Három gyerekkel irány Anglia!

Borsi fotója két helyen is kinn van a suliban: a tanári szobában és az ebédlőben. Alá van írva mindkét helyen: "allergic to everything." Mármint, hogy mindenre allergiás.

Szögezzük le rögtön, ez persze nem igaz. A PKU nem ételallergia. De tény, hogy másként nehéz is lenne elmagyarázni, hogy miért is kell diétát tartania. Alá van még írva: Ha mégis enne, értesítsék a tanárát.
Ez a fénykép nagyon jó megoldás - jöhet helyettes tanár, bárki, nem kell elmagyarázni neki, megtanítani arra, hogy mit kell csinálnia. Le van írva feketén-fehéren.
Itt nem fordulhat elő, ami annak idején Borsi ovis csoportjában az egyik kislánnyal. Akinek az anyukájától középső csoport végén megkérdezte az egyik óvónő: És a kislány kinőtte már a gluténérzékenységet? Mire anyuka döbbenten felelte: Az én lányomnak tejallergiája van... Ahogy nekem mesélte, utána azon gondolkodott még napokig (bár megkérdezni nem merte) akkor ezek szerint az ő lánya másfél évig nem kapott kenyeret, de ivott tejet???
Tudom én, nem minden magyar intézményben van ilyen fejetlenség, de tény, az angol iskolákban a speciális igényű gyerekek segítségére külön személy van, akit "Senco teacher"-nek hívnak. A mi esetünkben ő volt az, aki leült a kórházi dietetikussal és egyeztették, hogy mit is kell kiírni, mire van Borsinak segítsége, miben segítsék őt.
El ugyanis nem utasíthatnak egyetlen gyereket se - legyen bármilyen speciális igénye, igyekeznek teljesíteni.
A hétvégén a kórussal egy helyi iskolában volt egész napos próbánk. Mindig imádom ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor sokat lehet tanulni, de különösen szeretem, hogy ilyenkor kicsit beleshetek egy másik iskola kulisszái mögé. A tanári szobában teáztunk, ott lőttem ezeket a képeket amikor mindenki kiment már.
Ebből kiderül, hogy ebe az iskolába jár olyan súlyosan allergiás gyerek is, aki csak a saját szappanával moshat kezet, tésztával még kézműveskednie se szabad, ha az nem gluténmentes, és ha baj van, azonnal atropin injekciót kell kapnia, ami természetesen a nevét viselő dobozban található.
De ott van az is, mit kell csinálni, ha a cukorbeteg kislány furcsán viselkedik és egyáltalán mit jelent ez, vagy hogy a másik fiú vérét napközben is vizsgálni kell, mely eredmények mit jelentenek.
Nekem ez annyira tetszik! Különösen, mert tudom, hogy otthon például rendszeresen utasítanak el cukorbeteg gyerekeket a suliból, merthogy képtelenség ellátni. Vagy súlyosan allergiásokat. Pedig nem lehetetlen - van ennek kerete, módszere is. És igen, itt kinn, ember is van rá, aki segíti a tanárokat, hogy ez számukra se legyen ijesztően nagy feladat.

A csajok sulija benne volt az újságban (Coventry Telegraph) merthogy az ötödikesek csináltak egy rajzfilmet. Persze ez a tananyag része volt (mi más) és indulnak vele valami versenyen is.
Amúgy most Bíborék is épp filmekkel foglalkoznak. Az elveszett gyerekek a téma, ehhez nézik meg a Tarzant, a Home Alone-t és a Chihiro szellemországban-t. Írnak a történetről, a tanulságról, karakterekről és aztán majd állítólag filmet is csinálnak. Hogy elvben, vagy valóban, fogalmam sincsen. De semmin nem lepődök meg.
Azon se lepődtem meg, amikor ma Borsi hazajött és elmesélte, hogy az iszlám vallás alapelveiről tanultak. Nem lepődtem meg, csak tátottam nagyra a számat és baromira irigykedtem...

Éveken át visszatérő rémálmom volt, hogy matek érettségire kell mennem. Felébredve mindig megnyugodtam, hogy én már érettségizett komoly egyetemista (később egyetemet végzett ember) vagyok. És soha többé nem kell matekot tanulnom. Pláne nem vizsgáznom belőle. Ez az álláspont ma megdőlt, mert ma KS2 vizsgát tettem matekból. Húsz évvel az érettségi után...

Sokféle forgatókönyv volt a fejemben, hogy mi mindent fogok csinálni, tanulni ha majd Angliába jövök. De azt egészen biztosan állíthatom, hogy matek nem szerepelt a terveim között. Amikor a lányok sulija meghirdette a szülői matektanfolyamot, csakis azért mentem el, hogy megismerhessem a többi szülőt. Az is tetszett, hogy Bende ezalatt a bölcsiben lehet, gondoltam neki is hasznos lesz egy kis angolozás minden héten, a matek szaknyelvet amúgy se nagyon tudom angolul, szóval jól fog ez jönni.
Ez a matek dolog azonban lassan túlnőtt magán, és hamarosan azt vettem észre, hogy kifejezetten örömmel megyek a suliba, sokféle hasznos dolgot megtudtam, hogyan is segíthetem a saját gyerekeimet, hogyan magyarázhatom el nekik, amit nem értenek. Mert ez bizony külön tudomány. De ami a leginkább meglepett, hogy kiderült, örömmel is lehet tanulni ezt a fránya matekot és legnagyobb döbbenetemre én lettem a csoport élmatekosa. Igen, a legjobb! Ez már biztos, mert mindenki más KS1 vizsgát tett és én egyedül próbálkoztam meg a KS2-vel. (Mondjuk a merítés főleg csadros htb anyukákban merül ki, tehát nem valami nagy kunszt őket lenyomni, de tekintve, hogy én még soha nem voltam élmatekos, engedtessék meg nekem az öröm.)
Azt nem mondom, hogy sok újat tanulok ezeken az órákon. Ez a KS2 szint az itteni 11 évesek záróvizsgája, ami a felnőttek vizsgáján annyival nehezebb, hogy nagyobb számokat kell fejben (papíron) mozgatni, és a 40 kérdésre mindössze 75 perc van. Ami azért azt jelenti, hogy bele kell húzni, nincs idő tötymörögni és átgondolgatni. Ráadásul nem szabad számológépet használni, ami azért elég fura, mert évek óta nem szoroztam vagy osztottam papíron.
Hosszú ideje készülünk már erre a vizsgára, egyrészt rengeteget tanulva a matek-szaknyelvből, de van újdonság is - pl. otthon mi nem tanultunk statisztikát (mean, mode, range - mond valamit???) és táblázatot, adatkezelést sem (hogy hányféle chart van, te jó isten!!!) Itt meg már egészen pici kortól foglalkoznak vele, már Borsi is kapott olyan feladatot, hogy csináljon táblázatot arról, hogy a családban ki, milyen gyümölcsöt szeret...
Szóval ma megküzdöttem a nagy mumussal, és megcsináltam a tesztet. Az eredmény ugyan csak 3-4 hét múlva érkezik meg, de mivel a múlt heti próbatesztem is sikeres lett, valószínű, hogy ezen is átmegyek. És akkor hivatalos oklevelet is kapok róla, amit ugyan még nem tudom, hogy mire lehet használni, és mihez jó, de a tanárunk állította, hogy a munkakeresésnél nagyon hasznos lesz. Mondjuk az elég vicces, ha ez többet ér minden diplomámnál, de amilyenek az angolok, még azt is el tudom képzelni. Mert hát azért a magyar nyelvű diplomámmal sokat nem kezdhetek, ezt meg legalább tudják, hogy micsoda. :-)
Ha valakit érdekel, hogy milyen feladatok vannak, gondoltam begépelek öt példát (angolul persze, hiszen csak így van értelme...) Ezt elvileg tíz perc alatt kell megcsinálni. Számológép nélkül - ám szótár használata megengedett.
A megoldásokat kommentbe várom! :-)

(Sajnos most megint nem működik a scanner, így csak az ábra nélküliekből tudok keresgélni, de ha valakit fellelkesített a téma, üsse be a gugliba, hogy "adult numeracy, KS2 és egy csomót talál.)

TEST
1. In last year's race, there were thirty-five thousand runners. They used 0.7 million bottles of water total. The organiser allows the same number ot bottles per runner this year. How many bottles of water per runner does she allow?
A - 2
B - 20
C - 200
D - 2000

2. The organiser wants to set up 900 toilets for the race. She plans to put 118 toilets at the start and 106 at the end. She divides the rest equally between the 13 stops along the route. How many toilets need to be set up at each toilet stop?
A - 49
B - 50
C - 52
D - 55

3. The diameter of the millstone is 30 inches. 2 inches is approximately 5 centimeters. What is the approximate diameter of the mill stone in centimetres?

A - 12 cm
B - 65 cm
C - 75 cm
D - 90 cm

4. The mill grind 450 kilograms of wheat per hour. The farmer harvests 4 tonnes of wheat from one field. One tonne is equal to 1000 kilogramms. Which calculation shows the number of hours it takes to grind this wheat?

A - 4 X 1000
---------
450

B - 450 x 1000
----------
4

C - 450 x 4
--------
1000

D - 450
---------
4 x 1000

5. The United States of America is the biggst user of oil in the world. In 2005 it used 20 millions barrels per day. It prodiced 8 millions barrels per day and imported the rest. What was the ratio of he amout of oil it produced to the amount of oil it imported?

A - 2:3
B - 2:5
C - 3:2
D - 3:5

Az angol iskola első két éve afféle iskola-előkészítő. Itt tanulnak meg a gyerekek olvasni-írni-számolni. De aztán harmadiktól, azaz hétéves kortól jön az igazi tudomány. Méghozzá történelemmel!

Igen, amit otthon csak ötödiktől tanulnak a gyerekek, itt már harmadikban elkezdik. Méghozzá a vikingekkel. Bíbor, mint negyedikes már a rómaiakat tanulja. Persze nagyon mesésen, sztorikkal, de mégiscsak történelem ez.
Múltkor a harmadikosok osztályában ülve láttam, hogy amit voltaképp a gyerekeknek tudni kell a vikingekről, nagyon egyszerű: honnan jöttek, miért jöttek, hogyan néztek ki, milyen istenekben hittek. Ez a lényeg. Ahhoz, hogy ezt az alaptudást megszerezzék amúgy nagyon sokféle gyerekkönyv segíti őket. Vettünk már jópárat, de szerintem messze a legjobb a Horrible Histories sorozat. (Magyarországon is megjelent már Rrrettentő töri címen, de sokkal kisebb választékban, mint itt.)
A sorozat lényege, hogy olyan apró vicces infókat mesél el az adott korról, ami felkelti a gyerekek figyelmét - hogy miért borotválták le a csirkék fenekét a középkorban, vagy melyik viking isten öltözött nőnek, mire használták a rómaiak a vomitóriumot, azaz hányodát... és még ezer ilyen teljesen rémes, néhol undi, de mindenképp meglepő tény van a könyvekben. Amit természetesen imádnak a gyerekek - de bevallom, hogy én is nagyon szívesen olvasgatom őket. Mert persze a sok dinkaság mellett millió valós tény is benne van. (Mondjuk engem meglepett, hogy Boleyn Annának hat ujja volt...)
Mi már egy csomót megvettünk ezekből, de csomót ki is kölcsönöztünk a könyvtárból, mert tényleg többszáz van. Először is, minden történelmi korszaknak saját kötete van (egyiptom, görögök, viktoránusok, tudorok stb) aztán van könyv a leghíresebb uralkodókról (Kleopátra, VIII. Henrik, I. Erzsébet) vannak emellett tudománnyal és földrajzzal foglalkozó kötetek is, útikönyvek (a rettentő London, Oxford vagy Stratford-upon-Avon) és általános történelmi könyvek is, mondjuk Anglia, Skócia, Wales és Írország történelmének fura fejezeteiről, de épp most fedeztem fel a Horrible Christmas könyvet, ami a legrémesebb karácsonyi szokásokat gyűjti össze.
A BBC-n ezt támogatandó van Horrible Histories című filmsorozat is, ahol meg is lehet nézni mondjuk hogyan terjedt a pestis (el is éneklik) hogyan díszítették levágott fejekkel a házukat a kelták vagy hogyan mumifikáltak az egyiptomiak. A gyerekek imádják, mert vicces. De közben persze tanulnak is. Igaz, nem feltétlen a legakadémikusabb tudást veszik magukhoz, de hát ez is egy mód arra, hogy felkeltsük az érdeklődésüket.


Hogy ez mennyire jól sikerül, arra itt van Bíbor házi feladata. Mint már írtam, a tavaszi szünetben egy római istenes installációt készített. Ő találta ki, hogyan kellene kinéznie, egyedül kutatta ki a neten, hogy milyen istenek is voltak az ókori Rómában, és hogyan néztek ki. Azt bevallom, hogy én találtam ki, hogy a külseje legyen vörös-fekete, mint az antik vázák, de nagyon tetszett neki az ötlet, és szintén a neten utánanézett milyen minták is lehetnek rajta. Ami még jobb, hogy simán meg is tanult az isteneket és fel is ismeri őket, ha máshol látja akkor is.
Mivel most ez a római kor fontos téma a suliban, gondoltuk nézzük meg Anglia leghíresebb római kori emlékét is, ezért a hétvégén Bathba mentünk, és megnéztünk egy épen maradt római kori termálfürdőt. Bath maga külön megér egy misét, de nekünk most csak nagyon limitált időnk volt rá. Ebbe is mindjárt két programot sűrítettünk bele.


A Divatmúzeummal kezdtünk, ami nagyon kicsi, de nagy előnye, hogy itt lehet a fürdőbe is érvényes kombinált jegyet venni. Akinek pedig van ilyen jegye, nem kell sorban állnia. (Márpedig állati hosszú sor volt.) Az mondjuk külön gyönyörűség volt a lányoknak, hogy most speciális esküvői ruha kiállítás is volt (naná) de messze a legnagyobb sikere a múlt század eleji gyerekruháknak volt, amiket fel is lehetett próbálni. Itt legalább egy órát eltöltöttünk, de így is alig lehetett őket továbbvonszolni, legszívesebben a tükörben nézegették volna magukat estig.


A fürdő sajnos önmagában egész napos program lett volna - nekünk erre most se módunk, se időnk nem volt. Elképesztően szép, és a víz még ma is folyamatosan tör föl, és jó meleg. Nagyon jó kiállítást raktak össze mellé az ott talált kőtöredékekből és régészeti kincsekből.
Nekem nagyon furcsa volt, hogy most már simán megértették a csajok az audioguide-ot, amit a nyakukba kaptak. Ez nagyon jó volt egyébként, mert külön program volt a felnőtteknek, komoly, tudományos tényekkel és egy másik a gyerekeknek, ahol egy rabszolga gyerek mesélt nekik az akkori életről. Hogy tényleg jól megértették amit hallottak onnan tudom, hogy feladatokat is kaptak, aminek a megoldását szintén ebbe a kütyübe kellett bepötyögni és a végén egy csomó mosolygóst gyűjtöttek össze.
De ami a legjobb élmény volt még a lányoknak, hogy találkoztak egy "igazi" római hölggyel, aki megmutatta nekik, hogy miből készül a sminkje, hogy készült a frizurája és hogyan él ő mostanság itten a Római Birodalomban. Tátott szájjal hallgatták a mesét, minden megszagoltak, kipróbáltak. Igazi kézzel fogható színes-szagos törióra volt. Csak kár, hogy Bath olyan nagyon messze van...

Nem akartam megírni, mert milyen dolog már, hogy amiatt rinyál az ember, hogy csomót utazgat és világot lát. De aztán a barátnőm megnyugtatott: szerinte három gyerekkel utazni inkább a munkatábor lehet, mint napfényes lazulás, és semmi gáz nincs benne, hogy ha az ember belefárad.

A történet teljes ismeretéhez el kell mondanom, hogy Angliában három részre bontják a tanévet. Mindegyik 12 hétből áll. Amikor ennek a fele eltelik, (úgy a hatodik hét körül) vagy egy hét szünet, amikor pedig ledarálták a kölykök az egészet, akkor kettő-három, nyáron négy hét szünet a jutalmuk.
Ez szerintem sokkal családbarátabb megoldás, mert a nyári tíz hete vakáció gyerekszemmel ugyan maga az éden, de amikor az ember felnő, és a saját gyerekeit terelgetné végig a vakáción, akkor azt látja, hogy ez teljesen megoldhatatlan feladat.
Ezek a rövidebb, de sokkal sűrűbben érkező szünetek igazi minivakációk, és ugyanolyan pihentetőek tudnak lenni, mint a nagyok. Ráadásul egy-egy hét szünetet a szülők is könnyebben el tudnak lopni a munkahelyükről, ha nem, akkor persze itt is van iskolai napközi, de mivel csak 1-2 hétről van szó, annak sem olyan megőrző jellege van, mint otthon.
Ami nagyon jó, hogy nem látom a gyereken azt a irgalmatlan fáradtságot, ami otthon már a nyári szünet előtt pár héttel már teljesen eluralta. Fura persze kicsit, hogy az otthoniak azt mesélik, mindjárt vége a tanévnek, nálunk meg csak most kezdődött a harmadik felvonás.
Bevallom, azért én még nem barátkoztam meg ezzel az új metódussal, mert mindig úgy érzem, hogy amin kicsit lenne már valami rendszer az életünkben, máris felborul. És persze a kisvakációk heteiben minden tök zsúfolt, hiszen minden család ekkor pihenget, nincsenek elosztva a nyári szünet heteire a nyaralások, mindenki egyszerre indul útnak. Mi is.
Ez az április persze a királyi esküvővel és a május 1-et másodikán ünneplő britekkel most extra hosszú volt. Egész hónapban összesen 8 napot mentek a gyerekek suliba, így tényleg belevágtunk a lecsóba és nagyon sokfelé elutaztunk. A nagy nyaralás a dél-angliai tengerpart volt, amit már megírtam, de még voltak kisebb, egynapos kirándulásaink is - azokkal még adós vagyok.
Merthogy nincs erőm írni. Az elmúlt napokban teljesen kipukkadtam minden este, és vagy korán ágyba bújtam, vagy a házimunkában igyekeztem utól érni magam. Mert hát hogy is néz ki, amikor a hosszú hétvége minden napján utazunk? Reggel korán kelünk és reggeli után beugrunk a bérelt kocsiba. Mosogatni, rendet rakni nincs idő, hiszen butaság lenne erre vesztegetni a drága időnk.
Aztán odaérünk valahová, ahol egész nap talpon vagyunk, nézelődünk és élvezzük az adott szépségeket. Eközben az egyik felnőtt vigyáz a két csajra (neki van könnyebb dolga) a másik Kisbende után szaladgál, aki ezeken a helyeken általában szaladgálni akar, lépcsőkön fel-le mászkálni (amit nem tud, nyilván ezért gyakorol olyan lelkesen) és persze leülni az út közepére és kavicsokat átpörgetni az ujjai között. Mivel a kocsiban odafelé kialudta magát, bolond lenne a babakocsiban punnyadni. Mivel aki rá vigyáz a szemét se veheti le róla, mert képes percenként életveszélybe kerülni. ezért szóba se jöhet, hogy a felelős szülő mondjuk felemelje a fejét és megnézzen egy festményt vagy tornyot. Így hát időről időre cserélünk. Ennek következtében mire hazaindulunk, mind jól elfáradunk. A gyerekek bealszanak, Zsolt vezet, én igyekszem ébrenlétet színlelni, nehogy ő is kedvet kapjon az alvásra, de általában elbukom, néha olyan mélyen, hogy még álmodni is tudok az anyósülésen.
Mikor hazaérünk, jön a vacsora (újabb mosatlan halommal) és persze a szennyes ruhák kupaca is gyarapodik. A vásárolt könyvek, újságok, szuvenírek pedig bontatlan zacskóban gyűlnek itt-ott, hiszen aznap már mindenki fáradt hozzá, hogy belenézzen, másnap reggel meg már a következő kalandra készülünk. Én vagy beájulok az ágyba az egész napos szabad levegős edzés hatására, vagy még kicsit készülök arra, mit fogunk másnap látni, hogy valami okosat mondhassak majd a családnak. De takarítani biztos nem kezdek.
Így hát amikor egy ilyen hétvégének vége, akkor ott találom magam a káosz közepén és nekilátok a rendrakásnak. Persze nem egyedül - van segítségem is. Kisbende folyamatosan a nyomomban. És segít. Tényleg segít. Hozza a szennyes ruhát és tömi be a mosógépbe. Hozza a mosott ruhát és felrakja a szárítóra. Velem együtt tologatja a porszívót és megvizsgál minden összehajtogatott ruhakupacot. Aki persze látott már 15 hónapost segíteni, az most pontosan érti, hogy a dolgok így nem haladnak előre. Csak amikor ő elalszik. Így minden este döntés előtt állok: vasalás? rendrakás? mosogatás? blogolás? És bár minden este elkezdem fogalmazni a mondatokat, és szívem szerint csak írnék, a családi kötelességeket se lehet elhanyagolni, így fájó szívvel, de vasalok, rendet rakok és mosogatok. De ma este fellázadtam, mert muszáj volt kiírni magamból, hogy jó dolog az utazás, de nagy adagban azért fárasztó. Három gyerekkel meg pláne.

Az újságok ma reggel azzal a főcímmel jelentek meg, hogy most igazán jó volt britnek lenni. És tényleg. Még köztük lenni is jó volt.

Anyukámmal szinte minden nap beszélek telefonon - ő mondja nekem az otthoni híreket én meg elmesélem neki, hogy miket látok-olvasok errefelé Múltkor úgy fogalmazott, hogy ő a rémségeket mondja, én a szépségeket. Nem mondom, hogy errefelé nincsenek szörnyű hírek, de bizony gyakran kerülnek jó dolgok címlapra és ennek én örülök, mert jobb érzés, ha kedves dolgok kerülnek a szemem elé, mintha folyamatosan a szenny ömlene rám.
Ez a hercegi esküvő tagadhatatlanul rózsaszínbe öltöztette a médiát. Bár a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében felvonultattak pár menyasszonyt, akik elpanaszolták, hogy milyen rossz nekik, hogy az egész világ Kate és William nagy napjáról beszél, pedig ez az ő nagy napjuk. Meg néhány brókert, akik amiatt siránkoztak, hogy nekik nem adták meg a szabadnapot, merthogy ugye a világ minden más részén a péntek munkanap volt és teljes gőzzel ment a kereskedés, és nem állt le a tőzsde a királyi esküvő miatt. De ezek a hangok tényleg eltörpülnek a nagy nemzeti büszkeség és boldogság mellett, amit most mindenki érez.
Mit mondjak, ma még napilapot is csak a harmadik helyen kaptam, mert mindet elkapkodták, hiszen speciális Royal Wedding kiadással jelentek meg. Végre egy igazi love story, nem valami előre elrendezett királyi frigy, amire eddig oly sok példa volt ebben a famíliában.
Mi, családilag sokat gondolkodtunk azon, hogyan is töltsük ezt a napot. Abban biztosak voltunk, hogy nem akarunk a tévé előtt tespedni, mert azt otthon is lehetne. És azt is tudtuk, hogy eszünk ágában sincsen Londonba utazni és a tömegben nyomakodni három gyerekkel. Coventryben 22 bejegyzett utcai parti volt, de valahogy nem tűnt túl vonzónak, hogy vadidegen emberekkel mulatozzunk. Végül azt találtuk ki, hogy elmegyünk egy kastélyba, és ott majd piknikelünk és a kivetítőn nézzük az esküvőt.
Bleinheimre esett a választásunk, mert ott még nem voltunk és mert nem volt túl messze. Ez a hely egyébként Winston Churchill szülőháza és valami elképesztően hatalmas parkja van. 5000 acre, ami durván 2500 hektárnak felel meg. A méretekről csak annyit - a parkban kisvasút jár és saját tava is van. Mi nem nagyon tudtuk felfedezni, mert a Royal Wedding alkalmából egy csomó gyerekprogram volt, amin muszáj volt részt venni.
Megjegyzem, borús, ködös, szürke reggel volt, így enyhén szólva is optimista voltam, amikor szoknyát adtam a csajokra. De úgy voltam vele, hogy ünnep van kérem, meg hát mégiscsak "esküvőre megyünk". És vicces módon ezt mások is így gondolták. Midnig lesem, hogy ezen az angolok mennyire jók a piknik műfajban. Nálam a piknik egy pokróc meg némi süti-szendvics. Az angoloknál kisasztal, székek, üvegpoharak, porcelántányérok, többféle saláta, helyes falatkák. És most, hogy ünnepnap volt, rá is játszott mindenki, mert többszáz kilométernyire a jeles eseménytől is kiskosztümben és kalapban ültek a nők a kis kempingszékekben. Nekem ez a nerckreppes csoport volt a kedvencem, de tényleg mindenki elegáns volt.


Mindig elképedek ilyenkor azon is, hogy mennyire különböző hidegtűréssel rendelkeznek. Vannak, akik nagykabátban ülnek, mások mezítláb szaladgálnak a fűben, és ugyanez érvényes a gyerekekre is. Egyik kislány pufi dzsekiben, mellette egy másik spagettipántos ruhában, szandálban. De már egyre kevésbé akadok fenn ezen, különösen, mióta az enyémek is rendszeresen visszautasítják a kabátot, mondván, hogy ők már angolok...
Mondanom sem kell, a csajok odavoltak az egész királyi álomesküvőért - a ruha, a csokor, a frizura, a hintó, mindegyik áhítatos morajt váltott ki a tömegből (amely közben pokrócon illetve kempingszéken ült és falatozta a helyes kis angol saliját és szendvicskéjét) és persze minden nagyobb mérföldkő alkalmával meglengették a kis brit zászlóikat és hurráztak. Nagyon jó érzés volt érezni, hogy árad a boldogság a nagy réten, mindenki kedves volt, mosolygott és valódi, őszinte örömöt éreztek azért, hogy szemtanúi lehetnek a szerelem diadalának. Tényleg, mintha mind hivatalosak lettünk volna és együtt ünnepeltünk volna a párral.


Az esküvő után persze kezdődött a középkori lovagi torna, solymászverseny, íjazás, bábszínház. Mi egy darabig tépelődtünk, hogy mi is lenne jobb megoldás - végigbulizni a napot, vagy mégiscsak megnézni a kertet és a kastélyt, ha már befizettünk rá. Őszintén szólva meg is próbálkoztunk a kastély berendezésének felfedezésével, de a harmadik terem után feladtuk, egyrészt, mert óriási az is, másrészt meg Kisbende úgy döntött, hogy nem alszik, akkor sem és kész, akármilyen álmos, és az egyedüli módszert az ordítozva rohangálásban látta az álmosság kivédésére. Mivel ez egy olyan palota, ahol még a hátizsákot se tarthatja magán az ember, nehogy leverjen valamit (csak kézben lehet hozni, illetve előre vetve kell felvenni) egyértelmű volt, hogy a mi rontó palink ezzel most épp nem kompatibilis. Mivel ölben és babakocsiban sem akart lenni és ha erre kényszerítettük üvölteni kezdett, így inkább visszamentünk a kertbe, ahol kényelmesen lecsüccsent és apró kavicsok módszeres végigrostálásával a világ végezetéig ellett volna.
Mivel ez nekünk kissé unalmas program volt, úgy döntöttünk, hogy akkor visszamegyünk az esküvős rétre és ott nézzük végig a lovagos programokat és a kastélynak és a park többi részének legközelebb adunk majd esélyt. Ezt annál is könnyebb szívvel tehetjük, mert ide is (mint egyébként a legtöbb helyre) aki egyszer belépőjegyet vesz, ugyanezzel a jeggyel egész évben bármennyi alkalommal visszajöhet. (Egy apró regisztrációs lapot kell csak hozzá kitölteni, ami nem kerül már semmibe.)
Szóval a nap kisütött, mi meg lazán elengedtük a gyeplőt és hagytuk a gyerekeket élvezni a környezetet. Kisbende rohangált és ismerkedett, a lányok cigánykerekeztek, szaladgáltak és álmodoztak a királyi környezetben. A lovagi torna nagyon klasszul volt megcsinálva, VIII. Henrik tartotta, aki egyébként elmondta, hogy ő igencsak szereti a Kate nevű nőciket, hisz két feleségét is így hívták.
Amikor pedig mindenki kellemesen elfáradt, elindultunk haza. Mire a kocsihoz értünk kitört a jégesős zivatar (mi pont megúsztuk) és ez annyira elnyomta a gyerekeket, hogy hazafelé, mind a hárman végigdurmolták az utat.
Itthon a tévében még vagy négy alkalommal megnéztük a királyi esküvő összefoglalását, mert persze minden csatornán folyamatosan ez ment, de azért még nem untuk el teljesen. Mert jó volt az egész, és egy kicsit mi is a részesei voltunk. És ez klassz érzés.

Amikor kijöttünk Angliába, megvettem a könyvesbolt legdrágább útikönyvét. Tízezer forintot ilyen feleslegesen még nem dobtam így ki ablakon. Az Útitárs kiadó Nagy-Britannia útikönyve ugyanis gyönyörű képekkel van teli, alaprajzok, térképek tekintetében kiváló - de szinte semmit nem mond arról, hogy hová érdemes menni és ott mit kellene nézni.

Az Arundel kastélyba egyszerűen beleszerettünk első látásra, amikor az autópályáról megláttuk. Úgy néz ki, mint egy mesebeli vár. Ahogyan a gyerekek lerajzolják az ilyet. Torony, nagykapu, zászló a tetején. Úgy terveztük, hogy az utolsó nap hazafelé fogunk bemenni. Nem számítottunk semmi extrára, mert az útikönyvünk se lelkendezett róla. Ilyeneket írt: "A folyóparti kisvárosra néző vár a harmadik legrégebbi Britanniában. (enyhe ásítás) A dombtetőn álló, csipkézett falakkal körülvett várat még a normannok építették. A 16. században Norfolk nagyhatalmú hercege szerezte meg a várat..." (erősebb ásítás) Dögunalom. Mondott még valami arról, hogy Cromwell csapatai kicsit lerombolták (ekkor elnyomtam egy ásítást) és arról, hogy az első tulajdonosai a Fitzalanok voltak (kik???? ) és utána már csak annyit értettem a könyvből, hogy blablabla.
Ha csak erre alapoztam volna mit akarok megnézni, soha, de soha a büdös életbe ide a lábam be nem teszem. De végül is mit várok egy olyan könyvtől, amely a brightoni tengerpartot a legjobbak közé sorolja, miközben mi képtelenek voltunk járni az éles kavicsos tengerparton, és a gyerekek nem merték a lábukat se belerakni a vízbe, annyira erősen hullámzott a tenger. (Pedig pár kilométerrel odébb nem zavarta őket a jeges tengerpart és a homokos részen vidáman szaladgáltak térdig...)
Szóval akkor még hittünk az útikönyvnek, és úgy gondoltuk, hogy pár órás gyerekprogramnak jó lesz Arundel, legalább gyorsan végzünk és suhanunk haza az autópályán. Egy pillanatig nem hittük volna, hogy hat óra lelkendezős séta után úgy fogunk kijönni, hogy megszavazzuk a helynek a "best castle ever" díjat. És hogy Arundel nevét aranybetűkkel írjuk be az angliai kalandjaink sorába.
Három órán át bóklásztunk csak a hatalmas parkokban, amely többféle szín és téma szerint rendezett kertből állt. Látszott rajta, hogy eszméletlen munka van benne. Nemcsak az, hogy valaki ezt nagyon végiggondolta amikor ültette a növényeket, de azóta is folyamatosan rendben van tartva. És ez még csak a kezdet volt...


Bende imádta, hogy végre egy hely, ahol szabadon rohangálhat, mert tér az volt, és a fűre rá lehetett lépni. A csajok meg pillanatok alatt bekerültek a szokásos álomvilágukba, ahol ők a kastély úrnői, tündérek a virágok között és növenyeket ültető szorgos kertészek. Hihetetlen, hogy csak a kellő impulzus kell, és pillanatok alatt átmennek abba a másik dimenzióba, ahol már szólni is alig lehet hozzájuk mert már csak a játék létezik.
Igaz, itt könnyű volt elálmodozni. Az üvegházban már gömbölyödtek az apró kis zöld barackok, a konyhakertben viktória korabeli melegágy is volt, és mindenütt virágok, és virágok. De nem ám összevissza, hanem színrendben és buján, és bőkezűen öntve.
A kedvencem a kis kápolna kertje volt, ahová csakis fehér virágokat ültettek, és volt köztük szív alakú is, ami a kedvencem, de a nevét sajnos nem tudom.
De amikor teljesen elámultunk, az a szökőkutas-pálmafás rész volt, ami teljesen olyan volt, mintha Spanyolországban az Alhambra egyik csodájába csöppentünk volna vissza. Nem is egy szökőkút, hanem több, több összeköttetésben lévő tóval, mozaik díszítéssel. És kis kerti lakokkal, ahol kis teázásra alkalmas székek, asztalok voltak. A másikban meg egy fel-le mozgó korona, amelyből víz zubogott, a falon kagylókból kirakott kék-fehér minták. (Amúgy ez eredetileg a Szentivánéji álom díszleteként épült... szóval volt itt élet régen is...)
Az ilyen helyeken nagyon izgatja mindig a fantáziám, hogy és mi van azokkal, akik itt laknak. Hogyan élnek, hogy viselik a turisták áradatát. Hát azt kell mondanom, hogy a Duke (aki amúgy épp itthon volt) a kastély és kert NAGYOBBIK felét megtartotta amúgy magának és nagy, piros "private" feliratok és kerítések zárták el az birodalmát. Azért a kis házikója kertjébe befotóztam, hogy megmutassam - ez a teljesen elzárt kert és épület...



Itt vettük meg egyébként talán a legjobb gyerek-foglalkoztatókönyvet, a csajok rajzoltak, keresgéltek, számoltak - minden szobában volt valami feladatuk, amit nagyon élveztek. De volt is mivel szórakoztatni őket!
Ugyanis a vár tényleg elég régi, ennek megfelelően óriási, titokzatos és tele van mindenféle izgalmas holmival. Meg lehet nézni a kastély urának régi szánkóját, az úrnő hordszékét, millió trófeát, családi porcelánt, amúgy itt van Mária, a skótok királynőjének rózsafüzére és imakönyve is. Sőt, Viktória királynő koronázási trónszéke, másik két király koronázásáról meg a koronahordó párna. Viktória királynő egyébként személyesen is aludt itt, készítettek is számára egy teljes szobaberendezést, ami azóta is változatlan formában tekinthető meg. De még Mathilda királynő, a 12-ik században is lakott itt pár hónapig. De a régi szárny mellett van az új is, a galéria, a rajzszoba, a fegyvertár, természetesen egy belső kápolna is, ami azért simán templom nagyságú, fogadóterem, ebédlő, billiárd terem... és ha valaki Gold belépőjegyet vesz (ami csak 1-2 fonttal drágább, mint a sima) akkor most az emeleti hálószobákat is megnézheti, fürdőszobástul, ami megéri a pénzt, mert gyönyörűen van berendezve!
Persze a könyvtár is nyitva volt - tízezer kötet volt rács mögött, elzárva, csupa régi, antik darab. Meg is kérdeztem, hogy hol vannak azok a művek, amelyeket mostanában vettek, és kiderült, hogy a fenti fotón látható másik kastélyszárnyban is van egy könyvtár, ahol a Duke manapság lakik. És hogy azért ha valami kell, néha átjönnek ide is kölcsönvenni egy-két kötetet, illetve a mai napig használják az emeleti hálókat is, főleg nagy mulatságok idején, ha sok a vendég és el kell őket szállásolni.
A teremőrök egyébként nagyon barátságosak voltak, kifejezetten nem befásult öreg nyanyák, alig várták, hogy valaki bemenjen és meséljenek a kastély történetéről és a Duke-ról valamit és minden kérdésnek örültek. (Amúgy ez elég általános errefelé, más kastélyokban is ezt tapasztaltam...)
Szóval Arundel szuper, csak sok időt kell rászánni. De megéri, mert nagyon jó program felnőttnek-gyereknek egyaránt! Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mennyire nagyon sok dolog van itt, Angliában amiről még nem is hallottam, és amit muszáj lenne még megnézni! Szóval csodák várnak minden sarkon, hát kalandra fel!

Fáradt vagyok most írni. És nincs is nagyon miről. A húsvét békés nyugalomban telt. Volt tojásvadászat, vendégeskedés, evés, ivás, sétálás, játék. És most mindenki megy aludni, mert holnap újra suli. De ezt a pár fotót vagy most rakom fel, vagy örökre elvesznek - pedig kár lenne értük!

Bíborka húsvéti arcfestése. Nekem hosszú idő óta a kedvenc képem róla. A zöld szemei csak úgy világítanak. Ezt az apjától örökölte a mázlista.



Bíborka ezt a kis kosarat kapta az utolsó tanítási napon a suliban. A kiscsirkét a tanárnője anyukája kötötte. Minden gyereknek egyet. A reggelire főtt tojást lehet beletenni, és akkor meleg marad. Engem teljesen meghat, hogy ilyen személyre szóló kézzel készült ajándékot kaptak.



Nálunk ezeket a plüssbabákat tojta a nyuszi. Mindenkinek egy Disney mesehőst. Borsikának Csingilinget, Bíborkának Mary Poppins-t, Bendének Pán Pétert. Merthogy babázni mind szeret. Bende kifejezetten imádja ölelgetni a plüssöket, azért kapott ő is babát. Fiút azért, de babát.



Aztán jött a tojásvadászat a kiskertben. Kosár híján idén Bende szülinapi dömperébe gyűjtötték a csokit. Bende meglepően hamar ráérzett a játék ízére, igaz amikor elfogyott az összegyűjthető tojásmennyiség azt játszotta, hogy újra kidobálta és visszarakta a tojásokat. De aztán elég hamar rájött arra is, hogy ez ehető, és nagyon ízlett neki. (Igaz, nem tudnék olyan ételt mondani, ami nem ízlik a kis belesnek, talán csak a sajt az egyetlen kivétel.)



Az idő gyönyörű volt egész hétvégén. Átruccantunk Birminghambe is, ahol olyan meleg volt, hogy egy csomó gyerek rohangált a főtéri szökökút lépcsőin. Az enyémek se hagyhatták ki az alkalmat. Aztán megszavazták ezt a pillanatot az egész húsvét legjobb részének.



Szóval jól éreztük magunkat ebben a nagy tavaszi szünetben, amely fényeivel és melegével a nyári szünetet idézte. Tisztára úgy érzem magam, mintha épp egy nagy vakáción lennénk túl, és holnap kezdődne az új tanév. Kicsit hűvösebb is lett. Egyesek szerint ennyi volt az angol nyár idén. De én bízom benne, hogy még jönnek napfényes napok, amikor együtt lehetünk.

Tudom, furcsán fog hangzani amit mondok, de én utálom a vidámparkokat. Por van, tömeg, zaj és már attól szédülök, ha csak nézem a körben forgó, villogó szarokat. A vattacukrot rühellem, a sorban állástól kiver a víz, a céllövészetben meg béna vagyok. De az ember néha kompromisszumokra kényszerül, különösen, ha gyerekei vannak. És pláne ha az egyik NAGYON vidámparkozna.

Márpedig Borsika lányom vidámparkozni akart. Nem is akárhol. A Peppa Pig Parkban. Ez a mese ugyan magyarul is létezik, de ne szégyellje magát, aki nem ismeri őket. Egy-egy epizód ugyanis kb 5 perces, a célközönség pedig olyan 2-3 éves. Merthogy Peppa Pig kifejezetten kicsiknek való mese - egyszerű, rövid, békés. Olyasféle, mint az Anna-Peti és Gergő sztorik, csak épp itt malacok a főszereplők. Nehéz elmesélni miről is szól, mert VALÓJÁBAN nem történik benne semmi extra dolog - a malacok palacsintát sütnek, autót mosnak, játszótérre mennek, betegek lesznek, répát nevelnek. Csupa olyasmit csinálnak, ami bármely kisgyerekes családdal megtörténik.
Peppa Pig azonban errefelé igazi világsztár. Nemrég olvastam egy felmérést, miszerint ez a kismalac a legnépszerűbb kitalált karakter a suli előtti korosztály körében, és az ő nevével adják el a legtöbb játékot Angliában.
Az én lányaim is imádják Peppát. Valójában már rég kinőttek belőle, és otthon bele se néznének, mert unnák. Ám most angolul nézik. És az a tény, hogy értik nagyon tetszik nekik. Merthogy mint mondtam, az egész nagyon egyszerű és könnyen érthető. Ráadásul tényleg bájos. Néha még én is élvezem, mert azért van benne egy picike felnőtt humor is, ami az apuka és anyuka malac kapcsolatát illeti. (Amúgy minden gyerekes olvasónak melegen ajánlom, mert Peppa világa békés, erőszakmentes és nagyon barátságos.)
Egy szó mint száz, Peppa nálunk is sztár. Van Peppa plüssbabánk, Peppa kastélyunk, Peppa osztálytermünk és csomó műanyag Peppa figuránk. (Naná, hogy Peppának nemcsak családja, de barátai is vannak, és azokat mind meg lehet venni...)
Amikor tehát a lányok még szeptemberben megláttak a pályaudvaron egy Peppa prospektust, lelkesen hozták oda hozzánk: ide akarnak elmenni. Merthogy ez a papírdarab az éppen épülő Peppa Park reklámja volt, ami a világon először épp itt, Angliában nyitotta meg kapuit - méghozzá idén április elején. Tehát a lányaim fél éve álmodoznak erről a helyről.
A mi álmainkat persze eléggé beárnyékolta, amikor először csekkoltuk, mennyibe is fáj majd idejönni, mert elképesztően drága a belépőjegy. Fejenként 21 font (azaz majd 6300 Ft) és a családi kedvezmény négy emberre négy fontocska csupán - tehát 80 font, azaz kb 19 ezer Ft. (Külön bosszantó, hogy a netes ár 75 font - amihez egy font online foglalási díjat csapnak, szóval azért ez nem nevezhető valódi megtakarításnak. Itt mondjuk az az igazi megtakarítás, ha az ember több napon is el tud jönni, mert a második ilyenkor ingyen van...)
Igaz, ennyi pénzért nem csak a Peppa Parkba mehet be az ember, hanem a teljes Paultons Parkba. Ami óriási. Nem is sejtettük, hogy mennyire.
Peppa persze óriási csalódás volt. De ez nem Peppa hibája. Az egész nagyon igényesen volt megcsinálva - fel volt építve Peppáék háza, ahol óriási műmalacok adtak elő egy meserészletet. Ott volt a család kicsi piros autója, az iskolabusz, az iskola, a múzeum, ahová menni szokott a család, a szeles kastély, ahová eljárnak kirándulni. Meglátogattuk Nagypapa malac autószerelő műhelyét és a másik Nagypapa kishajójával kirándulni is mentünk. És még Peppa kisöccsének álmába is bekukkanthattunk, aki a dínókért van oda, és a csajok felülhettek egy körbe-körbe járkáló, hintázó dínóra is. Igazán bűbájos élmény volt az életre kelt rajzfilm, tényleg szépen végiggondolták az egészet.
De... mivel a film az iskoláskor előtti korosztályt célozza meg, természetesen a játékok is nekik voltak kalibrálva. Csupa lassan, kényelmesen mozgó cucc, ami legfeljebb az 1-2 évesek adrenalinszintjét dobbantja meg, az én 7-8 éveseim számára elég lassúcska volt. Nem panaszkodtak persze, mert elbűvölte őket a mese, de azért láttam, hogy ennél több izgalmat is el tudtak volna viselni.
Az egész park élményt viszont alaposan tönkreroppantotta a brutális sorban állás, ami mindenütt uralkodott. Mivel a Peppa park alig pár hete nyílt elképesztő tömeg zsúfolódott erre a kis helyre. Minden játékra minimum negyedórát kellett sorban állni, de a dínósra konkrétan 30 percet. Ráadásul amilyen mázlink volt, szikrázó napsütés volt és napszúrós meleg. Mi Zsolttal felváltva álltunk sorba a nagyokkal és rohangáltunk Bende után. Aki egyébként istenien érezte magát, hiszen itt aztán minden az ő méretére volt kalibrálva és semmi nem volt tilos. A hatalmas játszótér, kifejetetten kicsiknek való mászókákkal és csúszdákkal volt telepakolva, amin bőszen edzette izmocskáit. És kicsit sóvárogva nézte a "muddy puddle" részleget - ez a kifejezés eredetileg saras pocsolyát jelent. A filmben ugyanis Peppáék, mint minden rendes malac család ebben szeretnek ugrálni. Szerencsére a vidámparkban ennél szelídebben oldották meg a dolgot - valójában ez egy óriási vizes játszótér volt, rengeteg fröcskölő játékkal. Az okosabb családok persze fürdőruhát is hoztak és törölközőt is. Amúgy tényleg ez volt a legjobb rész az egész parkban, de mi fürdőruci híján kihagytuk a mókát.
Ja, megjegyzem természetesen volt beltéri játszóház is és óriási bolt is, amiben dupla annyiba került minden, mint idefelé jövet a benzinkutaknál. (Merthogy Peppás cuccokat természetesen mindenütt lehet kapni, de a parkban messze a legdrágábban.)
Szóval három óra sorbanállás és 15 percnyi összesített körhintázás után elég csalódottan indultunk kifelé. De végül úgy döntöttünk, ha már ennyi pénzt rááldoztunk, legalább körbenézünk kicsit. És ekkor ért a döbbenet - ha az ember kijött a hároméveseknek való részlegből, akkor egy csomó izgalmas helyet talált a parkban. Természetesen egy csomó hagyományos felülős játékot, ahová csak 2-3 perceket kellett sorban állni. És egy izgalmas állatkertet. És kínai kertet. És dínó-parkot. És nagyobbaknak való vizes játszóteret. Meg persze szárazat is, nem is egyet. És kiderült, hogy az egész akkora, hogy nemhogy végigjátszani nincs esélyünk egyetlen nap alatt, de még bejárni sem. És bár akkor már indulnunk kellett volna a következő szállásunkra (két szállodában aludtunk a nyaralás alatt) de nem akartunk elmenni, mert képtelenek voltunk otthagyni.
Merthogy ez jó hely. Még a Peppás részleg is. De azért az tényleg csak akkor, ha van a társaságunkban egy elvakult három éves rajongó. És nincs épp iskolai szünet. Talán akkor nem kell ennyit sorban állni.

Dél-Angliai utazásunk második napján valami olyat akartunk látni, amit még soha. És ez nem volt könnyű, mert kastélyt, parkot, régi városrészt, templomot és állatkertet mind láttunk az elmúlt egy hónapban. Viszont mini modellvárost még soha. Ezért Babbacombe felé vettük az irányt.

Könnyed, laza sétálós gyerekprogramot terveztünk, de nem számoltunk Bendével, aki amúgy jól szokta bírni az utazásokat, de nagyon szeret mindenütt kicsit rohangálni. Ezt pedig itt nem lehetett. Az első akadály a hely felépítése volt - egy nagy domboldalra építették fel az egészet, sok-sok lépcsővel. Ami amúgy nem lett volna baj, ha két nagyobbacska gyerekkel megyünk, de a határait feszegető egy évesnek folyamatosan fogni kellett a kezét és nem engedhettük szabadon szaladni, ami már önmagában frusztrálta.
De ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik gondot az okozta, hogy az egész modellfalu úgy nézett ki mint egy nagy játékbolt. Mini házikók, picike fák, kicsi babák és rengeteg kisautó. Bende számára pedig maga a paradicsom, ahová szíve szerint azonnal bevetette volna magát. És mivel ezt nem lehetett őrületes sírásban és ordításban tört ki. Merthogy ez nem igazság. És meg tudtam érteni. Mert legszívesebben én is bemásztam volna mindenhová, hogy hasra vágva magam órákon át babázgassak.
Pedig Bende nem is értékelte még az apró vicceket. Hogy itt nemcsak az angol építészet leghíresebb épületeit mutatják be (Stonhenge-től a készülő 2012-es Olimpiai stadionig) de ezeknek a benne szereplő figuráknak saját karakterük és életük van. A tűzoltók olyan házat oltanak, amely valóban füstöl, a középkori várfalon álló sárkány TÉNYLEG tüzet okád, a felfújható medencébe valódi vizet töltenek épp a slaggal, a mesebeli faluban entek, trollok és hobbitok sétálnak, a vízesés fölött kalózok tanyáznak, a szélmalom kereket forog és a költözködők ráejtették a zongorát a véletlenül arra sétáló turista fejére. A templom előtt katonazenekar fújja a rezet és a menyasszony fátylát fújja a szél és a tengerparton Nessie les a fürdőzőkre.


A lányok az örömtől sikítozva rohangáltak fel és alá, és arról álmodoztak, milyen jó lenne, ha törpévé változnának és igaziból is bemehetnének játszani. (Nem tudtuk nekik elmagyarázni, hogy amikor utazgatunk épp ezeket a házakat és templomokat látjuk és ha törpévé válnának akkor ugyanazt látnák, mint most és nem is lenne olyan nagy poén...) Egy idő után pedig még Bende is megbékélt, amikor rájött, hogy minden jelenet mellett négy nyelven beszélő információs pult is van, amin négy különböző gombot lehet megnyomni - így hát lelkesen nyomogatott, ha már be nem engedtük a tutiba.


Ami nagy élmény volt még a lányoknak, az a 4D-s mozi, ami több a 3D-snél, hogy nemcsak térben látjuk a dolgokat, de még extra effekteket is bevetnek a hűség érdekében. Tehát amikor valaki zuhan, fújják a levegőt ránk, ha megérkezik, jó nagyot zöttyen a mi székünk is. Most egy nagyon egyszerű, de bájos Robin Hood történet volt soron, kaland, szerelem, üldözés és happy end. Mivel nem beszéltek benne, a nyelvi nehézség kipipálva.
Amit én még nagyon bírok errefelé, hogy kivétel nélkül, mindenhol lehet venni a felnőtt prospektus mellé valami gyerekeknek való kalandos útmutatót-feladatlapot. Az enyémek egyenesen imádják. Ez mindig az ő nyelvükön van írva, és tök érdekes dolgokat olvasnak ki belőle. Ebben ami Borsi kezében látható, volt egy csomó rejtvény, színező, labirintus a helyi figurák felhasználásával - de olyan "fun fact"-ek is voltak benne, mint az, hogy egy figurát három napig tart elkészíteni, vagy hogy maga a park már több mint 50 éves. Megjegyzem, ehhez képest nem egy lelakott vacak volt, hanem egy folyamatosan karbantartott és aktualizált látványosság.
Mivel még soha hasonlóban sem jártam, nem tudom összehasonlítani, hogy jó hely volt, vagy sem. De nekünk nagyon tetszett. Olyan két és fél órát töltöttünk el itt, és délután maradt még idő kis tengerpartozásra és a szállodában egy jókora medencézésre. Utóbbi azért volt különös élmény, mert végre megtudtam, milyen ruhában mennek strandolni a csadros nők - ez a teljes testet takaró burkini, amiben nincs gond a narancsbőrre és a szőrtelenítésre, de még a frizurára sem. Amúgy szerintem szörnyen kényelmetlen lehet, és szegény viktoriánus kisasszonyok szenvedhettek még hasonlóképp. Viszont a másnapi újságban láttam, hogy immáron Nigella Lawson is ilyet vett fel a tengerparton, merthogy érzékeny a bőre és nehogy leégjen, ráadásul nem akarta, hogy mindenki a nagy seggén köszörülje a nyelvét. Utóbbit sajnos így se úszta meg, itt azóta minden lap ezen a béna ruhán csámcsog. Szóval én seggméret ide vagy oda, maradok a bikininél.

Az iskolai szünetet eddig elsősorban utazgatással töltöttük - Dél-Angliában néztünk körbe. Az Eden Projectnél kezdtünk.

Erre a helyre fél éve fenem a fogam, mióta egy kedves barátnőm melegen ajánlotta, azt állítva, hogy elképesztően különleges és szép hely. A térképet nézve azonban még akkor kiderült - a többórás utat egy nap alatt nem tudjuk megjárni, pláne nem három gyerekkel. Így hát jegeltük a tervet, egészen mostanáig. Megérte észben tartani - egy kicsit se bántuk meg a hosszú utat!
Első pillantásra mintha egy sci-fi regénybe csöppentünk volna, egy távoli bolygó kupolavárosába. Eredetileg egy kaolinbánya volt ezen a helyen, amely kimerült - és az üres meddőhányó helyén felépítettek két hatalmas félgömbökből álló üvegházat, úgynevezett biomot. Az egyikben esőerdőt, a másikba száraz mediterrán klímát kedvelő növényeket ültettek. Körülötte pedig felépítették az édent... de tényleg!
Ez a hely ugyanis több, mint egy szép kert - kifejezetten tanítani akar, a célja, hogy a gyerekek (és persze a szüleik is) megértsék, miért fontos a környezetvédelem.
Kezdődik azzal, hogy az előcsarnokban kétpercenként automata bábelőadás van arról, milyen is lenne a föld, ha nem lennének növények. És két perc alatt kiderül, hogy nem is lenne itt semmi. Mert nemcsak az étel hiányozna, meg a ruha, meg a bútorok és a könyvek, de még az oxigén is. Szép sorban mindent elvesznek a színpadról, ami növényi eredetű - és ami marad két pucér, mozdulatlanul fekvő halott baba. Ezen a nyelven a gyerekek is értenek. Bíbor rögtön ki is jelentette, hogy többé nem tépi le a fák leveleit és a virágokat. (Hurrá!)

De persze a kert nem ijesztgetni akar - inkább gyönyörködtetni, és ebben nagyon jók! Az egyes kertek témakörök szerint vannak felosztva - kezdődik azokkal a növényekkel, amelyeknek nincs virágjuk. Merthogy a dínok korában még nem volt annyi rovar amely a beporzást elvégezte volna, így nem volt fontos a szép, illatos virág. Aztán van egy beporzásról szóló kert, hatalmas fadarázzsal. Külön kiskert, ahol gyógyszeralapanyagokat termelnek és bemutatják miből mit gyártanak. Konyhakert, sörfőzős kert, olajos magvak kert, és hogy lehet ezekből bio-üzemanyagot nyerni. teák, hogyan használják fel a levendulát... Valójában napokat lehet itt tölteni, ha az ember mindent el akar olvasni, meg akar ismerni - ezért például ha az ember Angliában fizet adót, akkor az egyszeri belépőjegyét minden további költség nélkül átalakíthatja éves belépőjeggyé. Ehhez csak nyilatkoznia kell, hogy nem jegyet vett, hanem adománnyal támogatta az Édes Projectet. Ez nekik jobb az adózás miatt, a vendégnek meg azért jó, mert ingyenes és korlátlan lehetőséget kap a visszatérésre.
Ezek után gondolom nem csoda, hogy órákon át bolyongtunk a külső részeken, ahol olyan apró részletek varázsolták el a gyerekeket, mint a titkos utak, a vesszőkből font lugasok és házikók, a homokozó (benne lapátok és vödrök, hiszen az ember nem hord ilyet magánál) a faágakból font állatok, a fekete tulipánok erdeje, amelyet fekete fű vett körül.
És még csak ezután jött az igazi látványosság - a biomok világa. Mi az esőerdővel kezdtünk. Ahol szó szerint azonnal lehullott rólunk a ruha, mert negyven fok volt és őrületes pára. Banánültetvény, kávé, kakaó, fűszerek, pálmák - minden, ami csak ezen a tájon terem. És azoknak, akik bírják a klímát külön kihívás, hogy fölgyalogolhatnak egy óriási lépcsőn, és felülről is megtekinthetik a zöld, egybefüggő lombkoronát, mint egy igazi dzsungelkutató. (Ez maradt a férjre és a két csajra, de ők is totálisan kitikkadtak a kihívásban.) Mire mindezt végigjártuk, teljesen leizzadtunk és alig vártuk, hogy leüljünk egy jó ebédre.
Ám itt ez is különleges módon van megoldva. Az Eden Projectben ugyanis bíznak az emberi becsületben. Elveszed a kaját, megiszod az italod - majd kifelé menet megállsz és bediktálod mit fogyasztottál. Senki nem ellenőrzi, hogy igazat mondtál-e, vagy elsunnyogsz néhány szendvicset. Bíznak benned és ez jólesik. Otthonos érzés.

Miután kipihentük magunkat továbbmentünk a mediterrán rész felé, ahol Görögországgal kezdtünk, és nagy amarilliszmezőkkel (ilyet még nem láttam, elképesztő!) narancsligettel, szőlődombokkal, ahol Dionüszosz és faunok szobrai mulatoztak, Kalifornia és helyi vadvirágok nyíltak (elképesztően narancssárgák).
És ha még mindez nem lenne elég, aznap épp Bárányos játék volt a kertben és húsvéti sportos akadályversenyekkel lehetett megnézni, ki, mennyire fitt. Mi mind nyertünk egy-egy jelvényt, szóval nagyon.
A csajok most könyörögnek, hogy menjünk vissza - és bevallom engem is csábít a dolog. És nem csak az ingyen jegy miatt, hanem mert egy kert tényleg minden évszakban más és más arcát tudja mutatni. Most épp a tulipánok szezonja volt, de változik ez pár hónap múlva. És ha arra járunk, nem fogjuk kihagyni az alkalmat az újrázásra!

A nagy királyi esküvőből természetesen a PKU-sok se maradhattak ki. A Borsihoz hasonló korú kishercegnőknek a kórház királyi partit rendezett.

Sajnos ez most olyan rendezvény volt, amire a szülők nem kaptak meghívót, csak be kellett dobni a gyereket a kórházi különterembe és érte menni, így ami infóm van a rendezvényről, az mind Borsitól származik, aki nem feltétlen figyelt oda mindenre, mert hát elég sok dolog volt.
Azt tudom, hogy az ilyen rendezvények elsődleges célja, hogy a hazai sütőstúdiókhoz hasonlóan új recepteket, ételeket mutassanak be a gyerekeknek, mert hát a PKU-sok alapvetően elég bizalmatlanok az új ízekkel szemben, meg elég nehéz is a hozzávalókból főzni. Nekem a dietetikusunk még régebben azt mesélte, hogy ilyenkor kétfelé osztják a csapatot - lányokra és fiúkra. Merthogy a fiúknak az a lényeg, hogy legyen kész gyorsan a kaja és lehessen enni. A lányok meg szeretik szépen kidíszíteni a sütiket, csinosan megteríteni az asztalt, szóval megadni a módját.
Borsi viszont szokás szerint nem igazán vett részt az ételkészítésben, és persze kajákat se kóstolt - de ezen nem csodálkozom, mert alapvetően nem kajaközpontú a gondolkodása. Különösen, ha van más alternatíva is: jelen esetben pedig volt, a kézműveskedés. Mindenféle hercegnős dolgot alkottak - sapkát, álarcot, babákat, ruhákat. És persze festettek, vágtak, ragasztottak, színeztek és csillámporoztak.
Előadtak egy mini-esküvőt is, és beöltöztek menyasszonynak, vőlegénynek, koszorúslánynak és gyűrűhordozónak. Kaját elsősorban csokiból csináltak - öntöttek csokitojásokat, volt csokiszökőkút és csináltak esküvői "pezsgős" gyümölcskoktélt.
Ami nagyon klassz, hogy már nem volt téma, vajon meg tudja-e magát értetni a gyerek angolul egy tök idegen közegben, mert egy pillanatig nem volt gondja ezzel se Borsinak, se a környezetének. Megállás nélkül beszél, cseveg és teljesen jól megérti amit neki mondanak.
Amin igazán meglepődtem amikor hazaértek, az a nagy csomag volt, amit a gyerek magával hozott. Persze volt benne hercegnős muffin, meg korona alakú süti, meg kenyér, meg különféle saláták - gondolom más is rájött már, hogy egy ilyen partin kevés kaja fogy. De volt benne ezen kívül kézműveskedős játék, nagy plüssnyuszi, sütimintás füzet, trombiták és mindenféle izgalmas cucc, ami egész este lekötötte a lányokat.
Nekem amúgy nagyon tetszik, ahogyan szó szerint az egész ország készül az esküvőre - nap nem telik el anélkül, hogy ne lenne egy újabb kis rövidhír a készülődésről, hol fog aludni az ara a menyegző előtti napon, milyen ruhákat vásárolt a közelgő nászútra, milyen címere lett a Middleton családnak, kik a koszorúslányok és miért. Nagyon klassz ebben részt venni, még ha csak kívülállóként is.
Azt még mindig nem tudom, hogy mi mit fogunk csinálni a nagy napon - megnézzük-e a tévében a szertartást (a lányok erre szavaznak) vagy elmegyünk valami utcabálra a környéken (mi, felnőttek ezt jobban szeretnénk) vagy esetleg ötvözzük a kettőt egy óriáskivetítős rendezvényen.
Egy dolog biztos - együtt leszünk, merthogy a nagy napon nincs tanítás. És ha ilyen szép lesz az idő, mint most, tehát olyan 25 fok körüli, napfényes, meleg akkor nem ülünk itthon, az tuti.

Ma volt a kórus ünnepélyes éves vacsorája. Mondták ugyan, hogy "fascinating fascinator" party lesz, de bevallom én nem ismertem ezt a kifejezést. Utána kellett volna néznem, mert elegendő információ hiányában meglehetősen alulöltöztem. Szerencsére az egyik csaj kisegített és legalább egy fascinatort, azaz tollas fejfedőt a fejembe nyomott.

Amikor megérkeztem és szembejött az egyik lány földig érő rózsaszín estélyiben, hatalmas tollas fejdísszel, azonnal tudtam, hogy nem jól lőttem be az esemény súlyát. Ezek a Belles csajok bizony szeretnek csillogni. És igen, mindenki szoknyában, koktélruhában vagy estélyiben. Csak páran engedték meg maguknak, hogy nadrágba öltözzenek, de én voltam szó szerint az egyetlen, aki fascinator nélkül érkezett. Bevallom, eddig fogalmam sem volt róla, hogy az angolok ennyire szeretik ezeket a hajráfra applikálható csodát, de persze sejthettem volna, hiszen Kate Middleton is rendszeresen ilyenekben parádézik, és az Ascoti Derbin is ennek a nagyobb változatai hordják.
Ha azt hitte volna valaki, hogy ez csak a királyi család privilégiuma, és egyáltalán nem csak esküvőkre veszik fel. Az utcán is simán felrakják, a bulikban pedig egészen komoly elvárás. Olyan nagyon, hogy még díjat is kapott a legjobb kreáció tulajdonosa! Nem mondom, nem volt könnyű megválasztani a legjobbat, mert elképesztő fazonok voltak. Persze a legtöbben egészen kicsi, szinte jelképes tollas vagy masnis díszt vettek fel, de akadtak egészen merész költemények is: kéttenyérnyi fekete pillangó, fátylas, tollas kiskalapok, apró lányos cilinderek, egy rokker csajon strasszos halálfej bújt meg a tollak között, másokon virágok nyíltak, de a legjobb a világítós tulipán volt.
Lehengerlő volt látni ennyi egyéni, elegáns, jókedélyű csajt, akik láthatóan óriási energiát fektettek a megjelenésükbe és abba, hogy tényleg emeljék az est fényét. És ami furcsa, hogy bár én nem voltam tetőtől talpig puccban, nem éreztem magam se feszélyezve, se rosszul. Leginkább azért, mert senki sem nézett rám rosszallóan. Mosolyogtak, kérdezgettek, simogattak és ölelgettek. Azt éreztem, hogy befogadtak és mivel szombaton a tűzkeresztségen is átestem, már teljes jogú tag vagyok.
Nagyon megbántam, hogy véletlenül itthon hagytam a fényképezőgépem, mert csomó embernél volt, és mindenki mindenkivel fotózkodott. A mobilommal még én is megörökítettem magam, legalább a fejdíszem megmaradjon az utókornak.
Amikor leültünk a nagy kerek asztaloknál, kicsit megijedtem, mert két olyan csaj mellé kerültem, akikkel eddig még soha nem dumáltam, de nagyon kellemes társaságnak bizonyultak. Az egyik az életemről kérdezgetett, a másik a magyar konyha titkairól, és arról, hogy is ízlik nekem ez az éttermi koszt.
Mondjuk erről volt mit beszélni, mert elég bénán választottam. Csakis tradícionális angol kajákat írtam be magamnak még pár hete amikor rendelni kellett a listáról, és most jól meg is kaptam: Már a bejáratnál rögtön a kezünkbe nyomták a welcome drinket, ami jelen esetben pimms volt. Ez egy kicsit Sangriára hajazó alkoholos frissítő, amibe különféle gyümölcsöket kevernek, almát, epret, mentát és.... uborkát is! Nem mondom, hogy rossz volt, mert nem érződött külön az íze, csakhát más egy kicsit. Aztán előételnek tonhalízű disznófasírt édes gyömölcsökkel, aztán ízetlen krumpli, vízben párolt fűszer nélküli zöldség, Yorkshire pudingnak nevezett üres fánktészta, alatta vékony szelet marhahús, sok-sok gravyvel nyakon öntve. Desszertnek pedig émelyítően édes kenyérpuding vanília szósszal. Nem épp a kulináris élvezetek csúcsa - de tény, amikor a magyar kajákról beszéltem (rántott hús, rizsköret, tejfölös-ecetes ubisali) ők is eléggé elhűltek.
A kaják közti szünetekben természetesen énekeltünk, volt tombola is és legnagyobb meglepetésemre nyertem is egy rózsás tusfürdő szettet (soha nem nyerek...). Voltak akik előadtak pár dalt, amit direkt erre a napra tanultak be, meg beszédek, hogy milyen büszkék is vagyunk arra, amit elértünk.
Annyira jó volt köztük lenni, és velük lenni - csakhát közben a szívem szakadt meg arra a gondolatra, hogy lehet, hogy már csak három hónapig lehetek velük. Annyira sokat adott nekem eddig is ez a női közösség, amit szavakba se tudok önteni. Nem mondom, hogy barátokra leltem, mert az nem jön könnyen, de jó ismerősökre, kedves beszélgetőtársakra, segítőkész jólelkű asszonyokra, akik próbálták megkönníteni számomra a beilleszkedést. Nem akartam én persze ezt az egészet ennyire nagyon komolyan venni, de nem volt már választásom. Ebben a kórusban nincs olyan opció, hogy csak kicsit eljárogatok és énekelgetek. Elvárják a tökéletességet és ez olyan jó, mert a végeredmény magáért beszél.
Nem tudom persze, hogy tényleg hazamegyünk-e, de hát eredetileg csak egy évre terveztük az itteni kalandunk. És még nem dőlt el, hogy ezt meghosszabbítjuk vagy hazamegyünk. Szívem szerint- és szerintem ez kiderült a blogomból - még egy kicsit maradnék. Jó lenne tovább ismerkedni az angol élettel, élvezni a suli előnyeit, a kóruséletet és csiszolgatni a nyelvtudásunk. De ebben a kérdésben nem mi döntünk, hanem majd a sors...

Már írtam róla, hogy Bíbornak elég sok gondja volt a szorzótábla megtanulásával. Hiába mondtuk el vele sokszor, nem használt. Próbáltuk a logika felől megközelíteni, nem ment. Pedig jó feje van, nagyon jó a memóriája, verseket egy olvasás után mond vissza. De a matekot utálja, a szorzótáblára meg görcsbe rándult a gyomra, és semmi nem használt. Aztán egy kedves barátnőm elküldte nekünk ezt: a verses szorzótáblát. Kivágtuk, lamináltuk, lerakosgattuk, felmondtuk egyszer, kétszer - és láss csodát, a bugyuta kis versek hatottak.
A művek egyébként a www.varazsbetu.hu oldalról származnak, ott lehet még további jópofa feladatlapokat, programokat letölteni! Ott pdf-ben van, én csak jpg formátumban tudtam felrakni, rákattintva a képre kinagyítható és már nyomtatható is!

Amikor az ember egyéves, minden egyes nap mutat valami újat, amit érdemes lefotózni, videóra venni és megírni. Az ember azt hiszi, soha nem felejti el ezeket az édes kis dolgokat. Aztán csak évek múlva döbben rá, hogy fogalma sincsen már ki, mit és mikor csinált.

Ha csak azzal foglalkoznék nap mint nap, hogy a gyerekeim fejlődését nyomon kövessem és dokumentáljam, már akkor sem unatkoznék. A mai napon Bende például megtanulta, hogyan kell felmászni a díványra. Lejönni sajnos még nem tud róla, így folyamatosan a nyomában kell lenni, nehogy fejre pottyanjon. De fontos dolog az is, hogy pár hete megtörte némasági fogadalmát és kimondta az első szavát, ami nem más, mint hogy "beng." Persze nagyon tetszik az egész családnak a Big Bang Theory főcímdala, ami épp ezzel a szóval fejeződik be, de a legnagyobb rajongó mégis Beni, aki ha meghallja azonnal táncolni kezd és kiabálja, hogy "beng, beng"! Most már a "deje" (gyere) szót is használja, de leginkább mégis dúdolni szeret. Egészen jól felismerhető dallamokat, és csak úgy ragyog, ha ilyenkor elénekeljük a megrendelt nótát. Merthogy muzikális ám a szentem. Nemcsak dalolgat, de imád trombitálni (gyerekpikulával) és szájharmónikázni is. Na nem mondom, hogy igazi dallamokat, de fújja lelkesen. Méghozzá a következő metódus alapján: kicsi fújás, kicsi kacarászás, kicsi fújás, kicsi kacarászás. Hiába no, örül neki, hogy ő ilyet is tud.
Szeretem benne, hogy nagyon pontosan tudja mindig mit akar és nem hisztizik (sokat), inkább megpróbálja elmagyarázni, mit kíván. Megfogja a kezünk és odavezet a konyhába ha éhes, a csaphoz, ha szomjas és az ajtóhoz, ha sétálni akar. Utóbbinál, ha nem akarjuk megérteni amit jelez (és a fene se akar napi háromszor ezt megérteni) kezünkbe adja a cipőjét és mutatja a babakocsit is, hogy beleülne. Tagadhatatlan, hogy a cici után rögtön a séta a legnagyobb élvezet számára. Mindegy hová, miért, csak menjünk. Már az is jó, ha a babakocsiban ül, de egyre gyakrabban kéreszkedik ki. Meglepően türelmesen és szépen fogja a kezünket és hosszan jön mellettünk. De ha van rá mód és végre elengedjük, akkor nekilódul és élvezi a sebességet, szalad, mint a csík. Először ez nagyon megijesztett, mert a két lányhoz voltam szokva, akik sík felületen is képesek óriásit zakózni. De úgy látom, hogy a fiam jóval ügyesebb, mert képes lejtőn lefelé is rohangálni, anélkül, hogy komoly sérüléseket szerezne be.
Sajnos az éjszakai ébredéseket nem szüntette be, de talán hajszálnyival ritkította. Éjfél, hajnal 2, 5 és 7. Ez a négy állandó időpont még megvan neki, amit csak azért viselek rosszul, mert én éjjel 2 körül fekszem le aludni, addig írogatok, netelgetek. Hiába no, napközben 1-2 percre ha oda tudok ülni a gép elé, az uram mindjárt morog, hogy ő kérem dolgozna, menjek innen. Persze bekapcsolhatnám a laptopot, de azért attól még nagyon messze vagyunk, hogy Bendét egy könyv, egy mesefilm hosszú időre lekösse. Nem mondom, tud ő elmélyülten játszani, de leginkább akkor, ha közben anya is ott ül mellette. Nem feltétlen kell vele játszanom, még néznem sem, de jobban esik a lelkének, ha ott vagyok.
Két kedvenc játéka van - az egyik a rajzolás. Igen, kérem, ez a 14 hónapos imád rajzolni. Van pár zsírkrétája, de az igazi élmény a valódi ceruza. Megkapta a tesói kicsire hegyezett cerkagyűjteményét. Azt remélem, hogy ezekkel talán nem szúrja ki a szemét, akkor se ha hirtelen elszalad velük. Merthogy ezekkel nemcsak rajzolni lehet ám, de ki-bepakolni a dobozba, vagy egyenletesen beteríteni velük a szobát. A másik nagy jolly joker a fülpiszkáló pálca, amit sminkigazításhoz szoktam használni (fülbe mint tudjuk nem szabad) na, ha azt megkaparinthatja, teljes az extázis. Kipakolás, bepakolás, szobabeterítés. Fél órás garantált nyugalom, és még anya se kell hozzá, sőt kifejezetten nem, mert anya csak aggódik, és képes összepakolni ezt a nagy csodacsomagot.
Amúgy épít is, 2-3 Megablocks kockát már simán egymásra rak és a Lego Duplo meg a fa formakirakóba is egyre ügyesebben pakolja a megfelelő alkatrészeket. Sokkal kevesebb segítséget igényel hozzá, mint anno a lányok.
Én meg persze nagyon büszke vagyok rá, mert szerintem ezek nagyon nagy dolog egy egyéveshez képest. És ez még nem is az anyai büszkeség csúcsa, mert a legjobb nem ez Kisbendében, hanem, hogy elképesztően jókedélyű, mosolygós gyerek. A csúcspont az volt, amikor a bérelt kocsit visszavittük hétfőn, és egyedül ő ült hátul. Még kicsit féltem is, nem fogja-e hiányolni a lányokat. De egyszer csak hallom, hogy veszettül kuncog és nevet. De olyan bájosan, hogy muszáj volt vele kacagnunk. Majd egyszer csak elhallgatott: hátranézek... hát belealudt a nevetésbe.