Három gyerekkel irány Anglia!

Tervezhetek én mindenféle izgalmas témát, amiket majd leírok, de három gyerek mellett az élet folyamatosan elsodor és hozza a maga írnivalóit.

Pénteken Bíbor 39 fokos lázzal jött haza a suliból. Hűtőfürdő, lázcsillapítás ezerrel és aludt olyan 24 órát. Mivel ő általában lázas típus, nem is nagyon aggódtunk, bár tény, hogy aludni nem szokott láz közben, de most szerencsére ez is összejött. Szombat enyhe hőemelkedés, és vasárnapra teljesen egészséges lett. Igaz, mindenféle hétvégi programnak lőttek és a többiek se nagyon jutottak ki a szép napsütésbe, de legalább megúsztuk ennyivel. Gondoltuk.
Ma még itthon tartottam a kisasszonyt, nem is azért, mintha beteg lenne, csak lábadozni, ahogyan ő mondta. Ez annyiból állt, hogy elsétáltunk a két saroknyira lévő a könyvtárba, és Bíborkám kikölcsönzött 26 új könyvet. Igen, ennyit. Egyrészt, mert itt egy gyereknek húszat lehet, másrészt, mert mostanság falja az angol meséket. Könyvtárba ugyan megérkezésünk óta járunk, de eddig az volt a program, hogy én olvastam, fordítottam - ők nézték a képeket. De most, hirtelen egyik napról a másikra Bíbor rákattant az angolul olvasásra. Kezdte múlt héten azokkal, ahol csak 1-1 mondat van a képek mellett, mostanra eljutott a kicsit bonyolultabb, hosszabb történetekig, amelyek tényleg külsőre regény hosszúságúak, igaz, minden oldalon van 1-2 fekete-fehér illusztráció. Segítséget nem kér. Én ugyan ajánlottam, hogy ülök mellette és kérdezzen, ha valamit nem tud, vagy írja ki egy füzetbe és majd megbeszéljük - de ő köszöni szépen, nem kér a segítségből. Közölte, hogy mindent ért, és ha 1-2 szót nem is tud, azt majd kitalálja. Azóta olvas, olvas, olvas. Egyre hosszabb és bonyolultabb történeteket. Szerencsére van miből válogatnia, mert ezekből a kifejezetten kezdő olvasóknak való könyvekből olyan 20-30 polcnyi van. És mivel gyorsan halad velük, rengeteg a sikerélménye.
Szóval lábadozás címszó alatt elsétáltunk a könyvtárba, ahol nagy nehezen ötvenről 26-ra csökkentette az első körben kiválasztott könyvek számát (én marha, azt mondtam, bármennyit választhat) és két olvasójegyre felpakolva, elhoztuk amit csak lehetett. Utána mondjuk őt már nem nagyon láttam, csak néha-néha tűnt fel kis enni és innivalóért.
Nem is bántam, hogy legalább vele nem volt gond, mert bevallom, nagyon ki vagyok merülve. Bende napok óta megint rosszul alszik, óránként ébred és ezzel sikeresen és teljesen kikészít. Nappal is csak vegetálok, és várom, hogy végre alhassak. Igaz, el kell ismernem, a nappalok kicsit nyugisabbak mostanság, mert Bende új dolgokat tanult - a formakirakóba próbálja belerakni a kört, a virágot, a háromszöget, négyzetet. És elég jól megy neki. Ráadásul elkezdett rajzolni. Vettem neki még Magyarországon pár téglalap alakú méhviasz krétát, és imád firkálgatni vele. Ma már kicsi, tömzsi ceruzákat is kapott, és teljesen elájult a boldogságtól.
Délután hivatalosan is véget vetettem a hétvégéről itt maradt lógásnak, és leültünk tanulni a lányokkal, míg Bende rajzolgatott mellettünk. Igaz, olyan melegnek tűnt. De hogy mennyire nagyon, az csak lefekvés előtt derült ki, amikor a biztonság kedvéért megmértük a lázát. 39.2. Gyógyszer, szoptatás és bevonultam altatni, míg Zsolt a lányoknak mondott esti mesét. Mikor mindenki elaludt, jön az uram, hogy neki gyanús a Borsi. Zihál és meleg. Megmértük a lázát. Ő is 39.2.
Most itt tartunk. Bíbor holnap megy suliba - Borsika marad, Bende is passzolja a zenebölcsit. Nekem meg szobafogság. Remélem, hogy ők is Bíbor egynapos lázát kapták el és hamar túl leszünk rajta.

Mindig is szerettem volna, ha a gyerekeim Waldorf iskolában tanulnak. Sok dolog tetszik benne - az epochális tanulás, a művészetek szerepe, és a játékosság. Nem gondoltam volna, hogy ezeket a jó dolgokat itt Angliában egy sima általános iskolában is megkaphatjuk. Ráadásul a Waldorf filozófia nélkül. :-)

Borsiék lassan egy hónapja veszik Piroskát. Olvassák, eljátsszák, leírják, átírják - ráadásul mint Borsi többször megjegyezte, ők nem tanulnak, játszanak egész nap. Ezért is voltam nagyon kíváncsi a bemutató órájukra. Sejtettem, hogy a dolognak komoly pedagógiai háttere van, nem csak a gyerek szórakoztatását szolgálja. De azt tényleg nem gondoltam, hogy én is ennyire fogom élvezni.
Az első kellemes meglepetés, hogy ezt a Piroska dolgot nem a tanár nénik csinálják. Vannak úgynevezett project-tanárok, akik iskoláról-iskolára vándorolnak, és a speciális tudásukat adják át. A Piroskát egy ilyen vendég drámatanár, Juliett tartotta kézben egész hónapban, és tanította a másodikosoknak. Ebben az időszakban minden, amit tanultak Piroska motívum alatt futott - legyen az matek, kézműveskedés, irodalom vagy környezet.
Az már a terembe lépve látható volt, hogy az elmúlt időszakban itt nagyon intenzív munka folyt, a gyerekek maximális bevonásával. A terem teljesen átalakult erdővé. Az ajtón tábla: "Vigyázat, farkasveszély!" (ezt az én Borsikám csinálta), benn papírból és szövetből készített fák, fatuskók a földön, és egy nagy játékbolt, tele papírmasé játékokkal. (Ennek is komoly szerepe volt.)
Az előadás maga nem klasszikus színpadi előadás volt, előre megírt és kiosztott szerepekkel, inkább afféle laza, képzeletnek sok helyet hagyó interaktív mese.
A bemutató úgy kezdődött, hogy Juliett, a drámatanár felvette Mrs Hood kötényét és vállkendőjét, és úgy tett mint aki most ért haza. Fáradt volt, leült és elmondta, hogy merre járt, mit vett, mit csinált. Közben a gyerekek körbeülték. Ők voltak mind a "Piroskák". Hol egyik, hol másik gyerek válaszolt az anyuka kérdéseire - ugye jó voltál? Mit csináltál itthon? Ettél rendesen? Főztél is? Majd anyukának eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett - de mi lehetett az? Hát a gyógyszert el kellett volna vinnie a nagymamának. Jajj, de már nem mehet, mert dolgoznia kell. Megígérte, hogy elkészít egy hímzést holnapra, és bizony szükségük van a pénzre. Istenem, istenem, mi lesz most nagyival a gyógyszer nélkül.
Persze a gyerekek ajánlkoznak - majd ők elviszik. De hát késő van. És farkas jár a környéken. És veszélyes. De hát a nagyi... - végül ígéretek után Mrs Hood beleegyezik, hogy Piroska elvigye a nagyinak a gyógyszert. És persze kis bort és kalácsot is, hiszen beteg. És itt kezdődik a kaland.
A gyerekek négy csoportban a szoba négy felébe ültek. Juliett megkérdezte az első csoportot. Mit hall Piroska amikor az erdőben elindult? A gyerekek falevelek susogását, szél hangját utánozzák. Majd megkérdi a következő csoportot: milyen állatokat hall Piroska az erdőben? Bagoly, farkas, pacsirta. Egymás után halljuk az állathangokat. A következő csoporttól azt kérdezi, hogy vajon Piroska ahogy megy, milyen hangokat ad ki. Utánozták ahogy liheg, ahogy zihál futás közben, ahogy dobog a szíve az izgalomtól. Az utolsó csoportot arra kéri, próbáljanak meg benézni Piroska fejébe, vajon milyen mondatok forognak benne? "Ne térj le az ösvényről!" "Ne állj szóba idegennel!" "Óvakodj a farkastól" - majd ezek után az volt a feladat, hogy egyszerre hallgassuk meg az egészet. Minden gyerek halkan zümmögni kezdte, az előbbi feladatát. Hiszen a sok-sok zaj valóban egyszerre, mindenhonnan jött. És közben Juliett intenzív, magával ragadó módon mesélte tovább a mesét - megy-megy Piroska és egyre jobban fél. Hallja az erdő hangjait, a saját szívverését, a neszeket. És egyszer csak hátrafordult, és ... mindenki elhallgatott... szembetalálkozott a farkassal.
Félelmetes volt ez a kis részlet, amit bemutattak. Annyira hatásos, hogy teljesen libabőrös lettem. A csillogó gyerekszemek is azt bizonyították, hogy ebben a korban érdemes varázsolni, mert szívják magukba az élményeket.
Sajnos ennél többet nem mutattak be a "darabból" - de azért a tanárok elmondták, hogy amit láttunk nem csak játék, komoly fejlesztő ereje is van. Hiszen például ennek az évnek a témája az érzékszervek bemutatása, amit például ezzel a fenti részlettel nagyon jól lehetett szemléltetni. És hogy amikor például jellemezték a szereplőket, elkezdték a melléknév fogalmát bevezetni. Megszámolták, hogy mennyi pénze van Mrs Hoodnak, mire gyűjtenek, mennyit kell még dolgoznia - matek. És hogy segítsék a pénzgyűjtést, játékokat készítettek a gyerekek és létrehoztak egy erdei játékboltot, ahol mindent beáraztak, játékból eladtak és vettek, gyakorolták az összeadást, kivonást. Szövegeket tanultak be, részleteket a klasszikus meséből és persze olvasták, leírták a saját verziójukat. A Piroska épp olyan jó erre, mint bármi más.
Azon tűnődöm nagyon sokat, hogy vajon hogyan lehet erre itt idő? Miért van az, hogy a magyar iskolában mindig a rohanást éreztem, itt meg szinte tapintható a lassú, ráérős tempó? És vajon igaza van-e Bíbornak, aki azt állítja, hogy ebben az iskolában könnyebb a tananyag és kevesebbet tanulnak. Van egy sanda gyanúm, hogy ezt csak azért érzi, mert nincs rajta semmiféle nyomás. Ez errefelé nem szokás, sőt, nagyon fontos cél, hogy a gyerek jól érezze magát. Ettől pedig a tanároknak is szemmel könnyebb. Szemmel láthatóan sokkal kevesebb idejüket veszi el például a fegyelmezés. Félelmetes, milyen csendben sorakoznak a gyerekek, és milyen kis zajjal és gyorsan vonult be az egész iskola a tornaterembe a Piroska előadásra. Aki esetleg elfelejtette, hogy nem szabad beszélni, arra nem rászólt a tanár (növelve maga is a zajt) csak egy kártyát mutattak felé, rajta egy mosolygós arc, szája előtt az ujja: psszt! A kicsik tanárainak nyakában egész tucatnyi kártya lóg folyamatosan: mosolygós arc, ülj csendben jel, figyelmeztető kéz - egyrészt ezzel csöndben is lehet fegyelmezni, másrészt egyfajta figyelmeztetés is. Nem kell egész nap mantrázni, hogy csendben legyél, ülj egyenesen stb - a gyerek látja a kártyát és eszébe jut, hogy hoppá, most mi a helyzet. Ha megfeledkezne is magáról, nem verbális figyelmeztetést kap, csak egy sokkal enyhébb, és kevésbé sértő-bántó, ám nagyon is hatékony képi megerősítést arra nézve, mit is kéne csinálnia. Szerintem nagyon jó ötlet!

Mérföldkőhöz érkeztünk. Bende már csak egyszer ébredt fel éjszaka. Majdnem öt órán át aludt egyfolytában. Úgy éreztem, mintha újjászülettem volna.

Nem mintha lettek volna még illúzióim a lányok után az éjszakákat illetően. Körülbelül sejtettem, hogy mi vár rám, csak reménykedtem, hogy talán megúszom amit a lányokkal durván megszívtam. Bíbor másfél, Borsi kétéves koráig ébredt háromóránként. Előbbi cumisüvegből kért vizet, utóbbi szopizott. A végére, amikor már lassan négy éve nem aludtam négy órát egyfolytában már a teljes idegösszeomlás szélén voltam. A kórház, a kóma és hasonló szavak kifejezetten csábítóan hatottak, az örök nyugalom kifejezés pedig egészen más értelmet nyert. Akkoriban azt hittem, hogy soha nem lesz vége, mindig hajnali 6-kor kell kelnem, soha nem fogom tudni behozni az alváslemaradásom és mindig karikás lesz a szemem.
Ehhez képest persze Bende álombaba, mert két hónapja a saját ágyában alszik el altatódalra és simán alszik reggel 8-ig is, persze csak akkor, ha hozzám bújhat. Mondjuk az első gyereknél még élő elveim mostanra teljesen elkoptak: nem érdekel, ha velünk egy ágyban, nem érdekel, ha szopizás közben, nem érdekel, hogy ha rajtam, de aludjunk, különben belepusztulok a reggeli sulis rutinba, a vasalásba, az állandó főzésbe és a folyamatos játszásba.
Bende persze ennek megfelelően vissza is él minden privilégiumával, amit a nagyok kitapostak neki, és éjszakánként szépen, kényelmesen terpeszkedik az ágyunk közepén. Háromóránként ébred, épp úgy, mint anno a nagyok (ez genetikus???) és egy alapos cicizéssel ellenőrzi, hogy megvagyok-e még. Ha ébren maradok a végére, akár vissza is tehetem az ágyába, de gyakoribb, hogy álomba merülök, míg ő kiszolgálja magát, és végül egy nagy gabalyban szuszogunk reggelig. Persze, elismerem, nagyon jó érzés a meleg puha kis testét ölelni. Imádni való a fürtös kis feje, a cuppogós szuszogása. De azért ha nincs az ágyban mégiscsak jobban tudok pihenni. Az pedig amit az elmúlt két hétben művelt, teljesen kikészített: óránként ébredt, és egyáltalán nem lehetett kirakni. Nem volt beteg, nem fogzott, nem volt semmilyen látható és érezhető baja. De nagyon velem akart lenni. Nappal is folyamatosan rajtam csimpaszkodott, és az a gyerek, aki az Ikeában úgy szalad el, hogy vissza se néz termeken át, itthon a másik szobába is árnyékként követett, rángatta a nadrágom, és folyamatosan ölben akart lenni. Ne mosogassak, ne takarítsak, ne főzzek - Bendézzek egész nap magyarázta gurgulázó babanyelven.
Szóval az a tény, hogy tegnap átaludta az éjszakát a saját ágyában, és "csak" egyszer kelt fel olyan nagy esemény, amit le kellett fotóznom és meg kellett örökítenem.

Néha jó lenne angolnak lenni. Akkor tudnám, hogy kik voltak az őseim, de nem csak egy-két generációra visszamenőleg, hanem mondjuk kétszáz évre. És tele lenne a padlás öreg emlékekkel, fényképalbumokkal és edénykészletekkel, még az ükanyám korából. Persze lenne ott pár régi játék és bútor is. A bölcső, amiben apámat ringatták, és egy kis bross, amit anyukám kapott a keresztelőjére. Erről álmodozom néha. Talán mert errefelé ez egyáltalán nem vad álom, hanem sokak számára valóság.

Ez a váza még ősszel került az újságok címoldalára, amikor egy költözés során a tulajok szerették volna elpasszolni nagypapa régi vázáját. Meg se fordult a fejükben, hogy amit otthon olyan régóta kerülgettek és annyira nagyon nem is becsültek, egy középkori kínai váza, amely egykor a császári udvarban volt. És mivel a kínai üzletemberek nagyon is szeretik az efféle cuccokat, manapság minden pénzt megadnak érte. Szó szerint. Így lett ez a váza minden idők legdrágább vázája, amelyért 43 millió fontot fizetett ki a vevő (plusz a 20% áfa...)
Efféle csodák persze errefelé se történnek minden nap, de kisebbeket elég gyakran lehet látni a tévében. Angliában ugyanis egy-egy család nemritkán generációk óta él ugyanabban a házban. Vidéken nem pusztított a háború, nem volt államosítás, nem vették el senkinek a házát, sem a birtokat, sem egyéb javait. Amit pedig a család gyűjtött az megvan. Évszázadok óta. Valahol. Padláson, pincében, ládában, dobozban. Ha költöznek, akkor viszik, vagy egyszerűen kirakják az utcára és 1-2 fontért elkótyavetyélik.
Hétvégénte óriási antik piacokon lehet válogatni, és csak a szerencsén múlik, hogy ki, mit tud megvenni. Igazi nemzeti sport a műkincsvadászat, ahol fillérekért is lehet gyönyörűségekhez jutni, ha az ember ügyes.
A jó tévéműsor pedig követi ezt az igényt. Tanítja a vevőket és eladókat egyaránt, és közben szórakoztatja a bámulókat. Erről szól az én kedvenc tévéműsorom, amely a Yesterday nevű csatornán megy minden este, a címe: Antique Roadshow. A műsor immár 25 éves, és a lényege, hogy egy csapat művészettörténész-becsüs járja körbe Angliát. El lehet hozzájuk vinni bármit és ők megmondják, hogy mennyit ér. Nem vesznek semmit, csak megmondják, hogy amid van azt mennyire biztosítsd.
Imádom, mert nagyon sok dolgot lehet belőle tanulni - először is bemutatják mindig az adott várost, ahová mennek - mit lehet ott látni, kik voltak az ott élő érdekes figurák, mecénások, minek van hagyománya az adott környéken, hiszen ha mondjuk porcelánműhely volt arrafelé, valószínű, sok szép csészét hoznak majd.
Aztán jönnek az emberek, hosszú, tömött sorokban és hozzák a legképtelenebb dolgokat. Persze vannak csodás festmények, bútorok, ékszerek, porcelánok. Ha ezeket értékelik, mindig elmondják, mit kell rajta nézni - például fordítsd meg a váza alját, és nézd meg rajta a feliratot Ha rajta van, hogy England, vagy Made in England akkor tuti, hogy 1891 után készült. Ha angol munka, angol műhely neve szerepel rajta, de az England felirat nem, akkor ennél korábbi. Tudom már például, hogy ha nyuszi pescétet látok egy tányéron, azonnal vegyem meg, mert az ritka és drága.
De azt is elmondják, hogy az eredeti 18.századi bútort mi különbözteti meg a hamistól - ha pl. piszkos belülről a fiók, akkor az gyanús, hiszen bármilyen régi egy bútor, a fiókot ritkán nyitogatják az emberek, ezért annak akkor is tisztának kell lennie, ha régi. Vagy hogy az eredeti 16.századi sámlinak a lábainak kopottnak kell lennie - ha nagyon jó állapotú, akkor szinte biztosan modern kori utánzat. És hogy melyik kis kilincs mikori lehet, a keret mennyit ér, hogyan érdemes tisztítani a faragott részleteket, és tárolni a régi szőnyeget, anyagot.
És a végén mindig jön a sokkolás, hogy amit bevittek mennyit is ér. Néha bizony sokkolja szegény öreg néniket, bácsikat, hogy a zsebórájuk, vagy a kancsójuk mennyit ér, gyakran visszakérdeznek - tényleg, nem viccel? És nagyon boldogok ők is, és a néző is, hiszen ha ez ennyit ér, akkor lehet, hogy az övé is, és akkor ő most voltaképp gazdag.
A Show legnagyobb fogásai közé tartozik pl. egy méteres felhúzható fiú-baba, ami igazi múzeumba való tárgy - ők egyébként olyan 15-20 ezer fontra taksálták, a tulaj legnagyobb megdöbbenésére, aki olyan tíz évvel később el is adta, és 84 ezer fontot kapott érte.
De imádtam azt is, amikor egy nő bevitt egy gyönyörű kék tálat, amit egy piacon vett 4 fontért. Mondta, hogy kicsit drágállotta is, mert csorba a széle, de hát tetszett neki a színe. Kérdezték tőle, mit gondol miért van írva a hátuljára, hogy 1418 - gondolta valamilyen akkoriban játszódó történetet ábrázol. De tévedett - a tányér akkor készült, és olyan tízezer fontot ér. Még így csorbán is.
De hoztak már be fagylaltoskocsit, amellyel még az üknagypapa árusított, püspüklila faragott nyelű ernyőt, amit a tulaj nagymamája kapott valamelyik királynőtől, akinek az udvarhölgye volt. Aztán hozott egy néni egy gyönyörű mosakodószekrényt, ami a családja birtokában van 1815 óta, mint kiderült olyan 20-30 évvel korábban készülhetett. De hoztak régi imakönyvet, a Beatles által dedikált étlapot, játékautókat, bicskát, bilit, páncélt, vízköpőt és egészen elképesztő cuccokat.
Olyat is, amit már régóta szeretnek és féltenek generációk óta - olyat is, amit nem kedvelnek és csak azért becsültetnek fel, hogy megtudják érdemes-e eladniuk, vagy őrizgetniük.
Imádom ezt a műsort, de kicsit mindig elszorul a szívem, mert hát nekem fogalmam sincsen arról, hogy kik voltak az őseim kétszáz éve, de még a szüleim fiatalkori képei is elvesztek. Semmiféle régi, szépséges tárgy nem maradt rám az ükanyámtól, de még egy csúf sem. A magyar vérzivataros századok nem kedveztek a családtörténetekek, pláne nem a családi tárgyaknak. Nem kétlem, biztosan vannak szerencsésebb családok is, de a miénk nem ilyen. Az is elveszett, ami csak pár évtizede történt, századokra meg végképp nem látok vissza.
Anglia azonban folyton beledörgöli az orrom abba, hogy nekik régi, patinás történetük van, amire joggal büszkék. Mert reggelenként a BBC1-en van a Money from your Attic" - ami arra buzdít, hogy nézz körül a padlásodon, és tedd pénzzé a régi, elavult cuccaidat, ami nem régi újságokat és bakelit lemezeket jelent, hanem órát, bútort, ékszert, porcelánt. És bizony néha meglepően nagy pénzeket tudnak megkeresni vele a meglepett tulajok, akik évek óta nem is használják az ősök cuccait, és a bevételből mondjuk új kocsit vesznek.
De hasonló kedvencem az a műsor is, amelyikben adnak 300 fontot két csapatnak, akik elmennek és bolhapiacokon, kiárusításokon próbálnak olcsón antikvitásokat venni, hogy aztán egy aukción eladják amit vettek, így kipróbálva, hogy vajon mekkora profitot lehet ezzel elérni. (Amúgy meglepően keveset, mert nyilván a jó cucc kevés és a nagy fogás ritka.)
Persze azzal nyugtatom magam, hogy amikor ezeket a műsorokat nézem, hogy én most továbbképzem magam, hiszen végül is művészettörténészként végeztem. De a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem igaz. Csak irigykedek.

Az igazság az, hogy én azon ritka emberek közé tartozom, akik szeretik az esőt. A szürkés fényeket, a vízcseppek táncoló hangját és persze azt a jó illatot, ami utána marad. A legjobb helyre megyek, amikor Angliába költözöm, gondoltam.

Amikor augusztusban megérkeztünk sokkoló hőmérséklet fogadott. Odahaza akkoriban teljes erővel tombolt a nyár, Spagettipántos ruhák, rövidujjú pólók, szoknyák és szandálok. Pakoltam is belőlük bőven a bőröndömbe. A férjem, aki két héttel előttem már járt a Szigetországban persze próbálta mondani nekem, hogy nem kéne ilyen lelkesen készülnöm a nyárra, de nem akartam meghallani. Oké, ő kifogott egy kis rossz időt, de azért mégiscsak augusztus van kérem! És jöttek is bőven a kisruhák és a rövidnacik. Egyetlen logikus indokom volt csak: amit itthon hagyunk, úgyis kinövik egy év alatt. Ma már azt mondom, kár volt ezzel foglalni a bőröndben a drága helyet, mert minden ment rögtön a szekrénybe. Ugyanis hideg volt. Hosszúujjú, pulcsis, néha kabátos idő, ráadásul esővel megfejelve. Ez utóbbi persze nem lepett meg, végül is Anglia erről híres évszázadok óta. Esik hát esik. Én szeretem az esőt. Azt kevésbé bírtam, hogy a kabátom folyton átázott, ezért elsők között vettünk egy vízhatlan kis barna kabátot. Nem az én színem ez a fakó, de legalább olcsó volt.
Ma már azt mondom, bárcsak a drágábbat vettem volna. Mert ugyan a vízhatlanságra nem panaszkodhatok, de annyit van rajtam, hogy jobban jártam volna egy hozzám jobban passzoló élénk színnel.
Persze nem ez a legnagyobb gondom. Inkább az, hogy a gyerekek alapvetően nem szobai életmódra születtek és nem is ezt szokták meg itthon. Márpedig normális magyar anya nem indul el otthonról, ha esik az eső. Nem viszi el őket játszótérre, ha minden vizes. Ezért hát kezdetben elég sokat voltunk itthon és belülről néztük a világot, és hogy mikor lesz jobb idő. Persze állandóan készenlétben álltunk, és amint kisütött a nap, már vettük is a cipőket. De mire mindhárom elkészült és kiléptünk az ajtón, gyakran újra esett. Vissza azonban ekkor már nem lehet fordulni, legfeljebb esernyőkért. És gyorsan átváltoztatni az agyunkat szabadtériről belső programokra. Így sokat jártunk könyvtárba, múzeumba, játszóházba. Mindenhová, ahol végre nem otthon vagyunk a négy fal között, de nem ázunk meg.
Az időjárás pedig játszott velünk továbbra is. a esőben indultunk, ránk sült a kabát, ha napsütésben, jól megáztunk. Így egy idő után már ki se néztünk az ablakon. Az ember megtanulja, hogy nem számít, hogy esik, mert ez Angliában semmit nem jelent.
Persze nagyon nehéz az embernek átállítani az agyát, hiszen ha Magyarországon kinézel az ablakon és látod, hogy borús az idő, jó eséllyel egész nap így marad. Ha süt a nap, akkor otthon hagyhatod az ernyőd.
Ám Angliában ilyen alapelveket nem lehet lefektetni. Simán változik az idő percek alatt, és a legokosabb, ha az ember mindenre felkészül. Ernyő, vízhatlan dzseki és babakocsira húzható esőzsák nélkül butaság elindulni, utóbbi a hirtelen feltámadó erős őszi-tavaszi szelek ellen is nagyon hasznos.
Mire megszoktuk a zord körülményeket, jött az ősz - és vele együtt egy kis félelem is. Hiszen suliba minden nap menni kell, akár esik, akár fúj. Ráadásul errefelé az a szokás, hogy a gyerekek az udvaron gyülekeznek, ott van sorakozó, és együtt vonulnak be. Mindezt esőben, babakocsival? Rémálomnak tűnt.
Ám az angol időjárás minden prekoncepciónkat megdöntötte. A hideg nyarat ugyanis meglepően meleg ősz követte. És száraz. Míg az otthoniak hidegről és esőről panaszkodtak, itt hosszú, aranyszínnel ragyogó fényes nappalok követték az egyre hosszabb éjszakákat. Egy idő után bátran terveztünk akár hetekre előre is hétvégi programokat, hiszen épp hétvégén soha nem esett. Ráadásul, hogy a kényelmünk teljes legyen csak két alkalommal kellett csak esőben suliba vinni a lányokat, és kiderült, ilyenkor természetesen az osztályteremben van a gyülekező, nem a szabadban.
A hideg télnek lassan vége, és a havat felváltja a tavasz. Újabb meglepetésekkel. Merthogy ez esős., szeles és a fene egye meg, hidegebb is, mint belülről gondolnám. De nem hagyom magam, azt meg pláne nem, hogy az időjárás irányítsa az életem. Nem fogok otthon ülni, gondoltam hétvégén is, sétáljunk csak el a múzeumba. Új egyiptomi kiállítás jött a városba, ennél jobb alkalom soha nem lesz, hogy megnézzük. Ráadásul a nap is sütött.
Természetesen az ég beborult, mire felöltözött mindenki, és mire kiléptünk az ajtón, már szemerkélt. Negyedóra után eléggé esett. Amikor pedig este hazaindultunk, már zuhogott. Ettől persze még sétáltunk, hiszen busz nem járt a múzeum felé. Majd abbahagyja, gondoltuk, de az eső egyre durvább lett. Folyt az arcomról a víz, a cipőm teljese átázott, és már a jó kis vízhatlan kabátom is felmondta a szolgálatot. Én mégse tudtam nem vigyorogni, mert arra gondoltam, most aztán megkaptam, élvezhetem az esőt, nesze neked Anglia. Csak azt nem szerettem, hogy a lányok szája kezd lefelé görbülni. Vizesek voltak és fáradtak. De amikor elkezdtem énekelni, már dalolták velem: "I'm singing in the rain..." És innen kezdve az egész hazaút nem menekülés volt a viharban, hanem kaland és buli. Szlalomoztunk a babakocsival (Bende betakarva, szárazon aludt), ugráltunk a pocsolyákban és táncoltunk az ernyővel. Az én józan férjem először csak furcsán nézett minket, aztán vigyorgott és beszállt a játékba. Hazatérve persze mindenki ugrott a meleg vízbe de amikor a száraz pizsamában forró kakaót szürcsöltünk a lányaim megesküdtek rá, hogy imádják az esőt. Pont mint én.

Ez a hinta számomra minden jó dolog esszenciája itt Angliában. A lényeg maga. Amit a gyerekek elsősorban meg fognak itt tanulni. Persze az angol mellett. De egyáltalán nem az a legfontosabb.

Ezt a hintát még Skóciában láttuk egy tengerparti játszótéren. Nekünk, felnőtteknek az tetszett benne, hogy nagy és mi is bele tudunk ülni. Mondjuk kicsit béna formájú, de hát épp jó lesz, nevetgéltünk, mire Borsi csodálkozva nézett ránk: De anya, ez egy mozgássérült hinta! És basszus, igaza volt! Tényleg az! Mert hát miért is ne járhatna egy mozgássérült gyerek is játszótérre? Hol hintázzon szegény?
Egyszer, régen csináltam interjút egy játszótér tervezővel, aki elmesélte, hogy tolókocsis gyerekeknek is nagyszerű dolgok vannak ám. Például ha speciális rámpát építenek nekik, akkor simán bele tudnak menni a homokozóba, és nem süllyednek el a kerekeik. És ha van magasított asztalka is van ott, akkor ők is tudnak homoksütit sütni. Szomorúan mesélte, hogy egyetlen magyar önkormányzat se volt erre még vevő, mert mindenütt azt mondták, nincs rá igény. Hiszen a tolókocsis gyerekeket nem viszik játszótérre. De miért nem? Mert nincs hová...
Angliától leginkább azt remélem, hogy olyan élményekkel gazdagodnak a gyerekeim, amelyek az egész gondolkodásukat átformálják. Annak a gyereknek, akinek néger a padtársa, nem lehet majd beadni, hogy valaki a bőrszíne miatt alacsonyabb rendű. Akinek csadros a barátnője, az nem hiszi majd, hogy az arabok mind terroristák.
És igen, az angol is fontos. Nem azért, hogy kompenzáljak velük azért, amiért én nem tudok. Mert tudok. És világéletemben mindenütt hasznát láttam. A nyelvvizsga miatt megúsztam az érettségit, plusz pont volt a felvételinél, belépő a kommunikáció szakra, emiatt kaptam életem első állását, végezhettem el a BBC tanfolyamát és még sorolhatnám. Ha nem beszélnék angolul, ezer lehetőségből maradtam volna ki.
De azt is éreztem mindig, hogy van egy gát, amit nem tudok átlépni, mert ahhoz sokkal magabiztosabban kellene használnom a nyelvet. És ahhoz, hogy ez meglegyen, Angliában kellene élnem és tanulnom. Ha nem gyerekként, akkor egyetemistaként, de talán felnőttként se késő még.
Persze nem gondolom, hogy az angol nyelvtudás a világ legfontosabb kincse, és majd minden kaput kinyit a gyerekek előtt. De azt igen, hogy olyan nyelvi készséget szereznek, amit otthon nem lehet. És igen, tisztában vagyok azzal is, hogy ennek ára van. Szükségszerűen vesztenek a gyerekek valamit a magyarságukból. Hallom, hogy már most döcögősebben olvasnak magyarul, mint angolul. És amit az iskolában tanulnak, azt nem feltétlen tudják magyarul is visszaadni. Vannak fogalmak, szituációk, amelyekben erősebb az angol. De egyenlőre nem harcolok ez ellen. Ha csak egy évig maradunk, majd bepótolják az iskolás dolgokat. Azt pedig, amit emellé kapnak nagyon is megköszönöm a sorsnak.
Mert van itt valami, ami a nyelvtudásnál sokkal fontosabb. A látásmód. Ők a hintában már meglátják mások esélyét is a játékra, és nem bánják, ha a tolókocsis is odamegy melléjük játszani. És megtanulják a csapatmunkát, ami az angol iskolában eszméletlen fontos alapelv.
Például a suliban versenyt hirdettek a szorzótábla szakkör számára. És ki volt a nyertes? Az összes gyerek. Mind a 29 beérkezett pályaművet kirakták az ajtóra, mindegyik gyerek megkapta laminálva a saját munkáját és feltűzhette a mellére és tök boldog volt. És nem volt egy nyertes és 28 szomorú vesztes, hanem a végeredmény egy nagy csapatmunka lett és mindenki boldogsága.
És lehet erre azt mondani, hogy a világ nem ilyen, mert szükségszerűen vannak benne nyertesek és vesztesek, és nagyon is jó, hogy erre felkészít a magyar iskola. De ha alaposan belegondolunk, vajon tényleg így van ez? Ha valaki orvos lesz, akkor ő nyertes amikor sikerül a műtét, vagy csapatmunka a gyógyulás, amiben a nővér, az aneszteziológus, a laboros és a beteg is részt vett? Ha titkárnő lesz valakiből, akkor ő már nem lehet büszke a cég érdemeire, és nem érezheti azt magáénak, mert a szerződést a menedszer írta alá? Ha otthon maradok anyaként, akkor le kell nyomnom a gyerekeimet, hogy győztes lehessek vagy adhatok nekik is szavazati jogot?
Persze engem sem így neveltek. Mint minden első gyereket, hajtottak versenyről versenyre. Egy nagy kazalnyi oklevelem van valamelyik a fiók mélyén - versmondás, rajzverseny, énekverseny, zongoraverseny... a kezemben sem voltak legalább 20 éve. És milyen érdekes az élet - nem lettem se színésznő, se festő, se énekesnő, de még zongorista sem. Semmi, amiért annak idején annyit izgultam. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor nyertem volna, pedig sok aranyérmes papírom van. Az mindig természetes volt. De arra nagyon is élénken, amikor egyszer második lettem és végigzokogtam a délutánt a csalódottságtól.
Mi magyarok, valahogy nem tudunk örülni a második helynek, még akkor sem, ha valaki az olimpián szerzi azt meg. Az arany, az igen. De a második... az vesztes. És a csoportmunka nem számít. Pedig nagyon fontos. Holnap Borsiék osztályában a Piroskát fogják bemutatni. Már hetek óta erre készülnek. Én nagyon kíváncsi vagyok, mert ilyen előadást még biztosan nem láttam. Hogy kicsoda Piroska? Hát az ÖSSZES gyerek. Igen, a fiúk is. És a tanár szerint ők is nagyon élvezik.
És még valami - tudom, szenvedélyesen írok, és nagyon sajnálom, ha egyesek ebből azt olvassák ki, hogy az is bolond, aki nem hagyja ott Magyarországot, mert errefelé minden jobb. Eszem ágában sincs ilyet sugallani, de még gondolni sem. Boldog vagyok, hogy kijöhettem Angliába, és még inkább, hogy ezért cserébe nem kellett mindent örökre felégetnem magam mögött. Lehetőségek várnak itt is, ott is - és én dönthetek, hogy merre tovább. De most itt vagyok, és ezt a világot fedezem fel és élvezem, ezért erről írok. Örömmel és szenvedélyesen, mert izgalmas élmények érnek. És hálásan a sorsnak, mert tudom, szerencsés vagyok. Mert tíz éve élek boldog házasságban. Mert van három szép gyerekem. Mert már felfedezték a PKU kezelését és Borsika nem lett agykárosodott. Igen, van miért nyertesnek éreznem magam. És ha ebből a szempontból nézem az életem, akkor olyan mindegy, hogy hol élek. Hogy most épp Angliában vagyok boldog, hát ez a legkisebb rész benne.

Ha az ember távolról nézi a dolgokat, néha tisztábban lát. És ez nem csak az idősebbekre igaz, akik egyre messzebb tartják az újságot, hanem a távolba szakadt expatriótákra is. Magyarország? Én így is szeretem. De azért van bennem néhány tüske, ha rágondolok.

Az első rossz érzés a gyógyszertárban fogott el, amikor D-vitamint váltottam ki a gyerekeknek. Merthogy ez nincs Angliában, így az elmúlt fél évben kis-Bende nem kapta. Valahogy el is felejtettem, pedig hát ugyebár az angolkór, meg a napfényhiány miatt fontos lenne. Itt mégsem adják. Lehet, hogy ez is csak olyan hungarikum, mint a vasat ne adjunk a gyereknek amikor beteg, mert azzal a bacit erősítjük, vagy a kalcium jót tesz az allergiás rohamra. Ugyanis, mint egy nagyvilágban járatos orvos ismerősöm mesélte utóbbiakra tudományos, szaklapokban közzétett bizonyíték nincs, bár tény, hogy az orvosin anno ő is ezt tanulta.
Mindegy, az otthoni doktor nénink szerint D-vitamin az kell, ezért kiváltottuk. Míg sorban álltunk belépett két külföldi, akik "lipbalm"-ot kértek. "Adjál nekik szájbalzsamot" - kiabált oda az egyik nő a másiknak, majd hozzátette: "A Vichyt add nekik, az 1500 Ft!" - a két külföldi alternatíva híján megvette a patika legdrágább szájbalzsamját, majd a két nő jó hangosan magyarul megbeszélte, hogy ez bizony nagyon drága, ők nem vennék meg, hiszen van 500-ért is Labello. Ezt hallva kicsit azért elszégyelltem magam és hogy magyar vagyok. Különösen azért, mert voltam én már sokszor külföldi, és nagyon rosszul esett mindig, ha emiatt akartak átverni.
Horváth néni, az anyukámék alatt lakó hetvenéves nő is elszomorított. És a történetben remélem, csak véletlen, hogy ő is gyógyszerész. Tény, hogy anyuék két olyan szobában szállásoltak el minket, ahol normál esetben nem lakik senki. Tehát mozgás sincsen. Most viszont volt. Nem tomboltak ugyan a gyerekek, de hát istenem, mozogtak, időről időre futkároztak, ugrottak egyet-egyet, fel a bútorral, le a díványról. De semmi vadulás nem volt. Ennek ellenére Horvát néni minden este feljött panaszkodni, hogy itt öreg emberek laknak és fegyelmezzem meg a gyerekeimet. Az egyik este épp akkor jött fel, amikor Bíborka ült és olvasott, Borsika pedig csendben Legozott. Előtte meg tévéztek.
Igaz, Bende éppen fürdött és csapkodta a vizet, de ha ez lehallatszik, akkor inkább a szigeteléssel van a gond, nem a gyerekkel. Bevallom, Bende a maga nyolc és fél kilójával valóban be tud vadulni: szaladgál, esik, egyszer pedig fejjel előre legurult a matracról és hangos koppanással beverte a fejét. AZ is megtörtént, hogy egy Lego darabkával néhányszor a földet is megütötte, én meg hagytam neki, mert legalább nyugton elvolt. De hát könyörgöm egy éves! Egész nap fegyelmezem amúgy is - ide ne nyúlj, oda ne menj. A mozgást igazán nem tilthatom meg neki!
A mélypont mégis az volt, amikor Horváth néni megfenyegetett, hogy kihívja ránk a rendőrséget este 8-kor, csendháborítás miatt. És akkor arra gondoltam, hogy tényleg én lennék a közellenség három teljesen normális gyerekkel? Rendőrséget kell ránk hívni, amiért a csemetéim szaladgálnak? És mi lenne, ha itt laknánk? Egész nap lábujjhegyen kellene járkálniuk én meg ordítoznék, hogy csendesebben büdös kölykök? Mondjuk Bendén csíkos pizsama volt, így végül anyukámmal elvicceltük a dolgot, hogy már rajta a rabruha, de azért a dolog azt gondolom szánalmas. Rendőrség, feljelentgetősdi...
Olyan jellemzőnek éreztem azt is, ami a Mekiben történt. Az ember azt gondolná, hogy ez a gyorsétterem mindenütt ugyanolyan. Ezért szeretik a gyerekeim is, meg persze a játékért, amit ott kapnak. Azon ne vitázzunk, hogy mennyire egészséges, mert tudom, hogy kicsit sem, de időről időre mégis bemegyünk. Most a Blahán tettük ezt. És kerestem a gyerekülést, hiszen Bendének még ez kell. A válasz: Nincs, mert ellopták. Noha befelé jövet tisztán láttam a benga nagy biztonsági őrt. És csak egy bejárat van. Annyira felbosszantott a dolog, hogy a kajálás végeztével odamentem a pulthoz és kértem, had beszéljek a vezetővel. És megkérdeztem, hogy ugyan már mégis mikor lopták el? És mikor vesznek másikat, mert addig nem jönnék... A válasz: Ó, mindig ellopják, és majd pár hónap múlva lesz. Addig fogjam ölben a gyereket. Nem vagyok büszke rá, de a világ nagyon sok országában jártam már Mekiben, de gyerekülés még Romániában is volt. El nem tudom képzelni, milyen ember tolja ki az etetőszéket az étteremből, még kevésbé, hogyan lehet ezt nem észrevenni? És hogyan engedheti meg magának egy magát családbarátnak hirdető étterem, hogy ezt ne pótolja azonnal????
A mélypont mégis az, amikor az ember rádöbben, hogy sokkal többet mosolyog otthon, mint korábban, és kedvesebb az eladókkal vagy a többi buszon utazóval. És ez valóban olyan szignifikáns különbség, hogy még a férj is megjegyzi. Mármint hogy ő is többet mosolyog másokra.
És akkor az ember megkérdezi, hogy vajon eddig miért nem mosolygott, és mi változott. És rá kell jönnie, hogy minden ugyanaz, csak egy valami más: Angliában normális, ha mosolyog az ember és kedves. Otthon pedig nem ez a norma. És ez tényleg abszurd.

Múltkor nagyon el voltam keseredve a nyár végén ránk váró osztályzóvizsga miatt. Szerencsére kiderült, hogy korántsem olyan sötét a kép.

Mióta eljöttünk sok minden változott a magyar közoktatás terén - visszaállították a buktatást, az osztályzást és változott a külföldön tanuló diákok státusza is. Szerencsére ez utóbbi nem rossz irányba. Amíg otthon voltam, sikerült beszélnem a gyerekek igazgatónőjével, aki nagyon-nagyon kedves, megértő és segítőkész volt.
Kiderült, hogy igenis adhat felmentést a vizsga alól minden olyan tantárgyból, amit a gyerek kinn is tanul - beleértve a matekot és az angol környezetet is, és hajlandó is ezt nekünk megadni! Csak azt kérte, hogy vigyük majd el a gyerek lefordított bizonyítványát amikor megkapjuk és valamiféle dokumentumot arról, hogy mit is tanult ott kinn - jelen esetben a tankönyvét. (Amit ugyan a suliban nem használnak, hiszen nincs tankönyvük, de én, aki tanulok velük itthon, látom, hogy kb. eszerint haladnak.)
Borsinak, aki most odahaza elsős lenne egyedül azt fogják számon kérni, hogy tud-e írni, olvasni. És mivel ez neki már az oviban is ment, egyedül azon kell ügyködnöm, hogy ne felejtsen sokat. Megjegyzem, ez nem könnyű, mert a sulis dolgokról inkább angolul szeretne beszélni, és lassan már ott tartunk, hogy jobban olvas angolul, mint magyarul. De mondjuk ez még mindig jobban áll szerintem mint egy átlag magyar elsős, aki most szótagolgatja ki az első szavait, szóval miatta nem kell aggódom.
Jó hír viszont Bíbor szempontjából (aki otthon most harmadikos lenne), hogy csakis magyar irodalomból és nyelvtanból kell készülnie, amit teljességgel érthető álláspont, hiszen ezt itt tényleg nem tanulja.
Természetesen arra is van lehetőség, hogy a gyerek ne vizsgázzon most - de akkor jövőre két évnyi anyagból is számot kellene adnia, ezért ezt a lehetőséget nem javasolta az igazgatónő, bár hozzátette, ez csak a mi döntésünktől függ.
Mivel csak hat napra mentünk haza, ezért most a lányok is csak egy napot voltak az iskolában, ami épp a farsang napjára esett. Bíbor egész napját a suliban töltötte és kicsit tanult is. Borsi csak délután ment be, amit megértek, mert neki azért az egész közösség idegen - ismeretlen gyerekek és ismeretlen tanító nénik. Ő ezt a délelőttöt inkább a régi ovijában töltötte, ahol szintén nagyon örültek neki.
Megjegyzem, azért van jópár ovistársa a suliban is, akikkel szívesen találkozott, és egyébként vízitündérnek öltözött be. Bíbor vámpírkirálynő volt, és most ő is sokka jobban érezte magát a suliban, mint legutóbb.
A lényeg, hogy én is megnyugodtam, és úgy döntöttem, hogy újra elővesszük a pár hete félredobott füzeteket és újra tanulni fogunk délutánonként. Leginkább azért, mert a gyerekek hiányolják! Különösen Borsi panaszkodott, hogy unalmasak a délutánok, ha nem kap feladatot. (Mondjuk ő mindig is imádott tanulni.)
A lelkesedést növeli, hogy otthon beszereztem néhány újfajta feladatlapot és tankönyvet. Rájöttem például, hogy magyarul egyik se tanul most környezetismeretet, illetve zenét. Mivel a furulyákat kihoztuk már augusztusban, most elővettük a szolfézskönyveket is, és a hétvége masszív zajkeltéssel telt. Emellett a víz körforgásáról készítettek plakátokat, amivel kidekorálták a falat.
Örülök amúgy neki, hogy ilyen lelkesek a tanulást illetően - azért én is azt gondolom, hogy okosabb időtöltés ez, mint a tévé előtt ülni és bambulni. Meg aztán az jutott eszembe, hogy én nem ismerek olyan embert, aki amiatt szomorkodna, hogy túl sokat tanult gyerekkorában, és de kár, hogy a szülei nem hagyták békén, csak olyat, aki azon sír, hogy miért nem tanították meg hangszeren is zenélni, és még egy nyelvre és mondjuk szinkronúszni. Szóval egy kis teher nem árt - más kérdés, hogy érvényes-e mindez a fáradt szülőkre is.
Merthogy két jó éjszaka után ma Bende ismét kimutatta a foga fehérjét. Éjjel óránként ébredt, csak közöttünk volt hajlandó aludni és csak azért engedte el a mellem, hogy az apját felkenje a falra. Reggel pedig első dolga volt a féltonnás komód fiókjait addig rángatni, míg majdnem magára borította az egészet és ha nem az apja van mellette, akkor ezt a bejegyzést már mint kétgyerekes anya írhattam volna. Komolyan mondom, nem gondoltam volna, hogy a nyolc kilójával fel tudja borítani azt a fránya fiókos szekrényt, de azóta azt a szobát is zárjuk.

Az elmúlt héten nagy volt a csend. Magyarországon töltöttük a gyerekek iskolai szünetét. Együtt mentünk, együtt jöttünk - de közben nem sok időt töltöttünk közösen.

Rá kellett jönnöm, hogy valójában az a legnagyobb bajom a hazautazással, hogy nagyon nem gyerekbarát. Nem arra gondolok most, hogy hosszú az utazás (istenien bírják) vagy kényelmetlen vendégségben lenni, mert azt meg kifejezetten imádják a lurkók, mert állatira el vannak kényeztetve. Sógoroméknál vannak unokatesók, akikkel lehet játszani, a nagymamánál meg minden nap van ajándék, tévé és édesség.
Az én bajom az, hogy hazajövünk, és ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy Magyarország nem hiányzik, de a saját gyerekeimből komoly hiányt halmoztam fel. Merthogy amikor hazamegyünk, mindig muszáj elintézni egy csomó dolgot, és isteni találkozni a régi barátokkal. Zsúfolt programhegyeket tervezünk be magunknak és persze a gyerekeknek is, akik suliba, régi oviba, barátokhoz mennek. De valahogy soha nem vagyunk együtt. Ami persze nagyon fontos lenne, hiszen ez a mi szünetünk és nyaralásunk. És mivel egész évben reggel elmennek és csak este jönnek haza a suliból, így a vakációs hetek az egyetlen esélyük, hogy végre egy kicsit együtt lehessünk a csimotákkal.
Mivel ez ismét elmaradt, rá kellett döbbennünk, ezt bizony nagyon hiányoljuk. Ezért nagy esküt tettünk, hogy nyár végéig már nem megyünk haza ismét. Mindez nem panasz. Mert egyébként minden nagyon jó volt. Sok klassz program csupa olyan emberrel, akiket nagyon szeretünk. És hozzácsaptunk még néhány különlegességet.
Mivel Bende egy éves lett, úgy döntöttem, hogy emberré varázsolom magam, és megszerveztem pár olyan programot, ami segít majd ebben. Az első egy sminktanfolyam volt, amin pár kolléganőm már részt vett és mind szuperlatívuszokkal dicsérte. Volt aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy megváltozott tőle az egész élete. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok nagyon sminkelős fajta, ami nagy hiba, hiszen szőke haj, kék szem, fehér bőr - ha én nem teszek színt magamra, teljesen színtelen vagyok. Sminkkel viszont a különbség óriási. Beszerveztem hát a húgom és a nővérem, így lett egy monstre hat órás csajos program a sminktanfolyamból. Horacsek Ági hatalmas bőröndnyi sminkcuccal érkezett és hat órán át beszélt és magyarázott nekünk, mit és hogyan kéne csinálnunk. Bevezetett olyan új fogalmakat, mint a bronzosítás, a helyes ecsetkezelés és megtudtuk, hogy a szemceruza nem menő dolog. Mivel mindhárman más színűek, jelleműek és foglalkozásúak vagyunk, mindannyian másféle sminket kaptunk. A nővérem egy szolídabb barnás-zöldeset. Én egy füstös dögöset, a húgom meg egy egészen extravagánsat. És mind nagyon jó lett - félig biztosan tökéletes, merthogy a tanulás részeként ő csak az egyik szemünket festette ki. Befejezni nekünk kellett. És ez nem is volt olyan nagyon nehéz feladat, mint ahogyan először tűnt, mert annyira sokat tanultunk tőle délutánig, hogy szinte könnyedén jöttek a kezembe az ő mozdulatai. Ami persze nem azt jelenti, hogy profi sminkessé képeztem magam egy nap alatt, csak azt, hogy felszedtem tőle egy kis önbizalmat. Olyan nagyon, hogy a másnapi vásárlásnál nem kellett órákig hezitálnom, hogy mire is van szükségem. Pontosan tudtam, hogy milyen ecset, milyen szín és milyen alapozó kell nekem. Mivel az elmúlt egy évben semmiféle sminkcuccot nem vettem magamnak, nem is lett igazi lelkiismeret furdalásom azért, hogy egy fél fizetésnyit hagyok a boltban, egyrészt mert ezek jó minőségű, szép holmik, amelyek sokáig tartanak, másrészt mert muszáj volt. Ugyanis jött a puding próbája: a fotózás.
Frissen szerzett tudásomat ugyanis két nappal később egy nagy családi fotózáson kamatoztattam. Rá kellett ugyanis döbbennem, hogy fotózhatom én a családomat orrvérzésig, és lehet ez nagyon jó emlék, de azt a látványt, amit egy profi fotós tud kivarázsolni belőlünk én nem tudom megismételni a kis rózsaszín gépemmel. Ha ő kattogtat, mások a fények, mások a kontúrok, és mindenki olyan nagyon szép! Így hát megkértem Tucsek Tündit, aki Bendét öt napos korában is fotózta, hogy jöjjön el ismét hozzánk, és csináljon pár képet a kis családunkról. Jövő hétre lesz eredmény, és már alig várom, hogy lássam, milyen szépek is vagyunk, illetve lehetünk, ha értő szemek néznek ránk. És ezt jó tudni.

A lányok szerint vasárnap a világ legjobb múzeumában jártunk. Én azért nem fogalmaznék ennyire sarkosan, de el kell ismernem, hogy a londoni Natural History Museumban tényleg igazi csodákat lehet látni. Ráadásul ingyen.

Imádok Londonba bejárni, méginkább hazajönni. De sajnos be kell vallanom, nekem London egyszerűen sok. Óriási tömeg hömpölyög az utcán, alig lehet lépni, gyerekekkel rémálom. És még nincs itt a turistaszezon! Amikor vasárnap reggel azt láttuk, hogy szürke, hideg esős idő van, a múzeum kifejezetten jó ötletnek tűnt. Vonattal egy óra London, gondoltuk kocsival lesz talán másfél, de kényelmesen. És hát ki az, aki ilyen csúnya időben rajtunk kívül elmegy otthonról? Persze midnig lebecsülöm az angolok időjárástűrését. Mert hát persze minden tele volt. És Londonban szokás szerint telt ház volt.
Miután két és félóra autóban zötykölődés után megérkeztünk Londonba, kiderült, hogy sokkal hidegebb van, mint gondoltuk. És az eredeti terv, hogy a Kensington Gardenen keresztül sétálunk majd oda, már nem is tetszett senkinek. Persze elhagyni nem lehetett, merthogy Borsika kedvenc Pán Péter meséjében a tündérek a babasétány mellett születnek meg, hiszen amikor egy kisbaba először mosolyog, akkor születik egy tündér. És általában ide. Azt hittük lesznek virágok, kellemes sétányok, de valójában a Kensington Garden meg se közelítette a Regent Part báját. Mondjuk én minden londoni parkért odavagyok. Dús, zöld gyep, óriási tér, tisztaság... de be kell vallanom, hogy most csak a brutális széllökéseket éreztem, és siettem a kellemesen meleg múzeumba. De ez nem volt könnyű, mert irdatlan sor állt kinn. Ami elsőre rémisztő volt. Viszont nagyon gyorsan haladt, és annak ellenére, amilyen reménytelennek nézett ki alig tíz percet kellett csak várnunk. Amikor beléptünk a tömeg csak fokozódott, és sorba kellett állni mindenért, és fülledt, párás levegő volt. Szóval minden összejött, hogy rosszul érezzük magunkat. De nem sikerült. Mert ez tényleg jó hely.
Mivel a legtöbben a dínócsontokra voltak kíváncsiak, mi azt most kihagytuk. Pontosabban annyit néztünk csak belőle, amit sorban állás nélkül lehetett. A nagy dínócsontvázat a hallban és pár fantasztikus leletet még körülötte. Elképesztő, hogy milyen óriási és kivételes őskori maradványokat lehet itt nézni. Nem vagyunk egy dínós família, de ez tényleg fenomenális gyűjtemény.
De azért minden csábítás ellenére tartottuk magunkat a fő célunkhoz, ami az emberi test részleg volt. Megtudtuk, hogy működik a szív, mit csinálnak a hormonok, hogyan fejlődik és születik a kisbaba, hogyan mozognak a csontok és amit imádtunk, hogyan csap be minket a szemünk. A csajok imádták a trükkös képeket, Bende meg azt, hogy csomó gomb van és mindet meg lehet nyomni.
Én már sokadszorra jártam itt, és nagyon örülök, hogy sikerült elhoznom a lányaim, mert élénken emlékszem, hogy mennyire döbbenetes volt jó 15 éve, amikor először jártam itt. Egészen másfajta múzeumot tapasztaltam meg, mint amit otthon. Ok, ma már Magyarországon is egyre több az interaktív dolog, és játék a gyerekeknek. De akkor, réges régen ez még nagyon nem volt divat. Szinte egymásután jártam a bécsi és a londoni természetrajzi múzeumban. És míg az első egy vitrinekkel telezsúfolt, kihalt, csöndes tér volt - a londoni nyüzsgő, izgalmas lehetőségekkel teli csoda.
Jó, persze vitrinek és kitömött állatok itt is voltak - de mindegyik mellett valami tapintanivaló, felfedeznivaló és megjegyeznivaló érdekesség. Az elefánt foga, a teve lába, a tehén kakája. Igen, miért is ne lenne az is izgalmas? Valójában nem a téma a fontos, vagy a tárgy, amit lát az ember, hanem az amit tudni lehet róla, ami mögötte van, és ami átjut abba, aki nézi. Mögöttes tudás nélkül még a Mona Lisa csak egy pici, sötét portré. De ha ismerjük a legendát, ami mögötte van, a világ legszebb és legtitokzatosabb festménye.
Persze azért vannak biztos favoritok - az életnagyságú felfüggesztett kékbálna. Az ékszeres vitrinek. És persze az óriási, felnagyított skorpió.
De amit a legjobban vártak a csajok, az a földrengésszoba volt. Ami nagyon megváltozott azóta, hogy itt jártam. Akkor még csak egy kicsi 2x2 méteres szoba volt, ami rázkódott kicsit az ember lába alatt. Most egy igazi japán bolt volt berendezve, háromszor akkora területen. És volt morajló hang és közben egy igazi videofelvételt mutattak, amelyet egy igazi japán bolt ipari kamerája készített a földrengés pillanatában. Szóval elég élethű volt. Olyan nagyon, hogy Borsi meg is ijedt kicsit. Bíbor viszont alig akart eljönni onnan. És persze Bendének is tetszett, aki egyáltalán nem értette, hogy a lába miért nem engedelmeskedik. De nem bánta.
Majd öt órai agytágítás után kénytelenek voltunk hazaindulni. Fájó szívvel, mert még a múzeum felében sem jártunk. Pedig a végén már habzsoltuk az élményeket és még a táblákat se olvastuk el, és nem is játszottunk végig minden lehetséges játékot. Aztán hazafelé még kajálni is meg kellett állnunk. És amikor este 9-kor hazaértünk, hullafáradtan, egy kicsit se csodálkoztunk azon, hogy mindhárom gyerek alszik. Mi is hullafáradtak voltunk. De jó napunk volt. Mert ez tényleg jó hely. A baj vele csak az, hogy sokszor vissza kell jönni. Csak az vigasztal, amit már az elején is mondtam. Hogy legalább ingyen van. Ha messze is.

Havonta egyszer kocsit bérlünk, és ilyenkor irány a nagyvilág. Pontosabban azok a helyek, amelyeket egyébként vonattal és busszal nehéz lenne elérni. Ezen a hétvégén egy közeli és egy távoli célpontot választottunk. Egyik se volt telitalálat, de azért mindegyikben volt minek örülni.

Szombaton Nottingham volt a célpont, amiről azt reméltem, hogy kalandos és mesés utazás lesz. Persze így utólag nem is értem, hogy miért. Hiszen jól tudtam, hogy Robin Hood, aki a város húzóneve valójában nem is élt. És ha mégis, akkor nem a városban, hanem a sherwoodi erdőben. Mi mégis a városba mentünk Robin Hood vadászatra. Ezért hát nem csoda, hogy nem sikerült igazi kalandot lőnünk.
Persze nincs mit szépíteni, a fene megevett volna utólag, hogy itt voltunk alig egyórányira Nottinghamtól és mégse néztük meg Robin Hood városát. Kihagyhatatlannak tűnt. De valójában nem volt az. Az egyetlen igazán jó, amit elmondhatok, hogy a lányok már tudják, hogy Robin Hood nem róka volt. Merthogy korábbi Disneys emlékeik alapján nekik csak ennyi ugrott be a legendás hősről. Ami azért mégiscsak ciki. Ezért hát még az utazás előtt megkezdtük a fejtágítást, méghozzá egy nagyon helyes könyv alapján, amit egy Marcia Williams nevű hölgy írt és rajzolt. Aki képregényes formában feldolgozta Robin Hood mondakörét, és emellett még Artúr királyt, Shakespeare történeteit, a görög mondákat, Szinbád kalandjait, az Iliászt és az Odüsszeiát és még Dickens legfontosabb műveit is. Nagyon jó a szöveg, és frappánsak a képek. Pont annyit ad, amennyit egy gyerek be tud fogadni. (Itt lehet belekukucskálni a könyvbe: http://www.amazon.co.uk/Adventures-Robin-Hood-Marcia-Williams/dp/1406311375/ref=sr_1_6?ie=UTF8&qid=1297885841&sr=1-6#reader_1406311375)
Felnőttfejjel újraolvasva, Robin Hood története isteni - van benne kaland, harc, romantika. A baj csak az, hogy mindez mese, valós történeti háttér nélkül. Robin alakját többféle erdei törvényen kívüli betyárból gyúrták össze. Akik ugyebár amit elloptaka gazdagoktól, odaadták a szegényeknek. Tehát nem maradt semmijük, amit ki lehetett volna állítani. Persze azért a helyi várban megpróbálták.
Ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy maga Nottingham nem szép. Legalábbis mi nem találtuk meg az igazán szép részeit. Voltak helyette óriási bevásárlóközpontok, csillogó kirakatok, óriási leárazások és hömpölygő embertömeg. Sehol az a középkori báj, amit az ember egy mese-városban elvárna. Nem mondom, hogy nem igyekeztek. Volt ugyanis egy tanösvény, amelynek minden állomásán egy újabb mesetöredéket lehet elolvasni, annak történeti hátterével. És ha szépen végigment rajta az ember, a végén ott a vár. És lehet játszani. A kapuban Tuck barát fogadta az emebreket, belül pedig meg lehet nézni, milyen volt Robin korában a város. De az igazán nagy élmény a Robin-játszószoba volt.
Szeretem ezekben az angol múzeumokban, hogy ha nincs is semmi, amit megmutathatnának, legalább a szórakozásról gondoskodnak. Volt itt diavetítés, bábok, erődépítés, rengeteg könyv és kicsi sarok, ahová le lehetett ülni olvasgatni. Kis erdőrészlet puha mohát imitáló zöld padlószőnyeggel és rengeteg jelmezzel. A gyerekek a nagy plüsserődöt imádták, ahol puha paravánból falakat lehetett építeni majd lerombolni, hercegnőset játszani és bujócskázni.
De ez nem csak gyerekeknek volt buli. A felnőtteknek is volt egy csomó jelmez, és egymás kezéből kapkodták ki a jobbnál jobb ruhákat a nagyok is, aztán bőszen fotózkodtak a középkori konyhában, vagy az erődnél, vagy a trónszéken. Az én drága uram úgy döntött, hogy hozzá Tuck jelmeze illik, én várúrnő lettem (de homályos lett a kép) Bíbor erdei virágnak öltözött be, aztán Piroskának, Borsi meg persze Robinnak. És hogy minden tökéletes legyen, mindehhez volt egy nő, akinek csak az volt a feladata, hogy kifordítsa a ledobott ruhákat és szépen vissza akassza a helyére. Szóval tényleg értünk volt az egész és hogy jól érezzük magunkat. Amikor pedig kijöttünk, akkor a vár tövében egy csomó fiú gyakorolt - hátraszaltókat és egyéb trükköket mutattak be. A helyi vidám fiúk, Robin bandájának egyenes ági leszármazottai. Elképesztő volt, mit hoztak ki magukból.
Hogy végül is ajánlanám-e a várost? Őszintén? Ha épp arra megy az ember, és nincs jobb dolga, akkor vicces program. De ha mégis kihagyja, ne fájjon a szíve érte.

Szóval kicsit felpörögtek a dolgok. És nem jut időm írni. Meg erőm sem. Valahogy most sok az élmény, és kevés az idő arra, hogy ezt megemésszem.

Talán öregszem és ez a baj. Vagy az, hogy melegszik az idő. Valahogy egyáltalán nincs téli hangulatom. Tavasziak a fények, az illatok és a hőmérséklet is. Ebben persze sok a jó dolog is. Ez egyik, hogy nyílik a hóvirág. Pénteken kirándultunk Coventry környékén, és csodásan virágzó hóvirágmezőkre bukkantunk. Meg játszótérre, parkra, romantikus kastélyra. Eszméletlen, hogy mennyire nem ismerjük még mindig a várost, és mennyi jó dolgot tartogat.
De be kell vallanom, hogy néha arra vágyom, csökkenjen már ez az élményzuhatag, és arra vágyom, hogy kicsit már unatkozzak, punnyadjak. Legyen időm megemészteni, feldolgozni a dolgokat amiket látok, hallok, érzek. Mindig korán kell kelni, egész nap hajtani, főzni, mosni, készülni arra, hogy hazajönnek a lányok, foglalkozni velük ha itthon vannak, és amikor végre minden elcsendesedik körülöttem, mert elalszanak a zajongók, azt veszem észre, hogy én is bebólintok velük együtt. Egyre gyakrabban. Mindehhez hozzájárul a tavasz, ami magával hozza a melegfrontot és az álmos, tompa fejfájást, amin csak az alvás segít. És így nem lehet pörögni.
Az élet meg rohan, száguld és nincs mit tennem, szaladok én is vele, ha megfeszülök is. Legalább addig, míg a nap fenn van. Új emberek, új dolgok, új élmények, hangok és tennivalók. Minden napra megvan a lista, és mindegyik kihagyhatatlan egyedi alkalom. És nagyon élvezem.
De nincs idő leülni és megemészteni, leírni, megosztani. Pedig már egész pofás kis témalistám van. Eredetileg azért kezdtem el lejegyzetelni egy-két szóban, hogy hátha jönnek majd unalmasabb időszakok és akkor milyen jó lesz, hogyha van mihez hozzányúlni. Még a novemberi skóciai útról is lenne mit leírnom, azt se sikerült befejezni. És azóta is csak jönnek az újabb témák, impulzusok is, amik meg akarnak születni és arra kényszerítenek, hogy írjam meg őket. Van amelyik álmomban kísért, van amelyiknek pontosan tudom már a kezdőszavait, és van amihez csak a kép van meg, és ez a kép kérlel, hogy írjam meg a történetét, ne kelljen feledésbe merülnie. Amikor pedig alszom írás helyett, úgy érzem a történeteimet és magamat is elárulom. Össze kellene szednem magam és megadni az esélyt a történeteknek, hogy éljenek.
Az, hogy új feladatokat kapok, és új kötelességeket vállalok, kicsit sem enyhít ezen a kínon. Pedig most a baritonnal küzdök. A szexi mély hangú basszusból ugyanis újra átváltoztam most már bariton vagyok. Az új hangterjedelemhez új szólamot kell megtanulni. Minden dalhoz. Amikor a kórusvezető felhívott azzal a kéréssel, hogy túl kevés a bariton, és kéne valaki, aki jól tud kottát olvasni, és hajlandó megtanulni a dalokat, természetesen nem mondtam nemet neki. Miért is tettem volna. Hiszen értem én - én vagyok az, aki a legújabb tag, és aki a legkevesebb energiát, időt ölte abba, hogy megtanulja ezeket a dalokat. Engem lehet legkevesebb fájdalommal mobilizálni. Már kérdés, hogy épp most kezdtem magam komfortosan érezni a próbákon, mert végre kotta nélkül is együtt tudtam dalolni a többiekkel. Erre most kezdhetem az egész tanulást előről. Csak most kicsit nehezebb a helyzet, mert nem vadonatúj dalokat kell tanulnom, hanem a megtanultak új verzióját.
Az is radikálisan lecsökkenti a szabadidőm, hogy a kóruspróbákon van egy nagyon kedves szokás. Akinek van olyan könyve, amit nem akar megtartani, elhozhatja, és 50 pennyért meg lehet venni. Ez olyan 160-180 Ft. És baromi jó könyveket hoznak el a többiek, én meg viszem haza és falom őket.
Gondoltam, nem baj, a hétvégén majd bepótolok pár dolgot, de elszámoltam magam. Zsolt kikölcsönzött egy autót, és minden nap reggeltől estig csámborogtunk. Nincs bajom a tömegközlekedéssel, de azért három gyerekkel annyival könnyebb autózni! Amúgy meg csodás helyeken jártunk, és klassz dolgokat láttunk, ráadásul Bende első szülinapját is meg kellett ünnepelnünk.
Most vasárnap este van, és az egész család kipukkadt. Este 9-re minden gyerek ágyban volt és aludt. És én is csak azért nem, mert előtte vettem egy forró fürdőt és pechemre pont akkor állt fel Zsolt a gép elől, amikor végeztem. És gondoltam, hogy ideülök, és elmondom, hogy tele a kezem írnivaló emlékekkel, és nagyon jó volna megosztani ezeket. De nem tudom mikor lesz erre időm végre. Hiszen a jövő hét is zsúfolt lesz. Oltás, védőnő, pakolás és utazás. Haza. Igazán haza. Magyarországra. És utána egy hétig ott leszünk. És az is eszméletlen tele lesz. Már most minden napra van program, találkozó, tennivaló.
Ez nem panasz. Nagyon is jó. Ahogyan az is jó, hogy ennyire sok élményt tudunk most magunkba szívni. És előbb-utóbb biztosan lesz arra is lehetőségem, hogy mindezeket leírjam. Mert mindig eljön annak is az ideje. Legalábbis ami fontos, az sose vész el. Ami jó téma és érdemes elmesélni az mindig megszületik. De most nem mesélem el, hogy hol jártunk a hétvégén. Talán majd holnap. Ha sikerül nem elaludnom.

A suliban szinte minden nap van gyűlés. Ilyenkor reggelente a tornateremben összegyűlik az egész iskola és megbeszélik melyik osztály hol tart, mit csinál, milyen feladatok, hírek vannak.

Múltkor például divatbemutató volt, ahol megnézhették a gyerekek, hogy milyen lesz a jövő évi egyenruha. Mert váltanak. Kékről pirosra. (Megjegyzem, a szülők véleményét nem érték ki, és bár kedvelem a piros színt, azért nem örülök neki, hogy ha maradunk, akkor semmit nem örökölhet a kicsi a nagytól.) Ilyenkor beszélik meg azt is, hogy melyik ház mennyi pontot szerzett, és a hét legjobb tanulói is ilyenkor kapják meg az okleveleiket.
A mai "assembly"-re a negyedikes gyerekek szülei is hivatalosak voltak, merthogy Bíborék osztálya adott elő a gerincesek és gerinctelenek közti különbségről. Nekünk mindenképp ott volt a helyünk, merthogy Bíbor elég nagy szerepet kapott. Az eredeti ötszavas szövegét ugyanis olyan szépen és bátran mondta, hogy előléptették és megkapta az egyik angol kisfiú szerepét. Így legalább öt mondata volt - ami azért nagy szó, merthogy az én lányom utál szerepelni. Persze ettől is rettegett, de szépen végigcsinálta, érthetően beszélt és nem is hadart, ami már önmagában nagy teljesítmény.
Nem voltam ugyan biztos benne, hogy szabad fényképezni, de amikor a mellettem ülő apuka elkezdte villogtatni a vakuját, akkor én is felbátorodtam. A kicsi gépem valójában nem alkalmas arra, hogy ilyen nagy távolságokat befogjon, de azért egész szépen teljesített és több részletben ugyan, de sikerült az egész osztályt lefotózni. Ez azért fontos, mert itt nincs osztályfénykép. Amikor ez kiderült, Bíbor nagyon elkeseredett, merthogy neki fontos emlék lett volna. Így, ha már alkalom adódott rá, különösen ügyeltem, hogy mindenki rajta legyen a képen.
Bíboréknak a nagy előadás után már 'arany-napjuk' volt, ami azt jelenti, hogy a mai napon csak mesét hallgattak, játszottak. Mégsem ő dicsekedett azzal, hogy ma nem tanultak semmit, hanem Borsi. Az új témájuk ugyanis a Piroska és a farkas, amit ma elolvastak, eljátszottak, jelmezeket és díszletet készítettek hozzá. Tehát az ő megfogalmazásával élve, egész nap csak játszottak. És amikor ezt mesélte, elővette a leghuncutabb arckifejezését, mert érezte, hogy ez nagyon felháborító dolog, és nem helyénvaló, hogy valaki az iskolában csak játékkal töltse az idejét.
Én meg adtam a műfelháborodottat, pont úgy, mint múltkor, amikor Bíbor mesélte, hogy az afrikai tanulmányaik keretében egy dobos jött be hozzájuk, és ők egész nap dobolni tanultak, meg azt, hogyan is kommunikálnak az afrikai faluk a dob segítségével.
Abban ők biztosak, hogy ez egyáltalán nem tanulás. Én ugyan próbáltam elmagyarázni Borsinak, hogy a játék is lehet tanulás, hiszen megismert pár új szót, gyakorolta az angolt, de csak azért értem el vele, hogy lefitymálóan rám nézett és közölte, ő az összes szót ismerte már a Piroskából, és különben is vegyem tudomásul, hogy már tud angolul. Na jó, azt elismeri, hogy néhány szót még kell tanulnia, de amúgy ezt a nyelvet ő már letudta. És ha csak ezért jöttünk, akkor már költözhetünk is tovább Spanyolországba, most már itt az ideje, hogy spanyolul is megtanuljon.
Én meg csak magamban röhögcséltem, hogy hát édes lányom, fognak még téged meglepetések érni nyelvtanulás kapcsán, de az igazat megvallva nem volt kedvem letörni az önbizalmát.
Hát legfeljebb azt érzik, hogy nem tanulnak. De ez nem nagy baj. Mert én tudom, hogy mégis.

Mostanság mindenkinek ez az első kérdése hozzánk. És jogosan, hiszen az ANGOL tényleg fontos. Sőt, errefelé a legfontosabb.

Persze az embereket nem az érdekli, hogy mi, felnőttek mennyit haladtunk, amit meg is értek. Hiszen elvileg úgy jöttünk ki, hogy mi aztán értünk, beszélünk, írunk, olvasunk angolul. Ami nagyjából fedi a valóságot. De be kell vallanom az a nyelv, amit körülöttünk beszélnek, erősen eltér attól, mint amit Magyarországon tanítanak. Minden nap adódnak új szavak, kifejezések, amelyeket eddig még soha nem hallottunk. És persze a kiejtés! Na, kérem az valami egészen döbbenetesen más. Olyan hangokat hallok, amelyeknek még a létezéséről se tudtam eddig. És hogy az én kiejtésem mennyire idegen a helyi füleknek, azt csak azzal tudom szemléltetni, hogy hiába rövidítettem le Bende nevét Benre, nincs az az angol, aki ezt megértené. Kérdik, hogy hívják a kisfiú, mondom Ben. Mire visszakérdeznek: micsoda? Mondom, Ben. Kicsit idegesen, mert hát kérem ez egy angol név, mi a fenét nem lehet ezen érteni? Nagyjából 3-4 ismétlés után szokott leesni az angoloknak, hogy hát Ben! Mire én mosolygok, de belül forral a méreg, hogy hát ezt mondtam vazzeg, mit nem értettél ezen?
A nagy baj, hogy én nem hallom a különbséget az ő Benjük és a sajátom között. És valószínű, hogy már nem is fogom. Haladás persze nálam is van. Az egyik kedvenc sorozatom a The Big Bang Theory (otthon Agymenők címmel fut a Comedy Centralon) első részeit itt angolul egyáltalán nem értettem. Hiába tettem rá a tévére a feliratot, olyan gyorsan és olyan nagyon bonyolult nyelvezettel beszéltek benne, hogy esélytelen volt. Ma már ott tartok, hogy értem és nevetek rajta.
Az igazán nagy haladást azonban a lányaim érték el. Elsősorban Bíborra vagyok büszke, akit most átkerült a jók olvasáscsoportjába. De az olyan kis félmondatainak is nagyon tudok örülni, amikor előveszi a Hannah Montana CD-jét, amit már hónapok óta nem tett, és meglepve meséli, hogy most mennyivel többet megért belőle. Ráadásul pénteken óriási öröm érte, mert ő nyerte az osztály "rafotit". Ami valójában raffle - tehát tombola. A jó gyerekek ugyanis errefelé tombolajegyeket kapnak egész héten, és péntekenként kihúznak egy nevet. Aki nyer, az ajándékot kap. Bíbor már nagyon régóta ácsingózott utána, mert ezeket a jegyeket nem olyan könnyen adják, mint a matricákat, meg kell dolgozni érte. És sokáig esélye sem volt rá, hogy kapjon. Most már egy pár hete meséli, hogy kapott ezért, vagy azért, de hát akkor még mindig kell a mázli faktor, és most bejött az is.
Ami még nagyobb döbbenet, hogy milyen gyorsan csökken Bíbor kétévnyi előnye az angol terén. Borsi ugyanis rohamos léptekkel hozza be a nővérét. Az mondjuk egyértelmű, hogy amit a suliban angolul tanul, azt angolul mondja el nekünk is, igaz először furcsa volt, de már hozzászoktam. Az már kicsit furcsább, hogy néha arra kér minket, hogy mi is beszéljünk vele angolul. Vagy hogy Bendével rendszeresen angolul kommunikál.
De az igazi döbbenet az, hogy mennyire jól olvas angolul. Ugyanis nagyon jól emlékszem, hogy Bíbornak ez milyen nehezen ment tavaly, amikor a szóbeli angoltanulást felváltotta az írott-olvasott angol tanulása. Szenvedett attól, hogy mennyire másként írják a szavakat, mint ahogyan kiejtik. Borsinak ez meg teljesen magától értetődő. A szülőin is csak azt mondták szépen olvas, de néha nem érti, hogy mit. (Naná, hiszen sok szót nem ismer még...)
Alig egy éve, hogy a PKU-s pszichológus azt ajánlotta, Borsit jó lenne valahol külföldön suliba járatni, mert akkor legalább lefoglalná az agyát egy évre, és nem unatkozna. Jogosan, hiszen Borsi akkor már írt, olvasott. Persze nem ezért jöttünk Angliába, de ez volt talán az utolsó csepp az érvek között. Hogy neki-nekik milyen hasznos lesz. És tényleg. Látom nap mint nap, hogy szívják magukba az angolt, hogy mennyire magától értetődően használják a nyelvet. Hogy anélkül, hogy tudnák, máris Present Perfectes szerkezeteket használnak. Hogy néha már ők tanítanak nekünk új szavakat, hiszen a sulis-gyereknyelvet mi nem ismerjük.
Nem tagadom, mindez a sok jó nem magától jött, és nekünk is sok energiánk van benne. Vettünk egy csomó angol tankönyvet, és igyekszünk az adott témaköröket, amiket a suliban vesznek, itthon is áttanulni velük. Minden este angolul és magyarul is van mese. És minden olvasmányt, amit a suliban vesznek, beszerzem itthonra CD-s verzióval.
Nem mondom, hogy enélkül nem menne. A lényeg ugyanis, hogy itt vagyunk, és az agyuk nyelvtanulásért felelős része nagyon aktív még ebben a korban. De azért talán számít az is, amit mi teszünk értük. Legalábbis, amikor azt látom, hogy Borsi most a Micimackót olvassa angolul, akkor ezzel kényeztetem a lelkem.

Szeretek múzeumba járni, de amióta családdal indulok neki világnak, nagyon fontos, hogy a gyermekeim se unatkozzanak, ameddig én művelődök. Ahhoz, hogy mind jól érezzük magunkat, csak néhány jó ötlet kell.

Az igazat megvallva, ezen a hétvégén Londonba akartunk menni. A Természetrajzi Múzeumot céloztuk meg, de aztán az egész héten veszettül süvítő szél elvette a világjárós kedvünket. Nincs hideg, de a szél valami fertelem. Az ablak mellett ülve olyan hangja van, mintha egy fiúkórus fütyülne kinn. Ha nem fogom két kézzel a babakocsit, méterekkel arrébb dobja a szél. Szóval a kirándulást prolongáltuk, de azért a mehetnék nagyon rajtunk volt.
A Coventry belvárosában lévő Herbert Múzeumot már nagyon rég kinéztük, de valahogy eddig soha nem mentünk be. Most viszont nagyon reklámozták az új egyiptomi kiállítást, ezért jó B-tervnek tűnt. Odaérve aztán kiderült, jól elnéztük. Egyiptom csak jövő héttől szerepel műsoron, de most már nagyon örülünk neki. Legalább van okunk a jövő héten is visszamenni.
Bevallom, én úgy szeretek múzeumba járni, ha nem kell sietni. És főleg, ha nem kell siettetni a gyerekeket. Szeretem hagyni, hogy a saját tempójukban fedezhessék fel a dolgokat, közben nagyokat beszélgetünk, mesélünk a régvolt dolgokról, szokásokról. Még jobban szeretem, ha ebben a múzeum is segítségemre van játékokkal, magyarázó táblákkal, és persze érdekes tárgyakkal.
Hát itt most minden összejött. Ez már nem az első kicsi városi múzeum, ahol jártam, de valahogy ebben az angolok nagyon jók. Műtárgyból ugyan kevés van bennük, de azt figyeltem meg, hogy ötletből annál több. És ez bizony gyakran többet tud adni és emlékezetesebb, mint amikor az embert Rómában földbe döngöli a Vatikáni Múzeum műtárgydömpingje. Hiszen a gyereknek az kell, amit meg tud fogni, ki tud próbálni. Itt pedig szinte mindent lehetett.
Külön öröm számomra, amikor olyan teremőrökkel találkozom, akik kedvesek és segítőkészek. Soha nem fogom megbocsátani a Szépművészeti Múzeumnak, amikor az egyik őr odajött hozzánk, és közölte, hogy neveljem meg a gyerekem, aki az egyik festmény előtt örömében ugrálni kezdett. Mit mondjak, a kép gyönyörű volt. És a gyerek nem ért hozzá. És a tök üres teremben senkit nem zavart. Kivéve a teremőrt. És a teremőr engem, mert elrontotta a gyerek tiszta, őszinte műélvezetét.
A világ boldogabbik felén (ahogy apukám mondani szokta) ez nagyon nem jellemző. Amit nem lehet megfogni, az magasan van, vagy üveg alatt, vagy elkerítve. Minden más pedig szabad préda, sőt nagy táblák magyarázzák el, hogyan is kell játszani vele. Igen, játszani. És akkor a legunalmasabb helytörténeti téma is izgalmas lesz.
Furcsa amúgy látni, hogy mennyire be tudnak lelkesedni a gyerekek a hagyományos tárcsás telefonokért, amelyeket valóban sehol nem látni ma már. Vagy a csavargyári munkások életét bemutatni óhajtó részlegen, ahol időre kell két csavart összetekerniük. És miért ne foghatnák meg a méteres repülőgépmotort, vagy a repülőgépkereket - ember abban nem tud kárt okozni, még a mohó gyerekkezek sem.
Coventry a maga iparvárosi múltjával olyan nagyon sok izgalmat nem tartogatott - de a kurátorok nagyon igyekeztek. Volt szövőgép, olyan modell, amit a gyerekek is kezelhettek, millió szalag, ami itt készült, a velük díszített ruhák. Egy kis szekrény hátuljára két korabeli fűző hátulját is felerősítették. Az egyiket fűzni kellett - a másik kapcsos volt. Így a gyerekek saját maguk megtapasztalhatták, mennyi időt spórolt meg az ember az utóbbival, és jobban átérzik, milyen nehéz is lehetett szegény szolgalányok munkája - akiknek a napirendjét is pontosan megismerhettük.
De volt viktoriánus iskolapad, benne abakusszal, feladatokkal, korabeli füzetekkel és persze korbáccsal. Korabeli játékok és azok utánzatai. Templomi padok, amelybe a huncut gyerekek lyukakat fúrtak a márványgolyóik számára.
Középkori utcarészlet, piactéri hangokkal, szalmával és kövekkel. Egy oldalon régi színpad rekonstrukciója korabeli maszkok utánzataival, építőkockák, amiből össze lehet rakni a katedrálist. És egy kis vicc - kis lyukon keresztül meg lehet szagolni, milyen volt a középkori WC illata, ahol akár 6-8 ember is ült egymás mellett...

Az én kedvencem a viktoriánus kori csésze, amely kifejezetten bajuszos férfiak számára készült, akik nem akarták, hogy a viasz (amellyel szépen formára igazgatták arcszőrzetüket) leoldódjon a forró tea hatására. Már önmagában ez is nagyon jó kiállítás volt, de az igazi élvezet csak ezután következett: a Lady Godiva terem.
A hölgyről, aki pucéron végiglovagolt a városka főutcáján cirka ezer évvel ezelőtt már írtam. Arról viszont még nem, a hölgy nemcsak a bátor, nemes szívű nők jelképe azóta is, de az egész városé. Godiva kávézó, Godiva nőegylet, Godiva ügyvédi iroda. Lady Godiva (akiknek a nevét természetesen "Godájvának" kell ejteni) igazi nemzeti szimbólum. Ehhez persze a nemes lélek és önfeláldozás kevés lenne - a középkori pucérkodás csiklandós erotikája nagyban megdobja a sztori népszerűségét. Ráadásul a múlt században több-kevésbé felöltözött hölgyek rendszeresen megismételték a meztelen lovaglást nagy népünnepély keretében.
Szóval Godiva fontos része Coventry történetének, ezért van rajta mit kiállítani. Festmények, szuvenírek, pár középkori tárgy - és persze rengeteg játék. Hiszen azért ez az egész mégiscsak legenda. Nem csoda, hogy rögtön egy rajzfilmmel kezdődik a kiállítás, ahol megismerhetjük a legendát. Míg a filmen szórakozunk, odajön hozzánk a teremőr. Látja, hogy három gyerekkel vagyunk. És nem. Nem a zajszintre panaszkodik. És nem is a fényképezést akarja megtiltani. Csak informál, hogy a terem végében óriási játszósarok van - mesekönyvek, színezők, középkori ruhák, bábok, kirakók, bábok. Érezzük jól magunkat.
És mi jól érezzük. A termekben, a kávézóban, a múzeum-shopban. És bár az emeletre nem jutottunk fel, és Egyiptom is csak a jövő héten lesz, az egész napot itt töltöttük. A lányokat így is csak azzal az ígérettel lehet hazacsalni, hogy jövő héten újra jövünk. Vagy már holnap. Hazafelé leszögezik, hogy imádnak múzeumba járni. Hát nem ez a lényeg az egészben?

Amikor matekra megyek, rendszeresen belopom magammal a fényképezőgépemet is, és lefotózom, hogy milyen anyagok vannak a falra kitéve. Körülbelül havonta változnak, ahogy egy témát befejeznek a diákok, már kerül is ki az újabb bemutató. Megmutatom a kedvenceim.


Előkészítő év (magyarul ovisok) Aranyfürtöcske és a három medve



Elsős környezetismeret: felületek, anyagok.



Másodikos környezet: elektromosság (Borsiék osztályában fotóztam)



Harmadikos környezet: vulkánok



Negyedikes anyag: Kenya - földrajz, állatok, középen mesékkel teli füzet (ezt egyébként Bíborék csinálták)



Ötödikes környezetismeret: egészséges étkezés (kis művészettel kiegészítve, a sarokban Archimboldo akinek nyomán gyümölcsképeket lehet készíteni.)



Ötödikes környezetismeret: Halmazállapotok

Kilenc évvel ezelőtt nagyon kétségbeesett voltam. Bíborka csak sírt és sírt, és semmivel nem tudtam megvigasztalni. Korábban egészen biztos voltam benne, hogy minden kisbaba abbahagyja a sírást, ha az anyja a karjaiba veszi. De aznap rá kellett jönnöm, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek.

Anyaként a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek - és minden nap elbukunk. Mert hát a legegyszerűbb dolgokban sem tudunk segíteni. A kisbabáknak fáj a hasuk és mi, anyák nem tudunk mást tenni, csak kétségbeesetten ringatjuk őket, nagyjából hiába.
Aztán amikor nagyobbak, akkor annyira nagyon fel akarják fedezni a világot. Felállnak és elindulnak. És persze elesnek, beütik a fejüket és sírnak. Hiába öleljük őket, nem maradnak a karjainkban.
Aztán még nagyobbak lesznek, és egyre több módon bántja őket a világ. Oltás, betegség, kórház. Aztán hiába sír, otthagyjuk egy nap az oviban, ahol azt mondja nekik egy másik gyerek, hogy nem is a barátja. Ő meg sír, és nekünk a szívünk szakad, de nem tudunk semmit se tenni, hogy a világát elsimítsuk. Olyan eszköztelenek vagyunk, mi anyák. Ölelés, simogatás, csók, szép szavak és ígéretek. Minden rendben lesz. Mondjuk. De képtelenség betartani a szavunkat.
Nem, semmi baj nem történt. A lányok jól vannak és én is. Csak olyan szentimentális gondolataim lettek Bíborka szülinapjával kapcsolatban. Kilenc éves és olyan nagylány. És olyan szép. És okos. És jószívű.
És annyit gondolkodom azon, hogyan tegyek vele jót. Hagyjam békén a saját kis hercegnős álomvilágában, ahol meséket ír, babázik és gyönyörűeket rajzol? Jól érzi magát a suliban, tudom. De nagyon nehéz neki, hogy nem tudja magát olyan jól kifejezni, ahogyan szeretné. A napi stresszet muszáj kijátszania magából, egyszerűen kell a lelkének, hogy legyen ideje egy kis elvonulásra, szabad játékra.
De nekünk a délután bizony másról is szól. Kemény munkáról. Minden nap leülünk együtt tanulni, és nyomjuk a szorzótáblát, a hangos magyar olvasást, a szófajokat. Mindent, amiből majd osztályozóvizsgát kell tennie augusztusban Magyarországon. Még az angolból is! Hiszen hiszen kéttannyelvűbe jár, és az otthon maradt osztálytársai is angolul tanulják már a környezetismeretet, éppen úgy, ahogyan ő. Ezért hát mi is magoljuk a béna könyvet és gyakoroljuk a teljesen fölösleges szavakat, amelyeket angol szakot végzett ismerőseim se mind tudnak. Keszeg, a kopoltyú, gerinctelen... Nem az zavar, hogy ezeket meg kell tanulni - inkább a vizsga maga. Mert annyira igazságtalannak érzem. Képtelen vagyok megérteni, hogy miért kell ebből is vizsgáznia? Miért nem fogadják el Magyarországon, hogy ő angolul, Angliában is tanul környezetismeretet, csak éppen Science néven?
Az én gyerekeimet itt úgy vették be a suliba, hogy csak annyit kérdeztek, hány évesek. Semmilyen előzetes vizsgát nem kellett tenniük. De haza, a régi osztályukba, a magyar iskolarendszerbe csak úgy mehetnek vissza, ha levizsgáznak az itt töltött év tananyagából.
Képtelen vagyok megérteni, hogy ennek mi az értelme. Ha nem vizsgázik le, akkor megbuktatják? És aki öt évet tölt távol Magyarországtól, annak öt évnyi magyar nyelvtanból kell levizsgáznia, és ha nem sikerül, akkor a nyolcadikost visszarakják a harmadikba? Tudom, hogy nem az iskola kekeckedik velünk, és pláne nem a tanító nénik. Hanem a jogszabályok.
De egyszerűen érzem, tudom, hogy ez nem helyes. Mert csak a szabályról szól, és egyáltalán nem a gyerekről! Előre bosszant, hogy itt július végéig tart a tanítás, és csak öt hétnyi nyári szünetük lesz a csajoknak, amit Balatonnál akartunk tölteni. De nem lehet, pláne nem lehet pihenni majd akkor. Gyakorolnunk kell majd a magyar osztályzó vizsgára. Hát nem őrület? És igen, tudom, hogy nem egyetemi felvételi és nem is túl nehéz. De akkor meg pláne minek???
Tudom, a szabály, az szabály. Azt hiszem azért lázadok annyira ellene minden sejtemmel, mert az itteni rendszer annyira más alapokon nyugszik.
Ma megint voltam iskolai "továbbképzésen." Közkívánatra nem csak matekot, de immáron "literacy"-t is tanítanak a szülőknek, hogy megértsük, mlyen módszerrel sajátítják el a gyerekek az írás-olvasás készségét.
Itt ugyebár nincs tankönyv. A gyerekek 10-20 oldalas füzetnagyságú és vastagságú kis olvasmányokat hoznak haza. Minden oldalon nagy kép - meg 1-2 mondat. Ezt kell otthon elolvasni. Minden gyerek maga választja mit akar hazavinni, mindenki mást. De több mint száz ilyen könyvecske van, tehát bőven tudnak miből választani. (Megjegyzem, az összes könyv fenn van a neten, természetesen hangoskönyvként is, szövegértést ellenőrző feladatokkal. www.oxfordowl.co.uk - nagyon-nagyon érdemes megnézni!)
Ha már erről tanulunk, gonfoltam, megkérdezem a tanárunkat, miért kap minden gyerek más könyvet? Mire ő néz rám furcsállva - hát mert minden gyereket más érdekel. Én se olvasnék ugyebár a fociról... De hát nem túl nehéz így a tanárnak, hogy minden gyerektől mást kell visszakérnie? - faggatózom tovább. A válasz: a kutatások azt bizonyítják, hogy a gyerekeknek ez a legjobb... és kész! Akkor így csinálják! Mire én (mert kekeckedő vagyok) akkor hogyan ellenőrzi a tanár??? Mire ő: Hát egyenként...
Ami persze tudom, hogy egyszerűbb itt, hiszen eleve két tanár van az osztályban, meg minden tankönyvhöz szuper feladatlapok vannak (a netről is letölthetőek ám). És meg kell mondanom, hogy a lányom imádják ám olvasni ezeket a meséket. Alig várják amikor hazaérnek, hogy elolvassuk, mert ugyanazok az állandó szereplők kerülnek újabb és újabb kalamajkába.
Más. Toljuk ezt a hülye szorzótáblát minden nap, Bíbor már pofákat vág, ha csak a matek szóba kerül, mert nem érdekli. Nem hülye, de olyan mértékben hidegen hagyja a matek, hogy azt el nem tudom mondani. Penge agya van, a matematikai gondolkodása is kiváló, nehéz szöveges példákat pillanatok alatt átlát, hosszú verseket könnyedén bemagol, de a szorzótábla nem marad meg a fejében. Pontosabban ez sem igaz, mert azzal is szépen halad, és egyre jobban megy neki, de erősen tagadja. Rosszabb napjain képes sírni is emiatt, és a kétszer kettőt is elfelejti - jobbakon meg rácsodálkozik arra, hogy ez milyen könnyű, és hogy mennyit tud már. Akárhogy is, utálja, és alapvetően ellenáll.
Ma a felnőttmatekon a szorzást gyakoroltuk, hogyan kell kétjegyű számokat összeszorozni. Trükköket, módszereket mutattak, majd a végén feladatlapot adtak, tudjuk-e használni amit tanultunk. És a feladatlap mellé adtak egy kinyomtatott szorzótáblát is. Mondják, használjuk nyugodtan, a gyerekeknek is szabad. Kérdem a tanárt: meddig? Válasz: Ameddig kell nekik. Kekec magyar anya nem nyugszik, újabb kérdés: De mikorra kell kívülről tudniuk? Válasz: Ha majd nem kell nekik, nem veszik elő. Gondoltam, hogy biztos nyelvi félreértés van - kérdem, hány éves korban kell ebből vizsgázniuk? Akkorra már a tanár is vigyorgott, értette mi a gond. A gond az én poroszos fejemben van, aki azt gondolom, hogy a gyereknek álmából ébredve is tudnia kell a 7x7-et. És elmagyarázta, hogy nincs nyomás, nincs stressz. Mert az nem segít. A gyerek addig használja a mankót, ameddig akarja. Ha sok ilyen feladatot csinál, és sokat nézegeti a szorzótáblát, szépen majd megtanulja. Magától. És majd egy idő után majd ő úgy dönt, hogy nem kell lesnie. Mondom, de mikor jön el ez az idő? Hiszen az enyém már 9 éves, és még kellene neki a segítség. Mire ő - de hát még olyan kicsi... annyi ideje van...
És ezek olyan aranyat érő szavak. Ilyenkor szárnyakon lebegek haza, annyit kapok a sulitól. És megfogadom, hogy hagyom egy kicsit többet játszani, és igyekszem egy kicsit levenni a terheiből. Mert fontos a matek, fontos, hogy tudjon helyesen magyarul írni és megtanulja, hogyan van angolul a potroh. De a legfontosabb mégis az, hogy annyira eleven a fantáziája, és olyan szépséges élénk színekkel rajzol, és olyan gazdag a lelke. És nekem szülőként ezt kell figyelnem, és ebben kell gyönyörködnöm. Mert a világtól nem tudom megvédeni - de legalább én ne bántsam és kínozzam az elvárásaimmal. Legalább ma ne... amikor szülinapja van.