Három gyerekkel irány Anglia!

Szóval, mint mondtam, eredetileg nem is igazán érettségizni akartam, hanem angolt tanulni, és erre a szomszédban tartott GCSE tanfolyam tűnt a legegyszerűbb, legolcsóbb megoldásnak. Persze félve mentem el, mert hát azért ez nem nyelvtanfolyam - érettségi előkészítő, ahol tudtam, anyanyelvi angolokkal kell megküzdenem a felvételért.

Igen, most sokan azt fogjátok mondani, hogy nem kell ez a kishitűség, mit játszom az agyam, nyilván tök jól értek már mindent angolul, és persze, valahol igaz ez is. Sokat olvasok, sokat nézek sorozatokat (ja, a bűnös szenvedély) és többet értek, mint amennyit nem.
Másfelől azonban ott van bennem mindig a kétely - mert hát nincs olyan nap, hogy ne hallanék új szót, (most már a gyerekektől is egyre többet) nincs olyan könyv, (hö, mit könyv, olyan oldal!) amelyben ne találnék olyan szót, olyan kifejezést, amiről fogalmam sincsen, hogy mit jelent. Ha pedig írni kezdek, abban is mindig van hiba.
Nagyon messze vagyok még attól, hogy elégedett legyek magammal - bár nyilván hosszú utat megtettem már, és egyre kevesebb erőfeszítést igényel az, hogy idegen nyelven fejezzem ki magam, vagy ezzel foglalkozzak bármilyen szinten is. De kétségeim vannak, hogy lesz-e ebből valaha is tökéletes vagy legalábbis olyan jó, ahogyan én szeretném. Persze az én mércém magas, azt nehéz lesz valaha is átugrani.
A GCSE kurzusra viszont úgy tűnik jóval alacsonyabbra helyezték. És nem csak azért, mert bejutottam, hanem mert amikor kézbe kaptuk a feladatlapunkat is, kiderült, hogy a maximális 25 pontból 23-at értem el, a bekerüléshez pedig 15 is elég volt, szóval ettől azért kicsit megnyugodtam. (Pláne, hogy ráírták a fogalmazásom mellé, hogy ugyan teljességgel félreértettem, miről kell írni, de mivel nagyon jól fogalmazok, ezért csak egy pontot vontak le a hibámért.) Hát igen, így kell égni és mennybe menni egyszerre.
Ez a tanfolyam, ahogyan a matek is, főleg britekkel van tele. Nekem kicsit meglepő, hogy néhány 60-70-es idősebb részt vevő is van, méginkább, amikor hamarabb kapják elő a tabletjüket és a Kindle-jüket, mint én.
Természetesen ez a tanár is tündéri aranyos - itt az angoloknál amúgy még egyetlen tanfolyamon se találkoztam olyan tanárral, aki ne szívvel, lélekkel csinálta volna a munkáját, és mind nagyon felkészült, nagyon profi. Minden egyes alkalommal azt érzem, hogy van egy cél, ami felé megyünk és lépésről lépésre odavezetnek majd, ahol nekem a végén lennem kell. Ez amúgy elég jó és biztonságos érzés.
Az első témakör, amit most veszünk, az a szövegértelmezés. Bevallom, ez nekem nagyon nehéz, főleg a szövegek természete miatt. Mert hát ugyebár nekem nincs meg az a kulturális hátterem, ami sok esetben elkerülhetetlen.
Az első szöveg, amiről beszéltünk egy rövid, kis háromsoros volt:  
Ez olyan klasszikus reklám errefelé, mint nálunk otthon a Müszi vagy a "mert ez műanyag" és mindenki már dúdolja is. Természetesen én soha nem is hallottam róla és első percben nem is értettem, hogy ez az utolsó három szó micsoda, hogyan is kéne kiejteni, mire is vonatkozik.  Itt azért a britek tagadhatatlan előnyben voltak. De aztán egész órán erről beszélgettünk és magukról a reklámokról - mi mindent kell bennük nézni, hogyan is kell értelmezni, és mi annak a módja, hogy ezt a tudást esszébe öntsük.
Merthogy természetesen nem önmagáért való beszélgetés volt ez - a célja az volt, hogy felkészítsen minket az első dolgozatra, amit október közepén írunk, és aminek keretében egy reklámról kell írni, hogy szeretjük vagy gyűlöljük.
A következő órán Philip Larkin "I remember, I remember" című verse volt a téma, aki Coventryben született és a város leghíresebb szülötte, költő. Én még soha nem hallottam róla ezelőtt. De most elővettük egy versét, azt elemezgettük, boncolgattuk, miket lehet kiolvasni belőle. Persze itt is kijött a hátránya annak, hogy nem az angol az anyanyelvem - merthogy a fene se tudta, hogy a "squinnied" olyan szó, amit ő talált ki, én azt hittem, hogy csak én nem ismerem. Aztán az is kiakasztó, amikor az ember minden egyes szót ismer, a mondat értelme még sem áll össze, mint a vers híres utolsó sorában: 'Nothing, like something, happens anywhere.' Mondjuk utána, kicsit meggugliztam, és kiderült, hogy ezért ezzel sok más embernek is gondja van, még az anyanyelviek közül is. Merthogy ez nem egy könnyű vers, és maga a költészet amúgy se feltétlen könnyen érthető dolog.
Mindenesetre hihetetlen izgalmas utazás ez nekem, figyelni, hogyan is tanulnak mások irodalmat, költészetet. Feltűnő különbség, hogy itt sokkal inkább szövegközpontú az értelmezés, mint amit Magyarországon csinálunk. Én ilyen szintű elemzéseket eddig csak az egyetemen hallottam (Na ja, a gimiben meglehetős szar magyartanárom volt). Természetesen nem hangzott el "a költő azt gondolta" kifejezés, ha mégis, akkor szigorúan alá kellett támasztanunk azzal, amit olvastunk. Nagyon erőteljesen visszafogott a tanár minden szárnyalást, fantáziadús következtetést: csak a szöveg volt, és a szerző, akiről rajtam kívül mások se tudtak semmit. Ám ha jól következtettünk, akkor a tanár megörvendeztetett minket néhány életrajzi adatmorzsával, amiből óra végére amúgy nagyszerűen összeállt a kép arról, ki is volt ez a fickó és miért írt ilyen verseket.
Az óra menete amúgy elég szigorú - a napi szövegelemzés után minden alkalommal nyelvtan jön. Mikor használunk kettőspontot, mikor pontosvesszőt, hová kell aposztróf, hová vessző. Úgy tűnik, ezzel sok embernek gondja van, ezért bőven kapunk gyakorlatokat, teszteket. Mindezt fellazítva egy kis szünettel, teával, kávéval és máris eltelik az a két és fél óra.
Bírom nagyon amúgy, hogy a tanár olyan rendes kis flanelinges, kordgatyás, ősz hajú, szemüveges angol prof - de amikor elkezd magyarázni, akkor énekel, táncol, hangokat utánoz (és nem túlzok) mindent megtesz, hogy közel hozza hozzánk az anyagot, hogy élvezzük, hogy jobban megértsük.
Lecke persze itt is van, de nem annyi, mint a matekon, ahol most körülbelül tíz oldalnyi egyenletet kell megcsinálni gyakorlásképp. Angolon most fő feladatunk, hogy elkészítsük előre azt a bizonyos fogalmazást (esszét) az általunk szeretett vagy gyűlölt reklámról. A téma előre meg van adva, és otthon tucatnyiszor is megírhatjuk, ha akarjuk - elküldhetjük a tanárnak emilben, ő kijavítja, elmondja a véleményét és megírhatjuk újra és újra, hogy jó legyen. A vizsgára vázlatokat szabad elvinni - de magát a teljes szöveget nem. Azt ott kell megírni.
Én jó sokáig halasztottam a feladat elvégzését - akár könnyű is lehetett volna és össze is csaphattam volna, de valahogy mindig úgy adódott, hogy volt más teendőm, ez meg mindig utolsónak maradt, amikor már késő volt, álmos voltam, ötlettelen. Mivel a múlt héten már próbavizsgát írtunk a szövegből, nem lehetett tovább halasztani, én meg már épp kezdtem kétségbe esni, hogy mi lesz itt egész évben, ha már az első tesztfeladatnál feladom, mert nincs rá időm, hogy kidolgozzam.
Ráadásul a mellettem ülő litván csaj azt mesélte, hogy ő is tavaly mindkét tanfolyamot egyszerre csinálta, de az angolon elbukott - főleg, mert nem vette komolyan ezeket a tesztfeladatokat, amik év közben voltak, gondolván, hogy úgyis a végső, nagy vizsga számít, aztán jól meglepődött, hogy az 60%, és a beadandók azért egy combos 40-ot érnek, amit így ha elront vagy elbliccel az ember, komolyan csökkenti saját esélyeit a jó jegyre. (Ezt ugyan most is előre megmondták, de az ember hajlamos ilyeneket elfelejteni...)
Az utolsó pillanatban szerencsére összekaptam magam - a próbavizsga eredménye jó lett, jövő héten jön az igazi, de most már nem félek, mert megvan mit írok, elégedett volt vele a tanár és nem is volt olyan sok hiba a szövegben, amit írtam, mint amennyit gondoltam, hogy lesz. Másfél oldalon olyan tíz hiba - ebből 7 vessző. Szóval most azt kell gyakorolni - meg észben tartani a szabályait. Teendő tehát van - de pánik nincs. És ez jó.

Szóval a helyzet az, hogy túlvállaltam magam. Nem panasz, mert nagyon élvezem minden egyes feladatom, de bevallom sok. Folyamatosan fáradt vagyok, álmosan ébredek, hét végére úgy ki vagyok facsarva, mint egy citrom. Ez csak azért ijesztő, mert még csak október eleje van és ez az elfoglaltsági szint előreláthatólag júniusig nem enyhül. A baj az, hogy nem nagyon tudom, miből tudnék lejjebb adni. Mert amiből jó lenne (mosás, vasalás, főzés, takarítás) abból nem lehet. Amiből meg mégis, abból meg én nem akarok. Szóval csinálom.

A matek lett a kedvencem, ami még számomra is meglepő fordulat, de ez az, amit semmiképp nem szeretnék leadni. Legfőképp azért, mert a csoportban én vagyok az ügyeletes zseni. Az elmúlt három hétben kiderült, hogy nemcsak jól oldom meg a feladatokat, de nagyon gyorsan is, ami zavarba is hozza a tanárnőt, így odajutottunk, hogy nekem tilos a számológépet használni az órán, míg a többieknek szabad. Úgy tűnik ez se akadályozza meg, hogy én legyek az első, aki elkészül.
Egy darabig azt hittem, hogy elrejtett matekzseni vénám van, ami most fog kitörni, de aztán rá kellett jönnöm, csak az emlékeim elevenednek fel. Amikor olyan témakört érintettünk, amiről eddig még nem tanultam, akkor bizony én is bénáztam, bár nem annyira, mint mások, de eléggé.
A csoport elég vegyes - sok a brit, pár lengyel, litván, minimális ázsiai. A legérdekesebb egy vak fekete férfi, akinek beszélő számológépe van és minden órára egy segítő kíséri. Szerintem őrült nehéz lehet mindent fejben csinálni, de neki nagyon megy - azt viszont egyelőre nem látom, hogy a segítő mit is csinál, mert órán nem beszélnek, azt hiszem, hogy ők külön is összeülnek óra után és átbeszélik, ami nem világos. A legfurcsább számomra, hogy olyanok is vannak a csoportban, akik épp általános iskolai tanárnak készülnek és ahhoz, hogy megkapják a diplomájukat, most le kell újra tenniük a matek érettségit. Mert ami van az csak C vagy alatta van - most mindenképpen jobbat kell szerezniük.
A mellettem ülő srác is ebben a cipőben jár, és szegényt folyamatosan frusztrálja, hogy nekem könnyedén megy, amivel ő szenved. Folyamatosan kérdezgeti, hogyan csinálom, kér, hogy magyarázzam el neki, amiben elakad. A legszebb, amikor a szöveges feladatot én helyesen értettem - ő meg nem. Pedig hát angol a szerencsétlen és azt gondolom, hogy nem is buta, csak éppen a matek nem az erőssége.
Kicsit persze muris is, amikor olyan pasimódon bizonygatni akarja, hogy megy ez neki. Múltkor állította, hogy majd a törteknél meglátom, hogy ő milyen jó, mert az az erőssége. Fel is vázolt egy gyors törtes összeadást és bemutatta neki, hogy milyen gyorsan és ügyesen megcsinálja. (Meg nem mondom, miért csinálta ezt, épp tök más témát vettünk és engem nem is érdekel, megy-e neki a matek, van nekem elég bajom.) Aztán eljött a törtek napja és szegény öt feladatból ötöt csinált meg rosszul, aztán kiderült, hogy azt se nagyon érti, hogy ha negatív számból negatív számot kivonunk, akkor hogyan lehet a végeredmény magasabb szám. (Hát ja kérem, ez nálunk általános iskolai tananyag.)
Szóval a bénázás általános - nekem meg hízik a májam, amikor a tanár meg arról faggat, hogy nálunk Magyarországon mindenki ilyen jó matekból, vagy én voltam osztályelső? vagy azt mondja óra végén, hogy mindenkire ráfér egy kis gyakorlás, majd rámnéz és helyesbít: majdnem mindenkire.
A büszkeség mellett persze aggodalom is eltölt, mert hát nem csak tanuló vagyok, de anya is, és amikor ilyesmiket hallok, vészvillogók gyúlnak a fejemben: akkor ezek szerint nekem itt nagyon erős matek korrepetálást kellene tartani a gyerekemnek? Mert különben végleg lemarad?
Az nyugtatott meg aztán, hogy másnap az angolon egy litván csaj mellé kerültem, aki tavaly csinálta meg a matekot és szomorúan mesélte, hogy csak A-t kapott és nem A+-t. Mondtam neki, hogy az is jó, mire kibökte, hogy ő középiskolai matektanár volt Litvániában és kicsit többet várt magától. De hiába.
Azért maradt le a plusz-ról, mert nem ismerte eléggé az angol mértékegységeket: inch, yard, stone... és bizony ez is a GCSE része. Tőle kérdeztem, hogy mi a véleménye az angol matekoktatásról. Mert hát mint afféle keleti blokkos lakos, náluk hasonló az oktatás.
Mondta, hogy régebben ő is úgy vélte, hogy az itteni csapnivaló - bezzeg a hazai, ott megtanulja a gyerek. (Van neki is kettő.) Aztán, hogy jobban megismerte a rendszert rájött, hogy ez nem igaz, több okból sem.
Egyfelől az itteni oktatás gyakorlati központú - tény, a mi feladatainkban nincsenek elvont képletek, fogalmak, mindig, mindent, amit veszünk a felhasználhatóság szintjéig leegyszerüsítjük.
Mert jó azt tudni, hogy ha a negatívból negatívat kivonva az plusz jel lesz, de mit érek vele, ha nem értem, hogy mi van mögötte? Üres tudás. Itt elmagyarázták, hogy ha nekem van 8 font adósságom egy számlán és 2 font adósságom egy másikon, akkor a kettőt összeadva 10 font adósságom lesz. Ám ha valaki elveszi tőlem a 2 font adósságot, akkor gyakorlatilag ad nekem pénzt. És minden efféle szöveges feladatnak ez van a központjában: értsd meg, mire is kell a dolog. (Nyilván otthon is vannak jó matektanárok, akik igyekeznek mindent kézzel foghatóvá tenni, de alapvetően az én tapasztalataim szerint ez nem cél, a legtöbb matektanárnál megáll ott a tudás, hogy nyisd ki a könyvet 36 oldal 4-es feladat, oszt jónapot.) Az, hogy valaki jó-e matekból, Magyarországon egyenlő azzal, hogy okos-e. Aki jó matekból, azt felhúzzák a többi tárgyból is (mondjuk tesiből, rajzból nehogy hármast kapjon és lerontsák a szép bizijét. Aki ezzel szemben mondjuk magyarból jó, az nem részesül ilyen kivételes bánásmódba, mert az nem fontos tárgy.
Angliában a gimiben pedig három csoportba sorolják a gyerekeket. A legalacsonyabb csoportban nem sok vizet kavarnak, oda kerülnek a totális reménytelenek, akik ha korbáccsal kényszerítik őket, akkor se fogják érteni a témát. Otthon is vannak ilyenek, bukdácsolnak sok-sok megaláztatás közepette, folyamatos szégyenben. Itt nincs alázás, nincs szégyen - lassan haladnak, sokat dicsérik őket, hátha valamelyik lesz majd valami. Különben is, vannak későn érők.
Van a közepesek csoport, akikkel lehet dolgozni, de nagy affinitásuk nincs a téma iránt. Őket nem fogja egy szép osztás fellelkesíteni, de csinálják a leckét, szorgosak, normálisak. Velük lehet haladni, de nem terhelik őket halálra, viszont sok-sok dicséretet kapnak.
A harmadik csoportban vannak azok, akik akarnak, tudnak és élvezik. Na, ők ugyanazt a képzést kapják a suli végére, mint a magyar gyerekek.
A három csoport között természetesen van átjárás, azt hiszem 10 hetente mérik fel őket újra és újra, szóval nem ragad be senki egy rossz helyre, és nem biztos, hogy élete végéig a kiválók között maradhat. De ez itt nem ciki.
Amit én ebből szülőként látok, annyi, hogy Bíborka lányom nagyon élvezi a sulit, és még a matekot is. Igaz, olyan dolgokat tanul, mint az "orosz paraszt szorzás" aminek már a neve is varázslatos és vicces, hát még ha belevág az ember.
Ha mondjuk össze kell szorozni két számot, mint a 37-t és az 56-ot, nincs más dolga a diáknak, mint az első számot megfelezni, a másodikat megszorozni kettővel.
Hát persze jön az első gond: a 37 nem osztható kettővel. De hát orosz paraszt egyszerű ember volt, nem lacafacázott a tizedesjegyekkel, a 18.5 helyett írjunk csak 18-t és számoljunk ezzel. És mindig ez a metódus, ha nem páros számot kell osztani.Ezt meg kell csinálni, míg aztán tovább már nem lehet osztani (és mellette szorozni) és egy a végeredmény. Ezután az összes pár számmal kezdődő sort kihúzunk (vagy bekarikázzuk a páratlanokat, ahogyan a fenti ábrán van) és összeadjuk a második oszlopban szereplő számokat. És voilá, máris megvan a végeredmény!
Ez speciel az én lányomat annyira elbűvölte (pedig nem egy matekimádó gyerek) hogy mindenkinek elmagyarázta, aki hajlandó volt meghallgatni és mivel mi magunk se ismertük a módszert, mi is próbálgattuk, hogy jé, működik.
Szóval nincs ezzel gond, otthon is sokan vannak, akik képtelenek számológép nélkül osztani és szorozni, vagy nem tudják kiszámolni, hány négyzetméter csempét is kéne venni a konyhába. Csak azokkal ritkábban találkozunk, mert egyfelől nem ülnek be az iskolapadba és ha mégis, hát nem velem, mert hogy én se ülnék be otthon újra, maximum ha korbáccsal kergetnének, de biztos nem blogolnék róla lelkesen. Amúgy meg ahogy a GCSE matek tesztkönyvemet nézegetem, a végére itt is megtanulnak mindent a gyerekek, amit otthon, mert a feladatok azért nem könnyűek és magától értetődőek, ami azért riasztó, ha arra gondolok, hogy júniusban vizsga!
Nekem úgy tűnik, könnyű és logikus a tanfolyam felépítése, amit otthon soha nem éreztem egy tárgyból sem (kivéve töriből, de ott zseniális tanárunk volt, nem a tankönyvet követte) de az is igaz, hogy tiniként nincs meg az a rálátása az embernek a tantárgyakra, ami felnőtt fejjel megadatok. Annak azért így utólag örülök, hogy akárhogy is utáltam a matekot, azért mégiscsak beleverték a fejembe és végeredményben nem is lettek rosszak az eredményeim. (A négyes érettségim legjobban a matektanárt lepte meg, aki az érettségi napján azt mondta, hogy hiába erőlködöm, úgyis meg fogok bukni, ami szerintem azt bizonyítja leginkább, hogy pedagógiailag nulla volt ez a nő...)
Szóval itt lehúzás nincs, dicséret van, nem is kevés (és milyen jólesik még felnőttként is) aki pedig akar, az tanulhat, akár felnőttként is - aki meg nem, azt legalább nem húzzák le, ha már fel úgyse lehet.