Három gyerekkel irány Anglia!

Megnéztük a bölcsit. Eddig ugyanis csak kívülről láttam, most meg be is mehettem és kaptam egy majdnem egy órás, nagyon profi eligazítást. Van ami tetszik, de van ami nem. De nem tudom, hogy csak az anyatigris mocorog bennem, amit le kéne küzdeni - vagy tök jogosak a félelmeit.

Fura volt Kisbendével bemenni a bölcsibe, főként meg nagyon másként viselkedett az én mosolygós, nyitott kisfiam, mint ahogyan szokott. Először is végig csöndben volt, el nem engedett és ameddig én hallgattam, hogy mi a napirend, a kaja, hogy ki, miért felelős, ő csak fogta a lábam és meg se moccant. Mint aki ott sincsen. Nem akart könyvet nézegetni, nem érdekelte a játék, és hiába volt nyitva az ajtó, eszébe se jutott kikukucskálni rajta, de még kinézni sem. Amikor aztán ölbe vettem, akkor egyszerűen csak tiszta erőből hozzám bújt, a vállamra hajtotta a fejét és azt hittem, hogy mindjárt elalszik. Így még soha, sehol nem viselkedett, komolyan megfordult a fejemben, hogy talán beteg lesz. Ettől a gondolattól persze ideges is lettem, és nyilván ez a feszültség okozta azt is, hogy az egész bölcsi dolog ma valahogy egyáltalán nem tűnt jó ötletnek.
Nem csoda ezek után, hogy a bölcsi se nyerte el a tetszésem. Egyáltalán nem olyan fényes, tiszta, vidáman színes, mint a magyar bölcsi volt. Inkább olyan... rendetlen volt az egész. Ahogy körbejártunk, nem olyan tiszta, rendes mint a magyar ovik, hanem eldobálva a földön a játékok, kiborítva a cerkák, elszórva a kockák, mindenütt rongyok lógnak, ágak, és csomó szemétnek kinéző tárgy. De nem tudom, hogy igazából ez jó vagy rossz, mert nem feltétlen az a jó persze, ha a gyerekeknek élére állva, fegyelmezetten kell viselkedniük, és játék közben itthon is szóródnak le a dolgok, és talán éppen az a jó, ha van egy kis káosz, mert ez a szabad játék jele. Nem tudom.
Azt igen, hogy a szuper ovi, ahol voltam tök hasonlóan nézett ki, és ilyen szempontból ez jó jel. De bevallom, nekem az is fura, hogy nincs egy fehér sem a gyerekek, sem a gondozónők között. Tudom, ez ronda rasszista hozzáállás, és nem is hoznám fel, csak tényleg fura néha, hogy ennyire kisebbségben vagyunk időnként és néha jó lenne egy ismerős arcberendezést látni.
Ráadásul a papírokat a csoportszobában töltöttem ki, ahol a gyerekek ott játszottak körülöttem. Kisbende addigra kicsit feloldódott és hajlandó volt elengedni és elkezdett játszani egy házikóval, amin rengeteg gomb volt és mind más hangot adott ki. És tök jól el is lett volna vele, ha nem jön oda egy éppen akkora fekete kisfiú, aki szintén ezt a játékot akarta, és hiába adtak neki mást, akkor is ez kellett neki. És olyan magabiztos volt, az én fiam meg ugyebár új is, idegen is, hogy kicsit se védte magát, inkább ment egy másikhoz. De a kisfiú úgy helyezkedett, hogy azt is leblokkolja, szegény Bendém meg ott állt két vonzó játék között és egyiket se érte el és elkezdett lebiggyedni a szája, és nézett rám kétségbe esetten, hogy akkor most őneki mivel szabad és láttam, hogy mindjárt sírni kezd, de addigra persze a gondozónő is látta, hogy gond van és kapott egy harmadikat. Szóval baj nem volt, csak az én szívem facsarodott össze, mert tudom, hogy ha ott hagyom, akkor millió olyan eset lesz, hogy egyedül kell megharcolnia azért amit akar és én nem leszek ott, hogy segítsek.
És igen, tudom, hogy ha nem most, akkor jövőre, vagy azután, és mivel fiú, ennél jóval nagyobb harcokra is számíthat. És hogy ez még elég baráti környezet, mert egyrészt négy gyerekre van egy gondozónő, másrészt a kicsik csoportjába került, ahol 6-tól 30 hónapos korig lehetnek a csemeték, tehát a 26 hónapjával ő a nagyok közé számít.
De akkor is rémes kilökni a világba, hogy álljon meg a maga lábán, még ilyen mini méretben is.
Ami nagyon gáz még, az a pénzügyi része a dolognak. Fizetni ugyanis akkor is kell, ha a gyerek nem megy. Tehát ha pl. eltöri a kezét és egy hónapig be se megy, nekünk akkor is ki kell csengetni a lovettát. És az összes kedvezmény annyi, hogy ha négy hétre előre bejelentem, hogy nem megyünk, akkor 10%-ot elengednek. Sőt, ha szünnap van az oviban (állami, piros betűs ünnep) és ők zárva tartanak, de nekem aznap menne a gyerekem, akkor is ki kell fizetni ezt a lóvét. Elvileg amikor a suliban szünet van, lehet olyat kérni, hogy Kisbende akkor soha nem menne és nem kell fizetni érte - de csak akkor, ha átkerül a nagyok csoportjába. Ami azt jelenti, hogy ha mi nyáron hazautazunk 6 hétre, akkor olyan 120 ezer Ft-t ennek ellenére be kell fizetni az oviba, ami azért hűha.
De mivel ez mindenütt így van, a dolog ellen sokat nem szólhatunk - mondjuk Zsolt azt mondta, hogy nagyon egyszerű, akkor július végén kivesszük az oviból és szeptember közepén visszaíratjuk. És ha ide nem veszik vissza, akkor bárhová máshová, de ezt a pénzt nem hagyjuk lenyúlni magunkról.
Szóval ezek a dolgok akasztottak ki - de az igazsághoz tartozik az is, hogy sok más dolog meg nagyon tetszett.
Például hogy az a nő, aki Kisbendéért felelős lesz, tényleg majd egy órán át mesélte, hogy mi, hogyan van náluk. És tetszett a profizmus, hogy volt neki egy listája, amin végig kellett mennie, hogy semmit ne felejtsen ki, az étkezéstől kezdve, hogy engedem-e, hogy arcfestékkel rámázoljanak a gyerek arcára, ha olyan napjuk van, vagy lefotózhatják-e.
Nagyon szimpatikus, hogy nem kell majd minden nap azt kérdezgetnem, hogy evett-e, mit játszott stb, mert külön van erre egy formanyomtatvány, amit minden egyes nap odaadnak a szülőknek, és ebben az is benne van, hogy hányszor kapott tiszta pelenkát, mivel és kivel játszott, milyen volt a kedve, mit és mennyit evett. Emlékszem, hogy annak idején az oviban milyen rossz volt, hogy nem feltétlenül tudom meg ezeket a részleteket, pedig milyen fontosak!
Ezen kívül kb 6 hetente kapni fogok egy nagyobb leírást is arról, hogyan érzi magát a gyerek, milyen részképessége hogyan fejlődik, és hogy egyáltalán milyen itt neki az élete. A pénzben amúgy a kaja benne van, és semmi mást nem kell vinni, csak pelenkát, popsitörlőt és váltóruhát. (Ezeket külön kosárban tárolják, amire a gyerek neve fel van írva, szóval amit neki viszek be, az az övé.) Amúgy mutatták, hogy váltóruháik nekik is vannak, mert bármi megtörténhet - és alá kellett azt is írnom, hogy tudomásul veszem, hogy játék közben a gyerek ruhája bepiszkolódhat. A nő amúgy kedves volt, Afsana a neve, és olyan nagyon megnyugtató volt minden, amit mondott, sokszor elmondta, hogy ne aggódjak, majd ő vigyáz Kisbendére, és hogy bármilyen kérdésem van, nyugodtan tegyem fel. És ezek igazán fontos dolgok.
De valami itten belül mégis azt mondja, hogy nem jó ez így, és nem kéne beadni. De én igazi paramama vagyok, akinek a rettegése akkora, hogy ez teljesen elnyomja a megérzéseit, szóval már megtanultam, hogy nem kell rájuk különösen figyelni. De attól még nem jó érzés volt Kisbendét elengedni, továbblépni vele egy következő szintre. Pedig ő már a harmadik gyerekem, és tényleg azt hittem, hogy csak megkönnyebbülést és örömöt fogok érezni, hogy végre egy kicsit lesz időm valami másra is. De ezt nem érzem. Csak a végtelen aggódást és szorongást.

Ha minden jól megy, és nincs kétség bennem így a harmadik gyereknél, hogy minden jól fog menni, akkor jövő héten új korszakba lépünk. Vége a folyamatos Kisbende szórakoztatásnak, az éjszakai munkáknak, a fektetés utáni vasalásnak, takarításnak és annak, hogy mindig egy kétéves kísér, bárhová is megyek. Merthogy ma beírattuk Kisbendét a bölcsibe, holnap kezdődik a szoktatás és jövő héttől rendszeresen fog járni. Nem olcsón. 

Na ha van, amit nagyon is visszasírok Magyarországról, az az ingyenes bölcsi. Amit otthon persze soha nem vettem igénybe, de megtehettem volna, mert a hatodik kerületben tucatnyi volt és egyáltalán nem voltak durván zsúfoltak. Amit olvasok, hogy már a terhes anyukák beíratják a gyereket, meg hogy milyen protekció kell a bekerüléshez, egyáltalán nem volt jellemző akkor, amikor én 2003-ban a másfél éves Bíborka lányommal körbeérdeklődtem a környékbeli kisdedfelvigyázó helyeken. Muszáj volt, mert tavasszal, a beiratkozási szezonban már elég nagy hasam volt (szeptemberben szültem Borsikát) és mindenki azzal riogatott, hogy nem fogok bírni két picivel. Hogy ez az egyik kicsi, másik pici helyzet rémes, és hogy kell nekem is a pihenés. Hát adjam csak be a nagyot bölcsibe, és fókuszáljak csak a kicsire. (Akkor még a PKU fel se merült, csak sima jótanácsként osztotta mindenki az észt.) Alapvetően én zsigerileg utáltam a bölcsi gondolatát is. Elsősorban azért, mert én jártam és csakis arra emlékszem, hogy nem akartam menni és folyamatoan azért könyörögtem otthon, hogy írassanak át az oviba. Ahol amúgy szintén nem szerettem lenni, de ez más történet. Aztán Timi barátnőm is elmesélte, hogy amikor ő bölcsis volt és rosszalkodott, akkor textilpelenkával kötözték össze a kezét a gondozónők és csak akkor engedték el, amikor a szülei jöttek érte. Nem egyszer, többször. Csak egyszer anyuka hamarabb ment és meglátta a gyerekét így, és kis híján megölte a bölcsis néniket. Amúgy is biztos voltam benne, hogy a bölcsi egy olyan hely, ahol nem folyik nevelés, oktatás, csak gyerekfelügyelet. Azt meg köszönöm, szépen meg tudom én is oldani. De aztán teltek a hónapok és annyit hallottam az egész bölcsi dolgot, hogy beadtam a derekam és elmentem megnézni párat a környéken. Rögtön az elsőbe beleszerettem, mert szép volt, sokkal világosabb és tágasabb, mint a mi lakásunk, nagy kerttel és Bíborka olyan örömmel ment be a csoportszobába nélkülem, hogy csak lestem. Így hát leültem megbeszélni a bölcsőde vezetőjével, hogy akkor most mi is a teendőm, hogyan kerülhetne be a lányom. Eredetileg arra gondoltam, hogy elég lenne nekem 1-2 délelőtt. Akkor én is tudnék pihenni és a kicsivel törődni, és őt se kéne rögtön full-time lepasszolnom. Persze aludni hazahoznám, hiszen egy saroknyira lakunk. A vezetőnő nagyon kedves volt, de a szép reményeimet azonnal letörte. Merthogy ha sor és várólista nincs is, azért sok gyerek van. És az mind egész héten idejár, mert a szülei dolgoznak. És ez az 1-2 délelőtt hozom a gyereket, máskor meg nem, senkinek nem jó. Megzavarja a gyereket, hogy nincs az életében állandóság, és ők is csak akkor kapnak utána teljes költségtérítést, ha jár. Ha nem, akkor fel se veszik. És ez a hazavinném a gyereket, ugyan már. Minek? Aludni? Próbálta ezt pár anyuka, de mind rosszul járt, a gyerek ugyanis szépen elálmosodott volna itt a bölcsiben és aludt volna. Azzal, hogy hazarángatták, csak felébredt, felpörgött és képtelen volt elaludni, este hisztis lett és kibírhatatlan. Hát ezt akarom? A gyerek érdeke az, hogy ha egyszer elkezd járni, akkor menjen csak minden nap, 8-tól 4-ig. Porrá zúzva ültem ott. Az egész hely tetszett, tényleg minden. De beadni napi 8 órára azt a másfél évest, akit eddig napi 24 órában én babusgattam? És akkor itt és most vége a picikorának? Annyira kétségbeestem, hogy bevallom, elsírtam magam. Nyilván a terhességi hormonok is közrejátszottak, de nagyon röstelltem magam, mert hát hogy viselkedhet így egy felelősségteljes felnőtt nő. Alig győztem bocsánatot kérni. De a vezetőnő megnyugtatott, ez elég gyakori náluk. De arra megkért, hogy mielőtt döntenék, gondoljam át, miért akarom beadni a gyerekem bölcsibe? És vajon tényleg akarom? Nem csak azért jöttem, mert mások ezt tartják jónak? És akkor megvilágosodtam - persze, hogy sírok! Fáj az elválás, mert ÉN még nem vagyok rá készen. Három évig akartam vele otthon maradni és csak azért, mert közben jön egy kistesó, neki még nem jár kevesebb belőlem. Neki attól még kellek, és én nem is akarok lemondani róla. És ezt olyan nagyon jólesett kimondani. Szóval otthon tartottam Bíborkát három és fél évig (februári) és amikor ősszel oviba ment, én már teljesen nyugodt voltam és az se zavart meg, hogy ő minden nap sír, amikor ott hagyom, mert tudtam, hogy készen van rá. (Amúgy készen is volt, ezt onnan tudtam biztosan, hogy amikor a beszoktatást átadtam a férjemnek, akkor megszűntek a sírások.) Nagy kérdés volt persze, mi legyen a kisebbikkel, aki kétévesen már mehetett volna bölcsibe - és szívem szerint adtam is volna, de aztán úgy döntöttem, nem lenne igazságos és otthon tartottam még egy évig, ami amúgy nagy szívás volt, sokkal nagyobb, mint két picivel. Az ovis folyamatosan dühös volt, amiért nem maradhat otthon a tesóval. A kicsi meg folyamatosan irigykedett, hogy miért nem mehet már oviba. Szóval nem feltétlen volt ez okos döntés, de legalább az enyém volt, senki nem szólt bele. Közben persze a bölcsiről is árnyalódott a fejemben élő kép, főként azon ovistársak anyukái által, akiknek kisebb gyerekük is volt a szomszédos bölcsiben, és ódákat zengtek róla, hogy milyen klassz. Mert a gyerek szereti, millió verset tanulnak, festenek, báboznak és főleg, nagyon, de nagyon szeretve vannak. Amikor a harmadik gyerek szóba került, azonnal le is szögeztem: két évig maradok itthon vele, aztán megy a bölcsibe. Mire a férjem jól be is szólt - minek neked harmadik, ha már most azon jár az eszed, hogy mikor passzold le. Ami nem volt teljesen igazságos beszólás, mert szerintem tervezni kell, de a bölcsi ötletet azonnal elvetettem. Hát akkor maradok otthon, naná. Angliát azonban nem terveztük bele, és azt sem, hogy az élet az örökmozgó Kisbendével nem egyszerű és hogy ha senki, de senki a rokonok-barátok közt nem elérhető gyerekvigyázásra, akkor bizony az 24 órában kettőnkre marad, ami azért igenis fárasztó néha. És hogy a harmadik gyerekkel lenyomni a három évet már cseppecskét fárasztóbb, mint az első kettővel. Ráadásul Kisbende tök szociális gyerek, nulla perc alatt oldódik fel bárhol és imádja ezeket a gyerekvigyázós helyeket, ahová 1-2 órára be tudom tenni, míg én tanulok valami értelmetlent. Simán megtanulja az ottani mondókákat és tök sok angol szót ismételget minden ilyen nap után. Szóval ez a bölcsi dolog most már nagyon is vonzónak tűnik, és ami eddig is visszatartott minket, az nem a veretes elvek voltak, hanem az ára. Merthogy az angol bölcsi horror árban van. Ahová mi most jelentkeztünk, az egyetlen délelőttre 8-tól 1-ig 24 font - ami átszámítva olyan 9 ezer Ft. Egész napra nem a duplája, de olyan 15 ezer Ft lenne, az tuti. Hangsúlyozom, egyetlen napra. (Erre még rá kell számolni egy egyszer, kb 15 ezer Ft-os regisztrációs díjat, amit akkor se adnak vissza, ha az ember végül meggondolja magát, és mégse hozza a gyereket és a havidíjat előre kell egyszerre kifizetni.) Ekkora összeg mellett itt totálisan általános dolog, ha egy gyerek csak 2 délelőtt, vagy délután megy bölcsibe, a mindennaposat csak a nagyon jól kereső anyukák tudják maguknak megengedni. Mielőtt mindenki elborzad, azért elárulom: kiskapu azért van. Ha ugyanis mindkét szülő dolgozik, akkor az állam a bölcsi árának 70%-át visszautalja. ha ezt sikerül elintéznünk, akkor a heti két szabad délelőttöm nem havi 90 ezerbe fog kerülni, csak 25-be, ami azért jóval barátibb, bár így is horrorisztikus pénz. Ami viszont bíztató, hogy a bölcsi nagyon közel van (5 perc gyalog) és ezért a pénzért nem 9-12-ig lehet benn a gyerek (ez az általános időszak) hanem 8-13-ig, tehát van esély rá, hogy tudok is valamit csinálni ebben az időben és remélem, lesz is annyi munkám, hogy ki tudom termelni. (Meglepne, ha nem így lenne, de történhet bármi...) Ez a tervek szerint így megy egy évig, amikor is drága fiam betölti a három éves kort, és jogosult lesz heti 15 óra ingyenes ovira, ami nem sok, napi 3 órát jelent általában. Szóval holnap délelőtt bemegyünk együtt és ott fogunk közösen játszani fél órán át. Az utána következő napon meg negyedóra együtt, negyedóra meg úgy, hogy én kinn várok. Szerintem nem lesz gond, de majd mesélek!

Amikor kihozták a kávét a régi munkahelyem melletti kávézóban, akkorát sikoltottam a boldogságtól, hogy mindenki odafordult. És nem csak azért, mert ez a világ legszebb kávéja - alul sűrű méz, felette forró tej, azon egy réteg isteni kávé és a tetején édes tejhab, ráadásul Micinek hívják. Ezt a változatot Nagy Micinek. És hogy ne felejtsem el, ezt most rá is írták. Ha már róluk elfeledkeztem, dünnyögték. Merthogy hiányoltak. És örültek, hogy látnak. És ez olyan jól esett! 

Nehéz nem folyamatosan összehasonlítani Magyarországot Angliával. Ez a kávézás dolog például itt nagyon hiányzik. És persze a munkahelyem is, ahol felnőtt és komoly életem volt hetente háromszor. Persze legyünk realisták - három gyerekkel otthon se lenne időm a kávézásra túl gyakran, és ahogy a munkahelyemen a dolgok állnak, lehet, hogy nem is lenne hová bemennem. A barátnők? Gyakrabban biztos nem találkoznánk. De most, jól bepótoltam és igazán sűrű, nőcis két hetem volt, amikor is a feminin energia és a szeretet csak úgy kavargott körülöttem. Én meg boldogan lubickoltam benne, mert na ez például azért nincs Angliában és időnként olyan nagyon hiányzik. Nekem tagadhatatlanul ez volt a legjobb az egész hazaútban. Az emberek, akikkel már ezer éve nem találkoztam és akikkel olyan jó volt ismét dumálni. És ami még jobb, hogy voltak olyanok is, akikkel korábban még soha nem ültem le kávézni, csak emilezgettünk, és most, hogy találkoztunk, döbbenetesen jóízű beszélgetések keveredtek ki.
Persze nem tagadom, olyan is volt, akivel nem találtam a hangot. Bizony volt, aki nem volt nevetős kedvű - inkább keserű, fanyar, időnként agresszív is. És nem mondhatom, hogy ez meglepetés. Mert bizony a nagy rózsaszín szemüvegemen át is láttam, hogy Budapest most pont ilyen. Ez az általános közhangulat.
Amikor első este otthagytam a férjet három gyerekkel és elmentem bulizni természetesen azzal kezdtem az utam, hogy vettem egy tömbjegyet. A Blaha aluljárójában éppen öten álltak előttem. Öt perc, saccoltam. De nem ennyi volt. A kis üvegajtós fülkében, ahová egyesével kellett bemenni, mindenki őrült hosszú időt töltött el. Áfás számla, bonyolult ügyek, mittom én. A lényeg, hogy kerek húsz percig vártam. Nem voltam ideges, mert egyrészt időm épp volt, meg itt Angliában hozzá is szoktam a sorban álláshoz. Ebben a britek nagyon jók. Szóval álltam és vártam. De körülöttem igazi lincshangulat alakult ki. Csak úgy forrongtak a népek, az egyik még fel is tépte a kis kurtica ajtaját és beordította, hogy húzzanak már bele. Nyilván értelmetlenül - de mi közöm nekem ehhez, gondoltam és vártam tovább. Majd amikor sorra kerültem, bementem és kértem egy tömbjegyet. Mire az eladó hisztérikus hangon letámadt, és szó szerint ezt kiabálta: "Én meg egy kis szabad levegőt szeretnék, meg hogy végre hazamehessek, de még fél óra van hátra a munkaidőmből, és addig is mindenki engem baszogat....!" Én meg csak kerekítettem a szemem - mi van????? Nekem ehhez mi közöm? Én egy rohadt tömbjegyet kértem, azt is udvariasan. Gondoltam, hogy elküldöm a búsba - de inkább csak néztem csodálkozva. Egy perc alatt végeztem, ő meg puffogott mögöttem tovább.
És ez csak az első este volt, amit követett a könyöklés a villamoson, a harc az ülésekért, a csúnya nézés, hogy miért nincs a fiamon sapka és számtalan apró szurkapiszka, amit kaptam ismerősektől és ismeretlenektől egyaránt. Merthogy itt ez teljesen elfogadott, mit ahogyan az is, hogy a metrón még ki se nyitják az ajtót, már zörög is, hogy zárnák be, persze nem teszik, de mindenki ideges lesz tőle, és nekilát tülekedni, nehogy lemaradjon. Persze nem mondom, együtt lehet élni ezekkel a dolgokkal - csak úgy elrontja az ember általános kedélyállapotát.
Azt, hogy ezt máshogyan is lehet, csak akkor jön rá az ember, ha mondjuk külföldön látja, hogy nem kell ám egy megállóval korábban odaállni az ajtó elé, mert a buszvezető TÉNYLEG meg fogja várni, hogy leszálljon és nem csukja rá az ajtót a sarkára. És hogy nem kell pattogva pakolni a pénztárnál a másik kosárba és állati gyorsan fizetni, mert ha picit lassabban rakom el, akkor se mordul rám senki. Mint ahogyan az is érthetetlen, hogy Magyarországon ha egy bolt 6-kor zár, akkor háromnegyed 6-kor már felmosnak, és ha az ember a vizes részre mer menni, mert ott az árucikk, amit keres, akkor nagyon csúnyán néznek rá. Eközben meg Angliában az eladó mindig kedves (de tényleg mindig, még akkor is, ha reklamál az ember) és azzal kezdi, hogy elnézést kér, amiért várnom kellett és reméli, hogy mindennel elégedett vagyok és szép napot kíván. Standard szöveg, nyomja egész nap - de mennyivel jobb hallani, mint azt, hogy tűnjek el a francba. És persze ha a bolt 6-ig van nyitva, akkor 6-kor még ugyanolyan udvariasan szolgálnak ki, mintha délután 2 lenne és kicsit sem éreztetik velem, hogy húzzak már a vérbe.
Igaz, itt a boltok nincsenek 6-ig nyitva. Coventry belvárosában a boltok 90%-a fél 6-kor bezár és pillanatok alatt elnéptelenedik az egész. Ehhez is nehéz hozzászokni.
De olyan apróságokon is el tudják rontani a kedvem, mint amikor epret pucolok a gyerekeknek. Vajon miért van az, hogy amit áprilisban Angliában veszek édes, zamatos és illatos, amit otthon, az fűízű és tényleg muszáj cukrozni, mert különben ehetetlen? Miért van az, hogy zöldség-gyümölcs nagyhatalomnak mondjuk magunkat, de Angliában a sarki zöldségesnél minimum négyféle almát veszek, amiknek döbbenetes íze van, otthon meg csak az ütődött és a kukacos között tudtam választani?
Az egészben a legnehezebb, hogy ha erről beszélek, akkor bizony húzódnak félre a szájak. Azt mondják, hogy nagyképűzök, és könnyű nekem, amiért ott élek, de nem kéne lenéznem a kishazánkat, és nem is igaz, hogy minden jobb nyugaton. Én meg zavarba jövök, mert ha arról nem beszélhetek, ami velem és körülöttem van (és ez spec Anglia) akkor ugyan miről? Nem nagyképűzésből hozom szóba, hogy milyen olcsó itt a gyerekruha, vagy a játék, hanem mert afféle itthon ülős anyukaként nekem ez a világom. Otthon is ez lenne - csak a hazai választék elfogadhatóbb téma, mintha felvágósan az ittenit említem. És igen, itt simán megveszem a ruhákat a GAP Kidsben, ahová otthon be se néztem, mert ez itt nem megfizethetetlen. És hogy örülök neki, hogy az én gyerekeim power pointot tanulnak és senki nem riogat azzal, hogy jövőre bevezetik a rovásírást.
Látom én, hogy ez egyeseket zavar. Mert hiába dicsérem az itteni sulit, nyilván nem alternatívája a belvárosinak. És mesélhetek én arról, hogy Bíbor angolul ír verseket és erre milyen büszke vagyok, rám lehet pirítani, hogy nyilván kevesebb magyar irodalmat olvas, mint aki itthon él.
Tudom én, hogy amikor azt mondom, hogy Angliában a legjobb az, hogy nyugis, már ez önmagában is irritáló, mert hogy lehetek én nyugodt, amikor itt az a standard, hogy mindenki feszült és őrült ideges. És tudom én is, hogy ez bizony óriási luxus, amit nyilván úgy tudok elérni, hogy a magyar politika messze van, ezért nem érdekel - a helyi meg nem érint érzelmileg.
Az életem meg amúgy olyan csendes gyeses módon pereg napról napra, de mesélni nyilván nem erről fogok, mert erről nincs mit, hanem arról, amikor érdekes és jó helyeken járunk, vagy jó dolgokat tanulok. És persze önmagában már az is izgalmas, hogy külföldön élünk.
De már tudom, ez nagyképűzés.
Nem csoda hát, hogy a legjobb találkozásaim olyanokkal estek meg, akik maguk is bejárták már a nagyvilágot, és pontosan tudják, hogy miről beszélek. Hogy milyen cikis arra a kérdésre, hogy de jó a ruhád, hol vetted, azt válaszolni, hogy Londonban, pedig hát mit mondjak, ha ez az igazság. És hogy tényleg hogy tud hiányozni egy kaja, amit mások még csak nem is ismernek. És hogy a másság olyan jó és izgalmas is lehet, hogy az ember egészen hozzászokik! És hogy mindez a gyerekeknek is óriási élmény és útravaló, amit imádnak és kicsit sem szenvednek tőle, hogy egy csomó dolog másként van és egyáltalán nem lelkibetegek a honvágytól, mert nekik ez éppúgy az otthonuk, mint Magyarország.
És főleg, azt lenne jó, ha megértené mindenki, hogy amikor valaki azt mondja Magyarországra, hogy nem a világ közepe és egyáltalán nem a voltaire-i "legjobb világ minden létező világok között", az még nem azt jelenti, hogy ne szeretné tiszta szívből és sóvárogna néha utána éjszakánként. Mert ezek az összevissza érzések mind megférnek szépen egymás mellett.
Csakhát erről beszélni nagyképűség.
Főleg akkor, ha a másik még soha nem élte át.

Furcsa kettősség van bennem Budapestet illetően. Egyrészt fizikailag végig elég ramatyul éreztem magam. A jó pesti levegőben elkaptam az allergia mellé valami komolyabb nyavalyát is, és köhögős-fuldoklósan aludtam végig minden éjszakát. Ez nyilván rányomja a bélyegét az ember hangulatára. És ha nem Budapesten lettem volna, valószínűleg életem legrosszabb két hetének tartanám ezt a nyaralást. De ez a város valami olyat tud, amit senki más. Elbűvölt, elvarázsolt, és minden szürke, borongós, szeles csufiság ellenére bearanyozta napjainkat. Merthogy a gyerekekkel turistát játszottunk. És ezt itt nagyon lehet. 

Először kétségbe estem, amikor kiderült, hogy lesz két olyan napom, amit teljesen egyedül kell majd három gyerekkel megoldanom, nemcsak apa, hanem minden egyéb rokoni-baráti kéz és persze autó nélkül a belváros szívében. Borús, esőre hajló idő volt, senki nem javasolta, hogy útnak induljunk, még a tévés meteorológusok sem. De én nem hittem nekik. Ráadásul kicsit sem tűnt okos gondolatnak, hogy otthon maradjunk a négy fal között, ahol nincs más, csak a tévé. Őszintén szólva még a múzeum is szűkre szabott keret lett volna az én örökmozgó kétévesemnek. Így hát gondoltam egy merészet, és felbuszoztunk a várba. Fura érzés volt ám magyar turistának lenni ezen a helyen. Amikor például be akartunk menni a Mátyás-templomba, a bácsi, aki korábban tucatjával adta a drága jegyeket a sorban álló turistáknak, a három gyerekre nézett és cinkos mosollyal - ami csak a helyieknek jár - azt tanácsolta, hogy inkább ne menjünk ma be. Úgyis le van zárva a 80%-a, és dolgoznak is benn a mesterek. Csak úgy száll a por, nem tenne jót a babának. Jöjjenek inkább vissza a hétvégén, mondta. Nem mondtam neki, hogy mi akkor már egy másik országban leszünk, inkább megköszöntem a jótanácsot. És elég volt nekünk kívülről is megcsodálni Mátyás esküvőjének színhelyét. A Halászbástya lépcsőjére se mentünk fel a gyerekekkel - pontosan tudom, hogy lentről is pont olyan csodás a panoráma, csak épp ingyen van. A turistaélményből azért így is kijutott.

A lányok fotózkodtak sólyommal, királylányruhában koronával és lőttek íjjal is. Nem törődtve a hideggel, igenis ettünk egy jó fagyit a Ruszwurmban, karcsú, míves üvegkehelyből, én persze egy jó kávéval is beértem, mert már akkor is köhögtem, de az nagyon jólesett, hogy Kisbende után se kellett rohangálni, megült a kis fenekén és boldogan kanalazta a málnafagyit és majszolva a juhtúrós pogácsát. Aztán hátramentünk a vár Moszkva tér felőli oldalára, ahol az egyik oldalon harsogó zöld gesztenyefák virágoztak, a másik oldalon meg laza virágú rózsaszínbe burkolva volt az összes fa, és az egész utcát belepte a finom sziromeső. A lányok marokszám gyűjtötték és azt játszották, ki tudja úgy a magasba dobni és aláállni, hogy igazi rózsaesőben érezhesse magát.

De az igazi élmény nem ez volt számukra, hanem a Sándor palotánál az őrségváltás - dobokkal, felvonuló katonákkal, pattogó parancsszavakkal. Tudom, hogy komoly vita van róla, hogy kell-e ez nekünk évi 9 millióért, és tudom, hogy annyi minden másra is kellene most a pénz, de ha a gyerekek szemét nézem (és persze a többi turista álmélkodását) akkor azt mondom, kell a népnek egy kis cirkusz és volt ez olyan jó, mint a Buckingham palotában királynő kucsmás katonái.

Jó volt a magyar bazárban is csámborogni. A lányok persze rögtön magyar ruhás Barbie babát akartak, és akár vettem is volna nekik, ha nem tudom meg időben, hogy erre bizony rá van ragasztva a ruha és nem lehet leszedni róla. A hímzett farmerszoknyácskáknál éreztem még erős kísértést, de aztán elhessegettem a gondolatot - szép, szép, de mikor vennék fel... hová? Szóval fájó szívvel ott hagytam.

Másnap folytattuk a turistaprogramokat és fittyet hányva a szeles időnek hajózni mentünk. Anyám persze azonnal kétségbeesett, amikor meghallotta az ötletet. Merthogy három gyerekre hogyan fogok vigyázni és mi lesz, ha beleesnek. A Hop on-Hop of hajóra váltottunk jegyet és természetesen senkinek nem esett baja. Kétszer jártuk körbe az útvonalat, mert nagyon élvezték. Azt is, hogy vittünk magunkkal kaját és ott piknikeltünk, azt is, hogy a tegnapi panoráma nézegetés után egy csomó épületet felismernek. Kisbende persze csak azt mondogatta lelkesen, hogy "hajó" és amikor szembe jött egy ladik, akkor lelkesen kiabálta, hogy "másik hajó" a Margitsziget közelében, mert azt, hogy "fák, fák" ami csak azért volt ciki, mert rajtunk kívül nem volt magyar a hajón és ugyebár angolul ez teljesen mást jelent. De nem ezért szálltunk le éppen itt, hanem mert így akartuk, igaz, bevallom, ez megkönnyítette a döntést. Eredetileg csak sétálni akartam egyet a lányokkal, de Kisbende amint beraktam a babakocsiba rögtön elaludt, (gondolom kimerült a nagy kiabálásban) így nem volt akadálya a bringóhintózásnak. Amit már olyan sokszor kértek a lányok - de eddig kicsik voltak az önálló tekeréshez. Most viszont megért rá az idő és az alkalom, hát egy teljes órán át tekertek, míg csak izomlázuk nem lett. Persze a végére Kisbende is magához tért és helyet követelt magának a kocsin, és a táskatartóban épp el is fért.

Mire visszaadtuk a kocsit, át is fáztunk rendesen, és szépen hazavillamosoztunk. Sokat beszélgettünk arról, hogy melyik hidat, hegyet hogyan hívják, milyen épületeket látunk a Duna parton és azt remélem, hogy amikor majd szóba kerül mindez az olvasókönyvükben, akkor emlékezni fognak rá. Ciki is lenne, ha Budapestet kevésbé jól ismernék, mint Nagy-Britannia nevezetességeit! Be kell vallanom, hogy a lányok amúgy eredetileg nem lelkesedtek, hogy kimenjenek a szürke, nyúlósan hideg időbe, de a végén ők is örültek neki, hogy nem maradtunk otthon. Persze hiába tettem ki a lelkemet, a legkedvesebb programjaik nem ezek voltak. Sokkal nagyobb élmény volt számukra, hogy találkoztak régi barátokkal, rokonokkal. Hogy kiscsirkét simogathattak Gyálon, vagy amikor elmentünk esküvői ruhát próbálni a keresztanyuval. De ezzel nincs semmi baj. Hiszen ezek tényleg sokkal fontosabb dolgok.

Két és fél hét. Ennyi időt töltünk Magyarországon. Hosszú idő, ennyi szabadságunk nincs a munkából. Merthogy a kötetlen, netes munka egyik előnye, hogy lehet vele utazni, szabadon jönni-menni - hátránya viszont, hogy nincs szabadság. Van, amit meg lehet csinálni előre, de sok dolgot nem. Tehát apa az elmúlt pár napban dolgozott és alig láttuk. Egyedül kellett programokat szerveznem a három gyereknek.

A párnapos tavaszi szünetnek vége, és hétközben minden ismerős gyerek suliba-oviba jár. A felnőttek meg dolgoznak. Ilyen az élet. Anyámék meg már évek óta nem olyan fittek, hogy elinduljanak velem várost nézni. Hát még ebben a rossz, borús, szürke időben. Nem meglepő hát, hogy inkább arra próbáltak rábeszélni, maradjunk itthon mi is. A lányok majd eltévéznek, Kisbende meg majd eljátszik a szőnyegen anyám ágya mellett, míg mi beszélgetünk. Muhaha, mondtam én magamban, és pár óra után azért nekik is kiderült, három gyerekkel ilyesmiről szó sem lehet.
Mondjuk a lányok-tévé kombó egy darabig biztosan működne, merthogy itt a lányoknak saját szobájuk van, benne saját tévével. Amit ezért kicsit se képesek kontrollálni, és folyamatosan megy. Képtelenek kikapcsolni, még pisilni, vagy enni is alig jönnek ki. Ha megpróbálom kikapcsolni, mindig valami olyan megy, ami NAAAAAAAGYON fontos, Angliában nincs, és különben is a kedvencük. Anyámék persze az ő pártjukat fogják, szerintük szegény gyerekeknek a magyar adás hiányzik, de én azt gondolom ha horvátul menne az adás is ugyanilyen lelkesen bambulnák. Vannak is vitáink ebből, szerintem ugyanis napi 1-2 óra tévé bőven elég, a lányok a 24 órát is kevesellnék, és ha én próbálom limitálni a képernyő előtt töltött időt, akkor a nagyszülők szerint túl szigorú vagyok és nehogymár szegény gyerekek arra emlékezzenek, hogy a magyar nagyinál semmit se volt szabad csinálni.
Pedig ebben muszáj a sarkamra állni, mert azt látom, hogy bármennyit is nézik, soha nem elég és soha nem tudnak nyávogás nélkül felkelni a képernyő elől. Ez egy kielégíthetetlen vágy, és bármennyit is kapnak belőle, nem lesznek boldogabbak tőle.
De nem vagyok képmutató, beismerem, bizony nekem is kényelmes, ha reggel 7-kor nem engem keltenek, hanem benyomják a rajzfilmet és én ráérek egy órával később kikászálódni az ágyból, amikor már Kisbende is kinyitja a szemét. Vagy ha esti mese helyett itt és most, szoros kivételként egy Disney mesefilmet kapnak, ameddig én elbeszélgetek az anyukámmal, amire Kisbende mellett nincs lehetőségem.
Sajnos vagy szerencsére ugyanis Kisbende még nem érdeklődik a tévé iránt, és a folyamatosan előkerülő egyre szebb játékok is csak pillanatokig kötik le. Ő menni akar és kész, a szervezete jól működik és kivánja a fizikai aktivitást. Szépen és elmélyülten játszik a fakirakókkal, a Legoval, épít nagy tornyokat és tologatja a kisautókat. 1-2 órán át is akár, persze anyai jelenléttel és kisérettel. De utána nincs mese, menni kell. Hozza a kabátját, a cipőjét, az én cipőmet, kabátomat és mondja, mutatja mit is vár el tőlünk. Olyan néha mint egy felhúzhatós baba, vagy egy vicces rajzfilmfigura. Még lakáson belül is képtelen járni - csakis szaladni tud, mint Forrest Gump. Ha felemelem, a lába nem áll meg, teper vele tovább.
Mint a fentiekből kiderül, a három gyerek igényeit nem egyszerű összehangolni. Abban azonban biztos voltam, hogy nem fogom megengedni a csajoknak, hogy tévé előtt töltsék a két és fél hetet. Ez nem olyasmi, amire érdemes emlékezni. Márpedig én azt akartam, hogy ez a magyar utazás emlékezetes és szép utazás legyen számukra. Bendzsento feeling. Fel is vetettem nekik ma, hogy Budapest pont olyan, mint Bendzsento, nincs suli és csak mókázunk egész nap, mire közölte Borsika, hogy el vagyok tévedve, Bendzsentoban ugyanis repülő fókák is vannak, meg olyan pékség, ahol PKU-sok számára is árulnak kürtöskalácsot, egy olyan vonat, ami bemegy a tenger alá is és egy olyan festmény, ami híresebb, mint a Mona Lisa, és egy szőke nőt ábrázol.
Amikor azért ilyeneket mesélnek, mindig megnyugszom kicsit, hogy a tévé még nem ölte el teljesen az agysejtjeiket és a fantáziájukat.
Vicces, hogy mire emlékeznek Budapestből és mire nem. A régi házunk mellett például simán elmentek, de amikor lementünk a kisföldalatti megállójába, tisztán emlékeztek a manóbejáratra. Tudjátok, arra a titokzatos kis fakapura, ami majdnem minden megállóban ott van és ahol igazából a tisztítószereket tartják. De ezt csak pár éve tudom én is. Amikor a gyerekek először kérdezték meg tőlem, hogy hová vezet ez a kapu, azt találtam ki, hogy meseországba, és csak a manók és a gyerekek mehetnek át rajta, méghozzá csak azok, akik nem magasabbak, mint a kapu teteje. Volt is most nagy szomorúság, amikor rájöttek, hogy bizony mindketten kinőtték már a mesevilág bejáróját és azon tűnődtek, hogy ha vajon összehúzzák magukat, akkor még beengedik-e őket.
Hát az ilyenek miatt szeretem Budapestet. Egyrészt az emlékek nem vihetők át olyan könnyen az egyik országból a másikba. Azok az ovis kis mesék, amiket jövet-menet kitaláltam nekik, nincsenek velünk Angliában. Ráadásul míg Coventryben keresni kell a szépséget Budapesten bőséggel árad. Szinte minden belvárosi épületen van egy szép faragás, egy arc, egy oroszlános kapu, egy angyalkás ablak, egy különleges mozaik. És nem csak a fő turistaútvonalakon, hanem a leglepusztultabb kis utcákban is.
Egyszer régen ki is találtam, hogy mesekönyvet kéne írnom, ahol ezek lennének az illusztrációk. Időm persze soha nem volt rá, de a csajok azóta is emlegetik és velem együtt gyűjtik a leginspirálóbb részleteket.
Ha egyszer visszaköltözünk, akkor ez lesz az oka. A pesti házak varázsa, amikben épp az a legszebb, hogy nem változnak. Amikor gyerek voltak éppen ugyanígy néztek ki, mint most. Az a kis falfirka, amit még általános iskolás koromban elkövettem, a mai napig ott van a lépcsőházban. Engem ez nagyon jó érzéssel tölt el.
De megértem azt is, hogy a férjem épp ezért utálja Budapestet. Merthogy ő Gyálon nőtt fel és neki Budapesthez nincsenek efféle gyeremekkori sznetimentális szálai. Ő csak azt látja, hogy minden ugyanolyan lepukkant vacak, mint amikor először itt járt. Sajnos ha így nézzük, neki is igaza van. De azért én örülök annak, hogy a lányaim még nem ezt látják. Csak a mesét, amibe teljesen bele tudnak merülni. A tévén keresztül épp úgy, mint a könyvek által. Vagy amikor együtt utazunk a mesék szárnyain. És úgy örülök, hogy még tudunk együtt is repülni.

Nem mondom, hogy Budapest a legszebb arcával kedveskedik nekünk. Hideg van, szél, folyamatosan esőre álló idő. Tiszta Anglia, mondtam volna pár éve, de az elmúlt két év tapasztalatai alapján azt mondom, csúnya tévedés lenne ezt hinni. Britannia hatalmas ország, és ahol például mi lakunk, nem is esik sokat. Szerencsére Magyarország se kicsi - és azért, mert az egyik helyen éppen vacak az idő, másutt még nagyon is jó lehet nekünk.

El kell ismernem, hogy a levegő érezhetően rosszabb Budapesten, mint Coventryben. Hiába no, Magyarország egy nagy gödörben van, ahol megül a büdösség. Poros, szmogos is, és ne szépítsük, ez bizony egy egy csúcsra járatott, zsúfolt főváros. Meg is szenvedtük annak idején a pesti klímát, sok-sok téli betegség, taknyolás, krákogás kísért minket minden télen. Hogy mennyire hozzászoktunk, csak akkor tűnt fel, amikor Angliában mindez elmúlt, mintha soha nem is lett volna. És hogy az egész helyfüggő, azt onnan tudom biztosan, hogy visszatért rögtön, amint földet ért a repülőnk. Hirtelen az egész család tüsszögni kezdett, és nem csak az én bőröm száradt ki, de a család többi tagjáé is (igaz ők szakszerű kezelés nélkül gyorsabban meggyógyultak.) A férjemnek még a szeme is begyulladt, azóta is folyamatosan cseppenteni kell bele, pedig neki soha nem volt ilyen gondja.
Pár nap alatt világossá vált számunkra, hiába vannak a rokonok és barátok Budapesten, menekülnünk kell a fővárosból, így lecuccoltunk a Balcsihoz. Láss csodát, amint kiértünk a szürke pesti ég alól, hirtelen mindenki jobban lett.


Kivéve engem, akinek az allergiája közben néthává változott. Halleluja. Lázas ugyan nem vagyok, de olyan szinten el van dugulva az orrom, hogy még aludni sem tudok rendesen. Óránként arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, márpedig ez nyilván nem javít a kedvemen. Mászkálás helyett csak ágyban fekvésre és forró teára vágytam, de három gyerekekkel ez csak halálos betegség esetén adatik meg, így összeszedtem magam.
Kicsit félve indultunk amúgy a házhoz, hiszen fél éve nem jártunk ott. Fel voltunk hát készülve minden rosszra - szétfagyott vízvezetékekre, irdatlan porra, dohos ágyneműkre, pókok hadára és arra is, hogy esetleg már aznap este visszamenekülünk a kényelmes pesti kecóba. Ám amikor kinyitottuk az ajtót, szinte elámultunk attól a rendtől és tisztaságtól, ami ott fogadott. Mintha csak előző héten jártunk volna ott. Minimális por (Pesten egy nap alatt rakódik le ennyi a polcokon) öblítőszagú törcsik a szekrényben, friss, puha ágynemű és tényleg csak annyi pók, ami egy kertes házban magától értetődő. (Semmi brutális szőrös lábú angol szörnyeteg, csak a jó magyar kaszáspókok.)
A lányok persze azonnal rávetették magukat a fél éve nem látott játékaikra, a férjem a fűnyírógépre (a fű azért nőtt, nem is kicsit) Kisbende a kerti rohangálásra én meg elkezdtem összevadászni, amiket magammal akarok vinni. Pár könyv, verseskötet, fotók, népdalos gyerekcédék. Csupa olyan dolog, ami nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. Persze ez nem olyan könnyű munka, mint gondoltam. Hiszen amikor minden itthon maradt holminkat levittük, csak körülbelüli rendszert alakítottunk ki. Dobozok itt is, ott is, és bár lett némi rendszer a pakolásban, azért ez nem lett kőbe vésve. Persze szerencsém volt - a keresett holmik jelentős részét megtaláltam. És még mennyi mindent, amit nem is kerestem!
Olyan furcsa, idegen és mégis otthonos érzés nézni azt a nagy rakás holmit, amit ott hagytunk abban a házban. A tárgyak nagy részét teljesen elfelejtettem már, ebből is látszik, hogy mennyire nem fontosak. És közben meg mégis, mert olyan jó ráismerni egy rég látott vázára, amit még nászajándékba kaptunk, vagy egy szép formájú lámpára, amit a szülinapomra kaptam, vagy akár egy olyan füzetre, amit még gimis korom óta őrzök. És amikor kinyitottam az emlékezős dobozom, akkor már teljesen elvesztem, és órákon át olvasgattam régi leveleket, naplókat.


Közben persze a lányok hasonló időutazást éltek át - játékokat találtak, amiket már rég elfelejtettek. Pónikat, régi Barbie babákat, rengeteg Legot és Playmobilt, amikkel most olyan pont ugyanolyan jókat tudtak játszani, mint amikor még a galérián voltak folyamatosan elérhető közelségben. És elbűvölte őket a kert és képtelen voltam rávenni őket, hogy ne zokniban, hanem cipőben szaladgáljanak odakinn, pedig most nem volt olyan meleg és napsütéses idő, mint nyáron. És imádták a viharos Balatont, a mólót, a strandot, az egyetlen nyitva lévő fagylaltozót, a szomszéd nénit, aki áthozta a diót, amit a még ősszel szedett össze a kertünkben és persze friss salátát is, ami ott harsogott az ő csodásan gondozott kertjében.
És örömmel ismertek rá mindenre, ahogyan én is. És csak mondták, és mondták, hogy milyen jó, hogy itt semmi nem változott, és hogy milyen jó lenne itt élni, itt maradni és visszahozni az időt, amit magunk mögött hagytunk, amikor kiköltöztünk.
És mind ezt éreztük. Hogy a Balcsinál csodás az élet. Csakis szép élmények és emlékek kötnek oda, nagy pihenések, nevetések, lassú szétfolyós forró nyári napok sorozata, amikor megáll az idő és örökkévalónak tűnik a boldogság.
De persze ez mindig csak illúzió - hiszen az időt soha nem lehet visszaforgatni. Megy az előre, mint a tank, és felesleges visszanézni, soha nem tér vissza. Hiszen ha visszajönnénk is, dehogy költöznénk a Balatonhoz, ahol senkink nem lakik, és ahol szezonon kívül megáll az élet.
Ilyenkor mindig elfog a szokásos kétely, vajon mi a legjobb a gyerekeknek, de most rövidre zártam és megkérdeztem őket, hol szeretnének élni. Borsi válasza volt a legjobb, ugyanis ő azt mondta, alapvetően mindenütt jól érzi magát, de legszívesebben Bendzsentóban szeretne élni. Ez egy képzeletbeli ország, ahol ő már sokszor járt álmában. És ahogy megtudtam ebben a helyben az a legjobb, hogy itt nincs suli és a gyerekek egész nap játszanak.

Elnézem őket - a Balaton nekik valóban a megtestesült Bendzsento. Játszanak, rohangálnak, ugrálnak egész nap, de nyilván az életük nem lehet örökké ilyen. De nem csodálom, hogy azt kívánják, bár örökké tartana a vakáció, hiszen ott van előttük a példa, milyen az, ha valakinek nem kell suliba járnia és tényleg csak a játék a fő foglalkozása. Kisbende tagadhatatlanul Bendzsentoban él, méghozzá nagyon boldogan. Tudom, hogy csak két éves - nem emlékszik Budapestre, a Balatonra, de Gyálra sem, ahol a férjem rokonai laknak. Mégis, minden egyes helyet és embert régi ismerősként üdvözöl. Mindenütt kacag, boldogan szaladgál, kukucsol akivel csak lehet és sehol nem fél semmitől. Konkrétan nulla perc alatt oldódik fel. Számára a jövés-menés az alapállapot, amit szemérmetlenül élvez. Naná, hiszen két év alatt megtanulta - minden változik, csak Bendzsento állandó. Ahol mi vagyunk.

Szerintem a világ egyik legjobb munkája a szépségrovatszerkesztőé. Az ember tonnaszám kapja a krémeket, parfümöket, arcfestékeket. Mindig a legújabbat és mindig a legdrágábbat. A dolog lényege pedig az, hogy ki kell próbálni a százezer forintos kaviáros arcpakolást is. Mert csak akkor tud igazán jól írni róla.

Én már kétszer is voltam ebben az álomállásban, és imádtam minden percét. A puccos sajtótájékoztatókat, a kényeztető ingyenkezeléseket és persze a tucatjával érkező drága termékeket is. Nincs mit szépíteni - ez bizony durva megvesztegetés. Azért küldik, hogy az ember őket szeresse és róluk írjon. Ez az együttműködés mindenkinek jó. A cégnek ez sokkal olcsóbb, mint a hírdetés. A szerkesztőnek jó, mert a saját tapasztalatairól tud írni. És még az újságnak is hasznos, hiszen ha valakit sokat ajánlgatnak, akkor azért azt utána meg lehet kérni, hirdessen is, hiszen amúgy is benne van a lapban. Álomállás, mondom én.
Pláne akkor, ha az embernek érzékeny a bőre és sokat kell próbálkoznia, hogy megtalálja a neki illő krémet. Mert lehet egy arckrém papíron csudajó, biztos, hogy nem illik mindenkihez. Azt hiszem én minden létező márkát kipróbáltam már, és most már elég pontosan tudom, hogy mi az a 4-5, amiben bízhatok. Innen kezdve már csak a személyes ízlés dönt. Az én kedvencem a Dr Hauschka lett, ami nem csak nagyon tiszta bioalapanyagokból készül, de minden alkalommal csodát is tesz a bőrömmel.
Egy nagy gondom van csak vele, Angliában még nem találtam meg, hogy hol lehet kapni. Biztosan van, de mivel nem tudom hol, Magyarországon veszem meg a féléves adagom és viszem ki magammal.
RÁadásul univerzális megoldás nincs. És néha a szuper krém sem elég. Az utóbbi időben sajnos azt vettem észre, hogy egyre szárazabb a bőröm, különösen a szám körül és megint egyre több vörös folt jelent meg az arcomon. Gondoltam, hogy elmegyek hát a háziorvoshoz, hátha annak van valamilyen szuper megoldása. El is mentem a kedvenc indiai dokimhoz, aki közölte, hogy tinikori pattanásaim vannak. Amikor elárultam neki, hogy a hamvas tinikoron már túl vagyok, akkor először nem akarta elhinni és alaposan ellenőrizte a születési dátumomat. (Ez mondjuk nagyon jólesett és azonnal szebbnek éreztem magam!) Ám amikor rádöbbent, hogy a maholnap negyven leszek, közölte, hogy akkor a közelgő menopauza okozza a gondjaimat. Mire én kicsit kiakadtam, mert azt gondolom, hogy a kettő között is van talán élet, de végül is nekem mindegy, hogy nevezi - segítsen megoldani. A doki felírt egy antibiotikumot és adott egy krémet. Mikor mindkettő a kezembe került, kiderült, hogy a gyógyszert szigorúan tilos szoptatás alatt szedni. Elfogadtam - de bevallom, azt gondoltam, hogy dokibácsi azért nem tud mindent. Majd itthon az én maszek bőrgyógyászom megmondja a tutit. Végül is folyatatosan azt hallom mindenkitől, hogy a magyar orvosok sokkal jobbak, mint az angol sarlatánok. És én is hittem benne, hogy maszekban, sok-sok pénzért jobb ellátást fogok kapni, mint ingyen és bérmentve.
Amikor leszállt a gép, első dolgom volt bejelentkezni a bőrgyógyászatra, ahol épp volt is időpont, így félóra múlva már ott is ültem a magándoki rendelőjében. Attól kicsit húztam a számat, hogy itt is szó szerint ugyanazt hallottam tízezerért, mint az ingyenes indiai dokinál: a bőrgyógyász pontosan ugyanazt az antibiotikumot írta fel, amit az angol. És ugyanilyen tilos beszednem.
De mivel a repülőút következtében a bőröm sokkal szárazabb volt, így ajánlott két krémet is, ami majd helyrehozza. Na, nem valami szuper titkos kencét - olyat, amit bárki levehet a gyógyszertár polcáról. Persze ismerem ezeket a kencéket, használtam is már őket, nem is voltak rosszak. De azért bevallom, azt hittem, hogy egy bőrgyógyásznak nagyobb fegyverek is vannak a kezében. Amikor elmeséltem, hogy én Hauschkát használtok, közölte, hogy ő azt nem ismeri, ne kenjek magamra minden vackot. Mikor közöltem, hogy ez ugyanolyan gyógyszertári termék, közölte, hogy mégse lehet olyan jó, hiszen a bőröm száraz. OK, gondoltam, hát igaza van. (Igaz, azt is mondta, hogy szerinte dobjam ki a macskámat, mert az okozza a gondot, csak röhögtem - ez valami bőrgyógyász fixáció, azonnal állatot kell keresni, de nekem nincs macskám, és még állatkertben is rég voltam, szóval ez lyukrafutás.) Amikor kérdeztem, hogy akkor mégis mi okozza a gondjaimat, közölte, hogy szerinte allergiás vagyok, és erre nincs gyógyszer. (Basszus, a holdra szállunk, de erre nincs gyógyír.) Csak az antibiotikum segíthet, hát szoktassam le a gyereket a ciciről a magam érdekében. (Ez amúgy nincs ellenemre, már én is azt gondolom, hogy itt az ideje, de azért ez nem 1-2 napos project.) Azt amúgy nem tudja megmondani, hogy mire lehetek allergiás, mert ahhoz, hogy a vizsgálatot elvégezze elő kell készülnöm - méghozzá úgy, hogy négy (!!!) hétig nem használok semmiféle kozmetikumot. Se tusfürdő, se sampon, se szappan, se krém, se smink, se mosogatószer, se semmi. Nekem ez maga a lehetetlenség - OK, a fürdés gyógyszertári mosakodóval is megoldható, de a hajmosás? Vagy a kézmosás? Ruhát vajon mivel mosok addig?
Ok, akkor ezzel még várunk, gondoltam, míg kitalálom, hogy is lehet ezt menedzselni. De az arcom vöröslött és hámlott, hát gyorsan elmentem a gyógyszertárba és megvettem amit ő ajánlott. Újabb 15 ezer ugrott.
Hazamentem és bekentem az elsővel. A bőröm úgy lángolt fel, mintha leforráztam volna. Nem baj, gondoltam, mondta, hogy kell pár nap türelem. De fájt, csípett. Mivel mondta, hogy az első krém szalicilsavat is tartalmaz, ezért lehet, hogy sok lesz, többé nem kentem rá. Jöhet a kettes számú krém, gondoltam. Ez nem csípett, de lángolt továbbra is. A szárazság meg nem javult. Nem voltam türelmetlen - csak hát szar érzés volt, hogy fáj a bőröm. És csúnya. Lángoló vörös. És hámlik. Egyre jobban. De nem baj, kentem rendületlenül, hiszen ezt mondta a doki. Az mondjuk kicsit rosszul esett, hogy mindez épp Magyarországon történik, ahol régi ismerősökkel akartam, találkozni. És jó lett volna szépnek lenni, de hát ez van. Ha elmentem, lealapoztam jó vastagon egy speciális gyógyszertári alapozóval. Ha hazajöttem, gyorsan lemostam. És kentem, kentem kentem. Ám a bőröm nem javult - sőt a szárazság terjedt. Már nem csak a szám körül vöröslött, de az orrom mellett is, az államon is, sőt a nyakamon is.
A harmadik nap a férjem azt mondta, hogy szerinte ezt abba kéne hagyni. Ne kenjem többé, mert láthatólag csak ront rajtam. OK, mondtam neki, de ha nem kenem, akkor fáj. Nem kicsit, nagyon. Úgy éreztem minden alkalommal, amikor kinyitottam a szám, hogy reped szét, mint ha száradó agyagpakolás lenne rajta. Csak most az én bőröm tört fájdalmas darabokra.
Szóval kenni kéne. De mivel? Mi az, ami jobb, mint a bőrgyógyász által ajánlott szuper krém? A választ persze a gyerekeknek köszönhetem. Konkrétan Bendének, akinek kipirosodott a feneke. Kaptam kölcsön egy kis Sudokrémet. Ez nem más, mint popsikrém. De használt. Este bekentem a gyerek fenekét - másnapra elmúlt a pirosság.
Kínomban és jobb híján hát én is ezt kentem magamra. És láss csodát - másnapra a bőrömről elmúlt a pirosság. Még hámlott, de már nem fájt. Hát bekentem újra. És 24 óra alatt totálisan megjavult. Konkrétan most olyan jól néz ki, mint ahogyan hónapok óta sem. Nem hámlik és színe olyan normális, hogy még alapozó sem kell rá.
Először persze az egésznek nagyon örültem és vicceltem, hogy naná, seggfejre seggkrém. De most már kicsit bosszant a dolog.
Mert ha nem megyek "szakemberhez", hanem azonnal saját magam kezdem kezelni, akkor már egy hete szép sima lenne a bőröm, és nem kínlódok vele ennyit. A pénzről nem is beszélve, amit kidobtam az ablakon. Anyukám szerint persze semmilyen krém nem kell nekem. Fiatal vagyok még hozzá. (Muhaha)
Én azért ennél árnyaltabban látom a gondot. Szerintem ugyanis krém kell az embernek. És azt gondolom, hogy nem is azokkal volt a baj, amiket az orvos ajánlott, csak azzal, hogy akkor és ott nem az kellett volna. Tehát nem dobtam ki őket. Viszem magammal Angliába. Jó lesz az még. Amúgy sima hidratáló krémek. És persze vettem Hauschkát is, ami mindig használ. De mellétettem egy nagy doboz Sudokrémet is. Olyan ez, mint a Bazi nagy görög lagziban a Vindex. A csodaszer, ami a pattanástól a zsírfoltokig mindenre jó. Most már tudom, nem élhetek nélküle.

A hazalátogatások elsődleges célja mindig a találkozás. Rokonok, régi barátok várják, hogy végre személyesen is megbeszélhessük, mi történt az elmúlt hónapokban. És néha, afféle ritka, izgalmas fűszerként egy-egy osztálytalálkozó is beficcen. Amennyire utáltam az első párat, most épp annyira élvezem ezeket az alkalmakat.

Osztálytalálkozóra menni olyan, mint visszautazni az időben. Mindegy, hogy mi történt az elmúlt években, ki mivé változott, mit ért el, milyen beosztást és pozíciót kapott, az osztálytalálkozón újra az lesz, ami a gimis években volt.
Az osztály menő csávója örök szívtipró marad még akkor is, ha közben 12O kilóra hízott, és évek óta nincs munkája. A jó csajok köré pedig ma is ugyanaz a holdudvar gyűlik, akik korábban is odavoltak érte, akkor is, ha már rég oda egykori fényük. Ebben a közegben örök királynők maradnak. És hirtelen az embernek még a beszédstílusa is visszafiatalodik. Én például vihogni kezdek és hadarni. Ciki, de nem tehetek ellene.
Sok szempontból elég rosszul viseltem az érettségi utáni első 1-2 osztálytalálkozónkat. Főleg azért, mert semmi különleges dolgot nem csináltam a gimi négy éve alatt. Nem voltam se nem túl okos, se nem túl szép, se nem túl humoros. Bevallom, nem is szerettem különösebben a gimis korszakom. Nem gondolok vissza rá nosztalgiával, nem sírom vissza. Akkoriban gőzerővel kerestem önmagam, ki vagyok, mit kéne csinálnom, merre induljak el és fogalmam sem volt, hogy milyen foglalkozást kellene választanom. Igazán az egyetem első évében döbbentem rá - amikor kézhez kaptam életem első kitűnő bizonyítványát - hogy élvezem a tanulást és hogy az írás lesz az én utam. De az igazi nyugalom és béke a férjemmel együtt költözött be az életembe. Onnan kezdve a helyemen vagyok.
A gimis osztálytalálkozókat pedig a hátam közepére se kívántam, hiszen egy olyan korszakot idézett fel, amit - sokáig úgy éreztem - jobb lett volna kihagyni. Ráadásul a gimiben csak két dolgot csináltam, ami miatt egyáltalán rákerültem a térképre - két osztálytársammal is jártam. Az egyikkel tíz hónapig, a másikkal hét évig (utóbbi nyilván kicsit túlnyúlt a gimi idején.) Ennek fényében nem csoda, hogy minden osztálytalálkozón elsősorban arról faggatnak a többiek: miért éppen ezzel a két pasival jártam, hogyan jöttünk össze, miért szakítottunk és egyáltalán miket is csináltunk.
Állati fura amúgy ilyen sok-sok évvel ezelőtti kapcsolatokat elemezgetni, hiszen ezek a srácok már rég nem részei az életemnek, nem beszélek velük és nem is nagyon gondolok rájuk, csak ilyenkor, az osztálytalálkozó idején. Pesze már a kérdések előtt is ott vannak a fejemben: vajon jönnek-e, vajon hogy néznek ki, és persze, hogy vajon én elég jól nézek-e ki. Hiszen hol van már az a 18 éves lány, aki bő szürke pulcsikat hordott, állandóan összefogva hordta a haját és állati rondának és kövérnek látta önmagát. De aki mégis ránctalan volt, derékig ért a szőke haja és nem szült három gyereket. Szóval nem tudom, hogy ki jön ki jobban egy összehasonlításból, a mostani vagy a 18 éves énem.
Az oszálytalálkozós rossz élményeim mégsem az exeimhez kötődnek (egyikkel se futottam azóta össze). Az elsőn emlékszem, csak ültem a pad végében és senki nem szólt hozzám. Unatkoztam és legszívesebben elővettem volna egy könyvet. Csak pár percig tartott az egész, de ugyanazt éreztem, mint a gimiben. Nem tartozom ide. Még roszabb volt, amikor egy nagyobb társaság közepén ülve egyszer csak azt vettem észre, hogy a mellettem ülök meg se próbálnak bevonni a társalgásba. Nem is tesznek úgy, mintha odatartoznék. Mindkettő teljes testével elfordul tőlem, úgy beszélget valaki mással. Brrr. Szóval amikor új osztálytalálkozó szerveződött a Facebookon nem voltam igazán lelkes. Merthát ki a fene akarja újraélni, hogy milyen jelentéktelen volt tinikorában.
Persze a kiváncsiság győzött. Szakmai ártalom. És ahogy böngészni kezdtem a neten, hirtelen rég elfelejtett arcok, sztorik, fényképek bukkantak fel, és így negyven felé közeledve lassan én is megbocsátottam magamnak a sok lúzerkedésemet. Még azt is, ami az előző osztálytalálkozókon rosszul esett. És valahogy egyre szebbnek láttam ezeket az éveket. Vagy legalább magamat. És már ez is haladás, reméltem.
Ettől függetlenül félve készültem az osztálytalálkozóra. Hisz mi közöm ezekhez a régi osztálytársakhoz? Van-e értelme találkozni olyan emberekkel, akikkel húsz éve nem beszéltem. Hisz ha igazán fontosak lettek volna, akkor nyilván a net nélkül is találkoztunk volna, fanyalogtam. És ha gimisként nem dumáltunk, akkor most miről kéne?

De csalódtam.
És minden félelmem ellenére istenien éreztem magam.

Az első döbbenet az a tapasztalat volt, amiről más olvastam korábban is, de kellő életkor híján még soha nem éltem át. Hogy milyen is egyszerre azt látni, ami az ember szeme előtt van (egy 4o éves pasi arcát) és közben látni azt is, aki 18 évesen volt. Egyszerre látni a kopasz fejét, a ráncos arcát, a püffedt szemét - és azt a másikat is, aki régen volt, és hosszú, selymes fürtjei voltak, és piszkosul helyes arca. És hogy azt az embert, aki előttem ül, csak pár percig látom a maga valójában, aztán az agy furcsa játéka folytán rásimul az, ami a fejemben van, és lesz belőle egy harmadik, ami mindkét idősávot egybeolvasztja.
És hogy valójában nem is rossz, amikor hirtelen mindenki ugyanolyan idétlen tini lesz, mint volt. Mert persze az osztálytalálkozó szólhatna arról is, hogy ki mennyit keres, mit ért el és milyen állati fontos ember lett - de valamiért a mi osztálytaliaink nem erről szólnak. Hanem a nagy-nagy röhögésekről. És ez valami elképesztően felszabadító érzés. Jó dolog negyven évesen kajláskodni.
És ami igazán felszabadította a gátlásokat és a félénkséget, az egy olyan téma volt, ami korábban soha nem került elő: a szex.
Amiről nyilván gimis korunkban soha nem beszéltünk, most valahogy mégis fő témájává vált a tavaszi és a tegnapi osztálytalinak is. Döbbenetes bejelentések voltak ám, ki kivel kavart, ki kibe volt szerelmes. Nekem hetekig tartó döbbenetet okozott, amikor múltkor kiderült, hogy egy volt srác padtársam évekig járt egy barátnőmmel - méghozzá a legnagyobb titokban! De tegnap este egy szenvedélyes tanár-diák viszony is lelepleződött. Részleteket nem árulok el, de alig találtam az állam. A Barátok közt szövevényes viszonyai elrigyelhetnék a mi kis osztályunk pikáns titkait. És azt gondolom, hogy van még, aki vár a coming outtal, szóval hol van még a sztori vége!
Amikor pedig egy komoly osztályársam, aki korábban mindig csak cikizett, rólam és egy másik csajról (aki amúgy mindig is a legszebb csajok egyike volt a suliban) megállapította, hogy mi ketten szerinte "hajlíthatóak" vagyunk, bennem szétáradt a vigyorgás. Mondjuk azt nem firtattam, hogy mit jelent a hajlíthatóság feltételezése (vannak elképzeléseim) de a tény maga, hogy ebbe a csoportba kerültem, nekem azt jelzi, hogy feljebb léptem a sulis ranglétrán, ami így húsz év után is jó érzés. Mondjuk igaz, nem is szürke pólóban járok már, de azért mégiscsak 39 éves háromgyerekes családanya vagyok, akinek az utóbbi pár évben csak a férje bókolt. És néha igenis jól esik, mástól is hallani pár jó szót.

De mindez csak hab a tortán.

Mert a lényeg az, hogy jó volt az osztállyal találkozni. Meglepően jó. És fura módon most sokkal inkább a közösséghez tartozónak érzem magam, mint amikor minden nap találkoztunk. És a netnek, a cseteléseknek és a levelezéseknek köszönhetően valószínű, hogy többet is tudok a legtöbb emberről. Igaz, én is többet árulok el magamról, mint amikor csak némán ültem a padon és a fejem lehajtva olvasgattam. Megváltoztam. Mások is. De közben ugyanolyanok is maradtunk. Hát nem furcsa?

Ahogy egy korábbi bejegyzésben is írtam, az én álmom négy gyerek. Molly kérdezte is - akkor ez azt jelenti, hogy lesz még negyedik is? Nem válaszoltam, de napok óta fogalmazom mit is gondolok én most erről. Mert persze ez nem is olyan egyszerű.

Merthát ha ez a kérdés csak annyiról arról szólna az egész, hogy elfér-e még egy gyerek a szívemben, az életemben, akkor a válasz persze, hogy egyértelműen igen! Akár már egy tucatnyi is. Ha valaki azt kérdezné, hogy akarok-e még terhes lenni, akkor azt mondanám, hogy igen, mert kit érdekel a sok-sok gond - mind felejtős. Fura módon én imádtam a terhesség kilenc hónapját, még akkor is, ha gyötört a gyomorégés, méghozzá nagyon durván, és végighánytam a kilenc hónapot. De ez mind nem számít, mert közben végig olyan különlegesnek éreztem magam. Merthogy ott rejtőzött abban a hatalmas pocakomban egy igazi, élő, csodás gyerek. És ez minden egyes alkalommal teljesen elbűvölt.
A szülés, mondjuk nem volt a kedvencem. Hát fáj, na. Mindenképp fáj. De igazából ez sem akkora ár. Kipróbáltam a császárt, a sima kórházi szülést, és az alternatív medencés vajúdósat is. Mindegyik jobb volt, mint az előző, de ha soha többé nem érzem ezt a brutál fájdalmat, akkor azért azt nem sajnálom.
De nem ez tart vissza a negyediktől.
Még csak az sem, hogy a magyar társadalom egyáltalán nem nagycsaládos párti. Nekünk már a harmadikat is ferde szemmel nézte a rokonság, amit egy kicsit sem értettem. Két diplomás ember, jó munkával, tök normális anyagi körülmények között, lakással, nyaralóval, két gyönyörű, jólnevelt lánygyerekkel. Azt gondolnám, hogy jó helyre érkezne akár a tizedik is, mert tudnánk róla gondoskodni.
Ehelyett elég durva kommenteket kaptunk a rokonoktól, főleg a hátunk mögött, de időnként a szemünkbe is.
"Minek ezeknek három gyerek, nekem is elég volt kettő..."
"Miért akarnak még egy beteg gyereket..."
"Ahelyett, hogy dolgozna, most megint elmegy GYES-re..."
Mondanom sem kell, ezek a megjegyzések, eléggé beletiportak a szívembe, sok-sok okból. Főleg, mert mi eléggé önellátó család vagyunk, nagyon-nagyon ritkán kérjük a rokonok-ismerősök segítségét bármiben is, tényleg csak vészhelyzetben. Se babysitter, se takarítónő, se nagymamák által főzött ebédek, se rokonok, akik különórára viszik a gyerekeket. Megszervezzük, megoldjuk, megcsináljuk. Szóval akik húzták a szájukat, amikor a harmadikat emlegettem, azok nem azért tették ezt, mert attól féltek, hogy majd rájuk nagyobb teher hárul, csak jólesett beszólni. Ez pedig nekem elég érthetetlen.
Meg hár különben is, mit érdekel engem, hogy XY-nak elég volt két gyerek is? Ez számomra miért lenne útmutató a saját életemet tekintve? Miért kellene nekem őt követnem?
Ami meg a beteg gyerek dolgot illeti. Aljas, szemét dolog ilyet mondani. Egyrészt, persze igaz, hogy az én Borsika lányom PKU-s, ám aki ránéz, annak nem hinnám, hogy a "beteg" szó jut eszébe erről először. Igaz, a PKU esélye a mi családunkban elég magas - 50%. De mivel ez nem élettel összeegyeztethetetlen betegség, azért nem gondolom, hogy felelőtlenség lenne újabb gyerekeken gondolkodnunk. És különben is - ha nemet mondanék egy következő PKU-sra, akkor az én szívemben az olyan, mintha a más meglévő PKU-st utasítanám el, és aki ezt mondja, annak a szájából kihallom a mögöttes gondolatot, miszerint minek egyáltalán bármilyen beteg gyerek a világra. És ezt pláne kikérem magamnak. És a sok-sok értékes, beteg, öreg és egéb okból másféle enber nevében is. (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy aki ezt mondta, az egy nálunk sokkal súlyosabb beteg gyereket nevel, és szült mellé még kettő egészségeset, és előtte sokat panaszkodott nekem, hogy emiatt a döntése miatt mennyire sokan bántották őt. De úgy látszik, ez tipikus a más szemében a szálkát eset, mert a mi esetünket ugyebár már másképp értelmezte.)
Ami meg engem és a munkát illeti - ez külön kacifántos kérdés. A rokonság, az ismrősök nagy része a mai napig úgy érzi, hogy én nem dolgozom. Hiába írok cikkeket, és kapok érte átlagosan havonta egy teljes magyar átlagfizetésnyi összeget, nem járok eldolgozni, így ez nem számít. Vicces, de így van. Engem megjegyzem, ez a megjegzés zavar a legkevésbé. Aki azt gondolja, hogy csak akkor lehet pénzt keresni, ha valaki eljár otthnról, elég szűklátókörű, az ő baja.
Mindenesetre amikor Kisbendével terhes lettem, nem mondhatom, hogy különösebben támogató közeg vett volna körbe. Ami azért nem zavart, mert én úgysem függtem soha a kritizálóktól, másrészt meg az én életem, az én gyerekem, az én családom, és ha mi a férjemmel úgy döntünk, hogy lépjen be az éltünkbe még egy szereplő, akkor az csak a mi dolgunk.
A család amúgy egyből megbékélt, amint kiderült, hogy két lány után fiam lesz. Merthogy EZ egy értelmes indok az emberek számára. A gyereket akarok mondat, szimplán az nem. De a két lány után akarok egy fiút, az OK. Nekem ez mondjuk elég nagy marhaság, mert az ember nem választhat, kap, ami jut neki az égi boltból. De legalább elhalkultak a kritikusok.
Én pedig megegyeztem a férjemmel, hogy most várunk egy kicsit. leginkább azért, mert ő már nem szeretne több gyereket. Igaz, ő eredetileg egyet akart. De aztán beleegyezett a kettőbe és amikor látta, hogy én majd belehalok, annyira szeretnék még egy harmadikat is, akkor végül erre is igent mondott. Megjegyzem, most nagyon örül mindnek, és annak is, hogy ilyen sokgyerekes az életünk.
Szóval azt hiszem, hogy ha NAGYON akarnám, akkor rá tudnám dumálni egy negyedikre is.
A kérdés csak az, hogy akarom én?
És a helyzet az, hogy valahol, mélyen, persze igen.
De egyre több észérv szól ellene, és ezt muszáj meghallanom.
Az egyik, hogy jövőre negyven leszek. Nem a világvége, de érzem néha, hogy már nem olyan könnyen megy az éjszakázás, mint az első két gyerekkel. Hogy kevésbé gyorsan futok, mint tíz éve. Ott van az a húsz kiló súlyfelesleg is, ami rajtam maradt a három gyerek után. Ha ehhez még felszednék a terhesség alatt egy újabb húszast, az elég durva lenne. Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy minden terhességet egyre nehezebben viseltem - a hányás egyre durvább lett, a gyomorégés egyre korábban kezdődött, a bőröm is egyre roszabb lett. Merthogy nálam ez is bejátszott és még mindig nem jtt rendbe, ami több bőrgyógyász szerint csak a szoptatás befejezte után minimum fél évvel áll majd vissza a rendes állapotába, és valószínű, hogy gyógyszert is kell majd kapnom rá, lehet hogy akár fél évig is. De egyenlőre még nem tudnak semmit szedni, mert ehhez olyan durva antibiotikum lenne, ami picikét se mehet át a tejbe, mert elszínezné a gyerek fogát, lágyítaná a csontját és még az egykamrái is veszélyben lennének. Most hát bíborvörös és foltos a bőröm, hámlik és fáj. Nem valami kellemes, és még csúnya is. Nyilvánvaló, hogy a negyedikkel semmi jóra nem számíthatok.
De még ezen is túltenném magam. Mert amíg csak rólam van szó, addig én bírom a gyűrődést. De a gyerekvállalás nem csak engem érint. A lányok persze imádnák, ha szülnék még. Kisbendének is jót tenne. De a babavárásnak mindig van veszélyes oldala is.
Egy jó ismerősöm most szült, és olyan durva komplikációk adódtak a terhesség és a szülés alatt, hogy kishíján belehalt. És mindezt egy harmadik gyerekkel, aki akár ki is pottyanhatott volna gond nélkül. De nem tette. És ezen jobban elgondolkodtam most, mint bármi máson. Merthát ne tagadjuk, ez a szülés dolog igenis veszélyes. És nekem már van három, akikről gondoskodnom kell. És hogy nem feltétlenül akarom én kockára tenni ami megvan azért, ami nincs.
Szóval most épp, e percben azt mondom, hogy három van és lesz.
De nőből vagyok, és ha rámjön a hormonális babavágy, akkor még simán lehet, hogy dobok minden észérvet, ami ellene szól az újabb terhességnek. Hiszen nincs még van időm és módom is rá, hogy szüljek. És ismerek nem is egy nagyon boldog 40 fölött szülő nőt, akik nagyon is örülnek, hogy még egyszer belevágtak a babázásba. És persze még mindig hiszem, hogy minden gyerek jókor jön, és jó, ha jön. És hogy négy az tök jó lenne, és bizony titokban akár még többet is bevállalnák, mondjuk ikreket így utoljára. (Hogy megtudjam, hogy lakik a magyarok istene, teszem hozzá magamban ilyenkor kajánul.)
De a helyzet az, hogy most valahogy nem gyötör az az elementáris vágy, mint ami a két lány után. Szóval simán lehet, hogy itt a vége. De az biztos, hogy hivatalosan még nem tettem ki a pontot.


(A képet Tucsek Tündi készítette, amikor nyolc hónapos terhes voltam, Kisbendével a hasamban, és a Kismama magazinban jelent meg.)

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Minden lakásnak saját illata van. És minden országnak is. Budapestnek ma este virágbalzsamos illata volt. Késő estig egy barátnőmnél hédereltünk. Neki is két lánya van, és a csajok boldogan játszottak. Kisbende le-fel rohangált a lakásban, tologatta a kocsikat, építette a kockákat és boldogan mosolygott mindenkire. Mintha nem is vendégségben lennénk, hanem otthon. Nincs benne semmi elfogódottság, bárhová is megyünk, ő két perc alatt feltalálja magát. Amikor hazaindultunk már este volt. Sötét. Mégsem kellett még pulcsi sem. Rövidujjas, kellemes meleg volt. És a levegő tele egy csomó olyan virág illatával, amelyek kinn nincsenek. Vagy legalábbis nem felénk. És ott van még egy csomó olyan illat, ami annyira jellemző Pestre!

A kedvencem a dohos pincék illata. Különösen azoké, ahol kemény döngölt földpadló van. Már gyerekkoromban is odavoltam érte. Hosszan álltam a bérházak földbe vájt rácsos szellőzőjében, és élveztem a nagymelegben kifelé áradó hűvösséget. Igyekeztem minél nagyobbakat lélegezni, hogy tele menjen az orrom vele, és sokáig tartson. Ha dobozba lehete illatokat tenni, nekem ez lenne a kedvencem, amit drága pénzért is megvennék.
De most a pesti buszok illata is nosztagiával töltött el. Pedig ezt soha nem szerettem, gyerekként már akkor forgott a gyomrom, ha csak kinyílt a buszajtó és kiáradt belőle az a forró, émelyítő szag. De ma ez is jólesett. Olyan ismerős és otthonos volt. Magas is meglepődtem rajta, hogy mennyire más érzéseket vált ki belőlem, mint régen.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

A mai kedvencem a fodrászüzlet illata volt, ahová a lányokkal mentem. Milyen fura, hogy ez már közös programpont, amire jönnek ők is velem. A fodrász, a kozmetikus, a nőgyógyász mind intim, személyre szóló választás. Én a saját fodrászomhoz már hosszú évek óta hű vagyok, és bár kipróbáltam párat Angliában is, nem találtam meg az igazit. Igy áttértem a házi hajfestésre, és hagytam, hogy megnőjjön a hajam. De már nagyon nehéz volt kezelni, és alig vártam, hogy végre visszakapjam a megszokott régi formám. Most először kísértek el a lányok is. Gyerekfodrászatban korábban is jártam velük, de gondoltam most már elég nagyok ahhoz, hogy kipróbáljuk a felnőtt verziót is. Imádták.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

A legjobb az volt, amikor a tulaj kislánya egyszer csak odapenderült elénk és megkérdezte a lányokat nincs-e kedvük színezni. Naná, hogy volt.
Elszaladtak az üzlet végébe és aztán nem is láttam őket egy félórán át. Addig a hugommal dumáltam, aki szintén hajfesős-vágós napot tartott. Amikor eljött a lányok ideje, elmentem megnézni, mit is csinálnak. Hát aki azt hiszi, hogy a színezés filctollat és színezőt jelent, az a múlt század szülötte és végzetesen elavult. Ott ültek egy kupacban a kis csitrik és egy tableten digitális tortákat dekoráltak. Nagy élvezettel. Amikor mind megszépültünk, jöhetett a fagyizás. 22 fokban nem éreztük túlzásnak.
A legjobb az egész hazautazás dologban, hogy az ember olyan könnyedén belecuppan, mint egy régi, kitaposott cipőbe. Mintha soha nem ment volna el. Olyanok a fények, a házak, az ízek pontosan amilyenek voltak. Kellemesen ismerősek.
A lányok is nosztalgikus hangulatba kerültek, amikor végigsétáltunk az Andrássy úton, és élvezettel fedezték fel, hogy jé, hát idejártunk oviba, itt a Hősök teri angyal, az újságos bácsi, akinél mindig vettünk Barbie magazint, az arsitaképző, ahová hetente háromszor tornáztak, a Benczúr kert, ahol olyan sokszor játszottak. Ismerős és otthonos. Mégis távoli és furcsa. Azt hiszem ez a kettősség már örökké velünk marad, akárhol is fogunk élni. Akárhol is fognak élni.
Merthogy ha megkérdezem őket, hogy szerenének-e hazajönni, hazaköltözni, akkor nem tudnak dönteni. Itt is, ott is vannak már emlékeik, amiket nagyon jó felidézni. Pro és kontrák vannak már az ő fejükben is. De abban mind egzetértünk, hogy most és itt jó lenni. Nagyon.
Azt már csak az én felnőttszemem látja, mi az, ami nem tetszik. Csak az én felnőttorrom azonosít egy csomó olyan szagot is, amitől űgy elszoktam, hhogy most szinte sokkol, milyen erővel vannak jelen.
Döbbenetes, hogy amint hazaérünk, Bíborkán és Zsolton rögtön kijön az allergia, ami kinn szinte egyáltalán nem jelentkezik. És nem csak ők fújják az orrukat, én is nehezebben lélegzem. Sok a por, nagy a szmog, és szinte érzem, hogy az orrüregemet marja a beszívott levegő.
És a cigi... nem mondom, hogy kinn nem dohányoznak az emberek, de valahogy nem érzem lépten nyomon, hogy cigifüstfelhőben járok, hogy szinte beleütközöm a nikotinfalba.
És ami még roszabb - a hajléktalanok bűze, ami folyamatosan jelen van. Ezt a gyomorforgató szagot lehetetlen megszokni. Ott van a villamoson, a körúton, a parkokban. Döbbenetes sok helyen és erővel. Olyan mértékben leépült emberek ülnek a legszebb helyeken, hogy szinte fizikailag fáj rájuk nézni. Szembesülni ezzel az embertelen nyomorúsággal, ami ebben a szikrázóan szép napos időben még sötétebb felhőt vet.

Hát a macis díj újra megtalált és kicsit sem kisebb öröm most sem, mint korábban volt. Csibike adta, akinek minden blogját imádom, és nagyon ajánlom!

A szabályok értelmében újra elmondok magamról három olyan dolgot, amit eddig még nem. Kicsit sokáig tartott, míg kitaláltam, hogy mi legyen ez a három, de megvan, remélem, most is jól szórakoztok majd rajta.

1. Másként látok a két szememre. Tudom, ez nem nagy kunszt, mert sokan vannak, akiknek az egyik szemük jobb, mint a másik, de nekem nem ilyen különbség van a két szemem között. Ugyanis én más színeket látok a két szememmel. Még gyerekként jöttem rá, hogy ha becsukom az egyiket, akkor fél szemmel más színű lesz a világ. A bal szememmel sokkal élénkebbe, fényesebbek a színek, a jobb szememmel fakóbbak. A kettő között 3-4 árnyalat különbség is van, ami nem kevés. Persze ha mindkét szemem nyitva, akkor egy középszínt látok, gondolom megtanulta az agyam, hogyan hangolja össze, amit lát. Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon melyik az igazi, és hogy van-e egyáltalán ilyen. Vajon vannak, akik genetikusan szebbnek látják a világot és vannak, akik úgy születtek, hogy számukra szürke? Sőt, továbbgondolom, mi van, ha amit én pirosnak látok, az a másiknak zöld? Csak amikor gyere volt mindig azt mondták, hogy ez a piros, és ő így tanulta meg. De amit lát, az teljesen más...

2. Mi négyen vagyunk testvérek, talán ezért akartam én is mindig négy gyereket. Mert nekem ez a szám jelenti a családot. A két nagytesóm nem vér szerinti, hanem szív szerinti testvérem, őket ugyanis örökbe fogadták a szüleim. Anyukám ugyanis 27 évesen azt gondolta, hogy örökké vénlány marad majd, és örökbe fogadta a nővéremet. Így ismerkedett meg apámmal, aki gyerekkel együtt is vállalta. De sokáig úgy tűnt, hogy nekik nem lehet saját gyerekük, a nővérem viszont tesót akart, így örökbe fogadták a bátyámat is. Rá két hónapra anyám terhes lett velem. Azt mondták az orvosok, hogy ez szinte orvosi csoda, mert nulla esély volt rá. Négy évre rá a csoda megismétlődött, a húgom személyében. Nagyon tisztelem a szüleimet, hogy soha, semmilyen formában nem tettek közöttünk különbséget. Bár mindkét idősebb tesóm az első pillanattól kezdve tudja, hogy örökbe fogadták, ez soha nem volt téma. Csak felnőttként hallottam róla, hogy vannak olyan "szülők" (nagyon erős időzőjelben!!!) akik amikor a saját gyerekük megszületik visszaadják az örökbe fogadott gyereket. Én ezt a világ legbecstelenebb és legundorítóbb dolgának tartom.

3. Édesanyám 105%-os vak. Ezt gyerekként mindig murisnak tartottam, merthogy hogyan lehet valaki a 100%-nál is jobban vak??? Valami fura módon a teljes vakság 120%, szemenként 60. (Nem tudom, hogy mi logika van ebben.) Mindenesetre anyám rosszul lát, bár a lényeges dolgokat azonnal észreveszi. Például ha egy ruha alsó és felső része nem pontosan ugyanolyan színárnyalatú, akkor azt azonnal kiszúrja. Nagyon erős fénynél sokáig tudott olvasni is, de már évek óta nem megy neki, amit nagyon fájlal. Azt mondják, hogy egy színanyag hiányzik a szervezetéből, ez okozza a szembetegségét. És ezért olyan eszméletlen fehér a bőre és szőke a haja. Utóbbi kettőt mi is örököltük a húgommal, a szemgondot nem. És apámét sem, aki szintén erősen rövidlátó, és akinek a szembetegsége elvileg öröklődik. Ilyen előzmények mellett nem csoda, hogy gyerekként anyámék évente vittek szemészeti ellenőrzésre, de sem nekünk, sem a mi gyerekeinknek nem kellett (eddig) szemüveg.

A díjat persze tovább is kell adni, négy embernek. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon kiknek adjam. A blogolás legnagyobb ajándéka szerintem, hogy olyan emberek életébe is belepillanthat az ember, akik egészen máshogy élnek. Merthogy azokat könnyű azonnal megszeretni, akik hasonlítanak ránk és akiknek az élete és a gondjai hasonlóak. De van sok-sok olyan ember is, akikkel talán ha csak úgy egy társaságban találkozna az ember, nem is beszélgetne. Mert mások. Fiatalabbak, vagy idősebbek, gyerektelenek vagy nagyon nagy családosok, vagy csak egészen máshogy élnek. De valamiért felmerül a blogjuk a sok-sok ezerből, ami a neten kering és az ember belefeledkezik. És egyre érdekesebb lesz az egész és aztán az ember megszereti azt a másikat. Csak úgy virtuálisan ugyan, de nagyon. A véletlen úgy hozta, hogy akiknek továbbadom a díjat, mind Angliában élnek, de nem ezért szeretem és ajánlom a blogjukat, hanem mert jó! :-)

Az első blog, amit ajánlok, Antáé. Aki Manchesterben él, és elsőként kezdte követni a blogom. Nagyon szeretem olvasni, az írásait és követni az életét. Nagyon sok dologról egészen másként gondolkodunk, de én látom a közös pontokat is, és ettől nagyon közel van a szívemhez.

Kisrumf Írországban cukrászkodik és eszméletlen süteményeket hoz össze mennyiségben és minőségben egyaránt. Nemrégiben Bathan járt sütikészítő tanfolyamon, érdemes elolvasni az élményeit, mert igazán izgalmasak. Én azóta arról álmodozom, hogy a nyomdokaiba lépek.

Christine is Angliában él, és nagyon régóta olvasom a blogját. Gyönyörű fotókat készít virágokról, helyekről és főleg a car boot sale-s szerzeményeiről. Szeretek böngészgetni az írásai között, mert mindig találok nála olyat, ami felvidít.

Származási hely: Három gyerekkel irány Anglia!

Tegnap becsomagoltam. Egy bőröndbe befért három gyerek és egy felnőtt összes holmija, amit két és fél hétre viszek magammal. És nem tettem még vákumzsákba. Úgy tűnik igaza volt a férjnek, amikor azt mondta, ha öt bőrönddel ki tudtunk költözni Angliába, akkor egy bőrönd épp elég lesz amikor hazalátogatunk.

Na jó, kicsi csalás azért van benne - mert egy nagy doboznyi holmit már előre küldtünk, igaz abban csak Borsi kajái vannak és néhány ajándék, amit a hazaiaknak viszünk, vagy épp testvéri-barátnői megrendelésre olyan luxustermékeket, amik otthon nincsenek. (Mondjuk Monster High babát)
És persze van még öt hátizsákunk is, amik még üresek, és amiket meg lehet majd pakolni - most már, hogy Kisbende is elmúlt két éves, már nem a mi ölünkben fog utazni, saját jegye van (ami amúgy vicces módon olcsóbb a Ryanairnél, mint a babajegy) és saját kézitáskája is lehet. Gondolkodtam rajta, hogy szerezzek-e be neki egy Trunkit, olyan kis húzogatós bőröndöt, amire rá is lehet ülni, de végül úgy döntött a családi tanács, hogy a fene se tudja, hogy ráülne-e, és ha nem, akkor csak a macera van vele.
Szóval szigorú limitet vezettem be - öt póló, öt bugyi, öt zokni, 2 nadrág, 1 pulcsi, 1 pizsama. Ennyit vihet mindenki magával - és persze amiben megyünk. Aztán meg majd mosunk. Bevallom, sokkal több ruhájuk nincs is a lányoknak. És ezen is megdöbbentem, amikor pakolásztam.
Na, nem mintha nem lenne miben járniuk! Iskolai egyenruhából jó sok is van, millió fehér blúz, tucatnyi piros pulcsi, zsákszám a szürke harisnya.
És nem azért nem veszek nekik "sima" ruhákat, mert spórolok. Sőt, épp ellenkezőleg. Itt ugyanis nincs áfa a gyerekruhákon, tehát eleve 25 (bocsi, 27%-kal) olcsóbb a felruházásuk. Így hát sokkal szívesebben megyek be a nagy márkaboltok drágább üzleteibe, hogy amit azért veszek, legyen már igazán jó és szép. Csak hát nincs értelme sokat venni.
Otthon, emlékszem, mennyiféle gyerekruha kategória volt a fejemben: ünneplős ruha, vendégségbe menős ruha, játszóteres ruha, sarazós ruha és hozzá sok-sok cipő is: benti kinti, játszóteres, ünneplős, krok, szandi, papucs, uszodás papucs. Minimum.
Most kétféle ruhájuk van - iskolai és egyéb. Az iskolai egyenruhát azonnal le kell venniük, amint hazaérnek. Egyrészt szerintem koszos, mert abban ülnek a földön is, festenek, gyurmáznak. Szóval ne ebben feküdjenek az ágyukra, öltözzenek csak át. Másrészt az én lányaim még mindig nem tudnak foltmentesen enni. Tegnap a csokis palacsinta töltelékéből még Bíborka hátán is találtam egy foltot. És ha mondjuk paradicsom van, akkor az meg tuti, hogy a blúz elején köt ki. A viták helyett egyszerűbb átöltözni.
A többi ruha kategorizálásának viszont nincs értelme, hiszen csak délután pár órára veszik fel, és hétvégén, amikor elmegyünk. Ehhez pedig nem kell sok cucc. Hétvégére egy-egy farmer, egy-egy póló, egy-egy pulcsi, és három pár cipő. Iskolai, tornázós és hétvégi. (Na jó, gumicsizma is jól jön néha, de ennyi...)
Néha megdöbbenek azon, mennyivel egyszerűbb így az éltünk. Amikor Bíbor kisiskolásként úszni járt, hatalmas pakkot készítettem neki - papucs, úszószemüveg, két törcsi, fürdőköpeny, fésű. Most mindez felesleges - egy törcsi, egy úszódressz. Még papucsot se vesz fel, mert a többiek se hordanak. Olyan lapos a tornazsákja, hogy mindig megdöbbenek rajta, hogy ez elég.
És mindez annyi aspektusára igaz még az életünknek. Egyszerűbb, táláthatóbb. Sok-sok csomagot, tárgyat, csecsebecsét, vackot hagytunk otthon, és nem hiányoznak. Nem érzem szükségét, hogy kihozzam őket, vagy hogy vegyek belőle egy másikat. Persze, ha egyszer továbbmegyünk, biztos, hogy kamiont kell bérelnünk, de főleg a könyvek miatt. Mert azokról tényleg nem tudok lemondani. Mit nekem a túrórudi, a párizsi, a piros arany vagy az erős pista. Nem nagyon hiányoznak az otthoni ízek sem. Ami kell, azt megfőzöm, és lassan arra kell rájönnöm, hogy mindent meg tudok venni itt is. Nincs értelme ilyesmiket hozni.
Egy dolog van, ami hiányzik - szépirodalom magyarul. Tartok tőle visszafelé ezzel lesznek tele a hátizsákok. Mert magyar CD-kkel. (Megjegyzem, a neten van ebből is abból is bőséggel, ajánlom a www.canadahun.com oldalt, elképesztő, hogy mennyi jó dolgot lehet onnan letölteni! Mondjuk regisztrálni kell és 20 hozzászólást írni, de megéri, mert iskolai feladatlapok, hangoskönyvek, meselemezek, mindenféle van fenn rajta!!!) Mindenesetre nekem ezért hiányzik Magyarország. De tartok tőle, hogy ha valamikor itthagyjuk Angliát, akkor sok mindenért fog fájni a szívem. Angol könyveket szerencsére mindenhová visz az amazon (bár nem ingyen) de vajon hol lehet venni otthon curryt? Ha valaki tudja, árulja már el nekem, mert ilyet, mint itt, még eddig sehol nem ettem....