Három gyerekkel irány Anglia!

Az ember amikor valami baja van, hajlamos azt hinni, hogy teljesen egyedül van vele. Hogy soha, senki így még nem érzett. Pedig hát számunkra, akik külföldön élünk a gondok nagy része közös. Persze vannak tipikus magyar problémák, mint a "hol kapok túrót, mi a neve angolul-franciául-arabul a tejfölnek" de vannak olyan gondolatok is, amelyek sok-sok külföldön élő családot foglalkoztatnak világszerte. Például, hogy mi lesz akkor, ha valami történik a családfenntartóval? Vagy ha kórházba kerül mindkét szülő? Nem baj, ha te még soha nem gondoltál erre - mások már igen. Ezért nekik már megoldásuk is van.

Persze ezek nem kellemes gondolatok. Senki nem szeret a saját halálán spekulálni, de a párjáén se élvezet. De hát vannak dolgok, amikre jobb még tiszta fejjel felkészülni és megtervezni, mit csinál az ember, ha baj történik. Nem azért, mert várja, hogy baj történjen - inkább, hogy akkor se legyen a baj nagyobb, mint amilyen.
Ahhoz, hogy az ember komoly bajba kerüljön, nem kell feltétlenül valami tragédiának és halálesetnek történnie. Maradhat egyedül úgy is egy nő, hogy a férje kilép a kapcsolatból. Ez sem feltétlen könnyebb eset, de megtörténik, minden életkorban. Csak azért, mert most épp a család külföldön tölti az életét, az élet nem áll meg, jönnek a drámák dögivel mindenhol.
Külföldön azonban az átlagosnál is sérülékenyebb az ember. Egyfelől, mert nagyon sok esetben csak egy ember keres pénzt. A másik (általában a feleség) otthon van, vigyáz a gyerekekre, viszi a háztartást. Mivel Nyugat-Európa nagy részén egy fizetésből is meg lehet élni, a gyerekfelügyelet ára viszont a csillagos egeket verdesi, nagyon sok családban így kiszolgáltatott helyzetbe kerül a feleség, ami nyilván alapesetben nem kell, hogy bárkit is zavarjon, de ha baj van, akkor bizony ez problémát okozhat. Ahogyan az is, ha az egyik fél nem tudja, hogy hová és milyen számlákat kell fizetni (mert mindig a másik csinálja) vagy nincs saját bankszámlája.
Ez különösen akkor fordul elő, ha csak az egyik, dolgozó ember beszéli a nyelvet - a másik meg, aki otthon van a gyerekekkel nem tud elmenni nyelvet tanulni, és így egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe sodródik, ami nyilván sem az önbecsülésének, sem a kapcsolatnak hosszú távon nem használ. Ráadásul külföldön élve ha baj van, az mindig sokkal élesebben jelentkezik, hiszen otthon körbeveszi az embert a rokonok-barátok hálója, akik generációk óta ismerik, tapasztalják a rendszert, mindig akad valaki, aki el tudja igazítani az embert, segít neki, befogadja vagy kisegíti. De külföldön ha vannak is magyar ismerősök, előfordulhat, hogy nekik sincsen fogalmuk sem róla, hogy mit kell az adott esetben tenni - mert még soha nem tapasztalták meg. (Ha minden ismerős fiatal, valószínű, még soha nem intéztek temetést, nem tudják hol lehet válóperes ügyvédet találni, mi a formája az érvényes végrendeletnek és a többi.)
Nem találtam olyan magyar blogot, ahol erről a témáról esne szó - ezért külföldi expat nők blogjait nézegettem át arról, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes megtenni, és hogyan készülhet fel az ember arra, amire nyilván nem lehet. De mégiscsak muszáj.

1. Kit kell értesíteni?
Az iskolákban el szokták kérni a "baj esetén értesítendő" személyek listáját, de nyilván az ember nem adja meg Londonban a budapesti nagymama számát (aki nem is beszél angolul) hanem a sajátját, a férjéét, esetleg egy jó barátét, akivel közösen megbíznak egymásban és még ismerik is egymás gyerekeit. De tudja-e bárki, hogy hol éri el az anyukádat akkor, ha mondjuk egy autóbalesetben az egész család kórházba kerül? Gondolom azért szeretnéd, hogy tudjanak róla, ha baj esik - ám mi van akkor, ha te nem vagy olyan állapotban, hogy felhívd őket? A bloggerinák szerint a legjobb megoldás, ha a hűtőre teszel egy nagy papírt, ráírva a baj esetén OTTHON értesítendő emberek telefonszámát, Skype nevét, egyéb elérhetőségét, ezzel a felirattal: "if anything happens ring my mother/brother..."

2. Mi legyen a gyerekkel?
Vannak országok, ahol ha bármi történik a szülőkkel, a gyerek automatikusan gyámság alá kerül. Ez nyilván nem ideális helyzet, és meglehetősen traumatikus is lehet a gyerek számára, (Különösen, ha nem beszéli még a nyelvet) tehát jobb ezt megelőzni. Érdemes egy jó barátnál (akinek a száma mindenhol le van adva) hagyni egy nyilatkozatot arról, hogy baj esetén hozzá kerülhet a gyerek ideiglenesen, ameddig az a rokon, akit gyámul kiszemeltünk megérkezik otthonról. Érdemes erről egy papírt otthon is biztonságba helyezni, a kinti barátnál is és az otthoni rokonnál (barátnál) is - mindkét nyelven! Ha igazán biztosra akarunk menni, akkor egy közjegyző vagy egy ügyvéd segítségét is kérhetjük ebben, hiszen ő tudja pontosan, hogy ennek milyen jogi formája kell, hogy legyen.
Azt is érdemes persze végiggondolni, mit szeretnél, ha te esetleg hetekre-hónapokra kórházban rekedsz. Mi történjen a gyerekekkel? Van-e valaki, aki kinn tud maradni vele (hogy tovább járhasson suliba, látogathasson téged a kórházban) vagy jobbnak látod, ha hazamegy és a nagymama vigyáz rá. Ki tudjátok-e fizetni a lakást, ha nincs aki addig dolgozik és pénzt keres?

3. Vigyázz az irataidra!
Ha az ember egy országban él, már akkor is többfióknyi irata gyűlik fel - több országnál ez a többszörös papírmunkát jelent. Nyilván az egész családnak megvan az útlevele, személyije, TAJ-kártyája, adóazonosító száma, lakcímkártyája. Ha csak nem adtad fel teljesen a magyar életed, akkor ezekre bizony vigyázni kell, mert ha elvesznek, vagy épp nem találod, akkor rengeteg ügyintézés vár rád, ami nyilván ha épp baj van, akkor különösen nem hiányzik. Fontos, hogy tudd, hol vannak ezek a papírok. Ne csak úgy körülbelül, mert mindig a férjed intézi, hanem pontosan, álmodból is felkeltve. És ami még fontosabb, hogy ezekről legyen fénymásolatod is. És ne csak a fiókban, de otthon, a nagymamánál (vagy a gyámnál, vagy akárki megbízhatónál is). Ha például az éjszaka közepén a világ végén baleset ér, vagy tűzesetbe keveredsz, akkor legyen valaki, akit fel tudsz hívni és be tudja diktálni a legfontosabb adatokat, számokat a hivatalos szerveknek. Ez sok-sok órányi ügyintézést spórolhat.

3. Van pénzed?
Felnőtt ember vagy - legyen saját bankszámlád, saját pénzed. Akkor is, ha nincs saját kereseted ás akkor is, ha macerás ezt elintézni és úgy érzed, nincs is rá szükséged. Bármi, de tényleg bármi történhet egy kapcsolatban, vagy a pároddal. Tudd, hogy hol van a pénzetek, melyik banknál, milyen bankszámlán (vagy bankszámlákon) és legyen hozzáférésed. Tudd azt is, hogy mit, hová kell utalni - hogyan kell intézni a vízszámlát, az adót, ne történhessen meg, hogy pár hónap múlva kikapcsolják az áramot, mert még soha életedben nem intéztél elektronikus utalást és eszedbe se jutott, hogy ezt is kellene csinálni. Egyszerűen ültesd le az ügyintézésért felelős párod egy darab papír elé és mond meg neki, hogy mindent, de mindent írjon le, amit tudnod kell. Jelszavakat, utalási módszereket, bankszámlaszámokat, telebank kódot. Nyilván utálni fogja ezt a macerát, de jobban fogsz aludni, ha ez meg van.

4. Mindig legyen B terved!
Nem számít, hogy milyen jó az élet - annyi pénzed mindig legyen, hogy haza tudj menni a gyerekekkel együtt. Azt is döntsd el, hogy hová mész haza ebben az esetben. Kibírsz anyádéknál akár fél évet is - vagy inkább laknál a testvérednél? Amikor az ember pánikba esik, vagy gyászol, nem gondolkodik tisztán. Ezért ezeket a dolgokat most gondold végig, tiszta fejjel. Mi legyen a gyerekekkel? Ha a férjed hirtelen kiesik a képből, el tudod magad tartani? Akarsz-e akkor is kinn maradni, nélküle vagy inkább hazamennél? A gyerekeknek mi lenne a jobb? Maradni a megszokott suliban vagy inkább mindent újrakezdeni máshol? Otthon lesz-e aki segít neked, vagy azok a kapcsolatok már mind elsorvadtak? Hol kapsz több segélyt? Ha van háziállatod, haza tudod vinni magaddal?

5. Gondolj a legrosszabbra is!
Na, mondjuk ez az a téma, amivel aztán végképp senki nem akar foglalkozni, de sajnos nincs ehhez túl fiatal életkor. Persze nehéz terveket szőni halálunk esetére, de mégiscsak okosabb ezeket elrendezni, mint aztán később kapkodni. Sok országban speciális végrendeletet kell csináltatni (pl. a Közel-Keleten csak az adott ország nyelvén érvényes) de megeshet, hogy az élettársak semmire nem jogosultak. Ahol az apa engedélye kell ahhoz, hogy a gyerek átlépje a határt, ott bizony előfordulhat, hogy az anya ott ragad egy idegen országban, ahol nem szeretne. De bizony még a legcivilizáltabb országban is fennakadást okozhat, ha eddig apa nevére érkezett a gyerektartás vagy az adóvisszatérítés és ő most már nincs. De érdemes olyan dolgokat is végiggondolni, mint hogy hol legyen a temetés? Nyilván van az emberben egy "hazai földben nyugodna" vágy, és ez az otthon maradottaknak nyilván megnyugtató érzés is lenne - de egyrészt egy holttest szállítása elég drága mulatság, másrészt végig kell gondolnod, hogy te és a családod vajon hol lesztek a temetés után? Ha külföldön maradtok, akkor lehet, hogy a fájdalmas messzeségbe került sír újabb bánatot okoz. De ha csak átmeneti állomás a hely, ahol laktok, akkor lehet, hogy nem érdemes egy ilyen fontos dologgal odakötni   magatok. Ha nincs túl sok pénzed, az is szempont lehet, hogy sok önkormányzat ad temetési támogatást a rászorulóknak - de egy másik országban történő temetést nyilván nem fognak támogatni.

Tegnap sírtam. Olyan hevesen és olyan fájdalmasan, ahogyan már régen nem. Mert hát néha nehéz az élet. A külföldi élet meg még nehezebb. Nem feltétlenül persze és nem mindig - de amikor minden összejön, akkor azért az jobban tud fájni másutt.

Nekünk most pedig kicsit összejött. Leginkább azért, mert a férjem beteg lett pár hónapja, amiről nem is nagyon akarok írni, mert nem is ez a lényeg, meg úgy tűnik, hogy végre a lábadozás útjára is lépett és már kifele jön a betegségből. De azért kemény időszakon vagyunk túl, ráadásul még nem tudjuk, mikor jön a vége, mindenféle vizsgálatok várnak még rá, és ennek részeként egy gyomortükrözésre is szükség volt, ami már önmagában sem éppen boldogító, de hát, hogy még nehezebb legyen, 8.15-re hívták be a kórházba. Ahová természetesen nem mehet egyedül és nem mehet kocsival sem, hiszen ő nem vezethet. Az, hogy én elkísérjem, szóba se jöhetett, hiszen 9-re mennek a gyerekek suliba, hamarabb vinni őket nem lehet, később sem. Ráadásul külön mondták, hogy el sem engedik, ha nincs aki érte jöjjön, mert rosszul lehet útközben és hát különben is jó valaki, aki vele van.
Nyilván mennék vele. Mennék vele bárhová, és nem csak azért, mert 14 éve azt mondtam, hogy "jóban rosszban, egészségben, gazdagságban" hanem azért is, mert tényleg úgy éreztem, hogy ott a helyem mellette és hogy nem csak neki, de nekem is jó lenne vele lenni.
De hát nem lehetett.
És valahogy minden olyan megoldhatatlannak és kuszának tűnt. És azt éreztem, hogy bezzeg, ha otthon lennénk, akkor mindez talán nem lenne olyan nagy gond. Nem mintha otthon teli lennénk segítőkész rokonokkal és barátokkal, akik alig várják, hogy vigyázzanak a három gyerekünkre, de azért mégiscsak lenne talán megoldás. Akkor mondjuk lepasszolnánk a gyerekeket a nagymamához, aki ugyan nem annyira fitt és egészséges - de ilyen esetekben azért mégiscsak lehet rá számítani, és legfeljebb a gyerekek aznap nem mennének suliba-oviba. Vagy megfűzném a húgom, hogy aludjon nálunk és indítsa el ő a gyerekeket. Valahogy, bárhogy, akárhogy - de megoldanám.Vele lennék és kész.
Annyira belegabalyodtam abba a hihetetlenül rosszízű gondolatba, hogy egyedül vagyunk itt, hogy úgy éreztem, nem bírom tovább. Hogy túl nagy rajtam a teher, hogy beleroppanok és nem tudok tovább helyt állni. Hogy nem bírok a feszültséggel. Azzal, hogy feleannyira nem vagyok jó anya, mint ahogyan szeretném. Hogy egyszerűen elfelejtettem pénzt küldeni a nagylányommal az iskolai színházi programra, így lemaradt róla. Hogy nem tudok annyi energiát összekaparni, hogy tanuljak velük, és hogy mostanában minden délután tévézhetnek, noha korábban azért ez nem fordulhatott volna elő. Zsoltnak a betegsége miatt nincs ereje - nekem meg a három gyerek és az aggódás apasztja az energiámat. Persze a stressz már nálam is kezdett tüneteket okozni - konkrétan a térdem kezdett el annyira fájni, hogy még fekve is a könnyeim potyogtak.
De most nem ezért sírtam. Hanem mert azt éreztem, hogy nincs megoldás arra, ami pedig nem kellene, hogy ilyen nagyon bonyolult legyen.
Persze ilyenkor jelennek meg az angyalok. Megfigyeltétek már?
Mert persze akadt valaki, aki elvitte Zsoltot a kórházba és aztán még valaki, aki engem is utána vitt. Az óvódában mondták, hogy nem baj, ha nem érek oda 11.40-re, amikor el kellene hozni a gyereket, majd ők vigyáznak rá, ne aggódjak. e aztán mégis odaértünk, mert volt, aki értünk jött és hazahozott minket. És nem volt igazán baj az sem, hogy nem tudtam Zsolttal lenni, mert mint kiderült, a hozzátartozók amúgy se lehetnek benn még a lábadozás két órája alatt sem. Bár azért jó érzés volt, hogy mégiscsak ott ültem a váróteremben, míg Zsolt benn volt, még akkor is, ha persze nem volt térerő és ezt ezért ő nem tudta. De én igen, és nekem azért jó volt. Ahogyan neki is, hogy ott voltam, amikor kijött. Minden úgy volt, ahogyan annak lennie kellett, ráadásul egész jó híreket is mondott az orvos. Legalábbis az jó hír, hogy semmi igazán rosszat nem látott.
Az is jó volt, hogy csak akkor tört ki belőlem a zokogás, amikor végre hazaértünk együtt és épségben. Kicsit muris volt, hogy így én voltam az, aki a sírástól kimerülve ágyba feküdt és Zsolt volt az, aki ébren maradt és a Bendével Legozott, de hát most mindent összevetve mégiscsak ő érezte jobban magát (saját bevallása szerint is meglepően jól) és nekem meg össze kellett szednem az energiám, mert délután persze kori volt, amit szívem szerint hagytam volna a fenébe, kit érdekel. De persze azt is tudtam, hogy nem lehet.
És láss csodát, mire indulni kellett elmúlt a fejfájásom, a térdfájásom és egy újabb angyal is felbukkant, aki elvitt minket korizni családilag és még haza is hozott. Merthogy Zsoltnak persze ez is tilos volt még.
Megjegyzem, ha mondjuk nekem lett volna valamilyen tanfolyamom, az hót ziher, hogy inkább ágyban maradok és a paplant magamra húzva hüppögök. De valahogy fel se merült bennem, hogy ha a gyerekeimnek kellek, akkor ne szedjem össze magam. És persze élvezték is. Sőt, Bende némi szülői zsarolás hatására a hátrafelé menettel is megpróbálkozott (életem legjobb 70 centes beruházása volt egy zacskó csipsz, amit a pálya szélén lebegtettem és mondtam, hogy ha hátrafelé megy, akkor megkaphatja.)
De nem ez a lényeg. Hanem, hogy nagyon-nagy tévedés azt állítani, hogy a külföldön élő magyarok nem összetartó csapat. Legalábbis itt, amerre én lakom bizony nagyon szoros, jó közösség alakult ki. Akikre lehet számítani, akik jönnek és segítenek. És ez valami eszméletlen jó érzés. Nem szoktam más emberekről családokról írni, és ez elég tudatos döntés. nem valami önzésből, hogy "ez az én blogom, nincs itt helye másnak" hanem mert azt gondolom, mindenkinek szíve joga, hogy mit tesz nyilvánossá, az interneten mindenki által elérhetővé. Tudom, hogy van, aki a gyerekei fotóit se rakná ki, vagy nem akarja, hogy otthon megtudják, merrefelé lakik. Vagy egyszerűen úgy vélik, senkinek, semmi köze hozzá, hol él és mit csinál, a nagy Google-testvérnek meg pláne nem. És ez teljességgel elfogadható álláspont számomra. Ezért hát most sem írom ki név szerint, hogy kik azok, akiknek köszönöm. De ők tudják. És szerintem tudják azt is, hogy én is bármikor. De tényleg. És még egyszer, köszönöm. Nagyon. Nagyon.

Úgy tűnik, szert tettem az elmúlt évben egy speciális tudásra, ami jó pár embert érdekel: Milyen az élet akkor, ha az ember Angliából költözik Spanyolországba. Mik a különbségek a két ország között és vajon érdemes-e váltani? Ér-e annyit a napfény és a tenger, hogy az ember otthagyja a ködös-esős, ám eléggé nyugalmas, biztonságos és anyagilag kellemes jólétet biztosító Albiont.

Az ilyen emberek persze már mind rutinos költözők és utazók - tudják, hogy milyen új életet kezdeni, és hogy akkor is szívás az első pár hónap, ha az ember tökéletesen ismeri a nyelvet, és azt is, hogy az ember élhet valahol sok-sok évet is, a lelke mélyén akkor is egy kicsit mindig idegen marad.
Ezért hát úgy érzik, hogy ha már az ember vált, és elhagyja a hazáját, akkor azért mégiscsak vonzóbb a napfény és a tengerpart, ahol az élet olyan, mintha mindig nyaralna. Munka után kimegy a tengerpartra és ledönt egy sört, ameddig a gyerekek békésen homokoznak a tengerparton. Nyaralni meg nem kell menni soha többé, mert hát ennél jobb hely úgy sem lenne. Nem otthon - de azért mégiscsak jó helyen. Ugye így van? - Nem, a kérdést senki nem így teszi fel, de azért én hallom, hogy ezt akarják hallani.

Akit érdekel, mit szoktam ilyenkor felelni, nézze meg a régi spanyol blogom. 

Két hónap múlva írom a GCSE-t. Elkezdődött a visszaszámlálás és a nagy készülés.

Tudom, eddig mindig a matekért voltam oda, de ennek egyszerű oka van. A tudásom a béka segge alatt volt, minden túlzás nélkül, ráadásul utáltam egész életemben, így a tény, hogy most találtam egy nagyon jó tanárt, és hogy összeállt a fejemben a kép, ez eksztatikus örömmel töltött el. Most viszont kicsit megváltozott a helyzet, mert hát eljött az ismétlés ideje és rá kellett jönnöm, hogy amit októberben a kisujjamból ráztam ki, az bizony mostanra elfakult és csak állok a feladatlapok előtt és hiába csinálom meg újra a feladatot (amit akkor hibátlanul oldottam meg) most az istennek nem jönnek ki ugyanazok az eredmények. Sőt, nem is értem, hogy tudtam azt fél éve még jól megcsinálni. Meg azt sem értem, hogy lehetett ezt elfelejteni.
Persze drága matematikus húgom azt mondja, a kulcs a gyakorlás. Olyan ez, mint a sport, használni kell rendszeresen a matek-izmaim és akkor edzésben leszek.
Szóval a helyzet az, hogy az algebra és vele együtt minden jó kis egyenlet, most újra mumussá változott - ha nem is annyira, mint év elején, de azért elég utálatos dolog az, ha az ember agya eltompul. Hogy ez korral jár, vagy egyszerűen tényleg be vagyok oltva valahol mélyen a matek ellen, az még nem teljesen világos.
Közben persze nem csak ismételni kell, vesszük a geometriát, amit aztán végképp mindig utáltam. Mindig a Rossz tanuló felel jut az eszembe, amint mondogatja, hogy "a csonka gúla" és az, hogy ez aztán mindig mekkora mumus volt, közben most most azt látom, hogy nem is valami nagy kunszt az egész. Inkább, mint egy jó kis rejtvényújság, ahol meg kell találni a trükköt. Szóval most mindenféle körrel kapcsolatos szögszabályokat veszünk, és közben azon tűnődöm, hogy vajon tényleg tanultuk-e ezt a suliban és vajon én mit csináltam ezeken az órákon. (Nem kell válaszolni, tudom én magamtól is, lélekben tényleg messze jártam.)
Egymás után kapjuk egyébként a próbateszteket, minden hétre be kell adni egyet, meg van lecke is, és még a tankönyvben is vannak gyakorlófeladatok. Szóval minden estére meg van a program - kérdés, hogy ér-e nekem ez ennyit, amiről persze egyáltalán nem vagyok meggyőződve, de most úgy vagyok vele, hogy visz az ár, sodródom vele és reménykedel, hogy aztán végül sikerül fennmaradnom.
Az angol viszont meglepő sikereket hoz. Megkaptam ma a szóbeli vizsgáim eredményét - és összességében a Band 5-ba kerültem mindegyikkel, ami a legjobb. Ráadásul maximális pontot kaptam a prezentációmra, ami külön meglep, mert arra aztán alig készültem, akadoztam is én nagyon úgy éreztem, hogy béna vagyok. De ezek szerint mégiscsak fel volt ez építve (igyekeztem) és egész normális volt, csak túl izgatott voltam, hogy észrevegyem. A drámajátékot mondjuk tudtam, hogy jól sikerült - ott már rutinosan egy öreg, haldokló öregasszony szerepébe bújtam, legalább erre foghattam, ha néha megakad bennem a szó és kicsit lassabban beszélek. Nem béna vagyok - jó színésznő.
Négy írásbeli és három szóbeli vizsga volt - mindegyik jól sikerült. A tízfős csoportból ketten vagyunk csak, akiknek minden egyes osztályzata ötös (hogy átfordítsam magyarra az értékelést) bár azt nem tudom, ki a másik, mert ezeket az adatokat nagyon titkosan kezelik errefelé. Igaz, én még nem dőlhetek egészen hátra, mert egy írásbelit nem csináltam meg (saját lustaság okán) így azt még pótolnom kell. De nem valószínű, hogy az összjegyeimen az már sokat ront.
Kicsit aggódok mondjuk az írásbeli miatt - mert a tesztpapíron hat darab fogalmazást-elemzést kell megírni, mindössze 2 óra 15 perc alatt. Ami elég szoros idő. De hát mostantól csak erre készülünk.
Ami nagyon tetszik, hogy pontosan elmondják, mit kell csinálni. És ez fontos. Emlékszem, annak idején a magyar szakon az egyetemen soha, senki nem mondta el, hogyan is kéne kinéznie mondjuk egy házi beadandó dolgozatnak. Mik ennek a formai követelményei. Szívás is volt rendesen a művtöri szak, amikor ezt aztán keményen számonkérték, és szó nélkül dobtak vissza hatalmas eggyessel minden egyes olyan művet, amely nem volt egészen pontosan lábjegyzetelve, vagy mondjuk nem pontosan hivatkoztunk egy könyv címére, vagy akár az adott oldalra. Ha nem tudtuk, mit kell dőlt betűvel írni és hogyan kell jelölni, hogy valami nem könyv, hanem folyóirat.
Ehhez képest, amikor ötödévben egy huszadik századi szemináriumra jártam magyarból, és a tanár minket kért meg, hogy minősítsük egymás dolgozatait, volt olyan, akit azért dicsért meg, mert volt olyan, aki a megadott címről írt, tehát mondjuk József Attila szerelmi költészetéről szólva nem írta le József Attla életrajzát, hiszen az nem releváns a téma szempontjából. De arra is emlékszem, milyen vasvillatekintettel néztek rám a csoporttársak, amikor felvetettem, hogy talán egy olyan dolgozat, amihez nincs lábjegyzet és nincs bibliográfia (!!!ötödév, egyetem, magyar szak!!!!) talán nem is nevezhető tudományos igényű munkának és értékelhetetlen. Hát ja, nem mondom, hogy mindenki szeretett. :-) De hát soha nem is hajtottam rá.
Szóval ez az angol kurzus azért is tetszik, mert itt nagyon erősen lenyesegetik az ember mellébeszélési késztetését. ha azt kérik, hogy hasonlítsd össze két cikk külalakját akkor nem kell írni arról, hogy kinek van igaza, vagy melyik a jobb mű. Nem kell bevezetés és nem kell tanulságot találni. Ki kell választani azt a három-négy fontos szempontot, amit kérnek és arról kell írni. Alátámasztani azzal, amit lát az ember. Elemzésnél is, példa kell, idézet kell. Nem a duma. Nem az, hogy milyen csodás ez a metafora, vagy ez az alliteráció - az az érdekes, hogy miért épp ezt használja az író, milyen hatást ér el vele. Lényegretörően, tömören. Nekem ez nagyon-nagyon tetszik. Elmondják, mit várnak, aztán odaadják már emberek dolgozatait, próbáljuk meg mi értékelni. Benne van a válasz vagy nincs? Arra válaszol, amit kérdeznek, vagy sem? Alátámasztja az állítását vagy lóg a levegőben? Hiába ír valaki három oldalt, lehet, hogy egy pontot se ér az egész. És bizony három jó bekezdéssel is maximális pontot lehet szerezni, ha az ember érti, amit kérdeznek és követi az instrukciókat.
És hogy gyakoroljunk, ezért megkaptuk a tavalyi feladatlapot - jövő hétre vissza kell vinni, az összes esszékérdéssel együtt, kitöltve. Ez is jó kis esti program lesz ezentúl.
Szóval, ahogy mondtam, lassan elértem a vizsgák finisébe. Összeáll amiért egész évben dolgoztunk - vagy nem. Ezt még nem tudom. De még ha nem is áll össze, az biztos, hogy hasznos utazás volt. Legalább annyit tanultam az adott tantárgyakról, mint saját magamról. Legfőképp azt, hogy nem kell félni. Angolul is képes vagyok egy csomó dologra. (Még akkor is, ha messze nem tökéletesen.)

De jó is lenne megint korcsolyázni! - ez a kívánság újra és újra felmerült a lányokban, már hónapok óta. De hát nem volt olyan könnyű rászánni magam, hogy elvigyem őket. Mert drága, mert kinőtték a korijuk, mert autóval kell menni, mert mit csinálok addig Bendével. Szóval kényelmetlen. De amikor eldöntöttük, hogy nyár végén hazaköltözünk Magyarországra, arra gondoltam, miért is ne. Hát csináljuk. Használjuk ki a lehetőséget, amíg lehet.

Persze ez a Bende kérdés tovább motoszkált a fejemben. Merthogy a tanfolyamra hivatalosan csak öt éves kortól lehet járni, ő meg éppen csak négy. Ráadásul legutóbb, mikor megpróbálkoztunk vele (két éve) akkor kicsit sem tetszett neki. De hát egy próbát megér, gondoltam, és három hete felkerekedtem a három gyermekkel, hogy beiratkozzunk.
Elmondtam az edzőknek, hogy Bende nagyon lelkes (pár youtube video korábban meggyőzte, hogy korcsolyázni nagyon izgalmas) és hogy ha nem megy neki egyedül a tanfolyam, én is szívesen beiratkozom, elvégzem vele együtt a tanfolyamot, figyelek rá, ott leszek mellette, fogom a kezét, instruálom.
Ám ők azt mondták, erre semmi szükség - volt már rá példa, hogy négyévest is felvettek, igaz, főleg olyan gyerekeket szoktak, akik már tudnak a jégen járni, de ha a gyerek lelkes, akkor ők bizony nem utasítanak el senkit, menjen. Nélkülem.
Feladtam hát Bendére a kölcsönzői korit - aki persze úgy dőlt oldalra, mint a zsák, hiszen nem könnyű a két kis pengén talpon maradni, de két perc után már boldogan szaladgált koriban is  a várakozó peronon. Mondjuk az nem nehéz, hiszen nem csúszós.
Aggódtam persze, de a lányok még nálam is jobban aggódtak - mert hát mi lesz, ha elesik, ha valaki átmegy rajta, ha sírni fog. Pláne, amikor rámentek a jégre és kiderült, hogy Bende nem tud egyedül állni és kicsi ahhoz, hogy elérje a palánk tetejét és meg tudjon benne kapaszkodni. Ott feküdt hát szegény a jégen, majd ült, végül állt a palánknak támasztva, és mozdulni sem mert. De hát vannak helyzetek, amikor egyedül kell helyt állni - és ez ilyen volt. Így hát mondtam a lányoknak, hogy sipirc a saját tanfolyamukra, Bendére majd én vigyázok helyettük is. De azért bevallom, voltak kétségeim.
Ám ekkor megjelent az edző egy nagy műanyag pingvinnel a kezében. Ez egy kifejezetten kezdő korisok számára  készült "fakutya" szóval van rajta kapaszkodó és tologatni lehet a jégen. Bende pillanatok alatt rájött a nyitjára és míg a többiek a kezdő tanfolyamon próbáltak a pálya egyik végéből a másikba elcsúszni, ő körbe köre rallizott, nagyon-nagyon gyorsan, szélesen vigyorogva. Imádta. Persze egy pillanatig nem azt csinálta, amit a tanfolyamon kellett volna, de a végén odajött hozzám az edző és elmondta, hogy ez pont így jó - most pár alkalommal pingvinezik a gyerek, a lényeg, hogy jól érzi magát a jégen.
Így mentünk a következő edzésre - ahol azonban elfelejtették kikészíteni a pingvint és míg elmentek érte, addig Bende rájött, hogy tud ő egyedül is menni, és nekiindult. Mire az edző visszaért, Bende megtanult menni, mint a meszes. Nem lépkedett, de nem is csúszkált - a kettő közötti mozgásformát csinálta, és persze, mint egy rongybaba csuklott össze állandóan. Annyit esett, hogy az overállja és a kesztyűje csurom vizes volt, amikor az edzés végén levettem róla. Viszont ellentétben sok más gyerekkel a tanfolyamról (akik 5-6 évesek) ő könnyedén felpattant minden esés után. Pedig a felállás kezdőként nem könnyű - csúszik a jég és magas a kori. A legtöbb gyerek csak úgy tudott felállni, hogy elnégykézlábazott a palánkig és ott támaszkodott. Bende meg egyszerűen csak felpattant és kész, ment tovább. Nem volt ez téma neki.
Az esések se viselték meg igazán, persze egy ekkora gyerek még alacsonyról esik, fel se nagyon vette a legtöbbször, ráadásul nem is minden esés volt a véletlen műve - valójában nagyon is élvezte a jégen fekvést, állandóan szép jégdarabokat keresett rajta és hozta oda hozzám.
Mindezt jó volt látni, de azért én megőszültem egy kicsit a jégpálya szélén, mert még véletlenül se maradt a csoportjával, keresztül-kasul ment a jégpályán, odament más csoportokhoz, integetni, mosolyogni - márpedig ahol épp a hátramenetet gyakorolták és nem feltétlen látták, hogy érkezik, ott elég esélyes volt, hogy előbb-utübb hasra esnek benne.
Én meg ott álltam a jég szélén, és folyamatosan ordibáltam: Azonnal gyere vissza! Mindig menj a fehér kabátos néni után! Azonnal állj fel! - komolyan mondom, a lelkem kiordítottam (nagy a jégpálya, így se nagyon hallott) és az edzés végére úgy elfáradtam, mintha én is koriztam volna.
Mondjuk az edzők nyugtattak, hogy hagyjam, figyelnek rá, ne aggódjak. Meg hát majd csinálja ő is előbb-utóbb, amit a többiek. Ügyes, tehetséges, nem lesz itt gond.
De én nem nyugodtam meg - mert hát azért a kori veszélyes üzem. Ha nekiütközik valakinek, akkor ketten esnek nagyot és ha beleesik a kori élébe, akkor abból komoly baleset lesz.
Így hát a tegnapi edzés előtt elővettem a nagyágyút és beígértem az én kis hebrencs négyévesemnek egy új Lego szettet, ha képes a saját csoportjával maradni és csinálni, amit a többiek.
Mivel ez a jégpálya egyben  hokipálya is, ahol az ő csoportjuk órája volt, volt egy piros csík is festve a jég alá. Mondtam, maradjon ezen. Bevallom - nem hittem, hogy be tudja tartani. Mert azért mégiscsak négyéves, és imád szaladni, és idétlenkedni. De megcsinálta! És azt csinálta, amit a többiek - csak a hátrafelé korizást nem volt hajlandó megpróbálni, mert ahogy mondta, ő nem hátra akar menni, hanem előre. (Logikus) De minden mást csinált szépen, lassan (!!!), fegyelmezetten. El voltam hűlve, ahogy néztem: ez az én négyéves fiam? Aki ráadásul kicsit sem esik el gyakrabban, mint a nála sokkal nagyobbak - és aki nem dinka módon megy összevissza, hanem követi az utasításokat. Körülbelül ott tart most, hogy azokat a feladatokat csinálja, amiket a többiek az első órán tanultak - de ha azt vesszük, hogy csak négyéves, már ez is állati nagy teljesítmény.
Arról nem is beszélve, hogy a szabad gyakorlás idejére összecimbizett egy hétéves kiscsajjal és aztán kézenfogva együtt  siklottak tovább le-fel. Azt hittem megzabálom.
Persze, hogy ne legyen minden tökéletes élete legnagyobb esését is tegnap produkálta, ráesett az arccsontjára, ami még vérzett is és ma reggelre egy nagy lila folt lett az arcán, mintha jól pofán verte volna valaki. Még szerencse, hogy a tanárnéniknek már hetek óta meséljük a korizást, különben magyarázkodhattunk volna, hogyan került oda.
Egyetlen hátránya annak, hogy Bende is korizni kezdett, hogy egy pillanatra nem merem levenni róla a szemem - így nem nagyon látom, hogy a lányok a pálya másik oldalán mit csinálnak. Csak félszemmel. Pedig ők már olyan trükköket tudnak, amikre érdemes egészen is odafigyelni. Féllábon hátrafelé, pörgés, ugrás. Egyetlen fájdalmuk van csak: hogy nincs edzés minden nap. Mert ahogyan ők mondják, ez a legjobb dolog a világon.Varázslatos.

Mielőtt bárki az ellenkezőjét gondolná elárulom: az angol középiskolában is van kötelező olvasmány. Bíborék most például a Hamletet veszik. Nem kisebb falat, mint a Kőszívű ember fiai, amit a magyar kortársai tanulnak. De a mű feldolgozása természetesen egészen másként zajlik. 

A kötelező olvasmányokkal sok bajom van. Régen is volt, amikor gyerek voltam. Akkor sem értettem, miért van az, hogy én, aki amúgy falom a könyveket és képes vagyok egy hétvége alatt kiolvasni a Nagy indiánkönyvet, miért szenvedek, amikor a kötelezők kerülnek sorra. Felnőttként aztán sok dolog megvilágosodott, amikor újraolvastam ezeket a műveket. Nagy részük nem is igazán gyerekeknek való. Attól még, hogy valamiben gyerekek szerepelnek, még nem lesz gyerekkönyv.
A másik nagy gondom az volt, hogy ezek bizony fiús könyvek - fiúszereplőkkel, bandákkal, grunddal, háborúval, szabadságharccal és hazafias lőzungokkal, amik engem akkoriban (is) teljesen hidegen hagytak. Nem szerettem a Kincskereső kisködmönt, mert egymás után haltak meg benne az emberek. Megjegyzem - felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb ékköve. Nem lágyította meg viszont a szívem a Pál utcai fiúk, amelynek a grundos csatajelenetét pontosan annyira untam most is, mint gyerekként.
Az Egri csillagok? Az első hibája, hogy rengeteg unalmas leírás van benne két akció között. De ami felnőttként igazán felháborított, hogy amikor az első próbálkozásra nem sikerül a Jedikulából kiszabadítani Török Bálintot, akkor a mi hőseink simán feladják és elhajóznak. Elismerem, én már Jack Baueren és Bruce Willisen vagyok szocializálva, akik soha nem mondanak kudarcot, és akik puszta kézzel lebontották volna az egész várost, de még az egész Oszmán Birodalmat is, ha egyszer elhatározzák. De ez így szerintem tiszta lúzerség.
Amikor megnézegettük, hogy mi lesz Magyarországon a kötelező, azt hallottam, hogy hetedikben a kiszemelt iskolában a Kőszívű ember fiait kérik - igaz, elegendő a film is, mert a tanár tudja, hogy elég feldolgozhatatlan ez a mű ebben a korban, de hát kell a felvételihez. (Nekem egyfelől tetszik ez a gyerekbarát hozzáállás, másfelől meg hát ha mindenki tudja, akkor miért kell a gyerekre erőltetni valamit, amire még nem érett, szóval... vannak ezzel gondjaim.)
Mondtam is a lányoknak, hogy nézzük meg együtt. Fenn van a youtube-on, kezdjünk el vele foglalkozni. De hát Bíborka lányom imád olvasni, mondta, hogy először inkább elolvasná. Persze a könyv nincs meg - viszont ma már nincs akadály, az OSZK honlapjáról kettő perc alatt a telefonjára varázsoljuk, mire megfürdik és ágyba bújik, ott a könyv, kezdheti.
Amint elkezdte olvasni, azonnal nagyot esett a lelkesedése. Már a második mondatnál megakadt: "A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta." Én magyar szakos egyetemi diplomával még csak-csak kibogozom a mondat jelentését - de nem hiszem, hogy minden más 12 évesnek ez könnyedén megy. Kezdjük ott, mi az a frázis? Mi a tüdő hatásképessége? Mit a nyakizmok tehetsége és miért kell azokat megpróbálni? Persze nem adta fel a gyerek, és átrágta magát pár oldalon, de látom, nem lesz ebből egyhamar szerelem. Hacsak nem úgy, ahogyan a Kincskereső kisködmönt kóstolgatjuk mostanság - én felolvasom és bekezdésenként (vagy amikor úgy érzem) elmagyarázom az idegen szavakat. Így szeretik - ha azt kérem, hogy egyedül olvassák, szenvednek. Mert nehéz szöveg, sok ismeretlen szóval.
Persze nem egyedül találtam ki ezt a módszert - az angol suliban is pont így csinálják. 
Már írtam róla, hogy Angliában az általánosban nincs kötelező olvasmány. van egy óriási könyvespolc minden osztályban, ahol a korosztályuknak megfelelő könyvek vannak. Az egész piciknek ez képeskönyvet jelent 1-1 szóval mondattal. A nagyobbaknak egyre bonyolultabbakat, mindenféle bonyolult színkód szerint. Innen minden gyerek önállóan választ. Azt, ami érdekli. Semmi nincs rájuk kényszerítve. Viszont erőteljesen bátorítva vannak, hogy hozzák haza, olvassák hangosan, és minél gyorsabban végezzenek vele és vigyenek másikat.
Aztán ha bizonyos szintet elérnek, lesz belőlük "free reader" ami azt jelenti, hogy onnantól azt olvasnak amit csak akarnak. Akár a sulis könyvtárból, akár a helyiből, akár otthonról. Persze könyv az legyen a táskájukban, mert kell még hangosan is olvasni, de tényleg semmilyen megszorítás nincs. Az én gyerekeim ezt a rendszert nagyon élvezték - itt is sok jó gyerekkönyv van, a lényeg ennyi idős korban pedig a képesség kialakulása, nem a jó ízlésé.
Emellett vannak olyan művek is, amelyeket együtt ismer meg az osztály (mondhatjuk ezeket kötelezőnek is akár) és akkor heteken át ezzel a témakörrel foglalkoznak, de ezek megismerése úgy zajlik, hogy a tanár felolvassa az első pár fejezetet (több napon át) és megbeszélik, eljátsszák,  többféle módon is foglalkoznak vele. Az osztály könyvespolcára kikerül pár példány az adott műből, akinek tetszik, hazaviheti és elolvashatja. Ha nem, akkor sincsen semmi baj.
Persze a középiskolában már kicsit szigorúbbak a követelmények Jönnek a kötelezők. Bíboréknak az első félévben Michael Morpurgo Private Peaceful című könyve volt a téma. Én ugyan eredetileg nem ismertem a szerzőt, de elég híres szerzőről van szó, aki sok háborús könyvet írt, méghozzá olyanokat, amelyek a gyerekeket is be tudják vonni. A mű megismerése hasonlóan zajlik, mint az általánosban: a tanár vagy egy diák felolvassa. Időnként megállnak, megbeszélik, hogy mindenki érti-e, ki, mit miért csinált, mit gondolt, mit érzett, miért fontos. Szóval olvasnak és elemeznek együtt. Mindenkinek saját iskolai példánya van - de nem lehet hazahozni, így mi letöltöttük a Kindle-re is, ami azért praktikus, mert van rajta magyar-angol szótár is, így ha nem ismer egy-egy szót, akkor könnyen utánanézhet. Csináltak róla több fogalmazást, alternatív befejezést, eljátszották, lerajzolták, kis füzetet csináltak a karakterek bemutatásához és számtalan módon igyekeztek megfogni és befogadhatóvá tenni. Ahhoz képest, hogy a történet háborús, nem túl vidám, és nem is happy end a vége, Bíbor eléggé megszerette.
Most új műbe kezdtek, méghozzá a Hamletbe. Ami azért elég nagy falat - mert Shakespeare nyelve elég régies, nehezen érthető még a született angoloknak is. Mi, magyarok ilyen szempontból szerencsésebbek vagyunk, nekünk könnyű Shakespeare-t szeretni, hiszen a fordítás, ami a rendelkezésünkre áll legalább 200 évvel fiatalabb, mint az az óangol, amin az eredeti dráma íródott. Ráadásul időről időre még újabb fordítások is születnek, akár teljesen modern előadásban és nyelvezettel is megnézhetjük egy színházban - míg egy angol számára ugyebár a színházban is az eredeti, régies szavakat kell használni, különben szentségtörés történik.
Viszont mentség nincs: Shakespeare a világ legnagyobb drámaírója, efelől nincs vita, a műveit muszáj ismerni. Nem is bízzák a gyerekekre egyedül ezt a munkát. A tanár olvassa fel a darabot, Bíbor szerint néha szavanként magyarázva a szöveget.
Persze lehet azt mondani, hogy elkényeztetem a gyerekeket, olvassanak magukban, szenvedjenek meg a tudásért - de hát a helyzet az, hogy ők szeretnek olvasni. Csak hát ezek nehéz szövegek - jók, értékesek, ebben semmi vita nincs. De régiesek, tele olyan szavakkal, kifejezésekkel, gondolatokkal, történelmi utalásokkal, amelyeket egyedül nehéz megérteni. És persze tudom én, majd az elemzés részeként, ha odaérnek egyszer, akkor majd elmagyarázza nekik a tanár azokat a dolgokat, ami nélkül nem áll össze a kép. De miért kellene odáig várni? Miért kell azt gondolni, hogy egy gyerek örömmel olvas valamit, amiről fogalma nincsen - hogy aztán majd két hónap múlva, amikor odaérnek, akkor majd összeálljon a fejében?
Szóval marad a felolvasás. Legalábbis ami a kötelezőket illeti. Ahogy a magyar olvasmánylistát nézegetem, sokáig ez lesz az esti mese.

Internetnomád - így hívják azokat az embereket, akiknek a munkahelye nincs egy adott irodához és napi nyolc órás munkaidőhöz kötve. Ők nagyjából akkor és onnan dolgoznak, ahogyan akarnak. 

Persze ezt az "otthoni munka" dolgot lehet úgy is csinálni, hogy az ember bezárkózik a lakásba, online rendeli a pizzát és egész nap a gép előtt görnyed, miközben napfényt nem is lát. Meg lehet úgy is, hogy az ember él azzal a szabadsággal, amit a munka ad neki, és mindenféle egzotikus helyekre utazgat abból a pénzből, amit keres. Mindegy, hogy hová - csak internet legyen.
Nyilván ennek is meg vannak a maga hátrányai - hiszen ha épp sok munka van, akkor kevesebb a tengerben fürdőzés, akkor is, ha a küszöböt nyalja a kék víz vagy épp akkor jönnek látogatóba a rokonok. De hát mégiscsak igazi szabadság ez, olyan, amiről sokan álmodnak.
Sokan élnek így világszerte - csinálják online a munkájukat, közben szabadon jönnek-mennek.
Na, mi persze nem így élünk. :-)
Még akkor sem, ha nyomokban hasonlítunk az internetnomádokra.
Három gyerek mégiscsak sok munka és nagy felelősség. Bárhová is vet minket a sors, fel kell kelni reggel, mindenkinek reggeli-ebéd-vacsora kell, főzni kell, mosogatni kell, mosni kell, teregetni, vasalni, bevásárolni, különórákra menni, és szülői értekezletre. Szóval élni, ahogyan minden háromgyerekes család. A munka mindenhol ugyanaz, a napi rutin mindenhol ugyanaz - persze némiképp szebb, ha a tengert látja az ember az erkélyről és nem a tűzfalat, de attól még simán előfordulhat, hogy egész délután a lecke felett görnyedünk és nincs idő még kikukucskálni sem a hullámokra.
Amikor pedig munka van, akkor munka van - hiszen az internetnomád munkaideje is nyolc óra, vagy inkább még több is, merthogy a munka az mindig hektikusan érkezik.Van, hogy sok a lazaság - van, hogy sűrű az élet, természetesen ez soha nincs összhangban mondjuk az iskolai szünetekkel. Nem panaszként mondom - mi így élünk és összességében azért több a jó része ennek, mint a rossz.
A gyerekeink meg ebbe nőnek fel. Bende valamelyik nap a tévében látott egy filmet, ahogy egy izgalmas, jópofa iskoláról volt szó, és azonnal közölte, költözzünk oda, ő oda akar járni. Mintha ez így menne. Másfelől meg, néha igenis így megy. Jövünk, megyünk, látunk, tapasztalunk - nem hétköznapi internetnomádként, egyedül, vagy párban, hanem családként.
Van amúgy ilyenből is jó pár a világban.
Ha az ember jó helyre csöppen, akkor egy kicsit sem lóg ki belőle.Borsi mesélte múltkor, hogy nehéz neki azzal a sok-sok utazással, élménnyel, ami a fejében van, mert ha beszél róla, akkor sokan a szájukat húzzák, meg se hallgatják. És ez neki rossz. Naná, hiszen errefelé, ahol mi lakunk, meglehetősen szerény körülmények között élnek a családok, még kirándulni se nagyon járnak. De múltkor jött egy új gyerek, aki szintén utazgatott már, és milyen jó, hogy vele meg tudta beszélni, milyen klassz is volt Párizsban, és jót nevettek azon, hogy mindketten kaptak Eiffel torony alakú nyalókát. Mert amikor az ember ilyesmiről beszél, akkor nem azért mondja, hogy másokat bántson vele, hogy az érezze, hogy ő milyen nyomorult, hogy még nem járt ott. Az ember azért beszél erről, mert számára ez az élet. Ő ezt ismeri, erről tud beszélni, ezek az ő emlékei. A mi életünk is csak annak különleges, aki soha nem hallott ilyesmiről - de már egyre több olyan családot ismerünk, akik hasonló utat jártak be, mint mi, és azt veszem észre, hogy könnyű velük szót érteni. Pontosan tudják, miről beszélek, ha az angol egészségügyet említem vagy a spanyol oktatást. Én lehet, hogy ők a franciáról vagy a vietnámiról fognak mesélni, mégis valahogy ezek az élmények közelebb vannak egymáshoz, mint ha egy magyar családdal akarom megosztani az élményei, akik gyakran egyszerűen bántásnak érzik ha összehasonlítok dolgokat.
Pedig lehet, hogy az életünk nem hétköznapi, de azért sok szempontból mégiscsak egészen unalmasan egyszerű. Esszük a palacsintát, esténként olvassuk az Anna Peti és Gergőt, és ugyanazt a H&M-es Hello Kitty pizsamát lehet kapni egész Európában. Kicsi ez a világ.
Nem mondom, hogy nem változtunk - olvasom a blogomat, miket írtam régen, és látom, hogy sokkal többet féltem, nehogy kárt okozzak a gyerekek lelkében,  aggódtam, hogy jó lesz-e ez nekünk, hogy megmarad-e a magyarságunk, a gyökereink. De azóta már annyifelé jártam, annyi jó fel családdal és gyerekkel találkoztam Európa szerte, hogy egyre kevéssé látom ezeket valós veszélynek.
A gyerekeim pedig ha szóba kerül a költözés gondolata, akkor már a fejüket se nagyon kapják fel. Hát mi így élünk és kész. Jövünk, megyünk, itt élünk, ott élünk. Ez van.
Az, hogy most épp Magyarországot vettük a fejünkbe, nem vált ki belőlük se különleges ujjongást, se heves elutasítást.
Nagy bátorság, mondja sok ismerősünk erre, ami azért is vicces, mert annak idején pont ugyanezt mondták akkor is, amikor Angliába költöztünk. Hát most ismét bátrak leszünk ezek szerint.
Nyilván rengeteg oka van ennek - de hozzáteszem, nincs olyan ország a világban, amely mellett ne tudnék kapásból tíz jó érvet felsorolni. Miért lenne hát Magyarország kivétel?
Bende mehet magyar oviba, közel lesznek a nagyszülők, ott a Balaton és a két hónapos szünet, a lakásunk, a barátaink. Meg hát alapvetően mi mindig is szerettünk ott élni, soha nem is terveztük, hogy örökre kiköltözünk egy másik országba. Egy évig akartunk itt maradni - lett belőle négy.  És most valahogy mi felnőttek mindketten úgy érezzük, hogy hazahúz a szívünk és hogy ez a jó döntés.
Persze Borsika lányom csak legyintett, amikor meghallotta "Én ennek a tervnek maximum két évet adok!" - mondta flegmán, és persze, hogy igaza van. Már tervezem a fejemben, melyik legyen a következő ország, nyelv, kultúra, amit megismertetünk a gyerekekkel. Miért is ne? Hiszen van még annyi!
Bíborral persze más a helyzet - ő már 12 éves, kritikus kor, lassan kezdenek a kortársak egyre fontosabbá válni, ráadásul ő nagyon jó helyen van, imádja az iskolát, imádja a közösséget és szíve szerint sehová se költözne. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő alapvetően soha, sehová nem akar menni. Nemhogy másik országba, de még kirándulni vagy állatkertbe sem, viszont megtapasztalta már, hogy ezek a változások általában jó dolgokat hoznak az életébe, így nem akadékoskodik különösebben.
Megjegyzem - nincsenek illúzióim. Tudom, hogy a magyar iskola nagyon-nagyon más, mint amit megszoktak, különösen Borsi, aki még soha nem járt magyar suliba, most meg rögtön ötödikbe fog csöppenni, és rögtön kezdi az Egri csillagokkal a kiképzést. De ők nem félnek, és igazán mi sem. Ha sikerült helyt állniuk a spanyol suliban, és minden nyelvtudás nélkül egy év alatt egy egész jó bizit összehozni év végére, akkor talán a magyarral is megbirkóznak majd. "Legalább a nyelvet ismerjük." - mondják ők is és olvasnak tovább, ha erről kérdezem őket.
Amúgy meg hát... nézem, milyen okos, talpraesett csaj lett belőlük az évek alatt. Nem félnek, nem szoronganak az új helyzetektől. Múltkor megkérdeztem Bíboromat, mit szólna, ha Franciaországban iratnánk suliba, nem fél-e egy új nyelvtől, (szoktam ilyenekkel nyaggatni őket) mire azt válaszolta: "Csak találok valakit, aki beszél angolul. Vagy spanyolul. Vagy magyarul. Pár hónap után meg majd beszélek velük franciául." és simán olvasott tovább. Hát erről ennyit.

Egyszerűen szalad az idő.  Nem tudom mással mentegetni magam, csak ezzel a közhellyel. Pedig nagyon meg akartam írni a 2013-as év folytatását, különösen, ha már az első részt is megcsináltam, akkor nem legyinthetek a másikra. Különösen azért, mert az sem volt épp rossz és ott is gyönyörű képek készültek. Naná, hiszen gyönyörű helyeken jártunk.

Augusztus

Amikor a lányok nosztalgikusan emlegetni kezdték, hogy régen milyen jó kis táborokban voltak, akkor rájöttem, hogy teljesen másként gondolok azokra az időkre, mint ők. Számomra a tábor egy olyan hely, ahová le tudom passzolni a gyerekeket, mert 10 hétig, a teljes nyári szüneten át nem tudok velük lenni, hiszen dolgoznom kell. Viszont mindig próbáltam jó helyeket találni nekik, így számukra a tábor egy varázslatos hely, ahol jól érzik magukat, új barátokat szereznek és új dolgokat tanulnak. És ez bizony hiányzott nekik. Nosza, hát kerestem nekik gyorsan egy tábort, méghozzá ha már úgyis a Balcsinál vagyunk, akkor vitorlásat. Már az első nap egyedül manővereztek egy kis hajóban a part mellett és természetesen imádták. Sok dolgot tanultak az egy hét alatt és persze új barátokat is szereztek.


Szeptember

Amikor két éve beirattam Bendét a lányok által is látogatott iskolába, inkább poénnak szántam. Nem gondoltam, hogy még most is itt leszünk. Nem hogy Angliában, de ugyanabban a városban, de még ugyanabban a lakásban is. De most nagyon örültem, hogy ezzel nincs gond - a fiam iskolás lett. Igen, 3 év fél évesen. Ez csak előkészítő év - de mivel az iskolában van a csoportjuk, nekik is kötelező az egyenruha. Furcsa dolog reggelenként vasalt inget, öltönynadrágot adni a fiamra. Olyan komoly nagyfiú ebben a ruhában. Persze ez az iskola azért nem ugyanolyan, mint otthon. Például csak napi három órát tölt ott - ami szánalmasan kevés. Neki persze nagyon jó, hogy délre, ebédre hazajön, délután itthon van - de számomra rohanás minden délelőtt. Mire kitakarítok és megfőzöm az ebédet már mehetek is érte. Azt gondoltam amúgy, hogy napi három óra semmire se lesz elég - de valójában elképesztően sokat tanulnak ezalatt az idő alatt. Például már tudja majdnem az összes betűt, ráadásul ezeket nem csak felismeri, de le is tudja írni. No, nem gyöngybetűkkel, de azért felismerhetően.(Viszont megjegyezném, hogy három iskoláskorú gyerek heti 15 ingét vasalni egyáltalán nem jó móka.)

Október

Azt hittem, hogy az elmúlt években jól megismertük a környéket és idén nem lesz már mit néznünk. De aztán megvettük a National Heritage kártyát, és vele együtt kaptunk egy könyvet arról, mely helyekre érvényes. Ez a klubtagság amúgy végtelenül jó találmány. Egy évre két felnőttnek kb 35 ezer Ft-ba kerül és fejenként hét gyereket vihetünk magunkkal ingyen több mint 500 helyre. (Ez a nagycsaládos kedvezmény!) A térképet nézve kiderült, hogy tucatnyi apróbb kis udvarház, kastély van a környéken hatalmas parkokkal, ahol meg lehet futtatni az aprónépet. Mivel Bende számára még mindig a futás a legjobb program (maratonista lesz, ez már eldöntött tény) ez fontos szempont. Mivel ezek a helyek közel vannak, és immáron ingyen - így tökéletes vasárnapi program lett belőlük. Semmi stressz - ha csak délben megyünk és csak két órát töltünk ott, az is teljesen rendben van. Ha nem látunk mindent, nem számít, majd legközelebb. Van olyan hely, ahol már 4-5 alkalommal jártunk - és nem, még mindig nem unalmas. Egyrészt azért, mert három gyerekkel azért nem lehet tökéletesen koncentrálni arra, ami körülöttünk van, a figyelmünk egy része mindig az övék. Másfelől a házakban mindig vannak új és új programok. A Charlecote Parkban például először az volt a gyerekek legnagyobb boldogsága, hogy plüss-őzeket kellett keresniük, minden szobában elrejtettek egyet. Aki a végén megmondta a kapuőrnek, hányat talált, kapott egy matricát. Ez még Bendét is teljesen lekötötte. Mikor legutóbb jártunk ott, kisbárányokat kellett megtalálni, de mondták, hogy húsvétkor lecserélik majd őket kiscsibékre. A Peckwood House-ban pedig azért imádnak járni a lányok, mert az egyik szobában szőni lehet. Mindegyiknek hatalmas parkja van - őzekkel, bárányokkal, kacsákkal, hattyúkkal, labirintussal, krikett-pályával, játszótérrel, kávézóval, antikváriummal, biopiaccal - mikor, mivel. Nem mondom, hogy ezek a házak mind kihagyhatatlan élményt jelentenek - a legtöbbnek még a nevét se hallottam eddig. De én szeretem a történelemnek ezeket a kis szeleteit és a lányok is szívesen hallgatják a hely történetét, hagyományait, legendáit. Bende pedig... hát ő ebbe nő fel. Miért is ne szeretné?


November

Szeretem, ha látogatókat kapunk, mert sok jó hely van Coventryben, ahová szívesen elviszem őket. Nemrégiben láttam egy listát Anglia 20 legjobb ingyenes múzeumáról - a mi kis városunk két intézménnyel is felkerült a listára. Az egyik a Transport Museum, ahol mindenféle járművet meg lehet találni. Óriási - egy teljes napot el lehet itt tölteni. És nem csak a fiúk, a lányok is élvezik, mert nem csak autók és biciklik vannak, de viktoriánus kori utca is lovaskocsikkal és moziterem is, de még a második világháborús bombázást is újra lehet itt élni. De be lehet ülni a világ leggyorsabb kocsijába is és még a Vissza a jövőből híres Delorianja is a kiállítási tárgyak között van. Bendének természetesen ez a kedvenc múzeuma, időről időre ezért el kell ide jönnünk. A lányok a Herbert Múzeuot jobb szeretik - az a helyi helytörténeti múzeum. Ez a kép is itt készült. A háttérben egy interaktív műalkotás van, több tucatnyi propellerrel. Ha rááll az ember a kicsi piros pontokra (amikből öt van) akkor elindul a szépforgó - ha lelép róla, akkor megáll. Három gyereknek igazi kihívás folyamatosan mozgásban tartani - öt azért elég szépen elboldogul vele. De persze nem ez a legjobb abban, ha vendégeink jönnek - az igazat megvallva a gyerekek leginkább egymásnak örülnek és ki se akarnak mozdulni egész nap, csak játszani pirkadattól késő éjszakáig.De azért jól szokták magukat érezni ezeken a helyeken is.

December 

Bevallom egyre rövidebb az angliai bakancslistám. A legtöbb helyen, amire nagyon vágytam már eljutottam. Loch Ness volt az egyik nagy álmom, Stonehenge a másik. Aztán jó darabig vágytam a Hampton Courtba, VIII. Henrik kastélyába, de végül oda is eljutottunk. Tetszett Wales és imádtam Edinburghot is, London pedig sokadszorra is elképesztően izgalmas. Nem mondom, hogy mindent láttam már, amit lehet - de elég sok dolgot. Egy hely maradt ki, az pedig a Rosslyn kápolna. Aki olvasta a Da Vinci kódot, az gondolom mind kíváncsi rá. Dan Brown szerint ez a világ legtitokzatosabb kápolnája, ami rengeteg titkot rejt. Naná, hogy látni akartam. De aztán amikor két éve épp mellette mentünk el, kifogtuk az évi két szabadnapjuk egyikét - december 31-et. Fájó szívvel suhantunk el mellette - így amikor most megint arra jártunk, azt mondtam, hogy nem számít, hogy még sok-sok óra autózás áll előttünk és nem érdekel, hogy zuhog az eső. Meg kell állnunk és kész. Azt gondoltam, félórás kis program lesz - hiszen végül is csak egy parányi kis templomról van szó. De végül majdnem négy órát töltöttünk ott, és még csak nem is kávéztunk. Dan Brown világhírűvé tette a helyet - és ennek következtében a látogatók száma az egyik pillanatról a másikra megsokszorozódott. Ha tíz évvel ezelőtt jöttünk volna ide, csak a templom lett volna és semmi más. Most már egy hatalmas látogatóközpont várja a turistákat, rengeteg játékkal, látni, olvasni és tapintani valóval. A gyerekeket alig lehetett becipelni a templomba, olyan jól érezték magukat. De benn is izgalmas volt minden - a legjobb pedig egy nő, aki egy órás előadást tartott a templom történetéről, méghozzá nagyon izgalmasat. Elmesélte, hogy járt már itt olyan ember, aki kalapáccsal akarta szétverni az oszlopokat, mert meggyőződése volt, hogy a Szent Grál tényleg ott rejtőzik az egyikben, de volt, aki állította, hogy földönkívüli űrhajók hangárja rejtőzik a templom alatt. Isteni jól mulattunk az előadásán - a gyerekek kedvence mégis a macska lett, aki évek óta itt él a templomban, és időről időre beleül a látogatók ölébe. Sajnos most nem minket választott, hanem az előttünk ülőket. De olyan hangosan dorombolt, hogy mi is hallottuk. És persze simogattuk is. Fotózni sajnos nem lehet benn - de mint megtudtam, nem a titkokat védik. Pár éve egy fotózkodó férfi hátrafelé lépkedve elesett és beütötte a fejét. Mint ahogyan ez Angliában szokás - a sérüléseiért beperelte a kápolnát. Nem nyert - de a tulajdonos úgy döntött, hogy akkor ezentúl mindenki figyeljen jobban és megtiltotta a fotózást. Nem mondom, hogy nagyon komolyan veszik a tilalmat (nem küldik ki a renitenseket és nem veszekednek vele) de én tiszteletben tartottam a szabályt. Ezért csak kinti fotónk van. A bentiek a fejemben vannak meg. De azok nagyon jók!!!!