Három gyerekkel irány Anglia!

Minden évben óriási fejtörést okoz, mit is kapjanak a gyerekeink karácsonyra. Egyrészt mert mindenük van, hiszen ha valami jót látunk, azt év közben is megvesszük, és mivel vigyáznak a játékaikra, jó minőségek, azok ritkán kerülnek ki a házból. Arról nem is beszélve, hogy a nagylányom már 12 éves - 12 év karácsonyi, húsvéti, szülinapi ajándéktömege gyűlt fel már nálunk, teljesen megtöltve két teljes háztartást, egyet itt Angliában, egyet meg otthon. 

Szóval az én három gyermekemnek nincs oka panaszra, ha játék kell, az bőven van. Ráadásul pár havonta ellátogatunk a helyi bolhapiacra is, ahol fillérekért (és ezt szó szerint kell érteni) tudunk venni mindenféle nagyon jó minőségű játékot. Főleg könyvebe és társasjátékokba szoktunk itt beruházni. Bevallom, minden alkalommal jóleső öröm fog el, amikor egy boltban 15-20 fontba kerülő társast kikotrok a pult alól 1-2 fontért, vagy egy boltban 7-8 fontba kerülő könyvet 50 pennyért, esetleg 20-ért.
De hát nincs mese, karácsonykor mégiscsak kell valami a fa alá, akkor is, ha szükség nincs már rá. Mert szükség az soha nincs, vágy azonban mindig van, és kivánságlisták nálunk is készülnek. Csak hát ezekkel a listákkal mindig baj van. A gyerek ritkán tudja, mit is akar igazán. Ők még könnyen befolyásolhatóak a reklámok, meg a kortársak által. Ha rájuk bíznám a választást, drága ám vacak játékok tömege kerülne ilyenkor a házba, amikre hamar ráunnak. Így hát okosan kell egyensúlyozni egy szülőnek, mit is választ. 
Borsika lányom különösen nehéz eset nálunk - merthogy neki aztán vannak kívánságai. Az ő listája végtelen, ám azon csupa olyan dolog van, amit mi nem feltétlen akartunk valóra váltani. Mert értem én, hogy a gyerek gólyalábra vágyik, de hol a fenébe fog vele mászkálni és mikor? És hol fogjuk tartani? És azt is megértem, hogy ha a National Geogfaphic Kid hirdetésén felbuzdulva örökbe akar fogadni potom 50 fontért (15 ezer Ft!!!) egy delfint, de kétlem, hogy valóban boldog lenne, ha csupán egy erről szóló oklevél kerülne a fa alá, arról nem is beszélve, hogy milyen örökbefogadás az, ahol nem is látja magát az állatot, és bevallom, nekem komoly fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban is, hogy valóban az állatok kapják ezt a pénzt, nem a szervezet vezetője vesz belőle sportautót magának.
Aztán ott vannak az elkerülhetetlen elektronikus cuccok - tablet, mobil, Wii játék. Persze, ezek jók és kellenek is, és került is belőlük a fa alá, de valahogy olyan ellenérzésem van mindig, ha ilyesmit veszek a gyerekeimnek, mert ugyan látom én, hogy élvezik és szeretnek ezekkel bütykölni, meg képmutatás lenne úgy tenni, mintha nem lenne fontos része a mai életnek - de közben meg jobb szeretném, ha minél kevesebb időt töltenének ezzel a hétköznapok során, nem beszélve a Szentestéről. Milyen ünnep az már, amikor mindenki a képernyőt bambulja és piszkálja...
Szóval minden évben egyre nehezebb ajándékot venni (ilyen szempontból Bende a legkönnyebb eset, hiszen ha gurul valami, az nála már rendben van)  de közben meg élvezetes és jó munka is, mert hát játékokat venni mindig jó, különösen, ha nem kell hozzá boltokban járkálni. Idén szinte mindent online vettem meg - egyrészt sok munkám volt és nem értem rá a városban bóklászni, másrészt amúgy is a gép előtt ültem, tehát ha eszembe jutott valami, jóval egyszerűbb volt gyorsan rákeresni a neten, mint listát írni és aztán nekiindulni. Ráadásul szinte minden olcsóbb, ha így veszem meg, arról nem is beszélve, mennyivel kényelmesebb, ha az ajtómig hozzák, főleg, hogy általában ingyen teszik meg ezt a szívességet. 
A legnagyobb sikere idén nálunk ennek a fogaskerekes játéknak volt. Ez volt az első csomag, amit ki akartak nyitni, nem véletlenül, ez volt a legnagyobb csomag. De utána fél órán át nem is nyúltak máshoz, leállt az egész bontogatás. Az egész család lelkesen építette a különböző szerkezeteket, próbálgatta egymáshoz illeszteni különféle trükkös módon a fogaskerekeket, egyre magasabb építményeket alkotva. Nem volt olcsó - de szerintem ennél kisebb csomagot nem érdemes venni. Ebben 72 fogaskerék volt, 8 alaplap és több tucatnyi trükkös csatolóelem. A lehetőségek száma végtelen - látom előre, hogy ezzel nagyon sokat fogunk még játszani.
A következő nagy sikerű játék crackerben érkezett. Ebből a speciális angol karácsonyi mókából ugyanis megszámlálhatatlanul sokféle van. Az egyfontosban is megvehetjük, ahol 350 Ft-ért kapunk 6-8 darabot, de akkor abban tényleg csak a papírkorona, a vicc van, meg persze az öröm, hogy durrogtathatunk vele. Ám választhatunk luxuskivitelű, hatalmas crackereket is, amikben egészen különleges ajándék is lehet. Ezüst medálok, kézműves csokik, kristályállatkák. Játékos kedvűeknek bűvésztrökkök kellékekkel, Twister társasjáték, Activity feladvány - és persze korona és vicc. Ezek nélkül még a legelegánsabb cracker se kerülhet a boltba.
Én most idén úgy döntöttem, hagyjuk az olcsó vackot - vegyünk olyat, amivel igazán jót tudunk majd együtt játszani karácsonykor. Egy zenei crackert rendeltem a neten. Az óriási, szaloncukorra emlékeztető csomagokban egy-egy kisharang volt, összesen nyolc, azaz egy oktáv. Mindegyik más színű, más hangú és mindegyiken más szám volt, egytől nyolcig. Kaptunk hozzá egy számokkal ellátott kottát egy karmesteri pálcát is.  Igazán jól szórakoztunk azon, hogy megpróbáltuk előadni a különböző karácsonyi dalokat csengőkisérettel. Kiderült, hogy bizony még a felnőtteknek is nehéz két harangot kezelni egyszerre és könnyen összekeveri az ember a jobb és a balkezét. Különösen akkor vált kaotikussá minden, amikor Kisbende vette át az irányítást és vezényelte a ritmust és a dallamot. A csengők amúgy meglepően jó minőségűek, a gyerekek még ma reggel is ezzel játszottak, próbáltak különféle dallamokat létrehozni. Szóval azt hiszem, hogy ez sokáig lesz még használatban. 
Borsika lányom, aki imádja az ügyességi játékokat végül egy labdás golyópályát kapott, amit még nyáron megy barátnőmnél fedetzünk fel. Ő már akkor is hosszan eljátszott vele - és bár azóta egyszer sem említette, hogy szeretne ilyet, amikor kibontotta, közölte, hogy ez volt a szíve igazi vágya és csak azért nem került fel egy listársa sem, mert nem tudta, mi a neve. A játék szerintem amúgy zseniális - 3D-ben kell 180 lépcsőfokon átvinni a labdát, ami nagyon nem könnyű. Borsinak 40-ig sikerült eddig eljutni - nekem 15-ig. Komoly összpontosítás, kézügyesség és türelem kell hozzá.
Persze mondom, a számítógépes játék se hiányzott. Tavaly nagy-nagy sikere volt a Wii-n a Hercegnős játéknak, ahol a Disney hercegnők világába lehetett bemenni és nekik segíteni.  nagyon profin megcsinált játék volt, és a lányaim teljesen odavoltak érte. Idén a Disney Infinity volt a Wii menőség - ami ahogy én tudom a fentihez hasonló, mindenféle Disney rajzfilm-világba be lehet vele menni és te választod ki, melyik figura bőrébe bújsz. Az alapcsomagban három fiús karakter van, de persze külön pénzért lehet venni ide is hercegnőket, sőt extra erőket is. A pénzköltésnek tehát ha a játék jó, soha nem lesz vége. Ezt még csak most kezdték el kipróbálni - eddig nagyon tetszik nekik. 
A játékok közül persze mindenkinek meg lett a saját titkos kis kedvence. Bende, aki persze főleg a kerekekkel rendelkező játékok nagy kedvelője a Chuggington sorozatban látott repülő akcióhős vonattal játszott a legtöbbet. Ezt amúgy boltban még soha nem láttam, csak fém változatban - de mivel nekünk fasineink vannak, fontos volt, hogy a vonat is fából legyen és kompatibilis vele. A net természetesen azonnal megoldást nyújtott a problémára.  Emellett a beszélő autós könyv bűvölte el. Szerintem a Leapfrog zseniális játék. Két éve még keménytáblás, babás könyveket olvasgatta - mostanra ezt kinőtte és immáron belenőtt a nagyobbaknak való sorozatba is. Mostanában már a lányok vékonyabb oldalú könyeit szereti nézegetni - ahhoz kapott egy autósat, ami brümmög, szirénázik, elmagyarázza, hogyan működik a motor. Mivel az autós könyvek továbbra is a gyermek szívének közepén vannak, természetesen ez is óriási boldogságot okozott neki.
Bíborka lányom kedvence a hableány babacsalád lett. Számtalan ilyen kisméretű babánk van már, de soha nincs belőlük elég, mert ezekkel játszanak a legszívesebben és a legtöbbet. Ezek a figurák még pont nem voltak meg, eddig nem is láttam ilyet, szerencsés felfedezés volt, hogy most rájuk bukkantam. Aztán persze ma délelőtt bújhattam a netet, hogy pontosan melyiknek mi a neve, hány éves hanyadik testvér, merthogy ilyen információkat a doboz nem adott - de természetesen meg lehetett találni ezeket a roppant fontos információkat.
Borsika még nem próbálta ki a kedvencét - merthogy itt elég ítéletidő van, óriási széllel. A szabadtéri programok lehetősége meglehetősen korlátozott. Ez az ejtőernyővel kombinált sárkány (parakite) remélhetőleg jó móka lesz, és nem fogja felrepíteni a levegőbe.  Az övé persze kisebb, mint amit belinkeltem, de ki tudja, lehet, hogy pár év múlva már olyat kell neki vennem.
Az én kedvencem nem olyasmi, amit kaptam, hanem amit adtam. (Na jó, bevallom, azért az jó érzés, hogy végre lett egy működő telefonom, mert az előző már komolyan halódott.) Hiába no, ahogy az évek telnek, egyre nagyobb örömöt találok az ajándékok adásában, mint abban, hogy én mit találok majd a fa alatt. Annak viszont nagyon örültem, hogy sikerült az egész családot meglepnem egy speciális, karácsonyi fotókönyvvel, ahová összegyűjtöttem az elmúlt 12 év összes karácsonyi fotóját - hogyan is nézett ki a fa, hogyan örültek az ajándékoknak, miket kézműveskedtünk, miket sütöttünk, de belekerültek a téli kirándulások,  hóemberépítések, szánkózások is. Jó volt nézni, hogyan is nőttek a gyerekek, azt is, mennyiféle módon, mennyiféle helyen ünnepeltünk az elmúlt években. Minden oldalra tettem még be egy-egy kis karácsonyi mesét - így igazi, személyre szabott karácsonyi mesekönyvet kapott a család. És bár egyelőre még szerényen a fa alatt pihen (hiába no, a csilivili ajándékok jobban tarolnak, amikor előkerülnek) tudom, hogy hosszú távon nagy-nagy örömöt fog okozni a gyerekeknek.

Bevallom, egyre nagyobb nehézséget okoz az itteni újdonságokról írni. Egyrészt egyre kevesebb dologra csodálkozom rá, másrészt, a világ hihetetlen módon zsugorodik. Ami itt kijön a polcokra, néhány héten belül Magyarországon is megjelenik. És ugyanez visszafelé is igaz - nincs olyan magyar termék, kaja, játék, cucc, amit itt ne tudnék Angliából megvenni. Online van az egész világ, és ennek vannak előnyei. Mevalia azonban nincs még otthon, ha jól tudom, bár biztos vagyok benne, hogy ha valaki akarja, simán megrendelheti!

Nagyon régen írtam már a PKU-ról, Borsi lányom anyagcserebetegségéről, mert hát ebben nincs sok újdonság. Borsi diétája egy életre szól, ezen nincs mit ragozni. Ő továbbra se eszik sokat, abból se, amit szabadna neki, sőt nem is kóstol szívesen új dolgokat, de azért mi rendületlenül próbálkozunk új receptekkel. Ebben pedig az itteni dietetikusok is nagy segítségünkre vannak, mert folyamatosan kapjuk az új recepteket, meghívókat a kóstolásokra, partikra és most itt egy teljesen új kajagyártó cég is megjelent a palettán - fantasztikus termékekkel.
Szerintem sokan ismerik otthon a Shar cég termékeit - amik ugyan alapvetően nem fehérjeszegények, hanem gluténmentesek, de van amelyiknek alacsonyabb a fehérjetartalma, és bele lehet építeni a mi diétánkba is. (Főleg a szeletelt kenyér, a grissini és a perec jut most eszembe, de mi rég vettünk már bármit tőlük.) Körülbelül egy hónapja azonban kaptunk a gondozóközponttól egy nagy csomag új terméket, amit ők csináltak - de PKU-soknak való, alacsony fehérjetartalmú, tökéletesen beépíthető a diétába és nagyon-nagyon finom. Mevalia névre hallgat, itt ingyen adják ezt is receptre, és egyből beleszerettünk. Előrecsomagolt puha kenyérkék, zsömlék, pizzalapok és kekszek. Még Borsikám finnyás ízlésének is megfelelnek - pedig őt aztán nehéz lekenyerezni.
Mindenesetre a nagy zsák minta nem sokáig tartott - viszont megkaptuk a gondozóközpont hivatalos levelét is arról, hogy október vége után ezt már receptre is kérhetjük. Gondoltam hurrá és november közepén le is adtam a rendelést a dokinak. Tudjátok, itt ez a menete a PKU-s kajaszerzésnek. Én listát írok, leadom a nővérnek, az orvos megírja, átviszem a patikába és olyan egy-másfél hét alatt meg is van a dolog.
A kezdeti nehézségek után olajozottan ment a rendszer, de sejtettem, hogy ezzel az új termékkel meggyűlik a bajunk - vagy inkább az ő bajuk, és hát persze, hogy igazam volt. Mikor mentem a recepért - egy nagy cetli volt rajta, Mevalia néven semmi nincs a számítógépes rendszerben, biztosan elírtam a cégnevet, sorry, nem tudják felírni. Jó, hát kézzel írt listát adtam le, simán lehet, hogy félreolvasták, de mivel épp mentünk be a kórházba, és ott adtak egy újabb nagy csomag Mevaliát, hát nem mentem vissza reklamálni.
Viszont egyre inkább megbizonyosodtam róla, ez bizony jó kis cucc, kell még. Mentem megint egy hónap múlva leadni a recepteket - tudtam előre, hogy gond lesz, hát vittem kinyomtatva a listát, amin az összes számunkra felírható kaja szerepel - benne természetesen a Mevalia is, mindenféle hivatalos kóddal és a lista tetején az instrukció: "ezek a termékek írhatóak fel receptre PKU-sok számára." Ezenkívül vittem a dietetikus levelét is, amiben arról értesítenek minket, hogy október végétől van egy új termék, a Mevalia, ami felírható, de ha bármi gond adódik, itt az ő telefonszáma, hívják nyugodtan.
Na, megyek pár nappal később a receptekért: ugyanaz, mint múltkor, ezt ők nem tudják felírni, nincs a rendszerben. Hát mondom, nézzék meg, ott a lista felírható. De akkor se megy. Most egy fiatal kiscsaj is ott sertepertélt, aki korábban soha, ő is bólogatott hevesen, hogy ez bizony nem megy.
Két éve még ilyenekkel tökéletesen el tudtak riasztani, de mára már tudom, hogy a rendszer értem van, nem azért, hogy nekik kényelmes legyen, mondtam hát, hogy értem, de oldjuk meg, ha nem megy, hívjuk fel a dietetikust. Na, azt nem lehet, tiltakoztak, de receptet se tudnak nyomtatni értsem meg, mert nincs a rendszerben, erre ők nem tudnak gombot varrni. De én nem mentem el, mondtam, hogy ez fontos, találjunk megoldást. Hát nagy puffogás után kitalálták, hogy végül is kézzel is meg lehetne írni azt a receptet - de nem teszik, mert úgyse kapom meg a gyógyszertárban, hiszen ilyen termék nincs is a forgalmazónál, hiszen ha lenne, akkor a rendszerben benne lenne, és hát értsem meg, hogy nincs, bármit is mond az én  listám, az nem úgy van.
Végül némi udvarias angol vita után abba maradtunk, hogy menjek át a gyógyszertárba és kérdezzem meg őket. Ha ők azt mondják tudnak ilyet hozni, akkor hát felírják nekem. Kézzel, ami szörnyű nagy munka, de hát ők segítőkészek, ezért vannak ott. (Muhaha.)
Felszerelkeztem hát az összes papírral újra, és mentem a gyógyszertárba, ahol amúgy tündérek és segítőkészek (minden egyes náluk kiváltott recept után pénzt kapnak, nekik nagyon is jó, hogy hozzájuk viszem a receptjeimet.) Felhívták a központot - tényleg nincs ilyen termék. De ők nem adták fel, a kódok alapján kiderítették, hogy MOST tényleg nincs, de megrendelhető, hozzák. (Jó, hát a PKU nem olyan betegség, amiért nagy tételben érdemes raktározni minden egyes forgalmazónak szerte az országban.)
Megyek vissza az orvoshoz, mondom, zöld út, írják fel. (Alig egy délelőttöm ment rá a szervezésre, nekik két telefon lett volna, de hát mennyivel egyszerűbb engem ugráltatni, hátha feladom.)  Mindenesetre a választ hallva beletörődtek, horribile dictu kézzel kell receptet írniuk, de jött az adu ász, most nem megy, mert erre van egy külön nővér, aki csak heti kétszer jön, ő ír recepteket és már elment. (Ez volt a fiatal csaj, aki magyarázta, hogy nem, nem, nem lehet és kész, hogy is gondolom, gondolom állati komoly szakképzést kapott és nagy fizetést vesz fel.) 
Mindegy, két nap nem számít már. VIsszamegyek, odaadják a receptet. De nem jó! Én 8 terméket rendeltem - ezen a recepten három van. Na, az nem lehet, mondják (mert basszus itt is okosabbak akarnak lenni a hivatalos szervek, pont, mint Magyarországon, ezek a recepciósok sehol nem akarnak dolgozni és mindenütt bambák.) Végül előveszi az én listám - jé, két oldalas, ők az első oldalt nem látták (az elsőt, baszki, pont azt nem!!!) csak a másodikat, azért lett a nyolcból három. Jó, jöjjek vissza két nap múlva, mert a receptíró csaj csak akkor lesz, és akkor megkapom a többit is. Jó, megyek. Két nap múlva ott a recept - nem, még mindig nem sikerült a nyolc cuccot rávarázsolni, csak ötöt. Kínomban már röhögtem, de már a recepciós is zavarba jött ennyi bénázás láttán, mondja, hagyjam ott, majd újra jön a csaj két nap múlva, mondja neki, hogy még mindig nem okés. (Szerintem begörcsölt a recepíró kisasszony keze a nagy erőlködésben.)
De mondtam, hogy felejtsük el, jó lesz az öt is, nekem ehhez már nincs energiám. A Mevalia attól még szuper cég - és már másnap a gyógyszertárban volt a rendelésünk, extra gyorsan hozák. Mind az öt csomag, és el is fogyott gyorsan. Szóval mehetek most újra csatázni, hogy kaphassunk még többet. Mert azért itt se minden megy karikacsapás szerűen.
Nekem amúgy ez a recepciósokkal való csatám a legrosszabb élményem eddig az NHS-szel kapcsolatban, ami ugyebár az itteni állami egészségügyi rendszer. Szokták gyakran szidni - és nem is vonom kétségbe a történeteket, de nekem az orvosokkal még nem volt gondom. Annál inkább áll a fejemen a haj, amikor olvasom a Facebookos csoportokban a sok okos anyuka leírását arról, hogy a gyereknek antibiotikum kellene, de ezek a gonosz angol orvosok nem adnak, ezért ők kénytelenek otthonról hozatni maguknak. Bocsásson meg mindenki, de szerintem ez oly nagy butaság, hogy szinte minden alkalommal kénytelen vagyok hozzászólni, akkor is, ha tudom, hogy nem kéne. Az én tapasztalatom szerint ha kell, az angol orvosok is adnak antibiotikumot - de ha vírusos a betegség, akkor nem, mert arra nem az kell.
Csak Magyarországon minket arra szocializáltak, hogy ha orvoshoz megyünk, akkor az majd ad gyógyszert és csak az segít, semmi más. Márpedig az antibiotikum nem csodaszer, ami minden alkalommal segít, hanem csak bizonyos problémákra jó - és hogy melyek azok, azt orvosnak kell eldönteni (neki se könnyű) és nem is mindegy, hogy melyiket adják. Hogy műkedvelő anyukáknak nem kellene ebbe belemaszatolni, abban biztos vagyok. (Megjegyzem, nekünk otthon a magyar doktor néni se szívesen adott, csak ha nagyon muszáj volt, de azt is elmondta, hogy bizony sok betege van, aki átment inkább más orvoshoz, mert ki voltak akadva, hogy nem ad gyógyszert. De ha nem kell, mert nem segít, akkor miért adjon?) Arról meg már nem is beszélnék, hogy milyen az az orvos, aki távgyógyítást vállalva ír fel antibiotikumot olyan gyereknek, akinek a torkába se nézett bele, és fogalma sincsen, hogy mi a baja...

Nem mondom, hogy a Lidl a legkedvesebb boltom - de a sors úgy hozta, hogy nem messze tőlünk van egy és mi gyakran veszünk ott ezt azt. A sors fintora, hogy Spanyolországban is a Lidl volt a hozzánk legközelebb eső bolt. Döbbenetes, hogy milyen egyformák. Pontosan ugyanolyan elrendezés, pontosan ugyanazok az árucikkek, minden ugyanolyan. Nem meglepő, hogy ma délelőtt, bevásárlás közben egyszer csak döbbenten vettem észre, hogy egy csadros nő válogat a sorok közt. Mert hát ilyesmit ritkán lát az ember Spanyolországban. Amikor végiggondoltam a mondatot, rögtön rá is jöttem: ja, hát nem ott vagyok. És milyen furcsa, hogy tényleg nem.

Karácsony közeledtével készülnek a fotós ajándékok, fotókönyvek, emlékek - és persze ez azzal jár, hogy éjszakánként fényképeket nézegetek, válogatok - többségük persze Spanyolországból van. Furcsán fájó szívvel nézem ezeket: csupa fény, csupa szín, csupa tenger, csupa boldogság. Mintha az egész család ragyogott volna.
Itt meg... nem mondom, hogy nem vagyunk boldogok, de az ég szürke és fénytelen. Milyen lenne? December van. Korán sötétedik, háromkor már felkapcsolom a lakásban a villanyt. A gyerekek persze itt is ragyognak - de valahogy a tengerparton állva szebb volt a mosolyuk. Vagy legalábbis nekem most így tűnik.
Persze tudom, tudom, ez csak a látszat - Angliában is, Spanyolországban is főleg akkor fotózok, ha elmegyünk valahová. Ahol sok a fény, ott könnyebb jó képes csinálni. És mivel szép helyeken jártunk, és szép gyerekeket fotóztam, naná, hogy a képek is jók lettek. Nyilván amikor otthon döglődtünk betegen, vagy leckét írtunk, akkor nem fotóztam olyan lelkesen.
Olyanok a fotóink, mint az emlékezetem: a jó megmarad, a rossz kihullik. Legalábbis az én memóriám így működik szerencsére. Szerintem ez jó tulajdonság.
Bevallom, amikor visszajöttünk Angliába, egy kicsit sem fájt a szívem Spanyolország után. Élveztem, hogy végre ősz van, hideg, hulló falevelek, esőcseppek az arcomon. És igen, az őszi fények is olyan szépek! Egy teljes év folyamatos nyár után azért a hideg is tud hiányozni az embernek. Meg aztán én soha nem az a napelemmel működő nő voltam, aki a strandon akar feküdni naphosszat. Az ősz mindig is a kedvenc évszakom volt, és most jó érzés volt újra találkozni vele, nagyokat csámborogni az erdőben, gyűjteni a lehullott faleveleket és gesztenyéket.
Nem zavart a hideg reggelente, örömmel vettem elő a nagykabátot, amikor nulla fok köré hűlt a levegő és örültem, hogy esik az eső. Nem úgy mediterrán zivatar módon, hanem úgy csendesen, napokon át. Angolosan, bármerre is megyek. Még a gumicsizmának is örültem.
A gyerekeknek amúgy nem hiányzik Spanyolország. Egyedül Bende emlegeti még néha Carment, a szerelmét és a Casita Silvanat, az ovit, ahová járt. Visszamenne - mondogatja, és nem érti meg, hogy az a ház nem a miénk, és hogy nem minden helyre tudunk visszamenni úgy, mint a mamához vagy a Balatonhoz. Vannak dolgok, amiknek tényleg vége van. Nehéz ezt négyévesen felfogni.
A lányok viszont nem sírják vissza a múltat. Kicsit sem bánják, hogy otthagyhatták a régi sulijukat - sokszor és nyomatékosan elmondják, hogy nagyon szeretik a mostani iskolájuk, jól érzik magukat itt, sok barátjuk van és örülnek neki, hogy ez a rendszer egészen más.
Persze a spanyol nyelv azért az életünk része maradt (bűn lenne veszni hagyni)  és mivel én vagyok az itthonoktatás felelőse, én vagyok az, aki újabb és újabb feladatokat keresgélek nekik a neten. Múlt héten gondoltam egy nagyot - letöltöttem pár spanyol GCSE feladatot (angol érettségi), csak kíváncsiságból, lássuk, hogy állnak a lányok. Háromféle tesztlap van - írás, olvasás, hallás utáni szövegértés. A legkézenfekvőbbnek az olvasás tűnt. Először egy 16 oldalas alapszintű érettségi feladatsort töltöttem le - Borsi a 35-ből 33 pontot szerzett. Hoppá. Hát akkor nézzük az emelt szintű érettségi feladatait: 45-ből 42 lett Borsi eredménye. Igen, ő a tízéves, a kisebbik. Bíbor egy ponttal kevesebbet szerzett - de azért valljuk be, az nagyon jó eredmény, bőven A, vagyis ötös. (A nagylányommal kevesebbet tanulunk mostanság együtt, mert a középsuliban már van lecke - az általánosban viszont nincs, szóval ott azért van idő itthon varázsolni.)
Szóval most annak akarok utána nézni, hogy le lehet-e vajon tenni 10 évesen az emelt szintű érettségit, mi ennek a módja - és hogy van-e egyáltalán ennek bármi haszna. Nyilván ha a gyerek érdekét nézem, akkor ez egy óriási lökés az önbizalmának - de nem tudom, hogy van-e a dolognak bármiféle hátulütője. Spanyolul tud, az nem kérdés - de mi van, ha elcsúszik az időn (50 perc 24 oldalnyi feladat) és nem ér a végére és csak B lesz az eredménye? Persze, az is nagy szó - de lehet utána még javítani vagy ez már így marad?
De nem erről akartam mesélni (csak kibukott belőlem a büszkeség) hanem arról, hogy hiányzik Spanyolország. Na, kimondtam. Esténként az ágyban végigjárom az utat, ahogyan iskolába mentem a lányokért, tesztelem magam, emlékszem-e még az egyes útszakaszokra, merre kellett fordulni, milyen volt az angol pincér a kedvenc kávéházamban, a fülembe cseng az angoltanárom nevetése, a jingle, amit a Mercadonában folyamatosan játszottak, miközben ott vásároltam, a számban érzem a kis sült halacskák ízét és a húsgombócos tapast, amit a játszótéren adtak. Sok szempontból könnyedebb, lazább volt az életünk, több idővel rendelkeztem, volt időm futni, vásárolni, olvasni, bambulni. És igen, hiányzik a mosogatógép is.

Nem mondom, nagyon élvezem azokat a dolgokat, amiket Anglia tud nyújtani - nem csak a jó sulira gondolok most, de arra is, hogy sokkal könnyebb kirándulni menni. Spanyolországban mindig elborzasztottak a távolságok, a legjobb úticélokhoz 3-4 órát kellett vezetni, hogy odaérjünk (és vissza!). Itt meg beülünk a kocsiba és egy órán belül tucatnyi jó kis kastély várja, hogy felfedezzük. (Jajj, nagyon sok helyen voltunk, minden hétvégén kirándulunk, és meg is fogom írni, miket láttunk, de nagyon nehéz rá időt szakítani, pláne, ha belegondolok, hogy még a Spanyol kirándulásaink nagy részét se írtam még le - pedig nagyon jó érzés visszaolvasni a blogot!!!)
De hát nem baj az, ha jól éreztük magunkat, gondolom. (És kérem azok a kommentelők nyugodtan tartsák meg maguknak a véleményük, akik szerint jó lenne, ha végre eldönteném, hogy hol akarok lakni, mert ez elviselhetetlen. Azok ne olvassanak. :-) Voltaképp szerintem nem baj, hogy folyamatosan azt érzem, milyen jó is volt nekünk régen.
Szívesen nosztalgiázom azon, amikor otthon, Magyarországon éltünk, és a lányok még óvodásak voltak. Igen, bevallom, az oviba vezető utat is végig szoktam járni néha elalvás előtt. Mert jólesik. És igen, az is jó volt, amikor Spanyolországban a tengerparton laktunk. És most is nagyon jó.
És néha persze rossz is. Mert most például nagyon munkás és túl keveset alszom, ez pedig nem ideális. Jó lenne egy kicsit nyaralni. De nem biztos, hogy ha lenne egy szabad repjegyem, akkor Spanyolország felé venném az irányt. Mert jó lenne haza is látogatni egy kicsit és inni egy jó kávét, amit apu főz.
És igen, ha most valaki adna pénzt vagy munkát és azt mondaná, hogy visszamehetünk Spanyolországba, akkor én örömmel mennék. (Jó, a pakolást utálnám akkor is, de hát aki szereti, az jöhet hozzánk segíteni.) De ha őszinte akarok lenni, ha Kuala Lumpurba vagy Rómába kellene mennünk, akkor oda is örömmel indulnék. De azzal sincsen bajom, ha maradni kell.

Ellentétben Garfielddal, nekem a péntek a hét mélypontja. Egész héten munka, pörgés, rohanás, szaladás. Mire eljön a péntek, általában olyannyira kimerülök, hogy már felkelni sincsen kedvem az ágyból.

Na, nem mintha ez választás kérdése lenne. Így is szerencsés vagyok, a férjemhez (és a nagylányomhoz) képest egy teljes órával többet alhatok. Nálunk ők kezdik a napot. Egy darabig keltem velük együtt, de kiderült hamar, nincs rám szükségük. Simán megoldják. Szól az óra, mikor még sötét van odakinn. Hétkor. Gyors reggeli és öltözködés, és együtt sétálnak is a buszhoz. Negyedóra séta a busz, időben kell odaérni, mert csak 20 percenként jár. Ha lekésik - késnek a suliból is. Hideg van még odakinn. Elkél a nagykabát.
No, persze nem az én elangolosodott nagylányomnak. Múlt héten végigveszekedtünk vele minden napot, amikor hazaért, hogy miért nincs rajta kabát. Mert persze nála volt, szép akkurátusan behajtogatva a táskájába. Azt mondja nem fázik a buszon, arra a pár perc sétára meg kár lenne felvenni (Hazafelé a ház előtt teszi le a busz.) Tekintve, hogy látszik a leheletem, mikor kinn járok, és a buszon nincs fűtés, (több mint félórát ül rajta!) az érvelését nehéz elfogadni. Hát még ha hozzáteszem, hogy minden kedden úszás is van neki - persze angol módra intézve, szóval nincs idő hajszárításra. Amikor megláttam, hogy kabát nélkül, vizes hajjal masíroz be az ajtón, ki híján szívinfarktust kaptam. De persze nem lett beteg.
Beteg az én vagyok - most már lassan egy teljes hónapja köhécselek, taknyolok változatos intenzitással, de mindenképp csúf hangon. Az orvos szerint ez még teljesen normális. De azért kicsit gyenge vagyok tőle.
Talán azért is viselnek meg ezek a péntekek.
A hét fénypontja számomra amúgy a csütörtök, akkor van a matek, amit még mindig naaaaagyon élvezek. Megírtuk az első témazáró tesztet is, 26-ból 24 pontot kaptam, ami kicsit csalódás volt amúgy nekem (még akkor is, ha holtversenyben csoportelső lettem egy lengyel lánnyal) mert én nem éreztem nehéznek. De hát persze a matek már csak olyan, hogy apróságokon is el lehet csúszni. (Összehasonlításképp a csoport nagy része a 26-ból olyan 14-16 pontot ért el. Ezzel már van egy C-jük.)
Az jutott eszembe, amit még érettségi előtt mondott egy tanárunk - hogy álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig, most a legnagyobb és a legszélesebb körű a tudásunk. Mert még megy a kovalens kötés és még tudjuk mikor van a rigómezei csata. Később majd szakosodni fogunk, és bár bizonyos dolgokban mélyebb lesz a tudásunk, nagyon sokat fogunk felejteni is. Emlékszem, hogy csak néztem, és kicsit sem éreztem magam úgy, mint aki sokat tud. Sőt, úgy éreztem, hogy ez kevés.
Most viszont a matekkal kapcsolatban pont azt érzem, hogy olyan ez, mint amikor hirtelen minden a helyére kerül, összeklikkel és kivilágosodik. A matekkal kapcsolatban aztán soha nem volt még ilyen érzésem - soha nem éreztem, hogy valami logika alapján lennének felépítve az órák, hogy egymásra épülne, amit tanulunk. Mintha folyamatosan a sötétben tévelyegtem volna, és hol sikerült kikeverednem az erdőből és meglátni valaminek az értelmét, hogy meg csak úgy próbálkoztam, és kínlódtam, nehogy elsüllyedjek. Itt meg szörfözök a hullámokon és élvezem, ahogy képes vagyok arra, amit kérnek tőlem.
És, látom benne a szépséget is! Azt a példát, amit például elrontottam a dolgozatban, megtanultam kívülről és esténként, az ágyban, elalvás előtt felmondogattam magamnak a helyes megoldást. Mert szép.
Jó, tudom, ez már beteges élvezet.
Szóval csütörtökönként szinte lebegve jövök haza, alig várom, hogy nekiülhessek matek leckét írni (tudom, szánalmas) de erre csak ritkán kerül sor, mert péntekre készülni kell. Angolon ugyanis körülbelül 3-4 hetente van valami vizsga - összességében ez fogja majd adni a jegyünk 40%-át. De vannak olyan vizsgák is, amelyek a végeredménybe nem számítanak majd bele (ilyen a jövő heti beszéd és szövegértés vizsga) de azért majd az eredményük rákerül a bizonyítványra.
Tavaly amúgy ez még a jegy része volt, de két éve még otthon is meg lehetett írni a beadandó dolgozatokat. Minden évben változtatnak, úgy tűnik és nem csak ezt. Az értékelés is más és más - és számomra elképesztően komplikált. Például mi, GCSE-re készülők "level 2"-n vagyunk, de a Level 3 nem sokkal több ennél, csak az az ötös tanuló, a GCSE A.
(Ugyanígy zavarba ejtő, amikor Bíbor hazajön, és azt mondja, hogy rajzból "Level 6-en" van, mert hát az meg mégis mi? Kiderítettem: az általános iskola végére a Level 4-et kell elérni, a középsulis elsősök vannak a Level 5-on, tehát ha Bíbor Level 6-en rajzol, akkor az nagyon dicséretes dolog. Hogy mikor kezdenek újra számolni és jutnak el a Level 2-3-ra, az még rejtély.)
De hogy ne legyen ilyen egyszerű az élet, a GCSE-n majd A-tól F-ig adják az érdemjegyet (ahol az F nagyjából az értékelhetetlen kategória, és van még az A+ is, ami meg ugye a csillagos kitűnő) de amikor a dolgozatainkat értékelik, akkor "Band"-ekbe raknak minket egytől ötig. Kaptunk egy hosszú listát arról, mik ennek a követelményei, és végül is a Band 5 az itt a nagyon jó. De ehhez még egy számszerű értékelés is jön, amit át kell fordítani Bandekre, és aztán azt kell átkonvertálni az ABC rendszerbe.
Szóval az egész egy nagy katyvasz és ha valaki nem értette meg, amit írtam, ne keseredjen el, nekem is hetekbe került, míg mindent sikerült kibogoznom. (És még simán előfordulhat, hogy valamit még mindig keverek.)
De hogy visszatérjek a péntekre, aznap már nehezen ébredek és isten bizony, legszívesebben ki is hagynám az angolórákat, de sajnos úgy tűnik, minden órán nagyon izgalmas és fontos dolgokról beszélünk, szóval az nagy balgaság lenne. Szóval nincs bliccelés, visszaalvás és pihengetés - megyek, mint a gép. Nagy mázli, hogy a tanár állati izgalmasan tanít, így azért az mindig felvidít. (Segít az is, hogy a helyi kávé és tea automatánál kezdem a napom, és óránként töltök magamnak újra.)
A reklámos feladatom meglepően jól sikerült. Tíz pontot lehetett kapni a írásmű tartalmára, tízet a nyelvtanra, helyesírásra. Én 9-t és 8-t szereztem - angol osztálytársaim általában 6-7-8-as pontokat mutogattak, az enyémnél jobban nem láttam. (Ettől még amúgy lehetett, de a tanár is mondta, amikor még csak ketten voltunk, hogy az enyém a legjobb.) Szóval kicsit kezdek megnyugodni - menni fog ez.
Persze nincs még mire elbíznom magam - ez csak az első vizsgafeladat volt. Jövő héten lesz az első beszéd-teszt, december 6-án pedig újabb vizsga - most kifejezetten szövegértelmezés. Ebben nincs nyelvtan, helyesírás értékelés - csak arra kíváncsiak, hogy megértettük-e az adott irodalmi szövegeket és képesek vagyunk-e pőre szövegelemzésre. Semmi életrajz, semmi "ezt gondolta az író" - csakis amit a szövegből ki lehet olvasni. Egy kanyi plusz pont nem jár érte, még bevezetést vagy befejezést se kell írni - csak az időt vesztegenénk vele. (Ezt sokszor hangsúlyozta a tanár.)
A készülés részeként lassan egy hónapja foglalkozunk két novellával. Az egyik Penelope Lively:The Darkness Out There, a másik Ridjal Noor: Anil. Ezek egyébként középsuliban is kötelező szövegek. Számomra meglepő volt, hogy az Anil először 2004-ben jelent meg, szóval elég modern mű. A neten amúgy rengeteg anyag van fenn róluk - még a youtube-on is lehet találni elemző videókat.
Szóval sok munka van a tanulással, még akkor is, ha szerencsés vagyok, mert a legtöbb dolog, amit hallok, alapvetően ismerős, és tudom, hogy nem túl nehéz. Szóval már megértem, miért mondták, hogy két GCSE egy év alatt azért húzós project. Pláne gyerek, munka, háztartás mellett. Időről időre meg is kérdem magamtól, hogy kell ez nekem egyáltalán? Érdemes-e? Aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy befektetek a jövőbe, és különben se tudnám ennél hasznosabban tölteni az időm. Hát gyűröm. De azért belefáradok mire vége a hétnek.

Szopás! - kiáltotta a fiam ragyogó arccal és átnyújtott egy szalaggal átkötött rajzcsomagot. Még kétszer kellett rám kiáltania, míg rájöttem, hogy valójában "suprise"-t akar mondani. (Ami meglepetést jelent angolul.) Az is pirulásra késztetett múltkor, amikor a kocsijának többször is azt kiabálta: "fast!" - és hát egészen másként hangzott. De nem szólok - végül is ez nem az ő hibája. Az én fülem működik még mindig magyarul.

Bevallom, nyelvi káosz elég gyakran előfordul nálunk. Amikor például Borsi, ha hazajön a suliból, alig tudjuk rávenni, hogy magyarra váltson. Neki annyira természetes, hogy amit angolul hall, azt angolul mondja el, hogy néha nem is érti, miért szólunk rá, hogy magyarul beszéljen. Nem tűnik fel neki a különbség. Bende meg tényleg azon a nyelven válaszol, amilyenen körülötte beszélnek. Velünk ezért magyarul - de ha itt van a spanyoltanár, azonnal már azonnal a "cabezáját" fájlalja, ha beüti a fejét.
Azt látom, hogy messze a legstabilabb Bíbor lányom magyartudása, mondjuk ő volt a legidősebb, amikor kijöttünk. Ő aztán nem keveri a nyelveket, ránk is szól, ha esetleg elgyengülünk elveinket feladva angolul beszélünk egymás közt, vagy a kisebbekkel.
Persze mindez nem meglepő. Borsi mindig is kaméleon volt, az nála tudom lemérni leginkább, mennyire könnyű itt elangolosodni. Igaz, az ő kiejtéséről senki nem mondaná meg, hogy nem egy rendes Közép-Angol munkáscsaládban látta meg a napvilágot. Persze a mentolos csokit is szereti, szívesen eszik csipszet is (igen, az eceteset is) direkt csak az ő kedvéért még mentolos kakaópor is van itthon. A család többi tagja számára ez maga a teljes undormány - de ő szereti, mint ahogy az angolok is.
Mellesleg spanyolul is ő beszél a legjobban a családban és a legkönnyedébben is. Lassan egy hónapja jár hozzánk egy anyanyelvű spanyol lány - 16 éves, de nagyon lelkiismeretes. Másfél órán át van itt (állati drágán) de hát ha nem akarjuk, hogy kárba vesszen az előző egy év munkája, akkor erre muszáj költenünk.
Elképesztően nehéz amúgy egy nyelvtudást megtartani - hiába vettünk könyveket, DVD-ket, azért a napi munka, leckék, különórák, feladatok mellett elég nehéz rászánni mindenkinek magát arra, hogy elővegye. Ha mégis leülünk tanulni, akkor a magyar a prioritás. Szóval három nyelvvel már igazán nehéz egyensúlyozni. (Bíbor esetében néggyel, mert ő a középsuliban franciául tanul.)
A legizgalmasabb kérdés azonban még mindig Bende. Nagyon szeretném tudni, mi van a kis fejében, mert bár látszólag szépen alkalmazkodik mindenhez és tényleg azon a nyelven felel, ahogyan hozzászólnak, de egyáltalán nem lehetek biztos benne, hogy valójában, mélységében milyen ez a nyelvtudás.
Az biztos, hogy gátlásai nincsenek, ha meg kell szólalnia. Van egy nagyon helyes angol barátja az oviban, Ashley (amiről én eddig azt hittem, hogy lánynév - de nem, ez egy kisfiú) és gyakran jövünk egyfelé haza. Az anyukája nem túl barátkozó, még egy szót se volt hajlandó beszélni velem, de legalább már mosolyog és köszön, ha gyerekek nélkül összefutunk, ez is valami. De nekem ez már nem is annyira fontos: a lényeg, hogy Bendének van barátja. Akivel sokat dumál is. Hallom is múltkor, hogy Ashley mond pár szót, és Bende meg válaszol. De mintha az utóbbiinkább halandzsa lett volna. Kérdem is utána a fiam: Milyen nyelven beszéltél az előbb? Hát angolul.  - feleli. És Ashley megérti, amit mondasz? Sajnos nem...- válaszolta, de úgy láttam, hogy ez amúgy egyikőjüket sem zavarja a barátkozásban. Bende beszél, nagyon sokat beszél. Magyarul tökéletesen és választékosan. Angolul pedig... hát mondogat dolgokat. Azt figyeltem meg, hogy amikor találkozik valakivel, akkor gyakran megismételi annak az utolsó pár szavát. Így máris kialakul valamiféle társalgás. Nem túl szofisztikált, de hát végül is még nincs is négy éves. Azt is megfigyeltem, hogy ha valamiféle utasítást adnak neki az óvó nénik, mondjuk, hogy tedd a kabátod az akasztóra, vagy ezt a rajzod tedd a fiókodba, akkor csont nélkül megérti, bármilyen bonyolult is. Szóval azt gondolom, hogy nagyobb az ő angoltudása, mint amit mutat. Az biztos, hogy halad előre, a lényeg, hogy nem fél megszólalni, nagyon mosolygós és pillanatok alatt az óvó nénik kedvence lett.
Szegényeket amúgy nem irigylem, az első egy hónapban folyamatosan volt legalább egy zokogó gyerek a csoportban, (néha több is) aki nem akarta, hogy az anyukája ott hagyja. Bendének szerencsére eszébe se jutott ilyen műsorokat lezavarni. Az ő reggeli rituáléja abból áll, hogy kísérjem be, segítsek levenni a kabátját, aztán megmutatja, mivel fog játszani és aztán szépen kézen fogva kivezet az ajtón, ilyenkor jön a puszi, majd hozzáteszi, "vigyázz magadra". Na ilyenkor szoktam elolvadni.
Bevallom amúgy, visszasírom a régi magyar ovinkat, sok-sok szempontból. Főleg az idő miatt - bevittem a gyereket reggel 8-9 között, ott kapott reggelit, ebédet, uzsonnát, aludhatott, játszóterezett és még tanult is, mire négy körül érte mentem. A felszabaduló időben tudtam dolgozni, főzni, takarítani, vásárolni. Nagyjából bármit.
Itt sajnos csak 9-12-ig lehet benn a gyerek - de ez csak elvileg 3 óra, gyakorlatilag 8.40-től 11.40-ig tart a három óra, és mivel reggel egyszerre viszem őt és Borsit, inkább olyan 8.50 körül érünk be. 11.40-kor meg már kabátban várnak a gyerekek az udvaron, egy percet sem lehet késni. Hiába van közel, azért kell egy tíz perc míg odasétálok, meg vissza, általában ezután szoktam még reggelizni is, szóval alig van napi 2 szabad órám arra, hogy elintézzem, amit gyerek nélkül szeretnék. Ez nem valami sok idő.nem csoda, hogy mindig úgy érzem, el vagyok maradva azzal, amit kiterveltem magamnak.
Amúgy az ovi maga nem lenne rossz - ami nekem nagyon tetszik, hogy látom, tapasztalom, hogy mindennek, amit csinálnak oka van és egy bizonyos pedagógiai cél felé halad és ezt nem titkolják előttünk, szülők előtt sem. Elképzelhetőnek tartom amúgy, hogy ilyesmi a magyar ovikban is van - de nekem még soha, egyetlen szülői értekezleten se beszéltek arról, mi az, amit abban a félévben el akarnak érni, mi az, amit a gyereknek tudnia kellene, vagy miben segíthetünk mi, szülők. Mindig csak az volt a téma, hogy milyen rendezvények lesznek, mennyit kell befizetni és miket vigyünk majd be. Megjegyzem, ez az, amit simán oda lehetne adni egy fénymásolt lapon, ahelyett, hogy másfél órán át ülök a babaszéken a kicsi asztalok mellett.
Amit amúgy az angol oviban tudásban követelnek amúgy nem sok - az irányok (fel-le-jobbra-balra), tudják le és felvenni a kabátjukat, és el tudjanak számolni tízig. El is mondják, hogy ezek miért fontosak, és milyen feladatokat fognak ezekre építeni, miben fogja ez később a gyerek tanulását segíteni.
Nekem kicsit furcsa, hogy már a betűket tanulják, de azt látom, hogy azért ez is elég játékosan megy. Általában kapnak a gyerekek egy fénymásolt lapot egy olyan betűvel, amely jó nagy, vastag, és üres a kerete. Aztán ebbe a keretbe kell mondjuk papírcetliket ragasztani. Vagy laminálva adnak egy ilyen lapot és akkor gyurmával kell követni az adott betű vonalait. Szerintem ez korai és nem túl sok értelme van - de Bendének könnyedén megy, csomó betűt ismer már - és végül is én is tudtam már olvasni ötévesen, nem ártott meg.
Reggelente az is nagyon tetszik, hogy amikorra bemegyünk az óvó nénik már alaposan előkészítenek mindent. Nem fordulhat elő, ami Magyarországon amúgy megesett velünk, hogy óvó néni hátul a sarokban újságot olvas és még köszönni se nagyon jön előre. (Na jó, ilyen csak egyszer volt, de bennem ez nagyon megragadt.)
Az előkészítés amúgy úgy néz ki, hogy van 3-4 nagyobb asztal, az egyiken gyurmázni lehet, vagy ilyen előre előkészített betűformára, vagy mondjuk kirakják egy szék képét lábak nélkül és azt a gyereknek kell megcsinálnia. Van mindig rajzolós asztal is - különböző színezőkkel, általában ezek is betűk, de például ezen a héten egy medvés mesét vettek, így a maci arcát kellett megrajzolni. Van még egy homokozós állvány és egy vizes játékos is. Van ezen kívül még egy logikai játékos asztal is, ott minden reggel másféle kézügyességet, logikai készséget fejlesztő játékot raknak ki, amivel a gyerek önállóan is tud foglalkozni.
Természetesen azt senki nem mondja meg a gyereknek, hogy hová menjen és mit csináljon - ha van kedve, akkor leül ezekhez az asztalokhoz, de ha a kiskonyhába akar menni főzni vagy az autós részbe brümmögni, akkor sincsen baj. Az első pár hétben az én fiam például csak a vizezős és a homokozós állványnál akart játszani és amit lehetett inkább kiment a kertbe szaladgálni, mászókázni, motorozni. Vannak persze foglalkozások is - mondókák, dalok, de ha a gyerek nem ül oda, akkor sincsen katasztrófa. Nekem nagyon furcsa, hogy majd minden napot oktató videóval fejeznek be, még akkor is, ha az csak mondjuk az irányokat vagy a színeket tanítja. (De még mindig jobb, mint a spanyol ovi, ahol a kétévesemnek pókemberes filmet kellett néznie csendespihenő alatt, merthogy ott sem altatnak.)
Szerintem sokkal jobb, ha a gyerekek egyáltalán nem tévéznek egy óvodában, igenis fontos, hogy aludjanak, mert most nálunk ez minden nap kútba esett terv. Bende amikor hazahozom hullafáradt - de semmi módon nem tudom rávenni az alvásra, így vagy tévézik egy kicsit, vagy vinnyog a kimerültségtől. Ez pedig egyikünknek se jó. Bevallom, az is nagyban megkönnyítené az életem, ha nem nekem kellene ebédet is főzni neki, szerintem a válogatását is csökkentené, ha látni, hogy a többiek bezzeg megeszik a főzeléket (pláne, hogy ott nem tudna kinyávogni magának valami mást, ami itthon simán megtörténik). Azt is szerettem, ahogyan a magyar ovikban készülnek az ünnepekre, sok-sok mondókával, mesével, kézműveskedéssel. Itt mintha ezek az utóbbiak jóval kisebb hangsúlyt kapnának, bár nem vagyok ebben biztos, mert Bende utálja a mondókákat, lehet, hogy a többi gyerek tucatnyit szaval el otthon minden nap.
Ami viszont az angol ovi nagy.nagy előnye: az a baromi nagy tér, ami a gyerekek rendelkezésére áll. (Ennek hiánya természetesen nem a belvárosi ovik hibája.) Minden egyes évfolyamnak saját kertje van, tehát az nem fordulhat elő, hogy egy háromévest letarol egy hétéves. Minden egyes kiskertben másféle játékok, láthatóan nagyon átgondoltan összeválogatva. Bende korosztályában főleg nagymozgásos játékok vannak, csúszda, mászóka, tér a rohangáláshoz. De az elsősöknél már van meteorológiai jelzőtábla, ahol minden nap be kell állítani, hogy napos vagy felhős az idő éppen, és a falon körbe fel vannak festve a betűk. Amúgy az elsősök udvara messze a legjobb, műfű, kis kunyhó, alagút, olyan átlátszó tábla, amire mindkét oldalról lehet festeni. (Ez van a képen.)
De bele vagyok még szeretve az iskolának abba az ötletébe is, hogy "erdei tanösvényt" hoztak létre az udvaron. A bejáratnál ugyanis van egy kis zöld terület, pár fával. Semmi különös, nem is nagy. De most csináltak oda egy zöld gumival lerakott járdát, kiraktak a fákra laminált kartonlapokat az "erdőben élő állatokról" (mindenféle bogár, csiga) és az erdő mélyére (ami legalább három méternyire van az úttól) még egy kis kunyhót is raktak. A gyerekek mind imádják, nekik ez nem kicsi, hanem nagy kaland - ahová rendszeresen el is mennek megfigyelni a természet változását.
Összességében  amúgy szerintem ovisnak lenni Magyarországon nagyon jó. Jobb, mint Angliában. De persze ez mindig lutri - Bíbor speciel imádott oviba járni, és csodás szülői közösség jött össze. Borsit meg el kellett hozni, annyira nem tudott beilleszkedni, és bár az új oviját szerette és az óvó nénijeit is, ott nem jött össze olyan összetartó szülői társaság, mint Bíbor esetében, csak az utolsó év végére kezdett egyáltalán formálódni. Mert amúgy ez a szülők barátkoznak dolog amúgy szerintem nem rossz - de ez speciel itt a legkisebb mértékben sincsen. Ami nem baj - csak nekem furcsa.
Szóval aki most akarja oviba íratni itt a gyerekét, annak azt mondanám, készüljön fel rá, hogy nagyon más. Attól nem kell megijedni, hogy már "tanulnak" mert az sokáig játékos marad. De azért nem olyan, mint Magyarországon. Más. Mint annyi minden egyéb is.

Sokan vannak a neten, akik kéjes szórakozást találnak abban, hogy beszólnak másiknak. Persze szigorúan névtelenül, ismeretlenül. Az első pár alkalommal idegesíti az embert, ha ilyesmivel találkozik különösen, ha ő a célpont- de ahogy telnek az évek, úgy lesz rutinosabb ebben is.

Múltkor találtam egy eléggé gyalázkodó kommentet egy régi blogbejegyzésem alatt. Nyilvánvaló volt, hogy aki odapöttyintette, az nem ismeri a blogot, tele volt olyan állításokkal, amiknek semmi valóságalapja nem volt. Nyilván bepötyögte a gugliba, hogy "Anglia, munka, élet" vagy valami hasonlót, feljött neki ez a találat, felbosszantotta, amit írtam, és jól odabaszott egy isteneset, úgy izomból. Mert megtehette. Névtelenül persze.
Nem idegesített különösebben - átolvastam kétszer is, kicsit csodálkoztam, mekkora az isten állatkertje, aztán töröltem. És kész. Ennyi. Egyrészt mert valótlan állításokkal nem érdemes vitatkozni, másrészt mert aki írta nagy valószínűséggel úgyse jön vissza. Ha mégis, akkor csak valami perverz örömből, hogy tovább sértegethessen, az meg kinek kell.
Büszke voltam magamra, hogy ilyen felnőtt módon, éretten kezeltem a helyzetet. Három évvel ezelőtt, amikor elkezdtem blogolni, még egészen másként reagáltam volna. Biztos, hogy megpróbálom meggyőzni, hogy téved, hogy rosszul látja, és napokig forrongott volna bennem a fájdalom, amiért bántanak, a csalódottság, hogy senki nem védett meg, és persze bizonygattam volna, hogy nem is úgy van, ahogyan ő írja, ami furcsa módon hozott volna egy csomó látogatót, mert hogy ahol balhé van, oda szeretnek vissza-visszatérni az emberek, hogy lássák, kinek a vére is fog majd végül hullani.
Ma már nincs bennem ilyen igény. Kimondhatatlanul unom a kötekedést, és egyre kevesebb örömöt, vagy akár izgalmat találok abban, hogy foglalkozzak vele.
De azért a trollok rombolnak. Az, akit megtalálnak, a következő bejegyzésnél kétszer is átgondolja: na, vajon erre mi lesz az ellenséges reakció? Hol lehet belekötni? Merthogy azért legyünk őszinték, mindenkinek, minden mozdulatába bele lehet, még abba is, ahogyan szuszog, nemhogy abba, hogy gyereket nevel, külföldön él és mit ad isten, néha még véleménye is van erről, pláne, ha nem ugyanazt bégeti, mint a többiek.
Így aztán ahogy telik-múlik az idő, az ember egyre többször átgondolja, kell-e az a bizonyos blogbejegyzés, és nem meglepő módon egyre gyakrabban jön rá, hogy inkább nem is. Inkább alszik, olvas, tévézik, fut ahelyett, hogy pellengérre állítaná magát. Pénzt úgyse ad érte senki. hogy ezt csinálja (kevés bloggernek van olyan látogatottsága) hát az a minimum, hogy ne verjék agyon érte. De tudom, ez elég nagy kérés lenne.
Van nekem is saját trollom, időnként jelentkezik, jól elmondja, hogy szarul élek, aztán ha nem válaszolok (vagy nem írok) elunja magát és körbenéz a bloglistámon, van-e még rugatlan fenék valahol. Mindig talál valakit. A pusztítás pedig terjed, mint a pestis.
Nézegetem a bloglistám, és látom, hogy azok, akiket egykor annyira szerettem olvasni, egyre ritkábban írnak. Sok abba is hagyta már. Pedig hogy szerettem olvasni őket! Nézem a blogjukat, a régi bejegyzéseket és szinte minden alkalommal megvan az ok: a troll. Néha az "enyém", néha egy másik. Nyilván sokaknak megvan a maguk keresztje. Az enyém speciel névvel vállalja a véleményét - de a legtöbb névtelenül is szeret fröcsögni.
Ők aztán mindenben megtalálják a bibit, és akik el is mondják, hol burkoltabban, hol kevésbé. Egyre többször futok bele elképesztően agresszív megnyilvánulásokba, a legártatlanabb írások kapcsán is. Egy új recept? Hogy ez mekkora hülyeség, nincs ilyesmire szükség. Összevesztem a barátnőmmel? Mert egy idióta vagy, aki képtelen barátkozni. Baj van a gyerekkel? Szar anya vagy, te tehetsz róla.
Arról nem beszélek most, hogy az okoskodóknak nyilván tökéletes az életük, a lakásuk patyolat tiszta, a gyerekeik virágillatút finganak, a munkájuk tökéletes, a fogsoruk csillogó és a bőrük makulátlan. Legyen nekik, nekem aztán nem fáj.
De az sem, hogy az én életem nem ilyen. Nem gondolom, hogy minden kritika felett állnék - de bevallom, nem esik jól, ha valaki csak azért jön ide, hogy ráhúzzon egy nagyot a seggemre. Nem tetszik a blog? Nem kell olvasni, oszt ennyi.
Persze, lehet védekezni a trollok ellen. Én most csak annyit tettem egyelőre, hogy megszüntettem a névtelenül kommentelés lehetőségét. Nem mintha egy keresztnévvel és egy kamu emilcímmel ne lehetne kiosztani bárkit, de kicsit valóban nagyobb macera. Van olyan blogger ismerősöm is, aki egyáltalán nem engedi a kommentelést - de nekem azért jólesik, ha hallok az olvasóimról.
Mert az ember minden trollkodás után mérlegre teszi mit kapott a blogtól és mit szenvedett már miatta. Nekem pedig a mérleg elképesztően pozitív. Olyan sok-sok jó fej emberrel találkoztam, mióta elindítottam, hogy felsorolni se tudnám. A leveleket is szeretem, amiket kapok tőletek, de még jobban örülök, ha összejön egy-egy személyes találkozó és kiderül, hogy milyen jó fej emberek követik a sorsom.
Egy döntést azért hoztam, mert van rá lehetőségem: ezentúl bátrabban törlök. Nem mondom, hogy nem lehet velem vitázni, vagy akár ellentmondani is, de akinek a hangneme nem tetszik, annak fel is út, le is út. Nem pocsékolom rá az energiám, hogy megírjam, miért nincs igaza, mert a törlés csak két kattintás, a magyarázat meg több. Szóval ha valaki csak azért jön ide, hogy kötekedjen (és igen, kedves házi trollom, ez rád különösen vonatkozik) akkor kirakom a szűrét. Akinek meg nem tetszik a szabály, az menjen máshová fröcsögni.
Ez az én játszóterem, a személyes blogom és mostantól dolgozik benne egy parkőr is. Nem, még nincs rajta lakat, egyelőre nem tettem zárttá. De még az is benne van a pakliban. Csak hát azt vettem észre, hogy a zárt blogok meg előbb-utóbb elhalnak, új impulzus híján, nem pedig kiteljesednek. De lehet, hogy minden blognak ez a sorsa előbb-utóbb és nem is a trollokon múlik az egész.

Szóval az van, hogy nagy a szerelem. Napok, sőt hetek óta a Trónok harca világában élek, ezt nézem, ezt olvasom, sőt még álmomban is a jelenetek járnak a fejemben. Nem mondom, hogy mindenkinek el kell olvasnia, nem mondom, hogy ez a legjobb könyv vagy a legjobb sorozat, amit csak láttam életemben - de az biztos, hogy kihagyhatatlan.

Be kell vallanom, hogy első pillantásra nem bűvölt el sem a könyv, sem a film. Amikor még nyáron megnéztem az első részt, kicsit húztam a számat. Ez az a nagyon híres sorozat, amiről mindenki beszél? Mert hogy akkor már jópár ismerősöm ajánlotta, mondván, hogy az évtized sorozata, ki ne hagyjam. Mivel amúgy is imádom a sorozatokat, hát beadtam a derekam és elkezdtem nézni. És nem tetszett. Nem mondom, hogy rossz volt, csak olyan... közömbös.
De hát a Balcsinál voltam, se tévé, se net - viszont jó sok szabadidő és esténként ha leraktam a gyerekeket aludni, hát maradt a tablet és rajta ez a sorozat. Hát néztem. És pár rész után már kezdtem érteni, hogy ki kicsoda, kivel van, melyik házból és mit akar. Merthogy bonyolult egy sztori. Millió szereplővel, királysággal, ősökkel, legendákkal. Kicsit a Gyűrűk urára hajaz, legalábbis hosszban és bonyolultságban.
Mire az első évad végére értem, már menthetetlenül rajta voltam a horgon. Nagyon-nagyon akartam tudni, mi történik majd ezután, épp kapóra jött, hogy vetítik az itteni tévében, és méginkább, hogy megkaptam mind az öt kötetet a Kindle-emre. Így hát most heteken át azt csináltam, hogy vasárnap esténként néztem a tévében a sorozat újabb és újabb részeit, a többi estén meg olvastam és olvastam, amikor csak volt egy kis időm.
Most értem végére az ötödik kötetnek - és bevallom, teljesen kétségbe vagyok esve, mert hiába olvastam el többezer oldalt, egyetlen szál sincs elvarrva, egyetlen szereplő sorsa sincsen megnyugtatóan lezárva (pár halottat kivéve, de még azok sorsa se tuti) mert hogy jön még két kötet, amelyeket a szerző még nem írt meg. (Aki ráadásul elég öreg, félő, hogy hamarabb elpatkol, mintsem sikerülne neki.) Szóval várni kell és ez a várakozás most nagyon fáj, mert itt aztán semmit nem lehet biztosra tudni. Az biztos, hogy senki nem fog boldogan élni, míg meg nem hal - és még a nagyon szeretett főszereplők sorsa sincsen biztonságban, simán leszúrják őket, megvakulnak, nyomorékok lesznek, vagy egyszerűen eltűnnek, hogy ne is halljunk róluk egy teljes köteten át. 
Szóval minden kiszámíthatatlan - pont, mint az élet, és egyáltalán nem biztos, hogy végül a jók elnyerik méltó jutalmuk és a rosszak megbűnhődnek. Arról nem is beszélve, hogy jó és rossz igencsak képlékeny fogalommá válik, ahogy haladunk előre.
A hosszú könyvek nagy erénye, hogy van benne tér és idő mindent, de mindent elmesélni, szépen alaposan kibogozni. A könyv szerzője George R.R. Martin pedig nagyon szeret mesélni, különösen, ha arról van szó, mi lakozik az emberek szívének a mélyében. Éppen ezért a Trónok harcában nincs senki, akit egyértelműen gyűlölni lehetne, pedig az emberi aljasság sok-sok bugyrába bevezet minket. Kegyetlen, pszichopata királyok, embereket kéjesen és hosszan kínzó szörnyetegek, nőket megerőszakoló zsoldosok. Olyan emberek, akik bármire képesek a hatalomért, a pénzért, a gondtalan életért - és akikről a könyv során szép lassan kiderül, miért lettek ilyenek, és minden tiltakozásunk dacára képtelenek vagyunk nem megszeretni őket.
A sorozat legnagyobb erőssége, hogy kiszámíthatatlan. Egy elképzelt fantasy világban játszódik, ahol kezdetben béke van, hét királyság egyesül egy uralkodó alatt. De persze a felszín alatt forrong minden, mert az előző királyt megölték, a trónörökösök elmenekültek, de vissza akarnak térni, és amikor hirtelen meghal a király, szétesik az egész birodalom. Egymás után lépnek fel a trónkövetelők és az egykor békés birodalom belezuhan a káoszba, ahol semmi és senki nincs biztonságban. Lehetetlenné válik az utazás, így a családoknak esélyük sincsen arra, hogy újra egyesüljenek, farkastörvények uralkodnak és mindenkinek egyedül kell megtalálnia a túlélés lehetőségeit, akkor is, ha öreg és fáradt, de akkor is ha még csak gyerek, aki a szülei nélkül kóborol.
És ha mindez nem lenne elég, közeleg a tél.
A tél, ami ebben a világban akár tíz évig is tarthat, éhínség és pusztulás jár vele együtt, és maga a rettenet, megelevenedett halottak képében, akik az élők világára támadnak. Az egyetlen, ami megállíthatja őket egy hatalmas fal, amit egy maroknyi őr vigyáz, akik egyre kevesebben vannak, mert a nagyurakat elfoglalja a trónért vívott harc és senki nem támogatja őket.
Persze nem csak gonoszság van benne - igazi hősök is megcsillannak, ám róluk ugyanilyen ütemben kopik a felszínes, daliás máz. Kiderül, hogy bizony néha félnek, nem mindig becsületesek és ha mégis, hát az gyakran igen buta választás volt, ami nem csak az ő életükbe, de a szeretteikébe is belekerül. Ezek a botladozó, mindig jót akaró, de folyamatosan elbukó karakterek is, akiknek hiába vannak tiszta és jó szándékaik, a világ szemében gyakran ugyanolyan szörnyetegek, mint azok, akik soha nem gondolnak másokra. Kedvencem a törpe, akinek humora és esze is van és aki csak azért olyan elviselhetetlenül arrogáns, mert ezzel védekezik a gúnyolódások ellen. De akit persze ennek ellenére mindenki szörnyetegnek tart, mert nem értik a humorát és nem értékelik az eszét, hiába győz csatákat, mégis Ördögfiókának tartják, és szép, de annál kegyetlenebb unokaöccsét éltetik.
Vagy Dany, a sárkánykirálynő, aki a trón jogos örököse, és akit eladnak egy barbár törzs vezérének, cserébe annak hadseregéért. Szinte még gyermek, amikor a nászéjszakán megerőszakolja a férje és azt hinnénk, hogy örökké boldogtalan lesz mellette. Ám egyszer csak elhatározza, hogy nem lesz többé áldozat, meghódítja a férjét (akiről kiderül, hogy amúgy egy kedves és szeretetreméltó pasi, csak úgy nevelték, hogy így kell bánni a nőkkel) és igazi szerelmespár lesznek. Ám Dany ezután segíteni akar minden nőn, akit bántanak és minden rabszolgán, akit eladnak. Azt hiszi, hogy jóságáért hálát kap majd cserébe, ám kegyetlenül csalódnia kell, nem is egyszer. Mert vannak, akiket nem lehet megmenteni, bármennyire is fáj, és hiába királynő valaki, akkor sem tud minden szegény embert megetetni és ellátni.
Sorolhatnám még a karaktereket, mesélhetnék a könyv izgalmas fordulatairól, a sötét és kegyetlen világról, ami minden ízében varázslatos sárkányokkal, zöld álmokkal, pogány faistenekkel. De ez a világ akármilyen idegen is - minden ízében valószerű. A középkori falvak lakosai is pont így retteghettek az életükért és a javaikért, ha megjelentek a zsoldosok, akik valószínűleg pont így ürítették ki a szegények kamráját és gyalázták meg az asszonyokat. Nem azért, mert rosszak voltak, inkább mert érzéketlenek az emberi szenvedésre - különben nem tudták volna lelkileg sem túlélni az éveken át tartó vérfürdőt és fizikai nélkülözést, amiben éltek.
Most, hogy befejeztem a nálam lévő öt kötetet, gyorsan bepötyögtem az amazonba, hogy van-e már hatodik (nincs, hogy a fene egye meg) ám azt is megtudtam, hogy rajtam kívül is sok rajongó van, és óriási piaca az olyan cuccoknak, amelyek a különböző házak jelvényeit ábrázolják, vagy az olyan idézeteket, mint a "Winter is coming", vagy a "You know nothing Jon Snow". Nem beszélve a sárkányos ékszerekről, a Segítő jelvényéről, vagy a millió kártyás és táblás játékról, amit a film és a könyv ihletett. A könyv szereplői benne voltak már a Simpson családban, a South Parkban, de még mesefilmekben is, tele van a net is a szereplők idézeteivel, képeivel, és persze a viccesen kifogatott poénjaikkal. Mert hogy jellegzetes mondatok vannak a filmben, nem csak a Winter is coming, vagy a You know nothing Jon Snow, de ez is, amin én nagyon jót nevettem. Sóval úgy tűnik, tetszik vagy sem - a sztorit ismerni illik. Hát ez van. De nem csak ismerni kell - azt mondom, szeretni is lehet. Nagyon.

Sokan kérik, ajánljak már egy jó iskolát a környékünkön. Vagy egy kicsit messzebb. Vagy úgy egyáltalán Angliában. Merthogy akkor ők odaköltöznének. Bár tudnék nekik könnyen, gyorsan válaszolni! A helyzet ugyanis ennél egy kicsit bonyolultabb - és persze egyszerűbb is.

Nyilván, akik gyerekekkel együtt érkeznek, azok számára az iskola központi kérdés - megértem én ezt jól. De hát ugyebár, hogy mi a jó, mi nem, mindenkinek mást jelent. Az vajon a jó iskola, ahol a gyerek jól érzi magát? Vagy az, ha sokat tanul? Az a jó, ha csupa brit gyerek van körülötte, mert akkor hamarabb megtanulja a nyelvet? Vagy az, ha sok a külföldi és nem fogják kiközösíteni, amiért ő más?
Jó iskolát találni amúgy szerintem Magyarországon nehezebb, mint Angliában. Nem azért, mert otthon ne lennének jó iskolák, vagy elhivatott tanárok - hanem mert sokkal élesebbek a különbségek az egyes iskolák között, mint itt - ám hiteles információt nagyon nehéz találni róluk. A legtöbben szájhagyomány útján indulnak el, megkérdik a környékbeli anyukákat, a játszótéren, az oviban a szülőket ki, hova iratja a gyerekét, és még ha mindenféle bennfentes információnk is van róla, hogy milyen a hely (mert ott tanít valakinek a valakije és az megmondja a tutit) még akkor is lehet, hogy nagyon más lesz, mint ahogyan azt elképzeljük.
Hivatalos szervektől azonban semmiféle segítséget nem kapunk ehhez - legalábbis én nem hallottam semmiféle honlapról vagy irodáról, ahol ebben segítenének, vagy akár információt adnának.
Angliában ennél jóval nyitottabb az iskolák összehasonlítása, több szervezet, honlap foglalkozik azzal, hogy listákat csináljon és sorrendbe rendezze az iskolákat különböző szempontok szerint. Persze mindegyik módszernek megvannak a maga hátrányai, hiszen nyilván az iskolák itt is igyekeznek a szebbik arcuk igyekeznek mutatni, amikor jönnek a felmérő emberek. De azért mégiscsak vannak adatok, amelyeket olvasgatva valamiféle képet alkothatunk arról, hogy milyen lehetőségeink vannak egy adott helyen, ha jó iskolát akarunk.
A legfontosabb szervezet, amely az iskolákat évente-kétévente felméri az Ofsted amely részletesen leírja, hogy milyennek ítéli az adott iskola fegyelmét, tanárainak a felkészültségét, a diákok előmenetelét. Az "outstanding" a legjobb, de ilyenből nincs sok, ha "good" iskolát találunk, annak már örülhetünk, bár hozzátenném, hogy ha beleolvasunk abba, mi alapján került valaki ebbe vagy abba a kategóriába, olyan indokokat is felfedezhetünk, mint például, hogy azért lett csak "jó" egy suli, mert a tanár túl sokat magyarázott órán és a diákok elunták magukat egy kicsit. Hát istenem, mit mondjak, ilyesmi azért előfordul, szerintem nem minden órának kell feltétlen tüzijátékos mókasziporkának lennie, de itt azért ez alapvető elvárás.
A mi iskolánk épp most lépett elő "satisfactory"-ból "good"-ba, méghozzá úgy, hogy a diákok viselkedése és biztonsága illetve a management hatékonysága "kiváló" besorolást kapott. (Ezt nem meglepő, egy egészen agilis igazgatónk van, aki tényleg mindent beszerez és megszervez a gyerekeknek.) A diákok eredménye általánosságban jó, ami azért is nagy eredmény, mert ez egy szegény környék, sok külföldi gyerekkel, akik nagy része alacsony iskolázottságú szülőkkel rendelkezik és amikor iskolába jönnek átlag alatti tudással rendelkeznek. Ám amikor kikerülnek, az eredményeik átlagosak vagy afölölöttiek, ami egészében véve nagy eredmény. Az indoklás szerint azért nem lett kiváló a sulink, mert a tanítás színvonala ugyan a jó és készében véve a jó és a kiváló között mozgott, de a diákok nem mindig kaptak elég esélyt arra, hogy maguk találhassanak ki dolgokat. (Nem feltétlen értem, hogy ez mit jelent...)
Szóval az Ofsted jó és hasznos kiindulópont, bár elismerem, a pdf file, amit a honlapjukról le lehet tölteni döbbenetesen hosszú minden egyes suliról, de azért érdemes rászánni az időt. Kisebb angol tudással azonban más honlapoknak is neki lehet futni, pláne, hogy van olyan, amelyik grafikonokkal, táblázatokkal egyszerűbb összehasonlítást enged meg. A "find the best" nevű honlap sorrendbe teszi az iskolákat: itt találni az általános iskolák listáját, itt pedig a középsulikét. Én most az általános Angliai listákat linkeltem be, de városonként is rá lehet keresni.
A nagy körben az összesített pontszám van, ami maximum 100 lehet. 90 fölött nagyon jó az adott suli, és 80 fölött is nagyon jó. (Nálunk a lányok iskolája 87 illetve 83 pontot kapott, és nem panaszkodhatom egyikre sem.)
Ha az ember rámegy az adott iskola lapjára, akkor olyan szerintem nagyon fontos dolgokat tudhat meg, amelyek könnyen összehasonlíthatóak bármely más környékbeli suliéval. Hány diák van, hány tanár, vigyáz ezekre a gyerekekre, mi a diák-tanár arány az iskolában. Mennyi a lány, mennyi a fiú diák, a diákok hány százaléka jogosult ingyen ebédre és a gyerekek hány százalékának angol az anyanyelve. (Ez a két adat azért elég pontosan jelzi, milyen gazdasági háttérrel rendelkeznek a környékbeli családok.)
Ennél is fontosabb azonban, hogy milyen vizsgaeredményeik vannak amikor elhagyják a sulit, matekból és angolból. Középsulisoknál természetesen ott az összes érettségi eredmény és hogy hány százalékuk tanult tovább egyetemen.
Ott van a tanárok átlagos fizetése is, amiben meglepően nagy különbségek lehetnek. A legjobb londoni általánosban például évi szinten 14 ezer fonttal többet kapnak a tanárok, mint ahová Borsi jár. A londoniban havi 4000 fontot keres egy tanár, ami átszámítva majdnem másfél millió forint... hoppá! Borsiéban csak 900 ezer Ft egy tanár havi átlagos fizuja. Ebből is látszik, hogy a tanári karrier errefelé nem megvetendő dolog.
A kép nem lenne teljes, ha nem lenne ott a suli címe, telefonszáma és térképe is - tehát azonnal lehet látni, hová esik a lakásunkhoz képest és fel is lehet hívni őket, hogy van-e hely.
Merthogy azt tudni kell, hogy hely az nem nagyon van. Ha az ember kibérli a lakást, érdemes azonnal felkeresni a helyi önkormányzatot a gyerek összes iratával (anyakönyvi kivonat, útlevél vagy személyi - bizonyítvány nem kell) hogy minél hamatabb elkezdhessenek helyet keresni neki. Bizonyos helyeken ugyanis olyan nagy lehet a zsúfoltság, hogy akár heteket, hónapokat is várni kell, hogy a gyereket berakhassák egy osztályba. Több gyerek esetén igyekeznek ugyanabba a suliba rakni mindenkit - de ez is meghosszabbítja a várakozási időt. Mi 2010-ben Bíborral 4 hetet vártunk, Borsival majdnem 6-t. De ezek sajnos nem számít extrém hosszúnak, hallottam már olyat is, hogy majdnem fél évig kellett várni, míg a környéken felszabadult egy hely.
Ha az embernek amúgy ideje és módja van, persze érdemes megkeresni, melyik a legjobb iskola, de a beiratkozás itt is áprilisban van. Annak, aki évközben érkezik, el kell fogadnia, hogy nincs sok választási lehetősége. Oda kell mennie, ahol hely van - de én azt mondanám, emiatt nem érdemes aggódni.
A mi házunkhoz két iskola is egyforma távolságban van - azt mondták az egyik jobb, mert ott több az angol, de oda csak egy gyereknek lenne hely. A másikba mindkettő mehet, ott több a bevándorló gyerek, viszont ezért jobban fel vannak készülve arra, hogy mit kezdjenek azokkal, akik nem beszélnek angolul. Így végül mi az utóbbiba adtuk a gyerekeinket és reméltük, hogy jó lesz nekik. És jó lett.
Ráadásul ahogy tegnap összehasonlítottam a két iskolát a "find the best" honlap segítségével, azt kellett látnom, hogy a mi "rosszabb" iskolánk minden részeredményben jobban teljesít, mint a másik. Jobbak a gyerekek matekból, angolból, írásból, olvasásból egyaránt. Igaz, a tanárok kevesebbet keresnek, és kevesebben is vannak, mint a "menő" suliban, így összességében lejjebb került a listán. Eggyel kevesebb pontot kapott az összesítés során, mint a másik. Ráadásul a honlapon még a három évvel korábbi "satisfctory" Ofsted eredmény szerepel a mi sulink esetében. Szóval vigyázni kell, nem mindig naprakész a "find the best" sem.
Aggódni azért sem kell amúgy nagyon, mert ahogy én látom, és hallom másoktól az angol iskolákban nincs akkora különbség, mint otthon. Nagyon igyekeznek, hogy egyforma képzést kapjanak mindenütt a gyerekek, hogy támogassák azokat, akik esetleg lemaradnak, nagy a rugalmasság, nagyon figyelnek az egyedi igényekre. Most ráadásul be is fenyítették a sulikat, hogy aki nem éri el a "good" szintet, azt mind bezárják - ami kicsit ellent mond annak, hogy minden másnap arról cikkeznek a lapok, hogy olyan sok bevándorló gyerek érkezik, hogy sok helyen az igazgató kiköltözött a szobájából, hogy abból is tanterem legyen és a kert végében plusz sufnikat állítottak be. Mindenesetre az oktatás elég központi téma errefelé is, sok pénzt ölnek bele, nagyon alaposan szabályozzák, hány tanár hány gyerekre vigyázhat és a legtöbb helyen nagyon komolyan védik a diákokat bármiféle zaklatás, csúfolódás ellen. (Az érem másik oldala, hogy szinte minden héten hírt adnak egy diákról, aki amiatt lett öngyilkos, mert sokat csúfolták. Bár tartok tőle ilyesmi Magyarországon is előfordul, csak nem lesz belőle címlap sztori.)
Ami meg azt az általános aggodalmat (és kérdést) illeti, hogy a gyerekek mit fognak csinálni, ha bekerülnek egy osztályba, noha nem beszélnek egy kukkot sem? Hát erre aztán végképp nem kell rágörcsölni. Az esetek többségében jól feltalálják magukat, sok-sok segítséget kapnak és pillanatok alatt behozzák a hátrányukat. Én még nem találkoztam olyan magyar szülővel, akinek a gyereke ne lett volna az iskola éltanulója egy éven belül - és ez nem csak a magyar oktatást dicséri, mert azokra is érvényes, akik soha nem jártak magyar suliba. (Mint például az én középső lányom.)
Szóval összességében az tudom mondani, hogy errefelé jó iskolásnak lenni. Érdekes, izgalmas órák vannak, kevés a lecke, sok a szabadidő, rengeteg a kreatív feladat, ám valami titokzatos módon, a végére ugyanoda jutnak el, mint a magyar iskolások. Igen, lehet olyan füzeteket bescannelni, hogy milyen feladatokat csinál egy itteni ötödiket és egy otthoni matekból, és lehet ezeken szörnyülködni is, de az igazsághoz hozzá kell tenni, hogy aki itt tud és akar, azért mehet előre - aki meg lemarad, azt meg nem alázzák porba, ami nekem azért szimpatikus hozzáállás. És azért a középsuli végére az általános tudásuk nagyjából ugyanolyan lesz, mint annak, aki otthon érettségizik, egy év elteltével pedig, amikor mindenki elfelejti a sallangot, akkor meg pláne.

Szóval, mint mondtam, eredetileg nem is igazán érettségizni akartam, hanem angolt tanulni, és erre a szomszédban tartott GCSE tanfolyam tűnt a legegyszerűbb, legolcsóbb megoldásnak. Persze félve mentem el, mert hát azért ez nem nyelvtanfolyam - érettségi előkészítő, ahol tudtam, anyanyelvi angolokkal kell megküzdenem a felvételért.

Igen, most sokan azt fogjátok mondani, hogy nem kell ez a kishitűség, mit játszom az agyam, nyilván tök jól értek már mindent angolul, és persze, valahol igaz ez is. Sokat olvasok, sokat nézek sorozatokat (ja, a bűnös szenvedély) és többet értek, mint amennyit nem.
Másfelől azonban ott van bennem mindig a kétely - mert hát nincs olyan nap, hogy ne hallanék új szót, (most már a gyerekektől is egyre többet) nincs olyan könyv, (hö, mit könyv, olyan oldal!) amelyben ne találnék olyan szót, olyan kifejezést, amiről fogalmam sincsen, hogy mit jelent. Ha pedig írni kezdek, abban is mindig van hiba.
Nagyon messze vagyok még attól, hogy elégedett legyek magammal - bár nyilván hosszú utat megtettem már, és egyre kevesebb erőfeszítést igényel az, hogy idegen nyelven fejezzem ki magam, vagy ezzel foglalkozzak bármilyen szinten is. De kétségeim vannak, hogy lesz-e ebből valaha is tökéletes vagy legalábbis olyan jó, ahogyan én szeretném. Persze az én mércém magas, azt nehéz lesz valaha is átugrani.
A GCSE kurzusra viszont úgy tűnik jóval alacsonyabbra helyezték. És nem csak azért, mert bejutottam, hanem mert amikor kézbe kaptuk a feladatlapunkat is, kiderült, hogy a maximális 25 pontból 23-at értem el, a bekerüléshez pedig 15 is elég volt, szóval ettől azért kicsit megnyugodtam. (Pláne, hogy ráírták a fogalmazásom mellé, hogy ugyan teljességgel félreértettem, miről kell írni, de mivel nagyon jól fogalmazok, ezért csak egy pontot vontak le a hibámért.) Hát igen, így kell égni és mennybe menni egyszerre.
Ez a tanfolyam, ahogyan a matek is, főleg britekkel van tele. Nekem kicsit meglepő, hogy néhány 60-70-es idősebb részt vevő is van, méginkább, amikor hamarabb kapják elő a tabletjüket és a Kindle-jüket, mint én.
Természetesen ez a tanár is tündéri aranyos - itt az angoloknál amúgy még egyetlen tanfolyamon se találkoztam olyan tanárral, aki ne szívvel, lélekkel csinálta volna a munkáját, és mind nagyon felkészült, nagyon profi. Minden egyes alkalommal azt érzem, hogy van egy cél, ami felé megyünk és lépésről lépésre odavezetnek majd, ahol nekem a végén lennem kell. Ez amúgy elég jó és biztonságos érzés.
Az első témakör, amit most veszünk, az a szövegértelmezés. Bevallom, ez nekem nagyon nehéz, főleg a szövegek természete miatt. Mert hát ugyebár nekem nincs meg az a kulturális hátterem, ami sok esetben elkerülhetetlen.
Az első szöveg, amiről beszéltünk egy rövid, kis háromsoros volt:  
Ez olyan klasszikus reklám errefelé, mint nálunk otthon a Müszi vagy a "mert ez műanyag" és mindenki már dúdolja is. Természetesen én soha nem is hallottam róla és első percben nem is értettem, hogy ez az utolsó három szó micsoda, hogyan is kéne kiejteni, mire is vonatkozik.  Itt azért a britek tagadhatatlan előnyben voltak. De aztán egész órán erről beszélgettünk és magukról a reklámokról - mi mindent kell bennük nézni, hogyan is kell értelmezni, és mi annak a módja, hogy ezt a tudást esszébe öntsük.
Merthogy természetesen nem önmagáért való beszélgetés volt ez - a célja az volt, hogy felkészítsen minket az első dolgozatra, amit október közepén írunk, és aminek keretében egy reklámról kell írni, hogy szeretjük vagy gyűlöljük.
A következő órán Philip Larkin "I remember, I remember" című verse volt a téma, aki Coventryben született és a város leghíresebb szülötte, költő. Én még soha nem hallottam róla ezelőtt. De most elővettük egy versét, azt elemezgettük, boncolgattuk, miket lehet kiolvasni belőle. Persze itt is kijött a hátránya annak, hogy nem az angol az anyanyelvem - merthogy a fene se tudta, hogy a "squinnied" olyan szó, amit ő talált ki, én azt hittem, hogy csak én nem ismerem. Aztán az is kiakasztó, amikor az ember minden egyes szót ismer, a mondat értelme még sem áll össze, mint a vers híres utolsó sorában: 'Nothing, like something, happens anywhere.' Mondjuk utána, kicsit meggugliztam, és kiderült, hogy ezért ezzel sok más embernek is gondja van, még az anyanyelviek közül is. Merthogy ez nem egy könnyű vers, és maga a költészet amúgy se feltétlen könnyen érthető dolog.
Mindenesetre hihetetlen izgalmas utazás ez nekem, figyelni, hogyan is tanulnak mások irodalmat, költészetet. Feltűnő különbség, hogy itt sokkal inkább szövegközpontú az értelmezés, mint amit Magyarországon csinálunk. Én ilyen szintű elemzéseket eddig csak az egyetemen hallottam (Na ja, a gimiben meglehetős szar magyartanárom volt). Természetesen nem hangzott el "a költő azt gondolta" kifejezés, ha mégis, akkor szigorúan alá kellett támasztanunk azzal, amit olvastunk. Nagyon erőteljesen visszafogott a tanár minden szárnyalást, fantáziadús következtetést: csak a szöveg volt, és a szerző, akiről rajtam kívül mások se tudtak semmit. Ám ha jól következtettünk, akkor a tanár megörvendeztetett minket néhány életrajzi adatmorzsával, amiből óra végére amúgy nagyszerűen összeállt a kép arról, ki is volt ez a fickó és miért írt ilyen verseket.
Az óra menete amúgy elég szigorú - a napi szövegelemzés után minden alkalommal nyelvtan jön. Mikor használunk kettőspontot, mikor pontosvesszőt, hová kell aposztróf, hová vessző. Úgy tűnik, ezzel sok embernek gondja van, ezért bőven kapunk gyakorlatokat, teszteket. Mindezt fellazítva egy kis szünettel, teával, kávéval és máris eltelik az a két és fél óra.
Bírom nagyon amúgy, hogy a tanár olyan rendes kis flanelinges, kordgatyás, ősz hajú, szemüveges angol prof - de amikor elkezd magyarázni, akkor énekel, táncol, hangokat utánoz (és nem túlzok) mindent megtesz, hogy közel hozza hozzánk az anyagot, hogy élvezzük, hogy jobban megértsük.
Lecke persze itt is van, de nem annyi, mint a matekon, ahol most körülbelül tíz oldalnyi egyenletet kell megcsinálni gyakorlásképp. Angolon most fő feladatunk, hogy elkészítsük előre azt a bizonyos fogalmazást (esszét) az általunk szeretett vagy gyűlölt reklámról. A téma előre meg van adva, és otthon tucatnyiszor is megírhatjuk, ha akarjuk - elküldhetjük a tanárnak emilben, ő kijavítja, elmondja a véleményét és megírhatjuk újra és újra, hogy jó legyen. A vizsgára vázlatokat szabad elvinni - de magát a teljes szöveget nem. Azt ott kell megírni.
Én jó sokáig halasztottam a feladat elvégzését - akár könnyű is lehetett volna és össze is csaphattam volna, de valahogy mindig úgy adódott, hogy volt más teendőm, ez meg mindig utolsónak maradt, amikor már késő volt, álmos voltam, ötlettelen. Mivel a múlt héten már próbavizsgát írtunk a szövegből, nem lehetett tovább halasztani, én meg már épp kezdtem kétségbe esni, hogy mi lesz itt egész évben, ha már az első tesztfeladatnál feladom, mert nincs rá időm, hogy kidolgozzam.
Ráadásul a mellettem ülő litván csaj azt mesélte, hogy ő is tavaly mindkét tanfolyamot egyszerre csinálta, de az angolon elbukott - főleg, mert nem vette komolyan ezeket a tesztfeladatokat, amik év közben voltak, gondolván, hogy úgyis a végső, nagy vizsga számít, aztán jól meglepődött, hogy az 60%, és a beadandók azért egy combos 40-ot érnek, amit így ha elront vagy elbliccel az ember, komolyan csökkenti saját esélyeit a jó jegyre. (Ezt ugyan most is előre megmondták, de az ember hajlamos ilyeneket elfelejteni...)
Az utolsó pillanatban szerencsére összekaptam magam - a próbavizsga eredménye jó lett, jövő héten jön az igazi, de most már nem félek, mert megvan mit írok, elégedett volt vele a tanár és nem is volt olyan sok hiba a szövegben, amit írtam, mint amennyit gondoltam, hogy lesz. Másfél oldalon olyan tíz hiba - ebből 7 vessző. Szóval most azt kell gyakorolni - meg észben tartani a szabályait. Teendő tehát van - de pánik nincs. És ez jó.

Szóval a helyzet az, hogy túlvállaltam magam. Nem panasz, mert nagyon élvezem minden egyes feladatom, de bevallom sok. Folyamatosan fáradt vagyok, álmosan ébredek, hét végére úgy ki vagyok facsarva, mint egy citrom. Ez csak azért ijesztő, mert még csak október eleje van és ez az elfoglaltsági szint előreláthatólag júniusig nem enyhül. A baj az, hogy nem nagyon tudom, miből tudnék lejjebb adni. Mert amiből jó lenne (mosás, vasalás, főzés, takarítás) abból nem lehet. Amiből meg mégis, abból meg én nem akarok. Szóval csinálom.

A matek lett a kedvencem, ami még számomra is meglepő fordulat, de ez az, amit semmiképp nem szeretnék leadni. Legfőképp azért, mert a csoportban én vagyok az ügyeletes zseni. Az elmúlt három hétben kiderült, hogy nemcsak jól oldom meg a feladatokat, de nagyon gyorsan is, ami zavarba is hozza a tanárnőt, így odajutottunk, hogy nekem tilos a számológépet használni az órán, míg a többieknek szabad. Úgy tűnik ez se akadályozza meg, hogy én legyek az első, aki elkészül.
Egy darabig azt hittem, hogy elrejtett matekzseni vénám van, ami most fog kitörni, de aztán rá kellett jönnöm, csak az emlékeim elevenednek fel. Amikor olyan témakört érintettünk, amiről eddig még nem tanultam, akkor bizony én is bénáztam, bár nem annyira, mint mások, de eléggé.
A csoport elég vegyes - sok a brit, pár lengyel, litván, minimális ázsiai. A legérdekesebb egy vak fekete férfi, akinek beszélő számológépe van és minden órára egy segítő kíséri. Szerintem őrült nehéz lehet mindent fejben csinálni, de neki nagyon megy - azt viszont egyelőre nem látom, hogy a segítő mit is csinál, mert órán nem beszélnek, azt hiszem, hogy ők külön is összeülnek óra után és átbeszélik, ami nem világos. A legfurcsább számomra, hogy olyanok is vannak a csoportban, akik épp általános iskolai tanárnak készülnek és ahhoz, hogy megkapják a diplomájukat, most le kell újra tenniük a matek érettségit. Mert ami van az csak C vagy alatta van - most mindenképpen jobbat kell szerezniük.
A mellettem ülő srác is ebben a cipőben jár, és szegényt folyamatosan frusztrálja, hogy nekem könnyedén megy, amivel ő szenved. Folyamatosan kérdezgeti, hogyan csinálom, kér, hogy magyarázzam el neki, amiben elakad. A legszebb, amikor a szöveges feladatot én helyesen értettem - ő meg nem. Pedig hát angol a szerencsétlen és azt gondolom, hogy nem is buta, csak éppen a matek nem az erőssége.
Kicsit persze muris is, amikor olyan pasimódon bizonygatni akarja, hogy megy ez neki. Múltkor állította, hogy majd a törteknél meglátom, hogy ő milyen jó, mert az az erőssége. Fel is vázolt egy gyors törtes összeadást és bemutatta neki, hogy milyen gyorsan és ügyesen megcsinálja. (Meg nem mondom, miért csinálta ezt, épp tök más témát vettünk és engem nem is érdekel, megy-e neki a matek, van nekem elég bajom.) Aztán eljött a törtek napja és szegény öt feladatból ötöt csinált meg rosszul, aztán kiderült, hogy azt se nagyon érti, hogy ha negatív számból negatív számot kivonunk, akkor hogyan lehet a végeredmény magasabb szám. (Hát ja kérem, ez nálunk általános iskolai tananyag.)
Szóval a bénázás általános - nekem meg hízik a májam, amikor a tanár meg arról faggat, hogy nálunk Magyarországon mindenki ilyen jó matekból, vagy én voltam osztályelső? vagy azt mondja óra végén, hogy mindenkire ráfér egy kis gyakorlás, majd rámnéz és helyesbít: majdnem mindenkire.
A büszkeség mellett persze aggodalom is eltölt, mert hát nem csak tanuló vagyok, de anya is, és amikor ilyesmiket hallok, vészvillogók gyúlnak a fejemben: akkor ezek szerint nekem itt nagyon erős matek korrepetálást kellene tartani a gyerekemnek? Mert különben végleg lemarad?
Az nyugtatott meg aztán, hogy másnap az angolon egy litván csaj mellé kerültem, aki tavaly csinálta meg a matekot és szomorúan mesélte, hogy csak A-t kapott és nem A+-t. Mondtam neki, hogy az is jó, mire kibökte, hogy ő középiskolai matektanár volt Litvániában és kicsit többet várt magától. De hiába.
Azért maradt le a plusz-ról, mert nem ismerte eléggé az angol mértékegységeket: inch, yard, stone... és bizony ez is a GCSE része. Tőle kérdeztem, hogy mi a véleménye az angol matekoktatásról. Mert hát mint afféle keleti blokkos lakos, náluk hasonló az oktatás.
Mondta, hogy régebben ő is úgy vélte, hogy az itteni csapnivaló - bezzeg a hazai, ott megtanulja a gyerek. (Van neki is kettő.) Aztán, hogy jobban megismerte a rendszert rájött, hogy ez nem igaz, több okból sem.
Egyfelől az itteni oktatás gyakorlati központú - tény, a mi feladatainkban nincsenek elvont képletek, fogalmak, mindig, mindent, amit veszünk a felhasználhatóság szintjéig leegyszerüsítjük.
Mert jó azt tudni, hogy ha a negatívból negatívat kivonva az plusz jel lesz, de mit érek vele, ha nem értem, hogy mi van mögötte? Üres tudás. Itt elmagyarázták, hogy ha nekem van 8 font adósságom egy számlán és 2 font adósságom egy másikon, akkor a kettőt összeadva 10 font adósságom lesz. Ám ha valaki elveszi tőlem a 2 font adósságot, akkor gyakorlatilag ad nekem pénzt. És minden efféle szöveges feladatnak ez van a központjában: értsd meg, mire is kell a dolog. (Nyilván otthon is vannak jó matektanárok, akik igyekeznek mindent kézzel foghatóvá tenni, de alapvetően az én tapasztalataim szerint ez nem cél, a legtöbb matektanárnál megáll ott a tudás, hogy nyisd ki a könyvet 36 oldal 4-es feladat, oszt jónapot.) Az, hogy valaki jó-e matekból, Magyarországon egyenlő azzal, hogy okos-e. Aki jó matekból, azt felhúzzák a többi tárgyból is (mondjuk tesiből, rajzból nehogy hármast kapjon és lerontsák a szép bizijét. Aki ezzel szemben mondjuk magyarból jó, az nem részesül ilyen kivételes bánásmódba, mert az nem fontos tárgy.
Angliában a gimiben pedig három csoportba sorolják a gyerekeket. A legalacsonyabb csoportban nem sok vizet kavarnak, oda kerülnek a totális reménytelenek, akik ha korbáccsal kényszerítik őket, akkor se fogják érteni a témát. Otthon is vannak ilyenek, bukdácsolnak sok-sok megaláztatás közepette, folyamatos szégyenben. Itt nincs alázás, nincs szégyen - lassan haladnak, sokat dicsérik őket, hátha valamelyik lesz majd valami. Különben is, vannak későn érők.
Van a közepesek csoport, akikkel lehet dolgozni, de nagy affinitásuk nincs a téma iránt. Őket nem fogja egy szép osztás fellelkesíteni, de csinálják a leckét, szorgosak, normálisak. Velük lehet haladni, de nem terhelik őket halálra, viszont sok-sok dicséretet kapnak.
A harmadik csoportban vannak azok, akik akarnak, tudnak és élvezik. Na, ők ugyanazt a képzést kapják a suli végére, mint a magyar gyerekek.
A három csoport között természetesen van átjárás, azt hiszem 10 hetente mérik fel őket újra és újra, szóval nem ragad be senki egy rossz helyre, és nem biztos, hogy élete végéig a kiválók között maradhat. De ez itt nem ciki.
Amit én ebből szülőként látok, annyi, hogy Bíborka lányom nagyon élvezi a sulit, és még a matekot is. Igaz, olyan dolgokat tanul, mint az "orosz paraszt szorzás" aminek már a neve is varázslatos és vicces, hát még ha belevág az ember.
Ha mondjuk össze kell szorozni két számot, mint a 37-t és az 56-ot, nincs más dolga a diáknak, mint az első számot megfelezni, a másodikat megszorozni kettővel.
Hát persze jön az első gond: a 37 nem osztható kettővel. De hát orosz paraszt egyszerű ember volt, nem lacafacázott a tizedesjegyekkel, a 18.5 helyett írjunk csak 18-t és számoljunk ezzel. És mindig ez a metódus, ha nem páros számot kell osztani.Ezt meg kell csinálni, míg aztán tovább már nem lehet osztani (és mellette szorozni) és egy a végeredmény. Ezután az összes pár számmal kezdődő sort kihúzunk (vagy bekarikázzuk a páratlanokat, ahogyan a fenti ábrán van) és összeadjuk a második oszlopban szereplő számokat. És voilá, máris megvan a végeredmény!
Ez speciel az én lányomat annyira elbűvölte (pedig nem egy matekimádó gyerek) hogy mindenkinek elmagyarázta, aki hajlandó volt meghallgatni és mivel mi magunk se ismertük a módszert, mi is próbálgattuk, hogy jé, működik.
Szóval nincs ezzel gond, otthon is sokan vannak, akik képtelenek számológép nélkül osztani és szorozni, vagy nem tudják kiszámolni, hány négyzetméter csempét is kéne venni a konyhába. Csak azokkal ritkábban találkozunk, mert egyfelől nem ülnek be az iskolapadba és ha mégis, hát nem velem, mert hogy én se ülnék be otthon újra, maximum ha korbáccsal kergetnének, de biztos nem blogolnék róla lelkesen. Amúgy meg ahogy a GCSE matek tesztkönyvemet nézegetem, a végére itt is megtanulnak mindent a gyerekek, amit otthon, mert a feladatok azért nem könnyűek és magától értetődőek, ami azért riasztó, ha arra gondolok, hogy júniusban vizsga!
Nekem úgy tűnik, könnyű és logikus a tanfolyam felépítése, amit otthon soha nem éreztem egy tárgyból sem (kivéve töriből, de ott zseniális tanárunk volt, nem a tankönyvet követte) de az is igaz, hogy tiniként nincs meg az a rálátása az embernek a tantárgyakra, ami felnőtt fejjel megadatok. Annak azért így utólag örülök, hogy akárhogy is utáltam a matekot, azért mégiscsak beleverték a fejembe és végeredményben nem is lettek rosszak az eredményeim. (A négyes érettségim legjobban a matektanárt lepte meg, aki az érettségi napján azt mondta, hogy hiába erőlködöm, úgyis meg fogok bukni, ami szerintem azt bizonyítja leginkább, hogy pedagógiailag nulla volt ez a nő...)
Szóval itt lehúzás nincs, dicséret van, nem is kevés (és milyen jólesik még felnőttként is) aki pedig akar, az tanulhat, akár felnőttként is - aki meg nem, azt legalább nem húzzák le, ha már fel úgyse lehet.

Napi három óra - ennyivel gazdálkodhatok naponta. Ennyi időt tölt Bende minden nap a suli-oviban. Ebbe kell hát beleférnie mindennek, amit egyedül, gyerek nélkül akarok intézni. Főzés, takarítás, bevásárlás, cikkírás, olvasás, pihenés. Nem sok. De ha úgy vesszük, nem is olyan nagyon kevés. Pláne, hogy errefelé nagyon sok tanfolyamot hirdetnek a magamfajta anyukák számára, akik csak ezzel a kevés idővel gazdálkodhatnak.

Tanfolyam, na az van errefelé dögivel. Jönnek is a hirdetési újságok, szórólapok, emilek, amelyek számtalan csábító lehetőséget ajánlanak. Ki is néztem egy csomó dolgot, amiket nagyon hasznosnak véltem. Állati jó sütős-főzős tanfolyamok vannak, az indiai konyhától a cukorvirág készítésig óriási a választék, és a főzés olyan képesség, amire három gyerek mellett mindig szükség van. De nagyon tetszett pár számítógépes tanfolyam is, vagy a tanuljuk meg Coventry történetét, esetleg a hogyan kutassuk fel a családfánk gyökereit, vagy még talán a kreatív írás tanfolyamból is tanulhatnék, gondoltam. Persze a nyelvtanulás se rossz - spanyol haladó, francia kezdő mellett az arab írás trükkjei, vagy a süketnéma jelbeszéd is izgalmasnak tűnik.
Némi szortírozás után úgy döntöttem, hogy legyünk reálisak, és kihúztam minden olyat a listáról, ami túl messze van, és azokat is, amiknek nincs igazi haszna most azonnal. Végül a listán csak egy dolog maradt, ami nagyon csábítónak tűnt, ráadásul közel is van: az angol GCSE.
Ez a rövidítés nem mást rejt, mint az angol érettségit.
Minden péntek délelőtt pont 9-12-ig, két házzal odébb. Ideális.
De miért is jó ez?
Főleg mert ismerik és elismerik. Hiába lobogtatom ugyanis errefelé a magyar diplomámat, nem nagyon tudják hovatenni az angolok. BA-nak sok, MA-nak kevés. Meg különben is, magyar-kommunikáció... hát nem a legkeresettebb párosítás. Hasznosabbnak tűnhet, ha valami egyetemi szakot próbálok felvenni, honosíttatni, de egyrészt az nem fér bele a délelőttökbe, másrészt nem is igazán bízom benne, hogy az nekem menne. (Ez az én önbizalomhiányom, tudom, bátrabbnak kéne lennem....)
Jó lesz nekem kezdésként ez a GCSE is, döntöttem el. Márcsak azért is, mert angolul tanulni muszáj, ha nem kényszeríti rám egy tanfolyam, akkor én nem ülök le egyedül tesztet írni, vagy kivételeket gyakorolni. Jó, hogy sokat olvasok, tévézek, rádiót hallgatok - de azért az irányított tanulás mindig hasznos. Ez pedig jó alkalom lenne. Ezen kívül ugyanis csak ESOL tanfolyamok vannak errefelé, amikből ugyan többet is próbálgattam már, de valahogy mind nagyon alacsony színvonalúnak bizonyult. Gondoltam, aki GCSE-re készül, az már legalább nem alapszinten beszél és nem az angol ABC betűit próbálja majd elsajátítani. Erősen bíztam is benne, hogy jobb lesz a csoport összetétele, márcsak azért is, mert erre a kurzusra csak felvételi vizsgával lehet bekerülni, amitől kicsit ugyan féltem (mert milyen ciki már, ha nem kerülök be) de végül elég egyszerűnek bizonyult. Szövegértés, fogalmazásírás. A két óra fele is elég volt számomra, és ekkor egy kicsit vérszemet kaptam, mert hogy a szomszéd teremben a matek GCSE felvételije zajlott épp, így megkérdeztem, nem lehetne-e, hogy oda is beüljek.
Úgy néztek rám, mint az UFO-ra szokás, hogy hát az túl nehéz, sok idő kell rá, a kettő együtt nagyon fárasztó, inkább jöjjek vissza másnap, de meggyőztem őket, hogy egy próba nem árt, és pikk-pakk azt is lerendeztem. Tényleg csak hirtelen ötlet volt, ha már egy helyen le lehet rendezni a dolgot, miért is ne? Meg ha nem kerülök is be az angolra, a matekra talán mégis.
Meg közben az is eszembe jutott, hogy egy jó matek és egy jó angol GCSE eredménnyel errefelé már egész jó állásokat lehet kapni és így nagyon is hasznosan tölthetném ezt a következő évet.
Most ott tartunk, hogy bekerültem mindkét tanfolyamra - és egy év múlva, júniusban érettségit teszek angolból és matekból. Kicsit hülyén hangzik, meg kicsit félelmetesnek is.
A matekérettségivel éveken át álmodtam, mindig is utáltam magát a tárgyat és örültem, amikor vége lett, soha nem terveztem, hogy újra előveszem. Pszichológus barátnőm is csak nevetett, amikor megemlítettem neki, és hozzátette, fiatalon sokkal gyorsabban alakulnak ki az agysejtek közötti kapcsolatok, mint így élemedett korban és hogy szerinte érdekes kísérlet lesz, arra nézvést, tanulhat-e még öreg kutya új trükköket. (Vagy emlékszik-e még az öreg kutya a régi trükkökre, bár őszintén szólva, ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor se tudnám elmondani a másodfokú egyenlet megoldóképletét, vagy azt, mire is van a sinus és a cosinus. Ciki.)
Az angol se tűnik egyszerűnek, bár arról egyelőre fogalmam sincsen, hogy pontosan mit tartalmaz az anyag, de van benne írás, olvasás, szövegértelmezés, kötelező olvasmányok és rengeteg vizsga és szóbeli felelet.
Azt a tájékoztatón elmondták, hogy mindkét tárgyból lesznek leckék és olyan heti 3-5 óra tanulást várnak el, tárgyanként. Ez nem kevés, és kicsit riasztó is, különösen, hogy elmondták, volt már pár ember, aki mindkét tárgyból ugyanabban az évben próbálkozott, de azok általában elfáradnak karácsony tájékára. (Az angolok nagyon udvariasak, nem mondják ki, hogy ez hülye ötlet, és nem kéne, de éreztem, hogy ez van a mondat mögött.)
Merthogy itt mindenki csupa bíztatás. Nagyon bírom, ahogyan a tanárok beszélnek itt a diákokkal. Elmondták, hogy tudják egy év hosszú idő, lehetnek gondok, problémák, de ők mindent igyekeznek megoldani, azért vannak itt, a szülés, a munka, a válás, bármi gond van, menjünk és mondjuk el, mindenben támogatnak.
Az első riasztó jel az volt, hogy a matekon adtak egy listát, mit kell beszerezni - élén a "scientific calculator"-ral, ami olyan, mint a sima számológép, csak dupla annyi gomb van rajta. Sinus, cosinus, logaritmus, tangens... ránéztem, már kerekedett is a szemem és átfutott az agyamon, most kéne elszaladni. A tanár láthatta, hogy mi zajlik bennem, mert mondta, hogy semmi pánik. A képesség megvan bennem, az biztos, hiszen átmentem a felvételin. Amit meg ezen kívül tudnom kell, az meg megtanítják. Bírom ezt a pozitív gondolkodást. (Arról nem is beszélve, hogy nekem még soha senki nem mondta, hogy matekból BÁRMILYEN képességem is lenne...)
Most azzal nyugtatom a feltörekvő pánikom, hogy milyen hasznos is lesz ez nekem, egyfelől mert nem megy pocsékba az a napi három óra, amíg Bende távol van (simán elfolyna ez az idő, ha csak itthon szöszmötölnék is) nagyon is jó, ha felelevenítem a középiskolás matekot, mert tudok majd segíteni Bíbornak, ha elakad a tanulásban, és ami az igazi bónusz, hogy ha minden jól megy, lesz egy rendes, Angliában is elismert papírom, amire aztán majd építhetek. Munka, továbbtanulás? Ki tudja, mire lesz ez még jó...