Három gyerekkel irány Anglia!

Mielőtt bárki az ellenkezőjét gondolná elárulom: az angol középiskolában is van kötelező olvasmány. Bíborék most például a Hamletet veszik. Nem kisebb falat, mint a Kőszívű ember fiai, amit a magyar kortársai tanulnak. De a mű feldolgozása természetesen egészen másként zajlik. 

A kötelező olvasmányokkal sok bajom van. Régen is volt, amikor gyerek voltam. Akkor sem értettem, miért van az, hogy én, aki amúgy falom a könyveket és képes vagyok egy hétvége alatt kiolvasni a Nagy indiánkönyvet, miért szenvedek, amikor a kötelezők kerülnek sorra. Felnőttként aztán sok dolog megvilágosodott, amikor újraolvastam ezeket a műveket. Nagy részük nem is igazán gyerekeknek való. Attól még, hogy valamiben gyerekek szerepelnek, még nem lesz gyerekkönyv.
A másik nagy gondom az volt, hogy ezek bizony fiús könyvek - fiúszereplőkkel, bandákkal, grunddal, háborúval, szabadságharccal és hazafias lőzungokkal, amik engem akkoriban (is) teljesen hidegen hagytak. Nem szerettem a Kincskereső kisködmönt, mert egymás után haltak meg benne az emberek. Megjegyzem - felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb ékköve. Nem lágyította meg viszont a szívem a Pál utcai fiúk, amelynek a grundos csatajelenetét pontosan annyira untam most is, mint gyerekként.
Az Egri csillagok? Az első hibája, hogy rengeteg unalmas leírás van benne két akció között. De ami felnőttként igazán felháborított, hogy amikor az első próbálkozásra nem sikerül a Jedikulából kiszabadítani Török Bálintot, akkor a mi hőseink simán feladják és elhajóznak. Elismerem, én már Jack Baueren és Bruce Willisen vagyok szocializálva, akik soha nem mondanak kudarcot, és akik puszta kézzel lebontották volna az egész várost, de még az egész Oszmán Birodalmat is, ha egyszer elhatározzák. De ez így szerintem tiszta lúzerség.
Amikor megnézegettük, hogy mi lesz Magyarországon a kötelező, azt hallottam, hogy hetedikben a kiszemelt iskolában a Kőszívű ember fiait kérik - igaz, elegendő a film is, mert a tanár tudja, hogy elég feldolgozhatatlan ez a mű ebben a korban, de hát kell a felvételihez. (Nekem egyfelől tetszik ez a gyerekbarát hozzáállás, másfelől meg hát ha mindenki tudja, akkor miért kell a gyerekre erőltetni valamit, amire még nem érett, szóval... vannak ezzel gondjaim.)
Mondtam is a lányoknak, hogy nézzük meg együtt. Fenn van a youtube-on, kezdjünk el vele foglalkozni. De hát Bíborka lányom imád olvasni, mondta, hogy először inkább elolvasná. Persze a könyv nincs meg - viszont ma már nincs akadály, az OSZK honlapjáról kettő perc alatt a telefonjára varázsoljuk, mire megfürdik és ágyba bújik, ott a könyv, kezdheti.
Amint elkezdte olvasni, azonnal nagyot esett a lelkesedése. Már a második mondatnál megakadt: "A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta." Én magyar szakos egyetemi diplomával még csak-csak kibogozom a mondat jelentését - de nem hiszem, hogy minden más 12 évesnek ez könnyedén megy. Kezdjük ott, mi az a frázis? Mi a tüdő hatásképessége? Mit a nyakizmok tehetsége és miért kell azokat megpróbálni? Persze nem adta fel a gyerek, és átrágta magát pár oldalon, de látom, nem lesz ebből egyhamar szerelem. Hacsak nem úgy, ahogyan a Kincskereső kisködmönt kóstolgatjuk mostanság - én felolvasom és bekezdésenként (vagy amikor úgy érzem) elmagyarázom az idegen szavakat. Így szeretik - ha azt kérem, hogy egyedül olvassák, szenvednek. Mert nehéz szöveg, sok ismeretlen szóval.
Persze nem egyedül találtam ki ezt a módszert - az angol suliban is pont így csinálják. 
Már írtam róla, hogy Angliában az általánosban nincs kötelező olvasmány. van egy óriási könyvespolc minden osztályban, ahol a korosztályuknak megfelelő könyvek vannak. Az egész piciknek ez képeskönyvet jelent 1-1 szóval mondattal. A nagyobbaknak egyre bonyolultabbakat, mindenféle bonyolult színkód szerint. Innen minden gyerek önállóan választ. Azt, ami érdekli. Semmi nincs rájuk kényszerítve. Viszont erőteljesen bátorítva vannak, hogy hozzák haza, olvassák hangosan, és minél gyorsabban végezzenek vele és vigyenek másikat.
Aztán ha bizonyos szintet elérnek, lesz belőlük "free reader" ami azt jelenti, hogy onnantól azt olvasnak amit csak akarnak. Akár a sulis könyvtárból, akár a helyiből, akár otthonról. Persze könyv az legyen a táskájukban, mert kell még hangosan is olvasni, de tényleg semmilyen megszorítás nincs. Az én gyerekeim ezt a rendszert nagyon élvezték - itt is sok jó gyerekkönyv van, a lényeg ennyi idős korban pedig a képesség kialakulása, nem a jó ízlésé.
Emellett vannak olyan művek is, amelyeket együtt ismer meg az osztály (mondhatjuk ezeket kötelezőnek is akár) és akkor heteken át ezzel a témakörrel foglalkoznak, de ezek megismerése úgy zajlik, hogy a tanár felolvassa az első pár fejezetet (több napon át) és megbeszélik, eljátsszák,  többféle módon is foglalkoznak vele. Az osztály könyvespolcára kikerül pár példány az adott műből, akinek tetszik, hazaviheti és elolvashatja. Ha nem, akkor sincsen semmi baj.
Persze a középiskolában már kicsit szigorúbbak a követelmények Jönnek a kötelezők. Bíboréknak az első félévben Michael Morpurgo Private Peaceful című könyve volt a téma. Én ugyan eredetileg nem ismertem a szerzőt, de elég híres szerzőről van szó, aki sok háborús könyvet írt, méghozzá olyanokat, amelyek a gyerekeket is be tudják vonni. A mű megismerése hasonlóan zajlik, mint az általánosban: a tanár vagy egy diák felolvassa. Időnként megállnak, megbeszélik, hogy mindenki érti-e, ki, mit miért csinált, mit gondolt, mit érzett, miért fontos. Szóval olvasnak és elemeznek együtt. Mindenkinek saját iskolai példánya van - de nem lehet hazahozni, így mi letöltöttük a Kindle-re is, ami azért praktikus, mert van rajta magyar-angol szótár is, így ha nem ismer egy-egy szót, akkor könnyen utánanézhet. Csináltak róla több fogalmazást, alternatív befejezést, eljátszották, lerajzolták, kis füzetet csináltak a karakterek bemutatásához és számtalan módon igyekeztek megfogni és befogadhatóvá tenni. Ahhoz képest, hogy a történet háborús, nem túl vidám, és nem is happy end a vége, Bíbor eléggé megszerette.
Most új műbe kezdtek, méghozzá a Hamletbe. Ami azért elég nagy falat - mert Shakespeare nyelve elég régies, nehezen érthető még a született angoloknak is. Mi, magyarok ilyen szempontból szerencsésebbek vagyunk, nekünk könnyű Shakespeare-t szeretni, hiszen a fordítás, ami a rendelkezésünkre áll legalább 200 évvel fiatalabb, mint az az óangol, amin az eredeti dráma íródott. Ráadásul időről időre még újabb fordítások is születnek, akár teljesen modern előadásban és nyelvezettel is megnézhetjük egy színházban - míg egy angol számára ugyebár a színházban is az eredeti, régies szavakat kell használni, különben szentségtörés történik.
Viszont mentség nincs: Shakespeare a világ legnagyobb drámaírója, efelől nincs vita, a műveit muszáj ismerni. Nem is bízzák a gyerekekre egyedül ezt a munkát. A tanár olvassa fel a darabot, Bíbor szerint néha szavanként magyarázva a szöveget.
Persze lehet azt mondani, hogy elkényeztetem a gyerekeket, olvassanak magukban, szenvedjenek meg a tudásért - de hát a helyzet az, hogy ők szeretnek olvasni. Csak hát ezek nehéz szövegek - jók, értékesek, ebben semmi vita nincs. De régiesek, tele olyan szavakkal, kifejezésekkel, gondolatokkal, történelmi utalásokkal, amelyeket egyedül nehéz megérteni. És persze tudom én, majd az elemzés részeként, ha odaérnek egyszer, akkor majd elmagyarázza nekik a tanár azokat a dolgokat, ami nélkül nem áll össze a kép. De miért kellene odáig várni? Miért kell azt gondolni, hogy egy gyerek örömmel olvas valamit, amiről fogalma nincsen - hogy aztán majd két hónap múlva, amikor odaérnek, akkor majd összeálljon a fejében?
Szóval marad a felolvasás. Legalábbis ami a kötelezőket illeti. Ahogy a magyar olvasmánylistát nézegetem, sokáig ez lesz az esti mese.

Internetnomád - így hívják azokat az embereket, akiknek a munkahelye nincs egy adott irodához és napi nyolc órás munkaidőhöz kötve. Ők nagyjából akkor és onnan dolgoznak, ahogyan akarnak. 

Persze ezt az "otthoni munka" dolgot lehet úgy is csinálni, hogy az ember bezárkózik a lakásba, online rendeli a pizzát és egész nap a gép előtt görnyed, miközben napfényt nem is lát. Meg lehet úgy is, hogy az ember él azzal a szabadsággal, amit a munka ad neki, és mindenféle egzotikus helyekre utazgat abból a pénzből, amit keres. Mindegy, hogy hová - csak internet legyen.
Nyilván ennek is meg vannak a maga hátrányai - hiszen ha épp sok munka van, akkor kevesebb a tengerben fürdőzés, akkor is, ha a küszöböt nyalja a kék víz vagy épp akkor jönnek látogatóba a rokonok. De hát mégiscsak igazi szabadság ez, olyan, amiről sokan álmodnak.
Sokan élnek így világszerte - csinálják online a munkájukat, közben szabadon jönnek-mennek.
Na, mi persze nem így élünk. :-)
Még akkor sem, ha nyomokban hasonlítunk az internetnomádokra.
Három gyerek mégiscsak sok munka és nagy felelősség. Bárhová is vet minket a sors, fel kell kelni reggel, mindenkinek reggeli-ebéd-vacsora kell, főzni kell, mosogatni kell, mosni kell, teregetni, vasalni, bevásárolni, különórákra menni, és szülői értekezletre. Szóval élni, ahogyan minden háromgyerekes család. A munka mindenhol ugyanaz, a napi rutin mindenhol ugyanaz - persze némiképp szebb, ha a tengert látja az ember az erkélyről és nem a tűzfalat, de attól még simán előfordulhat, hogy egész délután a lecke felett görnyedünk és nincs idő még kikukucskálni sem a hullámokra.
Amikor pedig munka van, akkor munka van - hiszen az internetnomád munkaideje is nyolc óra, vagy inkább még több is, merthogy a munka az mindig hektikusan érkezik.Van, hogy sok a lazaság - van, hogy sűrű az élet, természetesen ez soha nincs összhangban mondjuk az iskolai szünetekkel. Nem panaszként mondom - mi így élünk és összességében azért több a jó része ennek, mint a rossz.
A gyerekeink meg ebbe nőnek fel. Bende valamelyik nap a tévében látott egy filmet, ahogy egy izgalmas, jópofa iskoláról volt szó, és azonnal közölte, költözzünk oda, ő oda akar járni. Mintha ez így menne. Másfelől meg, néha igenis így megy. Jövünk, megyünk, látunk, tapasztalunk - nem hétköznapi internetnomádként, egyedül, vagy párban, hanem családként.
Van amúgy ilyenből is jó pár a világban.
Ha az ember jó helyre csöppen, akkor egy kicsit sem lóg ki belőle.Borsi mesélte múltkor, hogy nehéz neki azzal a sok-sok utazással, élménnyel, ami a fejében van, mert ha beszél róla, akkor sokan a szájukat húzzák, meg se hallgatják. És ez neki rossz. Naná, hiszen errefelé, ahol mi lakunk, meglehetősen szerény körülmények között élnek a családok, még kirándulni se nagyon járnak. De múltkor jött egy új gyerek, aki szintén utazgatott már, és milyen jó, hogy vele meg tudta beszélni, milyen klassz is volt Párizsban, és jót nevettek azon, hogy mindketten kaptak Eiffel torony alakú nyalókát. Mert amikor az ember ilyesmiről beszél, akkor nem azért mondja, hogy másokat bántson vele, hogy az érezze, hogy ő milyen nyomorult, hogy még nem járt ott. Az ember azért beszél erről, mert számára ez az élet. Ő ezt ismeri, erről tud beszélni, ezek az ő emlékei. A mi életünk is csak annak különleges, aki soha nem hallott ilyesmiről - de már egyre több olyan családot ismerünk, akik hasonló utat jártak be, mint mi, és azt veszem észre, hogy könnyű velük szót érteni. Pontosan tudják, miről beszélek, ha az angol egészségügyet említem vagy a spanyol oktatást. Én lehet, hogy ők a franciáról vagy a vietnámiról fognak mesélni, mégis valahogy ezek az élmények közelebb vannak egymáshoz, mint ha egy magyar családdal akarom megosztani az élményei, akik gyakran egyszerűen bántásnak érzik ha összehasonlítok dolgokat.
Pedig lehet, hogy az életünk nem hétköznapi, de azért sok szempontból mégiscsak egészen unalmasan egyszerű. Esszük a palacsintát, esténként olvassuk az Anna Peti és Gergőt, és ugyanazt a H&M-es Hello Kitty pizsamát lehet kapni egész Európában. Kicsi ez a világ.
Nem mondom, hogy nem változtunk - olvasom a blogomat, miket írtam régen, és látom, hogy sokkal többet féltem, nehogy kárt okozzak a gyerekek lelkében,  aggódtam, hogy jó lesz-e ez nekünk, hogy megmarad-e a magyarságunk, a gyökereink. De azóta már annyifelé jártam, annyi jó fel családdal és gyerekkel találkoztam Európa szerte, hogy egyre kevéssé látom ezeket valós veszélynek.
A gyerekeim pedig ha szóba kerül a költözés gondolata, akkor már a fejüket se nagyon kapják fel. Hát mi így élünk és kész. Jövünk, megyünk, itt élünk, ott élünk. Ez van.
Az, hogy most épp Magyarországot vettük a fejünkbe, nem vált ki belőlük se különleges ujjongást, se heves elutasítást.
Nagy bátorság, mondja sok ismerősünk erre, ami azért is vicces, mert annak idején pont ugyanezt mondták akkor is, amikor Angliába költöztünk. Hát most ismét bátrak leszünk ezek szerint.
Nyilván rengeteg oka van ennek - de hozzáteszem, nincs olyan ország a világban, amely mellett ne tudnék kapásból tíz jó érvet felsorolni. Miért lenne hát Magyarország kivétel?
Bende mehet magyar oviba, közel lesznek a nagyszülők, ott a Balaton és a két hónapos szünet, a lakásunk, a barátaink. Meg hát alapvetően mi mindig is szerettünk ott élni, soha nem is terveztük, hogy örökre kiköltözünk egy másik országba. Egy évig akartunk itt maradni - lett belőle négy.  És most valahogy mi felnőttek mindketten úgy érezzük, hogy hazahúz a szívünk és hogy ez a jó döntés.
Persze Borsika lányom csak legyintett, amikor meghallotta "Én ennek a tervnek maximum két évet adok!" - mondta flegmán, és persze, hogy igaza van. Már tervezem a fejemben, melyik legyen a következő ország, nyelv, kultúra, amit megismertetünk a gyerekekkel. Miért is ne? Hiszen van még annyi!
Bíborral persze más a helyzet - ő már 12 éves, kritikus kor, lassan kezdenek a kortársak egyre fontosabbá válni, ráadásul ő nagyon jó helyen van, imádja az iskolát, imádja a közösséget és szíve szerint sehová se költözne. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő alapvetően soha, sehová nem akar menni. Nemhogy másik országba, de még kirándulni vagy állatkertbe sem, viszont megtapasztalta már, hogy ezek a változások általában jó dolgokat hoznak az életébe, így nem akadékoskodik különösebben.
Megjegyzem - nincsenek illúzióim. Tudom, hogy a magyar iskola nagyon-nagyon más, mint amit megszoktak, különösen Borsi, aki még soha nem járt magyar suliba, most meg rögtön ötödikbe fog csöppenni, és rögtön kezdi az Egri csillagokkal a kiképzést. De ők nem félnek, és igazán mi sem. Ha sikerült helyt állniuk a spanyol suliban, és minden nyelvtudás nélkül egy év alatt egy egész jó bizit összehozni év végére, akkor talán a magyarral is megbirkóznak majd. "Legalább a nyelvet ismerjük." - mondják ők is és olvasnak tovább, ha erről kérdezem őket.
Amúgy meg hát... nézem, milyen okos, talpraesett csaj lett belőlük az évek alatt. Nem félnek, nem szoronganak az új helyzetektől. Múltkor megkérdeztem Bíboromat, mit szólna, ha Franciaországban iratnánk suliba, nem fél-e egy új nyelvtől, (szoktam ilyenekkel nyaggatni őket) mire azt válaszolta: "Csak találok valakit, aki beszél angolul. Vagy spanyolul. Vagy magyarul. Pár hónap után meg majd beszélek velük franciául." és simán olvasott tovább. Hát erről ennyit.

Egyszerűen szalad az idő.  Nem tudom mással mentegetni magam, csak ezzel a közhellyel. Pedig nagyon meg akartam írni a 2013-as év folytatását, különösen, ha már az első részt is megcsináltam, akkor nem legyinthetek a másikra. Különösen azért, mert az sem volt épp rossz és ott is gyönyörű képek készültek. Naná, hiszen gyönyörű helyeken jártunk.

Augusztus

Amikor a lányok nosztalgikusan emlegetni kezdték, hogy régen milyen jó kis táborokban voltak, akkor rájöttem, hogy teljesen másként gondolok azokra az időkre, mint ők. Számomra a tábor egy olyan hely, ahová le tudom passzolni a gyerekeket, mert 10 hétig, a teljes nyári szüneten át nem tudok velük lenni, hiszen dolgoznom kell. Viszont mindig próbáltam jó helyeket találni nekik, így számukra a tábor egy varázslatos hely, ahol jól érzik magukat, új barátokat szereznek és új dolgokat tanulnak. És ez bizony hiányzott nekik. Nosza, hát kerestem nekik gyorsan egy tábort, méghozzá ha már úgyis a Balcsinál vagyunk, akkor vitorlásat. Már az első nap egyedül manővereztek egy kis hajóban a part mellett és természetesen imádták. Sok dolgot tanultak az egy hét alatt és persze új barátokat is szereztek.


Szeptember

Amikor két éve beirattam Bendét a lányok által is látogatott iskolába, inkább poénnak szántam. Nem gondoltam, hogy még most is itt leszünk. Nem hogy Angliában, de ugyanabban a városban, de még ugyanabban a lakásban is. De most nagyon örültem, hogy ezzel nincs gond - a fiam iskolás lett. Igen, 3 év fél évesen. Ez csak előkészítő év - de mivel az iskolában van a csoportjuk, nekik is kötelező az egyenruha. Furcsa dolog reggelenként vasalt inget, öltönynadrágot adni a fiamra. Olyan komoly nagyfiú ebben a ruhában. Persze ez az iskola azért nem ugyanolyan, mint otthon. Például csak napi három órát tölt ott - ami szánalmasan kevés. Neki persze nagyon jó, hogy délre, ebédre hazajön, délután itthon van - de számomra rohanás minden délelőtt. Mire kitakarítok és megfőzöm az ebédet már mehetek is érte. Azt gondoltam amúgy, hogy napi három óra semmire se lesz elég - de valójában elképesztően sokat tanulnak ezalatt az idő alatt. Például már tudja majdnem az összes betűt, ráadásul ezeket nem csak felismeri, de le is tudja írni. No, nem gyöngybetűkkel, de azért felismerhetően.(Viszont megjegyezném, hogy három iskoláskorú gyerek heti 15 ingét vasalni egyáltalán nem jó móka.)

Október

Azt hittem, hogy az elmúlt években jól megismertük a környéket és idén nem lesz már mit néznünk. De aztán megvettük a National Heritage kártyát, és vele együtt kaptunk egy könyvet arról, mely helyekre érvényes. Ez a klubtagság amúgy végtelenül jó találmány. Egy évre két felnőttnek kb 35 ezer Ft-ba kerül és fejenként hét gyereket vihetünk magunkkal ingyen több mint 500 helyre. (Ez a nagycsaládos kedvezmény!) A térképet nézve kiderült, hogy tucatnyi apróbb kis udvarház, kastély van a környéken hatalmas parkokkal, ahol meg lehet futtatni az aprónépet. Mivel Bende számára még mindig a futás a legjobb program (maratonista lesz, ez már eldöntött tény) ez fontos szempont. Mivel ezek a helyek közel vannak, és immáron ingyen - így tökéletes vasárnapi program lett belőlük. Semmi stressz - ha csak délben megyünk és csak két órát töltünk ott, az is teljesen rendben van. Ha nem látunk mindent, nem számít, majd legközelebb. Van olyan hely, ahol már 4-5 alkalommal jártunk - és nem, még mindig nem unalmas. Egyrészt azért, mert három gyerekkel azért nem lehet tökéletesen koncentrálni arra, ami körülöttünk van, a figyelmünk egy része mindig az övék. Másfelől a házakban mindig vannak új és új programok. A Charlecote Parkban például először az volt a gyerekek legnagyobb boldogsága, hogy plüss-őzeket kellett keresniük, minden szobában elrejtettek egyet. Aki a végén megmondta a kapuőrnek, hányat talált, kapott egy matricát. Ez még Bendét is teljesen lekötötte. Mikor legutóbb jártunk ott, kisbárányokat kellett megtalálni, de mondták, hogy húsvétkor lecserélik majd őket kiscsibékre. A Peckwood House-ban pedig azért imádnak járni a lányok, mert az egyik szobában szőni lehet. Mindegyiknek hatalmas parkja van - őzekkel, bárányokkal, kacsákkal, hattyúkkal, labirintussal, krikett-pályával, játszótérrel, kávézóval, antikváriummal, biopiaccal - mikor, mivel. Nem mondom, hogy ezek a házak mind kihagyhatatlan élményt jelentenek - a legtöbbnek még a nevét se hallottam eddig. De én szeretem a történelemnek ezeket a kis szeleteit és a lányok is szívesen hallgatják a hely történetét, hagyományait, legendáit. Bende pedig... hát ő ebbe nő fel. Miért is ne szeretné?


November

Szeretem, ha látogatókat kapunk, mert sok jó hely van Coventryben, ahová szívesen elviszem őket. Nemrégiben láttam egy listát Anglia 20 legjobb ingyenes múzeumáról - a mi kis városunk két intézménnyel is felkerült a listára. Az egyik a Transport Museum, ahol mindenféle járművet meg lehet találni. Óriási - egy teljes napot el lehet itt tölteni. És nem csak a fiúk, a lányok is élvezik, mert nem csak autók és biciklik vannak, de viktoriánus kori utca is lovaskocsikkal és moziterem is, de még a második világháborús bombázást is újra lehet itt élni. De be lehet ülni a világ leggyorsabb kocsijába is és még a Vissza a jövőből híres Delorianja is a kiállítási tárgyak között van. Bendének természetesen ez a kedvenc múzeuma, időről időre ezért el kell ide jönnünk. A lányok a Herbert Múzeuot jobb szeretik - az a helyi helytörténeti múzeum. Ez a kép is itt készült. A háttérben egy interaktív műalkotás van, több tucatnyi propellerrel. Ha rááll az ember a kicsi piros pontokra (amikből öt van) akkor elindul a szépforgó - ha lelép róla, akkor megáll. Három gyereknek igazi kihívás folyamatosan mozgásban tartani - öt azért elég szépen elboldogul vele. De persze nem ez a legjobb abban, ha vendégeink jönnek - az igazat megvallva a gyerekek leginkább egymásnak örülnek és ki se akarnak mozdulni egész nap, csak játszani pirkadattól késő éjszakáig.De azért jól szokták magukat érezni ezeken a helyeken is.

December 

Bevallom egyre rövidebb az angliai bakancslistám. A legtöbb helyen, amire nagyon vágytam már eljutottam. Loch Ness volt az egyik nagy álmom, Stonehenge a másik. Aztán jó darabig vágytam a Hampton Courtba, VIII. Henrik kastélyába, de végül oda is eljutottunk. Tetszett Wales és imádtam Edinburghot is, London pedig sokadszorra is elképesztően izgalmas. Nem mondom, hogy mindent láttam már, amit lehet - de elég sok dolgot. Egy hely maradt ki, az pedig a Rosslyn kápolna. Aki olvasta a Da Vinci kódot, az gondolom mind kíváncsi rá. Dan Brown szerint ez a világ legtitokzatosabb kápolnája, ami rengeteg titkot rejt. Naná, hogy látni akartam. De aztán amikor két éve épp mellette mentünk el, kifogtuk az évi két szabadnapjuk egyikét - december 31-et. Fájó szívvel suhantunk el mellette - így amikor most megint arra jártunk, azt mondtam, hogy nem számít, hogy még sok-sok óra autózás áll előttünk és nem érdekel, hogy zuhog az eső. Meg kell állnunk és kész. Azt gondoltam, félórás kis program lesz - hiszen végül is csak egy parányi kis templomról van szó. De végül majdnem négy órát töltöttünk ott, és még csak nem is kávéztunk. Dan Brown világhírűvé tette a helyet - és ennek következtében a látogatók száma az egyik pillanatról a másikra megsokszorozódott. Ha tíz évvel ezelőtt jöttünk volna ide, csak a templom lett volna és semmi más. Most már egy hatalmas látogatóközpont várja a turistákat, rengeteg játékkal, látni, olvasni és tapintani valóval. A gyerekeket alig lehetett becipelni a templomba, olyan jól érezték magukat. De benn is izgalmas volt minden - a legjobb pedig egy nő, aki egy órás előadást tartott a templom történetéről, méghozzá nagyon izgalmasat. Elmesélte, hogy járt már itt olyan ember, aki kalapáccsal akarta szétverni az oszlopokat, mert meggyőződése volt, hogy a Szent Grál tényleg ott rejtőzik az egyikben, de volt, aki állította, hogy földönkívüli űrhajók hangárja rejtőzik a templom alatt. Isteni jól mulattunk az előadásán - a gyerekek kedvence mégis a macska lett, aki évek óta itt él a templomban, és időről időre beleül a látogatók ölébe. Sajnos most nem minket választott, hanem az előttünk ülőket. De olyan hangosan dorombolt, hogy mi is hallottuk. És persze simogattuk is. Fotózni sajnos nem lehet benn - de mint megtudtam, nem a titkokat védik. Pár éve egy fotózkodó férfi hátrafelé lépkedve elesett és beütötte a fejét. Mint ahogyan ez Angliában szokás - a sérüléseiért beperelte a kápolnát. Nem nyert - de a tulajdonos úgy döntött, hogy akkor ezentúl mindenki figyeljen jobban és megtiltotta a fotózást. Nem mondom, hogy nagyon komolyan veszik a tilalmat (nem küldik ki a renitenseket és nem veszekednek vele) de én tiszteletben tartottam a szabályt. Ezért csak kinti fotónk van. A bentiek a fejemben vannak meg. De azok nagyon jók!!!!

Én mindig szerettem a történelmet - csak nem egészen azt, amit az iskolában tanítottak nekünk. Mert engem az érdekelt, hogyan öltöztek föl a királynők, hogyan mentek WC-re a kalózok, vagy hogyan tudták úgy karban tartani a lovai páncélt, hogy az nem rozsdásodott meg.

Na, hát ilyesmire nem lehetett ötösöket kapni a nyolcvanas években. Bár a tanárok már akkor is elmesélték, hogy mennyire másként nevelték a gyerekeiket a spártaiak, mint az athéniek, ami engem teljesen elvarázsolt, a dolgozatban mégis évszámok voltak, meg csaták, meg csupa olyan unalmas és feledhető adathalmaz, amit soha nem értettem, miért kell beseggelni.
Így aztán kicsit meghasonlottam. Szerettem a történelmet, de amit az iskolában tanítottak és főleg számon kértek, az meg minimális mértékben sem tudott felvillanyozni. Hogy ki kivel harcolt, milyen csataállásba fejlődtek fel és hogyan támadtak egymásra. Meg egyáltalán, jött a sok-sok név egymás után, és összefolytak a Mediciek, a Borgiák, a királyok, a hercegek, a bullák, az ellenségek.
Szerencsére ha az ember egyszer kilép az iskolás keretek közül és mondjuk elkezd történelemről szóló regényeket, filmeket nézni, könyveket olvasni, akkor hamar rájön, hogy a történelem valójában izgalmas és igenis fontos tudomány. Minden egyes tárgy, épület, utca, vagy akár városnév is ezer történetet tud elmesélni annak, aki el tudja olvasni.
Onnan jutott ez most eszembe, hogy az egyik mostani nagy kedvencem mostanság a tévében a "Tudor Monastery Farm" című sorozat, ahol három történész "visszamegy az időben" egy teljes éven át és úgy élnek, ahogy a Tudok kori parasztok élnek. Úgy öltöznek, úgy főznek, művelik a földet, világítanak, ünnepelnek, ébrednek, fekszenek. Mindent korhű módon, egy teljes éven át. Számomra ez sokkal izgalmasabb, mint a Való világ. Igaz, itt nincsenek nagy botrányok - de a lányaim áhitattal eltelve ülnek mellettem és figyelik, hogyan csináltak régen madártollból ecsetet (nem pennát, igazi ecsetet!), vagy főztek sört, mosták ki a ruhákat, fertőtlenítették a fatányérokat vagy milyen praktikával érték el a nők, hogy ugyan nem mostak hajat csak évente egyszer, mégse volt rasztás vagy büdös a fejük.A főszereplő nő egy igazán valószínűtlen filmsztár, Ruth Goodman (a képen), aki egy idősödő egyetemi professzor. Nem túl csinos nő - de amikor beszél, magyaráz, egyszerűen felragyog és látszik rajta, hogy imádja a történelmet. Mindenért lelkesedik, mindennek örül, sokat nevet és természetesen szoktárzóan okos.
A szereplők amúgy nem beszélnek Tudor korabeli módon, nem játsszák el, hogy ők most parasztok. Itten kérem három egyetemi professzor beszélget, akik elmondják, hogy milyen nehéz nekik hozzászokniuk, hogy nem ihatnak vizet, mert az nem volt elég tiszta a korban és ha el akarta kerülni az ember a fertőzéseket, akkor sört kellett inni, hogy az ökrök mennyivel kelletlenebben húzzák az ekét, mint a lovak, vagy hogy tartós ugyan a disznótrágyából tapasztott fal, de azért rémesen büdös dolgozni vele.
Persze nem csak ők hárman szerepelnek a filmsorozatban - egy egész kis Tudor kori falu volt körülöttük, rengeteg segítőjük van, ősi mesterségek szakemberei, más egyetemi professzorok és persze gyerekek is - és ahogy én látom, mindenki imádott ott lenni.
Egy cikkből, amit róluk olvastam derült ki számomra, hogy a csapatnak nem ez az első ilyen projectje. Csináltak már előtte viktoriánus farmot is, Edward korit is, és első világháborúsat is. De mind a Tudor korit élvezték a legjobban, azt mondják, talán azért, mert folyamatosan pityókásak voltak. Nem véletlen volt ez vidám korszak.
Igazából nagyon vártam már, hogy a gyerekeim elkezdjenek történelmet tanulni, mert hát olyan izgalmas terület ez. De aztán a kezembe vettem az ötödikes magyar történelemkönyvet és azt éreztem, hogy ez egy olyan rémséges és felfoghatatlan adathalmaz, amiben szó sincsen a lényegről, olyanokat kell visszaböfögni, hányféle ősemberfajta volt, melyik mikor élt, mi a latin nevük - de semmi izgalmas dolog, ami egy gyerek fantáziáját megfoghatná. Így aztán hagytuk is - egyszerűen én nem bírtam magam rávenni, hogy elolvassam és feldolgozzam. Akkor hogyan kérhetem ezt tőlük?
De ennek kapcsán döbbentem rá arra is, hogy a Youtube micsoda kincsesbánya. Nincs olyan történelmi téma, amiről a BBC ne csinált volna már dokumentumfilmet - nem is egyet, inkább 4-5-t. Legyen szó ősemberekről, vagy egyiptomiakról, vagy Dzsingisz Kánról, ott van fenn egy tudományos alapossággal megcsinált film, tök ingyen, egy kattintásnyira.
Magyarországon ötödikben kezdik a gyerekek a történelemtanulást - itt már elsős kortól elkezdik kóstolgatni. És természetesen nagyon másként, mint azt mi megszoktuk. Nincs semmi linearitás - tehát nem az őskorral kezdik és haladnak a modern ember felé. Hol ebbe, hol abba a témakörbe csapnak bele. Évszámok se nagyon szerepelnek - viszont mindent eljátszanak, lerajzolnak és az én tízévesem jobban tudja, hogyan csináltak múmiát az ókori Egyiptomban, mint én, aki pedig még vizsgáztam is Egyiptológiából az egyetemen. De tudják azt is, hogy mit ettek a vikingek a hajón, vagy Viktória királynő korában hogyan öltöztek a nők. Pont azokat a kis részleteket tanulják, amiket én annak idején izgalmasnak találtam.
Naná, hogy imádják a történelmet - ha szabadon garázdálkodhatnak a youtube-on, szinte mindig a Horrible Histories egyik adását választják, amiből minden "fontosat" megtanulnak, amit csak tudni kell. Mondjuk, hogyan törölték ki a fenekük a rómaiak, vagy miképp is gyógyították a pestist a középkorban. Nem mondom, hogy ezek a legfontosabb tények - de valljuk be, ezzel azért le lehet kötni a gyerekek fantáziáját, és persze örömmel forgatják a történelmi témájú ifjúsági regényeket is, a különböző királynők és szolgalányok kalandos életéről.
Persze nem mondom, hogy nem lepődöm meg néha, ha az én középiskolás lányom feladatain, (na jó, otthon csak hatodikos lenne) amikor a Hastingsi csatát tanulva azt a feladatot kapja, hogy rajzolja le a csata menetét képregényes formában. Vagy amikor azzal jött most haza, hogy egy középkori "scrapbookot" kell csinálnia, ami egy általa választott középkori alak életéről szól. De ennek nem kell híres embernek lennie - akárki lehet. Azt hittem amúgy, hogy valami királylányt vagy nemesasszonyt fog választani - de végül sok-sok gondolkodás után kukta akart lenni. Mert akkor írhat arról, milyen a szegények élete (amilyen a családja volt), milyen a gazdagoké (ahol dolgozik), arról, mit ettek, hogyan főztek, milyen volt egy szolga élete, hánykor kelt, milyen munkája volt, milyen fűszereket ismertek.
Lehet, hogy ez "dedós" feladatnak tűnik ahhoz képest, hogy egy magyar gyereknek mekkora mennyiségű adathalmazt kell benyalnia - de valójában komoly munkát igényel. Kezdve azzal, hogy is hívták a kitalált személyt - hiszen rendes középkori nevet kell választani, hogyan  néz ki egy középkori parasztház, ahol a családja élet, milyen növényeket termeltek akkoriban, hogyan, milyen ruhájuk volt és még millió pirinyó adatocska kerül a könyvbe. Ő meg már napok óta rajzol, ír - igazi regényt talál ki a karakter köré, akinek van egy szelíd varjúja és nagyon aggódik a beteges csecsemő húga miatt, aki a tervek szerint meg fog halni a könyv végén, hiszen tudja, hogy nagy volt akkoriban a csecsemőhalandóság, és így lerajzolhat egy igazi középkori temetést is.
És közben kutatunk a könyvtárban, a neten, nézzük a youtube videókat a középkori életről, és persze voltunk egy közeli középkori várban is, hogy érezzük a korszellemet.
Nem tudom, hogy aztán ebből hosszú távon mennyi fog megmaradni a kis fejében - de azt remélem, hogy ha az adatok ki is hullanak a fejéből, az a tény, hogy a középkor nem sötét és unalmas, és hogy kutatni, történelmet tanulni jó dolog, az remélem meg fog benne maradni. Mert hát a történelem tényleg izgalmas dolog - miért is kellene szenvedve és kínlódva tanulni, ugye?

Tudom, mindenki a körmét rágta már ezerrel, hogy mi lett a Vitaverseny eredménye. Vagy a Disputáé, ha úgy jobban tetszik.De persze mi lett volna. Borsika lányom mindenki lesöpört.

A versenyen tíz csapat indult (ez az elődöntő) mindegyik négy fős csapatban volt egy edző, egy főszónok (ez volt Borsi) és két segítő. Miután a főszónok elmondta a beszédét, válaszolnia kellett a másik csapat felvetéseire és kritikáira is. Itthon, amikor gyakoroltuk, milyen kérdések várhatóak, Borsi azt is elmondta, hogy nem utasíthat vissza minden kérdést azzal, hogy ez nem igaz, a szabályok és az illem azt diktálja, hogy van, amit el kell fogadnia. Nekem ez nagyon tetszik. Mert hát nem az a cél, hogy bedöngöljék az ellenfelet a földbe - hiszen valljuk be, nincsenek abszolút igazságok semmilyen kérdésben. Érvek és ellenérvek vannak, amelyeket igenis jó, ha az ember szépen, értelmesen tud előadni, úgy, hogy közben a másikra is figyel.
Szóval a tíz csapatból most csak egy jutott tovább a középdöntőre - és ez szerencsére (vagyis hát megérdemelten) Borsiék csapata lett. Azt mondta amúgy, hogy ijesztő volt, mert mindenki nagyon jó volt és felkészült, senki nem sült bele vagy dadogott. Ráadásul nekik még nehezebb dolguk volt, mert az ő ellenfelük az utolsó pillanatban lemondta a versenyt, és helyette egy tanárokból álló csapattal kellett megmérkőzniük. Azt meg külön értékelte amúgy mindenki, hogy ő nem angolként versenyzett - és ezt persze bele is szőtte a beszédébe, hiszen ő aztán saját tapasztalatból tud arról beszélni, hogy nincs abban semmi rossz, ha valaki csak 7 évesen kezdi a sulit - úgy, mint ő. 
Én is megtartottam ma a beszédem, de bevallom én sokkal kevésbé készültem fel rá, mint a lányom. Eredetileg gondoltam, hogy az ő témáját választom, hogy mikor jó kezdeni a sulit, 4 vagy 7 évesen, de aztán rájöttem, hogy ez elég bonyolult téma, ráadásul nagyon nehezen tudnám bármelyik álláspont mellett is letenni a voksom. Nekem az is jó volt, hogy otthon sokáig ovisak voltak, mert tényleg élvezték azt az időszakot és nem éreztem, hogy hamarabb be kellene ülniük az iskolapadba. Ráadásul Borsi tényleg csak hétévesen kezdte az iskolát (szeptemberi a lelkem), nem úgy, mint a jelenlegi osztálytársai, akik angol módra már négyéves koruktól tanulták a betűket és lám, semmiféle hátrány nem érte. Pillanatok alatt behozta a többieket, a legjobb tanulók között van. De azt is látom, hogy Bendének nincs gondja azzal, hogy ő már négyévesen írni-olvasni tanul és többé-kevésbé formális képzésben részesül. Tök boldogan tanulja minden héten az új betűket, csinálja hétvégeként a lányokkal együtt a házi feladatát (egy oldal, amit kb 2 perc alatt végez ki, majd követeli, hogy adjak még neki feladatos könyvet, ahol színez, pontokat köt össze, szavakat másol, vagy matricázik) Hogy ebből később lesz-e bármilyen hátránya, fogalmam sincsen. De azt sem tudom, hogy Borsi előrébb lenne-e akkor, ha már az oviban olvasni tanult volna.
Utána arra gondoltam, hogy beszélhetnék az impresszionizmusról, és arról, hogy nem is Monet volt az első, hanem Szinyei Merse Pár. És hogy miért nem őt tartjuk mégsem az impresszionizmus atyjának. A fejemben már elég szépen meg is volt a beszéd, de valahogy egész héten olyan hektikus volt az életünk, hogy aztán egyszer sem jutottam oda, hogy leírjam.
Mert most mindenféle betegeskedés van a családban. Drága férjem már hetek óta egy falatot se tud enni, folyamatosan rosszul van, engem meg vissza-visszatérő migrén kínoz, amire pedig már évek óta nem volt példa. Mondanom sem kell, hogy a beszédre felkészülés eléggé hátulra került a fontossági sorrendben. Nem is mentem matekórára tegnap - amire pedig szeptember óta nem volt példa.
Angolra se sok kedvem volt - de aztán végig az járt a fejemben, hogy mennyivel jobb lenne ezen túl lenni, mint görgetni magam előtt, így végül elővettem egy régi angol irományom arról, hogy milyen furcsa, hogy az Európai Unioban két nemzet van, akik híresen nem beszélnek nyelveket: az angolok és a magyarok. (70%-uk csak az anyanyelvén beszél) és hogy miért hátrányos ez mindkét nemzet számára. És hogy milyen türelmetlenek és előítéletesek az angolok a külföldiekkel szemben, akik nem beszélnek tökéletesen angolul. Ennek pedig az a fő oka szerintem, hogy nekik soha nem kellett megtapasztalniuk, milyen az, ha valaki egy másik nyelven nyökögve fejezi ki magát - hiszen mindenütt a világban beszélnek angolul, nincs olyan szálloda, vagy étterem, ahol ne ez lenne a közös nyelv. Szóval ők megszokták, hogy ez az etalon - az ő nyelvük, az ő szokásaik, az ő tradícióik.
Arról is beszéltem, hogy mennyire más személyiség vagyok én magam is, amikor angolul beszélek. A legfőbb különbség, hogy angol társaságban sokkal kevesebbet beszélek - mert mindig elbizonytalanodom, vajon jól mondom, vajon ez így helyes? És míg gondolkodom, a legjobb pillanatok elmúlnak. A kórusban, ahová jártam, bizony előfordult, hogy kinevettek, ha valamit rosszul mondtam, vagy máshogyan ejtettem ki. Nagyon nehéz például különválasztani azt, ilyen esetben, hogy mi az, ami kulturálisan belefér ilyenkor a gúnyolódásba és mi az, ami már bunkóság és kikérhetem magamnak. De az biztos, hogy azok a kórustagok sokkal kedvesebbek és megértőbbek voltak velem, akik maguk is beszéltek nyelveket, vagy akár éltek is külföldön pár évet és megtapasztalták, milyen is külföldinek lenni. A kórust amúgy alapvetően nem ezért hagytam ott - de azért ezek a negatív tapasztalatok is benne voltak a döntésemben.
Nem szeretek beszédet tartani - magyarul sem. Beszélni igen, azzal nincs gondom - de beszédet tartani... na, az más tészta. Abba olyan könnyű belezavarodni, pláne, ha az embernek van egy vázlata, amit követni akar, aztán egyszer csak rájön, hogy eltévedt benne. Igazából persze ezt is csak gyakorolni kellene - reggel suliba menet Borsika lányom mondta is, kár, hogy nem említettem neki ezt a próbatételt hamarabb, mert ő felkészített volna, de azért így is adott néhány tanácsot, például, hogy használjak költői kérdést, mindenképp tartsam a szemkontaktust a közönséggel. Persze sokat nem tudott mondani, mert Bende persze reklamálta, hogy túl sokat beszélünk mi, és ő akarna inkább mesélni. Naná, pont ma tanultuk azt is, hogy a férfiak mindig fölülbecsülik a nők beszédidejét - ha egy nő csak tíz percig beszél egy gyűlésen, a férfiak azt félórának érzik és állítják, hogy a nő túl sokat beszélt. Úgy tűnik ez már ifjú férfikortól megvan.
Szóval Borsira büszke vagyok - magammal meg nem vagyok elégedett. Pláne, hogy amikor feltettem az első költői kérdést, amivel kezdeni akartam, Borsika lányom rögtön talált benne nyelvtani hibát és javította is. És basszus, természetesen igaza volt. Hát ez van.
Néha nagyon nehéz külföldön élni és külföldiül beszélni. Arról is nem beszélve, hogy ha beszédet kell tartani.
De túléltem, és végül is ez a végső jegybe nem számít bele, a lényeg, hogy megcsináltam és ki lehet pipálni. A tanár pedig azt mondta, hogy neki tetszett és azt láttam, hogy a csoporttársakat is elgondolkodtatta.
Ez is valami. :-)
Csak tudnám, hogy mikor fogom már végre úgy érezni, hogy jó vagyok angolból...

Borsika lányom olyan gyerek, aki mindenért azonnal és nagyon lelkesedik. Ha megkérdezik a suliban, hogy ki akar kertészkedni, neki már fenn a keze. Énekkar? Kettőnek is a tagja. Női focicsapat? Gyűjti is az aláírásokat, hogy ki jelentkezik. Mentsük meg a delfineket? Már gyártja is a szórólapot. Vitaklub? Hogy is maradhattunk volna ki belőle.

Nem tudom, hogy a "Debate Club"-nak mi a jó magyar fordítása, mert hát itt a gyerekek nem vitatkoznak, hanem szónokolni tanulnak. És ennek bizony az angolszász iskolákban komoly presztizse és hagyománya van. Ahhoz, hogy a klubba bekerüljön a gyerek, felvételiznie kellett, és több tucatnyi lelkes gyerek közül választották ki azt a négyet, aki bekerült a csapatba.
Merthogy ez nem játék kérem szépen, készülnek a városi versenyre, ahol a csapat négy tagjából kettőnek ki kell állnia és elmondania, hogy "miért is jobb, ha egy gyerek hétévesen kezdi az iskolát, és nem négyévesen."
Ehhez itthon megírtuk a beszédet, aztán gyakoroltuk, hogyan is kell szépen elmondani, csináltunk vázlatot, kicsi kártyákat, aztán újra és újra és újra elmondta, és végül olyan jó lett, hogy ő lett az egyik kiválasztott szerencsés, aki feláll majd a nagy-nagy város versenyen majd a színpadra és elmondja, hogy mik is az érvei.
Persze erre azért nem csak azért vagyok büszke, mert ő fogja képviselni a sulit (ami azért nagy dolog)  hanem azért is, mert nem angol anyanyelvűként fogja ezt megtenni. Igaz, ez a tény egyre kevésbé fontos, már csak azért is, mert őt hallva, senki meg nem mondaná, hogy nem tősgyökeres brit, hiszen semmiféle magyar akcentusa nincs. Olyan hangokat ejt ki, amikkel én meg se próbálkozom, és ha rajta múlna, itthon is inkább angolul beszélne, mint magyarul. Egy iskolában angolul végigbeszélt nap után neki ez már kényelmesebb. 
Persze hozzáteszem, ez már régen nem az a beszéd, amit együtt írtunk, ezt már a tanárral és a csoporttársaival állították össze és már hetek óta komolyan treníroznak is. A csapatban lévő négy gyerek közül ugyanis kettő a szónok, ketten pedig "edzők" akiknek az a munkájuk, hogy meghallgassák a beszélőket, és tanácsot adjanak neki, hogy most gyorsabban, vagy lassabban, vagy határozottabban mondják azt, amit kell.
Borsi meg kicsit se bánja, hogy hetek óta nincs rendes szünete, hogy az ebédidőben, ameddig a többiek kinn szaladgálnak, addig ő újra és újra elmondja a beszédet, amit már lassan én is kívülről tudok.Merthogy közeleg ám a verseny, és jövő hét szerdán bizony a város tavaly győztese ellen kell majd kiállnia, és muszáj, hogy jobb legyen, mert az egész iskola belé helyezte a reményét, és rajta múlik, hogy győznek, vagy vesztenek. Élvez is, hogy beszédet tart - és szerintem is hasznos, nem véletlen, hogy az ókortól kezdve a a tudományok része. Fontos, hogy valaki ki merjen állni, el merje mondani a véleményét - ráadásul ha jól csinálja az ember akkor a beszéd írása közben is tanul, összeszedi a gondolatait, érveket-ellenérveket, és oda kell arra is figyelnie, mit mond, felel a másik.
Vicces módon én is jövő héten fogok beszédet tartani - igaz nekem ez a GCSE vizsga része lesz. Egy ötperces beszéd, nagyjából bármiről. Múlt héten át is beszéltük, hogy milyen a jó beszéd, mitől lesz ez igazán jó és kiemelkedő, jó jegyre érdemes kis szösszenet. Hogy miről beszél az ember, valójában mindegy. Akár a fociról, vagy a kötésről is lehet igazán mély és sokatmondó beszédet tartani - hiszen van gazdag hagyománya, kulturális háttere, pszichológiai, tudományos vonatkozása. És a legszofisztikáltabb témát is elő lehet adni vérunalmasan, laposan és érdektelenül, dadogva és motyogva.
Őszintén szólva egyelőre még fogalmam sincsen, hogy miről beszéljek. Annyiféle témáról tudnék öt percben okosakat mondani. Igazából készülni se nagyon kell rá. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha ellopnám Borsi díjnyertes beszédét. Ha nyernek a szerdai versenyen, akkor vétek lenne, ha kihagynám az alkalmat! Márcsak azért is, mert egyre kevésbé vagyok lelkes GCSE ügyben. Kicsit mélypontra kerültem, mert úgy érzem, hogy sok ez. Nem nehéz, sok. A rengeteg vizsga, a feladatok, és egyre inkább azt érzem, hogy felejtek, messze már az, amit szeptemberben vettünk mondjuk matekból, a fene se emlékszik rá, hogy mi is a képlete annak, hogy találjuk meg egy számtani (vagy mértani) sorozat x-edik elemét. Vagy mi a különbség a histogram és a polygon között. És ami a legbosszantóbb, hogy tudom, ezt tudtam még pár hete, de most már nem megy. Hát akkor mi lesz itt júniusban?
A másik amiről mesélni akartam még, a suli kapcsán, az a betűzés tanulása. Amire itt szintén gyakran szerveznek versenyeket - ez is gyakran szerepel angol filmekben, és mindig olyan béna, ha magyarul próbálják meg feladni a feladatokat, mert ami angolul nehéz, az magyarul kevésbé okoz gondot. Nem azért, mintha ne lennének nehéz magyar szavak, csak hát magyarul másként nehéz, mint angolul.
Borsi mindenesetre minden héten hoz haza egy tízszavas listát, amit egész hétvégén gyakorolnia kell, mert ebből írnak dolgozatot. Ez nekem azért tetszik, mert tudni lehet, mi az, ami gondot okoz, azt kérik a gyerektől, hogy megtanulja és abból ír dolgozatot. Sokkal hatékonyabb, mint a magyar tollbamondások, ahol senki nem tudja előre, mi minden fog felmerülni, és ahol nyilván millió olyan dolgot lehet kérdezni, amibe az egyetemet végzett emberek bicskája is könnyen beletörik. (Bizony nekünk az egyetemen volt ilyen helyesírás óránk, és a mai napig emlékszem, hogy a Rohonci-Arany-patak és a rohonci-arany-pataki volt az egyik kérdés a tesztben. Persze akkor simán elvéreztem rajta, és bár ezt most épp helyesen írtam le (csekkoltam a gugliban) de simán előfordulhatna az is, hogy elvétem.)
Amúgy a neten magyarból is van ilyen "nehéz szavak" listája (érdemes rákeresni) és hogy mit kell tudni 2-3-4- osztályban. Lehet, hogy vannak helyek, ahol ezt kiadják és használják is, és ez alapján kérik számon a gyerekeket. Merthogy ez nem titok elvileg - de nem hiszek benne, hogy ez gyakran megtörténne. 
Bende is tanulja már összerakosgatni a szavakból a mondatokat - igaz, még leginkább a CBeebies appján próbálgatja a határait feszegetni. (ingyenesen letölthető és nagyon jó!) ahol egyszerű, 3-4 betűs szavakat kell összeraknia. Bed, sun, fan.
Nekem iszonyú nehéz nem beleszólni, segíteni - de nem nagyon lehet, mert mindig az derül ki, hogy ők máshogyan ejtik, mondják ezeket a betűket. Itt van például az u-betű esete. Minden betűt úgy tanulnak meg, hogy először kimondják a betűt magánhangzó nélkül) és hozzá egy szót, ami úgy kezdődik. Tehát m-m-m-m-m mommy. A kép az u betű mellett egy esernyő volt. Én meg tűnődtem, hogyan is mondjam majd neki. U-u-u-u-u ámbrella? (Úgy magyarosan kiejtve.) De persze a helyes megoldás á-á-á-á-á ámbrella lett. Tehát az u betű és az u hang nem lett összekötve. Jogosan persze, mert az esetek többségében így kell mondani angolul. (Persze lehetne u-u-u-u uniform is...) És bár tudom, hogy úgy kellene, nekem nagyon nem jön a számra, hogy azt mondjam az a-ra, hogy e, vagy az e-re, hogy i. És nagyon nem szeretném, hogy az angol legyen az a nyelv, amin megtanul olvasni, és úgy érzem, hogy a magyart is oda kéne tenni - de azt is érzem, hogy nem vagyunk még lemaradva, hiszen még csak most lesz négy éves, és Magyarországon senkinek nem jutna még eszébe olvasni tanítani egy ennyi idős gyereket. Szóval egyelőre inkább csak hallgatok és bólogatok.
Esténként meg előveszem a matek könyvem és próbálom tartani magamban a lelket. Néha sikerül egy-egy feladat és akkor elképzelem, hogy milyen jó is lett volna, ha valami matematikával kapcsolatos pályát választok. Aztán elvérzek egy tök egyszerűn és akkor rájövök, hogy jó volt nekem a magyar szak.

Nézem a Facebookot és azt látom, hogy a külföldi fórumokon két téma van, amely minden egyes nap felmerül, óriási indulatokat kavarva. Az egyik, hogy lehet-e munkát vállalni külföldön nyelvtudás nélkül, a másik, hogy hol jobb az oktatás, Magyarországon vagy külföldön. Kompromisszum nincs, személyeskedés, vérre menő alázás annál több.

A nyelvtudást illetően az ember azt gondolná tiszta a helyzet, hiszen ki a fene venne fel Magyarországon egy csak üzbégül vagy albánul beszélő munkást, akinek nem tudja elmondani, hogy te haver, holnap gyere be egy órával korábban, vagy azt, hogy ennek a betegnek beöntés kell, annak meg injekció. De még a kék dobozt rakd a pirosra, ne fordítva is komoly kérés lehet adott esetben. Arról nem is beszélve, hogy ha kilép az ember a munkahelyéről, akkor el kell menni ügyet intézni a hivatalban, lakást bérelni, gázszámlát fizetni, kicserélni a nem működő porszívót és az iskola is folyton küld haza mindenféle leveleket, sőt időnként a szülőkkel személyesen is beszélni akarnak. Szóval a helyzet számomra egyértelmű - nyelvtudás kell, anélkül nem nagyon érdemes elindulni.
De mindig, minden csoportban akad, aki elmondja: neki bizony nyelvtudás nélkül is sikerült, és szuper állása van, és rengeteget keres és különben is ott a férje, aki tolmácsol neki, ha bajba kerül, meg hát nem kell félni, mindenütt van magyar munkatárs, aki majd tolmácsol.
Erre persze jönnek a válaszok, akik elmondják, hogy nekik már a tökük tele azzal, hogy vadidegeneknek tolmácsoljanak, akár hajnal 2-kor, mert az illető nem tudta megoldani a feladatát, persze teljesen ingyen és bérmentve, és hogy azért akadhatnak esetek, amikor a férj nélkül kell valami elintézni, és mondjuk egy beöntésnél a kórházban azért nagyon nem mindegy, mit mondanak, nyomni kell, vagy tartani.
Minden vitának egy a vége: akik nem tudnak nyelveket megsértődnek, mert úgy érzik, hogy akik kinn vannak elfelejtették, honnan jöttek és hát persze "mind ilyenek a magyarok" nem akarnak segíteni másoknak. Akik meg kinn vannak, szintén megsértődnek, mert hát szívesen segítenének ők, de nehogymár ez azt jelentse, hogy fogadjanak be vadidegenek a lakásukba és menjenek nekik tolmácsolni.
Meg hát valljuk be - valóban az lenne az ideális, ha mindenki, aki kimenne beszélné az adott ország nyelvét, de mi van akkor, ha férj kap munkát, asszony meg követi és ő nem beszéli a nyelvet? Akkor ő addig ne is induljon el? És abban is van igazság, hogy az ember könnyebben tanulja a nyelvet az adott országban, mint otthon. De persze nehezebb is - mert nem ránk, magyarokra szabva van a tananyag. Például Spanyolországban tök sokat foglalkoztak a nyelvtanfolyamon a tegezéssel-magázással, mert elsősorban angolok ültek az órán, akiknek ez ismeretlen volt. Angliában nagy hangsúlyt fektettek a német ábécé elsajáítására, mert az nagyon más, mint az angol, de például a magyarhoz teljesen hasonló. Meg aztán nem is feltétlen olcsóbb, vagy egyszerűbb külföldön, munka után, fáradtan, kimerülten nyelvet tanulni. A munkahelyen meg ha szar, alulfizetett munkát kap az ember (és nyelvtudás nélkül mi mást kaphatna) akkor valószínű, hogy csupa külföldi lesz körülötte, akik a saját nyelvükön karattyolnak, és le se szarják, hogy a másik nem érti az urdut vagy a lengyelt.
Csak hát ezekről keveset szoktak beszélni az emberek. Egyszer olvastam egy blogot, ahol az anyuka leírta, hogy ő is a tengerparti képeket testi fel, ahol boldog a család - és nem szokta reklámozni, hogy pánikrohamot kapott a boltban, mert egyszer csak túl sok lett a feszültség benne, amiatt, hogy minden, de minden angolul van és ő semmit sem ért meg. Ez a pánikroham amúgy sok külföldön élő magyarra jellemző, a magány, a teljes kiszolgáltatottság, az elszigeteltség nem olyasmi, amit könnyű elviselni. Mert hogy a helyiekkel ismerkedni akkor is nehéz lehet, ha az ember tökéletesen beszéli a nyelvet - ám ha csak makog, még nehezebb olyan barátokat találnia, aki türelmesen végighallgatja majd és veszi a fáradságot.
Persze szerencséje lehet mindenkinek - találhat egy isteni aranyos szomszédot, anyukát, fitness partnert, aki hajlandó lesz arra, hogy segítsen és nem bánja, ha kicsit akadozik a társalgás. De nagyon sok emberrel találkozom, akinek ilyen nincs és aki évekig is él ottan az idegenben és egyszerűen nem sikerül megtalálnia, kialakítania azt a kört, ahol ő is számít. Ez pedig brutálisan romboló a személyiségre. Az ember azt veszi észre, hogy egyre zárkózottabb, egyre magának valóbb és már nem is akar nyitni. Megkeseredik és az adott országot és lakóit hibáztatja. Akik barátságtalanok, arrogánsak, bunkók - és persze nyilván ebben is van igazság, az ő igazsága - de akik mégis megtalálják a számításuk, azok meg jobbal háborodnak fel a sztereotípiákon.

Az iskolával kapcsolatban ennél még durvább viták szoktak izzani. A fele azt mondja, hogy az angol (osztrák, francia, német) iskola szuper, a gyerek imád járni, kreatív dolgokat csinálnak, problémát oldalnak meg, csoportmunkát tanulnak és alapvetően jól és stresszmentesen érzik magukat a bőrükben, és ennek a szülők nagyon örülnek.
A másik csoport szerint csak a magyar oktatás a jó és színvonalas, másutt a gyerekek nem tanulnak semmit, nem véletlen, hogy az ország népessége is buta, mint a tök, akik nem tudják, mi a különbség Bukarest és Budapest között, nem tudnak két számot összeadni, a gyerek nem tanulja meg a szorzótáblát - nem véletlen, hogy rá vannak utalva a magyar szakmunkásokra, azok legalább megoldják a helyzetet, ha már a helyi töketlenek nem. Tehát ők ezért hazaköltöznek, vagy a gyerekeket hazaküldik, vagy egyszerűen csak káromkodnak nagyokat és rettentő elégedetlenek, főleg, mikor látják, hogy az otthoni ugyanennyi idős gyerek már logaritmust számol és csonka gúlát - ezek itten ebben a műveletlen külföldön meg még mindig csak színeznek és a kétszerkettőt gyakorolják, de hiába, mert ezek még abban is bénák.
Persze nyilván ez iskolától is függ. Én például elégedett vagyok az itteni általánossal - de ebben nyilván az is belejátszik, hogy idén ez a suli lett egész Coventry legjobb iskolája, az igazgatót pedig a királynő kitüntetésben részesíti majd nyáron. OBE lesz, azaz Officer of the British Empire, amit sokféleképp lehet fordítani, a Brit Birodalom hivatalnoka, tisztje vagy akár méltósága is jó fordítás a nagy szótár szerint. Az biztos, hogy ez nagy dolog, és a tanárnő ezentúl ezt ugyanúgy a neve mellé biggyesztheti, mintha Phd lenne. Ez a suli ugyanis öt éve még az Ofsted szerint is nagyon rossz volt - de ő öt év alatt csodálatra méltó módon megreformálta és kívül-belül ujjászületett. Nem véletlen, hogy mindig is odavoltam érte - de nyilván az eltelt évek alatt finomodott is a kép, ami bennem él a brit oktatási rendszerről, és bármilyen jó is ez a suli, látom az árnyoldalait is. Ami a környék. A sok benefiten élő család, akik minimális mértékben sem támogatják a gyerekek tanulását, és bár a tanárok a lelkük is kiteszik, ha nincs otthoni támogatás, akkor azért heroikus munkát kell végezniük. És bizony nem szeretem, hogy van, aki piszkosan küldi suliba a gyereket, és bizony nem véletlen, hogy a suli hírlevelében benne van, hogy hideg az idő, mindenki adjon megfelelő öltözéket a gyerekre, mert van, aki még most, minusz fokokban is bokazokniban küldi a szoknyás kislányát suliba. Az se tetszik, hogy a felsősök már nem nagyon írnak leckét és egyre nehezebb fegyelmezni is őket. És persze az nagyon jólesik, amikor a szülőin elmondják, hogy az én lányom milyen okos, és jóval a korosztálya felett teljesít, de azért az is ott van a fejemben, hogy egy jobb iskolában, ahol a közösség hajtós, még ennél többre is képes lenne.
De nyilván ez is csak egy szelete a képnek, és értem én, hogy sok magyar család hasonlóról panaszkodik és azt mondja, hogy ilyenek ezek az "angolok" és nem törődnek a gyerekeikkel - csak hát ez a kép is fals, hiszen ne feledjük, hogy akik meg igazán törődnek a gyerekekkel és a tanulmányaikkal, azok magánsuliba adják a gyereket, brutálisan sok pénzt kifizetve, de persze ez csak nekünk sok pénz. Akinek nem kell lakbért fizetnie, sőt esetleg több ingatlana is van, ahol a magunkfajta bevándorlóktól havonta szedi be a pénzt és esetleg még a nagymama is beszáll a tandíjba, és mindkét szülőnek jól kereső munkája van, ott ez már nem feltétlen a megfizethetetlen álom kategória.
Sokféle igazság van, sokféle szempont - és mind, mind összecsap a Facebookon, és egyre nagyobbak az indulatok és egyre inkább zavarnak. És lehetetlen kimaradni belőle, mert itt ülök a gép előtt és dolgozom és percenként pittyeg a gép és jön az üzenet, hogy megint hozzászólt valaki. És az se menekvés, ha kikapcsolom a gépet, mert a mobilomon is rajta a Face és az is pittyeg. És ha mégis offline vagyok, akkor meg jönnek a sértődött emilek, hogy miért nem válaszoltam azonnal, pedig írtak és most akkor haragszom-e. És igen, haragszom - legfőképp magamra, mert miért is kell egyáltalán Facebookoznom, és miért nem vagyok képes hátat fordítani az egésznek, mikor csak idegesít a parttalan vita, ahol senkinek, soha nincs igaza, fárasztanak a viták, amelyek mindig személyeskedésbe és sértegetésbe torkollanak, akármilyen józanul is próbál az ember hozzászólni, és mindig sértődés lesz a vége, akkor is, ha az ember jóindulattal adna tanácsot. 
Láttam tegnap egy nagyon jó képet, amire az volt ráírva:
- Mit lenne a legnehezebb elmagyarázni valakinek, aki most csöppenne ide az 1950-es évekből?
- Hogy van a zsebemben egy szerkezet, amivel elérhetem a világegyetem összes felhalmozott tudását. ... és arra használom, hogy cicás képeket nézegessek rajta és idegenekkel veszekedjek.
Én se értem.

Péntek este éjfél és egy között a ceruzám végét rágcsálva ültem a matekkönyvem fölött és próbáltam rájönni, mi lehet a matekpélda megoldása, amit a házi-feladatomban volt. Szívem szerint lőttem volna a kérdést rögtön a netre, hogy segítsen valaki, de nem akartam felébreszteni a gép mellett békésen szunyókáló férjem, meg féltem is, hátha nem lesz egy matekzseni se a Facebookon épp és tudtam, akkor hiába az egész, mert addig úgyse nyugszom, míg ki nem találom.

A matekpélda amúgy nem volt különösen nehéz. Adva van egy hetvenfős színházba járó csoport, ahol a gyerekek és a felnőttek 2:3 arányban vannak egymással, a felnőttek és a nyugdíjasok aránya pedig 4:5-höz. A kérdés, hány nyugdíjasjegyre lesz szükségem?
Csak azzal tudom mentegetni magam, hogy már nagyon későre járt, mert hiába futottam neki újra és újra a példának, egyszerűen képtelen voltam megfejteni. Végül próbálgatós módszerrel meglett az eredmény, de ettől persze még nem lettem boldog, tudni akartam, hogyan is kellene ezt rendesen csinálni. Hát magam elé vettem a kétujjnyi vastag matekkönyvem arányokkal foglalkozó részét és átolvastam az összes példát és feladatot, de persze egyik se segített, így aztán újra és újra nekivágtam a feladatnak, míg végül hajnal 1-re megtaláltam, hol követtem el a hibát a számolás során és végül kijött a megfelelő eredmény.
Amikor éjjel egykor teljesen elégedetten bebújtam végre az ágyba, akkor azon tűnődtem, hogy életemben ennyit még matekkal nem foglalkoztam. Soha, míg gimis voltam elő nem vettem a matekkönyvem, az meg hogy ne hagyjon pihenni és aludni egy matekpélda, az meg aztán végképp nem fordult elő.
Most meg alig telik el nap anélkül, hogy ne vennék a kezembe egy feladatsort. Van leckém, van mindig szorgalmi is, és van két matekkönyvem is, annak az épp témához tartozó feladatait is csinálom bőszen. (Egy könyv kötelező, a másikat a tanártól kaptam kölcsön, hogy tudjak még gyakorolni.)
És igen, én is érzem, hogy ez nem feltétlen... normális. :-)
De hát mit tegyek, tényleg élvezem a dolgot. Minden alkalommal úgy megyek be matekórára, hogy amikor kiosztják a feladatlapot, mit fogunk aznap csinálni, akkor csak kerekítem a szemem, hogy ez durva, és hogy ez nem fog menni. És minden alkalommal úgy jövök ki, hogy szinte lebegek a boldogságtól és azt érzem, hogy a rejtjelek értelmes, egésszé álltak össze a fejemben. Mint amikor feloszlik a köd és hirtelen mindent élesen lát az ember.
Tényleg szemérmetlenül lelkesedem órán is, nyilván ezért vagyok én a tanár kedvence is - noha nem feltétlen a legjobb tanuló. (Van egy litván csaj a csoportban, ő nagyon penge.) Persze a lelkesedésemet az is erősíti, hogy a próbadolgozataim rendszeresen "A" érdemjegyet kapnak.
Eredetileg azt hittem, hogy az angol lesz majd a kedvencem - és lehetne is épp, mert a tanár ott is zseniális. De kicsit elveszi a kedvem, hogy ott 3-4 hetente írásbeli vizsgát kell tennünk, és bár nem nehezek, de azért sokat kell rá készülni. Meg aztán az, hogy meg tudok írni egy szövegelemzést vagy egy novellát, az nem olyan nagy kihívás és meglepetés egy egyetemi magyar szak elvégzése után. Igaz, itt angolul kell helytállni, de ez már egyre kevésbé okoz gondot. Valójában az, hogy az ember szinte hetente ír egy angol fogalmazást, amit aztán kijavítanak, megbeszélnek, eléggé hatékony formája a fejlesztésnek.
(Megjegyzem, most már angolórákra is járok, a GCSE kiegészítéseként, ahol kifejezetten az íráskészségem fejlesztése a cél - de az pont olyan brutálisan unalmas és rémesen rossz, mint minden angoltanfolyam, amire eddig jártam itt Angliában. Mondjuk ez a csoport viszonylag jól beszél már, és van külön egy kifejezetten írásra szakosodott részleg a csoportban, ahová én is kerültem, akiknek aztán tényleg nincs gondjuk a nyelvvel, de soha nem fogom megérteni, hogy ahol egy csoport külföldi van, ott miért a vessző, a pontosvessző és a gondolatjel használatának szabályain kell újra és újra lovagolni, miért nem lehet mondjuk a múlt időket vagy a feltételes módot átvenni. De ezek soha nem kerülnek elő. Csak a rohadt vesszők - mondjuk igaz, ami igaz, ez nekem tényleg a gyengém volt, és elég sokat fejlődtem már. De ettől ez még nem lesz izgalmas témakör.)
Mindenesetre most már eljutottam oda mindkét GCSE tanfolyamon, hogy vége a félévnek és immáron hivatalosan is be kellett adni a jelentkezési lapot a vizsgára, ami majd júniusban lesz. Matekból három témakör, három külön vizsganapon lesz. Angolból csak egy vizsga lesz - de már írtunk ugye három házidolgozatot és volt egy szóbeli vizsga is, és lesz még egy írásbeli és kettő szóbeli. Összességében ezek a dolgozatok amúgy az évvégi jegy 40%-át teszik majd ki.
Angolból ért most egyébként a kellemes meglepetés - most kellett eldönteni, hogy alap vagy emeltszintű érettségire jelentkezzünk. (Matekból nem volt ilyen kérdés - mi az emeltszintű csoport vagyunk, ara megyünk és kész.) Aki A-t szeretne kapni, annak mindenképp az emeltszintűre kell jelentkeznie - ám nagyon sok ember számára nem az A a cél, hanem a C, mert ez kell ahhoz, hogy valaki főiskolára jelentkezhessen. Jobb nem. A tanár szerint az emeltszintűnél könnyen le lehet csúszni a D-re, tehát aki biztosan meg akarja kapni a C-t (azzal az eséllyel, hogy talán még B is lehet belőle) az válassza az alapszintűt. Korábban ott a C volt a plafon, idén változott a szabály, jó alapszintű dogára B-t is kaphat az ember. A tanár egyesével beszélt mindenkivel, hogy döntse el, mit szeretne és persze ő is elmondta az eddigi órai munka, dolgozatok alapján, hogy ő mit tanácsol. Sok embernek javasolta amúgy az alapszintet - volt is ebből pár vita, mert volt, aki azt mondta, hogy inkább megpróbálná a magasabbat, mert majd összeszedi magát, sokat tanul stb. Kicsit nehéz úgy dönteni amúgy, hogy még nem láttunk ilyen dolgozatot - de a tanár kérte, hogy még ne nézzünk ilyet, mert elég speciális módja van a megoldásnak, és mivel ez most új vizsgafajta, viszonylag kevés a már meglévő tesztpapír. Tehát ha megnézzük, ellőjük a meglepetést, szóval várjunk.
Így ültem le a tanár mellé, hogy megbeszéljük akkor velem mi legyen, és az egyik legrövidebb megbeszélést folytattuk le. Megmutatta, hogy a legújabb dogám eredménye is Band 5 (ami a legjobb) és hogy ez "pretty consistent" tehát ő úgy gondolja, hogy a végeredmény majd A lesz amit az összes házidogámra kapok majd, így ő azt javasolja, hogy csináljam a magas szintűt. (Ez nem csak azért becslés, mert még 2 dogám hátravan, hanem azért is, mert azt, hogy ki hányast kap összességében majd csak júniusban döntik el, akkor nézik meg, hogy az egyes vizsgaközpontok milyen eredményeket küldenek be, ha mondjuk túl sok az A, akkor megnézik, nem voltak-e túl lágyszívűek, ha túl sok a C, nem voltak-e túl szigorúak, tehát az egyes szintek közti határvonalat majd csak akkor határozzák meg véglegesen. Ezen kívül van három szóbeli vizsga is, az egyiken már túl vagyok, az volt a "csoportos beszélgetés" ahol azt nézték, tudunk-e egymásra figyelve vitázni egy adott témáról és lesz még egy prezentáció tartás is, meg egy drámajáték, amiről még semmit se tudok.A szóbeli vizsgák eredménye amúgy nem számít bele a GCSE végső jegyébe, de ha nincs meg, akkor nem lehet vizsgára menni, szóval azért fontos.
Amúgy az írásbeli vizsgák kérdéseit előre megkapjuk, otthon ki kell dolgozni, elküldeni emilen a tanárnak, ő kijavítva, a megjegyzéseivel együtt visszaküldi. Ebből készíthetünk vázlatot, amit az adott vizsganapon használhatunk majd, de ott azért emlékezetből kell megírni újra. (Tavaly még nem kellett ott helyben produkálni, elég volt ha valaki otthon megírta és úgy beadta, de ezt már megszüntették. Előtte való években, meg nem is volt ennyi dolgozat, és a házi feladatok 60%-ot jelentettek, nem 40-t. Szóval minden évben nehezedik a dolog.)
Na, szóval ha engem kérdez valaki, azt mondom, hogy ha valaki egész normálisan beszél angolul, és van már otthon egy érettségije, akkor ez nem igazán nehéz kurzus - de időigényes. Sok a házifeladat, házidolgozat, amik ugyan nem túl bonyolultak, de azért időigényesek. (Hiába tudom én hogyan kell elemezni egy novellát, azért idő leülni, végiggondolni, megírni azt az elemzést.)
Hogy aztán ez mire lesz jó, azt viszont végképp nem tudom, azt ne kérdezzétek. Én azt gondolom, hogy ha egyetemre akarok itt járni, akkor ezzel igazolni tudom a nyelvtudásom és talán nem kérnek nyelvvizsgát is - de ebben nem vagyok biztos, mert nem néztem utána. Álláskeresésnél lehet talán előny, meg ha valaki itteni tanárképzést akar csinálni, akkor kell a matek, az angol és a science is. Nem feltétlen kötelező ezekhez tanfolyamra járni - de azért szerintem érdemes, mert bár a témakörök nem bonyolultak, megvan a mateknak is a maga angol szakkifejezésrendszere, amit érdemes tudni, ráadásul most például statisztikát veszünk és én pl. a gimiben nem tanultam az adatok rendezésének és bemutatásának elveiről. Meg hát azért a tanfolyamon a vizsgatrükkök is előkerülnek, amikre figyelni kell. Angolból pedig szerintem nem is lehet egyedül felkészülni, hiszen csomó vizsga van évközben, amit nem tudom, hogy távoktatással hogyan lehet beadni és hát itt is, megvan az a speciális követelményrendszer, ami alapján meg kell írni a dolgozatot - pl. volt olyan, hogy elmondták, nem kell se bevezetés, se konklúzió, mert nem az a kérdés, csak "in medias res" vegyük sorra az elemezni kívánt érzelmeket, és azokról írjunk. Vagy hogy ott pl. nem számít a nyelvtan meg a helyesírás, mert azt nem pontozzák - másutt meg hogy kifejezetten nézik, van-e benne elég összetett mondat. Szóval nem nehéz vagy megcsinálhatatlan - csak éppen speciális. Én mindenesetre élvezem, és mint már többször mondtam, azért csinálom, mert úgyse tudnék mást csinálni abban a két és fél órában, amíg Bende suliban van. És sokat tanulok belőle - néha még a tananyagot is. De azért az angol mentalitásról, szokásokról, tanítási módszerekről még többet. Ez a fő oka annak, hogy kicsit sem bánom, hogy ezzel töltöm az időm.

Négy éve kezdtem a blogot írni - és egy év után kaptam egy levelet a Google-től, hogy szeretnének hírdetéseket kirakni a blogomra. 

Ha megengedem.
Megengedtem.
Azóta itt vannak ezek a hirdetések én néha megnézegetem őket - de soha nem kattintottam rá egyikre sem. Mert hát benne is volt a szerződésben, amit aláírtam, hogy hiába teszem, az nem számít igazi, fizetős kattintásnak. Akkor meg minek.
Mások viszont úgy tűnik néha elcsábultak, és köszönöm nekik, hogy ezt tették. Minden egyes kattintás ugyanis pénzt jelent nekem - nem sokat persze, de sok kicsi sokra megy és most, végre három hosszú év után újabb levelet kaptam a Google-től, hogy adjam meg a bankszámlaszámom, mert utalnának. Elértem a minimális kiutalható összeget: 60 fontot.
Az összeg nem nagy - alig 15 ezer Ft. Ha belegondolok, hogy mennyi munkaórám van a blogban, akkor semmi. De ha azt vesszük, hogy nem a pénzért kezdtem el írni és ez csak olyan talált pénz, ajándék, akkor viszont nagyon jó érzés, hogy honorálják vele a erőfeszítéseim.
Néha vissza szoktam olvasni a saját bejegyzéseimet - és olyankor mindig sajnálom, hogy miért nem írtam még sokkal többet. 370 bejegyzés és 55 ezer oldalletöltés van mögöttem és millió olyan emlék, ami a blog nélkül elveszett volna, helyek, képek, nagy rácsodálkozások, apróbb bosszankodások, sok öröm és sok kétely. Fel-felmerül bennem, hogy abbahagyom - de aztán az is, hogy inkább teljes erővel újra nekiállok írni, bepótolom, ami kimaradt, mert írni jó, blogot írni meg különösen jó, mert összehozza az embereket a földgolyó minden részéről. Nyilván, ha angolul írnék, akkor ez méginkább igaz lenne, de magyarok is mindenhol élnek, és Új-Zélandtól kezdve Alaszkáig mindenféle helyről kattintottak már emberek a blogomra. A legtöbben persze Magyarországról és Angliából. Mindenféle vicces keresőkifejezésekkel találkozom, ma például valaki úgy talált ide, hogy a "férfiak tűsarkú csizmában"-t gépelte be a gugliba és a bitek titokzatos útja idehozta. Szerintem csalódott - de persze, lehet, hogy talált magának valamit, ami mégiscsak itt tartotta.
Mint ahogyan azok is, akik nap mint nap ránéznek a blogra, akkor is, ha épp nem írok. Mert bizony jóval ritkábban írok már, mint három évvel ezelőtt, amikor 2-3 naponta felkerült egy új olvasnivaló.
Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem írok én kevesebbet - mostanában több cikket írok, mint amikor kiköltöztünk. Azt hittem, hogy az évek alatt majd szép lassan elhalnak az újságírói munkáim, hiszen nem vagyok jelen. De úgy tűnik, hogy ez nem számít, és ez jó.
De az is jó, hogy van egy blogom, és azt mindenféle jó fej, kedves ember is olvassa.
Köszönöm nekik!

Gondoltam, hogy majd amikor Bende egy hónap múlva négy éves lesz, akkor írok egy összefoglalót arról, hogy mennyire sokat változott az elmúlt időben, de egyszerűen képtelen vagyok annyit várni. Muszáj már most megírnom, hogy elviselhetetlenül édes, aranyos, mosolygós és nagydumás kiscsávó lett belőle.

Hol van már az az idő, amikor azon aggódtam, hogy nem beszél? Ha nem lenne a blog, ahol halálra aggódtam magam ezen, nem is emlékeznék rá. A helyzet ugyanis megfordult - az én kisfiamnak ugyanis újabban be nem áll a szája.  Reggel, amikor félálomban kimászik az ágyból, elkezd dumálni és onnantól más szóhoz se jut mellette. Az édes kis cincihangján egész nap okoskodik, magyaráz, kérdez és persze szemérmetlenül hízeleg.
"Édesem, drágám...." ha kérni akar valamit, szinte mindig így kezdi a mondatait. "Édesem, drágám, játszanál velem?" "Édesem, drágám, kaphatok egy kis vizet?" "Édesem, drágám..." annyira bájosan tudja mondani, hogy az eredmény szinte mindig garantált. Ha meghallom, hogy így kér, teljesen elolvadok és mindent leteszek, hogy teljesítsem a kívánságát.
Gyakran gondolok arra, milyen jó is egy kispasinak - akinek két nővére van. Pontosan tudja, hogy kell szépeket mondani nekik. "Borsika, te olyan szép vagy, mint egy hercegnő." - mondja, mire a válasz egy igazi csajos "ááááá" (magasan kezdve a hangsúlyt és levive a mélybe) és ezután már kérhet a fiatalember bármit, nincs nő, aki nemet mondjon neki.
De még a sokat tapasztalt óvónők is rendszeresen ellágyulnak, amikor Bende kikísér az ajtóhoz, puszit ad és közli, hogy vigyázzak magamra. Olvadok persze ilyenkor én is. Naná. Nem lehet ellenállni ennek a csibésznek és legszívesebben már vinném is haza magammal - de erre nincs igénye.
Örömmel szalad a suliba - az első hetekben még szaladtam utána, de aztán kiderült, hogy megérett a kislegény és eszébe se jut átszaladni azon az egyetlen útkereszteződésen, ami van, és ha lassabban bandukolok is utána, akkor is megvár.
Mondjuk mostanában már nem szalad - szökell. Ugrálva, mint egy kis bakkecske, úgy megyünk a suliba. Oda, ahol amúgy most épp a betűket tanulják. Nekem ez elképesztően furcsa, mert nem gondolom, hogy bármi értelme is lenne - és Angliában se mindenütt kezdik ilyen korán, de itt éppen igen. Most épp a K betű van soron - ezen a hétvégén már leckét is kapott, egy darab fénymásolt oldal személyében, ahol az előre nyomtatott K betűket kellett átrajzolni.
Mivel ő ezt iszonyatosan élvezi - szavam sincsen ellene. Rengeteg betűt ismer, örömmel mutatja, és mondogatja, hogy "O-o-o-o orange" vagy "B-b-b-b banana". Meg aztán úgy is látom, hogy épp megérett ezekre a feladatokra - itthon sincsen tőle nyugtunk, mert folyamatosan tanulni akar. Egész nap hozza utánam a feladatoskönyveit és könyörög, hogy még, még, még adjak neki színeznivalót, számmal megjelölt pontokat, amiket összeköthet, labirintust, bármit, amiből tanulni lehet.
A színezés karácsony környékén lett a kedvence, amikor azt vettük észre, hogy olyan szépen megy neki, hogy szinte soha nem megy ki a vonalból. Igaz, a ceruzát marokra fogja még - de gondoltam, nem szólok bele, így is ügyesen megy neki, és mit erőltessem a rendes ceruzafogásra, hiszen még nincs is négy éves. De aztán januárban a suliban ránk szóltak, hogy ez így nem lesz jó, szóljunk rá otthon, ha nem jól fogja, mert később egyre nehezebb lesz. Megmondom, őszintén, nekem nem volt hozzá kedvem - mert Bende ellenkezett, sőt azt mondta, hogy akkor inkább nem is rajzol. Én meg nem akartam elvenni a kedvét. De aztán rákérdeztem Virágnál, a Gyereketető blog írójánál, hogy ő mit tanácsol (mégiscsak gyógypedagógus szakértő) és ő egyetértett a tanítónőkkel. Aki szépen akar színezni, az fogja rendesen a ceruzát. Gyorsan felmentem a netre és rendeltem pár háromszögletű ceruzát, zsírkrétát és egy jó kis helyes ceruzafogásra szoktató eszközt. Az új cerkáknak sikere lett - és Bende kb két nap alatt tökéletesen átszokott a helyes ceruzafogásra, mire a gumi segédeszköz megjött, az már nem is kellett. (Majd odaadom a sulinak.)
Amiről még beszélni akartam, azok a színek. Bende rajzai valami elképesztően színesek ugyanis. Mutatták múltkor az óvónők a falat, ahová kirakták a csoporttársai rajzait. Csupa helyes pálcikaember, kicsi ház, állatok. Némelyik nagyon is jól megrajzolva - de mind alapvetően színtelen. Fehér lap, rajta a rajz. És ott volt Bendéé - ő az egész lapot kitölti a színeivel. Lehet, hogy maga a rajzolás nem olyan ügyes - de a színek, azok csodásak! Itthon is szívesen és sokat fest, zsírkrétázik, és merészen, nagyon dekoratívan használja a színeket.
De nem csak a színezés, hanem az "art attack"-el is. Az "Art attack" egy kézműves műsor a BBC-n, ahol mindenféle gyors, könnyen elkészíthető ügyeskedős cuccokat mutogatnak a gyerekeknek. Van egy része mindig, ahol egy pasi mindenféle cuccot kitereget a padlóra (de óriásiakat) és a végén lesz belőle egy hatalmas nagy kép, ami csak felülnézetből látható, de akkor az valami elképesztő. Van, hogy ruha-anyagokat pakol ki és lesz belőle Szépség és a Szörny a Disney mesefilmből, máskor mákot szór ki és akkor abból lesz a végén egy pandamaci a bambuszligetben. Bende azt hívja "art attack"-nak, hogy fog pár cuccot és abból mintákat rak ki a padlóra. (Nyáron csinálta ezt először amúgy, akkor a Balatonnál a kertbe teregette ki a krepp-papírokat.) Mostanra már mindenből lett már itthon art attack. Imádja ezeket a random tárgyakat rendezgetni. (A képen éppen kisüveges vizekkel kézműveskedik.)
Ahogy mi is egyre többször - ő is keveri az angolt a magyarral - "olyan szed vagyok" vagy "adnál egy kis vótert?" Ilyenkor nem szoktam kijavítani, megismétlem a mondatot helyesen, magyarul és annyi. (És eszembe vésem, hogy leközelebb ne azt kérdezzem meg a lányoktól, hogy mi volt az esszemblin. :-) De azt is látom, hogy egyre inkább tisztulnak a fejében a nyelvek, gyakran kérdezi, mit jelent valami angolul "Mi az a safe and sound?" és ha nem értem, hogy ő mit mond angolul, akkor le is fordítja. "Tudod a póver az magyarul erő."
Mesében amúgy a Balamory mostanában a kedvence - minden nap megnézünk egy részt a tévében (akkor érünk haza a suliból, amikor az kezdődik). Ez egy élő szereplőkkel felvett mesesorozat, egy színs házakból álló faluban, ahol olyan hétköznapi kalandok történnek az emberekkel. Esik az eső és nem tudnak kimenni a gyerekek az ovi udvarára játszani, ezért ki kell találni, hogyan lehet benn, kicsi helyen táncot tanítani nekik. Vagy az egyik szereplő szeretne egy szép, várost ábrázoló szuvenírt küldeni a barátjának, de nincs ilyen, és a boltos megkéri az ovisokat, hogy fessenek valamit. Van benne mindig dal is (általában ugyanaz a 2-3-4 dallam.) Bevallom, nekem ez túl egyszerű, lassú - de a lányok is imádják. (A dalok amúgy elég jók, az a béna mód, ahogyan a rendőr dalol és táncol, az nekem is tetszik.) Ezen kívül a youtube-on szokott még nézni vonatokat, ahogy átmennek a sorompón (train crossing), új szerelem pedig az a kisfilm, ahogyan a kocsiszállító kamionról le-felpakolják a kocsikat. (Megjegyzem, mindig elámulok rajta, hogy nincs olyan dolog a világon, amiről ne találnék felvételt a youtube-on, az meg még inkább, hogy mindezeket a - számomra totálisan érdektelen videókat - emberek tízezrei nézték már meg előttem. (Mondjuk amikor felfedeztem, hogy van egy szirénázóautó-felvonulást ábrázoló youtube videó, amin 15 hosszú percen át csak mennek a vijjogó autók... hát az boldog nap volt Bendének.)
Visszatértünk a déli alváshoz - hiába csak 3 órát volt naponta suliban, olyan fáradtan jött haza, hogy képtelen volt bármit is csinálni, csak nyávogott, nyúzott engem, a tesóit és szíve szerint egész délután TV-zett volna. Ha nem engedtem, iszonyatosan viselkedett. Most rászoktunk, hogy hazajön, ebédel és utána csendes pihenő van. Az esetek többségében (ha jól kapom el) akkor elég gyorsan elalszik, és utána 9-kor is könnyebb lerakni, nem pörög túl. (Nem mellékesen, én is odabújok ilyenkor mellé és nekem is jól jön dél körül egy félóra-óra pihenés, durmolás. Gyakran hamarabb bebólintok, mint ő.)
A legnagyobb kedvenc a Lego lett - de nem a Duplo (bár azzal is szívesen játszik) hanem a rendes, mini Lego. Karácsonyra unokahúgoméktól kapott egy kisautót. Azóta naponta háromszor rakja össze a kis füzet útmutatásait követve. Persze, szereti ha ott ülök ilyenkor is mellette - segíteni azt nem kell, én kaptam meg a "füzetlapozó" komoly feladatát. Csak hogy addig is együtt legyünk. Nekem ez elképesztően korainak tűnik, (5 éves kortól ajánlják) de ő végtelenül élvezi és nagyon precízen, komolyan csinálja. (A szétszedésben szoktam még feladatot kapni, mert azért a pici alkatrészek szétpattintásához kell egy kis köröm.)
Amit a legeslegjobban szeretek benne, hogy nagyon mosolygós, nagyon jókedélyű gyerek. Még haragudni se nagyon lehet rá, amikor mondjuk elviszem aludni délben és megmondom neki, hogy most nem szabad beszélni, mert csendes pihenő van, de ő nem álmos, de nem nyüglődik, hanem nekiáll röhögcsélni. De tudja, hogy nem szabad, tehát eltakarja a száját és elfordul, de hát hallom, és érzem, hogy rázkódik a kis teste a visszafojtott kacagástól, míg végül már én se tudom visszatartani, és akkor együtt nevetünk. Az ilyen napokon nem mindig sikerül elaludnunk. De kit zavar... minden munka megvár, nem?

Magyarországon annak idején rengeteg gyerekelőadáson voltunk. Amikor Angliába költöztünk, nem volt jó érzés erről hirtelen lemondani. Úgy éreztem, nem is igazi élet az, amiben nincs se bábszínház, se gyerekelőadás, se operaház, se kakaókoncert. Semmi. De hát úgy voltam vele, hogy minek. Úgyse értik, drága is, messze is van és nincs is annyiféle, mint otthon. Azért ez mégiscsak Coventry, nem Budapest. A fővárosban el voltunk kényeztetve.

Persze volt pár próbálkozásunk - a lányokkal az apjuk egyszer elment egy ír táncestre, olyan Michael Flatley félére, és nagyon élvezték. Én meg még a kórussal elmentem a Blood Brothers című musicalra, ami jóval kisebb siker volt, mert amikor nem énekeltek, akkor olyan brutál ír akcentussal beszéltek a szereplők, hogy még a mellettem ülő angol barátaim se értettek mindent. (Ráadásul én a zenét se ismertem, noha ez az én műveletlenségem, mert amikor utánanéztem kiderült, hogy ez egy állati híres darab, amit húsz éve folyamatosan, nagy sikerrel játszanak.)
Most karácsonykor, teljes erővel tört rám a nosztalgia a színházasdi után, és úgy éreztem, hogy csak ez hiányzik az ünnep fényéhez. Jegyet venni szerencsére itt online is lehet, még az utolsó pillanatban is, így gyorsan vettem jegyet mindkét darabra, amit itt a városban hirdettek már hónapok óta. Merthogy van a közelben két színház is, és elég gyakran jönnek mindenhonnan vendégelőadások a városba. Szóval nem lehetetlen azért itt se színházba járni, csak akarni kell. Én meg most akartam.
Az első előadás a "Room on the Broom" lett, amire eljutottunk, ami Julia Donaldsonnak, a Gruffalo szerzőjének az egyik könyvéből készült. Ő itt kinn igazi sztár, amúgy angolul írtó jó olvasni, az én gyerekeim is imádják, bár már azért kinőttek belőle. Ez a "Van-e még hely a seprűn" című előadás is voltaképp inkább Bendének való volt, mint a lányoknak. Nem véletlen, hogy három éven felülieknek ajánlották. Szerencsére mindenkinek tetszett, és kényelmes egy órás előadás volt. Olyan volt, mint minden rendes, otthoni gyerekelőadás. Kicsi éneklés, kicsi bábozás, nagyszerű jelmezek, díszletek. Mindent megértettem, ami külön öröm volt számomra. Szóval jó kis otthonos érzés volt.
Nem gondoltam, hogy a következő színházélményünk egészen és elképesztően más lesz.
Az ugyanis egy Panto volt. Az Égigérő paszuly című mese feldolgozása.
Korábban is hallottam már a "Panto" szót, és volt is egy körülbelüli elképzelésem arról, hogy ez micsoda. Gyerekdarab, karácsonyi családi szórakozás - és nem, semmiképpen nem pantomim, noha a "panto" szó maga a "pantomime" rövidítése, de itt nem mutogatnak és nem maradnak némák a szereplők.
Azt azonban nem tudtam, hogy mi is a Panto, azt meg égképp nem, hogy ez egy igazi brit karácsonyi hagyomány, aminek az eredete a 15-ik századra vezethetőek vissza - és ez az oka annak is, hogy bizony némiképp furcsa.
A "Panto" maga hagyományosan karácsonyi előadás (bár ma már egész évben lehet látni) és mindig valamilyen ismert tündérmesét dolgoz fel. A jó és a gonosz ősi harca van a középpontban, szórakoztató módon, az egész családnak, fényűző díszletekkel, jelmezekkel. Amikor beléptünk a színházba, egyszerűen letaglózott, hogy milyen grandiózus, csillogó, gyönyörűen kidolgozott díszletet láthatunk.
De nem ez volt furcsa. Ilyet azért már láttam életemben. Olyat azonban még soha, hogy férfit nő, nőt férfi játsszon, márpedig itt az efféle nemcsere nemhogy normális, de kötelező eleme a Pantonak.
Kezdjük mindjárt a főszereplővel, aki a mesékben általában fiú (az égigérő paszulyban is) - ám az a hagyomány, hogy a férfi főszereplőt a Pantoban mindig lány játssza. De nem ám egy elmaszkírozott lány, aki fiúnak néz ki! Egy kifejezetten szexi csaj, dögös ruhában. Nekem voltak nehéz perceim a darab elején, amíg felfogtam, hogy a tűsarkú bőrcsizmában tipegő, miniszoknyás, mély dekoltázzsal és hosszú barna hajjal rendelkező szép lány valójában "Jack" a főszereplő, aki arról áradozik, hogy bárcsak találkozhatna a hercegnővel, mert így látatlanban is szerelmes belé. Később a darab folyamán is zavarba hozott, amikor "Jack", a hercegnő elé térdelt és megkérdte a hosszú szőke hajó szépséges lány kezét vagy átölelte őt. Én valahogy másként képzelem a tündérmeséket, de hát ez most nem az a darab.
A másik hagyományos szereplő, a "Panto Dame" azaz "Panto hölgy" amit (micsoda meglepetés) egy középkorú pasi játszik. Általában a főhős anyjaként szerepel, de például a Csipkerózsikában ő a gonosz mostoha. Őt körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy idősebb, ám nagyon gazdag és nagyon extravagáns transzvesztitát, akinek se a pénze se a fantáziája nem szab határt az öltözködés terén. A mi darabunkban ez a szereplő legalább tíz különféle ruhát hordott, és mind, egytől egyik nyílt színi tapsot kapott. Az első jelenetben egy komplett jégkunyhó volt a ruhája pingvinekkel, aztán tehénpásztor ruha, de nagy tőgyekkel a harisnya helyén, de lett belőle tollas madár, hot dog és léghajó is. De a csúcs az volt, amikor kijött meghajolni a végén és egy világító karácsonyfa volt a ruhája. A közönség visított a gyönyörűségtől. Ezeket a ruhákat én nem tudom szavakkal leírni, mert ilyen ruhák nincsenek. A legvadabb jelmezek, amiket csak ember el tud képzelni.
A Panto harmadik legfontosabb szereplője az úgynevezett "mellékhős", aki bevonja a közönséget, ráveszi őket, hogy kiabáljanak, énekeljenek, akin jókat lehet nevetni. Itt Jack testvére, a mesében amúgy nem szereplő Simon volt ez a mellékhős.
Mivel a Panto egyik legfontosabb szabálya, hogy kell benne lennie kortárs "zamatnak" is, ő arról mesélt, hogy rocksztár akart lenni, és az errefelé nagyon népszerű fiúzenekar, a One Direction egyik slágerét énekeltette el újra és újra a közönséggel. (És a fene egye meg, úgy belerakta a fülembe, hogy már napok óta benne zümmög, állati idegesítő!)
Mi elég újonc "pantózok" voltunk, fogalmunk sem volt róla, hogy vannak speciális mondatok, amiket a közönség be szokott kiabálni. Például, ha a gonosz hős azt mondja, hogy "because I am clever" (tehát, hogy mert okos vagyok) akkor azt kell ordítani, hogy "No, you are not." Nem, nem vagy. De ezt úgy tűnik rajtunk kívül mindenki fújta - igaz, a végére már mi is belejöttünk. Mint ahogy a "boozásba" is, amikor a közönség hangos nemtetszését fejezi ki, ha jön a gonosz. (És lehet kapni hozzá hatalmas kezeket is, amiknek a hüvelykujja lefelé mutat, és ilyenkor lehet azt lengetni. Mi ilyet nem vettünk, a lányok nagy bánatára, csak Bende kapott egy világító kardot, hogy tudjon hadonászni, amikor jön a harc. Vagy nagy a sötét.)
A Panto fontos hagyománya még, hogy tele van speciális effektekkel. Rengeteg füst, durranás és persze a különleges lények. A paszuly esetében ugyebár az óriás, akit meg kell testesíteni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire profin sikerülni fog, de le a kalappal. A színpadi óriás teljesen hiteles volt (és nem, nem törpék játszották a többi embert, hogy ő nagynak tűnjön - ez volt ugyanis a lányaim tippje). Egy hatalmas báb volt, aminek a szeme, a keze, a szája mind-mind mozgott. Tagadhatatlanul látszott, hogy rettentő pénzt fektettek az előadásba - fényűző díszletek, jelmezek, élő zenekar, és élő énekszámok.
Én főleg attól féltem, hogy későn kezdődik (7-kor) és sokáig tart (10-ig) ezért Bende nem fogja bírni végigülni, de még őt is lekötötte. Az utolsó fél egy újabb Panto hagyománnyal ment el - felhívtak négy gyereket a színpadra, hogy a végén ők is zenéljenek, és persze mind bemutatkozott, és különböző viccesnek szánt kérdéseket tettek fel nekik. A legédesebb egy ötéves kisfiú volt, akitől azt kérdezték, hogy amikor apa elmegy dolgozni, szokott-e jönni anyához egy férfi látogatóba. Mire a kissrác közölte, hogy igen, Pete bácsi.  A közönség vinnyogott a röhögéstől - bár hozzá kell tennem, hogy az én nagyon is érzékeny Bíborka lányomnak nem tetszett a poén, és közölte, hogy kegyetlenség egy ötéves gyerektől ilyesmit kérdezni, aki nem is fogja fel, min nevetnek aztán. Persze a gyerekek kaptak ajándékot és boldogan zenéltek.
Aztán pedig (és én még ilyet színházban nem láttam) az egyik színész felolvasta, hogy kinek van aznap szülinapja, és a közönség mindenkinek elismételte, hogy "Happy birthday." A legidősebb hölgy, aki aznap, ott ülte a szülinapját 111 éves volt!
Az általunk látott előadás amúgy különleges volt, mert speciális jeltolmács is volt benne a hallássérülteknek, nem is egy, hanem kettő. Ők végig a színpadon voltak és jeleltek, játszottak szinte ők is. Az elején ez furcsa és zavaró volt, de csak pár percig, aztán egyszerűen részévé váltak az előadásnak.
Mi egyébként azt hittük, hogy ez gyerekelőadás, meg is lepődtünk, amikor láttuk, hogy a színház előtt több nagy buszból szállnak ki a nyugdíjascsoportok, de a Panto igazából családi móka, van benne trágár, vaskos tréfa is, van benne gyerekeknek való varázslat is. És nagyon-nagyon furcsa, harsány - tényleg olyan, mint egy vásári komédia, amely itt ragadt a középkorból. Érdemes, legalább egyszer belekóstolni!

Tudom, hogy akik régóta olvasnak, azok már többször is belefutottak a "hol is kellene élni" című írásaimba. De hát mit tegyek, a dolog még mindig nincs lezárva, és tartok tőle egy darabig nem is lesz. A különbség csak az, hogy egyre lazábban kezelem a kérdést és sokkal kevesebbet parázok rajta. Ettől persze még nem könnyű válaszolni rá.

Igen, elismerem, kicsit tényleg túloztam szeptemberben, amikor azt mondtam, hogy én ebben a lakásban fogok megöregedni, (és ha lehet meghalni is) mert nincs az az erő, amely rábírna arra, hogy megint dobozolni kezdjek. Akkor is tudtam, hogy ez csak vágyálom, mert előbb-utóbb innen is el fogunk költözni. És nem csak azért, mert a lakás valójában kicsi nekünk, de inkább azért, mert Coventry nem az a város, ahol élni-halni akarok. Persze rövid távon, most éppen jó - sőt, mivel már nem voltak elvárásaim felé, csak pozitív élmények értek az elmúlt fél évben. Ám a szemem azért nyitva és látom, hogy a hely maga nem tökéletes, sőt maga Anglia sem olyan idilli, ahogyan azt legelőször láttam. Vannak itt is hibák, túlkapások, kellemetlenségek - csak nagyon másfélék, mint otthon. Hogy kit, melyik zavar jobban, az gondolom személyes ízlés kérdése. De hát ahogy öregszem, egyre inkább kételkedem benne, hogy létezik-e tökéletes hely, mint olyan, ahol minden megvan, amire csak vágyhat az ember.
A "hol is lakjunk" kérdést persze bonyolítja, hogy öten vagyunk ebben a családban, ötféle igénnyel - és még mi a férjemmel ketten se vagyunk mindig közös nevezőn. Ő az utóbbi időben egyre többször mondogatta ugyanis, hogy itt Angliában ő már unja magát és hogy szerinte Kisbendének jobb lenne ám Magyarországon. Mert otthon azért ovisnak lenni igazán klassz dolog - és ezzel persze nem vitatkozhatok, mert tényleg az.  Ha belegondolok, otthon sétaközelségbe laktam az Állatkerthez, a Bábszínházhoz, a Közlekedési Múzeumhoz és legalább három nagyon jó óvodához, és el kell ismernem, hogy azok az évek, ameddig a két nagylányom oviba járt életem legszebbjei közé tartoznak. Tagadhatatlan, hogy Budapest rengeteg jó élményt tartogat a kicsi gyerekek és a kisgyerekesek számára. Az meg, hogy egy csomó jó fej anyukával ismerkedtem meg az oviban, tényleg igazi bónusz.
Ezek a dolgok (a nagyszülőkkel megspékelve) tényleg hiányoznak Angliából.
Pedig sokat utazgatunk, tagjai lettünk a National Trustnak, és minden hétvégén beiktatunk egy kastélyt vagy múzeumot, és most karácsony előtt még egy nagyon jó kis gyerekszínházas előadásra is elmentünk, szóval nem otthon tunyulunk - de hát ez más. Sok szempontból jobb persze (még mindig imádom a gyerekbarát múzeumokat, ahol nem néznek ki minket, csak azért, mert Kisbende esetleg rohangál) de hát más, és ezzel az érzéssel nem nagyon lehet mit kezdeni.
De persze az, hogy Kisbendének otthon jó lenne ovisnak lenni, még nem minden, mert hát ott van a sulikérdés. Meggyőződésem, hogy általános iskolásnak Angliában jobb lenni. Tehát, ha a középső lányom érdekeit nézem, akkor ő pont jó helyen van itt. Igaz, abba már nem vagyok tökéletesen biztos, hogy pont ez a suli az, amiben maximálisan ki tud teljesedni. A tanárok tényleg elképesztő jók és igyekvők - de hát a gyerekanyag az elég gyenguska. Nem rosszak, verekedősek vagy efféle - egyszerűen lusták és buták. Borsinak van olyan barátnője, aki év eleje óta még egy leckét se írt, és nincs egyedül. Itt nem sikk a tanulás, az igyekvés. Így ez nem a leginkspirálóbb közeg számára.
Arról nem is beszélve, hogy egyre kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy a középsuli jobb lenne itt, mint otthon. Nem vagyok feltétlen elbűvölve attól, amennyit tanulnak, bár lecke van - de nekem elég kevésnek és könnyűnek tűnik. Azt nem tudom, hogy ez feltétlen rossz-e - de azt elismerem, hogy a nagylányom boldogan jár, imádja a közösséget, nem lebecsülendő az sem, hogy vele van a legjobb barátnője is, márpedig ez ebben a korban már fontos szempont. Hogy Magyarországon többet tanulna-e, jobban hajtana-e abban nem vagyok biztos - de szinte biztos, hogy többet szenvedne attól, hogy nagyobb az elvárás felé és nem feltétlen sarkallaná ez arra, hogy bizonyítson. (Ellentétben a középsővel, akit az ilyesmi nagyon is inspirál)
Arról amúgy fogalmam sincsen, mi történne velük, ha hazavinném őket és Magyarországon folytatnák a sulit. Csomó horrortörténetet hallok megbuktatott és megalázott külföldről hazatérő gyerekekről - de azért nem gondolom, hogy csak szadista állatok dolgoznának tanárként, és bízom benne, hogy találnánk olyan sulit a belvárosban, ahol azért helyt tudnának állni. (Ha valakinek mondjuk pozitív története van, a hazatérő diákok fogadtatásáról, az ossza már meg velem. Eddig még nem hallottam ilyesmit!)
Akárhogy is, 1-2 év magyar suli biztosan nem válna hátrányukra, meg magyar barátok is jól jönnének. A férjem nagy érve amúgy, hogy Magyarországon jóval olcsóbban szerezhetnének diplomát később, amit amúgy (különösen ha kompatibilis szakot választ az ember) bárhol a világon elfogadnak, pláne, ha magas szintű angol nyelvtudás van mögötte. Merthogy három gyermek oxfordi tanulmányait nem fogjuk tudni kifizetni, az tuti és ahhoz képest, még a legdrágább otthoni költségtérítéses képzés is aprópénz. (Bár mehetnek épp Hollandiába vagy Ausztriába is, valójában ha az ember beszél nyelveket, a lehetőségek végtelenek.)
De átnéztük tegnap a tavalyi fotókat is együtt, és a gyerekek boldog, napbarnított arcát és a fenomenális háttereket látva a férjem halkan felsóhajtott, hogy mégiscsak Spanyolországban kellene munkát keresnie, mert hát ott is jó lenne nekünk. Igen, ha belegondolok, mostanra tovább erősödött volna a gyerekek spanyoltudása - és valószínűleg az enyém se sorvadt volna el. Meg hát a tenger-napfény-pálmafa kombót nehéz überelni, még akkor is, ha tudom, hogy ez fotón sokkal erőteljesebben hat, mint ha minden egyes nap ez a díszlet. És ez még akkor is elég vágykeltő, ha közben arra gondolok, hogy a suli milyen rémes volt. Mert azért az mond valamit, hogy mikor felmerült most, hogy esetleg a tavaszi szünetben elutaznánk Mijasba, (milyen jó is lenne újrajárni a régi helyeket) megkérdeztem a lányokat, akarnak-e visszalátogatni a régi sulijukba és egyik se kapott az ötleten, pedig amúgy boldogan gondolnak vissza az ott töltött hónapokra.
Amúgy ha valaki megkérdezné, hogy milyen az álomhely, ahová költöznék, akkor egy régi, otthonos kis kastélyt látok a szemem előtt, nagy kerttel, erdővel - de jó tömegközlekedéssel (még mindig nem akarok vezetni) és egy bazi nagy könyvtárral a szomszédban, a reptér pedig maximum félórányim távolságra legyen, közvetlen repülőjárattal Budapestre, hogy anyuékat gyakrabban láthassam. A lelki szemeim előtt látok még egy gyönyörű, napos dolgozószobát, nagy íróasztallal, ahol senkit nem zavar a sok cetlim és jegyzetem, kilátással valami nagyon szépre (lehet hegy, erdő, tó, őzek, az mindegy)  Persze legyen közel a suli és az ovi is - ha lehet 9-4-ig, de legalább 3-ig, és egy Starbucks is lehetne a könyvtár mellett, ha lehet.
Ez azonban tényleg csak álom, és most (kivételesen) nem azért költözünk, hogy az álmainkat megvalósítsuk, hanem mert muszáj. Nem rossz muszáj, hanem jó, sőt akár álombéli is lehet végül, sőt remélem, hogy az is lesz. De az biztos, hogy előtte jön a szokásos dobozolás, pakolás, káosz - ami inkább rémálom, mint szép, de hát ilyen ez, jin-jan, fekete-fehér, jó-rossz kézenfogva jár. Hogy végül hová és miért költözünk, majd megírom. De hát még egy kicsit képlékenyek a részletek.