Három gyerekkel irány Anglia!

Ahogy hallom, otthon beköszöntött a szürke, hideg ősz. Vicces, hogy itt viszont egyre szebb az idő. Ragyog a nap, jó meleg van – mi se tudtunk megmaradni a négy fal között.

Az iskola itt is szeptember elsején kezdődik – tehát holnap. De nem nekünk. Mi ugyanis még mindig várunk a hivatal levelére, hogy hová is osztották be a lányokat (és erősen keresztbe tesszük az ujjunkat, hogy egy suliba kerüljenek!) Mivel előre megmondták, hogy pár nap késéssel számolhatunk, nem aggódom, és türelmesen várok. Pedig már teljesen odavagyok, hogy megvehessem a lányoknak az iskolai egyenruhájukat. Már feltérképeztem a környékbeli boltokat, és már csak a színkódot várom, hogy piros, kék, szürke vagy zöld pulcsi kell a fekete-kék vagy szürke ruhákhoz. Már ha marad még valami, mert ma szinte forrott a város, ennyi embert még soha nem láttam a városközpontban. Szerintem mindenki most akarta beszerezni, ami az iskolás gyerekének kell.
Mi is vásárolni mentünk – de csak amolyan kis kedves haszontalanságokat vettünk. A célunk a egyfontos volt volt, ahol már a múlt héten vettünk mazsorettbotot és óriás pompomokat. Ám kiderült, hogy a közös produkcióhoz, amit a lányok terveznek, mindegyikőjüknek saját darab kell.
A város pedig ma igazán a legszebb arcát mutatta. Tele volt fénnyel, élettel. A vásárlás után megtaláltuk a hattyús parkot, és a barátság falát, ahová bárki kiteheti a saját kis gravírozott műanyag lapját a saját és a legjobb barátja nevével. (Ez van a képen a lányok háta mögött.) Egyszerűen imádnivaló ötlet!
Egyre jobban kedvelem ezt a várost, minél többet látok belőle! Feltérképeztem már a séták során, mi hol van – hol lehet pisilni menni, pelenkázni, szoptatni (ugye a legfontosabbak) de a nagy könyvesbolt után (ahol egyébként 2 áráért 3 könyvet adnak!) megtaláltam a nagy könyvkiárusító boltot is (négy könyv 10 fontért), sőt már azt a helyet is tudom, ahonnan ingyen vagyis, majdnem ingyen lehet könyveket elhozni. A közösségi házban rengeteg könyv van kitéve, akinek már nem kell odaviszi, akinek kell hazacipeli, és a becsületkasszába dobja, amit odaszán (tájékoztatásul azért kiírták, hogy 1 fontot várnak el érte) – és nem ám gagyi könyvek vannak ott, az első amit felmartam rögtön Dan Brown Da Vinci kódja volt.
Amúgy az amazonon is sokat böngészek, mert ide az antikvár részleg is szállít, ahol a ponyvaregények többségét egy penniért kínálják (plusz 2.75 postaköltség) Ráadásul olyan vicces csemegéket fedeztem fel, mint a Boltkóros könyvek folytatása. Merthogy otthon ebből csak a Boltkóros naplóját és esküvőjét lehet kapni. De itt már megvan a Boltkóros csaj eltitkolt féltestvéréről szóló történet is, valamint a terhességéről és a gyereknevelés örömeiről szóló mű is. Ami tudom, nem az a nőművészeti szakirodalom, amivel eredetileg itt foglalkozni akartam, de hát azzal mentegetem magam, hogy nagyon jó kis nyelvgyakorlás ez is.
Amúgy már nem zsong a fejem az angoltól, aminek nagyon örülök. Mert az első két hétben iszonyú fárasztó volt, hogy este, ha lehunytam a szemem, továbbra is angolul zsongtak benne a szavak. Viszont a lányok egyre több angol szót használnak. Kicsit még engem is meglepett, amikor Bende felbukott és pityeregni kezdett, Bíbor ezzel a dumával szalad oda hozzá „Bende, don't cry!”

Hogy senki ne vádolhasson elfogultsággal, összegyűjtöttem azokat a dolgokat is, amelyeket annyira nagyon nem kedvelek itten a briteknél.

Ügyintézni Magyarországon sem éppen leányálom, de itt, Angliában valahogy még körülményesebbek a dolgok. Kezdjük a bankszámlánál. Ennek elintézése itt életbevágóan fontos dolog, mert a lakás számláit csak átutalással lehet kifizetni. De az angol bankszámla nyitásához rendelkezni kell angol címmel. Ennek bizonyításához pedig nem elegendő a bérleti szerződés felmutatása. Rendelkezni kell olyan számlával, amit az ember nevére állítanak ki. De ilyet nem kaphat a szolgáltatótól, csak ha már van bankszámlája. Tipikus 22-es csapdája.
A gordiuszi csomót a helyi önkormányzat levele oldotta meg, amiben közölték, hogy nagyon örülnek, hogy itt lakunk, akkor mostantól számlázzák a helyi adót is nekünk. Ami a mi családunkra havi szinten kb 30 ezer Ft. Ezzel hozzájárultunk a rendőrség és a tűzoltóság működéséhez is.
Magyarul, ezzel sajnos havi kiadásaink növekedtek. De öröm az ürömben, hogy ezt a számlát a bank is elfogadta, így végre számlánk is van.
Megjegyzem, valahogy minden kicsit drágább, mint az ember gondolná. Otthon például ha kiadja az ember a lakását, akkor a kiadó fél fizeti az ügynökséget. Itt az fizet, aki kiveszi a lakást. Minden órát azonnal átírnak a nevünkre és azonnal elkezdenek jönni a számlák. (Mondjuk a vízműveké vicces volt, mert kérték, hogy becsüljük meg, hogy naponta hányszor megyünk WC-re, milyen gyakran fürdünk, van-e mosogatógépünk és mennyit főzünk itthon.)
Ugyanez a körülményeskedés jellemző a kirándulásokra. Nem nagyon éri meg csak úgy, spontán módon nekiindulni a világnak. Ha aznap veszem meg a buszjegyet, majdnem háromszor olyan drága, mintha két héttel előre beszerzem. Ha helyben veszek jegyet a múzeumba, akkor 20%-kal drágább, mint ha az interneten keresztül lefoglalom és kifizetem. Ráadásul akinek megvan a jegye, sorba sem kell állnia. Szóval a nem úgy megy, hogy jajj, de szépen süt a nap, induljunk neki! Hanem két héttel előre mindent leszervezek – és imádkozom, hogy legyen majd akkor szép idő.
Ugyanilyen merev a buszok működése is. Az nagyon szép, hogy alacsony padlós, és van kijelölt hely a babakocsik számára. Ám az már megdöbbentő, hogy csak és kizárólag ide állhatnak a babakocsik. És ha ez a rész tele van, akkor nem számít, hogy a busz többi része üres, a sofőr nem engedi meg, hogy felszálljon az ember, csak kiinteget, hogy teli vannak, sorry. És simán hagyják az embert 3 gyerekkel, babakocsival 20 percig szobrozni a zuhogó esőben. A szabály, az szabály.
Mint ahogyan a Shakespeare nevű pubból is kiküldtek minket, mert ott gyereket nem szolgálnak ki. És olvastam már olyan szálloda hirdetést is, amely kikötötte, hogy 10 éven aluli gyereket sajnos nem fogadnak.
Ehhez képest apró zűrzavart okoz csak a fejemben, hogy a városban 3 busztársasg is működik, és ha az egyikre bérleted van, attól még a másikon fizetned kell. És vasúttársaságból, áramszolgálatóból, is több van, és ezek közül szabadon lehet választani. Múltkor a bevásárlóközpontban állított meg egy nő, hogy mely gáztársasághoz tartozunk, és tudom-e, hogy van olcsóbb megoldás is. (Olyan zavartan néztem rá, hogy egyből levette, fogalmam sincsen ezekről a dolgokról – amikor otthon meséltem Zsoltnak, ő is nevetett, és közölte, az elmúlt két hétben igazán rájöhettem volna, hogy a lakásunkban nincs gáz. Hoppá.)
Ez a spórolás amúgy jellemző az angolokra. Itt mindenki kuponokkal szaladgál, millió hűségkártyája van, regisztrál a neten és gyűjti a pontokat. Ha hármat veszek, az nem drágább, mint a kettő, és a kettő is csak hajszálnyival drágább, mint ha egyet veszek. Aki pedig csak egyet vesz, az is kísértésbe esik, ha a másodikat ugyanabból féláron kínálják. A bevásárló utcában egymást érik az „egyfontos” boltok, ahol egyébként nagyon is klassz dolgokat lehet kapni. Ennél már csak a 99 pennys boltból van több, aminek a reklámja az, hogy „minden penny számít” Szóval vásárolgatni sem érdemes spontán módon, jobb ha az ember megnézi előre a helyi újságban, hogy hol van akció, és ügyeskedik.
Nem mondom, hogy ezek a dolgok elviselhetetlenül nehezek, vagy zavaróak – csak hát hozzá kell még szoknom. Meg aztán nem is szeretek a rossz dolgokon rágódni. Sokkal boldogabbá tesz, amit ma este a lányom énekelt, egy röpke zenés műsor keretében: „Bár nem akartam Angliába jönni, be kell vallanom, hogy tévedtem, mert itt minden nagyon jóóóóóó!"

Életem nagy részét Budapesten töltöttem, és imádom Magyarországot. De csak itt, kicsit eltávolodva a hazaiaktól kezdek rájönni, hogy bizony nagyon is undok nemzet vagyunk.

A régi beidegződéseket nehéz letenni, ezért pattogósan szállok fel a buszra, figyelek, nehogy a babakocsival útban legyek bárkinek is, gyorsan pakolom a futószalagra, amit venni akarok a boltban, és alapvetően meghúzom magam. Hiszen ha otthon nem így teszek, az biztos, hogy hamar megkapom a magamét.
Itt azonban még egy rossz szót sem szólt senki hozzánk. És nem azért, mert az angolok távolságtartó és hűvös népek lennének. Eddig azt tapasztalom, hogy meglepően kedvesek. Ehhez pedig hozzájárul, hogy egyáltalán nem sietnek. Mégis, még a buszok is meglepően pontosak.
Néhány példa az angol mentalitásra.
Itt a buszok elején (csupa alacsony padlós) meglehetősen tágas babakocsitároló rész van (ami kerekes-székeseknek is jó, járnak is!) ahol 4-5 babakocsi simán elfér. De mivel itt nem nagy nehézség ezzel közlekedni, hamar meg is telik ez a rész. Szülők, gyerekek ott zsúfolódnak elől, mindenki másnak rajtuk átvágva kell a busz végébe menni. Néha nem túl egyszerű – de eddig még senki azt se mondta, húzzam már arrébb azt a kocsit.
Az se ritka, hogy ezek a babakocsis gyerekek sírnak. Gyakrabban, mint otthon, hiszen sokkal többen vannak. De míg otthon ilyenkor mindenkinek van egy „kedves mondata”, amivel segíteni akar, vagy az anyukát megnevelni, itt még csak csúnyán se néznek az ilyen családokra. Hát igen, közlekedni kell, a gyerek pedig ha fáradt, akkor sír. Épp elég kínos annak, aki benne van, minek rajta ütni még egyet egy kis oktatással?
De nem csak a gyerekeseknek jár a tisztelet. Múltkor egy idős néni csak úgy tudott leülni, hogy a terebélyes táskáját keresztbe tette a keskeny kis közlekedőfolyosón. Mivel elsőként szállt fel, és viszonylag elől ült le, minden utána érkezőnek magasra emelt lábbal kellett átlépnie az útban lévő csomagon. Már előre rosszul voltam, mikor fognak valami csúnyát vágni szegény kis öreg néni fejéhez. De a jelenet elmaradt. Mindenki szép fegyelmezetten átlépte a csomagot, látva, hogy nincs más megoldás. Kétszer annyi ideig tartott a felszállás, mint máskor, de senki nem türelmetlenkedett.
Más eset – felszállunk Birminghamben a metróra. A jegykezelő (látva, hogy a jegyünkre rá van írva, hogy más városból érkeztünk) mosolyogva kérdezi a gyerekektől, hová is megyünk. Nagy zaj volt, félig se értettem mit mondott, a lányok pláne nem. De a nőt olyannyira érdekelte a válaszunk, hogy még egyszer feltette, és nézett utánunk, miért is nem felelünk? Csak akkor fordult vissza, mikor kiderült, mi az úti célunk, még megnyugtatott minket, hogy bizony az szép hely, jól tesszük, ha megnézzük. Ami még meglepőbb, amikor jó 4-5 órával később visszafelé mentünk, még mindig szolgálatban volt. Akkor is mosolygott, és azt tanácsolta, ne menjünk a lépcsőn, jobbra találjuk a liftet.
Vagy amikor tegnap a Marks & Spencerben vásároltam, épp zárták a boltot. Az utolsó között jöttem ki a boltból. Szedtem is a lábam, hiszen bennem volt az otthoni rutin, ahol már zárás előtt jó tíz perccel kitessékelnek a boltból, felmosnak a lábam alatt, és egyébként is minden módon éreztetik velem, mennem kellene. Már fizettem, amikor észrevettem, hogy ki van téve egy csomó prospektus „Spórolj velünk!” - volt ráírva a karvastag katalógusra. Gyorsan odaszaladtam, felkaptam egyet, mire a biztonsági őr vigyorogni kezdett és azt mondta: Hölgyem, higgye el csak akkor tud spórolni, ha ezt visszateszi!
Az, hogy a könyvesboltban megkérdezik, hogy olvastam-e a szerző korábbi könyvét, mert semmiképp ne hagyjam ki, vagy hogy a boltban a pénztáros figyelmeztet, hogy holnap lejár a kenyér szavatossága, amit választottam, és inkább vegyek frisset, már meg sem lep.
Nem csoda, hogy ebben a barátságos, nyitott közegben a lányok nyelve is lassan kezd megeredni, hiszen folyamatosan kérdezik őket – Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hová mentek? Mit láttatok?
Válaszolni még nemigen mernek, de érzik, hogy kommunikálni kell, ezért szinte kikövetelik, hogy minden nap tanuljunk egy új dalt vagy mondókát, és hallom, hogy egyre többször kevernek angol szavakat is a játékukba. Nagyon tetszik nekik a helyi könyvtár, különösen, hogy itt egy automata segítségével egyedül vehetik ki a könyveket (a dolog a bizalomra épül...) és minden nap olvassuk is ezeket a könyveket. Ők olvasnak angolul, én fordítom. Lelkesen ismételgetik az új szavakat, sokkal lelkesebben, mint amikor ugyanezzel otthon próbálkoztunk. És hallom, hogy a szavak is egyre angolosabban formálódnak a szájukban, pedig még iskolába se járnak.
De ami fontos, hogy teljesen kisimultak. Tudom, erről a nyári szünet is ehet. Nincs suli, nincs stressz, nincs számonkérés. De az is jót tesz nekik, hogy látják, lesznek barátaik még akkor is, ha nem tudnak azonnal beszélgetni másokkal, hiszen ez a nyugodt, barátságos mentalitás jellemzi a gyerekeket is. A játszótéren már többször jöttek oda hozzájuk a kéréssel, hogy játsszanak együtt. Hiszen fogócskázni, bújócskázni nyelvtudás nélkül is lehet. Szóval egyre csökken bennük a félelem, és bennem is.

A londoni kirándulás után hazafelé a vonaton végig ezt dalolták a gyerekek. Bár nyelvtanilag nagyon is helytelen a mondat, és szigorúan véve értelmetlen is, amikor megpróbáltam kijavítani a dalszöveget, ők elmagyarázták, hogyan is értik a dolgot. Mert amikor a Tower Bridge felnyílt, hogy átmehessen alatta egy nagy hajó, akkor igenis "fall up" történt. Voltaképp örülök annak, hogy az angoljuk ilyen gyorsan fejlődik. És kicsit irigy is vagyok rá, hogy ők már az első londoni látogatásuk alkalmával látták, amit én eddig soha: hogyan is nyitják fel azt a híres hidat.

London nagy álma volt mindkét lányomnak, hiszen Borsika kedvenc meséjében Pán Péter a Big Ben előtt repül el, és ide akad be Hook kapitány hajójának horgonya is. Mivel London alig egy óra vonattal, úgy tervezzük, hogy gyakran fogunk idelátogatni. Kell is, mert ebben a városban van mit nézni. Mivel nem akartuk, hogy a gyerekek rögtön "London-mérgezést" kapjanak rövid látogatást terveztünk, laza programokkal. Egy kis Tower, egy kis Tower Bridge majd piknik egy parkban.
Nem a mi hibánk, hogy mindez maratoni hosszúságúra nyúlt - csakis London tehet róla. Mert képtelenség otthagyni.
Bevallom, London nekem nagy szerelmem. Tudom, mindenki azt mondja, hogy élhetetlen, mocskos, büdös nagyváros, tömeggel, bevándorlókkal és hihetetlen drágasággal. Igen, ez mind igaz, nem tagadom. Én mégis imádom ezt a várost.
Pedig kaptunk rendesen, amint megérkeztünk. Ködös, nyirkos, szürke idő volt, és nagyon is esőre állt. Ráadásul a metrónak, aminek a Towerbe kellett volna vinnie minket, lezárták pár állomását, az odavezető utakat, és hihetetlen meleg, párás volt az aluljáró ahol persze lift nem volt, így a babakocsit emelgetni kellett.
Ám amikor végre odaértünk a Tower Bridge megállójához ahol egy kosztümös véres fejű kísértet jött szembe, rögtön visszatért a mosoly az arcomra. Igen, ezt szeretem Londonban, hogy mindig meg tud lepni valami vicces dologgal. A lányoknak csak úgy kerekedett a szeme, mert aztán vámpír, malacfejű rém és egyéb szörnyek osztogatták a szórólapokat, hirdetve a London Dungeon rémségeit.
Innen már vigyorogva sétáltunk el a Tower Bridge-ig, ahol épp ugyebár felnyitották a hidat, majd átsétáltunk a Towerig, és kezdődött a tömény történelemóra. Mert a lányok kérdeztek és kérdeztek, én meg próbáltam mindent megválaszolni. Leginkább VIII. Henrik keltette fel a kíváncsiságukat, és azt akarták tudni, hogy vajon akkor ez egy gonosz ember volt-e? Hűűű, ez jó kérdés. Két feleségét ugyan lefejeztette, de a válasz mégsem egyszerű. Aztán persze a megvásárolt Tower tájékoztatóból kiderült, hogy elég sok rokonát eltette láb alól, még többet bebörtönöztetett, szóval már majdnem rámondtam, hogy igen, de akkor nehéz megindokolni, miért csinálnak olyan édes kis VIII. Henrik ruhás plüssmacikat is.
Azt se nagyon tudtam elmagyarázni, miért itt tartja a királynő a koronáját? Miért nem hordja? Azt szerencsére tudtam, hogy neki a Koh-i-Noor gyémánt miért nem hoz balszerencsét – mert az átok csak a férfiakra hat! De hogy van-e a királynőnek otthon is koronája, azt már nem tudtam.
Viszont abba biztos voltam, hogy műanyag koronát nem viszünk haza (pedig volt ám) és koronás ceruzát sem (egy vagyon volt) – vettünk viszont eredeti libatollas tollat, amit tintába kell mártogatni (ez volt Bíbor nagy álma, és kiderült, hogy gyönyörűen tud vele írni, szóval nehéz lesz legközelebb amikor tanulunk beadnia nekem, hogy ő csak csúnya macskakaparással tud írni). Borsi is megkapta az „álmát”, egy valódi (műanyag) kardot, amivel talán nem tudja kiszúrni a szemét.
A záporozó kérdéseket csak a kosztümös lovagi torna szakította félbe, amikor is a gyerekek megtanulták, hogyan van angolul a paraszt, mert a párviadalom nemes egyszerűséggel le-"peasant"-ozták a tömeget. De csak a móka kedvéért, mert egyébként itt a Towerben mindenki extra udvarias, és amikor a díszruhás hölgyeket kérdeztük, hogy szabad-e egy fotót készíteni róluk, minden mondatuk végén ott csilingelt a "my lady" megszólítás.
A nagy kalandok után már csak egy kis piknikhez volt kedvünk, amire félve indultunk el, mert olyannyira lógott az eső lába, hogy szinte a talpát szagoltuk. De gondoltuk, olyan brites dolog lesz bőrig ázni (és volt nálunk esőkabát is) Bátraké a szerencse, mert a Regent Park csodaszép volt, és bár minden jel erre utalt, végül nem esett.
Újra rá kellett jönnöm, hogy Londonban a parkok a legszebbek. De talán mind közül a legcsodásabb a Regent Park. Hatalmas, tiszta, gyönyörű, ápolt, gondozott. Nagy rózsakerttel, japánkerttel, vízeséssel, szökőkúttal. És amilyen zsúfolt volt a belváros, olyan nagy volt itt a tér. És rájöttem, hogy ez a város minden szörnyűsége ellenére ezért élhető mégis. Mert ahogy itt sétáltunk, volt lengyel esküvői fotózás, japán turistacsoport, néger WC-s bácsi, koreai mókust etető hajléktalan. Tarkabarka, de nagyon udvarias kompánia volt ez, ahol mindenki megtartotta a tisztes távolságot, és kényelmesen elfért.
Ettől függetlenül örülök, hogy nem Londonban lakunk – valószínű, hogy a Regent Park környékét úgyse tudnánk megfizetni. Vendégként viszont remélem, a legjobb részeit élvezhetjük!

Sikította a lányom boldogan, amikor egy másfél méteres teknős átúszott a fejünk fölött. Nagy élmény volt látni az őszinte örömét, de a birminghami kirándulás nem csak ezért volt igazi élmény. Végre megjött a szép idő, szikrázott a napfény és együtt volt a család. Merthogy ez utóbbiból itt sem jut annyi, mint szeretnénk.

Jajj, de jó neked, most vásárolhatsz egy csomó dolgot! - írta a nővérem, és bizony ez a mondat elgondolkodtatott. Olyan jó is ez? Be kell vallanom, bár imádok vásárolni, ez a mostani beszerzési lista, amin már egy hete gyártjuk a pipákat, egyáltalán nem szórakoztat.
Márciusban kezdtünk összepakolni. Selejteztem, pakoltam, kidobáltam, rendszereztem, míg végül összejött az a 250 kiló, amit magunkkal hoztunk. Soknak tűnik, mégis messze van egy normális háztartás felszereltségétől. Hiszen ki hozna magával porszívót, vasalót, nyomtatót - csupa olyan dolgot, amit otthon nap mint nap használ az ember, mégis túl súlyos a költözéshez.
Tehát egy hete, mióta itt vagyunk, nap nem telt el vásárlás nélkül. Anglia pedig nagyon is jó hely a pénzköltésre, hiszen annyi új dolog van. Még egy olyan máskor egyszerű döntés is, hogy milyen tejet-vajat-kenyeret vegyen is az ember, hirtelen óriási kaland lesz, hiszen itt minden más csomagolású, ízű, állagú.
Órákon át tudnék nézelődni mindenhol, ám erre három gyerek mellett nagyon kevés esély adatik. A bevásárlás tehát háromféleképp történhet. Vagy az ember berohan három gyerekkel a boltba, és villámgyors mozdulatokkal összesöpri ami kell. Vagy elmegy apa egyedül (mert ő jobban tud cipekedni) és az asszony addig vagy egy parkban sétálgat az aprónéppel, vagy otthon, a négy fal között vár, míg a férje hazahozza a dolgokat. A harmadik lehetőség eddig egyszer jutott ki, amikor fogom a legkisebbet, és imádkozom, hogy aludjon, ameddig egy kicsit körbenézek, mi minden van itten. Persze Bendének esze ágában sem volt végigaludni, tehát hazafelé ugyancsak szedtem a lábam, hogy ne legyen túl nagy balhé.
Ráadásul minden vásárlásnál ott van a fejünk fölött a naptár is - nem az örökkévalóságnak vásárlunk, csak egy évig maradunk. Akkor pedig jó a legolcsóbb, nem kell semmi extrát tudnia, szépen kinéznie, hiszen valószínű, hogy úgyis itt hagyjuk, kidobjuk. Ez a fajta spórolós nézegetés, szintén nem az a nagy örömforrás, ami felpezsdíti az embert.
De a legnagyobb nehézséget mégis az okozza, hogy eldöntsük - nyaralunk, vagy sem Angliában? Merthogy alapvetően ugyanazt csináljuk, mint otthon, csak új telephelyen. Egy csomó dolog nem változik. Tiszta ruha, ennivaló, rendes otthon itt is kell a gyerekeknek.
De ameddig egy nyaralás alatt az ember étteremben eszik, minden újra nyitottan kóborol, és hagyja szétfolyni az időt, egy új otthonban már nem feltétlen engedheti meg magának. Sokkal jobban hasonlít ez a megszokott napi robothoz. Merthogy a dolgokat bizony intézni kell - háziorvost találni, bankszámlát nyitni, tévét előfizetni, internetet szerezni, és persze megismerkedni az egész rendszerrel. Merthogy így, kívülállóként, ez sem feltétlenül egyszerű. Ki gondolta volna, hogy például az, hogy a háziorvoshoz bejelentkezzünk, négyszeri látogatást igényel. Egyszer elmentünk, és adtak jelentkezési lapot. Másnap visszavittük, és adtak időpontot. Harmadszorra megvizsgáltak engem, Bíborkát és Bendét. Másnap, külön Zsoltot és Borsikát.
És akkor még nem beszéltem arról, hogy a PKU is bonyolítja a dolgokat Borsinak még nincs hivatalosan dietetikusa (noha vele már otthonról felvettük a kapcsolatot) mert hozzá csak az orvos előre megírt levelével együtt lehet elmenni, amit csak öt munkanap múlva adnak ki, tehát kedden mehetünk érte. Ezt kell majd elküldeni a birminghami gyerekkórházba, ahol anyagcsereközpont van, és majd ha ez beérkezik, na, majd akkor kaphatunk időpontot a dietetikustól, aki majd megírja, hogy milyen recepteket kell felírnia az orvosnak, aki majd ezt elküldi a gyógyszertárba, ahonnan majd egyszer (a jó ég tudja mikor?????) megjönnek a tápszerek. Szóval sok-sok kör után juthatunk el mindenhez.
Szóval szabadidő és kötelesség között egyensúlyozva, az első nagy kirándulásra csak egy héttel a költözés után tudtunk sort keríteni. Szerencsére Birmingham nem okozott csalódást. Kanálisok, hajók, vörös téglás angol házak. De persze a lányokat nem ez bűvölte el, inkább a Sealife Centerre voltak kíváncsiak, ami igazán komoly attrakció. Óriási akváriumok, medúzák, teknősök, hódok. Persze a 4D mozi volt a kedvencük - és hogy mitől jobb ez, mint a klasszikus 3D? Hát itt vizet fröcsköltek, szél fújt az arcunkba, valódi buborékok repdestek köröttünk és a szék is rezgett, amin ültünk, amikor jött az ijesztő rész.
És csak ezután jött a cápás akvárium, ahol az óriási teknősök mellett ott úszkált a pörölyfejű cápa is, ami az idei év nagy újdonsága Birminghamben, és ami olyan közel úszott el a fejünk felett, hogy szinte megsimogathattuk volna a hasát.
Szóval kellemes napunk volt, de a legjobb az volt benne, hogy végre együtt volt a család. Se munka, se idegesség, se határidők. Még vásárolni se kellett. És engem is meglep, hogy ezt mondom, de még ez utóbbit is élveztem.

A nyelvtudáson kívül azt reméltem, hogy Anglia színessége egy fontos dologra is megtanítja majd a lányaimat. A másság elfogadására. Már most látom, hogy ehhez a legjobb helyre jöttünk.

Hogy Angliában milyen sok külföldi él, eddig is hallottuk – de egészen már ezt személyesen is megtapasztalni. A mi utcánkban egymást érik az arab, pakisztáni, indiai boltocskák. Egzotikus illatú fűszerekkel, soha nem látott gyümölcsökkel és zöldségekkel, selyemszáriba öltözött elegáns hölgyekkel, fürtös hajú fekete gyerekekkel és persze turbános, nagy szakállú szikhekkel. Már ez, önmagában is nagy élmény, de azt gondolom, hogy a médiának óriási szerepe van abban, hogy ez a sokféle ember errefelé valóban békésen tud egymással élni.


Pár napja van már tévénk, de eddig csak egyetlen (ingyenes) gyerekcsatornát tudunk fogni, a BBC-ét. Amikor bekapcsoltuk, a lányoknak kikerekedett a szeme. A gyerekprogramot vezető négy fiatalból az egyiknek csak fél keze van. Egy csinos, mosolygós, szőke lány, de az egyik keze könyöktől lefelé hiányzik. Az egy dolog, hogy ebben az országban képernyőre kerülhet (gondoljunk csak bele, Magyarországon már ez is elképzelhetetlen) még nagyobb meglepetés, hogy el se takarja a kezét, ahogyan az nálunk otthon szokás. Rövid ujjú pólókat hord, és mindkét kezével egyformán gesztikulál, integet, hadonászik. És azt látom a lányokon – egy kérdés után ez már nem is téma számukra.
Ám jön a következő meglepetés – a Zenélő gorillák mesefilm jobb alsó sarkában föltűnik egy néni, és mindent, amit hallani lehet jelnyelvre fordít. Jön a kérdés, vajon miért? És itt a lehetőség elmesélni, hogy milyen nagy segítség ez a nagyot halló gyerekeknek.

Utána már nem is kérdezik, hogy a bohóc a következő műsorban miért beszél olyan lassan és miért mutogatja el minden mondatát. Inkább ők is lelkesen tanulják a jelelést, a szomorú, a boldog, az izgatott szavakat nem csak angolul, azonnal jelnyelven is elsajátítják.
Igaz, amikor arról van szó, hogy kit, mi tesz boldoggá, kicsit megakadnak. A képernyőn ugyanis azt mutatják, minek örül Joseph, a 8 éves Down szindrómás kisfiú. Vagy Katie, aki nem tud járni, de ha lebeg a vízben, akkor az neki is jó. Hát igen, úszni, játszani, sétálni mindenki szeret. De miért néznek ki ilyen furcsán ezek a gyerekek? És vajon a kerekes székes kislány is örült annak, hogy kirándulni vitték? Akkor miért nem mosolygott, miért tartotta olyan furcsán a fejét? Csupa-csupa kérdés, alig győzöm megválaszolni. Ezek otthon soha nem merültek fel – hiszen a másságot a magyarok nem szívesen látják, pláne nem ilyen kontextusban – méghogy azt keressük mi a közös bennünk, és ezekben a nyomorékokban? Nálunk csak akkor kerülhetnek képernyőre ezek az emberek, ha pénzt kérnek, ha pereskednek, ha sajnálni kell őket, és örülni, hogy nem vagyunk a helyükben.
Meg lehet persze kérdezni felháborodottan, hogy miért kell béna, vak, bottal járó embereket mutogatni egy gyerekműsorban – vagy meg lehet kérdezni, hogy miért nincs ez Magyarországon? Persze egy olyan társadalomban, ahol a fekete, arab vagy kínai emberek már a reklámokban is teljesen természetes mdon kapnak helyet (nagy vásárlóerőt képviselnek) nyilván még feljebb lehet tolni a tolerancia határait.
Persze ennek feldolgozásához nem csak a gyerekek, de a felnőttek is segítséget kapnak. Amikor pénteken beiratkoztunk a könyvtárba, a legtöbb időt a segítő irodalomnál töltöttem, mert csupa olyan könyvet láttam, amiknek idehaza még hírét sem hallottam. Ilyen címek keltették fel a kíváncsiságomat: „A nagymamának Alzheimer kórja van”, „A papa börtönbe került”, „Elválnak a szüleim”, „Messzire költöztünk”, „Bántanak az iskolában”, „Szégyenlős vagyok”, „A barátomnak asztmája van”, „Milyen az élet a kerekesszékben ülve?” - nyilván itt sem óriási példányszámú bestsellerekről beszélünk, de el kell ismerni, hogy ezek a képes, szép kiadványok valóban segíthetnek az adott szituációban a gyereknek, és főleg a szülőnek, akinek valószínűleg fogalma sincsen róla, hogy kellene beszélni ezekről a gondokról. Nincs hozzájuk se szókincse, se tapasztalata. E kettő nélkül pedig könnyen félrecsúszik a legjobb szándék is.

Aki most otthon a 32 fokban izzad, talán irigyel is minket azért, mert itt nyoma sincs a nagy hőségnek. Az augusztusi nagy melegből itt, Angliában azonnal a novemberi esőzésbe csöppentünk.

Bevallom imádom az esőt. A párás levegőt, a vizes fű illatát és a sejtelmes vizes fényeket. Az már most nagyon jól látszik, hogy ezt a perverziómat itt nyugodtan kiélhetem. Mert az elmúlt napokban többször áztunk meg, mint otthon egy év alatt. Ez nem lepett meg, valahogy hallottam már róla, fel is készültem rá.
Azt azonban senki se mondta eddig, hogy az ablakon át látható időjárást kicsit sem kell figyelni, mert semmit sem jelent. Kinézek – vakító napsütés. Cipőt húzunk és kirohanunk. Mire kiérünk dézsából zuhog. Vagy megyünk haza a boltból, és beígérem a lányoknak a ház melletti játszóteret. Mire odaérünk, zuhog. De mintha dézsából öntenék. Hazasietünk de mire megtesszük a száz méteres távot és belépünk a kapun, már ismét teljes erőből nevet a napocska.
Mivel fogalmam sincsen, hogyan is kell ilyen időjárási viszonyok között felöltöztetni a gyerekeket, a régi jól bevált trükkömhöz fordulok – megfigyelem a többi anyukát. De ebből semmit sem tudok kibogozni. Van, aki zokni nélkül, kis szandálban, rövid ujjú pólóban jár. Mellette a buszon egy pufikabátos gyerek áll. És vannak a köztesek (mint mi) akik farmert hordanak, pólóval, és állandóan le-felveszik a kabátjukat attól függően, hogy merre mozdul (tényleg percenként) a hőmérő. Lassan kezdem megérteni azokat a történeteket, amelyeket az angol anyákról hallok. Hogy télen is egy szál pólóban járatják a gyereket, hogy vékony kiscipőben mennek a hidegben is iskolába, vagy hogy mindenki sapka nélkül jár. Lassan nekem is logikusnak tűnik, hogy ha nem tudok felkészülni a változékony időre, akkor a legjobb megtanulni elviselni azt. És ezen egy jó erős tea tényleg tud segíteni.
Annyit mindenesetre megtanultunk, mióta itt vagyunk, hogy nem várunk a napsütésre reggelenként. Elindulunk, amikor kell. Ha esik, hát esik. Ha fúj, akkor fúj. Ha süt a nap, hát az még jobb. De az időjárástól nem függ semmilyen programunk, mert akkor soha nem mozdulnánk ki a lakásból.
Pedig annyi minden van itt a városban! Egyre jobban tetszik. A lányoknak az volt a fontos, hogy megtaláltuk Lady Godiva szobrát, és vettünk egy csomó gyerekújságot. Nekem az, hogy beiratkoztunk a helyi könyvtárba, a férjemnek pedig, hogy van már netünk és tévénk is.
Bendének? Nos, ő rájött, hogy a legjobban enni szeret, és nem győzi kóstolgatni az új ízeket. Az alma és őszibarack után felfedezte a sütőtököt, a rizspudingot és a „creamy porridge”-t is, ami egyfajta zabkása. Ráadásul már naponta legalább kétszer akar enni, természetesen a szopizás mellett. Csak lesünk, mekkora huzata van. De hát nem csoda. Mindannyian habzsoljuk az élményeket.

Mindig tudtam, hogy a férjem nagy pszichológus, de azért sikerült Coventrybe érve újra meglepnie.

Mindenki azt mondta eddig nekünk, hogy az angol ingatlanok egyszerűen rémesek. Drágák, kicsik és lelakottak. Így az eredeti álmainkból (miszerint legyen erkély vagy kert, több szoba, világos, liftes) gyorsan leadtunk mire a férjem nekilátott albérletet keresni. Én egyet szögeztem le: ne legyenek benne bogarak. És azt hiszem ebből nyilvánvaló, hogy nagy elvárásaim nem voltak.
Ám amikor Zsolt kijött Angliába, kiderült, hogy egyáltalán nem könnyű még így sem lakást találnia. Mint már írtam, volt olyan, aminek se a liftjébe, se a lépcsőházába nem fértem volna be babakocsival. Volt olyan is, ami teljesen szét volt bombázva, de a tulaj megígérte, hogy mire beköltözünk kész lesz a felújítással. És persze a penészes volt a mélypont.
Szóval esténként, amikor megbeszéltük telefonon a nap eseményeit és lakáskínálatát, Zsolt semmi jóval nem tudott bíztatni. A fényképek, amiket átküldött a kiválasztott ingatlanról nem árultak el sokat. Azt tudtam, hogy földszinti, utcára néznek az ablakai, és mindenütt szőnyegpadló van benne – angol szokás szerint még a fürdőszobában és az étkezőben is.
Tudtam, hogy két hálószoba, két fürdőszoba és egy nappali van benne – de mind nagyon pici, sajnálkozott a férjem, és óva intett attól, hogy túl sok dolgot pakoljak be, mert úgysem fog elférni.
Amikor hát szerdán megérkeztünk, és beléptünk a lakásba, nagyon is meglepődtem. Mert ugyan minden igaz, amit mesélt – de mindent egy kicsit rosszabb színben tüntetett fel, mint a valóóságban. Mert azok a szobák azért nem olyan kicsik, a nappali pedig hatalmas és világos, olyan nagyon világos az egész! Szerintem csak kicsit kisebb, mint amiben eddig laktunk, viszont új építésű,ezért nagyon rendben van az egész, tiszta, kényelmes, jó elrendezésű.
A krémszínű padlószőnyeg ugyan nem lesz a kedvencem, ráadásul az előző lakó a nappali közepére már varázsolt néhány kiszedhetetlen fekete égett foltot, de bevallom, ez nem olyan látványos, és engem személy szerint nem zavar. Inkább megnyugtat, hogy nem kell ANNYIRA vigyázni rá.
Azért az előszobába, ahol a babakocsit fogjuk tárolni, majd veszek egy kisebb darab szőnyegvédő linóleumot vagy padlószőnyeg darabot, mert azért a sáros babakocsi csúnya sávokat tud hagyni maga után.
Szóval most van egy gyerekhálószoba, aminek egy sarka le van csippentve, és itt van egy kis zuhanyozós fürdőszoba. Emellett a felnőtt háló, ahová majd be kell még szuszakolni egy Bende ágyat. Ezzel szemben a másik (kádas) fürdőszoba, és egy kis raktár, ahol a bojler is van. És a folyosó végén a nappali, konyhával, étkezővel és két bőrkanapéval. Ide jön majd a tévé is, ha majd megvesszük.
A lakás egyébként egy lakóparkban van, engem az sem zavar, hogy utcára néznek az ablakaink, otthon úgyis egy uncsi belső kertet néztünk, itt most végre van egy kis mozgás, ha kinézek. Egyébként az ablakunk alatt áll meg a busz, és épp tíz perc alatt vagyunk benn a belvárosban. Jobbra ha kimegyek boltok vannak, gyógyszertár, újságos, kebabos, grillcsirkés és tucatnyi kis ABC. Balra egy orvosi rendelő. Szemben pedig az iskola – sajnos csak a hátsó bejárata, ahová csak a szállítók mehetnek be, a főbejáratig körbe kell menni a háztömbön. De így legalább majd nem zajong gyerekcsapat később se a ház előtt.
Szóval a lakás jó, kicsit tán túlságosan is – amire a legnagyobb bizonyíték, hogy a lányok ki se akarnak mozdulni belőle. Eddig minden nap veszekedni kellett, hogy vegyék a kabátjukat és mozduljanak. Viszont a várost dicséri, hogy ugyanennyit kellett azért is nyüstölni őket, hogy induljunk már haza.

A költözés utolsó napjai igazán zsúfoltan teltek – blogcímek és témák kavarogtak a fejemben, mint a „Fagylalt reggelire” ami a hűtő kiürítésének boldogságos pillanatairól szólt volna. Vagy az „Őrangyal a Balatonnál” ami arról, hogy a húgom az utolsó napokban lejött, és segített összepakolni. De lett volna még egy blogbejegyzés „Találkozások” címszóval is, amelyben le akartam írni, milyen klassz dolog egy jó kávézóban összefutni régi jó barátokkal és elbeszélgetni velük a nagy út előtt. Aztán hazasétálni az éjszakai Budapest fényeiben, és elbúcsúzni a várostól is, amit annyiszor átkozok, mégis imádok. De vagy net nem volt, vagy számítógép, vagy idő, vagy erő. És ezeket a blogbejegyzéseket mára el is söpörte az idő, mert eljött szerda reggel a nap, és még napkelte előtt kimentünk a reptérre, hogy útra keljünk a nagy kaland kedvéért.

Bár 150 kilót egy futárcég hoz utánunk, majd 100 kilós volt a mi poggyászunk is. Amikor nyár elején Franciaországba mentünk, már kipróbáltuk, hogyan tudunk 4 bőrönddel utazni – apáé kettő, a két lány húz egy-egy kisebbet, enyém a babakocsi, és mindenkin van egy hátizsák. Most egy kicsit feljebb tettük a lécet és hozzáadtunk plusz egy bőröndöt. Így Bíboré lett a babakocsi, és enyém két huzigálós bőrönd.
De a dolgok nem csak ettől bonyolódtak – míg Franciaországban már ott várt minket a reptéren a bérelt kocsi, itt két vonatra is fel kellett szállni, hogy Coventrybe, azaz hazaérjünk. A dolgok váratlanul még bonyolultabbak lettek, amikor kiderült, hogy a londoni nagy reptér, és az eddig megszokottól eltérően a babakocsit ugyan el lehet gurítani a gép bejáratáig, ám amikor leszállunk már nem adják a kezünkbe, hanem majd csak a poggyászkiadónál kapjuk meg a bőröndökkel együtt.
Mégse panaszkodhatok – Zsolt nagyon pontosan megtervezte az utunkat. Megvette ahol csak lehet előre a jegyeket (így sokkal olcsóbb) és azt is tudta, hogy merre vannak a liftek, hogy bababarát mdon tudjuk közlekedni.
Mert hogy ez itt nem álom, hiszen lift mindenütt van. És ami még ennél is meglepőbb, a személyzet mindenütt készségesen segít. Ha látták, hogy kellene egy plusz kéz, akkor segítettek például bőröndöt emelni, vagy felhívták a figyelmünket arra hogy bizony ennyi gyerekkel már komoly kedvezményt is kapunk ha családi jegyet veszünk. Az emberek pedig akiket azért rendesen feltartottunk kis konvojunkkal, nem förmedtek ránk, hogy siessünk már, és egyáltalán miért szültem én ennyi gyereket, hanem mosolyogtak, mutatták, hol a lift, merre menjünk, és egyáltalán honnan jöttünk, mennyi idősek a kicsik, és de szép család vagyunk. És egyáltalán mindenhol beszélgetni akartak velünk és a gyerekekkel is. Akik egyelőre csak kukán néztek, de azért olvasgatták, mi van kiírva és kérdezték, hogy ez és ez mit jelent.
Szóval a vonatok pontosak voltak, gyorsak, tiszták – és a három átszállás, ami itthonról rémálomnak tűnt, megérkezve meglepően könnyedén és olajozottan ment. És két átszállás között még ebédelni is tudtunk. Aztán a pályaudvarról leszállva taxiba szálltunk (mindjárt kettőbe, mert ennyi ember és cucc egybe már nem fért el) és pár perc után megérkeztünk a lakóparkba, ahol a lakásunk van. Ami nagy meglepetés volt, de hogy miért, arról majd holnap.

A húgom szerint az én gyerekeimnek nagyon jó, mert nincs semmi gondjuk. Bár ellenvetéseim lettek volna, legbelül mégis nagyon büszkén húztam ki magam. Ezek szerint eddig sikerült, amit akartam: burokban tartani a lányaimat.

Hatszáz forint öt percre. Ennyit kérnek a keresztúri strandon azért, hogy ilyen nagyon is valóságos burokba kerülhessen az ember. Aztán nem számít, hogy mi történik vele - bármerre is esik, a lágy labda felfogja a kemény ütéseket. Bevallom, nem csak a gyerekek imádják. Nagy derültséget keltve, én is kipróbáltam, milyen érzés. Egyszerűen mámorító, hogy bármi is történik, semmi nem fáj. Pedig az ember alól kiszalad a lába, képtelen felállni, járni, szaladni. Esik jobbra, balra, hasra, orra, körbeöleli a biztonságos puhaság.
Egy baj van csak vele - pár perc alatt elfogy a benne levegő. Ahogy mozog az ember, és erőlködik, hogy talpon tudjon maradni, úgy lesz egyre melegebb és fülledtebb. És bár először nagyon is kevésnek tűnik az az öt perc, a végén valódi megváltás, amikor kinyitják a gömböt és végre beárad a szabad levegő.
Az ember három gyerekkel megtanul korlátok között élni - időben kell kelni, hogy eljussunk az iskolába, aztán különórák, otthoni tanulás, közben a munka, este az ájult fáradtság, hétvégén gyerekparti, esetleg kis pihenés. A megszokás is egyfajta burok - kényelmetlen, fullasztó, de felfogja a nagy pofára eséseket.
Anglia olyan számomra, mint a friss levegő. A költözés és a pakolás rémálom helyett egyfajta vágyott rendet hozott az életembe. Rég elveszett dolgok előkerültek, sok fölös kacatot kidobtam, és egyre inkább nagy lehetőségnek érzem az eljövendő egy évet. Végre olyan országba mehetek, ahol értem mit beszélnek, ráadásul imádom az angol szavak affektálós ritmusát, új dolgokat tanulhatok és próbálhatok ki.
Más a helyzet azonban a lányaimmal. Akármennyire is szeretném is puha vattával kitömni az útjukat, a hatalmam nagyon is korlátozott. Így kifejezetten rémisztő számomra a gondolat, hogy Angliában egyszerűen el kell engednem a kezüket az iskola előtt, és beküldeni őket egy olyan helyre, ahol senki nem érti meg, hogy mit akarnak. És ők sem értenek semmit.
Ugyan Bíborka már két éve tanul angolul egy kéttannyelvű általánosban, nem hinném, hogy ez az igazi, élő angolra is felkészítette. És ott van Borsika, akihez ugyan fél évig heti kétszer járt angoltanár, de csak a színek, számok és ételek nevéig jutottak el. És neki ebből a tudásból kell majd elmagyaráznia, hogy ő PKU-s és mit nem ehet.
Tudom én, hogy ez az Anglia-dolog nekik később nagyon jó lesz - de elképzelni sem tudom, hogy a mutogatásból és az egyszerű szavakból hogyan lesz majd múlt idő, feltételes mód, vagy Present Perfect. Mindenki azt mondja, ne aggódjak, majd megtörténik a csoda.
De én nem hiszek a csodában - a kemény munkában hiszek. És nevezzenek bár kőszívű anyának, azt gondolom, hogy komoly felelősség van a nyakamon a magyar iskolával kapcsolatban is. Így hát szünidő ide vagy oda, minden nap minimum egy órát tanulok a lányokkal. A naggyal a szorzótáblát gyakorlom és a Vuk olvasónaplót írjuk. A kicsivel a betűket kerekítjük és hangosan olvasunk. Nagyon félek ugyanis attól, hogy az egy év Anglia amilyen hihetetlen sikeres lesz a nyelvtanulásuk szempontjából, épp olyan erőteljesen visszaveti majd őket a magyar iskolarendszerben.
Angliában ugyanis korántsem ilyen erős a matekoktatás - és lehet nekem erről itthon bármilyen véleményem, ha vissza akarom hozni egy év múlva a lányokat (és ez a jelenlegi terv) akkor nekik kinn az angol mellett a magyar iskolai tananyagot is el kell sajátítaniuk.
És ott van a magyar helyesírás is, amit Angliában biztosan nem fognak oktatni. Tehát nemcsak egy teher lesz a nyakukon, hanem mindjárt kettő. Mindkét országban, mindkét nyelven helyt kell állniuk.
Én pedig nem tehetek mást, mint hogy legalább ameddig itthon vagyunk, még nyolc napig, befizetem őket a burokba. Hogy legalább ennyi ideig biztosan tudjam: puhára esnek.

Miközben én a gyerekekkel nyaraltam, a férjem komoly feladatokkal küzdött. Elment Angliába, hogy albérletet keressen nekünk. Ez ugyanis arrafelé nem könnyű feladat.

Mivel nem vár ránk külföldön se munka, se barátok szabadon dönthettünk róla, merrefelé is telepedünk le. Ez a szabadság azonban zavarba ejtő egy ekkora országban, amelyet alig-alig ismerünk. Első körben csak azt tudtuk, hová nem akarunk menni: Londonba. Nem mintha nem szerettük volna a várost. De csak ezt ismertük, és bár turistaként fantasztikus hely, mindenkitől azt hallottuk, hogy élni nem valami jó benne, pláne nem gyerekkel. Mert ugyan szuperek a parkok - de például az iskolákban több a külföldi mint az echte angol, és nehéz így nyelvet tanulni. Ráadásul errefelé az iskolai agresszió is nagyobb. Szóval nem erről álmodoztunk.
Én a skót felföldekért és az Agatha Christie regényeiben főszerepet játszó brit kisvárosokért rajongok, de azt hiszem ezt keresni épp oly reménytelen vállalkozás lenne, mint a Hortobágyon valódi csikóst találni. Úgy döntöttünk hát, döntsön a PKU. (Ld első bejegyzés) Írtunk pár angol dietetikusnak, és egy válaszolt is - méghozzá Közép-Angliából. Ami a könyvek alapján szimpatikus helynek látszott - közel Londonhoz, de mégis elég távol a fősodortól.
Így hát az én párom Birminghambe utazott - ami nem bűvölte el. "Ózd, vagy Miskolc" fanyalgott a telefonban, és bár később szebb arcát is meglátta a városnak, az ottani kiadó ingatlanok eldöntötték a kérdést, nem ide költözünk. A kiadó angol ingatlanokról amúgy is sok rosszat hallottunk már - elsősorban azt, hogy óriási irántuk a kereslet, ezért rémesen lelakottak. Ugyanis így is kiveszik őket, így a tulajnak egyszerűen nem éri meg költeni rá. Az első pár ingatlan épp ilyen volt. Penészes falak, leeső csempék. De olyat is kínáltak, aminek a kertjében még egy kicsi ház állt, amit már kiadtak egy egyetemistának - egy kétméteres nem túl bizalomgerjesztő feketének, akivel a kerten osztoznunk kellett volna. Tudom én, hogy Anglia multikulturális, de azért ez túl nagy sokk lett volna elsőre, még akkor is, ha elhiszem, hogy az illető egy kedves, békés fiatalember.
Így hát az én uram tovább utazott Leicesterbe, ahol "terrace-house"-okat kínáltak neki. Ami nevével ellentétben nem azt jelenti, hogy szép nagy terasz tartozik a lakáshoz, hanem azt, hogy kétszintes keskeny igazi brit kecó. Alul nappali, és konyha, felül hálószoba és fürdő. Ami nem olyan rossz - kivéve, ha az ember egy járni tanuló totyogóval akar beköltözni, mert akkor garantált őszülés.
Tovább ment hát Coventrybe, ahol tetszett neki a város és a lakások is elfogadhatóak voltak. Végül talált egy viszonylag új építésű, kellemes lakást, nem messze a városközponttól.
Aki azt gondolná, hogy ha van pénz és van albérlet, akkor már minden rendben, az nagyot téved, vagy nem járt még Angliában, ahol mindenféle ajánlást, bankszámlakivonatot és egyebeket kérnek - avagy 6 havi bérleti díjat. Hát nálunk most az utóbbi játszott, szóval fél évig biztosan kinn maradunk. Már csak azért is, mert időközben kiadtuk a lakásunkat is, és a bérlővel egy éves szerződést kötöttünk, szóval hazajönni sem lenne hová.
Most hát ismerkedem új otthonommal, és tanítgatom a nevét a gyerekeknek. Ez egy 300 ezres város, ahol két egyetem is van, és Anglia második legnagyobb kulturális központja (rögtön a londoni Barbican után) van pár katedrális, egy 15.századból megmaradt utca, teli régiségboltokkal, színház, múzeumok, koricsarnok és egy vicces órajáték egy pucér hölggyel.
Ő nem más, mint Lady Godiva, aki a X. században meztelenül lovagolt végig a város főutcáján. Nem azért, hogy mutogassa habtestét, hanem hogy a népen segítse. Férje ugyanis óriási adókkal sújtotta Coventryt, és az asszonyka könyörgött férjének, enyhítsen a várost sújtó adóterheken. A férj viccesen azt mondta, majd ha neje meztelenül végiglovagol a városon. És a tűzrőlpattant menyecske szaván fogta az urát. Szobra azóta is a főtéren áll.

Mióta Bende megszületett, mindenki ezt kérdezi tőlem. De nem tudok rá válaszolni. Arra kellett ugyanis rájönnöm, hogy ez a kérdés egyáltalán nem rá vonatkozik, hanem arra, békén hagy-e engem.

Bende ha őszinte akarok lenni, nem kíván tőlem túl sokat. Összes vágya, hogy szoptassam 2-3 óránként, vegyem ölbe, amikor úgy kívánja, és aludjak mellette. Ilyenkor, ha lehet, ne forogjak, mert arra ő felébred, és akkor oda mindkettőnk nyugodt éjszakája. Ha azonban ezek az igényei teljesülnek, akkor büszkén mondhatom, igazán jó babám van. De hogy ez a kívánságlista túlzott-e, nem tudnám megmondani. Amikor pár hetes volt, mindez magától értetődő volt, nem is kérdezett ilyet senki, hiszen nem is találkoztunk senkivel.
Az egész "jóbaba" kérdés akkor kezdett foglalkoztatni, amikor először mentünk társaságba. Egy barátnőmmel találkoztam volna egy nagy teraszos, kellemesen napos kávéházban. Minden együtt volt a tökéletes baba-mama programhoz. Nagy séta a jó levegőn, szép idő, rezgő falevelek a baba örömére - jó társaság, finom sütik és szórakozás az enyémre. Úgy számoltam, Bende aludni fog, mint előtte mindig ebben az időben. Ám a babakocsiban, az idegen hely atmoszférájában, fura zajokkal körülvéve nem ment, ami otthon a két testvér indiánüvöltése mellett sima ügy. Nem tudta megtalálni az utat álomországba. Először csak hüppögött, majd hamarosan ordítani kezdett. Próbáltam szoptatni, ringatni, sétáltam, paskoltam a popiját, ám minden otthoni praktika csődöt mondott, így végül vert seregként menekültünk haza.
Útközben nem figyeltem senkinek a tekintetét, de el tudtam képzelni, mit gondoltak rólunk. Micsoda nyűgös rossz baba. Sőt, ami még rosszabb, micsoda rossz anya, aki képtelen megnyugtatni és elhallgattatni a gyerekét.
De vajon tényleg "rossz baba" lenne a fiam, mert tönkretette a szórakozásom? Vagy én lennék rossz anya, amiért szerettem volna kikacsintani egy picit a babaillatú boldogságból?
Nem szeretem ezt a "jó baba" kérdést. Mert azt feltételezi, hogy vannak "rossz babák" is, akik gonosz célból sírnak. Én pedig képtelen vagyok megérteni, miért lenne rossz egy baba, aki álmos-éhes-hasfájós, és ennek a gondnak a megoldásához segítséget kér? Hogyan kérje, ha nem sírással? És kitől, ha nem az édesanyjától?
Ennek ellenére a kérdés szinte minden nap felmerül - a boltban, az utcán, ezt kérdezik a szomszédok és az ismerősök is. Belenéznek a babakocsiba, látják a mosolygós kerek kismanót, és az első, amit kérdeznek: "Jó baba?"
Persze panaszkodhatnék, hogy nálunk semmi nem a nagykönyv szerint alakul, mert Bende baba öt hónapos kora ellenére még mindig nem alussza át az éjszakát, és most is úgy írok fél kézzel, hogy közben a kezemben tartom. Mert a kiságy helyett, jobban szereti az én karjaimat és az ágyamat.
Mégse tudnám elképzelni sem, hogy erre a bugyuta kérdésre morcosan azt feleljem: Jajj, nagyon rossz baba, és mennyi bajom van vele. Hiszen ez nem igaz! Még akkor sem, ha nálunk is van ám hiszti minden nap. Mert anya néha takarítana, enne, inna, WC-re menne. Vagy hiába minden jóakarat, nem tud segíteni, mert azt a kényelmetlenül feszítő böfit vagy pukit mindenkinek egyedül kell kinyomni, még akkor is, ha csak két napos.
Mert Bende jó baba. Nekem jó. Sőt, a legjobb a világon.

Anyukám a mai napig emlegeti, amikor egy nyaralás alatt elémtoppant egy kislány és kedvesen arra kért, menjek vele játszani. Mire én mogorván csak annyit válaszoltam neki: van neked anyukád, játsszál azzal, én is azt teszem. Ha ehhez a bájos modorhoz hozzátesszük, hogy utáltam babázni, homokozni, szaladgálni és legszívesebben a szobában töltöttem volna a nyarakat egy kiló könyv társaságában, nem túlzás, azt mondani, igazi penészvirág voltam.

Az elmúlt években sokat változtam - még a saját családom szerint is "egészen normális" ember lett belőlem. Három kisemberrel babázgatok, kedvesen elbeszélgetek a szomszédokkal, és könyvet néha naphosszat a kezembe se tudok venni, annyi a teendőm.
A dobozolás-pakolás azonban ma halasztódott, mert ennél sokkal sürgetőbb teendőm akadt. Az életemben ismét felbukkanó penészvirágzás totális elpusztítása.

És nem átvitt értelemben.

Ugyanis ma reggel felfedeztem, hogy a szép új házunk szép új ágyának szép új ágyrácsán vígan tenyészik a penész. Nem sok, nem vészes - de bizony már a matracokra is átterjedt.

Első pillanatban szabályszerű sokkot kaptam - magam előtt láttam, ahogyan a könyveket, az itthon hagyott játékokat, ruhaneműt, bútorokat belepi majd az alattomos zöld penész. Átterjed a falakra, függönyökre, és mint valami rossz horrorfilmben úgy fog kinézni a ház, mire egy év múlva hazajövünk. (Milyen jó is, ha valakinek élénk a fantáziája...)
Zsolt szerencsére már látta, hogy készülődik bennem a pánik és a hisztéria, és elrohant penészirtó-gátló szerért, én pedig zokogás helyett nekiláttam fertőtlenítőszerrel lemosni a matracokat, és átnézni a ház többi helyiségét, hogy vajon általános vagy egyedi gondról van szó.

Ami jó hír, hogy jelenleg úgy tűnik, csakis az ágyrácsok érintettek. Viszont mind a hat. És mind a hat matrac. Ebből első körben hármat sikerült megtisztítani, holnap jön a többi. És a maradék 4 hétben, míg itt leszünk, figyelni kell, hogy sikerült-e legyőzni a kis mocskot, vagy visszatér.
Utóbbi esetben nem tudom, hogyan tovább. Mindenesetre most nagyokat szellőztetek, próbálom párátlanítani a lakást, és nem kétségbe esni.
Ami azért nehéz, mert nekem most ugyanebbe a frissen penésztelenített ágyba kell befeküdnöm, ráadásul egyedül, mert drága uram itt hagyott minket egyedül. Előrement Angliába lakást és iskolát keresni.

Mi meg itt penészedünk nélküle.
És sajnos nem átvitt értelemben. :-(

A problémamegoldás módozatait az ember elsősorban a szüleitől tanulja. Nekem folyamatosan azt mondták, amit pénzzel meg lehet oldani, az nem gond. Nem találom az Egri csillagokat? Nosza, szaladjak, vegyek egy másikat. Nincs meg a piros ceruzám? Azon a pár forinton igazán nem múlik. Így esett, hogy mire elköltöztem otthonról, volt három kötet Egri csillagom, és egy teljes fióknyi színes ceruzám. Ehhez pedig az elmúlt 15 évben csak tovább gyűjtögettem.

Egy régész nem szembesül annyi újdonsággal a föld mélyén, mint én mostanság. A lakásban található dobozok egy részét én pakoltam, egy részét a húgom, egy részét a férjem. Így hát most senki nem tudja, hogy mi, hol található, és mindenhol meglepetések várnak.
Mivel a hétvégén vendégeink jöttek, hirtelen sürgetővé vált a dobozmentesítés. A pakolás során azonban sok-sok öröm ért, és igazi kincsekre is bukkantam. Itt van például a képen látható mini festőkészlet és ceruzakészlet. Mindkettő legalább 20 éves, és elismerem, mindkettő teljesen felesleges darab.
A legjobb, amit elmondhatok ezekről, hogy ma nagy örömet szereztek a lányaimnak. Bíborka megkapta a festőkészletet, mondván, hogy ha egyszer híres festő lesz, milyen jól jön majd, hogy van nála egy ilyen kis hordozható festőkészlet. Mert akkor ha odajön egy rajongója, akkor majd tud neki azonnal festeni egy képet, hiszen nála lesz a mini festőkészlete!
Én hitetlenkedve megjegyeztem, hogy ez elég valószínűtlen, mire a férjem pikírten hozzátette, hogy márpedig ennél jobb felhasználási módot én se gondolhattam volna ki ennek a kis vacaknak, és ugyan már meséljem el, miért is vettem meg. Azt már nem mertem neki se bevallani, hogy emlékeim szerint legalább hármat vettem belőle. Nagyon is jól emlékszem, hogy pontosan 99 Ft-ba került, ami már akkor se volt sok pénz. A többi példány sajnos már elveszett. Most bezzeg milyen jó, hogy többet is vettem belőle, így legalább ez az egy túlélte az idő múlását!

Hát igen, be kell vallanom, képtelen vagyok mértéket tartani. Ezért kezdtem az egyetemen öt szakba, ezért van ennyi könyvem, ezért vállalok el erőmön felül mindenféle munkát, ezért sütök 5-6 fogásos ebédeket és a férjem szerint ezért van három gyerekem.

Szerinte egyszerűen nem tudom, mikor elég.
Szerintem meg ami jó, az duplán (vagy triplán) még jobb.

Sajnos azonban a vásárlás terén mindezt nehéz bizonyítanom. A sors sajátos fintora, hogy anyukám épp most szembesül ugyanezzel. Merthogy náluk nagy lakásfelújítás és annak kapcsán óriási selejtezés van. És az én húgom, aki az egészet felügyeli azt vallja, hogy ami nem jó és használható, azt ki kell dobni. A szüleim azonban régimódi emberek, akik úgy vélik, minden jó lesz még valamire, és sokkot kapnak attól, ha valamit ki kell dobni a kukába. Legyen az foltos terítő, vagy lyukas fazék, vagy kifakult műanyag virág.
A húgom azonban szisztematikus munkával folyamatosan támad, és lassan felőrli az ellenállásukat. A múlt héten így dobtak ki legalább öt kiló terítőt. Anyukám, aki már legalább tíz éve nem mozdul ki otthonról, és nem megy el vásárolni, teljesen elképedt azon, hogy került a lakásba ennyi terítő?
- Hát mit csináltam én? - kérdezte tőlem értetlenül a telefonban - Minden nap vettem egy terítőt??? Honnan kerültek ezek ide? Miért kellett nekem ennyit vásárolnom?
És akkor még nem is beszéltünk a régi táskák, cipők, kabátok, ágyneműk és egyéb halomban álló selejteznivaló szükségszerű kidobálásáról.
Tanulva az anyai pálforduláson, én is szigorú szabályt hoztam erre a nyárra és ezt a lányaimmal is megbeszéltem. Semmi felesleges vásárlás. Csak és kizárólag élelmiszert veszünk - semmi apró csetresz, mini labda, radír, pici plüsi, apró baba. Úgyse tudjuk ezeket elvinni Angliába, arra a pár hétre felesleges újabb vackokat venni, majd kinn mindent bepótolunk.

Egy hete élünk szigorú shopping-elvonásban. Szigorúan tejért, tejfölért járunk a boltba, még a kenyeret is magam sütöm, hiszen van itthon jópár kiló liszt, és ugyebár minden élelmiszert el kellene használni, mielőtt útra kelünk.
Ám a dolgok nem egyértelműek - a 800 Ft-os Barbie újság a kis műanyag bigyóval vajon hová számít? Szükséges információforrás? Vagy újabb vacak? És ha nem veszem meg a lányoknak, akkor vajon hogyan vehetném le a polcról a Nők Lapját?
A magam alkotta szabályt nem mertem a gyerekek előtt megszegni, így lett a Nők Lapja nálunk titkos, pult alatt beszerzett termék.

Amiből azért ma vettem egyet. Mert nem kérdés, hogy arra igenis szükség van.

Az összepakolt életünket a Balatonhoz vittük, ahol vagy egy kis házikónk. Nem üresen persze, hiszen nyaranta sok időt töltünk itt. Eddig nem volt benne sok dolog, de mi éppen ezt szerettük benne. A tágas, könnyen tisztán tartható nagy tereket. Most, hogy a két háztartást egyesítettük, mindez a múlté.

Mindenütt dobozok, nem is egy, hanem 2-3 van egymáson, és keskeny kis járatokon lehet csak közlekedni közöttük.

Aki csak járt már nálunk, mindenkit elbűvölt a könyvespocom. A négyméter magas lakásban ugyanis egy teljes, ötméteres falat a KÖNYVSZEKRÉNY (igen, így nagy betűkkel) foglalta el, csurig könyvekkel. Ez a húsz négyzetméternyi könyvmennyiség látványnak impozáns, ám ládákba pakolva már elborzasztóan sok. És nehéz - bár erről inkább a férjem tudna mesélni, aki megszámlálhatatlanul sokat fordult először a mi autónkkal, aztán a kölcsönkért egyterűvel, (és az utánakötött utánfutóval), aztán a bérelt kis teherautóval. És még az utolsó napon, megszámlálhatatlanul sok kör után is talált könyveket.

Persze, mondhatjuk, a könyv örök érték, és nálam nagyobb könyvbolond nincs a világon, de sajnos azt kell látnom, a hely véges, és most a Balatonnál, dupla sorokba rendezve, dobozokba suvasztva és a kimaradókat a padlón stócokba rakva... hát igen, ezt túlzásba vittem a beszerzést, bár mentségnek talán elmondhatom, hogy könyvtárba is rendszeresen járok, szóval valami kis önmérsékletet mégiscsak tanúsítottam. :-)

Sajnos mindezt nem mondhatom el a gyerekjátékokról. Soha nem gyógyuló fájdalmam ugyanis, hogy nekem általános iskolás koromban nem volt igazi Barbie babám. A szülei nem jártak külföldre, akkoriban pedig még Magyarországon nem lehetett ilyet kapni. (A hetvenes évek ilyen sanyarú hely volt.) Végül a nővérem szerzett valamennyi valutát, és elvitt a dollárboltba. Ahol azonban épp elfogyott az igazi Barbie, és én egy Barbie-utánzatot kaptam. Akinek szegecsekkel kapcsolták össze a végtagjait, és a haját nylonpánttal kellett leszorítani, mert csak elől volt valamennyi, hátul tök kopasz volt a tarkója. Azért örültem neki, és másnap büszkén vittem a suliba, ahol a többi lány fanyalogva közölte, na jó, játszhatok velük, de az én babám lesz a szolgálólány.

A bennem lévő gyermeket azóta is gyerekjátékok kényszeres vásárlásával gyógyítom, hogy az én lányaim soha ne érezzék magukat kirekesztve, mert nem nekik van a legszebb-legjobb mindenből.

Otthon valahogy ez se tűnt olyan rettenetes soknak, volt itt egy kicsi-ott egy kicsi. Most meg minden egymás hegyén-hátán van, és tisztán látszik, hogy ez bizony rettenetes mennyiség.

Arról nem is beszélve, hogy összetalálkoztak a dolgok, és szembesülnöm kell most olyan adatokkal, mint a 13 zseblámpa, vagy a kéttucatnyi olló. Vagy a kétládányi üres füzet, amelyet hívhatok én "gyűjteménynek" mégis kérdés, hogy mi értelme van őrizni ezeket, ha soha-senki nem írhat beléjük?

Az ember a költözésnél komoly kérdésekkel szembesül - érdemes-e megőriznie annak a tollnak a csomagolását (!) amelyet gyerekkori szerelmétől kapott, ha a toll maga már rég nincs is meg és a srác még az iwiwen se akar válaszolni a levelemre? Vajon itt az ideje kidobni azokat a fél pár gyerekzoknikat, amelyeknek 5 éve nincs meg a párjuk és amit a gyerekek már rég kinőttek? Ahogy a pakolás halad, a válasz egyre gyakrabban a kuka. Nem is értem, hogy miért nem dobtam ki egy csomó vackot már évekkel ezelőtt???

A kérdés, amit mostanában mindenki feltesz nekem, hogy nem szakad-e meg a szívem, amiért ki kell otthonról költöznünk, ott kell hagynom a régi kényelmes életem. Hogy dobozok között vagyok, és hogy három gyerekkel kell pakolásznom.

A válasz számomra is meglepő - kifejezetten felszabadít, hogy végre eljött az alkalom a nagy selejtezésre. Hogy rá vagyok kényszerítve arra, hogy mérleget vonjak az elmúlt évekről, és eldöntsem, mi fontos és mi nem. Kicsit se bánom, hogy összepakoltunk és kiköltöztünk. Ez csak annál hangsúlyosabbá teszi, hogy vége egy korszaknak. És kezdődik egy új...

Aki azt mondta, hogy három gyerekkel a költözés majd könnyen megy... no, hát az én voltam. És bizony nagyot tévedtem.

Eredetileg úgy terveztem, hogy ameddig a lányok táborban vannak, én majd reggeltől estig tudok pakolni. Hiszen "csak" egy darab öthónapos gyerkőcöt kell közben ellátnom. Mellette fél kézzel bepakolom majd a holmikat, mindent szortírozok, csinos dobozokba rendezek, és mire itt a hét vége, minden tisztán csillog. Mielőtt kilépek az ajtón, még kisöpröm a lakást, hogy a (jelenleg még nem létező) albérlő tiszta lakásba jöhessen. És irány a Balaton, ahol alaposan kinyaraljuk magunkat, mielőtt nekivágunk Angliának.

Nos, a valóság egy kicsit más.

Először is - az a bizonyos táboros hét a múlt hét volt. És valahogy nem akart összejönni ez az "egész nap csak pakolnom kell" dolog. Hiszen ameddig a lányok oviban-suliban voltak, addig se tudtam igazán haladni. Mert minden napra adódik valami kis intéznivaló, ha más nem, akkor egy "búcsútalálkozás" egy régi barátnővel. És pont ettől fosszam meg magam? Hiszen Angliában úgyse lesz kivel beülnöm... Szóval a napok peregtek, a dolgok lassan haladtak és a költözési határidő folyamatosan csúszik. Eredetileg hétfő volt, aztán lett kedd, szerda és most a csütörtökben reménykedünk

A mai nap volt a mélypont.

Itthon mind a három gyerek, valamelyik félóránként megéhezik, és ugyebár nálunk mind mást eszik. Szóval csináltam PKU-s szilvás gombócot, aztán túrós derelyét, aztán szoptattam. Közben persze fél kézzel dobozoltam, szortíroztam a régi fényképeket. Ami persze minden gyereknek tetszett, és csak azt vettem észre, hogy ezt a képet már háromszor is beraktam, azt meg nem is a selejteznivalók közé akartam tenni. A lányokat is megbíztam némi pakolással, aminek az lett a vége, hogy nagy könyvkupacok között ülve olvastak lelkesen, és valahogy az is kikerült a földre, amit én még tegnap beraktam.

Szóval rá kellett jönnöm, hogy ez így nem megy, és ettől hirtelen és váratlanul kitört rajtam a hiszti. Mert mindjárt megyünk, és még annyi tervem volt! És rájöttem arra is, hogy segítség nélkül ez nem fog menni, mert ha máskor a három gyerek ellátása is kitölti a napom, akkor most hová fér még bele a pakolás, dobozolás, selejtezés? Ráadásul úgy, hogy kidobni csak titokban lehet akármit is, mert a lányok minden egyes kis csetreszhez ragaszkodnak. Mindezt csak tetézte, hogy délután 2-kor még nem ettem az idegességtől, és attól, hogy összevissza rohangálok a lakásban, de semmit nem tudok befejezni, mert mindig akad egy még sürgősebb dolog, szóval már majdnem a sírni kezdtem a kétségbeeséstől, amikor drága uram hazajött és átvette az irányítást. Kiküldött a konyhába enni, és azt mondta nyugi, legfeljebb pénteken megyünk, sőt, ő a jövő héten úgyis visszajön a Balcsiról, tehát ami kimarad, majd ő befejezi. Ráadásul a csajokat is elvitte moziba (ezer éve megvan a jegy) így szusszanok kettőt. Máshogy úgyse tudok pihenni, mert már se TV, se könyvek, így gondoltam leírom mennyire szenvedek - hátha kapok pár bíztató levelet. :-)

Még öt hét, és indulunk Angliába, mind az öten. Az egész család. És igen, velünk jön a legkisebb is, az öt hónapos Bende baba. (A képen alig 5 napos.) 

Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert furcsa módon sokan rákérdeznek: - Azt a kicsi babát is viszitek???? Mert az érthető, hogy a nagyok kinn iskolába fognak járni, nyelvet tanulnak. Nekik hasznos. De az a picike...őt miért rángatjuk át a fél világon?
Amire én csak pillogok, hiszen naná, hogy viszem a kizárólag anyatejen élő babát. A szomszéd szobába nem megyek nélküle, nemhogy egy másik országba... Nem is értem, hogy akik ezt kérdezik, mire gondolnak? Hogy majd itthon hagyom a majd 70 éves anyukámra, és majd küldöm neki expressz postán a lefejt anyatejet???
Vannak még ilyen GYÍK-ok. És itt nem a furcsa kérdések feltevőire gondolok, hanem a neten szokásos rövidítésre, azaz a Gyakran Ismételt Kérdések-re.
A legtöbben azt kérdezik, hogy "dolgozni fogtok kinn?" Erre két válaszom van, de egyik se teljesen igaz. Az egyszerűbb a sima igen. Mert dolgozni azért fogunk. Ennél pontosabb megfogalmazás, hogy Zsoltnak itthon olyan a munkája, amit bárhonnan el tud végezni. De ez is csak félig fedi a valóságot, mert csak egy részét tudja így elvégezni, és csak reméli, hogy a másikkal is menni fog.
Van még a "és a gyerekek kinn iskolába fognak járni?" féle csodálkozó kérdés, amit nem is nagyon értek. Naná, hogy fognak járni, hiszen hogy a fenébe másként tanulhatnának meg angolul? Mi értelme lenne otthon tartani őket és a szobából nézni a kinn csepergő esőt...
Szokták még kérdezni a "melyik városba megyünk?" És akkor néznek csak igazán, ha elmondom, hogy fogalmam sincsen. Nem Londonba. Inkább Közép-Angliába, de ezt is csak úgy találomra választottuk. Illetve itt találtunk olyan dietetikust, aki válaszolt az emiljeinkre.
Merthogy a nagy-nagy kérdés (ám ezt csak a minket igazán jól ismerők szokták megkérdezni) hogy "mi lesz Borsika diétájával?" Ő a képen jobboldalon lévő szőke 7 éves, aki speciális anyagcserebetegséggel született, aminek a neve PKU. Ezért speciális diétát tart, aminek során nem ehet húst, tésztát, tejtermékeket - és ezeket speciális boltokból tudjuk beszerezni, illetve gyógyszertárból. Egyenlőre úgy tűnik, hogy ez kinn is megoldható, ráadásul még jobban, mint itthon, mert Angliában mindent ingyen és bérmentve adnak receptre, és mint EU tagok, erre az ellátásra mi is jogosultak leszünk.
Óh, igen, és van még a "meddig maradtok?" kérdés is, amire a válasz az egy év, de erre mindenki csak legyint, miszerint olyan jó lesz ott kinn nekünk, hogy soha nem fogunk már hazajönni. Kicsit elgondolkodtat, hogy tényleg csak olyan családokat ismerek, akik nem sietnek haza, se Spanyolországból, se Franciaországból, tehát ebben azért lehet valami. Azért mi kitartunk (egyelőre) az egy év mellett, már csak a gyerekek miatt is. Mert Bíborka (a barna hajú kislány a képen, aki Bendét a karjában tartja) abba már belenyugodott, hogy egy évig hiányolnia kell az osztálytársait, barátait, de szentül megígértette velünk, hogy utána hazajövünk. Borsika pedig egyenesen közölte, hogy neki Magyarország a hazája és ő jó hazafi, és tanulni kijön velünk, de élni sehol másutt nem hajlandó. A férjemmel mindketten nagyon reméljük, hogy azért ezek a kemény álláspontok majd finomodnak, ahogyan a "szeretem a répát vagy sem" kérdésben is sikerült elfogadható kompromisszumokra jutni az évek során.

És bár nem mindenki kérdezi meg nyíltan, a lényege minden kérdésnek azért ugyanaz. Egyáltalán, mi a fenéért indulunk útnak??? Amire az én férjem válasza lakonikusan csak ennyi: "Hiszen erről szól az Unió, nem?"

Akárhogy is, két dologban mindenki egyetért, aki meghallja a tervünket. Az egyik, hogy nagyon-nagyon bátrak vagyunk, amiért három gyerekkel felpakolunk és nekivágunk a nagyvilágnak.
A másik, hogy írjak arról, mi történik velünk, mert az biztos, hogy egy ekkora nagy család bőviben lesz sztoriknak és kalandoknak.