Három gyerekkel irány Anglia!

Megérkezünk a Balatonhoz, ahol van egy kis házunk. Ebben a kis házban van minden, amit nem vittünk magunkkal Angliába. Egy csomó kincs. Játékok, könyvek, ruhák, bögrék... mindenféle csetresz, amit nem akarunk elvinni. És amit nagyon jó volt megtalálni.

Hát itt semmi nem változott! - kiáltotta boldogan a lányom, amikor körbesétáltunk a faluban, és igaza volt. A boltban ugyanazt az isteni mákos rétest árulják, amit tavaly. A gumimatrac árusnál se változott drámaian a kínálat. A házak, az illatok, a szomszédok mind ugyanazok. Még a repedezett átkelő a vasútnál is ugyanolyan ahol csak nehézkesen lehet áttolni a babakocsit. Igen, ezzel tavaly is szenvedtünk. De ami a legfontosabb, hogy megvan minden játék. A kis Kinder-tojás figurák, a nagy fémdobozban. A Mini-Barbie gyűjteményük. A festékek és a színezők. A könyvek, az a többezer könyv, amit most örömmel falnak. És persze a kert. A kert, ami fájdalmasan elhanyagolt - elvadult a szép rózsaágyás, sehol nem virítanak az egynyári virágok, amiket tavasszal kellett volna elültetni és üresen árválkodik a veteményeskertem, ahol tavaly még tonnaszám termett a cukkini. De gyerekszemmel mégis maga a paradicsom. Lehet fára mászni, bodzából festéket csinálni, rózsaszirmokból parfümöt, homokozni a sóderhegyen, ásni a kiskertben és tollasozni, labdázni, szaladgálni napestig.
Imádom amikor este eszméletlen mocskosan beszállnak a kádba, és aztán az egész napos rohangálástól kimerültem még az esti mese előtt bebólintanak. És a legjobban azt szeretem, hogy ebből a sok jóból, amit a kertes ház nyújt, végre Kisbende is részesülhet. És élvezi is nagyon, hogy végre nincsenek korlátok, 1-2 órára korlátozott parklátogatások, jöhet-mehet ahogy a kedve tartja, ki, be, előre, hátra, lassan, gyorsan, ahogy csak akarja.
Sokat beszélgettünk a férjemmel arról, hogy jó döntés-e a gyerekek szempontjából kinn maradni. Olyan ijesztően gyorsan alkalmazkodnak mindenhez. Bíbor már jobban és szívesebben olvas angolul, mint magyarul. Borsi egész úton a repülőn angolul beszélt hozzánk. És Bende első szavai is szinte kizárólag angolul vannak. Márpedig ők nem angol gyerekek. És nem is lesznek soha. De hiába hallgatok velük Kalákát és olvassuk a magyar olvasókönyvet délutánonként, attól még Angliában nagyon nehéz megtartani a magyar gyökereket.
Gyökértelenül viszont nem lehet élni. Jó dolog persze európainak lenni, és jó dolog kozmopolitaként gondolni rájuk. De attól még tudniuk kell, hogy kicsodák, honnan jönnek és annak a helynek milyen értékei vannak. És arra jöttünk rá, hogy ez a hely, ez a balatoni nyaraló alkalmas erre. Hiszen itt semmi nem változik. És ide mindig vissza lehet jönni. A tárgyak azok, amikhez évtizedek óra kötődünk. Az illatok, a virágok, a lángos, a kürtőskalács, a párizsi, a diós búrkifli és a sajtos pogácsa évtizedek múlva is meglesznek. És ezek a gyökerek megtartják az embert, bárhová s veti a sorsa.
Mindenesetre Bíbor amint megérkeztünk azonnal felvette a magyar zászló mintájú gyöngyös nyakláncát, és azóta folyamatosan hordja. És amilyen mázlisták vagyunk, rögtön az első nap belekeveredtünk az évente megrendezett fúvószenekari felvonulásba. És ehhez csak az utca végéig kellett kisétálnunk. A strandon pedig dobosok, mazsorettek és további fúvósok szórakoztatták a népek. Errefelé minden hétvégén van valami program. Nem kell tervezni.
És hogy az idő milyen? Borús, de meleg, nem napos, de nem szeles. Farmer és rövidujjú póló. Ideális az egész napos kertezéshez. Nem is kívánnék jobbat.

A legjobb dolog amikor hazamegy az ember, hogy olyan dolgokat tud csinálni, amihez bennfentesnek kell lenni. És akkor még a legzsúfoltabb túristaközpontok tövében is tudja, hová kell menni, ha igazán jót akar látni.

Budapesten a Hősök tere mellett jó lakni. Reggelenként meg lehet lesni, hogy milyen kedve van az oszlopon ülő angyalnak. Mosolygós napsütésben egészen más arca van, mint hóesésben, és egyszer, de tényleg csak egy alkalommal nem is láttuk, olyan nagy köd volt. Felhőbe veszett az oszlop teteje és egyetlen szobrot sem lehetett látni, misztikus füstfelhőbe veszett az egész, és csak sejteni lehetett, hogy merre kell mennünk.
Most nincs köd. De nincs meleg se. Napsütést is alig látunk. Az angol őszbe hajló nyáridő követett minket. Felhők borítják az eget, tejfehér szemet bántó fényben fürdik minden és hüvös van, de nagyon. Ami csak azért rossz, mert én nyárra készültem. A két hosszúnadrág mellé tucatnyi nyári ruhát pakoltam be a bőröndbe. Ezért hát mosok minden nap, hogy elenegdő meleg ruhánk legyen. Borsi még Coventryben megfogalmazta, amikor észrevette, hogy a suli udvarát piros, sárga, barna lehulló levelek borítják eső után az udvart: idén elmarad a nyár. És el kell ismernem, lehet, hogy igaza van.
Persze ez nem akadályoz meg minket abban, hogy mászkáljunk. Úgy hozzászoktunk az angol klímához, hogy még az esőzsákot se dobom a babakocsira, ha csak kicsit csepeg, anyukám rosszul van, hogy pulcsi nélkül, mezitláb mászkálnak a csajok. Nem fáznak, állítják, és igazuk van. És is visszautasítom a zoknit, amit az aggódó anyai szív akar a lábamra erőltetni.
És persze játszóterezünk ezerrel, hiszen nem maradhatunk négy fal között, még akkor se ha rossz az idő, hiszen a három gyereknek futás, mozgás, tombolási lehetőség kell, ha nem akarom, hogy szétszedjék a szükös falakat és megint feljöjjön az alsó szomszéd.
A kedvenc helyünk a "titkos kert", szerintem Pest legjobb játszótere, amiben a legjobb, hogy nehéz odatalálni, ezért csak kevesen ismerik. Akár éveken járkálhat arra az ember, ha nem tudja, hogy arrafelé mit kell keresnie, soha nem fogja észrevenni a bejáratot.
A Benczúr kert éveken át zárva volt, amilyen mázlista vagyok épp abban az időszakban, amikor mi minden nap elmentünk mellette oviba menet. Egy gyönyörü ősfás park, amiben akkor még nem volt más, csak pár csúszda és egy hatalmas homokozó. És egy hatalmas lakat a kapuján. Épp akkor nyílt meg, amikor elkezdtük a sulit és ezzel egyidőben másfelé vonultunk minden nap. Pedig a kertet csodásan felujították: mászókák, hinták, új csúszdák, rugós motorok és még egy toi-toi WC-t is beraktak a kút mellé. Ráadásul árnyékos, még a legnagyobb hőségben is hüvös, tiszta (sehol egy üvegcserép, csikk) és a közönség válogatott. Ide nem lehet "csak úgy" beesni. Ide azok járnak, akik a környéken laknak, ide járnak oviba-bölcsibe és szeretik a titkos kertet, mert békés, tiszta levegőjü kis sziget a belváros közepén, a zsúfolt turistáktól és állatkertet-vidámparkot látogató tömegtől elfoglalt Liget mellett.
Itt senki nem szól, ha egy gyerek a másik motorjára pattan, vagy kölcsönvesz egy kislapátot. Barátságos, csevegős, kellemes a társasaság.
És hogy lehet odajutni? Én most elárulom, mert a blog olvasói megérdemlik. (Hiszen mind jó fej, kedves, barátságos emberek, akiknek még az ízlésük is kiváló. :-) Tehát ha valaki az Állatkertbe belefáradva egy nzugodt játszótérre vágyik, menjen el a Hősök tehéig, és a Dózsa György úton induljon el a Keleti pályaudvar felé. A Benczúr utcánál (második keresztutca) induljon el, és menjen egészen a Benczúr Hotelig. Itt találja a Benczúr köz nevű kis utcát, ami első pillantásra úgy tűnhet, hogy csak egy auparkolóig vezet, de ennek nem szabad felülni. Az út bal oldalán ugyanis van egy kis lépcsősor, ami egyenest a parkhoz vezet. Mi mostanában minden nap ott vagyunk.

Megvolt az évzáró és a nagy graduation ünnepség, amivel Borsi ünnepélyesen is elballagott a második osztályból, az itteni alsóból és kezdheti az általános iskola komolyabbik részét.

Mindkét lányom kapott valamiféle kitüntetést, amin annyira nem is lepődtem meg, merthogy itt tényleg két kézzel szórják a dicséretet és az ajándékot. Mindenki azért persze nem kapott, de az osztály harmada biztos részesült valamiféle elismerésben, amihez valamilyen érem, szobor is járt. Bíborkám "outstanding creative art" érmet kapott, Borsika "outstanding creative thinker" szobrocskát, ami különleges formája miatt (egy kis táncoló robot van rajta) otthon díszhelyre került. (És kicsit irigységgel töltötte el a "csak" érmet kapó nagyobbikat.
Nekem nagyon tetszett, hogy nem egy általános kaptafára kapták a gyerekek a dicséretet, volt aki a sportért, más a tánctudásáért, jó viselkedésért, egész éves kiemelkedő teljesítményért, de volt olyan, aki azért kapta, mert nagyon barátságos és jószívű. És valljuk be, ez utóbbi tulajdonság igenis ugyanolyan fontos, mint az összes előző, mert ha ilyen emberek nem lennének egy közösségben, akkor az nagyon szomorú hely lenne.
De ami igazán ledöbbentett minket (a lányok se tudtak róla korábban, ezért ők is meglepődtek, különösen Bíbor, aki a magyar iskolarendszert is megtapasztalta) minden gyerek, aki 95%-nál többet volt jelen a suliba 5 fontot kapott. Kápében, kis borítékban.
Ez annyira nagyon erősen eltér az otthoni szokásoktól, hogy jó időbe tellett nekem is megemésztenem, bár a lányok nagyon örültek, és rögtön betették a kis perselyükbe, ahol Wii-re gyűjtenek. (Nincs amúgy zsebpénzük, takarításért, egyéb feladatokért kaphatnak 1-2 fontot.) Persze, ha úgy nézem, a rendszer logikus. A jutalmazásra épít, nem a büntetésre. És az, hogy valaki iskolába jár, az egyetemen is pénzben mérhető, nem árt a gyerekeknek, ha már most is látják, hogy aki rendesen dolgozik, az jól jár. Angliában ráadásul nincs orvosi igazolás, meg szülői igazolás. Ami amúgy nagyon jó, mert nagyon is emlékszem rá, hogy mennyire utáltam otthon, hogy hiába van a gyereknek mondjuk egy napos hasmenése, vagy taknyolása, orvosi igazolást kell szereznem arról, hogy tényleg beteg, pedig egy 8-10 éves gyerekkel amúgy nem rohanna az ember azonnal az orvoshoz. Rossz ez a rendszer, tényleg, mert az orvost is feleslegesen terheli, meg a szülőt is.
Na, ez itt nincs. Aminek a hátulütője az is, hogy Borsika, aki rendszeresen 94%-os hiányzáson állt, egy csomó olyan levelet kapott a suliból, hogy ne hiányozzon már többet és szedjük össze magunkat, hogy elkerüljük a további mulasztásokat és megkérnek rá, hogy orvoshoz, fogászatra, családi okokra hivatkozva ne tartsuk otthon a gyereket. Ami csak azért esett rosszul, mert Borsi kétszer volt beteg, és mindkétszer a suliból küldték haza, tehát tudták, hogy nem családi okokból és a Hawaii nyaralás kedvéért tartjuk itthon. Ám az egyenlevél így is járt.
Ez a hiányzás dolog amúgy itt komoly topik - a sulik versengenek azért, hogy minél jobb eredményt érjenek el, és a lányok azt is elmesélték, hogy nagyon gyakran beszélnek arról az osztályban a tanárok, hogy milyen jó lenne, ha senki nem hiányozna. Bíbor tanára, akit jövőre kap, arról híres, hogy annyira szeretik a diákjai, hogy soha nem hiányoznak, és mindig neki vannak a legjobb eredményei ezen a téren. Szóval be vannak zsongatva a gyerekek rendesen, és aki keveset hiányzik, évközben is kap jutalmat, Bíbort félévkor pl. moziba is elvitték, mert decemberig egy napot se hagyott ki.
Igen, ez a rendszer is igazságtalan, mert mondjuk aki tényleg beteg, annak rosszul esik, hogy ő se pénzt, se mozit, se más jutalmat nem kap. Igaz, büntetést se.
De másfelől, ha jól belegondol az ember, hányszor tartjuk otthon a gyereket azért, hogy még a betegség után kicsit pihenjen, és hányszor mondja a gyerek maga is, hogy még 1-2 napot had maradhasson otthon lábadozás címszó alatt.
Na, itt ilyen nincs - a gyerekek amint kilábalnak a betegségből, arra kérik a szüleiket, hogy had mehessenek újra suliba, mert nem akarják rontani a hiányzásukkal a suli eredményeit. És végül is ez a lelkesedés jó dolog.
Én meg csak vigyorgok, mert ha úgy vesszük, a szorgos suliba járással most kerestek 10 fontot a lányaim. Van olyan jó, mint az év végén adott jutalomkönyvek. Amit amúgy Bíbor osztályában mindenki kapott a tanár néni személyre szóló búcsú-szavaival. Itt ugyanis minden évben új tanárt kapnak a gyerekek, ami lehetne akár traumatikus veszteség is, de én azt látom, hogy szépen be van vezetve ez a dolog. A gyerekek már egy jó hónapja ismerkednek az új tanárokkal, tudják, hogy kinek mi a specialitása, és miről híres a suliban. Ráadásul Bíbor másodtanára az lesz, aki korábban Borsit tanította, így valamennyire még mi is ismerjük. Borsi tanárnénije pedig az, aki kedd délutánonként a kertészkedős klubot vezette, és akit Borsi imádott. De amit igazán várnak a lányok, hogy szeptembertől nem kék, hanem piros pulcsis iskola lesz a Stanton Bridge, így sokkal csinibb egyenruhájuk lesz. Én kicsit kevésbé vagyok lelkes, mert ez azt jelenti, hogy az összes kék pulcsi megy a levesbe, szó sem lehet arról, hogy a tavalyi darabokat felhasználjuk, vagy megörökölje Borsi a nővére jó állapotú darabjait. De a piros tényleg jó szín. És azt mondják, hogy még a fiúknak is tetszik.

Díjat kaptam, és örülök neki. Naná.

Köszönet érte Diának, és mivel a feladat az, hogy adjam tovább tíz olyan blogtársamnak, akiket nem olyan régen olvasok, én őket választottam most. Ami amúgy nem volt könnyű, mert hát mi a fenét jelent az, hogy "nem régen" és mégis kik legyenek azok, nehogy a többiek meg megsértődjenek azon, hogy miért nem ők. És különben is nehéz ez a választás dolog, pedig nem is Mérleg vagyok.
De aztán arra gondoltam, hogy a dolog lényege talán az, hogy felhívjuk egymást figyelmét azokra a nagyon jó kis blogokra, amelyeket mostanában fedeztünk fel és hogy ne mindig ugyanazok kapják meg a díjakat, ami ebben a belterjes kis blogos világban elég jellemző. Nekem a tíz kicsit soknak tűnt, ezért kicsit változtattam a szabályokon (bocsi) és csak öt blognak adnám tovább a díjat - viszont részletesen megindoklom, hogy őket miért szeretem. Hátha más is kedvet kap hozzá, hogy odakattintson!

Orsi Hangyafarmja nagy kedvencem. Igaz, mi előbb ismertük meg egymást, mint ahogyan a egymás blogját olvasni kezdtük. Orsi ugyanis a Nők Lapja Egészség képszerkesztője volt - vagyis ő kutatta fel a képeket, amik a legjobban illettek az adott cikkhez. Méghozzá szenvedélyesen és zseniálisan. Nagyon jó szeme van ugyanis, ami nem csoda, hiszen fotós. Aztán majdnem egyszerre lettünk terhesek, ő egy édes csillagszemű kislánnyal, Anna Hannával és meg Kisbendével. Amikor elkezdte a naplóját írni a Kismama magazinnak, kiderült, hogy Orsi nemcsak fotózni tud, de írni is, méghozzá nagyon jól! A terhesnaplót aztán babanapló követte, és az első év leteltével szerencsére nem hagyta abba az írást, hanem a neten folytatta ebben a blogban. Az ismeretség tehát régi, ám a blog új, és ezzel csak egy baj van, Orsi ritkán ír. De azok mindig nagyon jók!

A Gyereketető című blognak szintén nagy rajongója vagyok, szinte minden nap lesem, hogy Virág mit ír aznap. Szívemnek igen kedves a téma, merthogy ő otthon tanítja két kisebbik gyermekét, ráadásul azok hasonló idősek, mint az én két itthon (is) tanuló gyermekem. Csak lesem, hogy mennyi energiát-erőt fektet a tanításukba, és néha nagyon irigylem a türelmét, kreativitását, amivel minden nap izgalmas, új dolgokat talál ki nekik. Tematikus hetek (csigás, gombás, répás, lovas) lapbook-ok (amiről korábban még nem is hallottam) és egy csomó klassz ötlet, amivel élővé lehet tenni a tananyagot. Néhány ötletét már én is felhasználtam, és a csajok imádták! Vigyázat, nagyon sok bejegyzése van, és hosszú-hosszú órákig elvon a házimunkától ha az ember elkezdi böngészni.

Anita blogját tényleg nemrég kezdtem el olvasni, és nagyon megfogott az őszintesége. Persze ez a nyíltság érthető, ha az ember 21 éves és külföldön egyedül van, ahol bármilyen kedves, szerető családot fogott is ki, mégiscsak ... a család cselédje. Sajnos az au-pairkedés nem fenékig tejfel, sok barátnőm járta be ezt az utat, ezért hát nagyon is át tudom érezni Anita nehézségeit. És azt is, hogy milyen nehéz, ha közben az otthon hagyott barátok nem értik meg, milyen fontos változások mennek végbe abban, aki egy idegen országban, idegen emberek között tölti az életét, miközben idegen nyelven olvas, él, szeret. Most, hogy hazafelé készül és felvették magyar szakra az egyetemre, különösen drukkolok neki, hogy jó utat válasszon és remélem, hogy a blogírást nem hagyja abba!

Ha valaki angol feladatlapokat keres a neten, amiből a gyerekeit otthon taníthatja, könnyű és nehéz helyzetben van egyszerre. Merthogy sok dolog van a neten, de a legjobbak nem ingyenesek. Sok-sok éjszakai böngészésembe került, míg rátaláltam erre az oldalra, amit egy magyar házaspár vezet Angol gyerekeknek címen. Feladatlapok, mesék, videók - rengeteg letölthető anyag, én gyakran böngészek errefelé.

Ha valaki nem ijed meg attól, hogy angolul olvasson, akkor nézze meg Kelle Hampton oldalát, amelynek döbbenetesen sok követője van, majdnem 14 ezer ember! Egy gyönyörű fiatal nő írja le benne napjait. Két kisgyerekével egy gyönyörű tengerparti házban él, óriási baráti körrel és állandó napsütésben. Az élete nem lehetne tökéletesebb, gondolja az ember, amikor először végignézi a tucatjával felrakott fotókat. Merthogy Kelle nemcsak író, de fotós is, és döbbenetesen jók a képei. De jobban megnézve, egyszer csak észreveszi az ember, hogy a kisebbik gyerek egy kicsit fura. És ha beleolvas a blogba, az is kiderül, hogy a pici lány Down szindrómában szenved. És ebből néha születnek könnyes bejegyzések is. De az egész blog mégiscsak egy nagy falat boldogság. Majdnem minden nap.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban szeretem a kissé homályos tükröket. A legszebbnek az ablaküveg elmosódó visszatükröződésében látom magamat. Ilyenkor az apróbb ráncok, hibák elsimulnak és ezen a furcsa, a fekete-fehér képen még mindig olyannak látom magam, amilyennek a képzeletemben vagyok. És amilyen soha nem voltam.


Emlékszem, mennyire megdöbbentett az anyukám, amikor jópár éve először elpanaszolta nekem, hogy amikor a tükörbe néz egy öregasszonyt lát. Pedig belülről ő még mindig fiatalnak érzi magát. Csak néztem rá és nem értettem, hogy mit mond. Hiszen én soha nem láttam őt fiatalnak. De azt már tiniként is éreztem, hogy szörnyű érzés lehet, ha az ember nincs összhangban önmagával.
Csak később döbbentem rá, hogy én is hasonló cipőben jártam egész életemben. Ha őszinte akarok lenni, soha nem voltam igazán elégedett magammal. Kövérnek, csúnyának, betegesen sápadtnak láttam magam egész életemben. Persze soha nem voltam igazából egyik sem. De mindez nem számít, mert a lényeg az, hogy ha belenéztem a tükörbe, akkor az soha nem azt mutatta, amilyennek látni akartam magam.
Azt hittem, hogy ez az egész öregedés dolog egyre rosszabb lesz, de valójában nem szenvedek minden nap attól, hogy hamarosan 40 leszek, az pedig kifejezetten reménykeltő, hogy a 30 kicsit sem viselt meg. Persze így utólag azt mondom azért, mert pontosan tudtam, mit akarok 30 éves koromra elérni - házasság, gyerek, karrier. És valahogy minden összejött.
Valahogy a 40-re most nincs igazi tervem. Látok persze magam előtt szép, sikeres, boldog negyvenes nőket, szóval azt gondolom, hogy az életnek még korántsincs vége. És bár korábban azt gondoltam, hogy azok a nők, akik azt mondják, hogy 30 (esetleg 40) éves korukban lettek a legboldogabbak, sőt csak ekkor lettek igazán azok, csak kamuznak, most már árnyaltabban látom a képet. Nekem ez a 30-as évtized nem volt rossz. Sőt, kifejezettem sok jó dolgot hozott.
Ilyenkor jól esik azt olvasni, hogy az angolok szerint az élet közepe 70 éves korig tart, és csak utána kezdődik az öregség. És igazából be kell vallanom azt is, hogy nem érzem még, hogy igazán elindultam volna a lejtőn. Jó ez a háromgyerekes lét, jó ez az Anglia, jó a házasságom, jó az életem. Nincs miért panaszkodnom.
De azért azt látom, hogy ha igazán objektíven szemlélem magam, az idő azért haladt és sokkal öregebb vagyok, mint bármikor eddigi életemben. Naná. És a tükör kegyetlenül őszintén mutatja, hogy múlik az idő.
De furcsa módon a fürdőszobában található üvegdarabnál mostanában sokkal inkább zavarba ejt az a tükörkép, amit a gyerekeimben látok. Amikor Bíborka lányom nem jön ebédelni, hiába hívom, mert se hall, se nem lát olvasás közben, akkor tudom, hogy ezt tőlem örökölte. Amikor Borsika lányom elsírja magát a legkisebb szidástól is, a kék szemeibe nézek, és tudom, hogy én épp ilyen zavarba ejtően érzékeny vagyok. Elérzékenyülök minden alkalommal, amikor látom, hogy milyen kedvesen bánnak a kisöccsükkel, mert minden mozdulatukkal, mondatukkal engem utánoznak öntudatlanul is.
De néha az ő tükörképük is olyan keményen zavaró neonfénybe kerül, ami kicsit se szép. Amikor Bíborka hirtelen felkapja a vizet és pukkancsként kiabálni kezd, nem törődve a következményekkel. Vagy amikor az én Borsikám megsértődik és nem hajlandó beszélni velem, és dacosan elfordul, ha hozzászólok. Ilyenkor látom, hogy olyat is sikerült átadni, amit nem akartam. Látom magam a mozdulataikban, a hanghordozásukban, a mosolyukban és akkor is, amikor a kiabálástól eltorzult arcukon. Kegyetlenül tükröznek, és annyira olyanok mint én, amennyire soha nem akartam.
Mert igen, mind jobban szeretjük a homályos, kedves tükröket. Amikor aranyfénnyel vonja be az alkonyi napsugár a szobát és mindennek felolvadnak a kontúrjai. Szinte lebeg az ember és ilyenkor csak a szépet látja. Kár, hogy a világ nem ilyen. Belenézek a tükörbe és látom benne a ráncaimat, a kilóimat, a narancsbőröm, a terhességi csíkjaim a barna pöttyöket a kezemen.
Nem is tudom, mit nehezebb elfogadni - hogy öregszik a testem, vagy azt, hogy soha nem leszek olyan jó anyja a gyerekeimnek, amilyet elképzeltem...

Tudom, normális gyerekeknek igazi ünnep, ha az anyjuk házi készítésű sütit, csokit, kenyeret tesz az asztalra. A PKU-sok számára azonban ez teljesen megszokott dolog. Az igazi poén az, ha valami úgy néz ki, mintha bolti lenne. Ezért vettem meg ezt a bagett sütő formát.

Lehet, hogy a kenyérsütőben készített cipók íze isteni - de a formája, ez a kockás tömb nagyon messze van attól, ahogyan az igazi, rendes bolti kenyér kinéz. És akkor még nem is beszéltem az egyéb péksüteményekről.
Utazgatós napjainkon rendszeresen eszünk az "Eat4less" nevű helyen, ahol 99 pennyért alkar nagyságú, isteni finom szendvicseket adnak és ami szinte minden pályaudvaron megtalálható. 20-30-féle töltelékkel lehet kérni, finom, friss, ropogós és olyan kiadós, hogy még az én férjem is kellemesen jóllakik egy darabtól, Bíbor meg egész nap elél rajta, ha kirándulni megyünk. Arról nem is beszélve, hogy ez az egyetlen hely, ahol viszonylag normális kenyeret adnak, nem a zacskós pirítani való ízetlen vackot. Szóval szeretjük.
Igen ám, de sajnos ez túl sok fehérjét tartalmaz, ami a mi Borsikánk számára tilos. Így amikor mi elővesszük a finom bagettünket és ájuldozunk az ízétől, akkor ő a szép kis kocka kenyerét rágcsálja, ami ugyan lehet, hogy nagyon finom, de bosszantóan másként néz ki. Persze bagettet forma nélkül is lehet csinálni - csak rúddá kell sodorni a kenyértésztát és mehet a sütőbe. Igen ám, de ha lány a tészta, szétfolyik, a kemény, akkor meg kiszárad a belseje.
A megoldást a Fate receptkönyvben találtam és a neve bagett forma. Mivel Elieen Green ötletei eddig kivétel nélkül bejöttek, gyorsan rendeltem is egyet az amazonról, hogy ideérjen még mielőtt hazamegyünk és még ma ki is próbáltam. Mivel a végeredmény olyan gyorsan elfogyott, hogy még lefotózni se maradt időm, örömmel jelenthetem, hogy a kísérlet sikerült. A lyukacsoknak köszönhetően kívül ropogós, belül foszlós lett, a tészta szépen megkelt, a tetején bevágások voltak, az alján kicsi köröcskék, épp úgy, mint a bolti bagettnek. Borsi kis virslit kért bele ketchuppel és így ma hot-dogot vacsorázott. Igaz, a fél virsli a napi fehérjebevitelének felét jelentette és kicsit viccesnek tartom, hogy virslit tegyek a nagy gonddal elkészített fehérjeszegény bagettbe, de annak örültem, hogy ezt legalább megette és nem kellett noszogatni.
A legjobb benne, hogy semmi különösebb faksznit nem igényel - a szokásos módon elkészítem a kenyérsütőben a kenyeret, és amikor készen van, egyszerűen kiveszem és átteszem ebbe a tésztát. Be a sütőbe, 190 fok, 35 perc és már ehető is! Fokhagymás vajjal, padlizsánkrémmel, cukkínival, salátával, uborkával vagy bármilyen más alacsony fehérjetartalmú dologgal.

Nem tudom, hogy otthon mennyire készülnek már az emberek a 2012-es Olimpiára, mindenesetre Anglia teljes lázban ég. Különösen Coventry, merthogy itt készül az olimpiai láng fáklyája.

Leszögezném, nem vagyok egy sportcsatornanéző ember. Az Olimpiákért se vagyok oda. Néha egy kis jégtáncversenyt megnézek, de nem tudom, hogy a dupla lutz és a leszúrt ritzberger közt mi a különbség. Valószínűleg a jövő évi Olimpia ugyanilyen hidegen hagyna, ha nem itt a szomszédban rendeznék. De most lehetetlen kikerülni, hiszen minden nap van valami hír róla az újságban, a helyi buszokra hatalmas hirdetéseket raktak ki, amivel önkéntes segítőket toboroznak. De mindez semmi ahhoz képest, amilyen lelkesek a gyerekeim. Ők ugyanis ma olyat láttak, amit nem sok ember figyelhetett meg ilyen közelről: magát az olimpiai lángtartó fáklya prototípusát. Ez ugyanis itt készül Coventryben. A város ugyebár a gyárairól volt híres a második világháború előtt, és ez volt az oka a rettenetes pusztításnak és bombázásnak is, amit akkoriban elszenvedett. A romok közül csak három torony emelkedett ki - Coventry három nagy templomáé, amelyek csodálatos módon megmaradtak. Ez a három torony (three spires) lett a remény, az újjáépítés szimbóluma. Olyan erősen, hogy például a mi kórusunknak a neve is az, hogy "Belles of the Three Spires."
Szóval a gyárak nagy része elpusztult, megszűnt - de maradt néhány, és az egyik ilyenben gyártják majd ezeket a szép aranyszínű és meghökkentően lyukacsos fáklyát, amin amúgy éppen nyolcezer lyuk lesz, éppen annyi, ahány darab fáklya készül, hiszen minden fáklyahordó kap belőle egyet. (Ezt amúgy így szokták. Akit az a megtiszteltetés ér, hogy viheti egy darabon, az meg is tarthatja.)
Szóval Bíbor tanárnőjének az apukája a gyárban dolgozik, és ma bevitte a mintadarabot, hogy megcsodálhassák a gyerekek. Amúgy a suliban (természetesen) már nem nagyon van tanulás, hiszen már csak három nap van hátra az évből. Fura, hogy nem az otthoni kánikulával készülünk a nagy nyári szünetre, és ma reggel nemcsak pulcsit, de még kabátot is kellett a lányokra adnom suliba menet. Szürke, esős és kifejezetten hideg idő van. Elképzelni sem tudom most az otthoni 40 fokot. Szerencsére nem ezen múlik. Amúgy még nem pakolunk - most, hogy már tudjuk, nem költözünk (de egyelőre még a lakásból sem) kicsit egyszerűbbé vált minden. Borsi kajacsomagjai már úton Magyarország felé, és a nyári ruhákat egy délután alatt bedobálom majd a bőröndbe. A hűtőt, kamrát már ürítjük egy ideje, még egy nagy szőnyegpucolás vár ránk, aztán irány a nyaralás. És abban az a legjobb, hogy a Balcsi házban minden van. Sőt, igazán ott van mindenünk. Szóval nem kell aggódni amiatt, mit hagyunk itthon.

Világéletemben nagy könyvmoly voltam, de a kötelező olvasmányokat azért én is utáltam. Kincskereső kisködmön, Pál utcai fiúk, Egri csillagok, Aranyember... kínszenvedés volt mindegyik. Aztán felnőttként újraolvastam ezeket a nagy klasszikusokat, és kiderült, hogy jók. Talán ezért is nem kérdőjeleztem meg eddig a kötelező olvasmányok értelmét. De aztán kiderült, hogy Angliában ilyen nincs. Legalábbis az általánosban nincs. És ez fölvet néhány kérdést...

Szerencsés vagyok, mert mindkét lányom szeret olvasni. Annak ellenére, hogy tavaly nyáron Bíborral már végigszenvedtünk egy kötelező olvasmányt, a Vukot. Nem az olvasás volt igazán kínlódás, inkább a mellé készítendő olvasónapló. Bevallom, ez utóbbi nem volt kötelező. Senki se kérte tőlünk. De úgy gondoltam, hogy jó, ha van valami sorvezetőnk, egy kis füzet tele feladatokkal, aminek a mentén majd számon tudom kérni amit olvasott, hogy lássam, megértette-e.
Így utólag azt mondom - kár volt. Utálta az első pillanattól, hogy ahelyett, hogy szabadon olvashatna és élvezettel belemerülhetne a történetbe, állandóan a feladatokra kellett koncentrálnia. Nem baj, megcsináltuk, és Bíbor a végén egészen megszerette a kisregényt. Utána pedig örömmel fogott hozzá a Kincskereső kisködmönbe - ami aztán félbe is maradt, nem véletlenül. Az én mimózalelkű lányom ugyanis nem szereti a szomorú sztorikat. Különösen azokat nem, ahol meghal valaki. Már a Vukban se tetszett neki a rókák brutális levadászásának naturális leírása, de a Kincskereső, ahol ugyebár már az első fejezetben meghal a főhős kishúga, nem sokra rá az apukája is... Na, itt tette le a lányom a könyvet és nem erőltetem, hogy újra vegye fel. Bár hiszek benne, hogy a könyv a legjobb magyar irodalmi művek egyike, de Bíbor reakciója kapcsán erősen elgondolkodtam azon, érdemes-e olyasvalamire kényszeríteni a gyereket, ami nem tetszik neki, sőt kifejezetten taszítja.
Aztán végignéztem felnőtt fejjel a kötelező olvasmányokat, hogy mégis mit adjak a gyerek kezébe és hirtelen rájöttem, hogy mi volt nekem a bajom mindegyikkel. Ezek fiú-történetek. És ebben a 8-10 éves korban a lányokat nem érdekli a fiúk világa. Grund? Foci? Nemecsek? Halál, sírás, pasik. Unalmas, zavaró, távoli. Egri csillagok? Háború, férfivilág, minimális szerelmi szál. Unalmas, hosszú leírásokkal, karvastag. Még nézni is tereh.
Egy ideig még keresgéltem a tökéletes magyar művet, amit majd odaadok a lányomnak, de vagy az volt a bajom, hogy fiús, vagy az, hogy nem elég szépirodalmi. Mivel Angliában kisebb a magyar könyvek beszerzési lehetősége, lassan elhalt a dolog, és inkább annak örültem, hogy angolul olvas.
Borsi tanára például elmondta év elején, hogy milyen könyveket vesznek idén (lefotóztam az összeset)

De soha nem kérték, hogy vegyük meg, vagy olvassuk el otthon is. Nekem is csak azért lett róla listám, mert Borsi nem tudott az elején angolul, gondoltam segítek neki azzal, hogy itthon is átvesszük. Ahogy hallottam, a feldolgozás abból állt, hogy a tanár elmesélte-felolvasta nekik a sztorit, aztán kirakták az asztalra pár példányát, aki akarta hazavitte, aki nem, az nem. Emellé raktam magyarul a Kis hercegnős könyvet, amit szép lassan olvasni kezdtünk magyarul. Igaz, nem magyar szerző remekműve, de kellemes olvasmány. De azért furdalt a kíváncsiság, hogyan is van ez az angol kötelező olvasmányos dolog, így a múlt heti "literacy" órán rákérdeztem, ugyan mit is kéne olvasni a gyerekeknek, mit adjak angolul a kezükbe.
A válasz szerintem nem lep meg senkit: amit ők olvasni akarnak. Merthogy mi, felnőtt fejjel se szeretjük a kötelező dolgokat, a kisiskolás olvasástanítás lényege pedig, hogy a gyerek megszeresse az olvasást. Semmi értelme, ha kínlódik - olvassa azt, ami érdekli. Ha a foci, a bogarak, a hercegnők, akkor azt.
Na, de mégis, azért hát vannak egyetemes irodalmi értékek ugyebár, kötözködtem szokásom szerint, amiket azért mégiscsak meg kellene ismerni a gyereknek. Hát persze hogy vannak. Van is ilyen lista a suliban, ha akarom odaadják: "significant authors" lista, tehát fontos, jelentős szerzők listája. E szerzők műveit megmutatják a gyerekeknek, akik majd választanak a könyvekből, azt ami őket érdekli. Mondjuk Roald Dahl ilyen fontos szerző - de a fiúk inkább a Charlie és a Csokigyár című könyvét választják, a lányok a Mathildát. Az eredmény szempontjából teljesen mindegy.
Na és Shakespeare? - kötözködtem tovább. Persze, ő is fontos, és igen, vannak művei, amiket el kell olvasni. De majd csak a középiskolában. Ott már meg lehet követelni a gyerekektől, hogy olyasmit csináljanak, ami kötelező, de voltaképp csak azért, mert az "érettségi" kérdéseit valahogy be kell határolni.
Tehát a gyerekek maguk választanak az osztályban-iskolai könyvtárban felkínált dolgok közül, és látom, hogy Bíbor tényleg csakis a lányok, habkönnyű, happy enddel ellátott lányregények közül válogat. (A kedvencei vannak a fenti képen.) De olvas. Nagyon sokat és szívesen. Vajon ez baj? Tényleg már most el kellene kezdenie a komoly irodalmat? Vagy aki olvas, annak megjön ez magától? Én azt remélem, hogy előbb utóbb majd leteszi a rózsaszín cukormázas sztorikat. Én is letettem.

Az állatkert az én lányaimnak nem nagy szenzáció. Magyarországon ugyanis közvetlenül mellette laktunk, így amikor kicsik voltak hetente legalább egyszer, de inkább kétszer elsétáltunk oda. Csak úgy.

Nem csoda, hogy az állatkert számukra a mai napig nem program - az olyan, mint másnak a kiskert. Volt, hogy csak 1-2 órára ugrottunk be, máskor az egész napot ott töltöttük. Ősszel, télen, hétköznap délelőtt meglepően üres az állatkert és nagyon jól el lehet benne bóklászni. Tiszta, biztonságos, jó játszóterei vannak, tiszta pelenkázó-WC és bónuszként egy csomó állat. Néha elnézegettem amint a szülők odaerőltetik a gyerekeiket a tigris ketrece elé és kiabálnak, hogy "ne a verebeket nézzed, ha már ennyi pénzt kifizettem a belépőjegyre!" Ilyenkor mindig különösen örültem, hogy mi gyakran jövünk. Nem zavart, ha nem is nézték az állatokat, csak szaladgáltak, vagy a kezüket áztatták a madárház előtti kis patakban, ami az út alatt fut át, hiszen tudtam, más napokon majd órákon át állnak a bagolyketrec előtt és nézik, hogyan forgatja körbe a fejét. Ha kellett egész délelőtt a fókákat néztük, vagy a pókokat. Bármit, ami őket éppen akkor érdekelte. Soha nem kellett erőltetni az élményt - jó volt látni, hogy a saját tempójukban fedezik fel mit is tartogat számukra a kert.
Sok állatkertben jártam már, ezért el kell ismernem, a budapesti állatkert világszínvonalú. Ember és állatbarát egyaránt. Nem csoda, hogy az utóbbi egy évben kicsit állatkert hiányom volt, mert bevallom én is szeretem elnézegetni az állatokat, lesve, hogyan is viselkednek, hová mennek, mit csinálnak. És igen, számomra a gyeses évek valahogy összefonódnak a majomház és a tigrisketrec szagával.
Amikor megtudtam, hogy Borsiék a Midland Safari Parkba mennek osztálykirándulásra, a lelkére kötöttem, hogy jól figyeljen meg mindent - leginkább azt, hogy érdemes lesz-e majd az egész családnak visszajönnie. Szerencsére Borsi igennel szavazott, így felkerekedtünk és egész nap állatkerteztünk. De bennem maradt egy csomó hiány. Ez persze nem feltétlen a park hibája - kezdték azzal, hogy a belépőjegy mellé rögtön adtak egy aranyszínű családi belépőjegyet, amivel idén még egyszer ingyen visszajöhetünk. Hiszen egy nap tényleg nem elég. Ez amúgy azért is jó ötlet volt, mert rögtön levette a vállunkról a "rohanva mindent nézzünk meg" kényszert, hiszen amit most nem, azt majd legközelebb.
A hőségre és a tömegre való tekintettel rögtön ki is hagytuk a klasszikus autós szafari kört, különösen mert a másfél órányi autózás után a gyerekek is inkább szaladgálni akartak, nem a kocsiban aszalódni. De mondjuk számomra nem túl kellemes meglepetés volt, hogy a park közel felén nem is állatok vannak, hanem vidámpark - természetesen baromi drágán. És persze, hogy nem tudtunk nemet mondani rá, mert a lányok fel akartak ülni a szellemvasútra, fröcskölni a tűzoltós körhintán, meg a cápás körhintán. Furcsa volt, hogy itt ennyi minden működik vízzel, és hogy szinte mindenről csurom vizesen szállnak le az emberek, de végre láttam azt is, hogy a kevésbé forró napokon hogyan lehet ezt menedzselni - hát egy ruhaszárító szobával, ahol két fontért hat ember ruhájából fújják ki a vizet.
Persze azért állatokat is láttunk, de nem olyan sokat, mint otthon, Budapesten. Pedig nagyon jó állatbemutató showk voltak és tök jó, hogy ezeket már nem kell lefordítani a lányoknak - volt pingvinetetés, fókashow, kígyóbemutató és persze rovarsimogató is, ami amúgy kis fujjolás után nagyon sikeres volt.
Igazán jól éreztük magunkat és tényleg sok mindent láttunk, de nekem kicsit rossz érzés, hogy a park felét se jártuk be, úgy érzem, hogy egy csomó dologból így kimaradtunk. Sajnos az iskolás gyerekekkel mindig így jár az ember. Mindenkinek ugyanakkor van szünete és mindenki ugyanoda viszi a gyereket. Semmi kényelmes, laza, ráérős tempójú megfigyelés - rohanás, tolakodás, sorban állás mindenért. Ezt nehéz megszokni.
Mindenesetre ide még visszajövünk, mert tényleg jó volt. Csak kevés, egy nap erre nagyon kevés. És félek, hogy még egy se lesz elég.

Tegnap megkapták a lányok az angol iskolai bizonyítványukat. Ez sok meglepetéssel járt, de mindegyik nagyon jó volt.

Itt ugyanis az a szokás, hogy a bizonyítványt nem az utolsó napon vagy évzárón adják oda, hanem 1-2 héttel korábban, hogy a szülőnek ha bármi gondja van vele, vagy megbeszélnivalója, akkor legyen erre bőven ideje.
Az is furcsa nekem, hogy a kapott iratnak (amit alant be is scanneltem) semmiféle hivatalos kinézete nincs. Nem bőrkötéses, nincs lepecsételve, még egy aláírás sincsen rajta. De rákérdeztem, hogy ez szerintük a magyar iskolának elég igazolás lesz-e, hogy idejártak, és azt mondták, hogy más nincs. Mindenki ezt kapja.
Mivel mi otthon is szöveges értékelést kaptunk, az nem nagy meglepetés - az annál inkább, hogy itt az igazgató is ír pár sort a gyerekről, hogy szerinte hogyan illeszkedett be és a gyerek is megírja, hogy szerinte ő mit tanult ebben az évben és hogyan érezte magát.
Az is más, hogy nem valamiféle ünnepség keretében adják át a bizonyítványt, hanem egyesével behívják a szülőket és amikor odaadják szóban is összefoglalják annak tartalmát, illetve a szülő is kérdezhet, hogy ha valamit nem ért.
Megjegyzem, én sok dolgot nem értettem, ezért elég sok dolgot kérdeztem, de mentségemre legyen szólva, ez tényleg nagyon más rendszer.
Az biztos, hogy mindkét lányt nagyon-nagyon megdicsérték. Okosak, jók, tehetségesek. És ami nekem teljes döbbenet, mindketten az osztály élvonalába tartoznak.

Borsika az elején nehezebben illeszkedett be, hiszen ő korábban még nem járt suliba, és bár tudott írni-olvasni kicsit nehéz volt számára, hogy most mindezt egy idegen nyelven is tudnia kellene. Ráadásul azért bármilyen laza is az angol rendszer, azért mégiscsak más egész délelőtt tanórákon ülni, mint ovis módon az udvaron játszani. Ráadásul ő egy szót se beszélt angolul, így amikor konfliktusba keveredett valakivel, akkor az elején bizony odacsapott, a tanárával se értették meg egymást.
Mostanra minden gond a múlté - Borsika bizony alaposan elbájolta a tanárait és az osztálytársait. Nagyon kedvelik, népszerű, és a tanárnője külön kiemelte, hogy nagyon érdeklődő, mindig lelkesen tanul és nagyon okos. Mutatott is valamiféle táblázatot, hogy az osztály átlag 4-es, Borsika pontszáma viszont 14-16 között van, attól függően milyen tantárgyról beszélünk. Szóval nagyon elégedettek vele. (Külön érdemes megnézni, hogy Borsika hogyan értékelte a tanévét, és hogy mennyire jól szépen ír angolul...)








Bíborka még több meglepetést okozott. Még a múlt héten amikor felmérték a gyerekeket, a tanára döbbenten mesélte, hogy Bíboré lett a legjobb szövegértés teszt az egész osztályban. Bizony, még a született angol gyerekeket is lepipálta. Azóta át is rakták a legjobb olvasócsoportba, tehát "free reader" lett, ami azt jelenti, hogy szabadon választhatja mit olvas, akár otthonról is hozhat könyveket.
Az is kiderült a múlt héten (és ez engem nagyon meglepett) hogy három gyerek az osztályból jövőre nem ötödikes lesz, hanem évet ugrik és rögtön hatodikba megy. Bíbor el is szomorodott, mert Georgia, a legjobb barátnője is elhagyja így az osztályt. Utánaérdeklődtem, hogy ez mit jelent, mert nekem fura, hogy ilyesmi történik, hiszen otthon ilyennel még nem találkoztam. Azt mondták, hogy mivel ezek a gyerekek nagyon jól haladnak, unatkoznának ha ugyanebben az osztályban maradnának. A hatodikban viszont remélhetőleg elég sok kihívás fogja őket érni, és ez majd erősebb, gyorsabb haladásra készteti őket. Némely tantárgyból azért vissza fognak jönni az ötödikbe, a régi osztályukba, és az úszásra (jövőre az is lesz) és osztálykirándulásokra is visszajönnek. Ettől még nem mennek korábban középiskolába, a hatodikat fogják így kétszer járni. Szóval az egész csak arról szól, hogy jól érezzék magukat, és elég sok kihívás érje őket.
A meglepetés engem akkor ért, amikor Bíbor tanárnője közölte, hogy nagyon sokat gondolkodtak azon, Bíbor ne kerüljön-e szintén a hatodikba, mert annyira nagyon okos és tehetséges - egy oka van annak, hogy végül mégis amellett döntöttek, hogy maradjon, hogy csak októberben jött iskolába, és még az angolja nem tökéletes. És nem akarják, hogy esetleg túl nagy teher kerüljön rá, és elmenjen a kedve a tanulástól. De külön kiemelték, hogy nagyon jól teljesít, és mindenben az osztályátlag fölött van. És azt is hozzátették, hogy esetleg félévkor is van rá lehetőség, hogy átmenjen a hatodikba, ha úgy látják, hogy unatkozik ötödikben...
"Over the moon" - mondja erre az érzésre az angol, és ennél nincs jobb magyar kifejezésem. A büszkeségtől szinte szárnyaltam hazafelé. Igaz, azért az is jólesett, amit kifelé menet mondott még Bíbor tanár nénije. Hogy látszik, hogy sokat foglalkozok velük, és hogy minden támogatást megkapnak itthon. :-)))











Na, és ez az utolsó furcsaság: nem csak a tanárok mondják el, hogy mi a véleményük a gyerekről, hanem minden bizonyítvány mellé egy ilyen szülői értékelő lapot is adtak. És nagyon erősen a lelkünkre kötötték, hogy töltsük ki és mondjuk el, hogy nekünk mi a véleményünk a suliról és erről az évről. Tök jó, nem?

Azt nem mondom, hogy maradunk örökre, de még azt sem, hogy még egy teljes évig itt leszünk. De az biztos, hogy szeptemberben visszajövünk.

Az igazság az, hogy pár napja már tudom, nem költözünk haza. De furcsa módon egyáltalán nem örültem neki. Azért nem is írtam róla a blogba, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, mi is a bajom most. Az igazat megvallva még mindig nem tudom, hogy miért nem vagyok boldog. Hiszen ezt akartam. És tudom, hogy nagyon kiakasztana, ha nem jöhetnénk vissza, mert nagyon sok dolgunk van most függőben. Munka, tanulás, kórus, iskola, nyelvtanulás... úgy érzem, hogy még nem hoztunk ki mindent Angliából amit lehetett. És tényleg tök jó, hogy nem kell most búcsút inteni. Az meg pláne jó, hogy most hazamegyünk vakációzni a Balaton mellé a nyárba. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy lenn leszünk vidéken, és nem nagyon tudok senkivel találkozni, aki nem vonatozik le hozzánk. De mégis, azért pár napunk lesz Pesten, és igyekszem minél többet kihozni belőle, bár már most tudom, hogy képtelen leszek mindenkivel kávézni, akivel szeretnék. Pesten ugyanis anyukámnál fogunk lakni, ami a gyerekeknek nem ideális - legalábbis sokkal rosszabb, mint a Balatonnál a nagy kertben rohangálni a régi játékaikat kidobozolva, amiket egy éve nem láttak. Szóval nem sokáig húzhatom, hogy lemenjünk.
Azt hiszem igazából az a baj, hogy piszok fáradt vagyok. Éjszakánként a végletekig hajtom magam, hogy minden munkával, írnivalóval, vasalással, főzéssel, takarítással készen legyek amit elterveztem. És persze mindig elbukom. Pedig eldöntöttük, hogy egyelőre maradunk a lakásban, és sikerült megegyezni a landlorddal, hogy kicseréli a szakadt kanapékat, és ez is tök jó hír. Igazából minden jól alakul.
És mégis... tegnap este 11-kor már annyira fáradt voltam, hogy szédültem, hányingerem volt - és hiába feküdtem le, még ott is csak forgolódtam órákon át. Ma, hogy a délelőttöt nagyrészt átaludtam, kicsit már jobb. Persze nem sokkal, mert tudom, hogy a férjemnek lett volna millió más dolga is, minthogy Kisbendét szórakoztassa, de ő is látta már, hogy túlfeszítettem a húrt és muszáj aludnom.
Szóval jövök majd írni is, mert millió dolgot kell elmondanom, nagyon jók történtek velünk, és tényleg van minek örülnünk. Csak nekem most nem megy.

Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi lehet a Kaláka együttes angol megfelelője. Az a fajta minőségi gyerekzene, ami már nem a kisbabáknak szóló "rhyme" Humpty Dumptyval az élen de még nem a tinikor "Hannah Montana"-ja. Pont az én köztes korú 8-9 éves lányaimnak. Tudjátok, olyan igazi minőségi, rendes gyerekzene, esetleg tényleg nagy költők jó verseinek zenés adaptációja, de az se baj, ha a Kolomposhoz, Palya Beához vagy épp Szalóky Ágihoz hasonlóan jók. Vagy valami egészen új módon.
Már hetek óta ezt vadászgatom, de nem találom. Megkérdeztem a kórustársaimat is, de nem tudtak mit ajánlani. A legtöbben szerintem túl idősek és sokkal nagyobbak a gyerekeik. A sulis anyukák meg inkább Bollywoodot hallgatnak, mint angol gyerekzenéket. Már ha egyáltalán foglalkoznak ilyesmivel. :-(
De juszt se adom el, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy ezen a rohadt nagy angol nyelvű piacon ne lenne ilyesmi!
Szóval ha van valakinek ötlete, akkor ne kíméljen, küldje csak bátran! Nagyon kíváncsi vagyok az eredményekre.

Fura érzés, hogy ahogy közeleg a hazautazásunk napja, annál erősebb bennem a honvágy. Előkerültek a jól elrakott magyar lemezek, és a szívem facsarodik, amikor hallgatom őket, annyira jók.

Hoztunk ugyan magunkkal pár magyar CD-t, e eddig nem hallgattuk őket, és ennek én vagyok az oka. Még a télen egyszer beraktunk egy Szalóky Ágit, de azonnal elsírtam magam rajta. Hiszen, mikor megyek én a Zugligeti Libegővel legközelebb? És az a dal, hogy "édesanyám, sok szép szava, kit fogadtam, kit nem soha..." Jajj, anyu is de hiányzik, még akkor is, ha minden nap beszélünk telefonon. Azért az nagyon nem olyan, mint nála ülni és dumálni, és nem csak elmesélni neki, hogy mennyit nőtt Kisbende, de meg is mutatni, mi mindent tanult már.
Igen, a zene, az tényleg ki tud akasztani, méghozzá mindennél hatásosabban, ezért mindenkinek jobb, ha távol tartom magam tőle. Mert minek depizni azon, hogy nem vagyok otthon? Hiszen itt is jó és nem olyan az élet, hogy egyszerűen csak fogom magam, mindent felrúgok és egy nosztalgikus hangulat kedvéért. Szóval a lemezek eddig el voltak zárva, de most előkerültek, hiszen már megengedhetem magamnak a honvágy luxusát, hiszen már csak két hét.
És ahogy a zene előkerült, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem is annyira akarok ám itt maradni, mint ahogyan korábban gondoltam. Nem mintha nem látnám Anglia sok-sok előnyét, de most megengedem magamnak már azt is, hogy észrevegyem azt is, amit nem szeretek benne. Ez pedig a sok-sok egyedüllét. Na, nincsenek illúzióim, a GYES Magyarországon se lenne sokkal izgalmasabb és változatosabb. Hiszen az összes barátnőm dolgozik, nem sok kismamás csevegésre, kávézásra tudnék otthon se eljutni a három gyerek mellett.
Valamelyik nap lehunyt szemmel megpróbáltam felidézni a Csengery utcát, hogyan is mentem régen haza a csajokkal anyáméktól. Végig a Hunyadi térig, aztán az Andrássyn. Istenem, ezerszer megtettem azt az utat, minden tűzcsapot ismerek. Hányszor szaladtak a lányaim azokon az utakon és kérdezték a csilingelő hangjukon, hogy "meddig szaladhatunk" és mondanom kellett, hogy a kék autóig, a második oszlopig, a zöld kukákig. És egyszerűen fizikailag fáj most, hogy már fél éve nem jártam arra.
Mostanában itt is melegszik az idő. Nem annyira azért, mint otthon, mások a fények és többször esik is, de azért nincs hideg. Reggelenként viszont, amikor viszem a lányokat a suliba, érzem, hogy illatozik a föld. Az az igazi nyár illat van mindenütt, ami Pesten csak hajnalban érezhető, vagy este, ha sötétedés után sétál az ember a Városligetben. Majd megőrülök, hogy újra szippanthassak belőle egyet.
És nem, ez nem jelenti azt, hogy most visszamegyünk, hiszen nem csak az érzelmek döntenek. De azt igen, hogy a döntés soha nem egyszerű. Én nem tudom azt mondani, hogy itt vagy ott jobb lenne nekünk. Azt tudom, hogy ez volt életem legjobb éve. Sok utazással, nagyon együtt a családdal, nagy nyugalomban. És nagyon nem szeretném, ha ennek vége lenne. De vége van, akármit is teszek.
Szeptembertől új dolgok és izgalmas kihívások várnak ránk. Akárhol is leszünk. Vannak A-tervek, B-tervek és még C-tervek is. Döntések még nem.
És ez nagyon nehéz. Mert egészen másként éli meg az ember a napjait akkor, ha tudja, hogy marad és egészen más fényt kap minden, ha búcsúzik. Úgy érzem, mintha hibernáltak volna kicsit, és csak várok, hogy eldőljenek a dolgok. A fejemben ott vannak a kérdések, hogy mi lesz ezzel a lakással, mi lesz a cuccainkkal, pakoljak vagy még ne dobozoljak? Az olyan apróságokig, mint hogy most akkor rendeljek a suliban a lányoknak az új piros egyenruhából jövőre, vegyek még gyorsan pár fontos angol könyvet az amazonon vagy hagyjam jövőre? Az utolsó két hétvégénket utazással töltsük vagy inkább pakolással?
A bizonytalanság miatt lehetnék nagyon ideges is, de fura módon még sem vagyok az. Olyan fatalista módon várom, hogy mit hoz majd a jövő és valamiért bízom benne, hogy akármi is jön, az nagyon jó lesz. Hiszen Angliában jó nekünk. És Magyarországon is. És nagyon jó, hogy nem nekem kell döntenem közöttük.

Hétvégén volt a Godiva fesztivál, egész Közép-Anglia legnagyobb családi bulija. Láttunk már pár utcai felvonulást (mégiscsak a Hősök tere mellett laktunk eddig) de ilyen izgalmasat még soha.

Talán még emlékeztek Lady Godiva legendájára, aki meztelenül végiglovagolt Coventry utcáin és ezzel a nemes tettével sikerült kicsikarnia férjétől a várost sújtó adók csökkentését. A pikáns kis történet nagy népszerűségnek örvend errefelé, filmek, szobrok, társaságok ünneplik ezt a bátor tettet azóta is, felvonulást pedig 1678 óta tartanak Coventryben a pucér hölgy tiszteletére.
Régen egy igazi meztelen nő lovagolt végig az utcán, megidézve és megszemélyesítve Lady Godivát, de ezek a barbár idők már elmúltak (a férjemnek erről más a véleménye) és most már inkább PC módon szimbolikusan emlékeznek meg a nagy vetkőzésről. Amúgy nem csak meztelenkedés, de alkohol sincs, mégcsak sört se lehetett kapni a sátras büfékben (pedig meleg volt) de egyetemi város lévén a füves cigik illata azért néha egészen besűrűsödött. Kicsit képmutató hát ez a rendszer - de tény, hogy nem voltak kötekedő és hányós részegek, a 120 ezer fős rendezvényen a három nap alatt összesen négy verekedőt vettek őrizetbe az újság szerint, ami azért nem rossz arány a közbiztonságot nézve.
A sör és a meztelen mellek hiánya azonban nem volt igazán fájó, mert az 1500 jelmezes felvonuló olyan döbbenetes jelmezekben vonult végig az utcákon, amitől tátva maradt a szánk. A misztikus öltözeteket díjnyertes designerek tervezték és elsősorban az erkölcs hajnalát, az alapvető emberi értékeket formálódását akarták szimbolizálni, ami Lady Godiva tettével kezdődött és emelte ki a várost a középkor barbár sötétségéből.
Nekem nem jött le egyértelműen, hogy mi-mit akart jelenteni az egyes jelmezeken, de ez nem volt zavaró, mert ragyogó színű és egészen különleges formájú öltözékek voltak. amelyek fejenként több kilót nyomhattak. Még most se tudom, hogy miért hordott néhány nő fűzfát a hátán, másokra miért került óriási szem vagy botra tűzött madár. De nem is ez volt a fontos - hanem az a wow-hörgés, ami az egymás után érkező csoportokat fogadta. A lányok el voltak varázsolva, még Kisbende is teljes figyelmes némasággal ült meg a babakocsiban. Ilyen figurákat még nem látott. Persze ott volt a polgármester is, a helyi múzeumok, a tánciskolák, többféle együttes, zenélő négerektől a mazsorettes lányokon át a bollywoodi táncosokig igazi tükre volt a város sokszínűségének.
Körülbelül egy órán át tartott, míg végigvonult előttünk a látvány. És ez még csak a kedvcsináló volt, mert az igazi buli a War Memorial Parkban volt, cirkusszal, ingyenes koncertekkel és vidámparkkal. Az igazat megvallva, kicsit ez már sok is volt nekünk, a hömppölygő tömeg és három gyerek amúgy sem a legtökéletesebb kombó, ezért egy kis piknik, buborékfújás és trambulinos ugrálás után hazasétáltunk. Így is déltől este 7-ig mulattunk házon kívül. Koszosan, fáradtan és nagyon jókedvűen értünk haza. Jót buliztunk és még csak ki se kellett mennünk a városból. Kedvelem Coventryt, mert épp annyira annyira nagy, hogy midnig történjen valami, de még nem olyan nagy, hogy elviselhetetlenül zsúfolt legyen.

Néhány kép a felvonulókról:

A suliban mostanában literacy-t tanulunk matek helyett szerda délelőttönként. Ugyanaz a tanár, ugyanaz a csapat. Csak most arról tanulunk, hogyan is lehet megszerettetni a gyerekekkel az olvasást.

Mondjuk én nagyon büszke vagyok rá, hogy nekünk ezzel nem volt soha gondunk. A lányaim imádnak olvasni, és gyakorlatilag állandóan könyv van a kezükben, akárcsak nekem. Bíbor meg egyenesen a könyvtárt tartja a világ legjobb helyének (akárcsak én). Ennek ellenére örülök, hogy eljárok ezekre az órákra, nem csak azért, mert egyszer majd Kisbende is lesz majd kisiskolás, de azért is, mert az angol írás-olvasás módszere teljesen más, mint ahogyan mi megszoktuk. Az itt teljesen természetes, hogy "creative writing"-ot tanulnak már az elsősök is (ne feledjük ezek 5-6 éves gyerekek, otthon még csak nagycsoportosok lennének. Nemcsak az az elvárás első év végére, hogy ismerjék a betűket, használják a nagybetűket és a központozást, és tudják, hogy a szavak között szünetet kell tartani - de az is, hogy képesek legyenek fogalmazásokat is írni, ehhez érdekes és figyelemfelhívó szavakat válasszanak, képesek legyenek a fogalmazásukat bekezdésekre tagolni. Ja, és mindezt képesek legyenek begépelni a számítógépbe is.
Mondjuk ilyenkor azért szeretnék azzal elbeszélgetni, aki azt mondja, hogy az angol gyerekek kevesebbet tanulnak, mint a magyarok.
De nem csak ezért szeretek idejárni, hanem azért is, mert időnként még mindig döbbenetes dolgokat hallok. Még a múlt héten kértem a tanártól egy "tricky words" listát, amin olyan angol szavak vannak, amelyeket különösen nehéz a gyerekeknek leírniuk. Elsősorban azért, mert mi itthon szinte minden nap írunk tollbamondást - hol angolul, hol magyarul. Magyar listám van, ezért azt nem kihívás összeállítani. De angol eddig nem volt. Most hozott a tanár, de hozzátette, hogy Angliában nem írnak a gyerekek tollbamondást. Mert azt a gyerekek nem élvezik.
Na, mondjuk erre nekem kikerekedett a szemem, mert hát ez SZEMPONT???? Igen is az, mondta a tanár, mert mindenki szívesebben tanulja, amit szeret. És lehet ugyan kényszeríteni a gyereket arra, amit utál, de abban úgyse lesz köszönet, tök felesleges.
Mire én persze akadékoskodtam (szokás szerint) hogy hát baromi sok dolog van az életben amit nem szeret az ember, a spenóttól a kétismeretlenes egyenleteken át a szőnyegpucolásig, de hát amit muszáj, azt muszáj. És hogy a tanulás is ilyen szerintem, soha nem gondoltam, hogy annak minden egyes részét élvezni kellene.
Mire a tanár elmesélte, hogy amikor ő kicsi volt, ő is így tanult - gyomorgörccsel és szorongva készült a dolgozatokra, magolta, amit utált, és csinálta amit mondtak neki. Aztán jött utána egy nemzedék, akiket megkíméltek a stressztől és sokkal rugalmasabban álltak az oktatásukhoz és kiderült, hogy csodák csodájára a végén ezek is pont ugyanannyit tudnak. Akkor meg mi a francnak a sok stressz, amivel nyomjuk a gyereket? Teljesen értelmetlen. Inkább azon kell törnie a fejét a pedagógusnak, hogy minden egyes feladat és tantárgy izgalmas legyen és kihívás a gyereknek és akkor az majd örömmel jár iskolába.
Mondjuk tény, hogy az enyémeket soha nem kell noszogatni, hogy suliba menjenek és Bíbor még percekre sem akar lógni. Merthogy ezen a literacy órán van rá lehetőség, hogy az ember gyereke negyed-fél órára átjöjjön és közösen csináljon a szülőjével valami kis aktivisát. Társasjátékot (persze tanulósat) múlt héten kiskönyvet csináltunk, ezen a héten mesét írtunk. Bíbor meg amikor először hallott róla, már akkor húzta kicsit a száját, merthogy ez szerdán van. És ők szerdánként filmet készítenek és az nagyon izgalmas. De első héten még átjött, majd két perc után szemlesütve kérdezte, hogy nagyon szomorú lennék-e, ha ő inkább visszamenne az osztályába, mert ott most épp olyan nagyon izgalmasat csinálnak. Én nemhogy nem haragudtam, még örültem is neki, hiszen ez azt jelenti, hogy neki ott nagyon jó. És tényleg jó.
Persze az igazat megvallva, amikor az osztálytársainak mesél Magyarországról, azért nekik nagyon tetszik a magyar iskola. Mert azt azért jól lehet elmesélni, hogy Magyarországon a suliban van medence és az egész osztály tanul úszni, télen korcsolyázni mennek, vannak ottalvós kirándulások és még egyenruha sincsen. És tényleg ezek is jó dolgok.
De az tény, hogy Bíbornak itt sokkal több sikere van, mint otthon volt és ettől, az egész gyerek szárnyal. Egyszer se volt beteg, mióta suliba jár (csak karácsonykor, amikor szünet volt) ezt múltkor azzal honorálta az iskola, hogy a soha nem hiányzó gyerekeket moziba vitte. És ami miatt ma repült haza, az a fenti rajz. Amit egy iskolai pályázatra adott be, és amivel megnyerte az 5 fontos könyvutalványt. Életében először nyert egy versenyen. És tényleg annyi dicséretet kap nap mint nap, hogy már lassan kezdi elhinni, hogy mindenre képes.
Én meg csak lesek, hogy ez ugyanaz a gyerek, aki egy éve még azon sírdogált, hogy ő a legbutább az osztályban, és utálja a matekot és neki soha semmi nem sikerül. Pedig ez már akkor se volt igaz, és amikor a tanár nénijeit kérdeztem a magyar suliban, mindig azt mondták, hogy nagyon szépen halad, jól tanul, semmi baj nincs vele és mindenki szereti. Tényleg senki se bántotta ott se, de valahogy az egész rendszer az állandó rohanással és számonkéréssel állandó stresszben tartotta, amit ő nagyon rosszul viselt. Ő ugyanis az a fajta mimóza, aki egy rossz szót is képes hónapokig forgatni a fejében és egy picike kudarc is megtöri, már az is, ha egy dolgozata nem 100%-os, csak 99%. Nagyon jót tett neki, hogy felszabadult az állandó számonkérési kényszer alól és elképesztően látványosan gyógyul a kis megsebzett lelke. És hogy épp könyvutalványt nyert, ez meg a világ legjobb ajándéka. Neki legalábbis.

Ha már English Heritage kártya, akkor körbenéztünk, hogy mit is lehet itt a közelben megnézni és kiválasztottunk egy közeli, nagyon helyre kis kastélyt. Ugyan csak egy rom az egész - de annak monumentális!

Ha Batman angol lenne, akkor tuti ez lett volna a kastélya. És ez nem csak afféle spekuláció, hiszen ha megnézi az ember a 2005-ös Batman: Kezdődik című filmet, egyértelmű, hogy ez a kastély ihlette John Wayne filmbéli álomházát. És a hasonlóság itt még (sajnos) nem fejeződik be, merthogy akárcsak a filmbéli palotát, ezt is tűzvész pusztította el, és így vált egyetlen éjszaka alatt a híres, ünnepelt és királyok által látogatott fényűző kastély elhagyatott rommá, és maradt is így több mint 60 évig.
Nagyon szomorú történet ez - az 1937-es tűz a pékségben kezdődött az alagsori szobákban. A szolgál megpróbálták eloltani a tüzet egy régi, használaton kívüli tűzcsappal, amely a szökőkúthoz kapcsolódott. De mivel ezt nem tartották karban, nem működött. Erre hivatkozva a biztosító pedig megtagadta, hogy kifizesse a károkat. Ekkor még csak egy szárny sérült meg a tűzben, a többi szinte teljesen épségben maradt. Ám a házat és a birtokot ezután elárverezték és az új tulajdonos a engedélyt kapott rá, hogy a templom kivételével mindent lebonthasson. Ő pedig élt is ezzel a lehetőséggel - a csupasz falak kivételével mindent lebontatott és úgy hagyott. Közbejött ugyanis a második világháború, utána a pénzhiány, így a hatalmas épület falat csak pusztultak. A hetvenes években került állami kézbe és akkor kezdték el restaurálni. A régi fényben főleg a kert és a szökőkút ragyog, mert eddig ezeket hozták rendbe. Nem csodálom, a ház felépítéséhez tényleg minimum egy earl-re és annak teljes vagyonára lenne szükség.
Igen, a hatalmas kastélynak nincs teteje, a falakon még mindig látszik a korom, és a tűzvész nyoma ott feketedik a kőfalakon. A falakon jól látszik, hol volt a lépcső, és fotókat tettek ki minden terembe, hogy el tudjuk képzelni, milyen is volt Witley Court fénykorában. Igazi királyi palota, egy mini Versailles. És nagyon fájó a múltidő, mert ami maradt még abból is látszik, hogy elképesztő volt.
De szerencsére maradt benne valami, amiért még ma is érdemes eljönni: méghozzá a a szökőkút. Az az óriási szökőkút, amely annak idején egy gőzmozdony hangerejével nyomta a vizet Perzeusz és Androméda mitikus alakjaiba, és amiből amúgy több is volt, de mára csak ez az egy maradt. De ez is akkora és annyi vizet fogyaszt, hogy naponta csak pár alkalommal indítják be. Gyönyörű látvány, én még csak egy helyen láttam hasonlót, Rómában a Piazza Navonán. Az egyetlen apró különbség, hogy azok közkutak, ez pedig egy nemesember magánszórakozására szolgált. Elképzelni sem tudja az ember azt a gazdagságot, ami arra indít valakit, hogy egy ilyen szökőkutat építtessen a kiskertjébe (1600 hektár, tó, vízesés, virágoskert, erdő...)
Szóval volt mit nézni és volt hely szaladgálni és bolyongani is. SZeretjük az ilyet. Igaz, őrült meleg volt és a kövek csak úgy sütöttek - de szerencsére piknikkel készültünk és a kertben volt árnyék is, így kellemes hűvösből tudtuk nézni hogyan nyomja a vizet elképesztő erővel a szökőkút.
Ami még nagyon tetszett ezért muszáj leírnom, hogy milyen kedvesen fogadtak minket amikor felmutattuk az English Heritage kártyánkat. Azt hittem, hogy ezzel csak "afféle megtűrt" vendégek leszünk majd mindenütt, hiszen nem fizetünk, bérletünk van. De épp az ellenkezője történt. Amikor a jegykezelő srác meglátott minket, felragyogott a szeme és annyira megörült nekünk, mintha régi ismerősei, barátai lennénk, és sokkal nagyobb mosolyt kaptunk, mint akár az előttünk, akár az utánunk érkezők. És egy különösen jólesett.
Az angolok amúgy zseniálisak, még ebben a kőrengetegben is sikerült értelmes gyerekfoglalkoztatók készíteniük. A bejáratnál (ingyen) kaptunk egy laminált lapot, amelyen különböző kőfaragványok szerepeltek, ezeket kellett benn a gyerekeknek megkeresniük. És bár ezt vissza kellett adniuk, adtak cserébe egy színes, rajzolós feladatlapot, amit egyébként le is lehet tölteni a netről.
Letölthető gyerekfeladatlap
Amúgy denevérek tényleg élnek a kastélyban. Hat különféle fajuk fészkel a falak között. Így azért egy kicsit mégiscsak teljesebb a Batman élmény.