Három gyerekkel irány Anglia!

Nehezen veszem rá magam mostanság az írásra. Olyan nagyon érzékeny, sírós hangulatban vagyok. Lassan eltelnek a Magyarországra szánt napok, és búcsúzni kell a Balatontól, a családtól, a barátoktól és attól az egész élethelyzettől, amiben most vagyunk. Márpedig ez most jó. És ki tudja, milyen lesz majd ezután.

Nem mintha valami nagy katasztrófa szelét érezném, és attól szomorodnék, csak hát nyitva a szemem és látom: egyre hűvösebbek a reggelek, és érezhetően minden nap korábban sötétedik. A Balatonnál megritkult az embertömeg és a boltok is lassan átállnak a szezonos nyitvatartásról a télire és mi is leeresztettük a nagy medencét, ahol annyi délutánt átpancsoltak a lányok.
Nehéz a búcsú a háztól, attól az életformától, hogy mi itt mind együtt vagyunk és a napok szabadon telnek, és csak lesem, hogy nyúlnak és barnulnak a lányaim, és csodálom órákon át, hogy Kisbende is milyen nagyon ügyes lett! Most még a hintaágyban ringatva szoptatva-altatom és félek, ez az utolsó ilyen békés egymásba olvadásunk az őszi napsütésben. Jövőre már nem így, és nem ott fogom altatni. És ki tudja, alszik-e még akkor is délben.
Mert az idő telik ám, és már csak hetet kell aludnunk és megyünk vissza Angliába, ami most távolabbinak tűnik, mint Kína. Mintha soha nem is mi laktunk volna ott, és valahogy teljességgel képtelenségnek tűnik, hogy nekünk van ott is egy teljesen komplett életünk és háztartásunk, ami visszavár.
De persze a változás az jön, akár egy gyorsvonat, és képtelenség megállítani. Hiszen itt a Balcsinál akkor se maradhatnánk, ha most hirtelen úgy döntenénk, hogy mindent visszacsinálunk és nem utazunk a külhonunkba. Mert ennek a nyárnak és vele együtt a sok jónak akkor is annyi. Jön a suli, a munka, a hideg és a négy fal között töltendő idő. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet ezt majd Kisbendével megértetni.
Szóval nincs jó kedvem, pedig annyi emberrel találkoztam és minden találkozó olyan jól sikerült!
Mikor pár hónapja egy kolléganőm arra kért, hogy szerepeljek a cikkében és meséljem el, hogy milyen hatása van a küldfölre költözésnek a barátságok alakulására, nemet mondtam, pedig nem szokásom. De ez nehéz téma számomra. Pedig szerencsés vagyok, és hiszek is benne, hogy a tér és idő változása nem szakítja szét az igaz barátságokat.
Csak hát néha nehéz elismerni, hogy nem minden barátság "igaz" és nekem is van olyan ismerősöm, aki mióta megtudta, hogy külföldre költözünk nem válaszol az emiljeimre és kinyomja a telefonját, ha én hívom. Azt látom, hogy él és virul, mert a Facebook fiókja aktív és másokkal vidáman társalog. Csak engem ejtett. De nincs miért panaszkodnom, ez nem volt igaz barátság. Kicsit kár, hogy így kellett megtudnom, de legalább nincsenek illúzióim.
Amúgy szerintem az anyaság nagyobb választóvonal a barátságok terén, mint párszáz kilométer, nekem legalábbis ott szakadt meg a legtöbb "jóbaráttal" a kapcsolatom. Ehhez képest Anglia nem olyan nagy kihívás. Emil, Skype, képeslapok, levelek és csomagok. És persze ez a pár találkozás évközben. De valljuk be, ameddig pár utcával odébb laktak, a suli-munka-család Bermuda háromszögében akkor is gyakran elveszett a jószándék, és akkor sem találkoztunk ennél gyakrabban. És amikor találkozunk, az tényleg olyan, mintha el se telt volna az a pár hónap. És úgy tudunk elbúcsúzni, mintha holnap találkoznánk. Vidáman, mosolyogva.
Csak amikor így egyedül maradok a gondolataimmal, akkor nehéz néha. Mert ha belegondolok, akkor bizony hiányoznak. Már most.

Bíbor sokáig keverte az o-ö, u-ü hangokat. Nagycsoportos koráig cipót húzott a lábára és uveget fogott a kezébe. Ez olyan feltűnő hiba volt, hogy mellette észre sem vettük, az r betűjével is gondok vannak.

Igaz, ez nem is a szülő feladata. Az óvodában heti kétszer járt logopédushoz, és amikor iskolába került már csak az a fránya r betű nem volt meg. Ekkor kicsit már aggódtunk, de azzal nyugtattak minket, hogy ez a hang alakul ki legkésőbb és még van időnk.
Hát mi nem aggódunk. Hiszen a gyereket rendszeresen látta a szakember és heti egyszer ment is hozzá még elsősként is. És másodikban is.
Igaz, az iskolai rendszer egy kicsit más volt, mint amit az oviban megszoktunk. Az oviban mindig hazahozták a leckét és kellett otthon gyakorolni is. Az iskolai füzetét soha nem láttuk, és a logopédus soha nem adott neki leckét. Amikor rákérdeztünk, azt mondta, nem jó azt az r-et otthon piszkálni, majd ő megoldja a gondot.
Mi meg hittünk neki, mit is tehettünk volna, hiszen a neten is azt olvastam, nehéz az a r betű, idő kell neki és tényleg nem jó, ha a szülő otthon elkezd répa-retek-mogyorózni a gyerekkel. Hát nem tettük.
De a r betű a második év végére se volt meg. Igaz, bevallom, akkor ez már nem volt téma a költözés körüli kavarodásban. Így legközelebb már Angliában döbbentünk rá, ez a gyerek még mindig nem tudja a r betűt. Ott pedig nem volt kihez fordulni, hiszen bár magyar logopédusok biztosan vannak Angliában, a környéken én egyet se találtam.
Akkor már aggódtam kicsit, de nem mertem beleavatkozni a dologba, abban reménykedtem, hogy majd ha hazajövünk, találunk valakit, aki majd segít.
És mázlink volt! Találtunk egy logopédust, aki szintén itt, Keresztúron nyaral, tőlünk öt perc sétaútra. Hát az utóbbi pár hétben minden nap nála kezdtük a napot.
Addigra már kiderült számomra, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a logopédus dologgal, és nem csak azért, mert nincs meg Bíborkám r betűje, hiába 4 évnyi intézményes logopédiai oktatás. És nem is azért, mert a suliban soha nem kaptunk semmiféle írásos véleményt arról, hogyan halad a gyerek, noha a barátnőmék sulijában ez természetes.
Sokkal inkább az volt fura, hogy az én szorgos, lelkes lányom egyáltalán nem akar menni. Azt mondta, hogy soha nem is akarja megtanulni azt a r betűt, inkább kiköltözik Franciaországba, mert ott nem kell kiejteni. De csináljunk bármit, ő nem fogja megpróbálni se a tanulást.
És ez a merev elutasítás egyáltalán nem jellemző rá. Szerencsére a logopédus nem ijedt meg a feladattól, amit a száját kinyitni se hajlandó gyerek jelentett, aki az első órán kizárólag halkan suttogva felelt a kérdéseire. Nagyon hamar megnyerte a gyerek szívét, sokat játszott vele, és pár nap után Bíbor is elmesélte, mi is a baja igazán a logopédiával.
Bár az oviban imádott járni, a suliban nagyon elment a kedve tőle, mert állandó kudarcok érték. Hárman mentek ugyanis egy foglalkozásra, és a másik kettő gyerek pillanatok alatt megtanulta perdíteni a kis nyelvét - ám neki nem sikerült. Ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy ő buta, béna és soha nem is lesz rá képes. Ami nekem nagyon furcsa, hogy a logopédus ezt nem vette észre, de úgy tűnik azt se, hogy az én lányomnak nem megy a r, mert amikor a másik két gyerekkel sikerült eredményt elérnie, egyszerűen abbahagyta a gyerekek oktatását, így Bíbor az iskola utolsó pár hónapjában már egyáltalán nem járt logopédiára! Így maradt r-telen.
nagy baj szerencsére úgy tűnik nincs, csak a nyelve egy kicsit gyenge, azt kell erősíteni - szívószállal iszik, fagyit nyal, cukorkát szopogat és zizit szemezget a nyelvével minden nap. Mondhatom, tetszik neki, mert ezek a programok nálunk eddig nem voltak mindennaposak. De hát ha muszáj, akkor kénytelen vagyok engedni.
És már van is eredmény - ha nem is minden szóban és minden alkalommal, de bizony már be-bepördül az az errecske. A gyerek megtanulta a technikát, tudja, hogy hol és hogyan kell ezt képezni és hallja azt is, ha nem sikerül.
Kaptunk egy nagy fénymásolt gyakorlókönyvet és így visszatérve is tudjuk folytatni a gyakorlást. Ez nagyon jó.
Csak azt nem értem, hogy mi van azokkal, akiknek mondjuk nincs rá pénzük, hogy magán-logopédust fogadjanak? Vagy akiknek a szülei nem is veszik észre, hogy hiányzik egy-egy hangocska, hiszen nem ez a munkájuk? Vajon miért nem jelezte nekünk senki, hogy gond van és ha jót akarunk, vegyük a saját kezünkbe ezt is, mint annyi minden mást? Persze ezekre se lesz válasz. De néha azért nagyon kiakasztó, hogy milyen könnyen elsikkad egy gyerek a rendszerben, még akkor is, ha szakemberekkel van körbevéve.

A reklámok körbevesznek minket. Nem csak a képen, a lányok háta mögött (ami amúgy 2005-ben készült) de most már itt a blogon is, a bal oldalsó sávban és az első bejegyzés alatt is.

Azt mondta a rendszer, hogy jó sokan olvassák a blogomat és immárom megéri nekik hírdetéseket kirakni. Már ha megengedem. Én megengedtem nekik. Nem hinném, hogy ebből leszek milliomos de még azt sem, hogy összejön egy jó kis hétvégi bevásárlás ára. Az sem bíztató, hogy eddig nem kérték a számlaszámom. De hát tegyünk egy próbát.
Ameddig a nagy lóvé megérkezik, addig azzal szórakozom, hogy nézegetem, miféle hírdetéseket raktak ki. Az első nap csupa Angliával kapcsolatos cucc került fel, repjegyek, költöztető cég, meg angoltanfolyamok. Ez ok. Értem. De ma már olyanokat láttam, hogyan fogyhatnék 3 kilót két nap alatt és zsírégetés otthon.
Most persze megsértődhetnék, hogy akkor ezek szerint én kövér vagyok??? Vagy a blogom kövér??? Esetleg az olvasóim? Vagy egyszerűen ez a nőcis téma, és ha nő ír blogot, akkor ez jár hozzá a hírdetési csomagban?
Mindenesetre kiváncsian várom, hogy hová halad a dolog. Én egyelőre úgy látom, hogy ez a kis ablaknyi hírdetés nem oszt és nem szoroz, elfér ott, ahol van. Akit érdekel valami, kattintson csak rá, mert nekem majd abból ömlik a zseton. :-)
Akit meg nem érdekel, az szerintem meg se látja. Hiszen a lényeg a belbecs, jelen esetben az enyém, amit holmi kommercionális támogatás nem fog megzavarni.

Be kell vallanom, az én szüleim nem valami jók a családi kapcsolatok ápolásában. Egy kis faluból jöttek Budapestre évtizedekkel ezelőtt és szinte teljesen megszakították a kapcsolatot az hátrahagyott családtagokkal. Igazi kis elszigetelt mini-családként éltünk sokáig. Nem panaszképp mondom, nekem mindig ez volt a természetes - sokáig nem tudtam, hogy mit veszítettem ezzel. De amióta gyerekeim vannak, nagyon jól látom, hogy a család milyen fontos. És nem csak a mi kicsi családunk, hanem az a kapcsolat is, ami összefűz a tágas rokonsággal.

Szerencsére ha itthon vagyunk, jó nagy család vesz körül minket. Nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, barátok és sok más rokon, akiket ilyenkor végig kell látogatni, el kell velük beszélgetni. És ami gyerekkoromban évi egy-egy baromi unalmas látogatást jelentett, az most izgalmas kaland és tapasztalatcsere. És nem csak nekünk, felnőtteknek, de a gyerekeknek is. És nem csak a velük egykorú unokatesók miatt.
Tudom, a legtöbb embernek magától értetődő, hogy a család besegít a gyereknevelésbe. És ezen nem csak azért értem, hogy le lehet nekik passzolni a csimotákat, hanem inkább azt, hogy össze lehet őket ereszteni, és ebben a kapcsolatból mindenki profitál. A felnőttek nagy szeretetbombákat kapnak, a gyerekek pedig izgalmas élményeket, amiért a szülők nem feltétlenül lelkesednek.
Vasárnap például az én húgom felajánlotta, hogy elviszi a két nagylányomat a Szigetre. Merthogy 11 éves kor alatt ingyenes a belépés, neki meg amúgy is volt jegye. Mit mondjak, nekem eszembe se jutott volna, hogy egy tíz és egy nyolc éves gyereknek ott lenne a helye, de persze az se merült fel, hogy ne engedjem el őket. Tudom, hogy megbízhatok a hugomban és a lányaimban is, és azt is, hogy ez nagy élmény lesz nekik. Még akkor is, ha éjfél körül érnek haza, csillámtetkóval a karjukonm, brutálisan koszos fekete lábakkal és pezsgőtől bűzlő fejjel. (Nem, természetesen nem ittak, az egyik színpadról locsolták le őket és ez amúgy kicsit se zavarta őket.) Láttak tüzijátékot, rengeteg táncos műsort, akrobatákat, tűznyelőket és életük legjobb bulijának nevezték az egészet. És a nyári vakáció idején azt gondolom egy-egy ilyen belefér.


De nem volt kisebb élmény számukra az sem, amikor a nővérem látogatott meg minket, és tollasozott a csajokkal, és vállalta még azt a szívást is, hogy a két lány egyszerre ütötte neki a labdát, és neki állati gyorsan kellett ide-oda pattognia, hogy mindkettőt vissza tudja ütni. Nagyon sokat és felhőtlenül nevettek ezen a délutánon, és a végére már Kisbende is összebarátkozott az "idegen nénivel" aki olyan nagyon erősen kereste a kegyeit.
Persze ő még nem fog emlékezni erre a napra. És lehet, hogy hosszú évek távolságából a lányok se. De azért azt remélem, hogy azért valahol megmarad bennük, hogy nagyon jó érzés, ha az embernek nagy a családja. Ha sok olyan ember veszi körül őket, akiből szabadon és feltétel nélkül árad a szeretet.

Szerencsére soha nem kellett még megtapasztalnunk, milyen az, ha elindul a megvadult tömeg és tör, zúz, fosztogat. Most is messze vagyunk az angol eseményektől, ám azért minket is érint a dolog. Ismerőseink kérdezik, nem félünk-e visszamenni, és hogy vajon tényleg olyan idegengzűlölők-e az angolok és valóban veszélyes-e, ha sok külföldi él a környéken.

Mi nem félünk. És igen, mindennek ellenére visszamegyünk. Mert Angliában sok jó ember él. Sokkal többen, mint ahány bolond az utcára vonul balhézni. (Akikből amúgy Budapesten is akad jónéhány...) Mert igenis fakadnak jó és szívmelengető dolgok is a nagy balhéból. Én inkább ezekre gondolok, amikor eszembe jut a fosztogatás. És félelem helyett továbbra is bízok az emberi jóságban.

1. A szeretet üzenetei
A fenti kép egy londoni Poundland kirakata, ahol mindent egy fontért lehet kapni. És aminek a kirakatát betörték a fosztogatók. Az üzlet tulajdonosai bedeszkázták, az arra járó emberek pedig apró post-it-eket tettek a deszkára, hogy bíztassák a tulajdonosokat, az ott dolgozókat és persze egymást. Az üzenetek nagy része békéről, toleranciáról és türelemről szól. Vannak, akik azt mondják, hasonló ez a jeruzsálemi Siratófalhoz és egyre többen mennek oda és imádkoznak a békéért.

2. Összefognak a népek
Az egész szörnyűség egy fekete férfi lelövésével kezdődött és sokan szeretnék az ezt követő eseményeket faji eredetű kérdésnek tekinteni. Természetesen ez nem igaz. A fosztogatók nagy része fiatal fehér férfi volt, akiknek jól jött a balhé, és inkább az ingyen elvihető tévé, számítógép, sportcipő érdekelte őket, és semmiféle ideológia nem volt a fejükben.
Persze sok színesbőrű ember is kivonult az utcára, de nem mind bosszúért szomjazott. A legtöbben féltek. Több kurd, szikh, török csoportról tudunk, akik vállvetve figyeltek fehér szomszédaikkal és gond nélkül összefogtak, hogy segítsék a kevés jelen lévő rendőr munkáját. És ez nem meglepő, hiszen közös cél vezérelte őket: hogy megvédjék otthonaikat, templomaikat és boltjaikat. És sokszor sikeresen zavarták el a balhéra éhes bandákat.

3. Segítség a weben
Angliában komoly hagyománya van az adakozásnak - pénzt, könyvet, ruhát, önkéntes munkát bármely szervezetnek lehet adni. Természetes, hogy most a fosztogatás károsultjainak gyűjtenek. A leghíresebb egy weboldal, amelyet egy malajziai fiú megsegítésére hoztak létre, akinek a bicaját, mobilját és mp3 lejátszóját is elvették a fosztogatók, és a dulakodás közben még a fogait is kiverték. Ráadásul az erről készült videót még a youtube-ra is feltették. A fiú amúgy nem gzűlölte meg Angliát, úgy tervezi, hogy marad és befejezi a tanulmányait. Eddig 22 ezer fontnyi (hat és félmillió forintnyi) adományt gyűjtöttek össze számára.

4. Közös takartás
Ki mondta, hogy a modern nagyvárosokban elidegentek egymástól az emberek? Hogy az angolok csak a bankszámlájukkal hajlandóak segíteni, de nem akarnak személyesen belefolyni a dolgokba? Nagy tévedés! London lakói most bebizonyították, hogy össze tudnak fogni a szomszédok, ha szükség van a munkájukra. A legtöbb helyen nem vártak a hivatalos takarítóbrigádokra, seprűt, vödröt és gumikesztyűt húztak és vállvetve nekiláttak eltakarítani a fosztogatás után maradt romokat. A gyülekezőt a Facebookon és a Twitteren szervezték, akár a fosztogatók a balhét. Csak hogy bebizonyítsák, a történtekért nem a közösségi médiát kell okolni, hanem azokat, akik rosszra használják.

Találtam egy régi képet, amit még a Kismama Magazinba készített rólam hat éve Rátkai Éva. Egy ilyen fotózás hosszú ideig tart, hiszen a egy megjelent képhez százat is kell kattogtatni, tucatnyi módon variálva az ülésrendet, a pózt, a helyszínt. Akkor az én két éves Borsika lányom megunva a fotózkodás fáradalmait egyszerűen elkezdte kigombolni a blúzom, egy kis ciciért. Ez a kép nem került be az újságba. De én attól még nagyon szeretem.

Pár napja Kisbende szoptatásáról írtam, hogy néha bizony fárasztó, hogy éjszakánként 2-3 alkalommal felébred és csak szopizással alszik vissza, meg hogy milyen fontos neki és nekem is ez az összebújás, mennyit könnyít és nehezít is persze az életünkön. Akkor persze nem találtam meg ezt a képet, de másnap véletlenül előkerült. Itt lapult egy régi gépen, amit egy éve nem kapcsoltunk be és egy olyan folderben, amit tényleg évek óta ki se nyitottam. Pedig szeretem ezt a képsorozatot, és régóta keresgéltem már, hogy hol lehet. És akkor puff, egyszer csak ott volt. A kép, ahol éppen ugyanígy vagyok, mint most. Csak nem két gyerek ül mellettem a kanapén, hanem három, és nem egy szőke kislány, hanem egy szőke kisfiú követeli, hogy foglalkozzak csak vele.
Amikor az embernek kisbabája születik, azt hiszi, hogy ennél nagyobb gondok soha nem lesznek. Mert sír és nem tudom miért. Nem eszik és lehet, hogy éhen hal. Beteg és fogalmam sincsen, hogyan segíthetnék rajta. Aztán minden nap új gondokat hoz és a régiek egyszerűen eltörpülnek. És kiderül, hogy nem baj, ha sír, mert sokkal roszabb, amikor nem a teste, hanem a lelke fáj. És ha nem eszik ma, majd eszik holnap. (És tényleg nem hal éhen, bár ezt szinte lehetetlen elhinni.) És meggyógyul, szerencsére soha nincs semmi komoly.
De a kérdések és a kételyek nem csillapodnak és csitulnak soha. Én kifejezetten tépelődő anya vagyok. Nagyon szeretném, ha boldog és gondtalan gyerekkoruk lehetne, ha mindenre meg tudnám őket tanítani, amit fontosnak tartok. Hogy szeressék a könyveket, hogy legyen szemük és szívük a szépre, és hogy helyt tudjanak állni bárhová is kerülnek. És egyre messzebb mennek és egyre nehezebb magam mellett tartani őket és tudom, hogy a veszélyek meg a pofonok közelednek, mert elkerülhetetlen, hogy abból is kapjanak. Jajj, de még mennyit. És ezt nem lehet megspórolni.
És olyankor a szívem egyik fele azt mondja, addig jó nekünk, ameddig az a legnagyobb gondom, hogy meddig szoptassam a fiam. De a másik fele rögtön kontráz és figyelmeztet, hogy ne akarjam őt igazi mama-kedvence fiúcskává nevelni. Tanulság persze ma sincsen. Egyet biztosan tudok - amikor a kertben a hintaágyban fáradtan összebújunk és szopizás közben elbambulunk a szélben susogó falevelek hangján és így szakítunk ki az egész napi rohanásból egy kis kényszerpihenőt, az mindkettőnknek jó. Ilyenkor megáll az idő és csak mi ketten vagyunk. Aztán ha lejár a mi időnk és szaladok főzni-mosni-takarítani ő meg világot felfedezni. Egészen addig, míg újra el nem fáradunk. Így cselezzük ki a fárasztó hisztit és nyüglődést. Ő is, én is. Mi is lenne velünk, ha nem lenne ez a pár percünk csak nekünk, kettőnknek...
És közben azt remélem, hogy aki ránk néz, az nem azon szörnyülködik, hogy milyen nagyfiú ez, miért kell szoptatni - hanem azt az örömöt látja, amit ez a fenti kép sugároz számomra. Mert remélem, csak az évszám más, a boldogság ugyanaz maradt.

Fáj az ujjam. A bal kezem mutatóujja napok óta sajog. Először arra gondoltam, biztosan az ízületeim. Naja kérem, a korral jár. De aztán elgondolkodtam, hogy miért pont ez az ujjam viselte meg az évek múlása? Nem gépelek vele többet, mint a többivel, az SMS-eket se ezzel nyomkodom. Hát akkor mi lehet az ok? Eddig jutottam, amikor Kisbende odaszaladt hozzám, és már határozottan húzott is magával. Naná, hogy ő rángatta ki az ujjamat is a helyéről.

Az gondoltam, hogy a Balaton végre kielégíti Kisbende mérhetetlen mozgásigényét. Hiszen, tudom én is, nem normális állapota az embergyereknek, hogy bezárva legyen egész nap egy kis ketrecbe, nevezzük bármilyen komfortos és kényelmes lakásnak azt a kutricát. Mégiscsak falak veszik körül, határok, korlátok és állandóan nemszabadokat mondanak a felnőttek minden izgalmas dologra. (Számítógép, gáztűzhely, késkészlet...)
Persze sétáltunk mi Angliában is nagyon sokat, de hát valljuk be, a programszerű séta nagyon más, mint amikor az ember egyet lép és akár pizsamában kiül a verandára málnát enni. Bendének pedig mennie kell és kész, látom rajta. Nem is csodálkoztam rajta, hogy otthon állandóan a bejárati ajtón dörömbölt, hogy engedjük ki, had szaladjon. Gondoltam, hogy majd a kert, az a jó nagy kert, ami neki igazi dzsungel, az majd elég teret ad neki. És valóban, az első pár napon élvezte is, hogy le-fel szaladgál a gyepen, hogy bebújik a bokrok alá, hogy azon egy egy kis lépcsőn le-fel lépdel százszor is. De aztán rájött, hogy bizony a kerten kívül is van világ. Szemben a játszótéren kacagnak a gyerekek. Az utca végén tetőt fednek és egész nap fel-felhorkan a láncfűrész, és időről időre autók brümmögnek el a ház előtt.
Azóta vége a jó világnak. A kert csak ideig-óráig szórakoztató, és a köztes időben ott áll a kertkapuban és panaszosan mutogatja, hogy menni akar. Ki. El. És fogja-húzza-rángatja az ujjamat, odavezet a kulcshoz az ablakpárkányon, és mutatja az ajtót. Hiába a nagy kert, a napsütés, a berepülő seregélyek, nekünk sétálnunk kell minden nap. Ugyanúgy, mint Angliában. Látom rajta, zavarják a korlátok, a zárt ajtók, a nemek. Igazi Vízöntő, mérhetetlen szabadságvággyal.
Elmegyünk hát a játszótérre, ahol tök ügyesen felmászik a magas csúszdára és profin le is tud csúszni. Mondjuk négyszer, aztán jöjjön más. Pörgeti kicsit a mókuskereket, lökdösi kicsit a mérleghintát és végigmegy párszor a láncos hídon. De aztán már szaladna is az utcára, alig bírom elkapni. Megyünk hát, megnézzük, hogyan húzzák fel a munkások a tetőt, és együtt brümmögünk a csiszológéppel, az autókkal, aztán szaladunk, szaladunk tovább és megyünk az utca másik végére, ahol a kutya ugat (vau-vau). Én mennék haza, mert főzni kell, pakolni - de hiába, menni kell.
Múlt héten strandon voltunk, azt reméltem, ott majd elnyugszik két medencézés között, legalább amikor a főtt kukoricát nyammogja. Mert láttam, hogy a hasonló korú rokongyerekek így tesznek. Szépen megülnek az anyjuk ölében, esznek, isznak, játszanak. De az én fiam olyan, mint egy lelőhetetlen Duracell nyuszi. A lába folyamatosan jár, megy és nincs nyugalom, kegyelem menni kell. Hát az egyik szülő ezért mindig megy. De bevallom, nehéz egy másfél évessel tartani az iramot.

...nem is láttam, hogy jelölve vagyok az Egyéb kategóriában, míg Christine fel nem hívta rá a figyelmemet. Ráadásul még rám is szavazott, amiért meg külön meg vagyok hatva, de tényleg!
Kicsit mondjuk diszkriminatív, hogy csak facebook felhasználók szavazhatnak, de hát nem fanyalgok, én amúgy is rajta vagyok. Szóval, köszönök minden szavazatot és tök jó érzés ott lenni az egyebek között. :-)

Bevallom, vannak gondjaim a szoptatással. Szerencsére nem technikailag. A kezdeti fájdalmat, kényelmetlenséget rég magunk mögött hagytuk. És nincs bennem szorongás se, kényszer se, hiszen másfél éves a fiam, eszik mindent, sőt kifejezetten szereti a hasát és a finom ízeket. Ám a szopizásról nem akar lemondani. Vagy én nem akarom abbahagyni? A válasz nem egyszerű.


Bíborkát 9 hónapig tudtam így táplálni, és nagyon kevésnek éreztem. Borsit majdnem három éves koráig, ezt meg soknak. Bende másfél éves. A férjem szerint most kéne leszoktatni. Bende viszont látványosan nem így gondolja. Sőt, néha úgy érzem, többször kéreszkedik hozzám vigaszűző szopira, mint amikor egészen pici baba volt. Igaz, napközben le lehet szerelni vízzel, joghurttal, vagy mesekönyvvel is, de éjjel, ha felriad, engem akar.
Én a két férfi közt ingadozom. Hiszen néha terhes, hogy ennyire lóg rajtam, jajj, de nagyon. És nem akarok élő cumi lenni. De amikor ezzel vigasztalódik, amikor félálomban hozzám bújik azért a pár kortyért, és ölelgetésért, amit csak én tudok adni neki, akkor meg hogyan is mondhatnék nemet. És miért is tenném... csak azért, mert mások ezt várják el tőlem? Ó, de nagy butaság lenne.
És tudom, a férjemnek igaza van. Abba kéne hagyni, mert valamikor abba kell, és ha nekem ez már nem olyan jó, és Kisbendének meg már nem szükséges, akkor miért ne most? De nehéz ezt eldönteni, mert több ez mint testi táplálék mindkettőnknek. És nem csak neki jó, hanem nekem is.
Mert igen, az is bennem van, hogy lehet, hogy ő az utolsó, és ha befejezzük, akkor soha többé nem lesz kicsi babám. És valahogy végérvényesen vége lesz valaminek, és majd felnőnek és én megöregszem. És tudom, hogy ezt el kell fogadni, de az éveket egy kicsit ki lehet cselezni, mert akinek pici babája van az fiatal, mindegy, hogy hány éves. És ha azt mondom, hogy már nem lesz több, akkor lerakok egy terhet, ami jó, mert kisgyerekes szülőnek lenni iszonyú fárasztó. De akkor szembe kell nézni azzal, hogy az éltem egy egészen más szakasza kezdődik-folytatódik, amiben egészen más feladataim vannak. És ami nem feltétlen rossz, mert jó az nagyon, amikor a gyerekek már nagyok és egyedül öntenek vizet ha szomjasak, és nyugodtan végignézhetem az esti filmet anélkül, félóránként be kéne rohannom a felriadó csecsemőhöz. És jó dolog végigaludni egy éjszakát, vagy akár elutazni gyerekek nélkül két napra, és jó dolog dolgozni is, és elmerülni a munkában, de olyan nagyon, hogy szinte el is felejti az ember, hogy anya.
De mégis, amikor egy ilyen verset olvasok, akkor úgy el tudok rajta sírdogálni, mint amikor még a hasamban voltak a gyerekek, és valahonnan, ki tudja merről, újra áradnak bennem a hormonok és az érzelmek, és tudom, hogy egyszer majd mindenképp vége lesz, és hogy jajj, de nagyon fogom majd sajnálni, amikor egy nap majd nem kérnek belőlem, és nem csak a testemből, de már a tanácsaimból sem, és majd becsukják az ajtót és mennek a saját dolgaikra, és már nem kísérhetem őket és nem foghatom a kezüket és nem vigyázhatok többé rájuk. És igen, ilyenkor még nekem is jólesik hozzájuk bújni, különösen ehhez a legkisebbhez, aki olyan nagyon szereti az ölelést és még olyan nagyon baba, akármennyire nagyfiú is.

Rist Lilla: Édes és sós

Mentünk hát
együtt,
sokáig mentünk,
tél volt,
aztán nyár is,
és öregedtünk,
az én arcomat
átmetszette
egy szarkaláb,
ő megnyúlt
és
fürtös haja szaladt
vele,
ha elfutott,
és én
utánakaptam,
mindig...
aztán hagytam,
hadd essen el,
és mikor sírt
egy kicsit,
még megszoptattam újra,
ott kint,
az emberek előtt,
hadd csodáljanak,
hogy
így vagyunk
mi ketten.
Kicsit elfordultak,
láttam,
mintha nem illenék,
ami jólesik,
de mi mentünk
tovább.
Mentünk
gyalog,
léptünk fűre
és mentünk
át a városon,
és ha éhesen
megálltunk,
csak leültünk
a kőre,
mint régen a parasztasszonyok,
szaladhatott
köröttünk
a világ.
És
aprócska teste
hozzám simult,
összekapaszkodtunk,
én fogtam őt,
ő markolt engem,
hagytam,
és lehunytam a szemem.
Valahol messze jártunk
megint,
valami ismeretlen tájon,
ahol csönd van
nincs szabály
se tudat,
se nyelv,
csak erő
és mozdulat,
ő jött felém
és én felé mentem
s hogy találkoztunk,
kinevettük az időt.
Kicsúfoltuk őt
mi ketten, bizony
én meg ő,
mondtuk neki,
hogy múlhat, ha kell,
mi maradunk
egymásba írva.
S mikor
kétfelé szakadtunk,
ő jövővé lett,
én múlttá,
és menni mertünk
ketten kétfelé,
külön,
jó volt az is,
jó.
Szabad lehettem,
hogy elapadt
a folyó, az édes,
s ahogy elapadt,
ez a sós,
a szabadság vize,
csípni kezdte az arcom.

Nem tudom mi történt, de nem tudok kommentelni, pedig muszáj hozzászólnom ahhoz, amit írtatok!!! Szóval ez most külön bejegyzés, de ha rájövök, hol a bibi, majd átmásolom kommentbe! :-)

Na, először is a kopoltyú tényleg tananyag. Ez egy kéttannyelvű általános iskola, ahol harmadikban a környezetet angolul tanulják a gyerekek. Ebben benne van az állatok részei témakör is, kopoltyústúl.
Más kérdés, hogy ha egy gyerek aki korábban két évig odajárt egy napra hazaérkezik, feltétlen kell-e vele dolgozatot íratni és nem okosabb-e elmondatni vele, hogy mi minden más kinn, hogyan megy neki az angol és társai. (Jó előre jeleztem, hogy mely nap megy be, engedélyt kértem rá stb.)

És dicsérni egy kicsit! Tudom, nekem ez már vesszőparipám, de tényleg jólesik! És lehet mondani, hogy könnyű az én gyerekeimnek, mert kinn könnyen megtanultak angolul, de én tudom, hogy ebben ugyanolyan kőkemény munkájuk van, és emlékszem, mikor Bíbor az első pár hétben minden nap sírt a suliban, hogy nem értik meg, és tök szar érzés volt neki. Szóval azért ez sem " királyi út" - csak tényleg hatékonyabb és gyorsabb.

Amúgy a kopoltyú "gill" - csak hogy mindenki tanuljon ma valamit. :-) Még akkor is, ha soha a büdös életben nem fogja ezt a szót kiejteni, mert nem szokott előfordulni a minennapi társalgásban. Az más kérdés ugyebár, hogy akkor miért ez a szó és a mamutfenyő (sequioa) kap hangsúlyt a tananyagban, meg a fedőtoll (flight feather) és a pihetoll (body feather)... megjegyzem, magyar ember írta a tankönyvet... nekem néha egy-egy szó egy kicsit fura is, egy csomót soha nem is hallottam, de ez most nem tanknyvkritika. Az legbénább tankönyvből is lehet jól és emberségesen tanítani. Nálam a tanárnő itt megbukott.

Nem megyünk osztályzóvizsgára. Pontosabban nem engedem, hogy a lányaimat egy teljesen értelmetlen, és mint kiderült teljességgel felesleges stresszhelyzetnek vessék alá. Mert kicsit úgy érzem, hogy ez megcsúfolása lenne mindannak, amit egész évben csináltak.

Bevallom, ez az egész vizsga dolog régóta böki a csőröm. Alapvetően azért, mert nem értem a dolog logikáját. Miért kellene egy 7 éves gyereknek vizsgáznia? (Amúgy a 9 évesnek se kéne szerintem.) Miért kellene neki megfelelnie egy ilyen szituációban? Miért nem lehet elfogadni, hogy ő egy másik országban járt iskolába és ott szerzett bizonyítványt?
Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy minden egyes külföldre került gyerek szülei annyi energiát és pénzt fektetnének abba, hogy a csemetéjük párhuzamosan tanulja az idegen nyelv mellett a magyar tananyagot is, mint én. És ez nem önfényezés - nekem ez fontos, és örömmel csinálom. De nekem könnyű, mert otthon vagyok GYES-en, ha én is dolgoznék, nem lenne se ennyi időm, se ennyi energiám arra, hogy minden délután leüljünk tanulni.
Nekem nagyon fontos, hogy ők tudják magyarul is a nyelvtani, vagy a matematikai fogalmakat - de valljuk be, a világ nem áll meg, ha a gyerek ezeket angolul tanulja meg és majd csak jóval később fordítja le magyarra, amikor majd tényleg kell neki. Ember lesz belőle akkor is.
És azért valljuk be, valahol igazságtalan is, hogy dupla akkora terhelést kapjon a gyerek és tényleg minden egyes délutánunk ezzel menjen el, ahelyett, hogy olvasgatna, játszóterezne, vagy akár a tévé előtt bambulna. Fárasztó nekem is, nekik is a mindennapos készülés.
Ráadásul mi van azzal, aki nem látogat haza évekig? Aki mondjuk 14 évesen kerül haza, annak le kell vizsgáznia a teljes nyolc általánosból? És ha nem felel meg, akkor beültetik az első osztályba? Ráadásul az én gyerekeim alsósak, ahol nincs buktatás. Akkor ismét a kérdés: mi ennek az egésznek az értelme?
A tanagyag ráadásul mindenhol nagyon hasonló - ebben az életkorban elsőben írni-olvasni tanulnak és mondhatjuk ugyan, hogy hát angolul, nem magyarul, de azért ne feledjük, az olvasás készség. Aki el tud olvasni egy mondatot angolul, az a magyarral s megbirkózik. Sőt, a franciával, spanyollal, olasszal is. Lehet, hogy nem jól ejti ki, de képes rá. Matekból környezetből szintén ugyanazt veszik.
A harmadikosok itt is, ott is a szófajokat veszik, a szorzótáblát gyakorolják, az ezres számkörrel ismerkednek. Hogy ezt magyarul vagy angolul teszik, nem mindegy? A lényeg az elmélet ami mögötte van.
Ok, a j-ly-vel írott szavak közti különbséget Angliában nem tanulják, és Mátyás király kalandjairól sem olvasnak. De ha igazságosak akarunk lenni, minket is úgy vettek fel az angol iskolába, hogy egy büdös szót nem tudott a kisebbik angolul és nem mondták, hogy előbb tegyen le mindenféle vizsgát. Felvették, és megtanították arra, amit nem tudott. És nem engem kértek rá, hogy tanuljak vele.
Szóval a kérdés, ami bennem dörömböl már hónapok óta, az, hogy akkor miért kell az egész osztályzóvizsga? Minél többet gondolkodtam rajta, az egésznek annál kevesebb értelmét láttam. És annál jobban kezdett a gondolat is idegesíteni. És ez utóbbi érzés egyre erősebb lett.
Amikor eldőlt, hogy Angliába megyünk egy évre, el se gondolkodtam azon, hogy szükség van-e erre a vizsgára. Borsi tanító nénije azt mondta, hogy nem kell, Bíboré, hogy készüljünk rá, mert muszáj. Beadtuk hát a kérvényt a suliba, hogy elmegyünk Angliába és legyenek szívesen magántanulóvá változtatni a gyerek státuszát. Ezt kértük, mert nem tudtuk, hogyan is kellene ezt jobban megfogalmazni. És mint utólag kiderült, ez bizony hiba volt. Ha ugyanis egy gyerek külföldre megy, sokkal jobban jár, ha felfüggeszti tanulói státuszát. Ilyenkor ugyanis nem kell vizsgáznia, az intézménynek pedig el kell fogadnia az ő külföld tanulmányait.
Szó szerint így szól a törvény: "amennyiben a szülő a tanulmányok külföldön történő folytatását jelenti be az iskola igazgatójának, és a bejelentés alapján a tanuló számára engedélyezik, hogy tanulmányait megszakítsa, ez esetben a közoktatási törvény 109. §-a szerint a tanulói jogviszony szüneteléséről van szó. Ehhez pedig nem kapcsolódik a tanuló teljesítményének semmiféle értékelése, minősítése, így osztályozó vizsga sem. Ebben az esetben a szülő kérheti a külföldön folytatott résztanulmányok beszámítását. A külföldi bizonyítványok és oklevelek elismeréséről szóló 2001. évi C. törvény 4. §-a szerint a külföldön folytatott résztanulmányok beszámítása azon oktatási intézmény hatáskörébe tartozik, amelyben a kérelmező tanulmányait folytatni szándékozik."
De nekünk senki se mondta, hogy másként is lehetne, így gondoltuk egy év az egész, tényleg fontos, hogy ne maradjon le, hát tanultunk. Akkor kezdtem azért kicsit hülyének érezni magam, amikor kiderült, hogy míg mi egész évben tanultunk és stresszeltünk a hülye vizsga miatt, van olyan ismerősünk is, aki egyszerűen bevitte a gyerek bizonyítványát a suliba, ahol simán kiállították a magyar nyelvű bizonyítványát az angol alapján. Merthogy az igazgató ezt is megteheti. És ott úgy döntöttek, hogy erre a felesleges idegeskedésre se nekik, se a gyereknek nincs szüksége.
És akkor már egyre erősebben dörömbölt bennem a kérdés: mire is jó ez az egész? Miért töltsük úgy a nyári szünetet - ami amúgy nekünk 5 hét, és amit a gyerekek nagyon is megérdemeltek - hogy a vizsgára készülünk és stresszelünk? Miért jöjjünk fel ezért a Balatoni idillből Budapestre? Hiszen itt a bizonyítvány, amiben feketén-fehéren benne van, hogy elvégezték a sulit, méghozzá jó eredménnyel.
Ebbe a dilemmába robbant be a tény, hogy maradunk még egy évet és az a felismerés is, hogy mi már ebbe a suliban nem fogjuk visszahozni a lányokat. Mert ami egy éve még praktikusnak tűnt, hogy kéttannyelvű, és majd milyen jó lesz, hogy hazatérve is gyakorolhatják a nyelvet, az mostanra teljesen idejét múlt gondolatnak tűnik. Mert ők az élő nyelvet tanulják, nem iskolában tesztek és béna olvasmányok alapján.
És fogalmuk sincsen róla, mi az a Present Perfect, de tökéletesen használják. És azt mondják, hogy "half four" és nem azt, hogy "half past four" mert az angolok bizony ezt maguk is lerövidítik, és ez még akkor is helyes, ha ezt hallva a Rigó utcában sikoltva esnének össze.
És ami a legfontosabb, hogy nem akarom, hogy a jövendő tanáraik be akarják bizonyítani, hogy attól még, mert kin töltöttek pár évet, nem is tudnak angolul. Merthogy mindenkitől, aki hazajön ezt hallom. És bizony félévkor ezt mi is megtapasztaltuk, amikor Bíbor egy napot benn töltött a suliban, és zokogva jött haza, mert az angoltanára közölte vele, hogy gyenge az angolja (!!!!) mert nem tudta, mi a kopoltyú angolul. Tökéletesen szétzúzták az önbizalmát, egyetlen óra alatt. Nem is akart többé belátogatni a suliba, és azt látom, hogy magában ő már régen leírta a magyar iskolát. Tudja, nagyon jól tudja, hogy ahol ő tanul most, az ezerszer jobb ennél. Neki ez a mondat már nem fáj.
Annál inkább nekem. Mert én ezt nagyon nehezen tudom megbocsátani a magyar iskolarendszernek. És nem írtam le decemberben, mert úgy voltam vele, hogy nem akarok a gyereknek rosszat. Mert neki ide kell visszajönnie, akármit is blogol az anyja. De most már tudom, hogy inkább viszem spanyolra, németre, franciára, vagy hollandra, de nem fogom hagyni, hogy magyar anyanyelvűek tanítsanak neki béna dolgokat. Mert én a saját káromon tapasztalom, hogy bizony én még a mai napig azt mondom a sült krumplira, hogy "pommes frites", pedig senki nem érti mit akarok, merthogy a hasábburgonya ott csak "chips." De amit egyszer rosszul tanulsz meg, azt embertelen nehéz javítani. És bizony nagyon hasznos, hogy a lányok most a "tiszta forrásból" tanulnak. És ha ezt fejleszteni kell, majd fogadok melléjük egy angol egyetemistát, elviszem őket a Berlitzbe, agy a British Councilba, vagy akárhová. De a suliban inkább tanuljanak valami mást. Sokkal nyugodalmasabb lesz az mindenkinek.
Ettől függetlenül persze tanulni fogunk. És már sok-sok ezer forintot költöttem tankönyvekre - merthogy hiába van három gyerekem és járna emiatt ingyen tankönyv, a Borsinak meg amúgy is a PKU-ja miatt - a suli azt mondta, hogy ha a gyerek külföldön tanul, az neki nem jár. Ami azért vicces, mert ha belegondolok, miért ne járna, ha aztán ebből akarnak minket vizsgáztatni? De mindegy, én már nem szélmalomharcolok a magyar rendszerrel. Ki tudja, mikor jövünk vissza, hová sodor bennünket az élet és milyen suliba kerülnek a lányok. Tanulni jó és muszáj - ebben én továbbra is hiszek. De a vizsgában nem. És mindent meg is teszek, hogy megvédjem ettől a lányokat, ameddig csak anyai hatalmamban áll.

Megérkezünk a Balatonhoz, ahol van egy kis házunk. Ebben a kis házban van minden, amit nem vittünk magunkkal Angliába. Egy csomó kincs. Játékok, könyvek, ruhák, bögrék... mindenféle csetresz, amit nem akarunk elvinni. És amit nagyon jó volt megtalálni.

Hát itt semmi nem változott! - kiáltotta boldogan a lányom, amikor körbesétáltunk a faluban, és igaza volt. A boltban ugyanazt az isteni mákos rétest árulják, amit tavaly. A gumimatrac árusnál se változott drámaian a kínálat. A házak, az illatok, a szomszédok mind ugyanazok. Még a repedezett átkelő a vasútnál is ugyanolyan ahol csak nehézkesen lehet áttolni a babakocsit. Igen, ezzel tavaly is szenvedtünk. De ami a legfontosabb, hogy megvan minden játék. A kis Kinder-tojás figurák, a nagy fémdobozban. A Mini-Barbie gyűjteményük. A festékek és a színezők. A könyvek, az a többezer könyv, amit most örömmel falnak. És persze a kert. A kert, ami fájdalmasan elhanyagolt - elvadult a szép rózsaágyás, sehol nem virítanak az egynyári virágok, amiket tavasszal kellett volna elültetni és üresen árválkodik a veteményeskertem, ahol tavaly még tonnaszám termett a cukkini. De gyerekszemmel mégis maga a paradicsom. Lehet fára mászni, bodzából festéket csinálni, rózsaszirmokból parfümöt, homokozni a sóderhegyen, ásni a kiskertben és tollasozni, labdázni, szaladgálni napestig.
Imádom amikor este eszméletlen mocskosan beszállnak a kádba, és aztán az egész napos rohangálástól kimerültem még az esti mese előtt bebólintanak. És a legjobban azt szeretem, hogy ebből a sok jóból, amit a kertes ház nyújt, végre Kisbende is részesülhet. És élvezi is nagyon, hogy végre nincsenek korlátok, 1-2 órára korlátozott parklátogatások, jöhet-mehet ahogy a kedve tartja, ki, be, előre, hátra, lassan, gyorsan, ahogy csak akarja.
Sokat beszélgettünk a férjemmel arról, hogy jó döntés-e a gyerekek szempontjából kinn maradni. Olyan ijesztően gyorsan alkalmazkodnak mindenhez. Bíbor már jobban és szívesebben olvas angolul, mint magyarul. Borsi egész úton a repülőn angolul beszélt hozzánk. És Bende első szavai is szinte kizárólag angolul vannak. Márpedig ők nem angol gyerekek. És nem is lesznek soha. De hiába hallgatok velük Kalákát és olvassuk a magyar olvasókönyvet délutánonként, attól még Angliában nagyon nehéz megtartani a magyar gyökereket.
Gyökértelenül viszont nem lehet élni. Jó dolog persze európainak lenni, és jó dolog kozmopolitaként gondolni rájuk. De attól még tudniuk kell, hogy kicsodák, honnan jönnek és annak a helynek milyen értékei vannak. És arra jöttünk rá, hogy ez a hely, ez a balatoni nyaraló alkalmas erre. Hiszen itt semmi nem változik. És ide mindig vissza lehet jönni. A tárgyak azok, amikhez évtizedek óra kötődünk. Az illatok, a virágok, a lángos, a kürtőskalács, a párizsi, a diós búrkifli és a sajtos pogácsa évtizedek múlva is meglesznek. És ezek a gyökerek megtartják az embert, bárhová s veti a sorsa.
Mindenesetre Bíbor amint megérkeztünk azonnal felvette a magyar zászló mintájú gyöngyös nyakláncát, és azóta folyamatosan hordja. És amilyen mázlisták vagyunk, rögtön az első nap belekeveredtünk az évente megrendezett fúvószenekari felvonulásba. És ehhez csak az utca végéig kellett kisétálnunk. A strandon pedig dobosok, mazsorettek és további fúvósok szórakoztatták a népek. Errefelé minden hétvégén van valami program. Nem kell tervezni.
És hogy az idő milyen? Borús, de meleg, nem napos, de nem szeles. Farmer és rövidujjú póló. Ideális az egész napos kertezéshez. Nem is kívánnék jobbat.

A legjobb dolog amikor hazamegy az ember, hogy olyan dolgokat tud csinálni, amihez bennfentesnek kell lenni. És akkor még a legzsúfoltabb túristaközpontok tövében is tudja, hová kell menni, ha igazán jót akar látni.

Budapesten a Hősök tere mellett jó lakni. Reggelenként meg lehet lesni, hogy milyen kedve van az oszlopon ülő angyalnak. Mosolygós napsütésben egészen más arca van, mint hóesésben, és egyszer, de tényleg csak egy alkalommal nem is láttuk, olyan nagy köd volt. Felhőbe veszett az oszlop teteje és egyetlen szobrot sem lehetett látni, misztikus füstfelhőbe veszett az egész, és csak sejteni lehetett, hogy merre kell mennünk.
Most nincs köd. De nincs meleg se. Napsütést is alig látunk. Az angol őszbe hajló nyáridő követett minket. Felhők borítják az eget, tejfehér szemet bántó fényben fürdik minden és hüvös van, de nagyon. Ami csak azért rossz, mert én nyárra készültem. A két hosszúnadrág mellé tucatnyi nyári ruhát pakoltam be a bőröndbe. Ezért hát mosok minden nap, hogy elenegdő meleg ruhánk legyen. Borsi még Coventryben megfogalmazta, amikor észrevette, hogy a suli udvarát piros, sárga, barna lehulló levelek borítják eső után az udvart: idén elmarad a nyár. És el kell ismernem, lehet, hogy igaza van.
Persze ez nem akadályoz meg minket abban, hogy mászkáljunk. Úgy hozzászoktunk az angol klímához, hogy még az esőzsákot se dobom a babakocsira, ha csak kicsit csepeg, anyukám rosszul van, hogy pulcsi nélkül, mezitláb mászkálnak a csajok. Nem fáznak, állítják, és igazuk van. És is visszautasítom a zoknit, amit az aggódó anyai szív akar a lábamra erőltetni.
És persze játszóterezünk ezerrel, hiszen nem maradhatunk négy fal között, még akkor se ha rossz az idő, hiszen a három gyereknek futás, mozgás, tombolási lehetőség kell, ha nem akarom, hogy szétszedjék a szükös falakat és megint feljöjjön az alsó szomszéd.
A kedvenc helyünk a "titkos kert", szerintem Pest legjobb játszótere, amiben a legjobb, hogy nehéz odatalálni, ezért csak kevesen ismerik. Akár éveken járkálhat arra az ember, ha nem tudja, hogy arrafelé mit kell keresnie, soha nem fogja észrevenni a bejáratot.
A Benczúr kert éveken át zárva volt, amilyen mázlista vagyok épp abban az időszakban, amikor mi minden nap elmentünk mellette oviba menet. Egy gyönyörü ősfás park, amiben akkor még nem volt más, csak pár csúszda és egy hatalmas homokozó. És egy hatalmas lakat a kapuján. Épp akkor nyílt meg, amikor elkezdtük a sulit és ezzel egyidőben másfelé vonultunk minden nap. Pedig a kertet csodásan felujították: mászókák, hinták, új csúszdák, rugós motorok és még egy toi-toi WC-t is beraktak a kút mellé. Ráadásul árnyékos, még a legnagyobb hőségben is hüvös, tiszta (sehol egy üvegcserép, csikk) és a közönség válogatott. Ide nem lehet "csak úgy" beesni. Ide azok járnak, akik a környéken laknak, ide járnak oviba-bölcsibe és szeretik a titkos kertet, mert békés, tiszta levegőjü kis sziget a belváros közepén, a zsúfolt turistáktól és állatkertet-vidámparkot látogató tömegtől elfoglalt Liget mellett.
Itt senki nem szól, ha egy gyerek a másik motorjára pattan, vagy kölcsönvesz egy kislapátot. Barátságos, csevegős, kellemes a társasaság.
És hogy lehet odajutni? Én most elárulom, mert a blog olvasói megérdemlik. (Hiszen mind jó fej, kedves, barátságos emberek, akiknek még az ízlésük is kiváló. :-) Tehát ha valaki az Állatkertbe belefáradva egy nzugodt játszótérre vágyik, menjen el a Hősök tehéig, és a Dózsa György úton induljon el a Keleti pályaudvar felé. A Benczúr utcánál (második keresztutca) induljon el, és menjen egészen a Benczúr Hotelig. Itt találja a Benczúr köz nevű kis utcát, ami első pillantásra úgy tűnhet, hogy csak egy auparkolóig vezet, de ennek nem szabad felülni. Az út bal oldalán ugyanis van egy kis lépcsősor, ami egyenest a parkhoz vezet. Mi mostanában minden nap ott vagyunk.

Megvolt az évzáró és a nagy graduation ünnepség, amivel Borsi ünnepélyesen is elballagott a második osztályból, az itteni alsóból és kezdheti az általános iskola komolyabbik részét.

Mindkét lányom kapott valamiféle kitüntetést, amin annyira nem is lepődtem meg, merthogy itt tényleg két kézzel szórják a dicséretet és az ajándékot. Mindenki azért persze nem kapott, de az osztály harmada biztos részesült valamiféle elismerésben, amihez valamilyen érem, szobor is járt. Bíborkám "outstanding creative art" érmet kapott, Borsika "outstanding creative thinker" szobrocskát, ami különleges formája miatt (egy kis táncoló robot van rajta) otthon díszhelyre került. (És kicsit irigységgel töltötte el a "csak" érmet kapó nagyobbikat.
Nekem nagyon tetszett, hogy nem egy általános kaptafára kapták a gyerekek a dicséretet, volt aki a sportért, más a tánctudásáért, jó viselkedésért, egész éves kiemelkedő teljesítményért, de volt olyan, aki azért kapta, mert nagyon barátságos és jószívű. És valljuk be, ez utóbbi tulajdonság igenis ugyanolyan fontos, mint az összes előző, mert ha ilyen emberek nem lennének egy közösségben, akkor az nagyon szomorú hely lenne.
De ami igazán ledöbbentett minket (a lányok se tudtak róla korábban, ezért ők is meglepődtek, különösen Bíbor, aki a magyar iskolarendszert is megtapasztalta) minden gyerek, aki 95%-nál többet volt jelen a suliba 5 fontot kapott. Kápében, kis borítékban.
Ez annyira nagyon erősen eltér az otthoni szokásoktól, hogy jó időbe tellett nekem is megemésztenem, bár a lányok nagyon örültek, és rögtön betették a kis perselyükbe, ahol Wii-re gyűjtenek. (Nincs amúgy zsebpénzük, takarításért, egyéb feladatokért kaphatnak 1-2 fontot.) Persze, ha úgy nézem, a rendszer logikus. A jutalmazásra épít, nem a büntetésre. És az, hogy valaki iskolába jár, az egyetemen is pénzben mérhető, nem árt a gyerekeknek, ha már most is látják, hogy aki rendesen dolgozik, az jól jár. Angliában ráadásul nincs orvosi igazolás, meg szülői igazolás. Ami amúgy nagyon jó, mert nagyon is emlékszem rá, hogy mennyire utáltam otthon, hogy hiába van a gyereknek mondjuk egy napos hasmenése, vagy taknyolása, orvosi igazolást kell szereznem arról, hogy tényleg beteg, pedig egy 8-10 éves gyerekkel amúgy nem rohanna az ember azonnal az orvoshoz. Rossz ez a rendszer, tényleg, mert az orvost is feleslegesen terheli, meg a szülőt is.
Na, ez itt nincs. Aminek a hátulütője az is, hogy Borsika, aki rendszeresen 94%-os hiányzáson állt, egy csomó olyan levelet kapott a suliból, hogy ne hiányozzon már többet és szedjük össze magunkat, hogy elkerüljük a további mulasztásokat és megkérnek rá, hogy orvoshoz, fogászatra, családi okokra hivatkozva ne tartsuk otthon a gyereket. Ami csak azért esett rosszul, mert Borsi kétszer volt beteg, és mindkétszer a suliból küldték haza, tehát tudták, hogy nem családi okokból és a Hawaii nyaralás kedvéért tartjuk itthon. Ám az egyenlevél így is járt.
Ez a hiányzás dolog amúgy itt komoly topik - a sulik versengenek azért, hogy minél jobb eredményt érjenek el, és a lányok azt is elmesélték, hogy nagyon gyakran beszélnek arról az osztályban a tanárok, hogy milyen jó lenne, ha senki nem hiányozna. Bíbor tanára, akit jövőre kap, arról híres, hogy annyira szeretik a diákjai, hogy soha nem hiányoznak, és mindig neki vannak a legjobb eredményei ezen a téren. Szóval be vannak zsongatva a gyerekek rendesen, és aki keveset hiányzik, évközben is kap jutalmat, Bíbort félévkor pl. moziba is elvitték, mert decemberig egy napot se hagyott ki.
Igen, ez a rendszer is igazságtalan, mert mondjuk aki tényleg beteg, annak rosszul esik, hogy ő se pénzt, se mozit, se más jutalmat nem kap. Igaz, büntetést se.
De másfelől, ha jól belegondol az ember, hányszor tartjuk otthon a gyereket azért, hogy még a betegség után kicsit pihenjen, és hányszor mondja a gyerek maga is, hogy még 1-2 napot had maradhasson otthon lábadozás címszó alatt.
Na, itt ilyen nincs - a gyerekek amint kilábalnak a betegségből, arra kérik a szüleiket, hogy had mehessenek újra suliba, mert nem akarják rontani a hiányzásukkal a suli eredményeit. És végül is ez a lelkesedés jó dolog.
Én meg csak vigyorgok, mert ha úgy vesszük, a szorgos suliba járással most kerestek 10 fontot a lányaim. Van olyan jó, mint az év végén adott jutalomkönyvek. Amit amúgy Bíbor osztályában mindenki kapott a tanár néni személyre szóló búcsú-szavaival. Itt ugyanis minden évben új tanárt kapnak a gyerekek, ami lehetne akár traumatikus veszteség is, de én azt látom, hogy szépen be van vezetve ez a dolog. A gyerekek már egy jó hónapja ismerkednek az új tanárokkal, tudják, hogy kinek mi a specialitása, és miről híres a suliban. Ráadásul Bíbor másodtanára az lesz, aki korábban Borsit tanította, így valamennyire még mi is ismerjük. Borsi tanárnénije pedig az, aki kedd délutánonként a kertészkedős klubot vezette, és akit Borsi imádott. De amit igazán várnak a lányok, hogy szeptembertől nem kék, hanem piros pulcsis iskola lesz a Stanton Bridge, így sokkal csinibb egyenruhájuk lesz. Én kicsit kevésbé vagyok lelkes, mert ez azt jelenti, hogy az összes kék pulcsi megy a levesbe, szó sem lehet arról, hogy a tavalyi darabokat felhasználjuk, vagy megörökölje Borsi a nővére jó állapotú darabjait. De a piros tényleg jó szín. És azt mondják, hogy még a fiúknak is tetszik.

Díjat kaptam, és örülök neki. Naná.

Köszönet érte Diának, és mivel a feladat az, hogy adjam tovább tíz olyan blogtársamnak, akiket nem olyan régen olvasok, én őket választottam most. Ami amúgy nem volt könnyű, mert hát mi a fenét jelent az, hogy "nem régen" és mégis kik legyenek azok, nehogy a többiek meg megsértődjenek azon, hogy miért nem ők. És különben is nehéz ez a választás dolog, pedig nem is Mérleg vagyok.
De aztán arra gondoltam, hogy a dolog lényege talán az, hogy felhívjuk egymást figyelmét azokra a nagyon jó kis blogokra, amelyeket mostanában fedeztünk fel és hogy ne mindig ugyanazok kapják meg a díjakat, ami ebben a belterjes kis blogos világban elég jellemző. Nekem a tíz kicsit soknak tűnt, ezért kicsit változtattam a szabályokon (bocsi) és csak öt blognak adnám tovább a díjat - viszont részletesen megindoklom, hogy őket miért szeretem. Hátha más is kedvet kap hozzá, hogy odakattintson!

Orsi Hangyafarmja nagy kedvencem. Igaz, mi előbb ismertük meg egymást, mint ahogyan a egymás blogját olvasni kezdtük. Orsi ugyanis a Nők Lapja Egészség képszerkesztője volt - vagyis ő kutatta fel a képeket, amik a legjobban illettek az adott cikkhez. Méghozzá szenvedélyesen és zseniálisan. Nagyon jó szeme van ugyanis, ami nem csoda, hiszen fotós. Aztán majdnem egyszerre lettünk terhesek, ő egy édes csillagszemű kislánnyal, Anna Hannával és meg Kisbendével. Amikor elkezdte a naplóját írni a Kismama magazinnak, kiderült, hogy Orsi nemcsak fotózni tud, de írni is, méghozzá nagyon jól! A terhesnaplót aztán babanapló követte, és az első év leteltével szerencsére nem hagyta abba az írást, hanem a neten folytatta ebben a blogban. Az ismeretség tehát régi, ám a blog új, és ezzel csak egy baj van, Orsi ritkán ír. De azok mindig nagyon jók!

A Gyereketető című blognak szintén nagy rajongója vagyok, szinte minden nap lesem, hogy Virág mit ír aznap. Szívemnek igen kedves a téma, merthogy ő otthon tanítja két kisebbik gyermekét, ráadásul azok hasonló idősek, mint az én két itthon (is) tanuló gyermekem. Csak lesem, hogy mennyi energiát-erőt fektet a tanításukba, és néha nagyon irigylem a türelmét, kreativitását, amivel minden nap izgalmas, új dolgokat talál ki nekik. Tematikus hetek (csigás, gombás, répás, lovas) lapbook-ok (amiről korábban még nem is hallottam) és egy csomó klassz ötlet, amivel élővé lehet tenni a tananyagot. Néhány ötletét már én is felhasználtam, és a csajok imádták! Vigyázat, nagyon sok bejegyzése van, és hosszú-hosszú órákig elvon a házimunkától ha az ember elkezdi böngészni.

Anita blogját tényleg nemrég kezdtem el olvasni, és nagyon megfogott az őszintesége. Persze ez a nyíltság érthető, ha az ember 21 éves és külföldön egyedül van, ahol bármilyen kedves, szerető családot fogott is ki, mégiscsak ... a család cselédje. Sajnos az au-pairkedés nem fenékig tejfel, sok barátnőm járta be ezt az utat, ezért hát nagyon is át tudom érezni Anita nehézségeit. És azt is, hogy milyen nehéz, ha közben az otthon hagyott barátok nem értik meg, milyen fontos változások mennek végbe abban, aki egy idegen országban, idegen emberek között tölti az életét, miközben idegen nyelven olvas, él, szeret. Most, hogy hazafelé készül és felvették magyar szakra az egyetemre, különösen drukkolok neki, hogy jó utat válasszon és remélem, hogy a blogírást nem hagyja abba!

Ha valaki angol feladatlapokat keres a neten, amiből a gyerekeit otthon taníthatja, könnyű és nehéz helyzetben van egyszerre. Merthogy sok dolog van a neten, de a legjobbak nem ingyenesek. Sok-sok éjszakai böngészésembe került, míg rátaláltam erre az oldalra, amit egy magyar házaspár vezet Angol gyerekeknek címen. Feladatlapok, mesék, videók - rengeteg letölthető anyag, én gyakran böngészek errefelé.

Ha valaki nem ijed meg attól, hogy angolul olvasson, akkor nézze meg Kelle Hampton oldalát, amelynek döbbenetesen sok követője van, majdnem 14 ezer ember! Egy gyönyörű fiatal nő írja le benne napjait. Két kisgyerekével egy gyönyörű tengerparti házban él, óriási baráti körrel és állandó napsütésben. Az élete nem lehetne tökéletesebb, gondolja az ember, amikor először végignézi a tucatjával felrakott fotókat. Merthogy Kelle nemcsak író, de fotós is, és döbbenetesen jók a képei. De jobban megnézve, egyszer csak észreveszi az ember, hogy a kisebbik gyerek egy kicsit fura. És ha beleolvas a blogba, az is kiderül, hogy a pici lány Down szindrómában szenved. És ebből néha születnek könnyes bejegyzések is. De az egész blog mégiscsak egy nagy falat boldogság. Majdnem minden nap.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban szeretem a kissé homályos tükröket. A legszebbnek az ablaküveg elmosódó visszatükröződésében látom magamat. Ilyenkor az apróbb ráncok, hibák elsimulnak és ezen a furcsa, a fekete-fehér képen még mindig olyannak látom magam, amilyennek a képzeletemben vagyok. És amilyen soha nem voltam.


Emlékszem, mennyire megdöbbentett az anyukám, amikor jópár éve először elpanaszolta nekem, hogy amikor a tükörbe néz egy öregasszonyt lát. Pedig belülről ő még mindig fiatalnak érzi magát. Csak néztem rá és nem értettem, hogy mit mond. Hiszen én soha nem láttam őt fiatalnak. De azt már tiniként is éreztem, hogy szörnyű érzés lehet, ha az ember nincs összhangban önmagával.
Csak később döbbentem rá, hogy én is hasonló cipőben jártam egész életemben. Ha őszinte akarok lenni, soha nem voltam igazán elégedett magammal. Kövérnek, csúnyának, betegesen sápadtnak láttam magam egész életemben. Persze soha nem voltam igazából egyik sem. De mindez nem számít, mert a lényeg az, hogy ha belenéztem a tükörbe, akkor az soha nem azt mutatta, amilyennek látni akartam magam.
Azt hittem, hogy ez az egész öregedés dolog egyre rosszabb lesz, de valójában nem szenvedek minden nap attól, hogy hamarosan 40 leszek, az pedig kifejezetten reménykeltő, hogy a 30 kicsit sem viselt meg. Persze így utólag azt mondom azért, mert pontosan tudtam, mit akarok 30 éves koromra elérni - házasság, gyerek, karrier. És valahogy minden összejött.
Valahogy a 40-re most nincs igazi tervem. Látok persze magam előtt szép, sikeres, boldog negyvenes nőket, szóval azt gondolom, hogy az életnek még korántsincs vége. És bár korábban azt gondoltam, hogy azok a nők, akik azt mondják, hogy 30 (esetleg 40) éves korukban lettek a legboldogabbak, sőt csak ekkor lettek igazán azok, csak kamuznak, most már árnyaltabban látom a képet. Nekem ez a 30-as évtized nem volt rossz. Sőt, kifejezettem sok jó dolgot hozott.
Ilyenkor jól esik azt olvasni, hogy az angolok szerint az élet közepe 70 éves korig tart, és csak utána kezdődik az öregség. És igazából be kell vallanom azt is, hogy nem érzem még, hogy igazán elindultam volna a lejtőn. Jó ez a háromgyerekes lét, jó ez az Anglia, jó a házasságom, jó az életem. Nincs miért panaszkodnom.
De azért azt látom, hogy ha igazán objektíven szemlélem magam, az idő azért haladt és sokkal öregebb vagyok, mint bármikor eddigi életemben. Naná. És a tükör kegyetlenül őszintén mutatja, hogy múlik az idő.
De furcsa módon a fürdőszobában található üvegdarabnál mostanában sokkal inkább zavarba ejt az a tükörkép, amit a gyerekeimben látok. Amikor Bíborka lányom nem jön ebédelni, hiába hívom, mert se hall, se nem lát olvasás közben, akkor tudom, hogy ezt tőlem örökölte. Amikor Borsika lányom elsírja magát a legkisebb szidástól is, a kék szemeibe nézek, és tudom, hogy én épp ilyen zavarba ejtően érzékeny vagyok. Elérzékenyülök minden alkalommal, amikor látom, hogy milyen kedvesen bánnak a kisöccsükkel, mert minden mozdulatukkal, mondatukkal engem utánoznak öntudatlanul is.
De néha az ő tükörképük is olyan keményen zavaró neonfénybe kerül, ami kicsit se szép. Amikor Bíborka hirtelen felkapja a vizet és pukkancsként kiabálni kezd, nem törődve a következményekkel. Vagy amikor az én Borsikám megsértődik és nem hajlandó beszélni velem, és dacosan elfordul, ha hozzászólok. Ilyenkor látom, hogy olyat is sikerült átadni, amit nem akartam. Látom magam a mozdulataikban, a hanghordozásukban, a mosolyukban és akkor is, amikor a kiabálástól eltorzult arcukon. Kegyetlenül tükröznek, és annyira olyanok mint én, amennyire soha nem akartam.
Mert igen, mind jobban szeretjük a homályos, kedves tükröket. Amikor aranyfénnyel vonja be az alkonyi napsugár a szobát és mindennek felolvadnak a kontúrjai. Szinte lebeg az ember és ilyenkor csak a szépet látja. Kár, hogy a világ nem ilyen. Belenézek a tükörbe és látom benne a ráncaimat, a kilóimat, a narancsbőröm, a terhességi csíkjaim a barna pöttyöket a kezemen.
Nem is tudom, mit nehezebb elfogadni - hogy öregszik a testem, vagy azt, hogy soha nem leszek olyan jó anyja a gyerekeimnek, amilyet elképzeltem...

Tudom, normális gyerekeknek igazi ünnep, ha az anyjuk házi készítésű sütit, csokit, kenyeret tesz az asztalra. A PKU-sok számára azonban ez teljesen megszokott dolog. Az igazi poén az, ha valami úgy néz ki, mintha bolti lenne. Ezért vettem meg ezt a bagett sütő formát.

Lehet, hogy a kenyérsütőben készített cipók íze isteni - de a formája, ez a kockás tömb nagyon messze van attól, ahogyan az igazi, rendes bolti kenyér kinéz. És akkor még nem is beszéltem az egyéb péksüteményekről.
Utazgatós napjainkon rendszeresen eszünk az "Eat4less" nevű helyen, ahol 99 pennyért alkar nagyságú, isteni finom szendvicseket adnak és ami szinte minden pályaudvaron megtalálható. 20-30-féle töltelékkel lehet kérni, finom, friss, ropogós és olyan kiadós, hogy még az én férjem is kellemesen jóllakik egy darabtól, Bíbor meg egész nap elél rajta, ha kirándulni megyünk. Arról nem is beszélve, hogy ez az egyetlen hely, ahol viszonylag normális kenyeret adnak, nem a zacskós pirítani való ízetlen vackot. Szóval szeretjük.
Igen ám, de sajnos ez túl sok fehérjét tartalmaz, ami a mi Borsikánk számára tilos. Így amikor mi elővesszük a finom bagettünket és ájuldozunk az ízétől, akkor ő a szép kis kocka kenyerét rágcsálja, ami ugyan lehet, hogy nagyon finom, de bosszantóan másként néz ki. Persze bagettet forma nélkül is lehet csinálni - csak rúddá kell sodorni a kenyértésztát és mehet a sütőbe. Igen ám, de ha lány a tészta, szétfolyik, a kemény, akkor meg kiszárad a belseje.
A megoldást a Fate receptkönyvben találtam és a neve bagett forma. Mivel Elieen Green ötletei eddig kivétel nélkül bejöttek, gyorsan rendeltem is egyet az amazonról, hogy ideérjen még mielőtt hazamegyünk és még ma ki is próbáltam. Mivel a végeredmény olyan gyorsan elfogyott, hogy még lefotózni se maradt időm, örömmel jelenthetem, hogy a kísérlet sikerült. A lyukacsoknak köszönhetően kívül ropogós, belül foszlós lett, a tészta szépen megkelt, a tetején bevágások voltak, az alján kicsi köröcskék, épp úgy, mint a bolti bagettnek. Borsi kis virslit kért bele ketchuppel és így ma hot-dogot vacsorázott. Igaz, a fél virsli a napi fehérjebevitelének felét jelentette és kicsit viccesnek tartom, hogy virslit tegyek a nagy gonddal elkészített fehérjeszegény bagettbe, de annak örültem, hogy ezt legalább megette és nem kellett noszogatni.
A legjobb benne, hogy semmi különösebb faksznit nem igényel - a szokásos módon elkészítem a kenyérsütőben a kenyeret, és amikor készen van, egyszerűen kiveszem és átteszem ebbe a tésztát. Be a sütőbe, 190 fok, 35 perc és már ehető is! Fokhagymás vajjal, padlizsánkrémmel, cukkínival, salátával, uborkával vagy bármilyen más alacsony fehérjetartalmú dologgal.

Nem tudom, hogy otthon mennyire készülnek már az emberek a 2012-es Olimpiára, mindenesetre Anglia teljes lázban ég. Különösen Coventry, merthogy itt készül az olimpiai láng fáklyája.

Leszögezném, nem vagyok egy sportcsatornanéző ember. Az Olimpiákért se vagyok oda. Néha egy kis jégtáncversenyt megnézek, de nem tudom, hogy a dupla lutz és a leszúrt ritzberger közt mi a különbség. Valószínűleg a jövő évi Olimpia ugyanilyen hidegen hagyna, ha nem itt a szomszédban rendeznék. De most lehetetlen kikerülni, hiszen minden nap van valami hír róla az újságban, a helyi buszokra hatalmas hirdetéseket raktak ki, amivel önkéntes segítőket toboroznak. De mindez semmi ahhoz képest, amilyen lelkesek a gyerekeim. Ők ugyanis ma olyat láttak, amit nem sok ember figyelhetett meg ilyen közelről: magát az olimpiai lángtartó fáklya prototípusát. Ez ugyanis itt készül Coventryben. A város ugyebár a gyárairól volt híres a második világháború előtt, és ez volt az oka a rettenetes pusztításnak és bombázásnak is, amit akkoriban elszenvedett. A romok közül csak három torony emelkedett ki - Coventry három nagy templomáé, amelyek csodálatos módon megmaradtak. Ez a három torony (three spires) lett a remény, az újjáépítés szimbóluma. Olyan erősen, hogy például a mi kórusunknak a neve is az, hogy "Belles of the Three Spires."
Szóval a gyárak nagy része elpusztult, megszűnt - de maradt néhány, és az egyik ilyenben gyártják majd ezeket a szép aranyszínű és meghökkentően lyukacsos fáklyát, amin amúgy éppen nyolcezer lyuk lesz, éppen annyi, ahány darab fáklya készül, hiszen minden fáklyahordó kap belőle egyet. (Ezt amúgy így szokták. Akit az a megtiszteltetés ér, hogy viheti egy darabon, az meg is tarthatja.)
Szóval Bíbor tanárnőjének az apukája a gyárban dolgozik, és ma bevitte a mintadarabot, hogy megcsodálhassák a gyerekek. Amúgy a suliban (természetesen) már nem nagyon van tanulás, hiszen már csak három nap van hátra az évből. Fura, hogy nem az otthoni kánikulával készülünk a nagy nyári szünetre, és ma reggel nemcsak pulcsit, de még kabátot is kellett a lányokra adnom suliba menet. Szürke, esős és kifejezetten hideg idő van. Elképzelni sem tudom most az otthoni 40 fokot. Szerencsére nem ezen múlik. Amúgy még nem pakolunk - most, hogy már tudjuk, nem költözünk (de egyelőre még a lakásból sem) kicsit egyszerűbbé vált minden. Borsi kajacsomagjai már úton Magyarország felé, és a nyári ruhákat egy délután alatt bedobálom majd a bőröndbe. A hűtőt, kamrát már ürítjük egy ideje, még egy nagy szőnyegpucolás vár ránk, aztán irány a nyaralás. És abban az a legjobb, hogy a Balcsi házban minden van. Sőt, igazán ott van mindenünk. Szóval nem kell aggódni amiatt, mit hagyunk itthon.

Világéletemben nagy könyvmoly voltam, de a kötelező olvasmányokat azért én is utáltam. Kincskereső kisködmön, Pál utcai fiúk, Egri csillagok, Aranyember... kínszenvedés volt mindegyik. Aztán felnőttként újraolvastam ezeket a nagy klasszikusokat, és kiderült, hogy jók. Talán ezért is nem kérdőjeleztem meg eddig a kötelező olvasmányok értelmét. De aztán kiderült, hogy Angliában ilyen nincs. Legalábbis az általánosban nincs. És ez fölvet néhány kérdést...

Szerencsés vagyok, mert mindkét lányom szeret olvasni. Annak ellenére, hogy tavaly nyáron Bíborral már végigszenvedtünk egy kötelező olvasmányt, a Vukot. Nem az olvasás volt igazán kínlódás, inkább a mellé készítendő olvasónapló. Bevallom, ez utóbbi nem volt kötelező. Senki se kérte tőlünk. De úgy gondoltam, hogy jó, ha van valami sorvezetőnk, egy kis füzet tele feladatokkal, aminek a mentén majd számon tudom kérni amit olvasott, hogy lássam, megértette-e.
Így utólag azt mondom - kár volt. Utálta az első pillanattól, hogy ahelyett, hogy szabadon olvashatna és élvezettel belemerülhetne a történetbe, állandóan a feladatokra kellett koncentrálnia. Nem baj, megcsináltuk, és Bíbor a végén egészen megszerette a kisregényt. Utána pedig örömmel fogott hozzá a Kincskereső kisködmönbe - ami aztán félbe is maradt, nem véletlenül. Az én mimózalelkű lányom ugyanis nem szereti a szomorú sztorikat. Különösen azokat nem, ahol meghal valaki. Már a Vukban se tetszett neki a rókák brutális levadászásának naturális leírása, de a Kincskereső, ahol ugyebár már az első fejezetben meghal a főhős kishúga, nem sokra rá az apukája is... Na, itt tette le a lányom a könyvet és nem erőltetem, hogy újra vegye fel. Bár hiszek benne, hogy a könyv a legjobb magyar irodalmi művek egyike, de Bíbor reakciója kapcsán erősen elgondolkodtam azon, érdemes-e olyasvalamire kényszeríteni a gyereket, ami nem tetszik neki, sőt kifejezetten taszítja.
Aztán végignéztem felnőtt fejjel a kötelező olvasmányokat, hogy mégis mit adjak a gyerek kezébe és hirtelen rájöttem, hogy mi volt nekem a bajom mindegyikkel. Ezek fiú-történetek. És ebben a 8-10 éves korban a lányokat nem érdekli a fiúk világa. Grund? Foci? Nemecsek? Halál, sírás, pasik. Unalmas, zavaró, távoli. Egri csillagok? Háború, férfivilág, minimális szerelmi szál. Unalmas, hosszú leírásokkal, karvastag. Még nézni is tereh.
Egy ideig még keresgéltem a tökéletes magyar művet, amit majd odaadok a lányomnak, de vagy az volt a bajom, hogy fiús, vagy az, hogy nem elég szépirodalmi. Mivel Angliában kisebb a magyar könyvek beszerzési lehetősége, lassan elhalt a dolog, és inkább annak örültem, hogy angolul olvas.
Borsi tanára például elmondta év elején, hogy milyen könyveket vesznek idén (lefotóztam az összeset)

De soha nem kérték, hogy vegyük meg, vagy olvassuk el otthon is. Nekem is csak azért lett róla listám, mert Borsi nem tudott az elején angolul, gondoltam segítek neki azzal, hogy itthon is átvesszük. Ahogy hallottam, a feldolgozás abból állt, hogy a tanár elmesélte-felolvasta nekik a sztorit, aztán kirakták az asztalra pár példányát, aki akarta hazavitte, aki nem, az nem. Emellé raktam magyarul a Kis hercegnős könyvet, amit szép lassan olvasni kezdtünk magyarul. Igaz, nem magyar szerző remekműve, de kellemes olvasmány. De azért furdalt a kíváncsiság, hogyan is van ez az angol kötelező olvasmányos dolog, így a múlt heti "literacy" órán rákérdeztem, ugyan mit is kéne olvasni a gyerekeknek, mit adjak angolul a kezükbe.
A válasz szerintem nem lep meg senkit: amit ők olvasni akarnak. Merthogy mi, felnőtt fejjel se szeretjük a kötelező dolgokat, a kisiskolás olvasástanítás lényege pedig, hogy a gyerek megszeresse az olvasást. Semmi értelme, ha kínlódik - olvassa azt, ami érdekli. Ha a foci, a bogarak, a hercegnők, akkor azt.
Na, de mégis, azért hát vannak egyetemes irodalmi értékek ugyebár, kötözködtem szokásom szerint, amiket azért mégiscsak meg kellene ismerni a gyereknek. Hát persze hogy vannak. Van is ilyen lista a suliban, ha akarom odaadják: "significant authors" lista, tehát fontos, jelentős szerzők listája. E szerzők műveit megmutatják a gyerekeknek, akik majd választanak a könyvekből, azt ami őket érdekli. Mondjuk Roald Dahl ilyen fontos szerző - de a fiúk inkább a Charlie és a Csokigyár című könyvét választják, a lányok a Mathildát. Az eredmény szempontjából teljesen mindegy.
Na és Shakespeare? - kötözködtem tovább. Persze, ő is fontos, és igen, vannak művei, amiket el kell olvasni. De majd csak a középiskolában. Ott már meg lehet követelni a gyerekektől, hogy olyasmit csináljanak, ami kötelező, de voltaképp csak azért, mert az "érettségi" kérdéseit valahogy be kell határolni.
Tehát a gyerekek maguk választanak az osztályban-iskolai könyvtárban felkínált dolgok közül, és látom, hogy Bíbor tényleg csakis a lányok, habkönnyű, happy enddel ellátott lányregények közül válogat. (A kedvencei vannak a fenti képen.) De olvas. Nagyon sokat és szívesen. Vajon ez baj? Tényleg már most el kellene kezdenie a komoly irodalmat? Vagy aki olvas, annak megjön ez magától? Én azt remélem, hogy előbb utóbb majd leteszi a rózsaszín cukormázas sztorikat. Én is letettem.

Az állatkert az én lányaimnak nem nagy szenzáció. Magyarországon ugyanis közvetlenül mellette laktunk, így amikor kicsik voltak hetente legalább egyszer, de inkább kétszer elsétáltunk oda. Csak úgy.

Nem csoda, hogy az állatkert számukra a mai napig nem program - az olyan, mint másnak a kiskert. Volt, hogy csak 1-2 órára ugrottunk be, máskor az egész napot ott töltöttük. Ősszel, télen, hétköznap délelőtt meglepően üres az állatkert és nagyon jól el lehet benne bóklászni. Tiszta, biztonságos, jó játszóterei vannak, tiszta pelenkázó-WC és bónuszként egy csomó állat. Néha elnézegettem amint a szülők odaerőltetik a gyerekeiket a tigris ketrece elé és kiabálnak, hogy "ne a verebeket nézzed, ha már ennyi pénzt kifizettem a belépőjegyre!" Ilyenkor mindig különösen örültem, hogy mi gyakran jövünk. Nem zavart, ha nem is nézték az állatokat, csak szaladgáltak, vagy a kezüket áztatták a madárház előtti kis patakban, ami az út alatt fut át, hiszen tudtam, más napokon majd órákon át állnak a bagolyketrec előtt és nézik, hogyan forgatja körbe a fejét. Ha kellett egész délelőtt a fókákat néztük, vagy a pókokat. Bármit, ami őket éppen akkor érdekelte. Soha nem kellett erőltetni az élményt - jó volt látni, hogy a saját tempójukban fedezik fel mit is tartogat számukra a kert.
Sok állatkertben jártam már, ezért el kell ismernem, a budapesti állatkert világszínvonalú. Ember és állatbarát egyaránt. Nem csoda, hogy az utóbbi egy évben kicsit állatkert hiányom volt, mert bevallom én is szeretem elnézegetni az állatokat, lesve, hogyan is viselkednek, hová mennek, mit csinálnak. És igen, számomra a gyeses évek valahogy összefonódnak a majomház és a tigrisketrec szagával.
Amikor megtudtam, hogy Borsiék a Midland Safari Parkba mennek osztálykirándulásra, a lelkére kötöttem, hogy jól figyeljen meg mindent - leginkább azt, hogy érdemes lesz-e majd az egész családnak visszajönnie. Szerencsére Borsi igennel szavazott, így felkerekedtünk és egész nap állatkerteztünk. De bennem maradt egy csomó hiány. Ez persze nem feltétlen a park hibája - kezdték azzal, hogy a belépőjegy mellé rögtön adtak egy aranyszínű családi belépőjegyet, amivel idén még egyszer ingyen visszajöhetünk. Hiszen egy nap tényleg nem elég. Ez amúgy azért is jó ötlet volt, mert rögtön levette a vállunkról a "rohanva mindent nézzünk meg" kényszert, hiszen amit most nem, azt majd legközelebb.
A hőségre és a tömegre való tekintettel rögtön ki is hagytuk a klasszikus autós szafari kört, különösen mert a másfél órányi autózás után a gyerekek is inkább szaladgálni akartak, nem a kocsiban aszalódni. De mondjuk számomra nem túl kellemes meglepetés volt, hogy a park közel felén nem is állatok vannak, hanem vidámpark - természetesen baromi drágán. És persze, hogy nem tudtunk nemet mondani rá, mert a lányok fel akartak ülni a szellemvasútra, fröcskölni a tűzoltós körhintán, meg a cápás körhintán. Furcsa volt, hogy itt ennyi minden működik vízzel, és hogy szinte mindenről csurom vizesen szállnak le az emberek, de végre láttam azt is, hogy a kevésbé forró napokon hogyan lehet ezt menedzselni - hát egy ruhaszárító szobával, ahol két fontért hat ember ruhájából fújják ki a vizet.
Persze azért állatokat is láttunk, de nem olyan sokat, mint otthon, Budapesten. Pedig nagyon jó állatbemutató showk voltak és tök jó, hogy ezeket már nem kell lefordítani a lányoknak - volt pingvinetetés, fókashow, kígyóbemutató és persze rovarsimogató is, ami amúgy kis fujjolás után nagyon sikeres volt.
Igazán jól éreztük magunkat és tényleg sok mindent láttunk, de nekem kicsit rossz érzés, hogy a park felét se jártuk be, úgy érzem, hogy egy csomó dologból így kimaradtunk. Sajnos az iskolás gyerekekkel mindig így jár az ember. Mindenkinek ugyanakkor van szünete és mindenki ugyanoda viszi a gyereket. Semmi kényelmes, laza, ráérős tempójú megfigyelés - rohanás, tolakodás, sorban állás mindenért. Ezt nehéz megszokni.
Mindenesetre ide még visszajövünk, mert tényleg jó volt. Csak kevés, egy nap erre nagyon kevés. És félek, hogy még egy se lesz elég.