Három gyerekkel irány Anglia!

Warwick egészen közel van hozzánk - talán ezért nem is néztük meg eddig. De aztán hétvégére kibéreltünk egy kocsit, és a hó is leesett és még hideg is volt. Ezért úgy döntöttünk, hogy most a közelben maradunk, és megnézzük a várost. Szigorúan nem a várat. Mert hát mióta itt vagyunk már öt kastélyban jártunk. És mindannyian úgy éreztük, hogy ennyi épp elég. Valahogy végül mégis várlátogatás lett a dologból. És nem is bántuk meg.

Valójában nem is egy, hanem két napot töltöttünk Warwickban, mert szombaton a város úgy elbűvölt, hogy mást se csináltunk, csak járkáltunk benne és csodáltuk. Végre valami igazi angolt láthattunk - piros téglák, régi házak, ódon sikátorok. A műélvezetet csak az csökkentette, hogy brutális hideg volt, és időről időre be kellett mennünk valahová kicsit felolvadni, de szerencsére ezek a helyek mind megérték a látogatást. Így beugrottunk a városka (ingyenes) múzeumába, ahol a meleg mellé kis dínókiállítást adtak. A Szent Mary templomba, ahol gyerek-foglalkoztatósarok (!) volt, és régi sírköveket lehetett zsírkrétával papírra másolni. De a legjobb Lord Leycester katonakórház volt, ami a neve alapján baromi unalmas helynek tűnt, de a külseje olyan elképesztő volt, hogy lehetetlen volt kihagyni. Ezt az 500 éves házat látva végre értelmet kapott a "kidőlt-bedőlt" jelző, mert az utca felőli fala mintha valóban erőteljesen az utca felé hajlott. A heves tengeribetegség érzés belépve csak fokozódott. Egy derékszög, egy egyenes nem volt az egész házban! Ha leraktam volna egy labdát a padlóra, isten tudja, végül hol kötött volna ki. Szegény Bendét annyira megzavarta ez a bizonytalan tér, hogy folyamatosan elesett, ráadásul a sok ember talpa által fényesre csiszolt fapadló is rontott a dolgon. Szerencsére a sok meleg ruha tökéletesen megvédte minden sérüléstől.
Hozzáteszem, már maga a jegy megvásárlása is szórakoztató akció lett. Nyilván ebben a cudar időben, hóban-fagyban egészen kevés látogatója volt az épületnek, így a jegyárus bácsi nagyon megörült nekem. Megkérdeztem, mennyibe kerül egy belépőjegy. 4.50 mondta. És a gyerekjegy? Kérdeztem. Hát ő gyereket nem lát. Na ja, mondtam, mert ők kinn vannak. Erre rámkacsintott: tudja, kedveském, én akkor sem látok itt gyereket, ha bejönnek, mert eltakarja őket ez a pult. Amikor persze mind betódultunk, persze már lehetetlen volt nem észrevenni a csajokat, de a bácsi első mondata ez volt: Én még most se látok gyerekeket... - így végül két felnőttjegyet kellett csak fizetnünk, de még ingyen odacsúsztatott egy egyébként pénzért kapható ismertetőfüzetet is, meg a lányoknak 1-1 képeslapot. A legjobb az egészben az volt, hogy ezután egyedül fedezhettük fel az egész helyet. Se egy teremőr, se más látogató nem volt ott. Kaptunk egy prospektust, merre kell mennünk, aztán uccu neki fel a kápolnába, be a nagy udvarba, fel a lépcsőn a kiállításhoz, majd a bálterembe. És mindenütt annyi ideig maradtunk, ameddig csak akartunk. Persze a családi kedvenc az "eredeti viktoriánus teázó" volt, ahol ettünk és teáztunk is. És persze melegedtünk.
A nagy sétában ránksötétedett, de másnap reggel újra visszamentünk immáron csakis a várba. Merthogy az szombaton kiderült, hogy ezt helyet látni kell - meg az is, hogy érdemes várni egy napot és neten megvenni a jegyet, mert így nem 18 ezer lesz a családi jegy, hanem csak 15. Ami még mindig brutálisan drága, de legalább megvan hozzá a jó érzés, hogy spóroltunk valamennyit, ráadásul itt mindenhol ennyiért vesztegetik a belépőket, úgyhogy nincs mit sápítozni rajta. Ráadásul azt kell mondanom, hogy tényleg mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat és ne bánjuk meg, hogy befizettük a belépőt.
Az most már lassan alap, hogy a kastély nagy és szépen berendezett, meg hogy a kastélykert ápolt - bár itt még bónuszként pávák is voltak, így a szokásos állatszelidítés mellett még pávatollakat is szedtek a csajok. Ám a hely igazi erőssége a sok jelmezes fickó, akik komplett előadásokat tartanak. Volt muskétás (aki időnként lantra fakadt) harcoló lovagok, madarakat reptető solymász. Az én kedvencem a patkányirtó volt, aki külön mesét mondott a patkányokról, és segédet keresett magának az egyébként plüss patkányok irtására, a gyerekek meg lelkesen dobálták a patkányokat, majd próbálták agyonverni őket baseball ütővel, miközben a pasas dobolt és dalolt. Imádnivaló volt.
Zavarba ejtő inkább ott volt, amikor keveredett a viaszfigura és valódi ember - ráadásul néhol még mozgó viaszfigurák is voltak. (Volt egy viaszló például az egyik istállóban, amelyik nemcsak a farkát, a fülét és a szemét mozgatta, de határozottan lószerszaga is volt) Szerintem azt viszont már egészen szándékosan a zavarba ejtésra tervezték, amikor néhány szobányi viaszfigurás parti után bementünk a csalédszobába és ott két eleven nőci ült és ezüstöt pucolt.
A lányok kedvence természetesen a hercegnő torony volt, ahol Arabella hercegnő esküvőjére készültek, segítettek kiválasztani a megfelelő kiegészítőket és persze ők maguk is beöltözhettek. Persze a jelmezbe bújt hercegnőket le is fotózták és egy szemmel jól látható összegért meg is lehetett venni ezeket a fotókat. De az udvaron jelen lehettünk még Guinevra és Lancelot találkozásánál, Merlin varázslatánál és persze volt ott kőbe zárt Excalibur is, hogy teljes legyen a kép, amiért meg is lehetett küzdeni.
Mi a kínzókamrákat a lányok miatt kihagytuk (így is féltek a sötét folyosókon) és a kísértet túrán se vettünk részt. Próbáltuk beosztani, hogy adott mennyiségű udvari móka után megfelelően hosszú benti felmelegedés következzen, de nehéz volt beosztani. Hiszen a várba nem lehetett bemenni babakocsival, Bende viszont úgy döntött ő nem követi a mi ritmusunkat, így a kezünkben és a babakocsiban egyaránt mély álomba merült (valószínű ezzel kárpótolva önmagát az éjszakai fogzás miatt kimaradt órákért).
Itt a kastélyban sétálva rá kellett jönnöm, hogy nagyon belém van ám nevelve a magyar szorongás. Pontosan tudom, hogyan is kellene egy múzeumban viselkedni, és fizikailag rosszul vagyok, ha a lányaim ettől eltérnek. Nem csoda, hiszen szidott már le minket szigorú teremőr a Szépmművészeti Múzeumban azért, mert Bíbor elragadtatásában ugrálni kezdett egy kép előtt. (Máig nem értem egyébként, hogy ezzel mi baja volt) És szóltak már rám azért is, merthogy "túl közelről" nézek egy képet - hiába magyaráztam, hogy ecsetkezelést nem lehet másfél méterről megfigyelni.
Szóval amikor Bíbor odalépett a kobzos fiú dossziéjához, amiben kották rejtőztek és kinyitotta, simán fel voltam készülve arra, hogy majd jól leteremtik, miért is fogdos. Helyette a srác megkérdezte, tanul-e ő is zenét, és hogy ugye milyen érdekes, hogy ez a kotta egészen más, és hogy ismeri-e ezt a régi angol dalt. De ez még semmi. A kastélyban sétálva a viaszfigurák és műtárgyak között nem volt teremőr, és a lányaim persze mindent megfogdostak - az ágyat, amiben a hercegnő aludt, a hajkeféjét, a kirakott edényeket, a vázákat, a legyezőt, a ruhákat. ELőször sápítoztam, hogy jajj, nem szabad, teszed le de rögtön, vigyázz mert török - aztán láttam, hogy a többi szülő se kerít ennek nagy feneket, és hogy valójában nem is esik semmi bajuk ezeknek a holmiknak, hiszen óvatosan nyúlnak hozzájuk. És hogy valószínű ez nem olyan nagy dolog, hiszen ha IGAZÁN értékes lenne, nem hagynák szabadon. Úgyhogy végül is erőt vettem magamon, és rájuk hagytam a nagy felfedezést, ők meg nagyon élvezték, hogy így a megelevenedett mese részesei lehettek.

Az idegenségnek vannak vicces járulékai is. Eid Mubarakról például sokáig azt hittük, hogy a helyi önkormányzati képviselő, és valamilyen választás miatt van mindenütt kinn a neve. Mekkora tévedés!

De erre csak akkor jöttünk rá, amikor a gyerekek hazaállítottak egy-egy Eid Mubarak feliratú cuccal. Bíbor egy üdvözlőlappal, Borsi egy kis csillámporos papírkockával. Ekkor már gyanús lett, mert a politika ennyire nem mehet be a suliba. És nem is. Az "Eid mubarak" csak annyit jelent, hogy "Boldog ünnepeket!" és az iszlám hívők köszöntik egymást a Mekkai zarándoklat idején. Ez egyben valami iszlám karácsony is, amikor a gyerekek ajándékot kapnak és nem kell suliba se menniük. Szóval a suli meglehetősen kiürült, aminek a lányok csak azért örültek nagyon mert sokat játszottak, kézműveskedtek, és délután Disney mesefilmeket néztek. Csoda, hogy imádják az iskolát?
Bíborka egyébként meg is fogalmazta, hogy ő azt hitte, ebben a suliban csak angolul fog megtanulni, de tévedett. Mert megismeri más népek szokásait, ünnepeit is, és hogy ez nagyon jó. Imádom nézni, hogy számukra ez a színesség teljesen magától értetődő. Hogy Borsi fürdés után csadorként tekeri magára a törölközőt, hiszen a suliban legjobb barátnője is így öltözik. Hogy amikor Dr. Seuss egyik meséjét mondom este, megkérdezik, hogy ő fekete vagy fehér ember volt-e. Vagy amikor az utcán megyünk, és látunk fehér ruhás, szoknyás srácokat, akkor Borsi pontosan tudja, hogy ezek a pandzsábiak. Mert az osztályban is van egy ilyen kisfiú.
Kifejezetten kedvelem, hogy ezt az egész színes kavalkádot az iskolában nagyon tiszteletben tartják. Annak idején, amikor hallottam, hogy Angliában kötelező vallásoktatás van, nem voltam oda az ötletért. Nagyon is jól emlékszem még arra, hogy mennyire utáltam kiskoromban hittanra járni. Arra, hogy ez milyen izgalmas és színes iskolai tárgy lehet, nem gondoltam. Ugyanis itt a vallásoktatás nem azt jelenti, hogy Biblia-ismeretet tanulnak a gyerekek. Hiszen a világ ennél jóval nagyobb. Ezért ők mindenféle vallásról tanulnak. Borsi például ma egy Gudwarába látogatott el az osztályával, ami egy szikh templom, és pár utcával odébb van. Mezítláb kellett bemenniük, a lányoknak kendőt kellett a fejükre kötni, a fiúk speciális sapkát kaptak.
Furán hangzik, de néha jó érzés megtapasztalni, hogy milyen kicsi nép is vagyunk. Hogy itt a magyar a kisebbség, és a suliban még soha nem volt magyar diák. És a helyi könyvtárban nincsenek magyar könyvek - ellenben udru, vagy lengyel részleg nagyon is van!
Maga a suli azért napról napra okoz meglepetéseket. Bíborék például Kenyáról tanultak a héten (régi, angol gyarmat ugyebár) és ennek keretében bejött hozzájuk egy fekete nő és afrikai dobolásra tanította őket. Bíbor persze ezt is élvezi, de a kedvenc órája a számítógép kezelés, amikor azt tanulják, hogyan működik a google, hogyan kell képeket, adatokat keresni rajta. Ami valljuk be, ma már nagyon fontos tudás.
Ennek a számítógépes tanulásnak a keretében a suli minden tanulóját befizette egy szuper matektanulós oldalra is. A neve, mathletics. Ez valami álom. Én ugyan nem vagyok annak híve, hogy a gyerekek sok időt töltsenek képernyő előtt, legyen az tévé, vagy számítógép, de ennek nem tudok ellenállni. És ők sem.
Pedig ez nem más, mint egy nagy-nagy nemzetközi matek-verseny, több tízezer gyerek és iskola részvételével világszerte. Az első lépés, hogy minden gyerek kap a jelszava mellé egy avatárt is. Tehát egy virtuális alakot, akit a saját képére formázhat - kialakítja a bőrszínét, fejformáját, szemét, száját, orrát, ruháját. És ez a hasonmás ezután nekiállhat matekfeladatokat megoldani. A feladatok nagyon jók és pontosan azok, amelyeket az adott évfolyamban gyakorolnak a gyerekek - összeadás, szorzás, osztás, kerekítés, mérés, a naptár, az óra, geometria stb. Nagyon sokféle feladat van, egyszerűbb, bonyolultabb, problémamegoldás, szöveges feladat. Ha az ember már belejött, akkor egy nyílt versenyen másokkal is megküzdhet, a számítógép összehozza majd valakivel a világ minden részéről.
Minden jól megoldott feladatért pontot kap. Ha egy héten ezer pontot elér, beléphet a bronz-kávézóba, ha összegyűjt itt öt bronz oklevelet, továbbmehet az ezüst erkélyre, és csak a legjobbak juthatnak majd el az arany számítógépes szobába. Közben a kapott pontokat levásárolhatják - ezért lehet ugyanis speckó cuccokat venni a kis rajzolt karakterüknek. Koronát, kalózsapkát, rózsaszín hajat, perec alakú szemüveget, UFO hátteret, szélben lobogó copfot és még millió más dolgot. Ráadásul minél több feladatot csinálnak meg, annál több jutalomjátékot is kapnak. Ami persze szintén matek, de mivel látják előre, hogy van 10 zárolt játékuk, teljes extázisban figyelik, hogy azok mikor nyílnak meg.
Szóval ki van ez az egész találva, és a csajok teljesen be is kajálták. Ott tartunk, hogy nálunk a matek lett a jutalom. Ha jól viselkednek, szépen minden más feladatuk megcsinálják, akkor esetleg lehet max 1 óra mathletics, de úgy, hogy az első 1-2 feladatot én jelölöm ki számukra. Amit hasznosnak és tantervbe épp illőnek találok - aztán jöhet a szabad garázdálkodás. Amiben olyan finomságok is beletartoznak egyébként, mint az "esőerdő matek", ahol nagyjából ugyanazok a feladatok vannak, de állatokkal. Vagy a szorzótábla-dalok, ahol vicces figurákkal lehet együtt dalolni a szorzótáblát. De furmányos szöveges feladatok is vannak, mint a ha Kati magasabb Rudinál, de alacsonyabb Maxnál, akkor Cecília hanyadik a tornasorban.
Az oldal neve egyébként www.mathletics.co.uk - és bárhonnan a világból lehet rá jelentkezni. Egy embernek egyébként évi tízezer forint a tagdíj - de ha úgy veszem, hogy ezt matek füzetkékre, CD-ROM-ra amúgy is elkölteném. Ráadásul mi pénzt nem ér meg, hogy nem kell nógatni a gyereket a matekozásra, hanem magától és örömmel csinálja?!? Nálunk a csajok két hete játszanak már vele, és mondhatom, még töredékét se fedeztük fel. Mi most ugyan a sulitól ingyen kaptunk felhasználónevet és jelszót, de eldöntöttem, ha hazamegyünk, otthon is befizetem majd a csajokat. Amúgy ez a sulinak is megéri - rendszeresen ellenőrzik benn is, hogy ki, hogy halad (a tanár átlátja az egészet) megbeszélik ki a legjobb, presztizst jelent, hogy a kinek van a legdögösebben kinéző figurája, és oklevelet is adnak minden héten a legjobbaknak.
Ez a mathletics egyébként kicsit engem is megnyugtatott most, mert ugyan sok jó dolgot tanulnak itt a lányok - de valljuk be, ennek töredéke se jelenik meg az otthoni tantervben. Ami otthon kell, az a matek és a magyar. Merthogy azt még nem tudom, hogy tényleg hazamegyünk-e egy év után, vagy maradunk, de az biztos, hogy semmiképp nem szeretném, ha az angolt megnyernék ugyan a csajok - de cserébe mondjuk behozhatatlanul lemaradnának az otthoni tárgyakból. Mindenesetre most a napi matek gyakorlás megvan. Csak győzzem lepattintani őket a számítógépről.

Azt akartam, hogy ő repüljön, de végül mindketten szárnyaltunk. A zene már csak ilyen. Hallgatót és előadót egyaránt képes a mennybe repíteni.

Heteken át minden nap gyakoroltuk itthon Bíborkával a dalokat az előadásra. Ez háttérbe szorította a matekot, az olvasást, a nyelvtant. Dalolunk órákon át. Készültünk a koncenrtre, ahol nyolcezer (!) gyerekkel együtt fog énekelni. Szóval a dalokat jól ismertem - de erre a hangzásra nem voltam felkészülve. Nem is lehetett. Ültem tegnap este a birminghami LG Arénában, és úgy éreztem, a zene behatol a bőröm alá és belülről bizsergeti. Soha nem hallottam ahhoz foghatót, mint amikor ez a sok-sok gyerek egyszerre kezdett énekelni. A tiszta, csilingelő gyerekhangokban tiszta, őszinte érzelmek áradtak. Hiszen énekelni nem lehet csak teljesen nyitottan. Olyan volt, mintha kézzel fogható, erős energiahullámok kavarognának körülöttem. Felemeltek, és magasban tartottak, mintha egy szárnyaló ló hátára pattantam volna. Csodálatos volt.
Az érzés, hogy én is újra gyerek vagyok, olyan valóságos volt, mintha időgépbe ültem volna. Egybeolvadtam a zenével, a múlttal, a jelennel és a harmóniával. Istenem, milyen jó is volt kórusban énekelni! Most érzem csak, mennyire hiányzott ez az elmúlt évtizedekben. A szóló éneklés lehet bármilyen szép, soha nem tudja azt a közösségi élményt adni, mint az, amikor sok más emberrel együtt építi fel az ember a hangokat. Gyerekkoromban, a Rádió Gyerekkórusának osztályában mindig énekeltünk. Daloltunk az udvaron, énekeltünk a buszon, a vonaton, az utcán. És persze délelőtt az iskolában, délután a kóruspróbán, a szolfézson. Én máig folyamatosan dúdolok, a legtöbbször anélkül, hogy észrevenném. Azt akartam, hogy a lányim életének is része legyen a zene, de a hamiskás zenebölcsi, a fáradt kakaó-koncertek, az iskolás zongoraórák, és a katonás szolfézs - egyik se ad annyit, mint amikor az ember beleolvad a zenébe, mint a pillecukor a forró kávéba.
Eredetileg azért írattam be Bíbort az iskolai kórusba, hogy legyen egy újabb alkalma barátokat szerezni, a nyelvet gyakorolni. Azt is tudtam, hogy a zene nagyon sokat segít a nyelvtanulásban is. Máig emlékszem mindazokra az angol nyelvű dalokra, amiket gimis koromban tanultam (még az oroszra is!) és bizony a mai napig azokat a nyelvtani szerkezeteket használom, amelyek a Beatles versszakokból a fejembe ugrottak.
Később derült csak ki, hogy a suli kórusa ennél sokkal nagyobb dologra készül - szerepelni akarnak a Young Voices turnén. Ez a világ legnagyobb kórusa, ahol nyolcezer gyerek énekel együtt egy arénában, mindenféle profi énekesek kísérőjeként. 28 dalt kellett hát Bíborkának egy hónap alatt megtanulnia. Többet, mint ahány nap volt a fellépésig. Természetesen mindet angolul. A szöveget és dalokat le lehetett tölteni a www.youngvoices.co.uk oldalról. A cél érdekében minden nap leültünk, tanultunk, daloltunk. Félni csak én féltem - merthogy szöveget nem lehet bevinni az előadásra, és a tanárnő többször elmondta, hogy csakis tökéletes ének és szövegtudással lehet fellépni. De Bíborka nagyon élvezte a tanulást. Ha abbahagytuk a közös dalolást, ment a szobájába és kezében a kottával újra és újra olvasta a szöveget. És a végén sikerült!

Az előadás fantasztikus volt. A sok-sok külön-külön gyakorló gyerek és iskola a nagy napon tökéletes harmóniába olvadt össze. Látható örömmel táncoltak, ugráltak, énekeltek a gyerekek - noha ők már délután kettő óta ott ültek a padokban. Mégis, örömrivalgással ünnepeltek minden kedvencet - a karácsonyi dalokat, a pop válogatást, és persze a Michael Jackson egyveleget. Közben jöttek táncosok, zseniális énekesek és az egész mozaik összeállt, mint a kaleodoszkóp mozaikdarabkái. Feltettem egy kis video-részletet is a facebookra az előadásból, amit persze szigorúan tilos volt filmezni - de nem szóltak rá a szülőkre. Akik között egyébként sokan lehettek a visszatérő rutinosak - őket onnen lehetett felismerni, hogy hoztak magukkal világító botot, sapkát vagy zseblámpát és jeleket adtak a helyükről. Merthogy arról szó sem lehetett, hogy az ember megkeresse a csemetéjét - nyolcezer gyerek és szülő érzékeny találkozása kivitelezhetetlen lett volna. Amúgy hihetetlen biztonsági szabályok voltak, pl. egy gyerek se mehetett egyedül még pisilni se, minimum ötfős, felnőtt által kísért csoportban kellett mozogniuk. De vihettek ők is lámpát és integethettek. Bíborkán világítós Mikulás-sapi volt. És én megtaláltam. Nyolcezer között is. Naná.

- kiabálták a franciák a várfalról a Monty Pythonban. Néha úgy érzem, én is szívesen kiállnék a várfalra és elordítanám a szélben, hogy szép ez az Anglia, de azért ezek az angolok néha kihúzzák a bicskát a zsebemből!

A városban járkálva minden nap elszörnyülködöm azon, hogyan is öltöznek a gyerekek. Anyukán kabát, sapka, kesztyű. Baromi hideg van. A kisbaba a kocsiban mezítláb, pirosra fagyott lábacskával. Sapkát még egy fehér gyereken se láttam. A cipő-csizma errefelé nem szokás, akkor sem, ha röpködnek a mínuszok.
Hasonló esetben otthon minden öreg néni megállítaná az embert és elmondaná, hogy fázik szegény baba. Itt senki nem szól egy szót sem. Nem szokás beszólni a másiknak. Ami persze jó - de a negatív oldala, hogy a társadalmi kontroll teljesen hiányzik.
Ez nem pár egyedi eset - mások is mesélték, itt az is normális, ha a gyerek haját az uszodából kilépve nem szárítják meg decemberben sem. Vagy hogy a kisbaba cumisüvegébe kólát tölt az anyukája.
Gondoltam, le is fotózom - amikor a fenti kép készült, nagyon hideg volt. Rajtam bundakabát, a lányaimon vastag harisnya. Ez a kislány zokniban jött iskolába - és nem ő volt az egyetlen. Nézni is rossz volt. De nem szóltam be. Más se.
De ami furcsa ebben az egész szülői "lazaságban" (nevezzük így, bár nekem ez hanyagság) mindez csak a fehérekre igaz.
Felszállok a buszra reggel 9-kor, ott áll már egy másik kocsi. Benne egy 3-4 év forma kisfiú (akiket otthon már nem ültetnek kocsiba, de itt ez általános) Olyan mocskos, mintha este hoznák haza a játszótérről. Kétes tisztaságú kabát, kajadarabokkal telemorzsázott babakocsi, és persze nyalókázik. A keze könyékig ragacsos. Azonnal odafordul Bendéhez, és a keze után nyúl. Én persze automatikusan arrébb húzom el a babakocsit - azért mégse kenje össze a gyerekem. Anyuka úgy nézett rám, mint egy leprásra, és végül még én éreztem magam kellemetlenül.
Nekem egyénként tetszik, hogy itt minden szabályozva van - az már kevésbé, hogy ezek a szabályok csak és kizárólag a fehér emberre nem vonatkoznak. Tilos dohányozni a buszmegállóban - de azért a fehér anyuka ott bagózik. Tilos inni a buszon. A vörös hajú nő simán felrakja a lábát a szemben lévő ülésre, elővesz egy sörösüveget és egy üvegpoharat. Gond nélkül kiönti sörét és elégedetten iszogat a busz végében. Senki nem szól rá, mert ugyebár ez nem szokás. És mert ha mégis megtenné... Hát nincs benne köszönet.
Jöjjön egy példa. Zsolt talált egy nagyon jó boltot a környéken, ahol különleges borokat, likőröket lehet kapni. Bemegyünk - nagyon vigyázok, nehogy Bende az üvegpolcok közelébe kerüljön. De utánam bejön két másik babakocsis anyuka is. Azonnal arrébb löknek (halk sorry) majd nagy csattanás. Az egyik angol kisgyerek levert egy üveg bort. Kicsit hangosabb sorry. Felvesz két üdítőt, és fizetne. Ahol a turbános eladó közli, hogy és persze a bort is ki kell fizetnie. Annyi "fuckingot" ami a nő száján kijött még élőben sose hallottam. Ordítva kikelt magából, hogy nincs kiírva, hogy babakocsival tilos bejönni, vigyázott volna ő az üvegeire. Majd lecsap mindent a pultra, és kirohan. Útközben beleütközik Zsoltba, aki rácsattan (nagy a feszkó már) hogy őt ne lökdösse. Mire a válasz - ja, te is külföldi vagy? Akkor neked is fucking és egyéb válogatott ordenáréságok. Végül ő elmegy, a bort nem fizeti ki, de hát ő angol, otthon van, neki mindent szabad. A turbánossal megértően nézünk egymásra. Hát igen, ezek az angolok nagyon rasszisták, mondja. És igaza van. Egy másik angollal nem mert volna a nő se így beszélni.
És ezek a dolgok mostanában sűrűsödnek. Tegnap a vonaton támadt rám egy nő. Bementem pisilni Bíborkával (kell még a lányoknak a segítség) majd amikor ő kiment, jött volna be Borsi. Mire a várakozó csaj ránk szólt, hogy itt kérem sor van és most ő jön. Én meg látom Borsika arcán, hogy nincs idő várni, ő még kislány, simán becsorgat. Amúgy is benn vagyok még a WC-ben, ki se jöttem, csak a nagyot engedtem ki. Amúgy meg egy gyerek szerintem minden civilizált helyen elsőbbséget élvez a mosdóban. Udvariasan mondom, ennek a gyereknek nagyon kell, és rámutatok a Borsira. Részemről a dolog elintézve, csuknám be az ajtót magunk mögött. De a csaj váratlanul megfogja az ajtót, hogy márpedig nem csukhatom be, mert ő jön. (Értem én, neki is kell, de én a gyerekekkel csak a mozgássérült Wc-be férek be, simából pedig 5 méternyire van a másik, épp szabad is.) Zsolt csak azt látja, hogy a csaj fogja az ajtót és kiabál - odajön hát Bendével a kezében és ráförmed, hagyjon minket békén. Ajtó becsukva - azt hinném itt a történet vége.
De nem, mert pár perc múlva jön a kalauz, akinél panaszt tett a csaj (!) és minket teremt le, hogy mert Zsolt beszólni a csajnak. Nem számít, hogy minket ért először az agresszió. Egy férfi nem beszélhet így egy nővel. És ha nem kérünk bocsánatot, akkor leszállít minket, de akár le is tartóztathatnak ám! (Azért nem ijedünk meg nagyon, épp a mi megállónk jön, le is szállunk.)
De ami a legrosszabb, nem tudom, hogy igazunk van-e. Magyarországon az lenne. De vajon itt? Mi a súlyosabb vétség? Ha rám támad egy nő, vagy az, ha a férjem megvéd engem és a pisilni vágyó gyerekem? Ilyenkor külföldinek lenni nagyon nehéz, mert fájón érzem, hogy hiába tudok angolul, a feszült helyzetben sokkal lassabban és bénábban fogalmazok. (Igaz, a frappáns válaszok néha Magyarországon is csak órák múlva jutnak eszembe.) De vajon az igazi baj nem az, hogy külföldiek vagyunk, és a két angol móresre akar tanítani? Ez sem elképzelhetetlen, mert olvasom, hallom, hogy az angolokban is egyre nagyobb a feszültség. Az újságokban is egyre többet olvasni arról, hogy Angliában is megszorítások lesznek, és elveszik a gyerekek után járó pénzt a családoktól. Olvasom, hogy egyre többször támadnak angol huligánok külföldiekre. A zöldséges arról mesél, hogy milyen bunkók vele az angolok. A suliban az egyik szomáliai anyuka azt mondja, hogy hét éve van itt és egy angol barátja sincs, mert nem állnak vele szóba.
Szóval most épp besűrűsödött a rossz körülöttünk. Mintha a sors azt jelezné, vége a laza turistáskodásnak, ez már a valós élet. Persze ha racionálisan nézem, akkor minden bunkó angolra tíz kedves jut. Az idős nénik, akik szívesen beszélgetnek velem a buszon. A pasi, aki odaadta Zsoltnak a napijegyét a buszmegállóban, mert neki már úgyse kell. Helen, aki eljött hozzánk főzni és segített vásárolgatni. A bölcsis nénik, akik felajánlották, hogy eljönnek ingyen vigyázni Bendére, hogy az egész család eljusson Bíbor kórusos fellépésére. Vagy az a PKU-s kórházi csoport, akik tegnap zseniális télapóprogramot szerveztek a gyerekeknek. És ilyenekből tényleg sokkal több van! De azért a rossz mindig jobban fáj, pláne, ha az ember távol van az otthonától.

Mindkét lányom felkerült az iskolai dicsőségfalra. Ez a suli előterében van, és nagy dicsőség, ha valakinek a neve rajta szerepel. Az indoklásban most mindkét lánynak a kézügyességét és a művészeti képességeit dicsérték. De amúgy is, ebben az iskolában nem fukarkodnak a dicsérettel. Bíbor szerint akár azért is lehet már matricát kapni, ha valaki mindig megeszi az ebédjét. Szó szerint nincs az a képesség amit itt ne vennének észre, és ne emelnének ki.
Bíbornak például minden alkalommal kiemelik a leckéjét - mármint azt, hogy egyáltalán megírja. Ugyanis itt csak heti egyszer (pénteken) adnak leckét - és ha valaki nem csinálja meg, akkor se kap semmiféle büntetést. Ami az én magyar lelkemnek furcsa, de még Bíborka is rosszalja.
Ami viszont mindkét lánynak nagyon tetszik, hogy az ügyességért (pl. ha valaki torna után gyotrsan öltözik fel) kupont lehet kapni. Ezt be kell dobni az osztályban egy üvegbe, és minden hjéten kihúzzák valakinek a nevét. Aki valami apró ajándékot nyer. Mondjuk MP3 lejátszót. Szóval mindkét lányom nagyon igyekszik, hogy jó legyen. Hiszen itt nagyon is komoly, kézzel fogható eredménye van a jóságnak.

Most, hogy itt a húgom, kicsit én is friss szemmel látom Angliát. És újra feltűnik néhány olyan bosszantó kis apróság, amit már természetesnek veszek. Pedig először mennyire megdöbbentett engem is!

1. Ecet
Először az éttermekben tűnt fel, hogy nincs majonéz. (Sírnak is miatta a lányok, akik otthon mindent azzal ettek.) De hát jó helyette a ketchup is gondoltam, és automatikusan odanyúltam egy barna zacskó iránt. Gondoltam, paradicsomszósz. De nem. Ecet. Itt azt teszik a sült krumplira. De nem gondoltam még ekkor sem, hogy az ecet itt ennyire általános ízesítőszer. Gyanútlanul levettem egy zacskó gyerekmintás chipset a szupermarketben, a pénteki Diwali-suli partyra. Itthon azért megkóstoltuk. És köptük ki ugyanazzal a svunggal. Merthogy ecetes. De nagyon. Ehetetlenül. Rá volt írva ugyan, hogy "pickled onion", de nem gondoltam, hogy ilyen brutál savanyú lesz. Kukába az egész. Ezek után már kicsit aggodalmaskodva keresgéltem a polcokon, de gondoltam, hogy a Knorr tejszínes gombás szósszal nem nyúlhatok mellé. A csomagolás ugyanaz, mint otthon, sehol, semmi érthetetlen szó a csomagoláson. Aztán otthon kibontom, és jön a meglepetés - savanyú! Nézem a dátumot - nem romlott. Ecetes! De a a paradicsomos szósz is. És minden más is. Nincs más hátra, meg kell szokni valahogyan. És amit lehet, inkább otthon elkészíteni.

2. Csapok
Nem gondoltam korábban, hogy ezt el lehet rontani. Otthon ugyebár egyszerű. Van sima hidegvizes csap, és van olyan, ami meleget és hideget is tud. És ha az ember kezet akar mosni, beállítva langyosra. Itt ez ennél bonyolultabb. Merthogy teljesen külön csap van a hidegre és a melegre is. De nem csak a kádnál, hanem a mosdónál is. Tehát az egyik csapból jön a jéghideg, a másikból a tűzforró. Két teljesen külön csövön át. Langyosat csinálni belőle lehetetlen. Két megoldás van. Jobb kézbe hidfeget, balba a meleget és aztán a kézmosásnál összekeveredik a dolog. Az eredmény nem tökéletes - egyik keze megfagy, a másikat leforrázza. Megoldás lehetne, ha bedugom a csapot, abban majd összekeveredik a víz, és ott mosok kezet. De egy nyilvános WC-ben azért ez nem tűnik túl higiénikusnak. A sok kísérletezés után én ma már kerülöm a forró vizes csapot. Inkább mosok kezet a hidegben. Különösen, hogy sok helyen ki van írva, ha csak a forrót nyitom meg, az bizony égési sérüléseket okozhat. Köszi. Azért ha valakinek van ötlete arra, hogy ez mire is jó, és hogyan kell használni, akkor azt örömmel várom!!!

3. Padlószőnyeg
Mindenütt ez van. De nemcsak itthon, hanem a múzeumban, a pályaudvaron és még a játszótéren a focipályán is. Ezek a kültériek annyira nem zavarnak - szenvedjen velük, akit ezért fizetnek. Annál több a gondom az itthoni bézs színű pihepuhával. A bejárati ajtónál, ahová a sáros cipőmmel belépek, és a fürdőszobában is, ahol vizes lábbal kilépnék a kádból. Egyszerűen lehetetlen tisztán és szárazon tartani. És még szerencsések vagyunk, hogy a konyhában linóleum van. Értem én - a padlószőnyeg sokkal olcsóbb, mint a kő. És puhább is, ami most, hogy Bende járni tanul, sok buci-koppanástól ment meg minket. De azért ezt három gyerek mellett tisztán tartani nem kis kihívás.

4. Gombok
Aki kitalálta, hogy a matracot amin alszom gombokkal díszítse, azt elevenen dobnám a krokodilok elé. Lehet, hogy ez látványnak nagyszerű - de aludni rajta rémálom! Reggelenként vagy a derekamon, vagy a hátamon látom a mintáját. Mi értelme van???? Ráadásul nem is gombol semmit.

5. Balra tarts
Azt mindenki tudja, hogy Angliában a másik oldalon közlekednek az autók - de arra a zsigeri bizonytalanság érzésre, ami ezzel jár, lehetetlenség felkészülni. Az ma már alapdolog, hogy hogy mielőtt lelépek az úttestre, kétfelé is nézek, és mindenfelől várom az autókat. De a mai napig elbizonytalanodom, ha fel akarok szállni egy buszra - merről is fog az jönni? És merre fog továbbmenni? Ki lehet persze logikázni, de az ember minden sejtje, ösztöne, zsigeri érzése mást súg. Azt, amit otthon évtizedek alatt megszokott. Tisztára Alice Tükörországban érzés. Egyszerűen alapjaiból zökken ki az ember.
Persze a buszon könnyű, legfeljebb magamban kicsit sikongatok, mikor látom, hogy a sofőr a szemben jövők sávjába sorol be (legalábbis szerintem). Kocsival kicsit már neccesebb. Még akkor is, ha én nem vezetek. Béreltünk már itt kocsit, és Zsoltnak nagyon jól ment a vezetés (pár órás gyakorlás után) De akkor azért ő is röhögőgörcsöt kapott, amikor elindultunk, és én lazán beszálltam a kocsiba. Természetesen jobb oldalra. És az, hogy előttem a kormány, percekig fel se tűnt nekem. Miután átültem se szűnt meg a fura érzés. Ha nagyot kanyarodott, én továbbra is jobb kézzel nyúltam a magasba, hogy megkapaszkodjak, és amikor leparkolt, bal kézzel nyúltam a biztonsági öv csattja felé. A körforgalom pedig valóban rémálom! Nem hittem volna, de tényleg a fene se tudja, hogyan kell kijönni belőle!

6. Saláta-meglepi
Csodás előre elkészített salátákat lehet kapni a szupermarketekben - de nagyon meg kell nézni, hogy mit vesz az ember, mert bizony érhetik meglepetések. Az első ilyen akkor ért minket, amikor egy nagy darab fűszervajat találtunk az egyikben. Merthogy ezt nem nyers evésre, hanem párolásra tervezték. De az is gyakori, hogy vastag tésztacsík van középen - nyilván, hogy laktató legyen. És persze erősen megöntik szósszal. Főleg ecetessel. Brrrr!!! Szóval bármilyen csábítóan szép és praktikus - a zöldséges biztonságosabb megoldás.

7. Kuponvilág
Itt tényleg mindenhol kupont adnak, és hűségkártyát, és gyűjteni kell a pontokat. Nekem már tucatnyi kártyám van, és külön dossziém a kuponok rendezgetésére. Nem megyek csak úgy, spontán pelenkát venni, ki kell számolni, hogy inkább a Bootsban vegyem meg 10% kedvezménnyel, van a Sainsburyben, 2.5 fonttal olcsóbban. Esetleg a Tesco egyet fizet kettőt kap akciójában. De van még kuponom borra, könyvre, játékra, arckrémre. Van amit azonnal felhasználhatok, van amit csak két hét múlva, van amit csak januártól (!), de figyelni kell a helyi újságot (kuponhegyek) és a szórólapokat is, amik a pályaudvarokon vannak. Merthogy egy múzeumba se érdemes itt beugrani - kicsit körbenéz az ember, tuti, hogy feleannyiért is megúszhatja. Szóval tervezni kell mindent, csak semmi spontaneitás. Ez mondjuk engem nagyon idegesít. De mszáj alkalmazkodni hozzá: a birminghami Sealife Centerben egy teljes órát álltam sorba - miközben azok, akik a neten 30%-kal olcsóbban megvették a jegyet, külön pénztárnál, azonnal bemehettek. Szóval ezután átértékeltem a spontaneitásról alkotott nézeteimet.
Persze nem mindig örülök az akcióknak. Mert mi van, ha két babához ingyen adnak egy harmadikat is? Naná, hogy elhozom. De mit csinálok vele? Nekem csak két lányom van - 1-1 játéknak örülnek. A harmadik melyiké legyen? Csak a baj van vele. De ott nem hagyhatom, mert ingyen van. Akkor vegyek hatot? És ha csak egy pizzát akarok venni, akkor mit kezdjek a második ingyenessel, ami be se fér a mini hűtőnkbe? Ugyanez van a keksszel, a sütivel és mindennel. A vége mindig az, hogy az ember csomó ingyen cuccot is hazavisz - aminek persze valahol nyilván megfizeti az árát.

Szóval pár napig most nem írok, mert minden percet ki akarok használni, hogy dumálhassunk! Annyira hiányzott már!!!!!

A Halloween csak a kezdet volt. Most már üljük a Diwalit, a Guy Fawkes napot, a Bonfire Night-ot és minden más ünnepet, amiről a gyerekek az iskolában tanulnak.

A sokszínű környék egyik bónusza, hogy nyakig belemerülhetünk más népek ünnepeibe. Mivel a környékünkön rengeteg indiai él, már napok óta tűzijátékot nézünk esténként az ablakból. Hol itt, hol ott lőnek fel egy robbanós rakétát. Mi meg a sötét lakásban ülünk a díványon, és figyelünk, hol láthatjuk a következőt. Bende is rájött már, hogy mit kell várni, és amikor a lányok sikongatni kezdenek az örömtől, forgatni kezdi a kis fejét, hogy megkeresse, hol is van az a fényes-szikrázó csoda, aminek úgy örülünk.
Persze az ünnepek keverednek. Pénteken nem csak a Diwali kezdődött, hanem a Guy Fawkes napot is tartanak az angolok. A lányok mindkettőről már hetek óta tanulnak az iskolában és nagyon készültek rá. Készítettek mécsest, levelezőlapot, tanultak mesét és minden nap téma volt, mikor jönnek már el ezek a jeles napok.
Ahogy Betty barátnőm mondta, ha ki sem mozdulok a lakásból is rengeteget fogok tanulni a gyerekektől, és ez valóban így van. Házi feladatot ugyan csak péntekenként kapnak - de minden nap mesélnek valami érdekeset, amiből tanulhatok. És mindig van egy-egy szavuk is, amit szeretnének velem lefordíttatni. Bíbor egyik első kérdése az volt, mit jelent a "faster" - merthogy egész nap ezt mondogatják benn a tanárok neki. (Valószínű kicsit sokat álmodozik, azért sürgetik és kérik, hogy "gyorsabban") Később Bíbor kitalálta, hogy kicsi papírdarabokat visz be, és arra írja le, amit nem ért. Az egyik ilyen papíron csak ennyi állt: "contains historical facts" - azaz történelmi tényeket tartalmaz. Nagy csalódás volt neki, amikor lefordítottam, szerintem valami izgalmasabbat várt.
Az utóbbi hetekben azonban már nem kérdeznek - inkább mesélnek. Bíbor ugyanis azt állítja, ő mindent ért benn. És most jutott el a kétségbeesésnek abba a fázisába, hogy miért nem tudja ki is mondani amit szeretne. Nem tud se kedves lenni angolul, se vicces. És hogy ez nagyon rémes.
Szerintem hamar megered a nyelve, a tanító néni már mondta, hogy kicsit sokat beszél órán, ami pontosan ugyanaz a panasz, mint amit otthon hallottam róla, szóval nem aggódom érte.
Amiket pedig mesél, azok egészen pontosak. Mivel a Guy Fawkes ünnepnek utána tudtam nézni a neten, állíthatom, hogy egész jól megértette az ünnep lényegét. Bár ez kicsit attól még az én szememben bizarr marad. Merthogy ez a 400 éves angol ünnep egy terroristáról lett elnevezve, aki fel akarta robbantani az anglikán I. Jakab királyt. Ezért 2,5 tonna (!) robbanószert helyezett el titokban a parlament környékén bérbe vett pincékbe. Ha terve sikerült volna, nem csak az angol Parlament robban fel, de 500 méteres környékén minden eltűnik a föld színéről, beleértve a Westminster apátságot is - és Anglia katolikus ország lenne. Ám az összeesküvést leleplezték, őt magát pedig kivégezték. A meghiusult robbantást és Jakab király megmenekülését azóta minden évben tűzijátékkal ünneplik a jó angolok.
Azt, hogy a Diwalival kapcsolatban mindent pontosan értett-e, csak remélni tudom. Merthogy ez sokkal összetettebb és spirituálisabb ünnep. Természetesen sokkal jobban tetszik is a lányoknak. Ez ugyanis a hindu fény ünnepe, az új év kezdete és egy kicsit olyan, mint nálunk a karácsony. A hinduk ilyenkor mindenhová mécseseket tesznek és ajándékokat adnak egymásnak. A lényege persze az új év, az új élet kezdete, a belső fény megtalálása és persze a jó örök győzelme a gonosz fölött. Amit egy gyönyörű legendával meséltek el az iskolában. Laksmit, a gazdagság istennőjét elrabolta egy gonosz démon. Ráma azonban megtalálta, levágta a démon mind a tíz fejét és hazaindult az erdőben szerelmével. Útközben találkoztak egy fehér, világító majommal (aki egyébként az önzetlen odaadás és az imádság jelképe is) ám a majom elveszett. A két isten azóta is keresi a majmot, és ha szeretnénk, hogy a mi házunkba térjenek be, tegyünk ki mécsest az ablakba. A fényt követni fogják, az hívén, hogy a majom után mennek. Így talán sikerül házunkba csalogatni a gazdagságot. A nemzeti lottón mindenesetre nem nyertünk. Pedig 18 millió font a főnyeremény...

Már régóta készültem rá, hogy belülről is lefotózom a csajok suliját. Megkérdezni nem mertem, hogy szabad-e, mert féltem, hogy megtiltják. Ezért hát csak titokban kattingattam, mert nagyon szerettem volna magamnak is megörökíteni, és másoknak is bemutatni, hogyan zajlik itt a tanítás.

Amennyire én látom, itt az alsó tagozatban legalábbis kicsit epohális oktatás folyik, akár a Waldorfban. Tehát nem szigorúan vett tantárgyakra bontrják az oktatást, hanem témaköröket járnak körbe. Borsiéknál például most a fény a fő téma. A gyereklelket nyilván elsősorban a fénnyel kapcsolatos ünnepek fogják meg. Nem csak a karácsony, meg az angol Guy Fawkes nap, de a Diwali, a hindu újévünnep, svéd Szent Lúcia ünnepe is szóba kerül. Ennek kapcsán földrajzból megnézik melyik ünnepet melyik országban szokás ünnepelni. Aztán ha már fény, akkor környezetismeretből elektromosság. Rajzból árnyékolási technikák. És persze árnybáb kivágás, mécses formázás és üdvözlőlapok készítés ezen jeles ünnepekre.
Mivel a csoportmunka nagyon fontos, ezért a kis alkotások mellett rendszeresen készülnek nagyobb művek is. Így az iskola folyosójának falát hatalmas, és rendszeresen cserélt installációk töltik be. És nem csak a nagyok készítenek ilyet, de már az ovis-korúak is. Az ötéveseknél Aranyfürtöcske és a három mackó meséjét dolgozták fel így. De a nagyobbak egész komoly témákból is készítenek kiállításokat, mint a görög mondák, a víz körforgása, Ausztrál őslakosok vagy akár a Ramadán is nagyon jó alkalom erre.


Az eddig látottakból nekem az abszolút kedvencem az Ősi Egyiptomos, ami olyan 4-5 méter hosszú. Alul a Nílus látható, aztán háromdimenziós piramisok (gúlák ugyebár) Tutankhamon maszkja, hieroglifák, tevék. Minden alkatrész a gyerekek által elkészítve, feldolgozva, egészen kézzel fogható módon. Iszonyatosan jó ötletnek tartom, mert nemcsak szép, de többet tanulnak ebből, mint ha csak könyveket olvasnának róla, és a tanárt hallgatnák. Ráadásul annyira sokféle tehetség és ügyesség nyilvánulhat meg ebben. Mert a nagyon okos, az rárakja a fogalmazását, megtervezi a mondandót. Aki szépen rajzol, az kidíszíti, aki ügyesen barkácsol, az mondjuk a betáket faragja ki habszivacsból - szóval mindenki hozzátehet valamit, és sikerélménye lehet. Ráadásul nem egyedül rajta van az elkészítés terhe, hanem megosztja a többiekkel. Ezzel pedig már közösségi értékeket is elsajátít és gyakorol.
De nem csak a tényanyag elsajátítása más errefelé, de az olvasáshoz is más a viszonyuk. A suliban minden nap van például szabad olvasás. Ami arról szól, hogy a gyerekek odamennek az osztály egyik sarkába, ahol könyvek vannak és olvasnak. Mindenki azt amit akar és mindenki mást. És hogy kérik ezt számon? - volt az első kérdésem. De ez csak azt bizonyította, hogy még nem értem a rendszert. A helyes válasz ugyanis a sehogy. Ez ugyanis csak arról szól, hogy a gyerek szeresse meg az olvasást, és legyen ez számára napi rutin.
Én most azért jártam a suliban, mert újraindult a matekóra, amit imádok. Ma ismétlés volt főleg (ami elég vicces, tekintve, hogy csak egy hetet hagytunk ki az őszi szünet miatt, ugyanaz a társaság folytatja, és azért mégiscsak alsós tagozatos matekkal foglalkozunk, ami nem olyan nagy szellemi kihívás) De azért minden órára akad egy kis érdekesség, ami miatt végül nagyon elégedetten jövök el. Ma például megismerkedtünk a matek-legyezővel. Ez valójában nem más, mint 10 papírlap, amire rá vannak írva a számok, aztán a halpikkely formájú lapokat össze kell jancsiszögezni (és nem árt persze laminálni sem) Első pillantásra nem értettem, hogy mire is jó ez. Ott van a gyereknek a tíz ujja, ez a szerkentyű semmit nem ad hozzá. Valójában épp úgy lehet vele műveleteket végezni, mint egy abakusszal, vagy mint a saját kezünkkel. Egy nagy előnye van - rá vannak írva a számok. És egy stresszmentes iskolában ez nagyon jó.
Merthogy - magyarázta a tanár - ha megkérdezik, hogy mennyi mondjuk 3+5, akkor mindig jelentkezik egy csomó gyerek, hogy tudja a választ. De minden osztályban ülnek szégyenlős gyerekek is, akik nem jelentkeznek, és ha lehet, meg se szólalnak. De ha a feladat az, hogy számold ki és aztán mutasd fel a legyezőn a helyes választ, akkor ők is kapnak sikerélményt. Merthogy itt a gyerekek közösségi bevonása igenis komoly feladat és cél.





Mielőtt azt mondaná valaki, hogy nagyon anglomán lettem, a teljesség kedvéért azt is el kell mondanom, hogy az itteni nagy stresszmentességnek is vannak rákfenéi. Bíbor például annak nagyon örül, hogy csak heti egyszer, pénteken adnak fel házit. De azon már felháborodott, hogy aki nem csinálja meg hétfőre, azzal se történik semmi. Ahogy hallom az angolok között is nagyon sok a funkcionális analfabéta, és a felsőbb osztályokban amikor már többet kell magolni, sokan elvéreznek.
Ha azonban őszinte akarok lenni, én nem féltem a lányaimat. És óriási előnynek tartom, hogy az angol mellett megtanulnak egy egészen más tanulási stílust. Amit én már soha nem fogok tudni elsajátítani. Az a 25 évnyi intézményes tanulás, ami mögöttem van, komolyan meghatározza a személyiségem. És ezért egy dolgot biztosan tudok a tanulásról. A tények és adatok, ha nem használjuk őket egyszerűen elvesznek. Kihullanak az ember fejéből. Életem legkeményebb éveit töltöttem művészettörténet szakon, millió adatot bebiflázva. És nagyszerűen ment. De ha őszinte akarok lenni, ma már csak a metodika van a fejemben. Tudom, hogy hol kell utánanézni annak, ami érdekel, és kinek a szavát kell elhinnem, ha olvasok. Mit kell néznem, ha ránézek egy műtárgyra, és az miért fontos. Szóval a lényeg megvan - a részletekbe pedig csak elveszni lehet. És itt Angliában úgy érzem, mintha a lényeggel foglalkoznának a gyerekek. És remélem, ez hosszú távon bennük marad.