATE kenyérpor gyárat, kiegészítve FATE sütiporral és csokis sütiporral. És lelkesen fejleszti ki az újabb és újabb recepteket. Mi most kaptuk meg a sajttorta elkészítésének leírását. A múltkori bulin már megkóstoltuk - még Bíbor is megette.

A legnagyobb változás, hogy a levegő más. A szmogos, rettenetes hidegből Budapestről hazaérkeztünk a tisztább, párás és sokkal melegebb Coventrybe. De tényleg hazajöttünk? Haza? Már két napja ezen tűnődöm, de nem tudom a választ.

Ezt a képet még decemberben készítettem a mellettünk lévő parkban. Amikor suli után hazafelé mentünk azt láttuk, hogy a nagy zöld gyep fele csupa hó, ám a másik felén már teljesen elolvadt. És a kettő között mintha vonalzóval húzták volna a határt. Szó szerint egy lépés volt a télből a tavaszba. A jéggé fagyott fűszálakról a nedves, felolvadt zöld gyepre. Azonnal dúdolni kezdtem Cseh Tamás egyik dalát (Tudjátok, a Népdal II-ből) "Állok határcsíkra ott ismerek önmagamra..." Persze a dolgok logikusan adták magukat - a dal, a kép és a mi helyzetünk automatikusan közös kontextusba került. Igen, messzire utaztunk, hogy megismerjük önmagunk, és hogy mire is vagyunk képesek egyedül. Iskola ez a határon, minden értelemben, ahol nem csak a gyerekek tanulnak.
Anglia ugyanis nem az otthonom. De rá kellett döbbennem, hogy már Budapest sem az. Nincs most ott semmi tárgyi dolog, ami a miénk lenne. Látogatók vagyunk a szó legszebb értelmében, de mégiscsak idegenek, akik rácsodálkoznak a megváltozott dolgokra, az újonnan megnyílt plázára a Blahán, a bezárt üzletekre a körúton, az új hirdetésekre a tévében, hogy mennyit nőttek a rokon gyerekek, és hogy mennyire nem változnak a barátságok attól, hogy az ember pár száz kilométerrel odább él.
Több mint három hétig voltam otthon, és vegyes a kép. A nagy negatívum, hogy a rá kellett döbbennem, az ünnep nem halasztható bármeddig. Attól, hogy a szentestét külön ültük karácsony meghittsége idén teljesen elmaradt. Átadtuk az ajándékokat, jól éreztük magunkat mindenütt - de az a csoda, amit az ember a saját gyerekeivel az otthon melegében tud megvarázsolni, valahogy elmaradt. A csajok persze élvezték Magyarországot, hogy végre mindent értenek, és imádták, hogy találkozhattak a régi barátaikkal. Külsőségekben persze megadtuk a módját megkésve is: volt mákos bejgli, volt ajándékeső, volt közös játék - de az a valami, amitől karácsony a karácsony, na, az idén nem volt, el kell ismernem.
És bevallom, hogy a harmadik hét vége felé meg már nagyon is vágytam arra, hogy vége legyen a vendégeskedésnek, és végre hazaérjünk. Szerencsére sima utunk volt - Bende aludt amikor repülőn vagy buszon ültünk, és ébren volt, amikor mászkálhatott várakozás közben. A lányok pedig szépen eljátszottak, olvasgattak, mindenféle nyüglődés nélkül. Egy rossz szót nem szólhatok - reggel 10-kor indultunk és este 7-re értünk az ajtónkhoz, úgy, hogy még egy nyugis ebédre is volt időnk a reptéren az átszállás közben.
Tagadhatatlanul fáradtan értünk haza. És valami furcsa érzéssel. Hogy azért ez nem az otthonunk. Hogy azért ez még mindig idegen hely. És igen, itt az ágyam, a konyhám, és ismerem a környéken hol lehet vásárolni, és szép az idő, és jó a levegő. És nem is vágyom most vissza Magyarországra, és nincs honvágyam. De valahogy mégis hontalannak és idegennek érzem magam. Szó szerint két világ határán. Kicsit mindkettőben, kicsit sehol sem.

Minden nekünk szurkolónak örömmel jelentem, hogy tegnap este épségben megérkezett Magyarországra kis családom maradéka, és nagy boldogan összeölelkeztünk a Ferihegyi reptéren. Az unokatesókkal rögtön meg is ültük az elmaradt karácsonyt és az öt gyerek boldogan játszott késő éjszakáig a sok-sok új játékkal. A hó esett, a sütik finomak voltak, a karácsonyfa illatozott és mindenki nagyon boldog volt.

Van egy különleges betegség, amely szinte minden kisbabát érint. Sírás, nyüglődés, hatalmas könnycseppek és egyértelműen rossz közérzet kíséri. Az ember már azt gondolná, hogy komoly a baj és elkezd aggódni. De akkor előkerül a varázsszer, amely hatásosabb a homeopátiánál, a hagyományos gyógyszerek nagy részénél, és a reflexológiánál - a mobiltelefon.

Ahogy közeledik a repülés ideje, természetesen egyre feszültebben figyeljük a gyerekek egészségét, nehogy egy újabb betegség meghiusítsa a vágyott családegyesítést. Bíbor láza most már múlóban, helyette megérkezett a szokásos téli köhögése, de olyan rohamokkal, amelyek sokáig tartanak és könnyedén hányásba csúsznak át. A repülőn imádni fogják őket, az már tuti, különösen hogy erre nincs igazán gyógymód. Bíbor lázas-köhögős típus, kilenc éve figyelgetjük és ápolgatjuk, így nagyon is jól tudjuk, hogyan is zajlik a betegsége és mit lehet vele tenni.
A - a lázát csakis a hűtőfürdő viszi le
B - irdatlan rossz beteg, aki nem tud aludni, mert rémálmai vannak és amikor ébren van, képes órákig sírdogálni azon, hogy vajon meg fog-e valaha is gyógyulni
C - a köhögése képes hónapokig is makacsul megmaradni.
Ezen pontok egyikét se szeretjük, de már különösebben nem is aggódunk miatta.
Az mondjuk már kevésbé hangzik jól, hogy mára virradóra Borsinak is sikerült erőteljes hőemelkedést produkálnia. Bár ez még nem biztos, hogy a világvége, mert az ő betegsége teljesen más forgatókönyv szerint zajlik.
A - amikor beteg nagyon sokat alszik és nincs vele gond
B - sajnos ezért észrevétlenül, szinte álmában tud egészen súlyos állapostab kerülni, tehát nagyon erősen kell figyelni, mert hajlamosabb a szövődményekre
C - viszont irdatlan akaratereje révén képes arra is, hogy extrém esetben akár órák alatt lekűzdje a betegséget, akkor is, ha láthatóan ugyanazt kapta el, mint a többiek, akik heteken át senyvednek tőle. Nem tudom, hogyan csinálja, de képes rá.
Bendét még nem sikerült ABC-be rendezni, egyenlőre csak figyelgetjük és ismerkedünk vele. Mivel eddig egyetlen kicsi és enyhe lázacskája volt, még nem tudom, mikre képes. De azt látom, hogy mokány kis csávó, aki csak akkor veszíti el a türelmét, ha nem sétálhat minden nap pár órácskát, és ha nem kapja meg azt az eletromos kütyüt, amit éppen szeretne. Ez pedig csak a legritkább esetben jelent hagyományos gyerekjátékot. Pedig utóbbiakkal így karácsony környékén megszórta rendesen a ritkán látott család. Zenélő kisbödön, zenélő kutyus, hatalmas Lego készlet. De sajnos be kell ismernem, mindez fityfenét se ér, összehasonlítva a hétköznapi tágyakkal. Mondjuk a digitális szobamérleg izgalmasságát még elfogadom, hiszen világít és pittyeg, ha ütemesen táncol rajta. (Megjegyzem az elektronika biztosan hangosan zokog benne, de ha anyukámat nem zavarja, akkor nekem is okés.) Kicsit jobban zavarja a szüleimet, hogy miért kell csöppségemnek a mosógép nagy gombját állandóan nyomogatnia, különösen akkor, ha ját, mert ez a percenkénti leállítás nem biztos, hogy használ a meglehetősen új és drága Whirpooljuknak, de hát mondjuk napi egynél többet nem mosunk, így kicsi a konfliktusforrás. A kuka fedelének csattogtatását már nehezebben fogadom el, a konnektort pedig erőteljesen tiltom. Persze hiába. Ezredszer is visszamegy és igyekszik, de nagyon, hogy azt csinálhassa, amit eltervezett, és ami lehetőleg életveszélyes, de legalábbis koszos és undorító. A csúcs az volt, amikor két percre félrenéztünk, és ő ezalatt virágföldet pakolt a hugom vadonatúj karácsonyra kapott csizmájába. De említhetném az ágy alól (!) elővarázsolt fémdobozt is, amin fél órán át hangosan dobolt.
Ahogy telnek a napok, sajnos be kell látnom, anyuék lakása kicsit se gyerekbarát. Minden alacsonyan van és semmin nincs gyerekzár. Tehát egész nap szoros felügyelet alatt kell tartani a kis rontó palit, ezerszer is fegyelmezni és elhúzni, rákiabálni. Nem csodálnám, ha az első szava az lenne, hogy "jujjujj!"- mert messze a legtöbbet ezt hallja. Estére rendesen lefáradunk ő is, én is. Ő a sok-sok új élményben, tárgyban, kalandban, ami itt a lakásban éri, és persze a nagy többórás sétákban, amikor babakocsiba rakom és ezer éve nem látott barátnőkkel kávézgatok. Én meg abba, hogy egész nap talpon vagyok, és gyakran még a kávéházban is csak gyerek után szaladgálva iszom meg a forró csokimat. Estére aztán teljes a nyűglődés. Ő már nagyon szeretne aludni, mert fáradt, de nehéz abbahagynia a pörgést. Én meg abban, hogy fogalmam sincsen mit akar. Megáll előttem és nyávog. Felveszem. Megfeszíti magát és vinnyog, hogy tegyem le. Leteszem, de ez se jó neki. A nagy nyüglődés vége mindig ugyanaz. Anyukám megállapítja, hogy ennek a gyereknek tagadhatatlanul fáj valamije. A füle, a feje, a torka és szinte biztosan azért, mert kivittem a hidegre. Hiszen látni is, hogy kipirosodott, ez már láz. Vagy a hasa, nem kellett volna adni neki a májból, a mákos bejgliből, a zsíros kenyérből és a rántott karfiolból. Persze ilyenkor ez már az én hibám, és hogy ebéd közben az egész család kórusban mondta, hogy szegény gyerek hadd kóstolja meg, semmi baja nem lesz tőle, az már rég feledve. És valóban - a gyerek láthatólag egyre nyűgösebb és valóban betegnek tűnik... és ilyenkor jön a varázsszer. A mobilom.
Aminek láttán Bende kivirul, befészkeli magát mellém a fotelbe, boldogan hozzámbújik és nyomogatni kezdi azt a vackot és hangosan kacarászik. Fogalmam sincsen, hogy min, mert a billentyűzárat eddig még nem sikerült feltörnie, ezért a mobil még mindig sötét maradt a kezében. Hajlamos lennék valamiféle titokzatos sugárzásra fogni a gyógyerőt, amelynek naponta be KELL jutnia a gyerek szervezetébe ahhoz, hogy egészséges maradjon, és a jin-jan-ja visszaálljon a helyes egyensúlyba. De a magyarázatot gyengíti, hogy ugyanez a gyógyerő sugárzik a távirányítóból is. Azzal a meglehetősen kellemetlen mellékhatással, hogy átkapcsolja a csatornát, és néha kellemetlenül felhangosítja a Való Világ adását, amit anyukám minden este rajongva figyel. (És persze vele együtt én is nézem, aminek amúgy szörnyű mellékhatása, hogy lassan az egész brancsot ismerem, de az ép eszem még megvan, amit onnan sejtek, hogy még mindig nem érdekel ki kivel fog hamarost összefeküdni.)
A gyereket persze nem érdekli se a Való Világ, se a Barátok közt (amit anyu szintén vallásos áhitattal néz évek óta, és képtelen megérteni, hogy nemcsakhogy nem tudom, hogy kicsoda Géza és miért halt meg Magdi anyus, de nem is érdekel! Ezért hát amint felt
nik egy új szereplő, lelkesen elmeséli, hogy az elmúlt évtizedben mi minden történt az illetővel) Bende persze az esti nyüglődéssel belezavar a nagy fejtágításba, és hogy elhalgasson nem nagy ár a digitális mérleg, a mosógép, de nincs olyan kincs, amit ilyenkor ne kapna meg nagymamitól, beleértve az én mobilomat is, amit mint jó anya, kénytelen vagyok szó nélkül átengedni ilyenkor a békesség kedvéért. A hugom persze megpróbált kisegíteni azzal, hogy bedobta a Bende-szervízbe a saját, régi, kiselejtezett mobilját, ami egy teljes napig el is foglalta a gyereket. De aztán gyanus lett neki, hogy ezt túl könnyen és hosszan megkapta, tehát nem is értékes. Azóta mélységes sértésnek érzi, ha ezt kínáljuk neki.
A nagy kenyértörés épp ma, karácsony napján következett be. Amikor már nem volg elég az én mobilom sem. Merthogy Bende meglátta a fényképezőgépet. És rájött, hogy az még tutibb lenne. És ami sajnos rajta van a szigorúan babakézbe nem való listán a kés, az olló, a WC-illatosító és a gyöngyfűző készlet mögött. És ez a lista arról híres, hogy sok-sok évig még nem változik. A szürke zónában ott a mobil, amit szigorú felügyelet alatt azért nyomkodhat, miközben imádkozom, hogy hátha nem tudja eltalálni Kuala Lumpur pornóközpontjának emelt díjas számát. Ezt csak egy dolog tudja felülmúűlni, méghozzá a gondűző szopi, ami azért így tíz hónapos korban még igazi jolly joker. Egyetlen hibája, hogy anya nem hajlandó 24 órán át folyamatosan adni. Marad hát a mobil, és a remény - hátha sikerül majd előbb utóbb végigaludnia az éjszakát, vagy eljátszania a hagyományos játékokkal is. Végül is, a nagylányaimnak már ez is megy...

A nagy családegyesítés még mindig várat magára - Zsolt a két lánnyal Angliában, én a fiammal Magyarországon. A helyzet néha kétségbeejtő, de úgy döntöttünk, hogy nem siránkozunk.

Mindig van minek örülni - ebben az áldatlan helyzetben elsősorban annak, hogy én azért itt vagyok anyukáméknál, és évek óta nem töltöttünk ennyi időt együtt. Minden nap éjfélig beszélgetünk, és bár a lányok nagyon-nagyon hiányoznak, de Bende azért itt van, és teljes erejéből azon dolgozik, hogy ne érezzük magunkat elveszettnek. Azaz igyekszik mindenkit lefoglalni, mint afféle teljesen normális tíz hónapos. Tehát a család reggeltől estig a nyomában van, eteti, dédelgeti, játszik vele. Mégis, ha arról van szó, hogy mondjuk Zsolttal beszélgetnék pár percet a neten, akkor senki és semmi nem tudja lerobbantani rólam.
Jó egy kicsit újra félig-meddig kislánynak lenni, amikor apukám odahozza a kávémat, vagy anyu arról faggat, hogy mit ennék, és mit főzzenek. Még akkor is nagyon jó érzés ez a sok-sok törődés, amivel körbevesznek, ha valójában sokkal boldogabb lennék attól, hogy ha én robotolhatnék a kis családom körül.
Merthogy legyünk őszinték, Zsoltnak most nem könnyű - ott van egy beteg gyerekkel, aki már napok óta folyamatosan lázas, nyűgös és híresen rossz beteg. Emellett el kell látnia egy egészséges gyereket is, akinek alapjáraton is nagy mozgásigénye van, és már szétugrálta az összes kanapét. És persze mindezt megfejeli egy kis munka, főzés, bevásárlás és takarítás ami egyébként is teljes embert kíván.
És persze mindehhez ott a karácsony, ami akárhogy is vesszük mégiscsak az év legfontosabb ünnepe és korántsem csak az ajándékokról szól, hanem az együttlétről, a családról, a szeretetről. És most azért így kettéválva billeg az egész. Merthogy tejet-kenyeret tud ugyan venni az uram a környező boltokban, de a nagybevásárláshoz, az ünnepi kaják beszerzéséhez kicsit többet kellene sétálnia. Egyedül viszont még a lábadozót se hagyhatja.
A kedélyünket ráadásul komolyan lerontja, hogy Bíbor négy napig olyan magas láztól szenvedett, ami még tőle is túlzás, és semmiképp nem lehetett megtervezni, mikor lesz jobban és lehet vele elindulni. A kedélyek ennek a sok-sok nehézségnek a hatására erősen hullámzanak, felmerült az is, hogy nem is jönnek, én megyek inkább haza hamarabb. De azt azért mind tudjuk, hogy mind nagyon bánnánk, hogy kimaradt a család és a barátok meglátogatása.
Sok-sok kavarás után most az új terv, hogy mégis ők jönnek a két ünnep között és átteszik az én jegyemet, így családilag január 5-ig maradnánk Magyarországon. Persze csak akkor, ha Bíbor (aki még mindig stabilan hőemelkedéses) addig jobban lesz. És ha nem lesz újabb nagy hóvihar. Szóval mindenki drukkoljon nekünk, hogy az égiek végre megkönyörüljenek rajtunk, és újra együtt lehessünk. Nekem ez lenne az igazi karácsonyi csoda. Még akkor is, ha két nappal később érkezik.

A terv az volt, hogy előrejövök Budapestre Bendével kedden, és amikor vége a tanításnak, Zsolt jön utánam a lányokkal. A valóság persze szépen ránk cáfolt. Mert nem terveztük be a havat, ami miatt majd lezárják a reptereket. És a lázat se, ami Bíbort leterítette.

A mi utunk Bendével teljesen flottul ment. Busszal a reptérre - Bende végig aludt. Majd a reptéren megebédeltünk, és beszálltunk szép kényelmes tempóban. Amint felszállt a gép, Bende elaludt. Azt gondoltam, hogy Zsoltnak épp ilyen könnyű lesz a lányokkal, sőt, még könyebb, mert neki a reptéren a becsekkolás utáni két órát végigszaladgálnia Bende után, aki csak és kizárólag a kaszinóban érezte volna jól magát, ahová csak 18 éven felülieket engedtek be. És csak pillanatokra tudta az is visszatartani, hogy egy fekete két év körüli kislánytól megkapta élete első nyelves pusziját.
Ám a fellegek Zsolt szépen megtervezett napirendjében már akkor elkezdtek gyűlni, amikor mi elindultunk. Az unalmas, laza hét helyett az utolsó pillanatban kapott pár SOS munkát. De az igazi fekete fellegek pénteken érkeztek meg, amikor felhívták az iskolából, hogy ha lehet azonnal menjen a lányokért, mert a suli melletti gyár kigyulladt. Bíbor később azt mesélte, hogy azt hitte vége a világnak, mert annyi fekete füst szállt az ég felé, hogy ő attól félt, nem fog már ott elférni és mind vissza fog jönni hozzájuk. Ám a sötétség a tűz eloltása után sem oszlott fel. Ugyanis megérkeztek a sűrű, fekete hófelhők és szó szerint leszakadt az ég. Ezzel párhuzamosan Bíbor pedig belázasodott, szokása szerint nem aprózva el a dolgot, rögtön 39.8-ra. Mindezt péntek este - úgy, hogy szombat reggel kellett volna indulniuk.
Folyamatos SMS kapcsolatban voltunk (ennél többet Pestrről nem tehettem) és egy darabig reménykedtünk, hogy csak az izgalom miatt lázasodott be a gyerek, hiszen nagy dolog a tűz, a karácsony és persze a barátok is. De természetesen tudtuk azt is, hogy ez hiú ábránd, és hogy ugyan talán megpróbálhatnának begyógyszerezve nekiindulni és reménykedni, de azért az elég felelőtlen dolog lenne. És szombat reggel, amikor lázcsillapítók és hűtőfürdők után még mindig nem ment 39 fok alá a láza, ki kellett mondanunk, hogy nem tudnak jönni.
És hogy idén külön karácsonyozunk, amire még soha az életben nem volt példa. És csak az tartott vissza a sírástól, hogy felesleges a hiszti, mert akkor a gyereknek is roszabb, és anyukám így is annyira kétségbe esett, hogy nekem kellett benne is tartani a lelket. A lányok szerencsére elég jól viselték - elsősorban azért, mert Bíbor elég vacakul volt ahhoz, hogy kimozduljon az ágyból és örült neki, hogy bevackolhat. Megnyugtattam őket, hogy karácson nem lesz nélkülük, és amikor hazaérek bepótoljuk. Ezek után már csak az nyugtalanította őket, hogy honnan fogja tudni a Télapó, hogy később kell jönnie? De megnyugtattam őket, hogy szigorú kivételek vannak, nekem megvan a Télapó száma, és megdumálom vele. De mivel apám már évek óta azzal hülyíti őket, hogy neki haverja a Mikulás, még a lányok mondták, hogy majd nagypapa lezsírozza a dolgot. Megtette.
Mi itthon azzal nyugtattuk magunkat, hogy mindennek megvan a maga oka, és biztos nem véletlen, hogy nem tudtak felszállni. És ahogy a hó csak esett és esett, ki is derült, hogy hiába is indultak volna, merthogy minden reptér lezárva és többek között az ő járatukat is törölték. Nagy szívás lett volna, ha mégis neki indulnak.
A reptereket ugyan ma már megnyitották, de mi még mindig nem tudjuk, hogy mi lesz velünk és a karácsonnyal. Merthogy át lehet tenni a repjegyet, de Bíbor még mindig lázas. És nekem még van itt egy hetem. Hogy végül hazajönnek-e kicsit később, vagy én megyek hamarabb, még nagyon kérdéses. Zsolt beteget ápol, én meg anyukámat, aki persze szintén lázas lett a sok idegesség és persze némi vírusfertőzés okán. Amint tudok valamit, folyt köv...

Hazajöttünk, de persze semmi nem olyan, mint amikor elmentünk. A lakás kiadva, a régi ágyunkban mások alszanak. Vendégek vagyunk mindenütt. Várva várt, szívesen fogadott vendégek - de azért ha azt mondom, hazamegyek, nekem már az angol lakásunk jut eszembe.

Az utóbbi pár hétben már nagyon hiányzott Magyarország. A család, a barátok, a hazai ételek, a magyar nyelvű tévéadás, az újságok. Számoltam a napokat és éjszakákat.
De volt bennem félelem is rendesen - leginkább attól, hogy nagyon nem fog tetszeni, amit látok. A hazai hírek nem voltak boldogítóak - feszültség, panasz, bánat áradt minden forrásból, akár internetes portálokat olvasgattam, akár az ismerősökkel beszélgettem. Ráadásul ehhez hozzájön még a karácsony előtti felfokozott pánikszerű vásárlási hullám, ami minden évben tülekedést és agressziót hoz ki az emberekből. És ha mindehhez hozzászátesszük, hogy végig kell látogatnunk minden ismerőst és barátot, ráadásul egy csomó hivatalos intéznivaló is várt ránk... jajj, jajj. Gondoltam. Hektikus, zsúfolt és ideges ünnepünk lesz. Messze attól a fehér, békés csodától, amit szeretek otthon megteremteni a családnak.
Ám amikor leszállt a repülőgép, Budapest úgy ölelt magához, mint egy régi szerető. A körút ünnepi fénybei és a nagy pelyhekben hulló hó ünnepi hangulatot lopott rögtön a szívembe. Igen, én itt vagyok itthon, ahol ismerős dalok szólnak a vásárban és a szappan, forralt bor és fahéjas narancs illata leng körbe az utcán. Hazajöttem - éreztem azonnal és tudtam, itthon vagyok a szó minden értelmében.
A várt feszült hangulat helyett nyugalom és szeretet vesz körbe. Sehol nem érzek feszültséget magam körül. Esténként órákig beszélgetek anyukámmal, hosszan kávézunk a hugommal, apukám pedig elém teríti a szívét a szokásos terülj terülj asztalkám formájában. Bende szorgosan bűvöli a családot és látványosan élvezi a körülötte lévő harmóniát. Nagyokat kacarászik, sokat sétál és persze habzsolja a magyar finomságokat.
Ráadásul a varázslat nemcsak itthon vesz körül. Mintha mindenkire hatna, akivel találkozunk. Tenyerén tart a jó isten, és úgy segít, mint az öreg néni, akivel a villamosmegállóban ismerkedtünk össze és aki nagyon szeretett volna segíteni, amikor felszálltunk a villamosra. De ő is látta, hogy az alacsony padlós 6-osnál nem kell a segítség. De annyira akart valamit tenni, hogy legalább a kezemre tette a kezét, és jelképesen segített feltolni a babakocsit. Csak hogy tehessen értünk valamit. Ahogy körbenézek, az utcán csak mosolygós embereket látok, rengetegen megállítanak és kérdezgetik a kis vigyori nevét, életkorát. Olyan szeretetháló vesz körül, amit kinn, idegenben soha nem éreztem. Mintha egész Magyarország simogatna. Ahogy a repülőgép leszállt, minden a helyére kattant - értem, amit a hátam mögött mormolnak a kávéházban, és nem kell koncentrálnom, hogy jobbról vagy balról jön-e a busz. Ismerem a szokásokat, a pénzérméket, az emberek félmosolyát és értem a HVG címlapjait. Csupa olyan dolog, ami kinn soha nem lesz természetes. Ez az enyém, és bárhol is élek ezért fogok mindig visszavágyni.
De a különbségek itthon még kiáltóbbak, mint amikor kinntről gondolok Budapestre. Ami miatt ez a szépséges város mégis élhetetlen. A brutálisan magas padlójú troli, amire szinte lehetetlen babakocsival felszállni. A padkák amik lehetetlenné tennék egy tolókocsisnak, hogy végigsétáljon a körúton, és ami miatt állandóan pattogtatnom kell a babakocsit. Fel se tünt már, hogy ennyire elszoktam ettől, hiszen Angliában még a külvárosi részek is teljesen akadálymentesek. De a legfájóbb különbség a sok-sok hajléktalan, akik mindenütt ott vannak. Koldulnak a kocsi között, kéregetnek az aluljáróban - Coventryben egyet se láttam nyár óta. Itt pedig alszanak az utcán, a kapubeállókban - minden tele van velük, fagyoskodnak a mínusz 17 fokos éjszakában. Igen, most otthon nélkül vagyunk mi is. De véd a szeretetháló, ami körülöttük elszakadt. Pedig karácsonykor mindenki megérdemelné, hogy körbevegye.

Hihetetlen, hogy vége az első felvonásnak, és indulunk haza. Pakolom a bőröndöket - egyet nekem és Bendének, egyet a lányoknak és az apjuknak. Merthogy sokkal olcsóbb, ha két részletben utazunk haza, így én már holnapután hazaindulok Bendével. A család nagyobbik része majd hétvégén jön utánunk. Az iskolai vakáció kezdete után ugyanis sokkal drágábbak a jegyek. Én nem bánom, hogy hamarabb megyek haza - legalább több időm lesz találkozni rég nem látott barátnőimmel, és jöhet az a kávézás!

A kávé kapcsán azonban sok más is eszembe jutott. Más ízű ám az otthoni kávé, és nemcsak amiatt a társaság miatt, amit otthon kapok mellé. Jócskán vannak otthoni ízek, ételek, amelyek itt egyáltalán nincsenek, és néha azért tudnak hiányozni. Nem siránkozom miattuk, mert a mérleg másik serpenyőjében van a sok új finomság, amivel itt kényeztethetem magam.
Az kedvencem a sok-sok zöldséges a környéken, akiknél frissebb és jobb minőségű még az alma is, mint otthon. Barátkozom az új zöldségekkel, veszek néha okrát, a karalát, élvezem a fillérekért adott nagy csokor friss mentát, koriandert amivel mindent megbolondítok, a mézédes mangót, a selymes kakiszilvát, a hatféle krumplit, amiből válogathatok. A zöldséges mellett pedig ott vannak a kisebb-nagyobb arab és indiai boltok - ahol tucatnyi fajta bab, lencse van, rizsből, fűszerekből hatalmas választék, és még hentesrészlegük is van.
Valójában a mákos beiglin és a szaloncukron kívül itt is mindent meg lehet venni, bár elismerem, otthon alapvetőnek számító dolgokért néha igazi hajtóvadászatot kell indítani. Az egyik ilyen luxustermék a tejföl. Az angolok nem nagyon használják, és az indiai boltban is csak natúr joghurt van - igaz, akár 10 literes kiszerelésben is, merthogy ők ebben főznek is. (Vicces, mert a rizset meg 25 kilós kiszerelésben árulják, szóval náluk egy nagybevásárlás minimum targoncás...)
Hasonlóan nehézkes a szénsavas ásványvíz beszerzése - mivel ezt mi nem nagyon isszuk, csak a héten, a palacsintasütésnél döbbentem rá, hogy ez itt nem alaptermék, és sok boltot be kellett járni, míg sikerül venni egy liternyi francia üveget, persze aranyáron.
Kelet-európai termékeket illetően szerencsénk van - több "lengyel-bolt" is működik a városban, így elég jó kenyeret tudunk venni, Vegeta, pirospaprika, túró, mák is kapható, sőt még köles is. Igaz, jóval drágábban, mint otthon.
Szóval ha jól körbenézek minden van - a kérdés csak az, mennyi időt vagyok hajlandó rászánni a bevásárlásra, és mennyire ragaszkodom az otthoni ízekhez. Át tudok-e térni csirkéről marhára, esetleg bárányra. Megeszem-e a húsos pitét és az arab boltban frissen sütött falafelt. Trappista helyett az érett cheddart? Párizsi helyett a vadas felvágottat? És ami még ennél is nagyobb kérdés - hajlandóak-e a gyerekek elfogadni az új ízeket? Merthogy én szívesen kísérletezek a kormás tésztaszósszal, de azért ők sokkal jobban örülnek a sima paradicsomszósznak. Viszont szerencsére nem kérik a túrórudit, és finomnak találják a Penguin csokit. Legnagyobb meglepetésemre, még az otthonról kapott szaloncukrot se ették meg - bevitték a suliba, és elmesélték (angolul) hogy ez bizony igazi magyar specialitás, ami sehol másutt a világon nincs.
Szóval élvezzük ami van, és ami itt más - de azért azt is várom már, hogy a szüleim a hazai ízekkel fogadjanak. És igen, az a jó kis kapuccsínó is jól fog esni, amit persze otthon ugyanúgy a Costában és a Starbucksban fogok meginni, ami itt is van a belvárosban. Mégis sokkal finomabb lesz, mert hát ugye az a hazai...

A virtuális világ, amiben élek meglehetős tágas. Amerikától Ázsiáig vannak barátaim, és még messzebb élőknek is bepillantást engedek életünk bizonyos részleteibe. Van egy olyan kérdés, amit sokan feltesznek, vajon milyen is egy átlagos napunk. Tény, hogy a blogban inkább az ünnepnapokat, különleges eseményeket emelem ki. De azért be kell vallanom: nem minden napunk ilyen izgalmas.

A legtöbben azt kérdezik, nem unatkozom-e otthon Bendével, és nem hiányoznak a barátnők, akikkel kávézgathatnék. Igaz, akik ezt kérdezik gyermektelenek vagy legalábbis olyan régen volt már pici babájuk, hogy elfelejtik, mennyi munka és teendő van egy kicsivel. És hogy a tízhónapos mellett azért nem olyan egyszerű kávézgatni sem. Valójában valljuk be, otthon is inkább emilen tartottam a kapcsolatot a barátnőimmel, és évi 2-3-nál akkor se tudtunk gyakrabban összeülni. . Merthogy mindenki dolgozik, rohan - az este és a hétvége meg a családé. Amikor meg mégis sikerül megszervezni egy találkát, na akkor kezd el azonnal hányni valamelyikünk gyereke és rohanni kell vele az orvoshoz.
Persze, a legenda szerint a GYES-es kismamák unatkoznak. De aki ezt kitalálta, annak azért biztos nem volt gyereke. Nemhogy három, de egy sem. Merthogy unatkozni és lábat lógatni akkor sincsen időm, amikor a két nagy suliban van.
Az reggeli iskolába indulás olyan szervezetten megy nálunk, mint a svájci óra. Mindenki pontosan tudja, mikor mit kell tennie, hogy időben elindulhassanak a lányok. Zsolt megfőzi a kását Bíbornak és igyekszik kitalálni, hogy Borsika aznap mit is enne meg. A reggeli kihagyhatatlan, hiszen Angliában délig nincs tízórai szünet, aki nem eszik otthon, az éhesen ül a padban. Ráadásul az angol iskolában az ebéd is csak szendvics, ezért igyekszünk meleg reggelit eléjük varázsolni. Bíbornak a rendes angol zabkása nagyon bejön - ennek PKU-s verziója is van, de természetesen Borsinak nem kell. Ő nagyon válogatós, így néha 2-3-félét is meg kell neki csinálni, hogy ne induljon el éhen. Utána míg Zsolt öltözik, én segítek a lányoknak, így fél 9-re mindenki egyszerre készül el. Ameddig Zsolt iskolába viszi a gyerekeket, én megetetem Bendét és ezt a nap folyamán még legalább ötször megismétlem.
A délelőtt a nap legcsöndesebb és legnyugisabb időszaka. Csak egy gyerek van itthon, aki néha nagyon szépen eljátszik magában, máskor folyamatosan kézbe kívánkozik és nyüglődik. Előfordul, hogy ha nagyon kemény éjszakánk volt, ilyenkor mindketten álmosak maradunk, ami mostanában gyakori, mert őurasága folyamatosan fogzik, és ilyenkor csakis úgy tud aludni, ha a szájában tartja a mellem. Amiben a legrosszabb az, hogy egyszer sem fordulhatok meg éjszaka, és reggelre úgy érzem magam, mint akit bottal ütlegeltek egész éjjel. Cserébe viszont ha ketten vagyunk, néha előfordul, hogy együtt visszaalszunk és átszunyókáljuk a délelőttöt. De ez ritkább - annál gyakoribb, hogy ilyenkor megyünk nagyokat sétálni is, és vásárolni amit csak kell. Merthogy a hűtőnk icipici, így sokat nem tudunk itthon tárolni.
Az biztos, hogy dél körül be kell gyorsulnom, mert Bende éhes lesz, és a lányoknak is el kell készíteni a meleg késő délutáni uzsonna-vacsorát, mire hazajönnek. Ez délután fél négyre várható. A csendes-nyugos délelőtt méltó ellenpontja a délután, amikor kicsi emésztéskönnyítő pihenés után leülünk tanulni. Erre majd minden nap muszáj időt szakítani, hogy haladjunk az otthoni tananyaggal is, hiszen nyár végén osztályzóvizsgát kell tenniük a magyar iskola tanagyagából. Borsinak könnyebb a helyzete, hiszen elsőben csak írni-olvasni kell tudni, és tizes számkörben összeadni és kivonni. Ezt már nagycsoportosként is tudta, most már csak finomítanunk kell, elsősorban az írást és a magyar hangos olvasást gyakoroljuk. Bíbornak azért nehezebb és több feladata van, náluk már komolyabb tananyag van. De ebben az időszakban szoktunk levelet is írni (bujtatott helyes- és szépírási gyakorlat) illetve az angol iskolai anyagot átbeszélni. Tankönyv ugyan nincs, és lecke is csak minimális, de azért én beszereztem egy csomó feladatlapot, amiket rendszeresen előveszünk.
Este még jut egy kis szabad játék a lányoknak és tévézési-számítógépezési idő. Addig ismét főzök, mosogatok. Aztán fürdés, mese, alvás - három gyerekkel egyszerre. Este 9-fél 10-kor elég fáradtan ülők már le, de pihenésre ritkán van időm. Tíz fehér ing - ennyit használ el a két lány egy hét alatt. Ez a minimum, amit ki kell vasalnom. És akkor még ehhez jönnek a szép rakott szoknyák, élére vasalt vászon nadrágok, pulóverek. És persze a család többi tagjának a ruházata. Napközben tudok mosni és teregetni - bár amikor Bende segít, kicsit lassabban megy. Széthordja a vizes ruhát a lakásban, és amit berakok a mosógépbe, lelkesen szedi ki. A lényeg, hogy kicsit gyorsabbnak kell lennem nála, és akkor nincs gond. Így tanul meg segíteni, nyugtatom magam. A porszívótól se fél már, amikor előveszem, első dolga alaposan megverni a hangos gépet, aztán már nem zavarja, ügyködhetek vele.
De a vasalás, az nem olyasmi, amit egy nyüzsgő tíz hónapos mellett csinálni lehet, így az mindig éjszakára marad. Igyekszem a jó oldalát észrevenni - egyre jobban fejlődik a szövegértésem, hiszen ilyenkor nézek tévét, persze csak félszemmel és félfüllel.
A lényeg, hogy éjfélre végezzek, mert akkor szinte percre pontosan ébred Bende. Először az éjszaka folyamán. Ha ügyes vagyok, ilyenkor még vissza tudom csempészni az ágyába és elmehetek én is zuhanyozni, esetleg vissza vasalni. A következő ébredés jön háromkor. Ha nem alszom vissza szoptatás közben, ismét visszamegy az ágyába. De a hajnali hatosnál már nem érdemes áthelyezéssel próbálkozni, mert az már nem olyan mély alvás. Onnantól már csak drukkolni tudok, hogy legalább fél 8-ig elszunyókáljon még, mert akkor én is pihenhetek.
És ez csak a normál üzemmenet - nincs benne betegség, blogírás vagy ablakpucolás. Az efféle extrák borítják a napot. Ritka az olyan pillanat, mit most, hogy napközben le tudok ülni hosszabb időre a géphez. Most is csak azért, mert a lányok suli-dizsibe mentek Bende pedig megkapta a mobilom, és azt pöntyörészi. A legkirályabb játék a földön - de azért nem tart örökké még ennek a varázsa sem. És most el is fogyott a türelem...

Ez a Mikulás dolog mindig is nagy katyvasz volt a fejemben. Mivel nem volt mögötte kiérlelt koncepcióm, nem csoda, hogy a gyerekeknek is csak dadogtam, ha erre terelődött a szó. Merthogy elég nehéz elmagyarázni, hogy a Télapó eljön december 6-án, és hoz valami kicsit a csizmájukba. Majd eljön a karácsony, de akkor nem a piros ruhás Mikulás jön ám! Hogy a filmekben ezt látják, az csak tévedés, mert azok amerikai filmek. Hozzánk, jó magyarokhoz a Jézuska jön. Aki azért hoz ajándékot, mert szülinapja van. És akkor mi miért nem adunk neki ajándékot? Mert... izé... és miért nem megyünk éjféli misére? Hát mert nem vagyunk vallásosak. Akkor miért jön hozzánk a Jézuska? És mi van az angyalkával? Ekkorra általában már teljesen belekavarodtam a dologba.

Itt Angliában annyival egyszerűbb az élet, hogy Télapó egyszer jön, karácsonykor. És nincs szükség arra, hogy a gyereket mindenféle trükkel eltávolítsuk karácsony napján otthonról, hogy titokban feldíszíthessük a fát. Ami amúgy is bonyolult, mert december 24-én mindenki süt, főz és díszítene, és bárkihez odaküldöm a gyereket, akkor ezeket képtelen megcsinálni. A faállítás ráadásul jó buli, amiből kár kihagyni a gyereket - de persze a csoda is nagyon jó, szóval mi otthon eddig szerveztünk és konspiráltunk karácsony napján. Ám itt már december elején felállítják a fát minden otthonban, ami azért is jó, mert olyan ünnepi lesz tőle az ember hangulata.
A karácsonyvárás amúgy errefelé november végén kezdődik egy nagy Télapó-ünneppel, ami arról szól, hogy írd meg a levelet te gyermek, hogy mit akarsz, és add oda a Télapónak. November 20 után pedig legyél naaaaaagyon jó, mert figyel a jó öreg. Se angyal, se Jézuska, se más vallásos máz - helyette manók és rénszarvasok.
December 6-án ugyan nem jön senki, és ezt a cipő dolgot is hanyagolják, de helyette december elején mindenhol feltűnik a Mikulás, hogy beleülhessenek az ölébe a gyerekek, és elsuttoghassák, mit is szeretnének. Minden magára kicsit is adó bevásárlóközpontban kínálnak ilyen programot, de mi a PKU-s Télapó Ünnepséget választottuk.
A rendezvényt a birminghami gyerekkórház nagy várótermében tartották - és azt kell mondanom, hogy brutálisan nagyszabású ünnepség volt. Három órát töltöttünk ott, azalatt a gyerekek három nagy zsáknyi kaját, játékot és kézművesterméket gyűjtöttek össze, nekünk pedig a fejünk zsongott a sok új embertől és játéktól. Amire a rutinosabbak csak legyintettek, miszerint ez csak laza bemelegítés, az igazi nagy buli majd karácsonykor lesz, a nagy partin.
Valójában már előző nap elkezdődött az ünnepség, amikor megkaptuk a PKU-s adventi naptárat, amiben természetesen fehérjeszegény csoki volt, a nyitható ablakokon pedig olyan rajzocskák, amiket PKU-s gyerekek rajzoltak. És persze mindehhez rajzverseny is, hogy a jövő évi adventi naptárra felkerülhessen az ember.
De térjünk vissza a kórházba, ami erre a napra Lappföldé változott, és minden, de tényleg minden arról szólt benne, hogy a gyerekeknek NAGYON jó legyen. A bejáratnál csokiszökökút fogadott minket, és sok-sok friss gyümölcs. Majd egy nagy asztal teli játékokkal - akkor még magyarosan gondolkodtam, azt hittem, hogy egyben kirakodóvásár is van, és Borsit lebeszéltem, hogy azonnal válogatni kezdjen onnan. De hiba volt - ugyanis itt minden, de minden ingyen volt, és szabadon elvihető-elvehető. Nem csak a kaják.
Mert persze ez utóbbi érdekelte Borsit legkevésbé - pedig volt több asztalnyi nagy édességpult, mellette dobozok, zacskók, akár a boltban. És minden gyereket unszoltak, hogy válogasson, pakoljon magának ami csak kell és amennyi kell. Mondanom sem kell, az én gyerekeim két nyalóka után jöttek is volna el, hogy köszönik, most nem kívánják, és meg csak pukkadoztam, hogy basszus a boltban alig lehet elrángatni őket ezekről a helyekről. Itt meg ahol ingyen van, nem kell nekik. De volt persze rengeteg sütemény, torta, pogácsa, bagett, kenyér amit kóstolni lehetett. Volna. Merthogy Borsi SEMMIT nem vett a szájába. Merthogy ő nem éhes.
A dolog iróniája az volt, hogy Bíbor viszont a sok kaja láttán nagyon éhes lett, de hát ő meg nem eszi meg a PKU-s dolgokat. Bár most mindent megkóstolt (tényleg nagyon ínycsiklandóak voltak) de ízre ezek se jöttek be neki.
Így hát ők elhúztak kézműveskedni - volt virágültetés, és cserépdíszítés. Volt rengeteg színező, arcfestés, bohóc és lufihajtogatás. Volt kerámiafestés, adventi naptárkészítés, gyöngyfűzés. Ameddig a gyerekek ezt élvezték, addig a szülők egy külön hosszú pultot nézhettek végig, ahol mindenféle termék ki volt rakva, amit a normál boltokban a PKU-sok megvehetnek és szabadon ehetnek. Rengeteg szósz, lekvár, édesség, csipsz, szörpök. És amit az ember nem ismert, akár el is tehette, hogy otthon kipróbálja. És persze a receptre felírható élelmiszereknek is külön részlege volt - amit szabadon el lehetett rakni, és persze próbálni. Kekszek, sütemények, pudingporok, reggeli kásák tömegét pakolták be egy nagy szövetzsákba, amit szintén az egyik szponzorcég biztosított rutinosan.)
De volt vetélkedő is - a Coolernek (ami az itteni fehérjepótló tápszer) saját standja volt, ahol volt Cooler-ivó verseny, mérték ki a leggyorsabb. És a győztesek matricát kaptak, így csomó Cooler hercegnő és kalóz szaladgált. Az otthoni tápszerivás megkönnyítésére jógyerek-táblázatot és matricákat adtak, aminek a segítségével vezetni lehet, hogy a gyerek aznap bevetette-e az ágyát, egyedül öltözött, olvasott, tanult, fogat mosott - és persze megitta a Coolerét.
Valódi Északi Sarok is volt, ahol igluk és jégtömbök között vetélkedőt tartottak. Tucatnyi dobozba kellett bekötött szemmel benyúlni a gyerekeknek és kitalálni, milyen undiságot tettek bele. VOlt Rudolt rénszarvas köpése, Hóember alsógatya, manó szemgolyó és más efféle vicces dolgok. Bíbor meg se próbálta, Borsi három doboz után feladta - attól még ajándék mindegyiknek járt.
A csúcspont persze a Télapó kunyhója volt, ahol találkozni lehetett a jó öreggel és elbeszélgetni vele. Borsi a kedvenc pólóját vette fel, amin ez áll: "All I want for christmas is... everything!" - gondoltam ha nem is mer majd megszólalni (és persze igazam volt) ez majd akkor is beszél helyette. És bejött. A Mikulás olyan jót röhögött rajta, hogy Borsi kettő ajándékot is választhatott a zsákjából.
Amikor a parti már bemelegedett, akkor jött a meleg kaja, újabb adag sütikkel és fagylalt, és sajttorta és trüffel - persze mind-mind fehérjeszegény verzióban és receptekkel. Mivel Borsi még mindig nem evett én csak pakoltam - ám ekkorra már Bíbor szabályszerűen éhezett, nekünk pedig zsongott a fejünk. A képen pedig látszik, hogy a gyerekek is teljesen belelkesedtek már és muszáj volt találni egy kis nyugit.
Így hát szépen elbúcsúztunk és átmentünk egy közeli Mekibe. Ahol mindenki evett.
Otthon pedig feldíszítettük a kicsi karácsonyfánkat és elkezdtük várni a Karácsonyt.

A dolgok rejtélyes változása akkor kezdődött, amikor Bende megszületett. Azóta van egy tincs a tarkóm fölött, amely minden balzsamozással dacolva reggelre berasztásodik. Mindig ugyanaz, mindig ugyanott. Hallottam már arról, hogy a nők haja a terhesség hormonális változásának hatására megváltozik - barnából szőke lesz, egyenesből göndör. De a raszta-hormonról eddig nem hallottam.

Ha valaki azt hinné, hogy a GYES-es kismamák élete unalmas, akkor azt kénytelen vagyok gúnyos kacajjal illetni. Merthogy olyan furcsa és titokzatos dolgok történnek körülöttem, amelyeket még Poirot szürke kis agysejtjei se tudnának megfelelően megmagyarázni.
Ott van például a "Kék polár kardigán"-esete. Ebből a ruhadarabból annak idején kettő volt. Hozzá lehet cippzározni a lányok fekete, baromi jól vízálló kabátjához. Meg mernék rá esküdni, hogy mindkettőt kihoztuk Angliába - ám hiába forgattam fel érte már százszor a lakást, csak egy darab van meg belőle. Nem tudom, hogy elveszett, vagy otthon hagytuk. Nem merném egyik változatra se feltenni a nyakam. Tény, hogy otthon se látta senki, itt se találjuk. Könnyű lenne rámondani, hogy elveszett, és könnyű szívvel fel is tenném a veszteséglistára, ha a rejtélyek sora nem folytatódna.
Merthogy egy pulcsi elveszhet - de egy kenyérsütő forma???? Márpedig már hónapok óta nincs meg a kedvenc szürke szilikon kenyérsütő formám. Erre viszont biztosan emlékszem, hogy használtam ebben a konyhában, méghozzá akkor, amikor Helen itt volt. Nem kenyeret, hanem fokhagymát sütöttem benne, de ez a lényeget tekintve mindegy. Egy kenyérsütő formát nem visz ki az ember a játszótérre, annak meg kell lennie. De én hiába pakoltam ki az egész konyhaszekrényt. Eltűnt.(Még Helent is felhívtam miatta, nem-e ő vitte el, de tagadja és valamiért én hiszek neki.)
De hasonló titokzatos módon tűnt el Bende barna sapkája, kék kesztyűje, Borsi iskolatáskája és még a teljes egyenruhája is (aki azt firtatja, hogyan veszhet egy gyerek iskolai egyenruhája és hogyan jön akkor haza a suliból anélkül, annak elárulom, hogy nem kell rosszra gondolni, Diwali ünneplős ruhába öltözött át, és abba jött haza. Az egyenruhával megpakolt zacskónak meg végleg nyoma veszett ezalatt.)
Igen, tudom, a világban mindenütt önálló életet élnek a fél pár zoknik, a hegyezők és valamelyik párhuzamos univerzum tele van celluxokkal is. De amire otthon, az évek óta telelakott, zsúfolásig megtömött lakásban legyint az ember, a mostani minimalista környezetben sokkal bosszantóan tud hiányozni. Merthogy van 8 fiókunk - és ha egyikben sincsen az a keresett vacak, akkor nincs több lehetőség! Nincsenek elfeledett sarkok és ágy alá becsúszó titkos rekeszek. Egyszerűen ha mindent átnéztem, akkor a dolog hivatalosan is eltűnt és kész, nincs mit tenni.
Persze azért racionális gyanakvásra ad okot, hogy az eltűnt holmik döntő többsége Borsi körül összpontosul. Aki lehet, hogy először lép ki az osztályteremből, mégis mindig utolsónak távozik, merthogy visszaküldöm a sáljáért, az uzsonnástáskájáért, majd a pulcsijáért, végül azért, hogy ne tornacipőben jöjjön haza, hanem csizmában. És közben heves hálát adok az istennek, amiért angol iskolába jár, ahol nincs tolltartó, tankönyv és csak minimális felszerelésért kell felelősséget vállalnia, de az se nagyon sikerül neki. Mindezt megtetézve egy olyan nővérrel, aki úgy csinálta végig az általános iskolai első két osztályát, hogy egyetlen apró radírt nem veszített el! (Kivéve egy piros Zara pulcsit, de azt ellopták tőle.)
A legjobban a kenyérforma fáj. Hiába pótoltam az egyfontosban egy narancssárgával, attól még a titok nem oldódott meg. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy fogalmam sincsen arról, miért nevez Bende minden érdekes, új dolgot "bu"-nak. Vagy hogy miért van minden novemberi fotóból kettő a számítógépemen? És egyébként is, most már az is érdekelne, mit titkolnak a 67-es körzetben.
Mindenesetre a rasztásodó tincset ma levágtam. Legalább egy területen uralmam alá hajtottam a titkokat. Reszkessetek szilokon-formák!

Az igazság az, hogy megirigyeltem Bíborka lányomat, amikor abban a nagy kórusban énekelt. Olyan nagyon, hogy elhatároztam, én is keresek magamnak egy kórust a közelben. Sikerült.

Valójában meglepően sok kórus működik Coventryben. Én háromnak is írtam emilt, mindhárom visszaírt, hogy szívesen fogadnak. Volt egy fizetős (na azt már tényleg ne...) volt a Coventry Filharmonikusok (már a nevük is túl komoly) és egy Barbershop kórus, amire én először simán azt hittem, hogy a helyi fodrásznők egyesülete. Még a legnagyobb angol-magyar szótáram harminchatodik jelentése is csak az volt, hogy speciális férfikórus. Ám a honlapról simán levettem, hogy ezek nők, és valahogy azt is éreztem, hogy nem fodrászok. Így hát őket választottam, és tegnap este elmentem a próbára.
Mondjuk nem volt könnyű, mert a templom ugyan, ahol próbálnak légvonalban közel van, - de semmilyen busz nem jár arra. A fél órás séta nem sok - ám a próba este 7-től 10-ig tart. És hát este 10-kor egyedül hazajönni... OK, nem vagyok félős csajszi, de annyira nem ismerem a környéket és a közbiztonságot, hogy bátran nekivágjak ennek a kalandnak. Így hát úgy mentem el, hogy a zsebemben volt a pénz és a telefonomban egy taxitársaság száma, Hogy ha úgy ítélem, akkor jöjjek csak taxival haza. De nem kellett.
Merthogy ezek tényleg nagyon kedves csajok voltak. És ami még meglepőbb, csakis fehér nők. A környéken annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy indiaiak, panzsábiak és urdu emberkék vesznek körül mindenütt, hogy kifejezetten furcsa volt számomra a sok fehér arc. Ráadásul, mind brit volt. Én voltam az egyetlen külföldi. Sokan odajöttek hozzám ismerkedni, beszélgetni, és amikor megjegyeztem, hogy akkor én taxival mennék haza, azonnal adódott valaki, aki szívesen elhozott kocsival, és megígérte, hogy ezt minden alkalommal megteszi, ne aggódjak. Két fiatal csak meg el is hívott a közeli pubba ismerkedni, amire azért háromgyerekes családos anyukaként este 10-kor, bőven a fektetési idő után mégiscsak nemet kellett mondanom.
A legjobb azonban nem az volt, hogy végre angol anyanyelvű emberekkel beszélgethettem és meglibbentetté előttem a barátság zászlaját, hanem a zenélés. A közös éneklés. Utoljára a gimiban voltam kórustag - és most, hogy kottát kaptam a kezembe, odaállítottak a kórusba, és bátorítottak, hogy daloljak velük, két dologra kellett rájönnöm.
Egy, hogy ez nekem megy. Hogy a nyolc év zongora, a több évi gyerekkaros múlt nagyon is profi énekessé képzett ki, akinek nem gond kottát olvasni, és azonnal elénekelni amit lát. És hogy jó érzés, hogy ez nekem megy.
A másik, hogy olyan jó benne lenni egy klassz produkcióban. Merthogy ez nem kispályás banda volt. Állati jó dalokat énekeltek nagyon profin. Nem a fellépés vágya vezérel, de tényleg. A próbafolyamat, a közös éneklés úgy hiányzott már nekem, mint egy falat kenyér, és észre se vettem eddig. Az meg külön bónusz, hogy ez nem az általam megszokott merev, vigyázállásos éneklés. Inkább olyan játékos, mint ami az Apácashowban volt. Volt koreográfia, játék a hangokkal, tánc. És nagyon, de nagyon élveztem!!! Jövő héten karácsonyi buli (legalább tízen a lelkemre kötötték, hogy menjek el) aztán két hét szünet és januártól mindent bele, új dalok és lehetőségek.
A nagy-nagy eufória egén azért volt egy picike felhő. Hazafelé az autóban azért a csaj, aki elhozott, megjegyezte, hogy hát azért ez a kórus dolog elég drága hobbi. Merthogy van a fellépésekre a jelmezbérlés, ha koncert van, az utazást mindenki maga fizeti és vannak egyszer-egyszer hétvégi workshopok, ami szintén önköltséges. Ennek az egész előadásnak a célzatossága fel se tűnt volna, ha nem látom a nőcin, hogy zavarban van, amiért ezt mondja. Aztán rájöttem miért. Itt lakunk a színes környéken, Kelet-Európából jöttem ide és van három gyerekem. Fel se nagyon tételezi, hogy nekem minderre van pénzem... De amikor leesett, diplomatikusan csak annyit mondtam: minden hobbinak megvan a maga ára és költsége... Remélem ebből ő is megértette, amit mondani akartam.
(A képen egyébként a karmesterünk van.)

Warwick egészen közel van hozzánk - talán ezért nem is néztük meg eddig. De aztán hétvégére kibéreltünk egy kocsit, és a hó is leesett és még hideg is volt. Ezért úgy döntöttünk, hogy most a közelben maradunk, és megnézzük a várost. Szigorúan nem a várat. Mert hát mióta itt vagyunk már öt kastélyban jártunk. És mindannyian úgy éreztük, hogy ennyi épp elég. Valahogy végül mégis várlátogatás lett a dologból. És nem is bántuk meg.

Valójában nem is egy, hanem két napot töltöttünk Warwickban, mert szombaton a város úgy elbűvölt, hogy mást se csináltunk, csak járkáltunk benne és csodáltuk. Végre valami igazi angolt láthattunk - piros téglák, régi házak, ódon sikátorok. A műélvezetet csak az csökkentette, hogy brutális hideg volt, és időről időre be kellett mennünk valahová kicsit felolvadni, de szerencsére ezek a helyek mind megérték a látogatást. Így beugrottunk a városka (ingyenes) múzeumába, ahol a meleg mellé kis dínókiállítást adtak. A Szent Mary templomba, ahol gyerek-foglalkoztatósarok (!) volt, és régi sírköveket lehetett zsírkrétával papírra másolni. De a legjobb Lord Leycester katonakórház volt, ami a neve alapján baromi unalmas helynek tűnt, de a külseje olyan elképesztő volt, hogy lehetetlen volt kihagyni. Ezt az 500 éves házat látva végre értelmet kapott a "kidőlt-bedőlt" jelző, mert az utca felőli fala mintha valóban erőteljesen az utca felé hajlott. A heves tengeribetegség érzés belépve csak fokozódott. Egy derékszög, egy egyenes nem volt az egész házban! Ha leraktam volna egy labdát a padlóra, isten tudja, végül hol kötött volna ki. Szegény Bendét annyira megzavarta ez a bizonytalan tér, hogy folyamatosan elesett, ráadásul a sok ember talpa által fényesre csiszolt fapadló is rontott a dolgon. Szerencsére a sok meleg ruha tökéletesen megvédte minden sérüléstől.
Hozzáteszem, már maga a jegy megvásárlása is szórakoztató akció lett. Nyilván ebben a cudar időben, hóban-fagyban egészen kevés látogatója volt az épületnek, így a jegyárus bácsi nagyon megörült nekem. Megkérdeztem, mennyibe kerül egy belépőjegy. 4.50 mondta. És a gyerekjegy? Kérdeztem. Hát ő gyereket nem lát. Na ja, mondtam, mert ők kinn vannak. Erre rámkacsintott: tudja, kedveském, én akkor sem látok itt gyereket, ha bejönnek, mert eltakarja őket ez a pult. Amikor persze mind betódultunk, persze már lehetetlen volt nem észrevenni a csajokat, de a bácsi első mondata ez volt: Én még most se látok gyerekeket... - így végül két felnőttjegyet kellett csak fizetnünk, de még ingyen odacsúsztatott egy egyébként pénzért kapható ismertetőfüzetet is, meg a lányoknak 1-1 képeslapot. A legjobb az egészben az volt, hogy ezután egyedül fedezhettük fel az egész helyet. Se egy teremőr, se más látogató nem volt ott. Kaptunk egy prospektust, merre kell mennünk, aztán uccu neki fel a kápolnába, be a nagy udvarba, fel a lépcsőn a kiállításhoz, majd a bálterembe. És mindenütt annyi ideig maradtunk, ameddig csak akartunk. Persze a családi kedvenc az "eredeti viktoriánus teázó" volt, ahol ettünk és teáztunk is. És persze melegedtünk.
A nagy sétában ránksötétedett, de másnap reggel újra visszamentünk immáron csakis a várba. Merthogy az szombaton kiderült, hogy ezt helyet látni kell - meg az is, hogy érdemes várni egy napot és neten megvenni a jegyet, mert így nem 18 ezer lesz a családi jegy, hanem csak 15. Ami még mindig brutálisan drága, de legalább megvan hozzá a jó érzés, hogy spóroltunk valamennyit, ráadásul itt mindenhol ennyiért vesztegetik a belépőket, úgyhogy nincs mit sápítozni rajta. Ráadásul azt kell mondanom, hogy tényleg mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat és ne bánjuk meg, hogy befizettük a belépőt.
Az most már lassan alap, hogy a kastély nagy és szépen berendezett, meg hogy a kastélykert ápolt - bár itt még bónuszként pávák is voltak, így a szokásos állatszelidítés mellett még pávatollakat is szedtek a csajok. Ám a hely igazi erőssége a sok jelmezes fickó, akik komplett előadásokat tartanak. Volt muskétás (aki időnként lantra fakadt) harcoló lovagok, madarakat reptető solymász. Az én kedvencem a patkányirtó volt, aki külön mesét mondott a patkányokról, és segédet keresett magának az egyébként plüss patkányok irtására, a gyerekek meg lelkesen dobálták a patkányokat, majd próbálták agyonverni őket baseball ütővel, miközben a pasas dobolt és dalolt. Imádnivaló volt.
Zavarba ejtő inkább ott volt, amikor keveredett a viaszfigura és valódi ember - ráadásul néhol még mozgó viaszfigurák is voltak. (Volt egy viaszló például az egyik istállóban, amelyik nemcsak a farkát, a fülét és a szemét mozgatta, de határozottan lószerszaga is volt) Szerintem azt viszont már egészen szándékosan a zavarba ejtésra tervezték, amikor néhány szobányi viaszfigurás parti után bementünk a csalédszobába és ott két eleven nőci ült és ezüstöt pucolt.
A lányok kedvence természetesen a hercegnő torony volt, ahol Arabella hercegnő esküvőjére készültek, segítettek kiválasztani a megfelelő kiegészítőket és persze ők maguk is beöltözhettek. Persze a jelmezbe bújt hercegnőket le is fotózták és egy szemmel jól látható összegért meg is lehetett venni ezeket a fotókat. De az udvaron jelen lehettünk még Guinevra és Lancelot találkozásánál, Merlin varázslatánál és persze volt ott kőbe zárt Excalibur is, hogy teljes legyen a kép, amiért meg is lehetett küzdeni.
Mi a kínzókamrákat a lányok miatt kihagytuk (így is féltek a sötét folyosókon) és a kísértet túrán se vettünk részt. Próbáltuk beosztani, hogy adott mennyiségű udvari móka után megfelelően hosszú benti felmelegedés következzen, de nehéz volt beosztani. Hiszen a várba nem lehetett bemenni babakocsival, Bende viszont úgy döntött ő nem követi a mi ritmusunkat, így a kezünkben és a babakocsiban egyaránt mély álomba merült (valószínű ezzel kárpótolva önmagát az éjszakai fogzás miatt kimaradt órákért).
Itt a kastélyban sétálva rá kellett jönnöm, hogy nagyon belém van ám nevelve a magyar szorongás. Pontosan tudom, hogyan is kellene egy múzeumban viselkedni, és fizikailag rosszul vagyok, ha a lányaim ettől eltérnek. Nem csoda, hiszen szidott már le minket szigorú teremőr a Szépmművészeti Múzeumban azért, mert Bíbor elragadtatásában ugrálni kezdett egy kép előtt. (Máig nem értem egyébként, hogy ezzel mi baja volt) És szóltak már rám azért is, merthogy "túl közelről" nézek egy képet - hiába magyaráztam, hogy ecsetkezelést nem lehet másfél méterről megfigyelni.
Szóval amikor Bíbor odalépett a kobzos fiú dossziéjához, amiben kották rejtőztek és kinyitotta, simán fel voltam készülve arra, hogy majd jól leteremtik, miért is fogdos. Helyette a srác megkérdezte, tanul-e ő is zenét, és hogy ugye milyen érdekes, hogy ez a kotta egészen más, és hogy ismeri-e ezt a régi angol dalt. De ez még semmi. A kastélyban sétálva a viaszfigurák és műtárgyak között nem volt teremőr, és a lányaim persze mindent megfogdostak - az ágyat, amiben a hercegnő aludt, a hajkeféjét, a kirakott edényeket, a vázákat, a legyezőt, a ruhákat. ELőször sápítoztam, hogy jajj, nem szabad, teszed le de rögtön, vigyázz mert török - aztán láttam, hogy a többi szülő se kerít ennek nagy feneket, és hogy valójában nem is esik semmi bajuk ezeknek a holmiknak, hiszen óvatosan nyúlnak hozzájuk. És hogy valószínű ez nem olyan nagy dolog, hiszen ha IGAZÁN értékes lenne, nem hagynák szabadon. Úgyhogy végül is erőt vettem magamon, és rájuk hagytam a nagy felfedezést, ők meg nagyon élvezték, hogy így a megelevenedett mese részesei lehettek.