Három gyerekkel irány Anglia!

"Duck" - mondta Kisbende, amikor fürdés közben a kék kacsáját kérte. Nem, kérem ez már nem véletlen. Ez a gyerek beszél. Még akkor is, ha nem minden szavát értjük.

Pár hete még az volt a bajom, hogy ez a 17 hónapos gyerek az istennek nem beszél. Dudorászik, énekelget, mutogat, de beszélni azt valamiért nem akar. A helyzet mára megváltozott: egész nap be nem áll a szája, mindenről megvan a véleménye és egész nap dumál. Az, hogy nem értjük pontosan, az nem az ő hibája. Ahogy Polonius mondta volt: Őrült beszéd, de van benne rendszer. Az egyfolytában zajló dumafolyamból ugyanis időről-időre teljesen értelmes szavakat lehet kihallani. Amikor az apja öt napnyi távollét után megérkezett lelkes "apa" kiáltással vetette magát a nyakába. Majd berohant a szobába és izgatottan magyarázni kezdett, a halandzsaszöveg végén pedig nyomatékosan újra kimondta: apa, és rohant vissza imádata tárgyához kicsit megölelgetni. (Apa ebből az alkalomból még puszit is kapott, pedig azt nem szeret pasiknak adni, azt csak nekem, a lányoknak és a plüssállatoknak tartogatja.)
A duck és az apa után jött a mami (kizárólag panaszos fennhanggal) a bigabiga, a dogi, nappy és nekiállt jelelni is - ha galambot vagy más madarat lát, azonnal mutatja a kismadár jelét (és közben őrült módon magyaráz) a more jelet (igen, mindenből kell még) és simán megérti az angol és magyar utasításokat is. Nyújtsd ki a nyelvet, csipp-csipp csóka, touch your nose, nod your head, strech up high. Valahogy olyan természetes, hogy mindkét nyelven ért, hiszen járunk angol foglalkozásokra, itthon is szoktuk hallgatni a dalokat és gyakran a magyar mellett angolra is lefordítom, amit mondani akarok neki.
Elképesztően muzikális, olyan tisztán dúdol vissza dalokat, hogy kétely nélkül rá lehet jönni, hogy éppen melyikre gondol. Ha az apjával együtt éneklünk neki (a kánont nagyon szereti) utána mindig megtapsol minket. Igazi műértő, kérem. De nem csak az élő előadásokat kedveli, a CD lejátszóba is beleszeretett. Így hát rendszeresen előkerül a Kaláka, a Kolompos - de a nagy kedvence az angol Sing and Sign CD. Annyira, hogy ma már csak ez kell hozzá, hogy álomba merüljön. Se cici, se anya, se apa, se esti altatódal. Pár hónapja már úgy altatjuk, hogy valamelyikünk bemegy hozzá és altatódalt dúdol neki. Lett is pár kedvence - egy hátránya volt csak ennek a módszernek, hogy néha 15-20 percnyi éneklést is követelt magának és ha felriadt, néha éjjel 2-kor is dudorásznom kellett 20 percen át. De amióta rászokott a CD-re, mi nem kellünk neki. Sőt, kézjelekkel abszolút tisztán ki is fejezte, hogy leszünk szívesek egyedül hagyni és nem zavarni a műélvezetben. Ez nekünk is kényelmesebb (egyikünk pihenhet!) igaz, cserébe néha éjjel 2-kor is meg kel hallgatnunk pár dalocskát, ha felriad a gyerek és nem talál vissza álomországba, de ez a legkevesebb. Zenére alszunk mind.
Persze még mindig kell minden gombos, nyomogatnivaló, világítós, képernyős kütyü. A telefonok mellett megszerezte a lányok fényképezőgépét, és kis hordozható videojátékukat. Ezért is jó ám, ha az embernek vannak nagyobb tesói - nincs az az ember, aki ilyen játékokat venne egy másfél évesnek. De ha már vannak, és már megunták a nagyok, először felügyelettel, később anélkül is megkaphatja a kicsi. Nyomkodja is rendületlenül mindegyiket. És boldog tőle. És ettől nekünk is jobb.
A természete ugyanis meglehetős... khmmm... szélsőséges. Az egyik pillanatban egy cukorfalat édes, puszilnivaló kis meleg baba. De ha meghallja a szót, hogy nem (bármire) akkor elszabadul a tornádó és jajj mindenkinek. Hátravágja magát (igen, a fejét nagyon be tudja ütni) vagy nekirohan a díványnak és üti bele a fejét elkeseredetten, esetleg lefejeli a földet. Teljesen direkt, ameddig be nem pirosodik. Én meg csak nézek döbbenten ilyenkor, hogy honnan ez a nagy indulat, mert a lányok ilyen jelenetet soha nem csináltak. Próbáltam ölelni, simogatni, otthagyni és nem figyelni rá - de semmi nem használ. Az apja találta ki, hogy ilyenkor tegyük be az ágyába, amikor rátör a teljes hisztéria, legalább nem tesz kárt magában, illetve, hogy nyugodjon le. Én kicsit kegyetlennek találtam az ötletet, meg aztán az ágy ne legyen a büntetés helye, hiszen aludni jó, de Kisbendének tetszett a megoldás. Ezen a kicsi helyen ugyanis tényleg lenyugszik. Amikor pedig megunja, akkor kiszól értem és kivihetem. Ha hamarabb megyek be, akkor egyértelműen jelzi, hagyjam békén, még nincs békülős hangulatban. Ilyenkor vagy ordít még egy darabig, vagy szép, csendesen eljátszik, fekszik, kicsit szereli a radiátort, vagy megpróbál benyúlkálni az ágy melletti pelenkásdobozokba. Szóval molyol és ez neki jó. Néha a CD lejátszóra mutogat és zenét is kér, hogy ne unatkozzon, de nem feltétlen akar azonnal kijönni. Az ágy számára a béke szigete és itt tényleg meg tud nyugodni.
Persze ha nem hisztizik, attól még lehet rossz kedve ésmegkeserítheti az egész napomat. Ilyenkor odamegy a polchoz és leveri a könyveket, majd jön a fiók és kiszórja a törlőkendőket, néhány doboz játékot, és végül a hűtőben át akarja pakolni a tojásokat. Ilyenkor egész délelőttök azzal telnek, hogy járok utána, pakolok és próbálom fegyelmezni, ameddig ki nem tör belőle a hiszti, miszerint "hát itt már semmit nem szabad?"


Ám ha jó kedve van, akkor a világ legcukibb játékát játssza. A lányok még tavaly novemberben kaptak egy tortás játékot, ami isteni. A műanyag tortát ugyanis puha anyaggal vonták be és van hozzá ötféle dísz, aminek az alján tépőzár van: csokitallér, marcipánvirág, eper, szeder, tejszínhab. Ezeket lehet különféle mintákban, elrendezésben rárakni. Kisbende persze nem tortát készít. Ő etet. Kistányért kér és kanalat, aztán főz és nekiáll etetni. Engem, a tesóit, a plüsskutyát, mindenkit. A férjem először kicsit furcsállotta, hogy ilyen lányos játék tetszik a fiának (rózsaszín a torta kérem...) de aztán megnyugodott, hogy a gyerek csak azt csinálja, amit lát. És bizony őt az apja is rendszeresen eteti. Tehát csak követi a férfimintát. Főz, etet, gondoskodik, puszilgat, ölelget. Ez nagyon édes.
Csak hát ott van az a lefejelős, hisztérikus, ordítozós és néha bizony verekedős énje is. És ezt eddig még senki nem vállalta be, hogy tőle örökölte volna.

Tegnap azzal fogadott Bíbor tanár nénije, hogy felmérték a gyermekem olvasási képességeit (ezt egyébként itt hathetente szokták) és feljebb rakták, de nem egy szinttel, hanem többel. Szóval vége az angol színes képeskönyv korszaknak, mostantól jönnek a puha fedelű rövid regénykék, kicsi rajzos ábrákkal. Az új könyvet persze egy délután alatt kivégezte. Egyébként is falja a könyveket, és azt hiszem most már ott tartunk, hogy angolul és magyarul is egyforma szívesen olvas. Nagyon ritkán kérdez csak szavakat, és meglepő, de általában olyanokat, amiket én se tudok. Mondjuk én nem tudtam, hogy a brownie szó csokis sütin kívül mást is jelent, így amikor Bíbor azt kérdezte, hogy ez valami manóféle lenne-e, én tiltakoztam. De aztán megnéztem a nagy szótárban, és tényleg, a szó jóindulatú manót is jelent. Meg azt se tudtam, hogy a dainty kecsest jelent. Nekem fura, hogy amúgy nem nagyon kérdez, szótárat se használ, csak úgy valami titokzatos módon magába issza a nyelvet. Na jó, a newt-ot megkérdezte, bár azt is tudta, hogy valamilyen gyíkszerű állat, de azt mondjuk nem, hogy ez épp a gőte. (Én meg büszke voltam, hogy végre valamit szótár nélkül is meg tudok mondani.) Szóval rengeteget olvas, és amit nem ért, azt valahogy kikövetkezteti. És a módszer tényleg működik, olyannyira, hogy ebben az olvasásban örömet is talál és lelkesen meséli esténként az olvasásélményeit.
Szóval azt gondolom, hogy ha mégis hazamegyünk, akkor azért nem fog elveszni ez a nyelvtudása, mert angol könyvet, újságot, filmet, webpage-t Magyarországon is tudunk neki adni.
A nagy előrelépést amúgy oklevéllel ünnepelték meg, nekem még a mai napig is tényleg elképesztő, hogy itt mennyire nagyon sok dicséretet adnak a gyereknek. Matrica, oklevél, kis ajándékok. Minden apróbb-nagyobb lépést kiemelnek a gyerekben és megerősítik benne, hogy jó úton jár. Ő meg ettől nem is jár - inkább repül. És ezt olyan jó látni.

Szeretem ahogyan az angolok a saját nemzeti kincseikhez viszonyulnak. Szeretem a kastélyaikat, a múzeumaikat és a lelkesedést, ahogyan ezt bemutatják. Ezért hát vettünk egy English Heritage Card-ot.

Pontosabban kettőt, merthogy itt felnőtt fejenként egy kell. Ám ehhez kártyánként hat 16 éven aluli gyereket lehet bevinni, egy házaspárnak tehát akár tizenkettőt is, ebbe pedig már a legnagyobb családok is beleférnek. Az ára pedig nagyon baráti, egy évre egy főre 40 font, ami tekintve, hogy egy családi belépő szokott ennyibe kerülni, akár egy hétvége alatt visszahozza az árát. (Tehát a boldogan felsikoltók számára megjegyzem, ez még nem azt jelenti, hogy eldöntöttük, hogy tovább maradunk, csak azt, hogy akarunk még utazgatni errefelé.)
Merthogy mostanra megadtuk magunkat és elfogadtuk, errefelé bizony kastélyozni lehet a legjobban. Ezeken a helyeken ugyanis együtt van minden, ami egy családnak kell - nagy kert, ahol szaladgálhatnak a porontyok és történelmi érdekességek és szépségek, ami miatt a szülők is szívesen autóba ülnek.
Jelen esetben nem kellett olyan sokat mennünk, mert Kenilworth igazán csak egy bakugrásra van. Igaz, a kastély nem óriási és nagyon romos is, de a története mesés, ráadásul éppen gyerekprogramok voltak, amik meglepően elbűvölték a csimotákat. A bejáratnál elkapott minket egy kedves idős bácsi, hogy nem akarunk-e English Heritage kártyát venni, mert az nagyon jó befektetés lenne. És hogy nem kell ám most eldöntenünk, itt van pár papír, gondolkodjunk és ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, akkor a mostani belépőjegy árát azonnal be is számítják, szóval mindjárt nem is 80 csak 40 fontot kéne befizetnünk és ezért 400 helyre mehetünk be ingyen, és még egy csomóba féláron. Nekem már többen is ajánlották ezt az English Heritage kártyát így eléggé hajlottam volna rá, de tényleg jó, hogy nem kellett rögtön dönteni, így sikerült a ház urát és pénztárának kezelőjét is meggyőzni arról, hogy ez nem lenne rossz befektetés.
Az igazat megvallva az igazán puccos kastélyok nem látogathatóak ezzel a kártyával. Ahogy később elnéztem az English Heritage könyvet amit kaptunk hozzá, a legtöbb romos, vagy sokkal szerényebb, mint amikben voltunk. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne attól még nagyon izgalmas.
Kenilworthnek is csodás története van. I. Erzsébet ugyanis többször járt itt. A kastély ugyanis kegyencének, Robert Dudleynak a birtokában volt, aki amúgy nős férfi volt. Kevés időt töltött feleségével, és úgy tűnik, hogy igencsak jóban volt a királynővel, és nagyon szerette volna elvenni feleségül. Ám ugyebár már nős volt, akkor is, ha a feleségével nem élt együtt. Ám az asszony hirtelen meghalt, leesett a lépcsőn és kitörte a nyakát. Sokan azt rebesgették, hogy a férj okozta a nő halálát. Senki nem tudja, hogy ez a pletyka tehet-e róla, hogy I. Erzsébet végül nem ment a férfihoz, vagy amúgy sem akart férjhez menni, de tény, hogy amikor Keilwirthben járt, Robert Dudley mindent elkövetett, hogy meggyőzze a királynőt, válassza őt férjéül. Volt mindent - tüzijáték, táncestély, zenészek, még egy színdarab is, amelynek címe az volt: "Miért szükséges, hogy a királynő férjhez menjen..." - na, ez a darab végül soha nem lett bemutatva. A hivatalos verzió szerint az esős időjárás miatt, de valószínűbb, hogy Erzsébetnek elege lett a durva nyomulásból. De nem a jóképű pasiból, akivel amúgy élete végéig baráti kapcsolatban maradt, de aki tíz évnyi hiábavaló udvarlás után inkább háborúba ment, semminthogy tovább játssza a meg nem értett szerelmest.


A kastély maga egyébként valaha gyönyörű lehetett, de a 17.században nagy részét lerombolták. Csak a nagy torony maradt meg érintetlenül, ahol egyébként I. Erzsébet hálószobája is volt, ezen kívül főleg romokat lehetett látni és persze az Erzsébet korabeli kertet.
Persze tetszett a csajoknak a romantikus történet is, és kiderült, hogy a sok mese a Tudorokról és persze elsősorban VIII. Henrik feleségeiről megtette a hatását, mert amikor megkérdeztem, tudják-e kicsoda lehet a festményen látható néni, kicsit összehúzott szemmel megvizsgálták: vörös haj, királyi ruha - ez a boszorkány lánya! Ami nem teljesen igaz ugyan, mert szegény Boleyn Annát eléggé koncepciózusan ítélték el, de azért én örültem neki, hogy felismerik I. Erzsébetet, akinek amúgy a nevét is tudták, és azt is, hogy épp a II. Erzsébet van most trónon.
A legnagyobb népszerűségnek mégsem a kiállítás örvendett, hanem a játék, amely a kertben várt rájuk. Igaz, ez nem olyan hagyományos szaladgálós játék volt, ők mégis élvezték. Nekem a fő meglepetés az volt, hogy mennyire piszkosul jól értenek már angolul, ha egy angol mesemondó pali teljesen el tudja őket bűvölni. Merthogy mesemondó délután volt és a kezdőképen látható pasas először azt mesélte el, hogyan is kell használni egy régi mordályt, milyen nehéz és lassú volt megtölteni, és mi mindenre kellett vigyázni, fel ne robbanjon az ember kezében. Elképesztő hosszú ideig tartott ám az előadása, legalább fél órán át mesélt erről, többször is odamentünk a lányokhoz megkérdezni, nem unják-e, nem akarnak-e menni, de csak elhessegettek bennünket. Mivel Kisbende közben elaludt a babakocsiban, mi jobb híján leültünk teázni, ami nem volt olyan nagy baj, mert ránk is fért némi pihenés. És jól tettük, hogy ülőhelyet kerestünk, mert a csajok nem mozdultak. A puskás előadás után ugyanis mese volt. Igazi, rendes mese először egy asszonyról, akinek a férje eltűnt és nem tudta magát eltartani, ezért hát összeszűrte a levet több más falubéli pasassal, akik húst, bort és pénzt vittek neki, és hogy intézte el, hogy ezek végül ne járjanak hozzá, csak a cuccokat küldjék. Majd az ördögről hallgattak végig egy mesét, aki egy nap ellátogatott Kenisworthbe, és hogyan tett lóvá mindenkit, egészen addig, míg nem találkozott a kováccsal, aki jól megpatkolta. És kiderült az is, miért hoz szerencsét a patkó. Az utolsó mesét már én is végighallgattam, mert egy óra szunyókálás után (igen, bazi hosszúak voltak a mesék) felébredt Kisbende és az apja elvitte a kertbe szaladgálni, így én maradtam a csajokkal. A mesemondó pasi szenzációs volt, a lányok tátott szájjal hallgatták, és utána lelkesen mesélték az első történetet, amiről én lemaradtam.
Annyira jó napunk volt, hogy kifelé menet beruháztunk az English Heritage kártyára is. Kaptunk mellé ingyen egy vastag könyvet arról, hová is érvényes, egy újságot (ez egy évig jár majd hozzánk) és egy csomó szórólapot, mi minden van a közelben. Szóval úgy tűnik, még nem végeztünk Angliával.

És találtam még egy összefoglaló papírt. Szerintem nagyon jó, ha valaki matekot akar tanulni és a szakkifejezéseket.

Véget ért a matek - mostantól literacyt tanulunk szerda délelőttönként. Összepakolgattam a matekos lapjaimat és találtam néhány érdekes papírt, amit évközben kaptunk, de eddig nem raktam fel. De most, hogy végre működik a scanner, gyorsan feldobálom, hátha másnak is hasznos lesz.



A fenti lapot még az első órán kaptuk, mert hát tényleg nagyon fontos, hogy melyik műveletet hogyan hívják angolul, anélkül nem megy a szöveges példa. Az angol gyerekek amúgy külön tanulják, hogy ha eléjük raknak egy szöveges példát, akkor meg tudják különböztetni, mi a "red herring" azaz az érdektelen dolog (mondjuk, hogy macskákat vagy lufikat kell számolni, Henriett vagy Lucy a szereplője a feladatnak) és mi az, ami fontos, a számok és hogy mit kell ezekkel csinálni. És hogy te jó isten, erre mennyi kifejezés van! Ami számomra megdöbbentő volt, hogy a "product of" kifejezés szorzást takar és nem osztást.



Ezen a papírlapon arra kaphat öleteket az ember, hogyan is lehet matekot tanulni egy egyszerű doboz segítségével, ami minden háztartásban van, legyen akár müzli, vagy tej benne. Meg lehet számolni az oldalait, a sarkait, meg lehet mérni a súlyát, a hosszát, gyakorolni rajta a mateknyelvet, mint a kisebb nagyobb, hosszabb, rövidebb és társai. Szóval ha az ember úgy nézi, az egész világ egy nagy matekgyakorlópálya. És nem kell feltétlen leültetni a gyereket egy kockás lap mögé, hogy matekozzunk vele, mert tanulni mindenen lehet.




Ez a "chunking" (darabolás) nevű módszer az osztás elsajátításában segít. A nagyobb számok osztását ezzel vezetik itt be. Mert mondjuk ha azt kérdezem a gyerektől, hogy mennyi 96-ban a 4, akkor először ledöbben, hiszen ez túlmegy a tízes szorzótábla keretein. De azt tudja, hogy a 40-ben tízszer van megy a négy. Nagyon jó, akkor kivonjuk ezt a negyvenet a 96-ból. Mi marad? 66. Újra kivonunk belőle negyvenet, ez már hússzor négy. Marad még 16 - ez meg 4x4. Tehát az eredmény 96=24x4. Ez a módszer kézzelfoghatóvá teszi az osztást, és az alább látható módon lehet ábrázolni, hogy a vizuális típusú gyerekek is megértsék.

Kedves PKU-s ismerőseim! Van pár doboz nagyon finom alacsony fehérjetartalmú tejcsokink, aminek a szavatossága pár héten belül lejár. Borsika nem szereti valamiért (pedig tényleg nagyon jó!!!) kidobni pedig sajnálnám. Aki először jelentkezik érte, hogy szívesen megkóstolná, elküldöm neki.

Remélem, sokan drukkoltak, hogy sikerüljön a matekvizsgám, de azoknak, akik eddig rágták a körmüket, most bejelentem a nagy hírt: sikerült, megkaptam és így néz ki. Ha valaki, aki járatos az angol iskolarendszerben el tudja nekem mondani, hogy ez pontosan mire is jó, azt nagyon megköszönném. Én jelenleg csak vigyorgok tőle és nem látom, hogy bármi értelmesre fel lehetne használni, mert azt gondolom, hogy a diplomám mégiscsak többet ér, még ha magyar is, de azért ebben nem vagyok teljesen biztos.

Bíborkámat ma az igazgatóhoz küldték. Tegye a szívére a kezét mindenki, és gondolja át, hogy ez mit jelent. Csupa rosszat, ugye? Hát nem. Angliában ugyanis ez a legnagyobb jutalom.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon miért van a magyar iskolaigazgatóknak olyan rettenetes híre. Ha egy gyerek rossz, azonnal elhangzik a fenyegetés - leküldünk az igazgatóhoz, igazgatói intőt kapsz. Persze, létezik igazgatói dicséret is, de azt valahogy otthon soha nem személyesen adják, csak bevésik az ellenőrzőbe, és minimum kerületi, e inkább országos versenyt kell hozzá nyerni.
Pedig - tapasztalatból tudom - a magyar iskolaigazgatók se mumusok. Amikor gimis koromban összevesztem az egyik tanárral (de nagyon) és másnap az igazgatóhoz küldtek, a rémülettől mégis elsírtam magam előtte, miközben magyaráztam, hogyan is zajlottak szerintem a dolgok. És lőn, az igazgató megértett, igazat adott nekem, és a lelkemre kötötte, hogy ezt azért ne reklámozzam, pláne ne a tanár előtt.
Hogy miért sírtam? Hát mert kicsi korom óta hallottam minden iskolai fenyegetések legszörnyűbbikét, az igazgatósat.
Nem csoda hát, hogy amikor pár hónapja Bíbor lelkesen mondta, hogy azt reméli, a görög istenes dobozkája talán lesz olyan jó, hogy elküldjék miatta az igazgatóhoz, nem is értettem, hogy miről beszél. Miért küldenék az igazgatóhoz? És akkor szépen elmesélte, hogy náluk az a szokás, hogy ha valami NAGYON szépet alkot a gyerek, vagy NAGYON jó leckét ír, vagy NAGYON ügyes, de tényleg kiemelkedően, akkor elküldik a dirihez, aki ad neki oklevelet, füzetet, cerkát, vagy valami más apróságot.
És igen, ma eljött a nagy nap, méghozzá a fenti képnek köszönhetően. Merthogy még mindig "art week" van, tehát művészetekkel foglalkoznak, és kitalálta a tanár, hogy készítsenek ilyen pachwork festményeket. Megrajzolták, és újságokból kivágott darabkákból elkezdték kitölteni a részeket. De hát nem lettek persze készen és hazahozta Bíbor, hogy itthon fejezze be. Egész délután ezen dolgoztunk - régi színes újságokból vágtunk ki a hajhoz barnát, a pulcsihoz kéket, az archoz bőrszínt, és ragasztgatta lelkesen, magyarázva, hogy egy pici lyuk se maradhat fehéren. És közben végig lelkesen ugrándozott, hogy ez annyira jó, hogy ezzel talán TÉNYLEG sikerül majd bejutnia az igazgatóhoz. És lőn másnap, amikor bevitte az egész suli csodájára járt, kitették a falra és igen, a dirihez is elküldték. És ennek jobban örült, mint a sok kis apróságnak, amit kapott. Teljesen megdicsőülve és boldogan repült haza. Én meg azon gondolkodtam, hogy tényleg, mekkora hatalom van az iskolaigazgatók kezében. Képesek megríkatni is azt a gyereket és a mennyekbe emelni is. Hogy otthon miért nem az utóbbira használják az erejüket, számomra rejtély...

Ha igazán előről akarnám elmesélni az utazásaink történetét, talán ott kellene kezdenem, hogy kitől is örököltem én a kalandvágyam. De ehhez egy kicsit vissza kell menni az időben. Olyan 120 évet, amikor a dédnagyanyám, Lazók Borbála elindult Amerikába világot látni...

A dédnagymamám családja nem volt szegény, csak épp akkoriban nem nagyon volt munka idehaza, sokan "kitántorogtak" Ámerikába. Boriska csak azért ment ki, hogy összegyűjtsön egy kis pénzt. Kelengyére. Hat hétig utazott a nagy óceánjáron, míg végül megérkezett "Nevjorkba" ahogy anyukám mindig emlegeti a helyet. A szivargyárban kapott munkát és szépen keresett. Úgy tervezte egy-két év, és majd gazdag menyecskeként térhet haza. Addig is, küldte haza a pénzt az otthoniaknak. Tegyék félre neki. Na, ha küldte, keresztet is vethetett rája. Hiszen öten voltak lánytestvérek. És az otthon maradtak is szerettek volna férjhez menni. Szép bútorral, jó kelengyével, így a hazaküldött kis pénzecskéből minden évben lagzit tartottak. Boriska pedig kezdte újra és újra a munkát és a gyűjtögetést.
Egyre fontosabb volt ez számára, hiszen kinn, Amerikában rátalált a szerelem. Méghozzá a leghihetetlenebb férfi személyében. Farkas András ugyanis nemcsak magyar volt, de ráadásul falubélije. Szintén máriapócsi. Csak épp a falu másik végén lakott. Más körökben mozgott, más barátokkal járt szórakozni. És bár ugyanabban a faluban születtek mindketten, otthon nem találkoztak. El kellett menni mindkettőnek Amerikába ahhoz, hogy ott messze, Nevjork városában összetalálkozzanak, egymásba szeressenek és összeházasodjanak. Nem nagyon akartak hazajönni, különösen, hogy az esküvő után hamarosan meg is született a kislányuk, Julianna. Az én nagymamám.
Ráadásul Borbála nem is volt egyedül a nagyvilágban, hiszen a szülei nem engedték ki egyedül a messzi idegenbe. Ott volt vele a nővére, Ilona. Ő is kinn ment férjhez, persze ő is magyar fiúhoz, Pável Jánoshoz. A családi legendárium úgy tudja, hogy Trentonba költöztek. Ők ugyan nem jöttek soha haza, de évekkel később a lányuk, Elza hazalátogatott Máriapócsra. Meg akarta keresni a nagyszülei sírját. Legalábbis ezt gondolják az emberek, mert szegény lány nem tudott magyarul. A családi kapcsolatokat azért egy kicsit még ápolta, küldött pár csomagot anyámnak, de szegény nem sok hasznát vette a furcsa amerikai holmiknak. Pedig szegény Elza jót akart. Küldött Barbie babát, amit szégyenkezve dobtak ki, hiszen ki hallott már felnőtt, nagymellű játékbabáról. De volt a csomagban vastag talpú holdjáró cipő is, amit hiába vittek el a suszterhoz, hogy varázsoljon belőle rendes, rendes lapos sarkú cipőt, nem sikerült neki.
A legemlékezetesebb mégis az a csomag volt, amit akkor kapott anyukám, amikor gimnéziumba ment. 12 rend ünneplő volt benne. De mindennek a csúcsa, két álomszép nylon ruhácska. Egy rózsaszín és egy világoskék volt. Vasárnap, a templomba menet vette fel először anyukám a rózsaszínt. De előtte még gyorsan kiszalad a ház végébe pisilni. Nem vette észre, hogy ott egy szurkosvödös, amihez persze hozzáért a ruha. Sírva szalad be, de hiába minden könnycsepp, a ruha végképp tönkrement. Nem baj, volt még egy másik, a kék. Gyorsan átöltözött. Majd eszébe jutott, hogy nem fejezte be a pisilést és visszarohant a ház végébe. Így ment tönkre egy nap alatt mindkét amerikás ruha.
Akkor már csak emlék volt Amerika, olyan emlék, amire a nagymamám nem emlékezett. Hiszen három éves volt csak, amikor hazaköltöztek a szülei. Nem akartak ugyan jönni, de muszáj volt. Meghalt ugyanis a Farkas üknagypapa, és a felesége azt írta, "gyertek haza gyerekek, nem szeretek egyedül". És jöttek. Pedig nem lehetett könnyű nekik annyi évnyi Amerika után visszaszokni a poros kis faluba, ahol búcsú után megáll az élet.
Azt mondják, a dédipapa nem is találta meg igazán a helyét. Örök életében különc maradt. Furcsa figura, aki napszemüvegben ment kapálni a gacsra, (1920-as évek!!!) aki a rendes paraszti munkák helyett méheket tart és angóranyulakat tenyészt. Ugyanolyan furcsa látványosságok voltak, mint a rézveretes faládájuk vagy az élénkpiros rojtos ágytakarójuk. Azt mesélik, hogy a dédipapa soha nem vett fel csizmát, mindig öltönyben és cipőben járt.
Annyira sajnálom, hogy nincs róluk fotóm. Jó lenne a szemükbe nézni, látni, milyenek voltak. Hasonlítottak-e rám. Vagy a gyerekeimre. Ha látnám őket tudnám, sokkal jobban tudnám, milyen nehéz lehetett útra kelniük - és azt is, milyen nehéz lehetett hazamenniük. Sokkal nehezebb, mint nekünk.

Ahogy közeleg a suli vége, lassan el kell döntenünk azt is, hogy tartjuk magunkat az eredeti tervhez és hazamegyünk, ha letelt az egy év - vagy inkább maradunk.

Nem könnyű döntés, mert annyi mindent kell számításba venni. Először is azt, hogy soha nem akartunk mi itt örökre letelepedni. Sőt, a férjem nem is nagyon akart Angliába jönni, se a klíma, se az angol néplélek nem vonzotta. Végül a nyelv és annak praktikussága döntött és jöttünk Spanyolország helyett ide. Coventryt pedig szeretjük, de azért nem a legizgalmasabb, pezsgőbb nagyváros, amely a szépségével kényeztetne. Olcsóbb mint London, jó a dietetikus, sokszínű a város és nagyon jó a közlekedése, akár belföldi utakra megyünk, akár Magyarországra. A lakás ahol lakunk kellemes, világos - de a környék nem a legszuperebb és a lakás is egyre amortizálódik. Sajnos nagyon is érezni, hogy a tulaj a lehető legolcsóbb bútorokkal rendezte be. Szétszakadtak a díványok, kipucolhatatlanul koszolódik a padlószőnyeg még az ebédlő székei is eltörtek. Többször szóltunk a landlordnak, de a füle botját se mozdítja.
Nem marasztal az sem, hogy nem igazán eresztettünk itt gyökereket. Nem lettek barátaink, még ismerős is alig. A sok kultúra keveredésének vannak ugyanis hátulütői is. A suliban is megfigyeltem, hogy fehér gyerek fehérrel, csadros csadrossal, fekete feketével barátkozik. Elenyésző az átfedés. És ez a mindennapokban is itt van. Se hely, se mód nincs arra, hogy a szülők összejöjjenek beszélgetni. (Még egy kávézó sincsen a közelben!!!) Szülinapi bulik gyakorlatilag nincsenek, ahol a gyerekek és szülők suli után összejöhetnének. Georgia anyukájával beszélgettem erről pénteken, aki azt mondta, hogy az ő lánya még soha egy iskolástársa által tartott szülinapi bulin nem volt. Sőt, egyszer az egyik barátnője megpróbált ilyet csinálni, de senki nem ment el... nem minden kultúrában szokás ez és kész. Szóval ha eddig azt is gondoltam, hogy a lányok azért nem kapnak meghívót, mert újak, tévedtem. És ennél nagyobb szociális életünk valószínűleg egy év múlva se lesz.
Persze vannak olyan dolgok is, amelyeket nagyon fájna itthagyni. A sulit imádják a lányok, és a PKU-s ellátás elképesztően jó. Mindkettő még Anglián belül is kiemelkedő és elmondhatom, hogy nagy szerencsénk van ezekkel. De vajon mindez elég ahhoz, hogy Anglia mellett billenjen a mérleg?
Merthogy valljuk be, nekünk otthon se volt rossz. Volt munkánk, otthon is utaztunk, nem voltak adósságaink, szóval kényelmesen éltünk eddig is. És vannak dolgok, amik nagyon hiányoznak - a rokonok, barátok és persze a balatoni ház, amit a leggyakrabban emlegetnek a lányok.
Igazán akkor lenne könnyű a döntés, ha lenne itt munkánk, amit nem nagyon kerestünk eddig, inkább csak poénból adott be Zsolt néhány jelentkezést, de az derült ki, hogy az általa preferált állásokhoz már angol munkatapasztalat kellene. Megpróbáltunk az önkormányzattól támogatást kérni, hiszen Zsolt már itt adózik. A bürokrácia azonban elképesztően lassú - van amit már decemberben kértünk és még mindig nem kaptunk rá választ, csak újabb és újabb papírokat kérnek be. És a fene se tudja, hogy a végén mit mondanak majd.
Ha őszinték akarunk lenni, akkor az a nagy büdös helyzet, hogy az egy év szabadság, amit adtunk magunknak letelt. És akárhol is leszünk szeptemberben munkát és pénzt kell keresnünk. A nagy kérdés csak az, hogy ezt hol tegyük. Otthon, ahol vannak ismerettségeink, tapasztalatunk és ér is valamit a diplománk. Vagy itt, ahol az összes fenti hiányzik és valószínűleg sokkal nagyobb energiát követel majd már a keresés is, a munkáról nem is beszélve. Mindezt nagymamák, rokonok, barátok konkrét és erkölcsi támogatása nélkül.
És a kérdés akkor ugyanaz - megéri ezt nekünk? Akarunk nagyon-nagyon sok energiát belefektetni abba, hogy maradjunk még egy évet, tudva, hogy azután aztán már végképp nem akarunk tovább maradni? Vagy okosabb most hazamenni és kincsként őrizni ennek az évnek az emlékeit? Valójában a gyerekek angoljának jót tenne még egy év - de otthon is kéttannyelvűbe járnak, ott is fejlődhetnek és persze könyvek, filmek és angol nyelv internetes cuccok nem elérhetetlenek otthon sem.
Én maradnék, de a férjem szerint az én véleményemre nem szabad adni, mert mindig ott jó nekem ahol vagyok, és sajnos igaza van, mert ha lemegyünk a Balcsihoz én mindig ott is örökre ott akarok maradni, annyira, hogy már a helyi sulit is megnéztem meg a zenetanulási lehetőséget a csajoknak. Mondjuk az, hogy én általában elégedett vagyok azzal, ami van és ahol vagyunk, bizonyos szempontból jó, mert nincs velem sok gond. De másfelől sajnos tényleg azt jelenti, hogy én érzelmi döntéseket hozok, márpedig itt most logikusat kell. Az viszont a férjem erőssége - tehát most ő dönt. Még van pár napja, hogy számoljon. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő haza akar menni. Mert az volt a terv és mert az a logikus döntés.
Csak az én szívem ettől most nagyon fáj, és furcsa módon jobban, mint amikor idejöttünk és ott kellett hagyni Magyarországot. De valószínű, hogy csak azért, mert otthon minden kapu nyitva maradt, ide pedig soha többé nem fogunk visszajönni, ha egyszer elmegyünk. Mert Coventry annyira tényleg nem jó hely, hogy érdemes lenne. És mert ami miatt jó itt lenni, azt látogatóként úgyse tudnánk élvezni. De ettől most nem fáj kevésbé a búcsú.

Nem meséltem még róla, de Angliában másfajta tápszert isznak a PKU-sok. Volt is gondunk ebből. Szerencsére a történetnek jó a vége.

A PKU-s diétát bonyolítja, hogy a szigorú diéta önmagában totálisan egészségtelen. Nem tartalmaz ugyanis fehérjét, ami alapvető fontosságú az élethez. Azt tehát pótolni kell - kivonva belőle azt a picike enzimet, a fenilalanint, amit Borsi szervezete nem tud feldolgozni. Ezt hívjuk mi tápszernek, és napi 3-5 alkalommal kell kapni, hasonlóképp a természetes étkezés ritmusához.
Akik ismernek minket tudják, ez a tápszer, amit a gyerekek kapnak rettenetes ízű. A régi motoros PKU-sok elmondása szerint a PAM, amit otthon kapott Borsi ezerszer jobb és modernebb annál, mint amivel 30 éve ők kezdték, de a mi orrunknak, ízlelőbimbóinknak ez bizony egy rettenetes kotyvalék. Borsi három hónapos kora óta issza, és bár kezdetben ő is utálta (volt olyan, hogy naponta hányta ki, én meg sírva adtam neki újra és újra, mert tudtam, hogy muszáj meginnia) mostanra szépen hozzászokott az ízéhez. Van egy speciális keverőpoharunk, ebbe tesszük a fehér port, vízzel felöntjük és ő egy pillanat alatt megissza. Ezt hívjuk mi PAM-nak.
Angliában azonban nincs PAM. Van tucatnyi más tápszer, de PAM nincs. Nem baj, kaptunk egy sokkal modernebbet, úgy hívják Cooler. Kis fémtasakos ital, nagyon menő, praktikus, nem kell kevergetni, mosogatni, ha az ember magával viszi, senki nem mondja meg, hogy nem valami puccos energiaital vagy gyümölcslé van benne. (Bizony ez is számít, mert sok PKU-s idegenben nem iszik tápszert, mert cikis számukra, hogy ennek tényleg erős szaga van, olyan is van, aki a WC-ban keveri ki és issza meg, szóval nem mindegy a kiszerelés.)
Amikor Borsi először kóstolta meg a Coolert (még a neve is Cool...) nagyon tetszett neki. De aztán amikor kiderült, hogy neki ebből napi hatot kellene meginnia (hatszor egydeci lé) csökkent a lelkesedése. De nagyon. Először csak mondogatni kezdte, hogy neki ez nem jön be. Aztán egyre lassabban itta, volt, hogy az egydecis kis zacsit félórán át is szorongatta, öklendezett, "véletlen" kiöntötte. Szóval lázadozott.
Tudni kell, hogy ez a fehérjebevitel komoly dolog, nem lehet elbliccelni. Ha nem issza meg a napi előírt mennyiséget, először a vérképe lesz rossz, aztán fogékonyabb lesz a betegségekre, kiszárad a bőre és nyilván a fejlődése is lelassul hosszú távon. Szóval tápszert inni muszáj, ez nem kérdés.
Azon viszont lehet alkudozni, hogy ez milyen tápszer legyen - a magyar PAM, vagy az angol Cooler. Mivel itt praktikusan az utóbbihoz lehet könnyedén hozzájutni, örültünk volna, ha ezt választja a gyerek, és fejeltjük a PAM-ot, de ő erősen ellenállt. Ettől persze még nem adtuk fel, de hoztunk kompromisszumokat és napi 1-2-3 alkalommal az egyik tápszerből kapott, a többi alkalommal a másikból, és harcoltunk, hogy a Cooler javára dőljön el a mérleg.
Hogy a Cooler jobb ízű-e? Őszintén szólva nem jobb. Másként rossz. És ha az ember hozzászokik az egyikhez, elhiszem, hogy kellemetlen neki a másik. Odáig jutottunk végül, hogy minden nap sírva itta a Coolert és folyamatosan veszekedtünk miatta. A mélyponton el is jött hozzánk egy dietetikus a kórházból, és hozott magával tízféle más Angliában beszerezhető tápszert, és mindet végigkóstoltatta Borsival, de neki ezek se jöttek be. Az otthonról jött PAM készleteket persze folyamatosan pótoltuk, hiszen nem az nem fordulhat elő, hogy tápszer nélkül maradunk.
És persze sokat gondolkodtunk, hogy mi a jobb Borsinak. Ha kényszerítjük arra, hogy Coolert igyon, vagy az, ha ráhagyjuk és hozatjuk otthonról a PAM-ot. Valljuk be, a PAM-nak is vannak előnyei. Mert egy heti adag egy doboz, ami könnyen elvihető bárhová, ha utazunk. Egy heti Cooler adag sokkal nehezebb és több helyet foglal, hiszen nem csak a port, de a folyadékot is cipelni kell.
Aztán egyszer csak, ki tudja miért, amikor már nem bíztunk a sikerben, Borsika közölte, hogy ő megszerette a Coolert. És azóta azt issza. Gond nélkül. Olyan 5 másodperc alatt lenyom egy adagot és se könyörögni nem kell, se veszekedni. Egyszerűen átállt. (Ha valamiért PAM-ot kap, azt is szó nélkül megissza.)


A Cooler cég persze nagyon is érdekelt abban, hogy az ő tápszerét szeressék a gyerekek, mert ugyan mi nem fizetünk érte, de az állam azért igen. Ezért évente kétszer nagy bulit rendeznek a kórházban. (Itt voltunk karácsonykor is.) Most talán még jobban élvezték a csajok. Minden gyerek kapott Cooler-superhero köpönyeget (lányok rózsaszínt, fiúk kéket) és bele lehetett merülni a buliba. Volt kézműveskedés, arcfestés, lufihajtogató bohóc. Ha valaki három dolgot elkészített, odamehetett egy óriási játékosztó pulthoz és azt választott, amit akart (és valójában amennyit akart, nem voltak túl szigorúak) persze a szokásos terülj-terülj asztalkám Elieen Green módra (aki a szuper Fate lisztet kitalálta, és amúgy most jelentette meg a karvastagságú új szakácskönyvét, amiben fotókkal illusztrálja az összes lépést, így igazán gyerekjáték elkészíteni a receptjeit) volt még Cooler-ivó verseny (újabb ajándékokért) őrült professzor és izgalmas kísérletek (a lányok ezt imádták a legjobban, hogyan lesz a folyedékból zselé, ha belecsöppentenek valami trutyit, meg villámlámpán gyufát gyújtottak). Volt óriási cukorka és édességpult is, ahol garantáltan minden biztonságos volt a PKU-sok számára, és kis zacsikba, dobozokba annyi édességet válogathattak, amennyit csak akartak. És persze rengeteg egyéb bolti kaja is ki volt rakva, amiből szintén annyit vehetett mindenki, amennyit akart. Ez mondjuk nekem fura volt, mert üdítők, csipszek, tésztaszószok, bébiételek százai voltak kirakva 6-8 asztalon, egyrészt, hogy megnézhessék a szülők, milyen márkákat vehetnek, másrészt, hogy vigyék csak haza, próbálják ki bátran, hogy vajon szereti-e a gyerek. Volt még a szokásos csoki-szökőkút, tejturmixbár és fagyipult (természetesen PKU-sok számára biztonságos speciális élelmiszerekből és ingyen). Meleg ételek, kenyerespult, hamburger, hot-dog, levesek, sütemények százai, és persze ingyen műanyag edények, hogy vigyük csak bátran haza, ami csak tetszik.
A legjobb mégsem ez volt benne, hanem, hogy a szervező cég minden anyukának egy ingyen-masszázst is biztosított a rendezvény ideje alatt, hiszen végül is rajtuk van a legtöbb teher és egy kis kényeztetés nekik is jár. (Azért nagyon ne utáljatok emiatt, léci...)
A végén persze úgy mentünk haza, mint a málhás szamarak, vagy öt óriási táskával, és persze két hullahopp karikával (mit is választhatott volna Borsi, ha nem ezt) ami csak azért volt nehézkes, mert vonattal mentünk át Birminghambe. Utána egész délután csak lihegtünk, és nagyon örültünk neki, hogy végre semmit nem kellett venni még Borsinak se, mert kazalnyi új játékot kapott.

Az angliai utazgatásainkban azt szeretem a legjobban, hogy olyan döbbenetes szép helyekre jutunk el, amikről még soha az életben korábban nem hallottam. Ami azért tekintve, hogy mégiscsak művészettörténetet végeztem, és öt éven át tanultam a különböző kastélyok, házak, templomok és festők adatait mégiscsak meglepő. Hiába no, Magyarországról nézve Anglia nagyon messze van.

A Burgheley House-t pedig fel kéne tenni a túristatérképre, és nem csak azért, mert ez Anglia legnagyobb és legépebben megmaradt Erzsébet kori épülete. Ennél sokkal izgalmasabb a hely. Igaz, amikor eldöntöttük, hogy megnézzük még mi se sejtettük, hogy milyen jó lesz. Zsolt választotta ki, jobbára találomra, csak azért, mert közel van és mert még korábban kaptunk egy kuponfüzetet, amivel öt környékbeli kastélyba féláron mehetünk be. De megmondom őszintén, ide teljes áron is megéri eljönni. Csak nagyon jó meleg nyári napot kell választani, és hozni kell fürdőruhát. Igen, fürdőruhát. De erről majd később.
Persze mi ezt még nem tudtuk amikor útnak indultunk és amikor kiszálltunk a kocsiból, olyan csúf, szürke, esős idő volt, hogy a pulcsi fölé még egy kabát is került a gyerekekre. Mivel kicsit csepegett, úgy döntöttünk, hogy a házban kezdjük a nézelődést, hátha mire végzünk, kiderül az idő. (Jó döntés volt.)
Mit mondjak, ott is volt mit nézni - a Burghely család generációk óta szenvedélyes festménygyűjtő. Sok képük egészen meghökkentő darab. Én nem tudom, hogy eredeti Van Dyckok, Holbeinek és Reynoldsok függtek-e a falon, vagy nagyon jó minőségű kortárs másolatok, mindenesetre volt mit nézni, a királyi lakosztályok, ágyak, porcelánok és bútorok fölött a fal minden apró négyzetcentiméterén képek függtek. Főleg családtagok portréi, bibliai jelenetek, csendéletek. Volt köztük olyan is, amit eredetileg Leonardonak hittek, csak később derült ki, hogy kortárs másolat. (Úgy dióhéjban azt hiszem is elég beszédes adat a gyűjtemény színvonalára nézve...)
És mit mondjak - a ház maga méltó háttér. Hetven kémény, tucatnyi szoba és a külseje a 16-ig század óta jóformán változatlan, nem csoda, hogy egy csomó filmet itt forgattak, a Da Vinci Kód vatikáni jeleneteitől a Büszkeség és balítéletig. Az egész hely elképesztően elegáns, csak apró részlet, de jellemző - még nem voltam soha az életben olyan nyilvános mosdóban, ahol eredeti L'Occitane folyékony szappant tettek volna ki, ami ugyebár flakononként ötezer... De hát adnak a részletekre.
A csajok kezdetben nem voltak túl lelkesek (a kertbe akartak menni) de aztán az egyik teremőr bácsi teljesen behülyítette őket. Rábeszélte őket, hogy keressenek állatokat a festményeken, mert minden szobában egy csomó állatos kép van, és mesélt is nekik pár izgalmas történetet - az egyik képen például egy hangyászsün volt egy férfival - és kiderült, hogy ő a nagy terem freskóinak festője, aki olyan durva, szúrós modorú volt, és hangyászsün volt a gúnyneve. Kedvelem ezeket az angol teremőröket, tényleg olyan lelkesen tudnak mesélni, mintha nem évek óta napi ezerszer mondanák a kis szövegüket, hanem külön nekünk árulnák csak el a legtitkosabb részleteket.
Persze a sok-sok szoba, festmény gyerekszemmel elég uncsi lehetett, de Bíbornál az utolsó teremben szakadt el végleg a cérna, ahol amúgy egy óriási freskó volt római istenekkel és én próbáltam rávenni, hogy azonosítsunk néhányat. Addigra már teljesen besokallt (vannak ilyen napok) és közölte, hogy neki fáj a nyaka az állandó felfelé nézéstől, de aztán amikor Borsinak mesélni kezdtem, akkor már ő is vele együtt kereste a legendás figurákat. (Csak azért írom le, ne gondolja senki, hogy nálunk a gyerekek mindig örömmel és lelkesen jönnek kirándulni és múzeumokat nézegetni. A fiamról nem is beszélve, mert míg én a két lánnyal nézelődtem, Zsolt már a kertben volt, ugyanis Kisbende szó szerint végigrohant a kastélyon és nem lehetett se visszafordítani, se lelassítani.)
Az utolsó terem után jött azonban még a Pokol lépcsője, amihez hasonlót még soha nem láttam. Az óriási lépcsőházban egy fantasztikus utolsó ítélet freskó volt, ítélkező Jézussal, bűnösökkel, ártatlanokkal, purgatóriummal, görög-római mondabeli figurákkal (öngyilkosok, gyerekgyilkosok, árulók és egyéb csoportok vártak az ítéletre)
De ezután már tényleg kimentünk a kertbe. Pulcsi, pulóver és szürke ég továbbra is. Egyszer csak szembejön velünk egy hasonlóan pucsis-kabátos anyuka. Lábánál egy hároméves forma kislány, mezítláb, fürdőruhában. Nyávogott ám nagyon a szerencsétlen, hogy fázik. Én teljesen elszörnyedtem, hogy azért ez már mégis túlzás.
De be kell vallanom, hogy olyan fél óra múlva már egyre kevesebb ruha volt az én lányaimon is. A nap elkezdett sütni - a furfangos játékra tervezett szökőkutak pedig egyre vonzóbbak lettek és hirtelen a lányok is egyre kevésbé fáztak, és irigyelték ám nagyon a fürdőruhás kislányt, aki utána fürdőruhás gyerekek tucatja követett...


Merthogy ezt a kertet a vizes játékra tervezték. Kapu, amiből időnként ömlik a víz. Vízfüggöny, amit csak bizonyos irányból lehet megközelíteni, mert akkor egy pillanatig száraz lábba is át lehet kelni rajta. Kövekkel kirakott csatornák, misztikus páragép, tükörlabirintus, vízibarlang és egy csomó kisebb-nagyobb vízfröcskölő berendezés, ami időről-időre működésbe lépett. A lányok sikítoztak a boldogságtól, és kérleltek minket, had legyenek egy kicsit vizesek. És ahogy az idő javult, mi egyre többet engedtünk, míg a végén mindhárom gyerekről lekerült a kabát, a pulcsi, majd a zokni és a cipő is, a nadrágokat felgyűrtük és boldogan rohangáltak, tapicskoltak a vízben. És csak akkor voltak hajlandóak abbahagyni, amikor szent ígéretet tettünk, hogy még visszajövünk, nagy melegben, fürdőruhával és törcsikkel felszerelkezve.


Utána levezetésképp még a szoborkertben is sétáltunk egyet. Ebben a kortárs művekkel telerakott óriási kertben volt óriás arc a hegytetőn, félgömbök a tóban, táncoló alakok a faágakon. Igazi meseerdő, ahol teljesen bele lehetett mélyedni a fantáziánk világába. Persze ennek se értünk a végére igazán, mert bejárhatatlan nagy területről beszélünk. Mindenesetre a nap végén mindenki jól érezte magát, mert kapott valamit. A felnőttek láttak néhány igazán szép dolgot, a gyerekek meg sokat szaladgáltak és vízeskedtek a jó levegőn. És talán némi szépség is ragadt rájuk. Nagyon-nagyon jó úticél, mi még mindenképpen visszamegyünk!

Elkezdtük Borsival a másodikos matek tankönyvet - és már égnek áll a hajam.

Pedig ez a könyvsorozat jó, színes, képes, érdekes és változatos feladatok vannak benne. Ismerem is, mert Bíbor is ebből tanult. De persze most, hogy én tanítom a benne lévő dolgokat egészen más oldaláról látom.
Feladat a tizedik oldalon - kis malacperselyek, benne rajzolt pénzérmék. A feladat megállapítani, hogy hány forint van benne. Majd ki is kell rakni játékpénzből bizonyos összegeket. De nem gond - hátul ott a melléklet, lehet szépen kivagdosni a kicsi, kerek papírkorongokat. Babra munka, nehéz is a gyerekkéznek, hát nekilátok én. De már az első papírkorong körbenyírásánál rájövök a dolog felesleges voltára. Hiszen az angol matek szülői képzésen is tanították - felesleges papírpénzekkel kínlódni, hiszen az igazi aprópénz se drágább, ráadásul szívesebben is játszanak vele a gyerekek. Nyúlnék is a magyar aprópénzes zacsimhoz, amikor rájövök: hiszen Magyarországon már nincs egy és kétforintos! Akkor minek is tanulják ezt a gyerekek? Már megint egy olyan dolog, amit túlhaladott az idő. Persze lehet azt mondani, hogy ezzel csak az összeadást gyakorolják kézzel fogható formában - de valójában olyan pénzérméket és pénzszámolási készséget tanulnak meg, ami már nincs. Nincs és kész! Végül persze megoldottam - elővettem az angol aprópénzes csuprot és egy és kétpennysekkel csináltuk meg a feladatot. Legalább az egy létező dolog és nem virtuális batka.
De most tényleg, már megint nem az életnek, hanem a sulinak tanulunk???

Nagyon nehéz átvenni az angolok állandóan dicsérős tanítási módszerét, főleg mert annyira mélyen belém van nevelve a kritizálós, számon kérős metódus. Erre akkor jöttem rá, amikor Borsi hazahozott egy oklevelet és egy kitűzőt, hogy tagja lett a 22-es klubnak.

Tudom, hogy egyesek szerint az angol gyerekek kevesebbet tanulnak, mint a magyarok, de én ezt tényleg nem látom. Borsika itt másodikos - otthon elsős lenne. Az ő korában otthon még a gyerekek nem tanulnak szorzótáblát, aztán másodikban egy hónap alatt kell megtanulni mind a tízet. Bíbor annak idején ezzel vért izzadt és nem hibáztathatom a tanító nénit, ez másutt is így van, hallottam más szülők panaszából.
Itt 12 szorzótáblát kell tudni, nem tízet, de már egy évvel korábban elkezdik a gyerekek és egyáltalán nem cél, hogy gyorsan megtanulják, inkább az, hogy alaposan. Ehhez a legfurább segédeszköz amúgy, hogy rengeteg CD-t lehet kapni, ahol el van énekelve a szorzótábla, állati jó pop kísérettel. Olyan mindegy, hogy bugyuta pop dalok szövegét tanulják meg, vagy ezt. (Amúgy nekünk a kivonásokra is van dalos CD-nk, elképesztően vicces...)
Szóval Borsi ebben az évben a 2-es, 5-ös és 10-es szorzótáblát tanulta meg és ezzel belépést nyert a 22-esek elit klubjába. Boldogan hozta haza ennek bizonyítékait én meg jó magyar anya módjára ellenőriztem a tudását: Na, ha tudod, mondd meg, mennyi 5x6?
Mire a gyerek szép kényelmesen elkezdte kiszámolni az ujjain - 5,10, 15,20,25,30 - és amikor a hatodik ujjához ért, boldogan közölte: 30.
Mire én: azért az iskolában ennél gyorsabban kell mennie, ugye?
Mire ő: Anya, az EGYÁLTALÁN nem fontos. De nem baj, ha valaki gyorsabban tudja, tényleg nem baj.
Én meg ismét elképedtem azon, hogy milyen bölcs is ez a rendszer, ami kicsit sem stresszeli a gyereket. Miért is kellene 7 évesen álmából is fölkeltve rávágnia, hogy 30? Kicsit sem baj, hogy kiszámolja. És milyen okos, hogy az alapnak ezt tekinti. És azt mondja, hogy nem baj, ha neked gyorsabban megy - tehát nem baj, ha okos vagy. Az is jó - nem azt, hogy nem baj, ha hülye vagy, lassú, butácska. Mert a végére azért valljuk be, minden normális gyerek megtanulja a szorzótáblát, ki gyorsabban, ki lassabban. És ez nem baj. Tényleg nem...

A manchesteri Legoland a prospektusok alapján kellemesen gyerekbarát helynek tűnt, ahol esőnapot is lehet tartani, merthogy fedett. Persze ebből a tényből más sejthettük volna, hogy nem valami hatalmas. De az ára alapján reménykedtünk, hogy mégis. Tévedtünk.

Be kell vallanom, hogy ez a hely nem bűvölt el minket - még a gyerekeket sem, akik nagyon várták. Igaz, ők a tévéreklámok alapján képzelték el a helyet, amely a windsori Legolandban készült, és egy igazi szabadtéri játszótér. Ehhez képest a manchesteri Legoland egy plázában van, egy kávézó és egy lakberendezési bolt között. Igaz, belülről nagyobb, mint gondolná az ember - de azért mégse óriási. Ebbe a kétszintes játszóházba ugyan mindent bepakoltak, ami csak Windsorban van - de minden kisebb, egyszerűbb és hát ezért csalódást keltő. Mert az ember ha már elmegy egy ilyen helyre, akkor a legjobbat várja. Ehhez képest, ez afféle Legoland-pótlék volt, ami épp csak arra jó, hogy megnézze milyen is ez - de arra már nem, hogy tágra nyílt szemekkel csodálja. És azért valljuk be, egy ilyen helytől varázslatot vár az ember. Szóval a helyet csak annak ajánlom, aki a közelben jár, nincs más programja és van Merlin Card-ja, amivel ide ingyen lehet bemenni. (Amúgy elég drága, egy magunkfajta négytagú családnak (Kisbende nem számít) egy évre majdnem 500 font, ami átszámítva a mostani nagyon kedvező árfolyamon is 150 ezer Ft. Ez amikor kijöttünk akkor még az árfolyamingadozás miatt ez majdnem 200 ezer Ft volt. Ezért mi sok-sok számolás után nem vettünk, főleg azért, mert a Merlin által kínált helyek többsége nem a mi ízlésünk szerint való - több Horror park, Madame Tussaud, London Eye... igaz érvényes az össze Nagy-Britanniában található SeaLife Centerbe, mindkét Legolandba és Warwickba, ahová amúgy nagyon drága a belépőjegy. Osztottunk-szoroztunk és arra jöttünk rá, hogy jobban járunk az egyedi belépőkkel és a családi kedvezményekkel, ha mindenhová csak egyszer megyünk el, ami azért valószínű, mert szinte mind elég messze vannak tőlünk.)
Visszatérve Manchesterre, nekem a legnagyobb csalódás az volt, hogy nagyon kevés igazi Legoból épített óriás szobrot találtunk, ami szerintem a savát-borsát adja egy ilyen helynek, hiszen éppen azt mutatja be a gyereknek, hogy MÉG EZT IS meg lehet csinálni Legoból. Volt persze Darth Vader, Toy Story figurák, oroszlán, bohóc és persze rengeteg mini-épület, Anglia nevezetességeivel. Óriási Lego-medence, olyanféle, mint a labdával töltött tomboldák, csak épp apró Lego darabkákkal volt tele az egész. Megjegyzem, nekem a szívem szakadt, amikor cipővel tiportak rá a gyerekek, mert csak úgy csikorgott a talpuk alatt, de ki volt írva, hogy mezítláb nem szabad belemenni, mert nagyon szúrós. Amúgy ezt a gyerekek nagyon élvezték, Kisbende teljes extázissal fürdött benne és pörgette az ujjai között a darabkákat. Nagyon helyes volt a 4D-s filmvetítés, a szokásos fröcskölős, buborékos, székrázós módszerrel fűszerezve az előadást - igaz, sok kisgyerek elsírta magát, amikor a Lego-pók konkrétan kimászott a vászonról és elindult felénk, de szerencsére az én lányaim élvezték. Kisbende pedig a szokásos technikát választotta - egy darabig nézte, amikor uncsi/félelmetes lett, nekiállt szopizni a sötétben, és ez senkit nem zavart. Ami tényleg nagyon jó volt, az a szellemvasút, ahol lézerpontos fegyvereket adtak a kezünkbe és lőni lehetett az ellenséges trollokra, akik megtámadták a várat és jó nagyokat robbantak a sikeres lövéseknél. Volt még körhinta is, de iszonyú sor állt előtte, mert amúgy az egész hely zsúfolásig tele volt (hiába no, a half-term hollyday átka, hogy ilyenkor mindenki gyerekprogramozik)
Utána viszont már csak apróságok voltak, amelyek egy normál játszóház kapacitását csak Lego-mennyiségben múlták felül, helyben nem, és ez kellemetlen volt.
Fiúknak volt egy autóépítő részleg, és 4-5 elég nagy autópálya ahol le lehetett gurítani az elkézsült járgányt, és másokkal versenyeztetni. Borsika persze élvezte ezt is.


Bíbor természetesen a hercegnős-kastélyépítő résznél horgonyzott le, ahol két asztalnál lehetett kastélyokat építeni. Nagyon élvezte és majd egy órán át elpepecselt vele, de megjegyzem, az igazán minőségi, szép darabokból (átlátszó díszek, boltívek) nagyon kevés volt, úgy kellett vadászni utána.



Bende ezalatt ideoda rohangált, a kicsi hely nem neki volt kitalálva - volt ugyan Duplo részleg, de se figura, se állat nem volt benne, csak kockák. És volt óriási gumilego készlet is, de az se lelkesítette fel. Volt még tomboldás csúszdás vár kicsiknek és nagyoknak is. A lányok mentek rajta egy kört, Bende viszont nem akarta ott tölteni az idejét a neki való szekcióban, inkább le-föl rohangált és nyomogatta a gombot a kiállított mini Lego-épületek előtt. Nemcsak azért volt ez gáz, mert egy felnőttet teljesen lefoglalt, hogy szemmel tartsa a tömegben, de azért is, mert drága kisfiam NAGYON akart gombot nyomkodni és ha épp más gyerek állt ott, akkor szépen arrébb lökte, ami ugyan próbáltunk megakadályozni, de kevés sikerrel. Mondjuk így 15 hónaposan még elég kevés ereje van és nagyon helyes baba, tehát még a pici gyerekek is szívesen átadták neki a gombnyomási lehetőséget, de azért én röstelltem is magam miatta, másrészt meg félek is, mi van, ha nem szokik le erről az agresszív viselkedésről, akkor én leszek a játszótér rémének cikis anyukája???
Amikorra meguntuk a dolgot (mi, felnőttek) és már nagyon indultunk volna, a véletlen segített és tűzriadót fújtak az épületben, így mindenkit kiküldtek. A babakocsi persze benn maradt, tehát azért még Zsoltnak vissza kellett mennie, addig én a lányokkal a Shopban nézelődtem. Eléggé kiakadtam, mert a legjobb figurákat csak kulcstartó formában lehet kapni, önállóan nem. Ami elég gáz, mert melyik gyerek akar kulcstartóval játszani Leia hercegnő helyett? MIndkét lány beleszeretett egy-egy pici babába, Bíbor egy kalózhercegnőbe (naná) Borsi meg egy ewok maciba (mondom, nem látta a filmet...) de mondtam nekik, hogy kulcstartó nem veszek és kész. Meg óriás nagy szettet se, amiben benne vannak ezek a figurák. Így végül egy 3-3 figurás válogatást kaptak, amiben volt ugyan 1-1 lány, de 2-2 pasi is. És megígértem, hogy a vágyott darabokat majd megszerzem, könnyen tettem, mert az eladó csaj azt mondta, hogy a Lego honlapján ezeket meg lehet egyedileg is rendelni. Hát nem.
Viszont az ebay-en lehet kapni az általuk vágyott darabokat is - darabják olyan 2-3 ezer Ft-ért, amitől azért az én hajam égnek áll, mert kicsit többért már a nagy készlettel együtt veszem meg inkább. Igaz, jobb lenne még, ha a mini-Lego darabkákat még 1-2 évig hanyagolnánk, ameddig Kisbende simán benyalja a Lego darabkákat.
Amikor kijöttünk, akkor még a maradék pénzből befizettem a lányokat a pláza udvarán dekkoló gokart versenyre, amit amúgy nem tettem volna, mert egy kisebb vagyont fizettünk ki a Legolandi belépőjegyért. De muszáj volt, mert én is éreztem, hogy ez a program önmagában elég karcsú volt, és ezen a Lego babák megvétele se sokat lendített. Szóval ide többé nem megyünk és igazán jó szívvel másnak se ajánlom.

Ezt a gyönyörű színes tésztát a levesbe vettük - cérnametélt helyett az indiai boltban ezt lehet kapni. De aztán kiderült, hogy sokkal több dologra lehet használni. (Az árat direkt hagytam rajta - elképesztő, fél kiló 200 Ft és amúgy nagyon finom is!)

Persze én eredetileg matekra akartam felhasználni - megkértem Borsikát, hogy válogasson szét színek szerint egy maréknyi apró tésztát, gondolva, hogy közben a finommotorikus képessége is fejlődik. Aztán arra kértem, hogy becsülje meg, hogy melyik kupacban van több tésztadarab és tegyük ki közéjük pálcikából a kacsa csőrét, hogy gyakoroljuk a kisebb-nagyobb fogalmát is. Nem mintha erre nagy szüksége lenne, de az ismétlés sose árt, pláne, ha ilyen kellemes formában érkezik.
Borsi szépen meg is csinálta amit kértem - de persze az agyában azonnal új ötletek formálódtak, pláne, hogy ez a hét a suliban a művészetek hete volt. Így hát megkérdezte, hogy nem csinálhatna-e ezekből a szép, színes tésztákból egy képet. És miért is ne? Nekilátott hát, és az alábbi mű született belőle. Persze ezt látva a másik kettő is belelkesedett, Bíbor is nekilátott tésztát válogatni (mondjuk neki nem tetszett a monoton munka és azt mondta, hogy szegény Hamupipőkének lehetett ilyen nehéz sora) de aztán ő is élvezte a képcsinálást, igaz ő még nincs készen. Bende pedig egyszerűen csak egy kistányérnyi tésztát kapott, amit kicsit evett, kicsit beletúrta a kezét, kicsit kiborítgatta, kicsit kavargatta egy kanállal, aztán megetette a maciját és a tesóját is vele. (Ez az egyik oka annak, hogy Bíbor végül nem készült el.) Szóval tésztanap volt és boldogság. Két maréknyi tésztát soha nem használtunk még fel ilyen szórakoztatóan és szépen.

Angliában nem nagy kihívás gyerekkel múzeumba, kastélyba vagy egyéb kultúrhelyekre menni. Teljesen természetes, hogy az embernek családja van, és abba kiskorúak is beletartoznak. És az is nyilvánvaló mindenki számára, hogy az ő igényeik egy kicsit mások. És erre fel is vannak készülve.

Már régóta gyűjtögetem a különböző gyerek-feladatlapokat, és mivel végre a scanner is működik, gyorsan behúztam néhányat, hogy megmutassam, mennyiféleképp is lehet ezt csinálni. A legtöbb helyen ezek teljesen ingyenesek - néhol fizetni kell érte pár fontot, de nagyon megéri. Nemcsak azért, mert elfoglalja a kölyköket, hanem mert általában tele van szuperjó információkkal, amiből mi, felnőttek is tanulunk. Mert persze az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy az én lányaim még soha nem csinálták meg teljesen egyedül és önállóan ezeket a feladatlapokat - minden alkalommal együtt csináltuk. De én örültem neki, mert az én szemem is felnyitotta egy csomó érdekességre.
Persze (mint a feladatlapok látványából is kiderülhet) nem szoktunk szigorúan ragaszkodni ahhoz, hogy csinálják is meg. Van, amikor nagyon nagy kedvük van hozzá, van amikor az egyik lelkes, a másik nem. És olyan is megtörténik, hogy a hely elvarázsol mindenkit és a kis feladatlap a táska legaljára kerül és csak otthon vesszük elő. Emléknek, szuvernírnek azonban ez is tökéletes. Az én lányaim legalábbis gyakran előveszik, nézegetik, utólag is rajzolják, színezik.
Amit még hozzá kell tennem, hogy a legtöbb helyen a füzet mellé ingyen adnak ceruzát, sőt kemény alapot is, hogy legyen min írni. És ha ahhoz van kedvük, hogy hasra feküdjenek egy puccos palotában és úgy rajzoljanak, hát az se skandallum, sőt. A teremőrök pedig szinte kivétel nélkül nagyon-nagyon kedvesek és ha az ember kérdez valamit, és ők látják a kíváncsiság legkisebb jelét is, akkor nagyon szívesen mesélnek. Mi három gyerekkel megyünk mindenhová, akiből a legkisebb ugyebár csak 15 hónapos, és mint ilyen még fegyelmezhetetlen. Szaladgál, kiabál (nyilván másznak és fogdosna is, de azt nem hagyjuk) de ez a zajos viselkedés még csúnya tekintetet se hozott nekünk sehol. Sőt, általában imádják Kisbendét és nevetnek rajta, ahogy szaladgálunk utána, ő meg időről időre megáll és rámosolyog az idős nénikre (a csajokat szereti, na) és néha bizony még a festményekre, vagy szép szekrényekre, vázákra is. Ilyenkor aztán még hangosabban hujjog, hogy ez neki NAGYON bejön. És itt még ez is belefér. Sőt, ilyenkor aratjuk a legnagyobb mosolyözönt.

A kezdőkép a Witley Courtba készült, ahol egy óriási romkastély látható. A gyerekeknek adtak egy-egy laminált lapot (ingyen, igaz a végén visszakérték) ahol különböző töredékek, faragványok láthatóak. Ezeket kellett megkeresni. Szerintem nagyon jó ötlet, mert megtanítja az apró részletekre irányítani a figyelmet és megmutatja, hogy mindenhol jelen van a szépség. Ráadásul nem kerül sokba a múzeumnak - csak kis odafigyelésbe.


Ezt lapot egy fontért vettük Coventry Trasport Múzeumában, ahová amúgy a belépés ingyenes. A képeken látható kiállítási tárgyakat kellett megkeresni, és ha megtalálta a gyerek, akkor mellé tenni egy kis matricát. Ha mind megvan, akkor csokit kapnak a gyerekek a végén.



Ezt a nyolc oldalas füzetkét a Bleinheim Palace-ban adták teljesen ingyen, amikor bementünk a kastélyba. Színes, izgalmas, ötletes - a csajoknak mégse jött be igazán. Persze nem biztos, hogy ez a füzet hibája, Kisbende ebben a kastélyban olyan nagyon nyűgös volt, hogy ki kellett vele jönnöm. Zsolt meg nem annyira szeret ilyen helyeken olvasgatni, inkább nézelődik. Azért nem zaklat fel a dolog, mert ide éves belépőnk van - legközelebb majd én megyek be a csajokkal és akkor lehet, hogy nekik is megtetszik a detektíves játék.



Persze nem csak sok-sok pénzért lehet érdekes feladatlapokat csinálni. Ezt az egyszerű A4-es lapot háromfelé hajtva teljesen ingyen nyomták a kezünkbe Bath városának katedrálisában, és még egy-egy cerkát is kaptak hozzá a lányok. Sajnos a 22 kérdés megválaszolása olyan másfél-két órát vett volna igénybe, és nekünk annyi nem volt, de ez az egyik legjobb feladatlap, amit életemben láttam. Az alaprajzon be van számozva, hogy melyik kérdésre, hol találja az ember a választ. Milyen madár tartja a Bibliát, hány állat van a keresztelőmedencére faragva, mit lehet meggyújtani a déli kereszthajóban... a csajok teljesen odavoltak és nekem is nagyon tetszett, főleg mert annyi okos dolgot tanultak belőle, amit nem is gondolta volna - az egy dolog, hogy gyakorolták az angolt, megjegyezték, hogy hol vannak, jobban, mintha csak beszaladunk és körbenézünk, de megtanultak alaprajzot olvasni (hol vagyunk, hová kell mennünk...) problémamegoldást (meg kell találni, amit keresünk...) és tudtunk arról is beszélgetni, amit látunk. Merthogy azért az fontos, hogy az ember megtanulja értelmezni, amit lát.


Ezt a matricás feladatlapot szintén ingyen kaptuk Bathban, a Divatmúzeumban. A lányoknak nagyon bejött, de sajnos kicsit elavult volt már a lap, és bizony néhány kiállítási darab nem volt épp látható, illetve máshogyan nézett ki. Igaz, erre felhívták a figyelmünket amikor odaadták. Amúgy nem volt egyszerű - meg kellett keresniük a lerajzolt ruhát és odatenni felé azt, hogy milyen anyagból van. Az ötlet jó, de mondjuk ötven menyasszonyi ruha közül megkeresni az igazit... hát azért kellett nekik a segítség.




Ez a 12 oldalas fekete-fehér füzet a Glamis kastélyból van, ahol teljesen ingyen kapták a csajok. Isteni jól elmeséli a kastély történetét - de ott, helyben használhatatlan volt. Ki ér rá ezt bogarászni, miközben halad a vezetett túrán és néznie kell egy csomó dolgot? Nincsenek benne feladatok sem. Igaz, otthon aztán annál jobban örültek neki, olvasgatták, színezgették. De szerintem bármilyen szép is, nem a legszerencsésebb darab.


Annál zseniálisabb a Cardiff kastély ingyenes feladatlapja. Ez csak hét oldal, de igazi mesevilágba röpítette a gyerekeket, akik lelkesen csinálták az összes feladatot. Minden egyes szobában meg kellett keresniük a lerajzolt állatot, és mindegyik elmeséli, hogy ki ő, és miért is van a falon. Megjegyzem, a végefelé elég nehéz feladatok voltak - a hangyák a könyvtárszobában például az egyik asztal lábára voltak faragva. Legalább egy negyedórát keringtünk ott, hogy megtaláljuk hová bújtak. De tényleg mind élveztük!


Ezt az A4-es lapot az oxfordi Botanikuskertben kaptuk. Egyszerű, de nagyon tetszett a csajoknak! Arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen nagyon különbözőek az egyes növények levelei. Van köztük szőrös, szúrós, selymes, fényes, szőrös - meg kell találni, le kell rajzolni. Örömmel vadászták a különféle fajokat. Szerintem nagyon jó ötlet - és a levéldolog legalább állandó, nem úgy, mint mondjuk a virágok...





Talán ez volt a legjobb feladatlap, amit csak kaptunk. Hol másutt, mint az Arundel kastélyban persze. Ez meglepően drága volt (3 font) de 20 oldalas, teles-tele érdekes történetekkel és izgalmas feladatlapokk. A csajok keresgéltek, rajzoltak, csinálták amit kellett - persze ez is egész napos program lett volna, így félbemaradt amikor már nagyon belelkesedtek a kastélyba, de azért tényleg le a kalappal a kitalálója előtt, aki amúgy egy múzeumpedagógus, aki éveken át vitte itt körbe a gyerekeket és nagyon is jól tudta, hogyan lehet teljesen belelkesíteni őket. És tényleg.

Ez persze nem az összes hely ahol jártunk és nem is az összes, ahol ilyen feladatlapokat lehet kapni. Ennyit találtam ma este a kis dossziémban, de lehet, hogy kallódik még pár a csajoknál. Csak azt akartam megmutatni, hogy mennyire nagyon-nagyon sokféleképp is lehet a gyerekek lelkét megfogni. Kis pénzből, sokból, kit ötlettel, sokkal - de mindenképp okos dolog bevonni őket a múzeumi-történelmi mókába. Most még csak a játék részét fogják megérteni - de ha az jól van megcsinálva, akkor egyre több és több jut el hozzájuk. Persze ehhez az kellene, hogy ne csak felesleges, idegesítő zajkeltőnek kezeljék őket, hanem a jövő fizetőképes látogatójának.

Néha nagyon nehéz ésszel felfogni azt a fejlődést, ami körülvesz minket. Az én apám még a falusi kis iskolában palatáblára írta a leckéjét. A mi generációnk ugyebár papírra. A lányaim pedig mostantól interneten kapják meg a leckét és online kell beküldeniük. Legalábbis ameddig Angliában vagyunk.

Persze be kell vallanom, az online leckeírás még itt Angliában sem általános, Coventryben a mi sulink az első, amelyik ezt bevezeti, hivatalosan itt is csak a jövő évtől - de olyan tesztjelleggel már most bevezették, hogy lássák, mennyire megy ez a családoknak. Mert hát ehhez azért kevés a jószándék, kell pénz is számítógépre, netre. Aki ezt nem tudja megoldani, az a suliban ülhet a gép mellé és ott kell megcsinálnia a leckét. Papíron már nem kapnak semmit. (A lányok azt mesélték amúgy, hogy alig 1-2 olyan gyerek van, aki otthon nem tudja ezt megoldani.)
Olyan vagyok most, mint a mesebeli király. Sírok és nevetek is egyben. Persze, hogy jó, hogy megtanulják használni a számítógépet, ráadásul okos dolgokat csinálnak rajtan - de kicsit sajnálom is, hogy a képernyő elé kényszerülnek, mert ez azt is jelenti, hogy elveszítettük a csatát, amit azért vívtunk jó ideje, hogy minél kevesebb időt töltsenek a gép előtt. Hiszen a lecke "muszáj" dolog, de aztán már pihenésképp azt is muszáj megengednem, hogy kicsit játszhassanak is, mondjuk a barbie.com-on, vagy más gyerekeknek készült oldalon, esetleg letölthessenek pár dalt vagy filmrészletet a youtube-ról, és kész, már el is ment az egész délután anélkül, hogy kimentünk volna a parkba.
Persze azért azt be kell vallanom, hogy ez a leckés oldal nagyon jól fel van építve és kifejezetten gyerekbarát. Úgy kezdik, hogy ki kell választaniuk a tárgyat, amit meg akarnak csinálni, és a játékot, amelynek keretében ezt szeretnék megcsinálni. Alapból olyan 10-20 játék közül választhatnak, de minél több feladatot megcsinálnak, annál több pontot érnek el és a pontokért vehetnek játékokat. Van egy csomó fiús játék is, lövöldözős, szörnyes, autós - de én inkább a lányosokról tudok beszámolni.
Ott öltöztetős, sminkelős játékok vannak. Egy házifeladat úgy néz ki, hogy van mondjuk 10 matekpélda. A gyerek megcsinál egy matekpéldát (nem mind feleletválasztós, van amikor tényleg be kell írni a megoldást) és ha ez megvan, akkor mondjuk kiválaszthatja a modell-baba haját. Ha jó megoldást ütött be, akkor mondjuk öt haj közül választhat, ha rosszat, akkor csak háromból. Tehát nagyon is érdekelt benne, hogy jó választ adjon. És így tovább az összes kérdés után van egy pici játék - szemszín, ruha, cipő, öv, táska kiválasztására van lehetőség. Vagy mondjuk egy arcot sminkelhet ki különbözőféleképpen.
Ha pedig nincs lecke, akkor is vannak benne afféle "szorgalmi" feladatok, amikkel szórakozhat, legyen az matek, biosz, töri vagy akármi más. Az még nem egészen világos, hogy a kézírást hogyan fogja majd ellenőrizni a tanár, de végül is lehet, hogy ez ma már nem is olyan fontos. Simán ellehet valaki manapság éveken át anélkül, hogy egy betűt is leírna.
Az a helyzet sajnos, hogy a net telis tele van jobbnál jobb cuccokkal, amiktől szinte lehetetlen visszatartani a gyereket.
Már írtam arról, hogy a Mathletics website-ján mennyi sokat tudtak a csajok tanulni. Igen, erre elő kell fizetni, de szerintem nagyon megéri! Millió feladat, nagyon izgalmas, versenyzési lehetőség más országok tanulóival és közben folyamatos jutalmak.
Olvasástanulásban az Oxford Tree oldala a verhetetlen, ugyanis Anglia legtöbb iskolájában ezekkel a könyvekkel tanítják olvasni a gyerekeket. Minden évfolyamnak más és más nehézségi fokkal van, és nhagyon sokat felraktak hangoskönyv formájában is, teljesen ingyen! Itt ugyanis az a szokás, hogy minden gyerek maga választja ki azt az olvasmányt, ami érdekli. Azt hazaviszi, elolvassa és a tanár szép egyesével meghallgatja őket amikor visszaviszik. Az én lányaim imádják a karaktereket!
A British Council oldalán is érdemes körülnézni, mert rengeteg hangos mese van, kifejezetten nyelvtanító játékok, nyomtatható feladatlapok, kártyák. Órákon át lehet böngészni rajta. British Council
És ha valaki kifejezetten angol iskolai feladatokat keres, akkor a Woodland Junior School oldalán nézzen körbe, mert millió játék-feladat van összegyűjtve rajta, természetesen ingyen.