Három gyerekkel irány Anglia!

A blogolásban azt hiszem az a legnehezebb feladat, amikor az ember a családtagjairól ír. Naná, hiszen az ő életük szorosan egybefonódik a bloggerével. Szegény családtagok időnként bágyadtan tiltakoznak, hogy tán mégse kéne ezt meg azt megírni, de ha a téma olyan, akkor bizony hiába.

A férjem is mondta, hogy nem kéne ezt a munka dolgot nyilvánosságra hoznom, és várjak csak vele. De hát ez brutálisan nehéz volt. Mégis, szót fogadtam. Vártam 1-2 napot, de mikor már a kezünkben is volt a papír, nem bírtam tovább. Mert hát nem nagy titok, változik is tényleg az életünk vele, és mert bevallom, büszke is voltam a férjemre, hogy ilyen jó állást kapott. Ma el is kezdett dolgozni, és kipróbáltuk, milyen is az, amikor én viszem-hozom a csajokat, reggel a háziorvosnál kezdek (naná, hogy pont most) utána tanfolyamra rohanok, majd haza, ebédet főzni, és még délután a csajokkal is tanulok. Nem mondom, elfáradtam rendesen, de a dolgok azért elég jól mentek.
Közben az ember pedig elment a cég által szervezett tanfolyamra, aminek az lett volna a célja, hogy bevezessék a dolgok működésébe. Ő azonban ebben a pár órában azt értette meg, hogy szép ez az állás, meg jó is - de nem neki való és nem szeretné csinálni. Amiket elmondott, azt kell mondanom, én bizony maximálisan egyetértek vele, különösen azért, mert tudom, milyen nagy gyönyörűség és öröm, ha az ember imádja az állását, és milyen kínlódás, ha nem szereti. Szóval ha nem nagyon muszáj, akkor az utóbbit nem érdemes erőltetni, mert nem lesz jó vége.
Szóval a dolgok most visszaváltoztak azzá, ahogy korábban voltak. Csináljuk amit eddig, dolgozunk itthonról és úgy vélem, így se fogunk unatkozni. A szemünket meg azért nyitva tartjuk, hátha majd egy olyan álomállás is beesik, amiért érdemes feladni a mi kis szabad életünket.

A kórussal minden hónap utolsó vasárnapját együtt töltjük. Ez az intenzív próba időszaka, amikor 10-től 4-ig gyakorlunk. Ez a hétvége azonban most különlegesebb volt, mint az eddigiek, mert most bárki eljöhetett.

A helyzet az, hogy kevesen vagyunk - a kórus létszáma ugyan 60 körül van, de - természetesen - az elkötelezettség foka mindenkinél más. A tözsgárda minden próbán ott van. Ők azok, akiknek minden pénzt megér a kórus - és ez nem kevés összeg. De nekik megéri, és lelkesen járnak versenyezni, szerepelni és profin tudják a dalokat. Mindig van azonban 10-20 ember, akik nincsenek ott. Persze ez érthető, hiszen az élet nem a kórus körül zajlik. Jönnek betegségek, gyerekszülések, munkák és aki korábban még lelkesen járt, hirtelen el-elmarad. Mások nem szeretnek versenyezni és amikor a kórus erre koncentrál, akkor passzolnak. (Amit meg is értek, mert a Convention előtt hetekig csak a két versenyszámot próbáltuk, ami iszonyú unalmas annak, aki nem izgul azon, mi lesz majd a színpadon. )
Annak, aki csak hobbiból énekelgetne, a Belles kórusa nem igazán való. Ez annál sokkal nagyobb elhivatottságot kíván. Mert ne tagadjuk - rengeteg munkával jár. A lassan, lassan lemorzsolódó tagságot azonban pótolni kell. Ehhez pedig látszani kell, szerepelni, reklámozni magunkat - akár azzal, hogy sok helyen fellépünk, akár azzal, hogy aktívan toborzunk.
A hétvégén az utóbbi történt. Már sok hete ment a reklám, aminek a szlogenje az volt: "Legyél díva egy napra!" - és azt ígérte, hogy 10 fontért cserébe bárki eltölthet egy napot a kórussal. (Pontosítok, nem bárki, csakis nők.) Ezért az összegért (ami olyan 3500 Ft) megismerkedhetnek a tagokkal, megtanulnak velünk együtt egy új dalt, kapnak egy kis zenei alapképzést és még egy jó ebédet is. Ráadásul az összeggel a Marie Curie Alapítványt is támogatta, amely a helyi rákbetegeket támogató nagy egyesület, a jelvénye egy kis sárga nárcisz, amelyet bárki megkap, aki bármilyen kicsi összeggel is támogatja őket.
Amúgy a kaja igazán terülj-terülj asztalkám volt - szokás szerint. Ilyenkor ugyanis batyusbál van, a kórus minden egyes tagja hoz valamit és bedogja a közösbe. Egy tál saláta, néhány szendvics, keksz, torta, fánk, üdítő. Soha nem beszélünk össze, a végén mégis minden van. Van, aki házilag süt-főz, van aki beugrik a boltba és hoz valami előre elkészített dolgot. Én az elején próbálkoztam azzal, hogy sütök-főzök, de az angoloknak egészen más ízlésük van mint nekem. Csak beletúrtak a franciasalátámba, nem ízlett senkinek (kivéve barátnőmet, a litván csajt, de az ottani konyha és ízlés nagyon magyaros, ezt már megbeszéltük). A mákos bejglimért se voltak oda (ami ugyebár nem lett egetrengetően jó, de azért nem volt ehetetlen). Viszont a vasárnapi büféasztal fénypontjaként ünnepelte mindenki a mentolos tiramisut, amiből én képtelen voltam egy falatnál többet enni, olyan idegen volt az ízvilága.
Mivel tudtuk, hogy most extra szájakat is kell etetnünk, mindenki többet hozott - amiből a maradék is több volt. Ilyenkor ezt az viszi haza, aki akarja. Én most egy almatortát vittem (és hoztam is, fel se lett vágva mert annyi édesség volt) és még hozzácsaptam egy fél kávétortát és egy nagy tál kijevi csirkegolyót. Mentségemre legyen mondva, nem volt érte verseny. Valahogy az angolok nem lelkesednek a maradékokért - az én kis családom viszont örülni szokott, ha viszek nekik valami madárláttát.
25 ember volt amúgy kíváncsi rá, hogy milyenek is vagyunk, reméljük olyan is akad közöttük, aki végleg beleszeret a kórusba. A karmesterünk tényleg beledobott apait-anyait, mert az új dal állati jó volt, egy nagyon pörgős-pattogós bulinóta, szerintem mindenki imádta, és még egy kis koreográfiát is tanultunk hozzá.
Elég hosszú dal volt amúgy - én csodáltam, hogy időre készen lettünk vele, de sikerült, szóval volt sikerélmény. A kottákat vissza kellett adni, mert most csak egy alkalomra fizette ki a kórus a jogdíjakat - és ezt itt bizony keményen ellenőrzik. Ha hirtelen jönne valaki a jogdíjasoktól, minden illegális kotta oldaláért 100 font bírságot kéne fizetnünk. Tavaly állítólag egy helyi általános iskolát 10 ezer fontra büntettek meg - ami olyan 3.5 millió Ft. Nem érdemes hát packázni velük. Én hasonló esetet otthonról még nem hallottam - persze lehet, hogy van már. Mindenesetre amikor én gyerekként kórusban énekeltem, akkor simán fénymásolta mindenki a kottákat, és az egyetlen gond csak az volt, hogy nagyon kevés szülő munkahelyén volt fénymásoló. (Milyen távoli is már az a világ, mi? :-)

Jövő héttől minden megváltozik. El se tudom képzelni, hogy milyen lesz az életünk. Persze, tudom, eddig nagyon is kényelmes helyzetben voltunk. Két itthonról dolgozó felnőtt, akik kényelmesen be tudják osztani a napi feladatokat. Mostantól azonban minden másként lesz. Én hivatalos HTB leszek - az uram meg megy dolgozni. Mert munkát kapott.

Aki régóta olvassa a blogot, tudja, hogy nem volt feltétlen célunk, hogy elkezdjünk itt Angliában dolgozni - az otthoni vállalkozásunk is elég elfoglaltságot adott, és még meg is tudtunk belőle élni. Különben is, ugyebár egy évre jöttünk ide. Igaz, azóta másfél is eltelt, de azért a kitelepülés ellen azóta is nagyon határozottan tiltakoztunk. A fene se akar végleg másutt élni - de bevallom, a kaland, az utazás, az új kultúra megismerése lassan magába szippantott. Külföldön élni elég izgalmas dolog ahhoz, hogy az ember ne akarjon feltétlen hazarohanni, pláne, ha jó neki ott, ahová éppen cseppent. Mivel Anglia "bejött" nekünk, már terveket szőttünk arra nézve is, hogy esetleg utána jöhetne egy év Spanyolország. Vagy Gibraltár - ahol angol a hivatalos nyelv, de napi szinten kell a spanyolt is használni. Én Franciaországról álmodoztam, mert imádom minden városkáját, ízét és illatát. De azért teljesen nem szálltunk el - amikor ideköltöztünk, megtapasztaltuk, hogy egy új országban elég jó szinten kell tudni a nyelvet. Ügyet kell intézni, orvoshoz kell menni, beszélni kell tanárokkal, boltosokkal, szerelőkkel. És bár mindketten több nyelven is pöntyögünk, azért ezt a színvonalat csak angolul tudjuk hozni.
A másik nagy ellenérv a gyerekek érdeke. Mert azért valljuk be, elég nagy sokk volt nekik, hogy "csak úgy" belöktük őket egy teljesen idegen nyelvű közegbe, ahol senki nem tudott magyarul. Ami minden ízében nagyon más, mint amit Magyarországon megszoktak. És bár pillanatok alatt felszívták a nyelvet, a nyáron otthon töltött pár hét megmutatta, hogy ez elég labilis tudás. Egy év után elég jól beszéltek, olvastak - de például a helyesírásuk csapnivaló volt, az most kezdi utol érni az osztálytársaik tudását. És még hol vagyunk az út végétől? Most jön most a szókincsbővítés, a nyelvtani finomságok megismerése. Szóval az első év az egy jókora rúgás és őrült jó alap volt (pláne az akcentusuk tekintetében, ami eszméletlen brites) de messze van a tökéletestől. Ahhoz kell még egy év. Vagy kettő.
És azon is tűnődtünk sokat, mi történne, ha most Spanyolországban beraknánk őket egy új suliba? Vajon itt is megtanulnának 3-6 hónap alatt kommunikálni? Vagy ez már sokkal lassabban menne? Vagy épp ellenkezőleg, gyorsabban? És mi történik ilyenkor az első nyelvvel? Megmarad vagy elvész? Akinek van erre nézve tapasztalata, mesélje már el nekem, mert nekem erre nézve nincs semmiféle ötletem.
Szóval sokat agyaltunk a dolgon, és közben az is kiderült, hogy mégiscsak jó lenne egy angol állás, ha már maradunk egy darabig, egyrészt mert akkor az ember jobban belekerül az adott kulturális közegbe, másrészt, mert azért az önéletrajzában elég jól mutat az angol munkatapasztalat - bárhová is vessen utána minket a sors, haza, vagy másik országba. Egy ilyen bónuszt bűn lenne kihagyni.
Az uram el is kezdett tapogatózni, nem túl intenzíven, nem túl sokat, de azért szép lassan tökéletesítette a CV-jét, és be is adta 1-2 helyre. De nem feltétlen könnyű, mert a jó munkák többsége Londonban van. És jó darabig úgy tűnt, hogy nem is fog errefelé olyat találni, ami érdekli. De úgy látszik, csak várni kellett, mert a múlt héten felhívta egy ügynökség, hogy látták a neten a CV-jét, és lenne valami itt a közelben. Tőlünk kb 20 percnyire. A személyes interjún tetszettek egymásnak, és a hét végén egy próbafeladatot is kapott. Én nem voltam elragadtatva, hogy a szülinapját nem tudjuk rendesen megünnepelni, és nem mehetünk sehová, de elfogadom - amikor jönnek a lehetőségek, akkor kell megragadni őket. És tadam, jövő hét kedden már kezd is egy webfejlesztő cégnél, mint team leader.
A nagy boldogság után azonban most már látjuk a gondokat is. Méghozzá azt, hogy nem könnyű a három gyereket menedzselni. Mert eddig a férjem vitt minket kocsival korizni - de most nem ér haza olyan korán. Eddig ő vitte a csajokat suliba, de most hamarabb kell indulnia. Úgy jutottam el spanyolra, Kisbende alvásidejében, hogy közben ő itthon vigyázott a gyerekre. Úgy tudtam tanulni a nagyokkal, hogy ő közben játszott a kicsivel. És egyébként is, beosztottuk szépen a feladatokat. Amik most mind rám jutnak, megfejelve azzal, hogy az otthoni vállalkozásból is nagyobb részben kell segítenem. És közben ugyebár én is írnék néha cikkeket. És legyen meleg vacsora, és elegendő mozgás a kétévesnek.
Most, ahogy összeraktam az új órarendünket (kori szombat reggel, spanyol csoport szerencsés módon feloszlik, mert nincs elég tanuló és visszaadják a pénzt, az angoltanárral meg megbeszéltem, hogy emilen fogom neki küldeni a feladatokat, és csak pár percre ugrom be Kisbendével együtt). A lányok... ők meg hozzászoknak a önálló munkavégzéshez, de tény, hogy ez azzal jár, hogy sokkal többet kell előkészülnöm a feladatokra, hogy elég érdekesek és lényegretörőek legyenek és kevesebb lehetőséget adjanak az elbambulásra.
Sokat segítene persze, ha sikerülne Kisbendét bölcsbe adni - de ez eléggé reménytelen dolog. Nem az a baj, hogy drága, inkább, hogy csak 9-12-ig lehet beadni. És egyszerűennincs a közelben olyan hely, amit 5 perc alatt elérnék. Márpedig ha félórákat kell utazni-sétálni, hogy beérjünk, akkor mire hazaérek, konkrétan indulhatok is újra érte, és semmit nem nyertem vele, hogy leadtam. (Ezt azért nem adtam fel teljesen, még keresgélek, hátha mégis van közelebbi bölcsi, csak én nem leltem még rá.)
Tudom, hogy ezek nem megoldhatatlan dolgok, sőt még így is szerencsés vagyok, mert nem mindketten dolgozunk. Akkor nem is tudom, hogyan oldanám meg, hogy 9-3-ig legyen csak munkám, hiszen a suli eddig tart. Kisbendéé ugyebár meg csak félnapos, ráadásul fizetős, nem is olcsó - ha minden nap menne, az én fizetésem egy az egyben menne az ő bölcsijébe. Szóval nagyon is jó a dolgom, meg Kisbendének is, hogy itthon maradhat velem. És még jobb, hogy két évig még apa is itt volt velünk, még akkor is, ha többet láttuk a hátát a számítógép előtt ülve, mint a képes felét. De mégis itt volt, és számítani lehetett rá.
Most meg dolgozik. És valljuk be, ez meg szuper dolog, mert nem kis eredmény itt jó állást kapni, pláne korábbi angol munkatapasztalat nélkül. És ráadásul izgalmas munkája lesz. Nekem meg "csak" a három gyereket kell terelgetnem, és egy kicsit hobbidolgoznom. (Muhaha...)
Viszont a kérdés ezzel eldőlt - egyenlőre nem megyünk haza, tehát a magyarra kell erősen fókuszálni. De ebben legalább, mint afféle elfajzott magyartanár, otthon vagyok.

Az apjának már hetek óta mondogatom, hogy hosszú ennek a fiúnak a haja. De az uramat valahogy nem vitte rá a lélek, hogy belevágjon ezekbe a puha, selymes kis fürtöcskékbe. Így hát ma este anya átvette a hatalmat a pasivilágban, és radikálisan megnyírtam a fiam. Mostantól már igazi, pasis borostát simogathatok Kisbende a fején.

Délelőtti beszédfejlődés tanfolyamon kaptunk egy nagy A3-as táblázatot, amiben benne vannak a kommunikáció stációi, 0-tól 5 éves korig, négyféle szempontot is vizsgálva. A figyelem, a megértés, a beszéd és a szociális kapcsolatok területe egyformán fontos ahhoz, hogy a gyerek képes legyen megértetni magát másokkal. A mai nap legjobb híre az volt, hogy sikerült behatárolnom, hogy is áll Kisbende ezzel a témával, merthogy folyamatosan aggódom, nincs-e lemaradva. De az kiderült, hogy teljesen hozza a korosztályos átlagot. Élvezi és figyelmesen hallgatja a meséket és a mondókákat, felfigyel, ha a nevét mondják és ha megkérem, hogy mondjon ki valamit, akkor megteszi. Megérti az egyszerű instrukciókat, egyszerű képes mesekönyveket, összekombinál két szót, 50 szónál többet használ - és ami még jobb, hogy azzal, hogy mondja velünk együtt a mondókákat, illetve mutogatja, amit kell hozzá, még jobb is, mint az átlag, mert az már csak 30 hónapos kortól elvárható.
Ez az egész kétnyelvű dolog, nagyon foglalkoztat mostanság, több könyvet is olvastam róla, beszélgettem is anyukákkal, akik hasonló cipőben jártak, gyerekekkel, akik így nőttek fel. A tanfolyamon is beszélgetünk róla időnként, hogy érinti ez a tény a gyerekeink fejlődését. A legjobb csoporttársam egy olyan anyuka, aki maga öt nyelven beszél, és a gyerekei szinultán négy nyelvet tanulnak. Egy apanyelv, egy anyanyelv, egy nagymamanyelv és ugyebár az angol. És mindegyikkel szépen haladnak. Elképesztő.
Múltkor olvastam Berlitz történetét, aki a nyelviskolát alapította (és ami az én tapasztalatom szerint a legjobb módszerrel tanítja az idegen nyelveket) és azt hallottam, hogy a kis Berlitz olan közegben élt, hogy más nyelven beszélt az apja, az anyja, a szakácsnő, a dada meg a kertész és mire ő 7 éves lett, már 8 nyelven beszélt tökéletesen. És nagyon sokáig azt hitte, hogy minden embernek saját nyelve van, és mindet egyedileg kell megtanulni. Ehhez még 20 éves koráig hozzárakott másik 5-6 nyelvet és a saját nyelvtanulási tapasztalatai alapján fejlesztette ki a nyelviskola módszerét. Szóval a határ a csillagos ég, és egyáltalán nem igaz, hogy a gyerekeket lelassítja, ha két nyelven tanulnak egyszerre. Múltkor beszélgettem Király Linda anyukájával, aki azt mesélte, hogy Linda két és fél évesen már simán tolmácsolt angolról-magyarra és vissza, és soha, semmilyen módon nem gátolta a két nyelv szimultán használata. De pl. az ikerfiai sokkal lassabban tanultak meg beszélni. De szerinte ennek inkább az ikerség, mint a kétnyelvűség az oka. És ha jól belegondolok, nálunk is Borsika három évesen még nagyon rosszul és keveset beszélt, és csak négy éves korára hozta be a kortársait. De persze az ember soha nem tudhatja, hogy mikor okoz gondot ezzel a kétnyelvűséggel.
Fura módon minden könyv azt állítja, hogy csakis előnyei vannak a kétnyelvűségnek, és van olyan könyvem, amelyik azt mondja, hogy erre bármilyen szülő képes, aki csak kicsit beszéli az adott nyelvet, az is simán vágjon bele a gyerek idegen nyelvű oktatásába. Olvasom a sikerszotikat mondjuk az apukáról, aki másfél év jiddis tanulás után úgy döntött, hogy az újszülött babához kezdetektől kezdve így fog beszélni és a gyerek simán kétnyelvű lett. "Nem atomfizikát akarunk a gyereknek tanítani!" - bátorít a könyv szerzője - "Az első szavak, állatok, kérések, tiltások, egyszerű tárgyak neve gyorsan elsajátítható, és aztán majd ahogy a gyerek tudása is bővül, úgy tanulunk vele együtt mi is." A nyelvtani tévedéseinket és a rossz kiejtést meg simán tudjuk ellensúlyozni filmekkel, gyerekdalokkal, külföldi nyaralásokkal.
Nekem azonban ezzel a véleménnyel nagy gondom van. Először is, én nem hiszek abban, hogy a nyelvi CD-k majd tökéletes kiejtést adnak, mert akkor nekem se lenne akcentusom, és nyelvtani hibáim sem. Másrészt az anyanyelvben olyan szavak jönnek könnyedén az ember szájára, mint az ablakpárkány, az iá vagy a kukucs. Ezek azért nem alapszintű szavak.
Másrészt meg én igenis ismerek olyan embert, akinek kára származott belőle, hogy nem tanult meg az anyanyelvén. Még általánosban volt egy osztálytársam, aki akcentussal és nyelvtani hibákkal beszélt magyarul. Ha kijavítottuk, azzal ütötte el, hogy ő szlovák anyanyelvű. Merthogy az anyukája szlovák volt. De ha tovább kérdezett az ember, kiderült, hogy ő már nem tud szlovákul, merthogy itt született és az anyukája a kezdetektől magyarul beszélt vele. Úgy, ahogyan ő tudott magyarul. Hibásan, akcentussal - és a gyerek is így tanult meg. És nyolc évnyi általános iskola se tudta ezt felülírni.
Abban amúgy mindenki egyet ért, hogy az anyanyelvet kell nagyon erősen fejleszteni akárhol is él az ember, mert ha ez erős, akkor ehhez már könnyedén hozzákapcsolódik a másik (harmadik, negyedik) nyelv is. De szerencsére az is eléggé elfogadott, amit én csinálok, miszerint itthon a magyart használjuk, de ha elmegyünk valahová, akkor az angolt, vagy azt is. Szóval van itthoni nyelvünk és a környezet nyelve. Az a jó, hogy annyira sok szakirodalom van a témában, hogy könnyedén lehet olyan találni, ami alátámasztja, amit az ember csinál. De most, hogy a nagy, hivatalos táblázatban is jók vagyunk, kicsit megint megnyugodtam. Paramama vagyok, na. Kell a dicséret.

Az a magyar tananyag, na, az nagyon nyomaszt mostanság. Nem haladunk vele. És attól félek, ez már mindig így marad.

A baj az, hogy kevés az időnk. Nagyon örülök, hogy végre elkezdtek itt is különórákra járni a lányok, mert a sport tényleg nagyon fontos. Ráadásul a korit imádják és a Brownies is nagy álmuk volt, ami végre beteljesedett. Az csak a baj, hogy ezek az elfoglaltságok a teljes délutánt elveszik, ami miatt aztán azokon a napokon már nem tanulunk. És ha bármi munka közbejön nekem vagy az apjuknak, akkor mi marad el? Naná, hogy a tanulás. Ahhoz ugyanis két felnőtt kell - egy aki a csajok mellett ül és magyaráz, egy meg aki közben lefoglalja Kisbendét. Nem könnyű megszervezni.
És közben persze az itteni suli is adja a délutáni feladatokat. Kis lecke, kis kézműves szorgalmi és persze erősen tanácsolják, hogy olvassunk sokat angolul, hogy fejlődjön a csajok szókincse. Mi meg próbálunk úszni az árral - kis angol olvasás, kis angol versírás, kis magyar olvasás, kis nyelvtanozás, kis helyesírás - aztán már le is telt a tanulásra szánt egy óra. Merthogy mostanság ez a limit - igyekszem nem túllépni, mert bár én egész délután el tudnám őket tanítani, de valljuk be, nem ez a normális. A gyerekeknek kell pihenés, szabad játék is és nem csak a tanulás.
Amire amúgy Bíborkámat amúgy is egyre nehezebb rávenni - merthogy mire jó az, hogy tudja a magyar tananyagot, kérdi folyamatosan. Ő itt a legjobbak között van, miért nem elégszem meg ennyivel? Miért nem inkább azt tanuljuk (ha már egyáltalán valamit) amire másnap lesz szüksége? Mire jó az, hogy megtanulja mi magyarul a főnév vagy azt, hogy hol van a Dunántúli-dombság?
Közben én meg azt gondolom, hogy nagyon is fontos, hogy ezeket is tudja. Hiszek ugyanis benne, hogy ha egy nyelvet nem fejlesztünk, akkor az elsorvad. És igen, már most is látom az aggasztó jeleket. Ha például magyarul olvasunk, akkor nem mondja ki az évszámokat, csak olyan angolosan. Tehát nem 1957, hanem 19-57. Esetleg 1-9-5-7. És azt, hogy 1.9, úgy mondja, hogy egy-pont-kilenc. Tehát ahogyan a suliban, angolul hallja. Apróságnak tűnnek - de szerintem fontos, hogy ilyesmit is helyesen tudjon az ember.
És akkor még nem is beszéltünk az iskolai szókincsről? Ok, elismerem én, hogy egy normál társalgásban soha nem fog előfordulni, a "felszíni forma" vagy azt, hogy "nevező" - de ha valaki ezeket a szavakat nem ismeri, akkor azt a nyelvet nem beszéli, legfeljebb konyhaszinten. És tényleg megreked ott, abban az életkorban, amikor kijött. 8-9-10 évese. De be kell ismernem, folyamatosan fejleszteni állati nagy munka.
És igen, lassan már mi is ott tartunk, hogy egyre gyakrabban játszanak és beszélnek a lányok egymás között angolul. Én meg már egyre kevésbé örülök neki - az angol miatt már nem aggódom, megy az nekik, nagyon is jól és fejlődik, gazdagodik minden nap. De mi lesz a magyarral?
Ráadásul nagy fájdalmam, hogy a magyar tanagyag egyáltalán nem kecsegteti magát. Ott a negyedikes környezet tananyag, ami ne más, mint Magyarország földrajza és gazdasága. Unalom a köbön. Hol termelnek kukoricát, hol búzás és mennyi az éves csapadék és napsütés mennyisége. Ha elővesszük a térképet, hogy tanuljunk rajta, Bíbor máris húzza a száját. Ráadásul olyan butuska kérdések vannak a feladatlapban! "Igaz-e, hogy Magyarország gyümölcsei és zöldségei világhírűek?" - óh, igen, mi otthon szeretjük ezt hinni. De errefelé nem jegyzik a magyar élelmiszereket, vagy a konyhát, vagy a tudósainkat, vagy a találmányainkat. Olyan picikék vagyunk azon a nagy világtérképen, hogy szinte nem is lehet látni minket. Hazudjam neki, hogy igen, állati híres a magyar alma? Közben meg az arab boltban olyan finomat és zamatosat veszek, amit otthon soha nem sikerült kifogni. És ilyenkor a hazafiság veszekedik bennem az igazsággal. Mert valljuk be, Angliából teljesen láthatatlan a mi kicsi hazánk. Még a vörösiszap katasztrófa idején se kerültünk a lapok címlapjára, és most meg hiába vonul utcára mindkét oldalon millió ember, a híradóban Afganisztán és Pakisztán között kapunk 20 másodpercet. Kis színes. Ennyi. Nagyon durva azzal is szembesülni, hogy a helyi kis könyvtárban három szekrény urdu könyv van, egy szekrény lengyel, francia, német, cseh - de egy fia magyar sem. Nem csodálkozhatom hát azon, hogy a gyerek számára is egyre távolibb ez a világ, és nem akar minden délután ezzel kínlódni, ahelyett, hogy csinálná, amit igazán szeret. Olvasgatna, játszana, sportolna.
Persze olvasni, azért még olvas magyarul. De nagyon kevés az az irodalom, amit szívesen a kezébe vesz - erősen ragaszkodik hozzá, hogy nem akar halálosat, amit így tíz évesen nem is feltétlen erőltetnék rá. De akkor azonnal kiesik a Kincskereső kisködmön, a Pál utcai fiúk és még számtalan magyar klasszikus, akiket fontosnak tartanék. Ha előveszem a magyar népmeséket, máris forgatja mindkét lányom a szemét. Mert kiszúrják a királylány szemét, levágják kezét-lábát és úgy dobják a híd alá, darabokat vág ki a főhős a combjából, hogy a griffet megetesse és különben is, minden sárkányt megölnek, még akkor is, ha azok csak annyit mondanak, hogy adjon isten. Nem tagadom, hogy más népek meséi is véresek - de ők a hazaitól ettől csömörlöttek meg. És nem hibáztatom őket: nem akarnak véres meséket elalvás előtt. De hiába keresgélek, lapozgatom a könyvem, szinte mindegyik brutálisan erőszakos. Vesszük elő a magyar mondákat. És mi van benne? Háború, halál, nyomorúság. Mátyás király meséi az egyetlenek, ahol nem ölnek, de azokból lassan kifogyok. Megvettük a Magyar mondákat DVD-n, hát Nemeskürtyt innen is csókoltatom, nemhogy a gyerekek nem értik, amit látnak, de még én sem, több évnyi humán egyetemi tanulmányokkal a hátam mögött. Próbálom hát jobb híján az olvasókönyv szövegeire rászorítani a gyerekeimet, ahol olvashatatlanul hosszú, nyakatekert mondatok vannak, tele idegen szavakkal, amiket muszáj magyarázni. Mivel ott is Magyarország az idei téma, kötném a térképes feladatokhoz, de a két tankönyv természetesen köszönőviszonyban nincs egymással.
Szenvedek hát elég sokat, amikor összeállítom, hogy másnap mit tanuljunk, és hogy ők viszont minél kevesebbet szenvedjenek emiatt. De közben azt is érzem, hogy ez a negyedik valami brutálisan nagy témakör, amit nehéz heti néhány órában átfogni. Vizsga ugyan nem fenyeget bennünket, de örülnék, ha tempósabban tudnék haladni.
Ezt azonban nehezíti az is, hogy próbálom a magyar tananyagot az angol viszonyokra is átültetni. Ezt úgy kell érteni, hogy mondjuk ha megtanuljuk a magyar tájegységek neveit, tanuljuk meg az angolokat is. Hol vannak a nagy városok, nagy folyók, nagy hegyek itt is és ott is. De erre nem találok semmiféle tankönyvet. Kisiskolás korban ilyet nem tanulnak, nagyiskolásként pedig már a világ a témájuk. Így hát jobb híján én írom nekik a tananyagot. A baj csak az, hogy ha mindent igyekszem belezsúfolni a heti 4-5 órába, ami a rendelkezésünkre áll, akkor az én kudarcom borítékolható, mert lehetetlenre vállalkoztam. És nagyon félek, nehogy emiatt ők is lemaradjanak.

Mérföldkőhöz érkeztünk Kisbende beszédfejlődésében. Elkezdett mondatokat mondani. Méghozzá tényleg két nyelven.

Megfigyeltétek már, hogyan is fejlődik egy gyerek beszéde? Gagyarászik valami értelmetlent, mondjuk "vagyala" és akkor mi rámondjuk, igen, ott az alma. És megtapsoljuk és örülünk neki, hogy beszél. Mindenki boldog, a gyerek meg rájön, hogy hú, hát beszélni érdemes, mert akkor boldogok lesznek a szüleim, szépen mosolyognak és kapok puszit, esetleg ha anya olyan, még csokit is.
De mi van azzal a nyomorult gyerekkel, aki olyan nyelven beszél az anyjával, amit az nem ért? Hát az szívás. Kisbende ugyanis beszél, jajj már nagyon régóta - de számunkra nagyrészt halandzsa amit mond. De annyira, hogy azt még lefordítani se volt érdemes. De tegnap amikor kész lett a tesója ebédje, és letettük az asztalra, Kisbende elkiáltotta magát: "Bíbor gyere hammázni!" - és nem minket ismételt, mert ezt mi nem mondtuk (egyfelől ez Borsi ebédje volt, másrészt én nem mondom, hogy hammázni.) Annyira tisztán, szépen ejtette ki a szavakat, hogy csak néztünk egymásra az apjával nagy szemekkel, hogy jé, ez a gyerek nemhogy beszélni tud, de még a ragozás is megy neki. Ha nem lett volna ott az apja is, akkor isten bizony én azt hittem volna, hogy csak hallucináltam, annyira feltűnően szépen ejtette ki a szavakat. És a csoda nem egyszer volt, mert ma, amikor anyámat hívtam a számítógépen, akkor megragadta a mikrofont és azt mondta, "Szia Mama!" - amit szintén nem én adtam a szájába, hogy mondjad te is fiacskám, másfelől én nem is mamázom az anyámat. De itt nem áll meg a dolog, mert végre felfedezte a könyvek világát is (csucsuzás háttérbe került kicsit) és lelkesen mutogatja, hogy "béka", "eper", "felhő", "nap" - mikor mit lát a képeken. Szóval minden este Boribont kell mesélni és nagyon élvezi.
Ám ugyanennyire szereti az angol dolgokat is. Esténként hallgatja a kis angol nyelvű zenés CD-jét, amit ugyan le akartunk cserélni magyarra, de nem szerette a cserét, mi meg ráhagytuk. És sokat hangoskönyvezik is. De ami talán ennél is fontosabb, hogy hetente kétszer jár bölcsibe is, míg én tanfolyamozok, ami nem sok, másfél-két óra, de ez mégis sokat használ. Főleg azért, mert ami nekem teljes halandzsa, annak úgy tűnik, hogy angolul igenis van értelme. A mai tanfolyamra kicsit hamarabb értem oda, és jó negyedórát egyedül volt a bölcsiben, és a gondozónővel ketten mutogattuk neki az általa kiválasztott mesekönyvet. Mert először Bende csak annyit mondott, hogy "bu" - mire a bölcsis néni megerősítette, hogy igen, sok "book" van a falon. Aztán Bende mondta, hogy "in" és tényleg, zöld színű volt a polc, amiről a könyvet választotta. És ahogy hallgattam a kettejük beszélgetését, meg kellett állapítanom, hogy igen, a gyerek használja az angolt csak én ezt nem erősítem meg, mert mindig a magyart akarom kihallani. A nagy döbbenet amúgy este ért, amikor Boribon után Dr Seusst vette a kezébe a gyerek és folyamatosan ismételgette a dolgokra mutatva, hogy vatiti. Nekem persze újra fel se tűnt, hogy ennek értelme lenne. Vatiti, vatiti, hát mondogat valamit, gagyarászik. A férjem azonban megállt az ajtóban és csak annyit mondott, miért kérdezi a gyerek, hogy "what it is?" - és akkor leesett, hogy jé, tényleg ezt mondogatja. Amit a bölcsis néniktől hall - nézegetik a könyvet, és közben megbeszélik, hogy mi ez, mi az.
Amúgy sok jó dolgot csinálnak ezekben a bölcsikben. A legjobb, hogy sok könyvet nézegetnek, de van színezés, gyurmázás, festegetés és múltkor még arcfestést is, amiről előbb azért megkérdezték a véleményem, hogy engedélyezem-e. Szerintem amúgy Kisbende még kicsi ahhoz, hogy az ilyet élvezze, de legalább csináltam pár aranyos képet róla, mielőtt lemostam.
Kisbende beszéde amúgy tényleg érdekes, mert nem csak az angol és a magyar keveredik benne, hanem a jelnyelv is. Például szívesen ismételgeti amit mondok, de ha például azt kérem, hogy mondja azt, hogy cica, akkor azt semmi pénzért nem ejti ki, csak azt a jelet mutatja, amit a Sing&Sign órán tanultunk és még egy csomó dologgal így van. Amire van jel, azt nem akarja mondani, akkor sem, ha tudná. Így utólag nem tudom, hogy jót ötlet volt-e beíratni, nem hátráltattuk-e ezzel a beszédfejlődését. A tanfolyam ugyan azt állítja, hogy épp az ellenkezője az igaz, és én nem tudom bizonyítani, hogy enélkül jobb lenne a helyzet és többet beszélne a gyerek. Lehet, hogy még kevesebbet és többet hisztizne, hogy nem értjük.
Nem mondom persze, hogy nincs hiszti, de azért ennek a jelnyelvnek köszönhetően érezhetően kevesebb, mert tényleg el tudja mondani, amit akar és szép, udvarias gyerek lett. Azt például gyönyörű szépen mondja angolul,. hogy "please", miközben amúgy a jelét is mutatja a kérésnek, és ez azért szokott tetszeni az embereknek. De ha valamit szeretne és nem kapja meg azonnal és belelovallja magát a hisztibe, akkor elég rászólni, hogy kérd szépen, azonnal megnyugszik, és mondja, hogy "píz". De ha megkérdezik angolul, hogyan hívják, vagy hány éves, azokat is elég szépen tudja már mondani. Igaz, néha még keveri a két kérdésre adott választ, de ha elbizonytalanodik, akkor rám néz és én a kezemmel segítek neki. Ha a 2 ujjamat mutatom, akkor azt kell mondania, hogy "tú", ha meg fekvő nyolcast formálok a két kezem mutató és hüvelykujjával (ez a B betű jele) akkor azt, hogy "Bende". Szóval a jelnyelv nem haszontalan dolog, bár gondolom ahogy többet fog beszélni, szép lassan kikopik a használatból. Kicsit azért hiányozni fog, olyan vicces dolog.

Bíbor iskolai élete új fejezetbe lépett. Mostantól egészen a nyári szünetig ötödikes lett idén, ami annyit jelent, hogy a suli minden héten úszni viszi őket. Én meg csak kapkodom a fejem, merthogy ezek az angolok...

Már az furcsa volt kicsit, hogy közölték, egyrészes fürdőruha kell. Mivel nekünk csak kétrészesek voltak, így vehettünk egy újat, de nem baj, hát végülis értem én, ezek itten már lassan tinikorba lépnek, tényleg ciki, ha félrecsúszik az a melltartó, ne borzoljuk a kisfiúk idegeit. Bíbor felvetette, hogy néhány osztálytársnője burkinit fog hordani (ez egész testet takaró fürdőruha, amit főleg iszlám nők hordanak a strandon csador helyett) és hogy az milyen érdekes, de mielőtt beleélte volna magát az izgalmas új ruhadarabba, közöltem, szó se lehet róla. Kap egy szép úszódresszet és kész. A középhaladók közé osztották be, ami korrekt - mert fenn tud ugyan maradni a vízen, de minden egyes lélegzetvételnél megáll és leteszi a lábát, ami azért az olimpiai medencében nem hasznos dolog. Merthogy ők abban tanulnak úszni, aminek már az eleje is olyan mély, hogy Bíbornak csak a lábujjhegye ér le. 1-2 gyerek van csak amúgy, aki nála jobban tud úszni, de ők eddig is jártak úszni. Az osztály nagy része meg egyáltalán semmiféle úszástapasztalattal nem rendelkezik, sokan most voltak először medencében. (Mondom én, hogy a szegénynegyedben lakunk... :-)
Ez még nem túl érdekes, annál inkább az, hogy Bíbor már előre közölte, megmondták nekik, hogy vannak ugyan hajszárítók az öltözőben, de nekik azt tilos használni. Mire én kicsit pillogtam, de úgy ítéltem, hogy a gyerek minden bizonnyal félreértett valamit. (Pedig tudhattam volna, hogy nem.) Errefelé ugyanis most épp tél van és bár nem olyan kemény fagyokkal, mint Magyarországon, de azért reggelente 1-2 fok, és délben se megy 6-8 fölé. És emlékszem, amikor oviban, suliban a gyerekek úszni mentek, jól jött az önkéntes és ráérős anyukák segítsége is, mert míg minden kislány hosszú fürtjeit szárazra fújtuk, az minimálisan is fél óra volt. És igen, hallottam én már mástól is, hogy az angoloknak ez nem olyan kardinális kérdés - de hogy tilos???
Márpedig tilos. Azzal indokolják, hogy busszal viszik-hozzák a gyerekeket, és az az 1-1 perc, amit az utcán töltenek, nem oszt, nem szoroz. Viszont ha nekilátnának hajat szárítani, akkor azzal rengeteg hasznos idő menne el. A hajak meg majd megszáradnak maguktól is. Ettől mondjuk az én anyai szemem nagyon is kerekedik, mert szerintem egy hosszú hajú kislány haja hosszú ideig szárad, és azalatt bizony nedves a háta és a pulcsija is, szóval kicsit se tetszik az ötlet, de nincs mit tenni. Itt ez a szokás, mi meg alkalmazkodunk hozzá.
És tény - errefelé se halnak meg a gyerekek a vizes haj miatt, és az enyém se lett beteg. Ok, a haja ettől még kihullhat, de erre most én még esélyesebb vagyok, mert amikor megkérdeztem, hogy azért a sapiját felvette-e, angyali mosollyal közölte, hogy eszébe se jutott magával vinni az uszodába...
Az egész úszással különben is az a legnagyobb baj, hogy csak Bíbor mehet, Borsi meg nem, márpedig ő is szeretne. Ki is nézett egy itthon kallódó prospektusban egy csütörtök délutáni időpontot, amikor a közeli sportközpontban van úszás, és közölte az apjával, hogy mehetnének együtt, és amíg apa úszik, addig ő meg tanulna. (Döbbenetes önálló néha ez a gyerek...) Ez az álma azonban nem biztos, hogy megvalósul, mert úgy tűnik, hogy már nem csak hétfőn és kedden van délutáni különórájuk, de ma kipróbálták a balettot is, és az is tetszett nekik. Na nem azért, mert balettozni akarnak, hanem azért, mert ez is kell a korihoz, hogy hajlékonyak legyenek és meg tudjanak csinálni mindenféle kunsztot a jégen, különös tekintettel a magasra emelt lábbal történő pörgésekre. Az egyetlen jó benne nekünk, szülőknek, hogy sikerült apát is bevonni. Nem, ő nem balettozik. Ő addig a szomszédos teremben gyúr.
Viszont miután hazaérnek már nem akarom elvenni az összes játékidejüket, tehát egyelőre úgy tűnik, hétfő-kedd-szerdán ugrik a tanulás. Több napot már nem áldozhatunk be.

Kétség nem fér hozzá: a cím engem jellemez. Mert egyszerűen nem tudom, hogy hol a határ, azt feszegetnem kell, addig, míg úgy nem érzem magam, mint egy mosogatórongy. Márpedig határ van. Nem is kevés. Akkor is, ha ez nekem nem tetszik.

A helyzet az, hogy én imádok mindenféle tanfolyamokra járni. Ez a bolondériám már otthon is megvolt, csak ameddig nagyon sok pénzt kell kicsengetni, ha valami újat akarok tanulni, akkor az anyagiak valamelyest határt szabnak. Határt szab a három gyerek is, bár a férjem szerint ezt is túlzásba vittem, mert elég lett volna kettő is (esetleg egy is) de ez olyan túlzás, amelyet azért egyikünk se bánik, még akkor se, ha néha nyilvánvalóan fárasztó három csemetét terelgetni és összehangolni a generációs igényeket. (Mondjuk hogy mi, öregek beszélgetnénk, kávéznánk, pihennénk, a csajok társasoznának, Bende meg szaladgálna...) De határt szab a munka is, amelyben talán szintén túlzásokba estem. Merthogy amikor kijöttem Angliába, akkor úgy döntöttem, hogy parkolópályára teszem kicsit az újságírást - pici még a Bende, új országban vagyunk, ahol mindent szokni kell és se egy nagymama, se egy babysitter, se egy takarítónő, aki átvenné a gyerekek gondját, ha anyának épp nagyon besűrűsödik a leadási határidő. Márpedig a munka olyan, hogy mindig egyszerre jön. Néha hetekig semmi, aztán bumm, hirtelen tele a füzetem leadandó feladatokkal. Merthogy először csak az egy újságnál jelentkeztem be, hogy szívesen küldök innen is anyagot, aztán még egynél, aztán még egynél - és most már ötnek küldök rendszeresen anyagokat. Ez nem dicsekvés és nem is panasz - nagyon is jó érzés, hogy még innen is kell a munkám, és vállalják a szerkesztők a távolságból fakadó kényelmetlenségeket. Az meg külön boldogság, hogy olyan munkám van, amit gyerek mellől, külföldről is tudok végezni. Ez azonban szigorúan éjszakai elfoglaltság - napközben Kisbende mellett nem tudok annyira elmélyülni, hogy leülhessek cikket írni, hiszen azt sokkal többször átgondolom, átrágom, mint egy blogot. Ott nem csacsoghatok parttalanul, hiszen nagyon is kötött a forma és a terjedelem is.
Tehát napközben valami mást kell csinálni - persze lehetne az is egy terv, hogy minden nap lógok Kisbendével a parkban és szaladgálok utána, de ősszel-télen, amikor esik, fúj, hideg van, ez nem több órás elfoglaltság. Kell valami program - így kezdtünk zenebölcsibe járni, Sing&Sign-ra, matekra, aztán idén Urban Explorerre. De ez mindig csak heti 1-1 alkalom volt. Jó, de kevés. Ezért úgy döntöttem, hogy legyen egy kicsit több. És most, hogy igazán körbenéztem, kiderült, hogy jó helyen vagyok. Merthogy Angliában rengeteg az ingyenes tanfolyam. És most úgy tűnik, hogy talán tényleg túlzásba estem kicsit, mert most ott tartok, hogy minden délelőttre jut egy tanfolyam, amire mehetek. És most, hogy elkezdtem a hetet, az derült ki, hogy nem is egy, mert ma például három volt. Reggel kezdtem egy Beszédfejlődés kurzuson, amit kifejezetten 2-3 éves korú gyerekek szüleinek szerveznek. Kisbende a bölcsiben, amit az ingyenes tanfolyam mellé biztosítanak. Ezután elrohantam spanyolra, amit potom pénzért (50 font a 10 hetes tanfolyam) találtam, igaz, 20 percet buszozni kell, míg odaérek, de ez nagyon is jól jött, mert legalább egy szendvicset be tudtam nyomni ebéd címszó alatt. Ne kérdezzétek, miért pont spanyol, én a franciát akartam folytatni, de az ember azt mondta, hogy annak, hogy spanyol nyelvterületre tévedünk sokkal nagyobb az esélye, mint annak, hogy Franciaországba kerülünk, és mivel igaza van (mikor nem...) most nekiláttam egy új nyelv megtanulásának. (Amúgy ehhez is van ingyen bölcsi, de mivel ez pont Kisbende alvásideje, ezért ő itthon marad szunyálni.)
Azt azonban valahogy elfelejtettem, hogy a kedd a kori napja, így amikor hazajöttem, csak befaltam pár falatot, és már indulhattunk is tovább a lányokkal. Na, ez már sok volt, ezért úgy döntöttem, hogy abba fogok hagyni. Nem hirtelen felindulásból. Már hetek óta érzem, hogy eljutottam a határaimhoz. Nem tudok ugrani, egy lábon siklani, és folyamatosan azt érzem, béna vagyok. És bár a lányok imádják, végül is nekem nem kötelező velük haladni. Nem kell kísérteni az ördögöt, meg kell állni - gondoltam én. És amikor elkezdtem vizsgázni ma, akkor még valóban úgy tűnt, hogy ehhez tartani is fogom magam. Mert nem ment. Nemhogy a hátrafelé halacska, de még az előre siklás se nagyon. És akkor egyszer csak történt valami. Valami bekattant az agyamba - és hirtelen meg tudtam csinálni, amit soha. A hátrafelé halacskát. És aztán amikor azt kérték, hogy egy lábon suhanjunk, ameddig 3-ig számol az edző, akkor azt is meg tudtam csinálni. Korábban soha, csak pillanatokra sikerült felemelni a lábam, már rettegve tettem is le. És most simán ment. Nemhogy háromig, ötig is. És amikor azt kérték, hogy páros lábbal ugorjunk (nem túl nagyot) akkor az is ment. Nemhogy egyszer, többször is. És végül sikerült, megvan a hármas szintű vizsgám is. És most annyira fel vagyok ettől dobva, hogy szívesen mennék tovább is. A kérdés csak az, hogy mindezt egy napon??? Nem túl sok ez? És tudom a választ is, dehogynem! De melyiket hagyjam ki? Most épp úgy érzem, hogy mindjárt összeesek - de tudom miért. Előző este hajnal 2-ig vasaltam, az tényleg túlzás volt. De úgyse alhattam, mert Borsi kenyere a sütőben volt, és meg kellett várni, hogy elkészüljön. Igen, későn tettem oda. És igen, ez se volt feltétlenül egy végiggondolt döntés, de napközben mindig volt más dolgom, és este 10-kor döbbentem rá, hogy márpedig ezt muszáj megcsinálni, nincs mese. Akkor meg akár vasalhatok is. Azt is mindig kell.
Szóval most ott tartok, hogy nézem rettentő módon a kis órarendemet, mit vegyek ki, hogy kicsit lazább legyen, de úgy tűnik, hogy ez a kedd ilyen durva marad. Holnap reggel angol órám lesz. Ingyen van, butaság lenne kihagyni. Este kórus. Csütörtökön egy egészséges életmód kurzus, ahol minden héten másféle mozgásformát lehet kipróbálni, a jógától a zumbán át a bollywoodi táncig. Ingyen. És még Kisbendére is vigyáznak. Most komolyan, ezt hagyjam ki? Pénteken meg Bendét viszem úszni. Igen, most úgy tűnik, hogy csak a hétfőm szabad. Csak csendben vallom be, hogy erre a napra egy kreatív írás tanfolyamot találtam, de sajnos betelt, mire felhívtam őket. Így az most kimarad. De helyette kétféle játszóházba is mehetünk... vagy maradhatunk otthon is. De miért tennénk. Végül is mászkálni jó. Bendének sincsen kifogása ellene. De hogy cikket mikor fogok írni, meg főzni, meg vasalni, meg a lányok tanóráira felkészülni - azt nem tudom. Végül is az éjszakáim szabadok. Vagy ez már tényleg túlzás...?

Tegnap éjjel, amikor megírtam, hogy kétszer fizettem a könyvesboltban, rájöttem, hogy tele vagyok mostanában reklamációs ügyekkel. És hogy mennyire nagyon utálom az ilyet...

Bevallom, elég gyakran vásárolok online. Kényelmes, gyors, házhoz hozzák és éjjel el tudom intézni, amikor nem lóg épp a nyakamon egy gyerek sem. A méreteket elég jól tudom, ritkán tévedek. De most nagyon összejött.
Kezdődött a karácsonyra rendelt melltartókkal - mióta kiköltöztünk mindig ugyanabban a boltban vásárolok. A Bravissimo számomra a megtestesült álom - gyönyörű melltartók és még a méretemben is van. Az első személyes igazítás után voltam még párszor, így most már elég jól tudom, mi a méretem és mely fazonok állnak nekem jól. Olyannyira felbátorodtam, hogy még online is rendeltem, nem magamnak először, hanem a húgomnak, akinek hasonló, bár nem teljesen olyan a mérete, mint az enyém. És láss csodát, a dolog bejött, a választásom tökéletes volt, a húgom meg boldog. Ám amikor legközelebb mentem, valami egészen más méret állt a melltartó címkéjén. Más hátkörméret, más kosár. De mivel két melltartót is vettem akkor és mindkettőn ugyanazok a számok álltak, belenyugodtam, hogy van én változtam, vagy ők számoznak már másként. Így amikor most a nagy leárazás idején úgy döntöttem veszek pár új darabot, természetesen az új méretet írtam be. Nagy csalódás volt, amikor megjött: olyan picik voltak, hogy fel se tudtam venni őket. Az ügyfélszolgálat készséges volt - küldenek másikat, ingyen, adjam fel postán az ő számlájukra (volt ilyen cetli a csomagban, amit csak rá kellett ragasztani) és küldik is majd a következőt. (Még nem érkezett amúgy meg, de biztosan meg fog.) Mivel amit én eredetileg választottam, az az új méretben nincs, így ráment pár estém, hogy újakat keressek, de azért gondolom ez sinen van.
Nem úgy az ebay-en vásárolt vonatok, amiket "wooden train" néven hirdetett meg az eladó, és a leírásba még oda is írta, hogy minden márkás favonattal kompatibilis. Mivel Kisbende állandóan csucsuzik (a sihuhu angol neve) ezért tetszett a 10 vonatból álló készlet és nagyon olcsó is volt 12 ezer Ft-ért. Aki a szívéhez kap most, annak azért elárulom, hogy egy igazi fa Thomasos kisvonat 4-5 ezer Ft, így ez igazán akciós vétel volt és mivel a gyerek szülinapja közeleg, jó ötletnek tűnt inkább itt venni meg kicsit kopottan, mint a boltban újonnan. (Ami két nap alatt ugyanolyan kopott lesz.)
Ám amikor megérkezett a csomag - műanyag vonatok voltak benne, és amikor reklamáltam, az eladó azt mondta, hogy a "wooden" szó a termék neve és nem az anyagára vonatkozott... na most, ez azért elég béna érv szerintem. Mivel az adatlapján azt írta, ha valaki nem elégedett vele, küldje csak vissza, ő visszaadja a pénzt, én gyorsan írtam is, hogy ezt igénybe venném. A gond csak a postaköltséggel van. Szerinte azt én buktam, szerintem meg mivel ő írta le hibásan a terméket, neki kell buknia. Na, azóta nem válaszol. Már felnyomtam az ebay vevőszolgálatán is, most várok, mi fog történni... de vacak érzés, mert mi van, ha tényleg eltűnik a pasi a 10 ezer Ft-ommal, és akkor igaza lesz az embernek, aki szerint nem kéne online vásárolgatnom, és aki szerint épp elég favonata van már most is Kisbendének. (Hiába lobogtatom a szülinap zászlót, nem enyhül.)
És ha még mindez nem lenne elég, hát elárulom, hogy néha én is eladok dolgokat a vaterán. A csajok régi, kinőtt ruháit. Szépeke, olcsón. Ezek Budapesten vannak, az anyukáméknál, akik elvállalták, hogy átadják és postázzák a cuccokat. Tavaly még ömlesztve volt náluk a ruha, és szegényeknek nagyon nehéz volt a nagy kupacban megtalálni, mondjuk a "92-es piros Next szoknyát". Merthogy mondjuk apámnak a piros szoknya csak az érthető ebből az összetételből, amiből legalább 4-5 volt a dobozban. Így idén újítottam. Minden szép bezacskózva van, és van neki egy száma. Így amikor valaki megnyeri a "vagány kislány ruhacsomagot", akkor apám tudja, hogy a 122-es csomagot kell elővennie és már adja is. Szépen, flottul megy a rendszer, de most kicsit összeomlott. Elsősorban, mert a húgom, a fősegédem, állati sokat dolgozik, és nem tud mindennap átugrani anyuékhoz, hogy megcímezze a borítékokat, ha valamit postázni kell. Másrészt (és ami még kellemetlenebb) elveszett egy csomag. Egyszerűen nincs a dobozban, nem esett le mellé és nem gurult be az ágy alá sem. Eltűnt. Márpedig valaki megvette, sőt ki is fizette. Visszautalnám a pénzt - de milyen pech, épp most állt le az Erste Bank online utalási rendszere is, nem enged be valamiért. Így most ott tartok, hogy se csomag, se pénz. A húgom megkértem, hogy menjen be egy bankba, és személyesen adja már fel a pénzt, de szegénynek a munka miatt eddig nem volt erre ideje. Így hát most szorongok, mikor kapok majd egy nagy negatívat - tök jogosan.
Hát most ilyen kis zűrös, katyvaszos épp az életem. A férj szerint pihentetnem kéne az online vásárlást, de hogy is tehetném. Épp most látom, egy nagyszerű akciót a sulis egyenruhákra és a csajoknak kéne pár piros kardigán. Meg fehér kombiné. Esetleg pár blúz is... és, különben se katasztrófa minden rendelésem. A koszorúslány ruhák például álomszépek és tökéletesen illenek a gyerekekre. Márcsak magamnak kéne valami hasonlót találnom. Talán a neten...

Emlékszem, hogy amikor gyerek voltam december környékén a nagyobb újságok kiadták a maguk kis évkönyvét. Volt az Élet és Tudománynak, a Fülesnek, a Nők Lapjának. Tudom, hogy néhány kiadónak még most is van ilyen kiadványa. De az a pár elrejtőző kis szerény fekete fehér könyvecske hol van a nagy angol Annual piachoz képest...!

Errefelé ugyanis az évkönyv piac kifejezetten virágzik - tévéműsorok, sztárok, mesék, focicsapatok mind, mint kiadják a maguk kis évkönyvét sok-sok éve. Mindegyik hasonló formátumú: A4-es és végig színes. Naptár az nincs benne a hazai évkönyvektől eltérően, de egy csomó érdekes olvasmány, feladat, kép, ami másutt nem jelent meg.
Az Annualokra tavaly kattantam rá, amikor december-január környékén felfedeztem, hogy ezek bizony olcsók és az áruk folyamatosan esik. Amikor augusztusban megjelennek a jövő éviek, még 8 font az áruk. Október-november környékén már akciósan is ki lehet fogni, mondjuk hogy ha veszel egyet, a másikat féláron kapod. Aztán decemberben már csak 4 font, a két ünnep között kettő, ilyenkor januárban meg már csak 99 penny. Ami még a mostani brutál 380-as árfolyamon is piti pénz. Igaz, ekkor már sietni kell, mert ennyiért a bolondnak is megéri, tehát a menők (Barbie, Hercegnők, Tündérek, Cheryl Cole, X-faktor, Manchester United) gyorsan elfogynak. Ami pedig még utána is megmarad, azt már 50 penniért is odaadják, csak azok általában már tényleg nagyon érdektelenek. (Általában a fiúsak és valami titokzatos módon a Star Warsosak.)
Őszintén szóval eredetileg csak azért kezdtem el venni ezeket, mert ezek olcsóbbak, mint a gyerekújságok. A Barbie és Hercegnő Magazinokat a lányok 3 éves kora óta rendszeresen veszem. És mivel kidobni egyet sem lehet (szentek...) ámde önmagukban szétesnek, gyűrődnek, így otthon a könyvkötőnél mi csináltattunk belőlük évkönyveket - marha drágán. (Egy újság minimum 500 Ft, a könyvkötő meg háromezerért rakott egybe 10-20 darabot) Igaz, megérte, mert azóta is rendszeresen előveszik, olvasgatják, míg sima újságként már tényleg rég elveszett volna. Az egész gyűjtési mániának az vetett véget, amikor kiköltöztünk. Itt ugyanis olyan brutális választék van gyerekújságokból, hogy képtelenség mindet megvenni. És bár a lányok imádják és olvassák őket, megegyeztünk, hogy heti egyet kaphatnak ketten. (Esetleg kettőt, ha épp utazunk, és akkor a vonaton van mit nézegetniük.) Vettük is a Phineas&Ferb Magazin, a Csingilingeset, a BBC kézműves magazinjait, a Monster High újságot, Rovatgyűjtős magazint, Sparkiling Worldöt, Bratzot, Littlest Pet Shopost, Zoobles-osat és még ezerfélét.
Afféle pénztárcakímélő kompromisszumként kezdtem tavaly Annualokat venni - mert mondjuk egy Disney Princess Annual épp úgy néz ki, mint a hasonló című újság, ugyanolyan feladatok, képregények, mesék vannak benne - csak éppen egy font az ára ügyesen megvéve. Ráadásul keményfedeles, tehát még tartós is. És amikor erre rájöttem, beindult a fejemben a gyűjtési szenvedély. És vettem olyan 25 darabot, és osztottam szép, fokozatosan. Most ott tartunk, hogy még 3-4 darab mindig a szekrényben van, de azok fiúsak, és bár biztos vagyok benne, hogy Kisbende is imádni fogja a Karib tenger kalózait, Chuggingtont és a Star Wars trilógiát, még nem jött el az ideje.
Viszont jöttek az újak, és sajnos úgy tűnik, hogy a múlt héten volt az igazi szezon, mert a belvárosban csak ezt a hétfélét találtam, ami a kezdőképen látható. Mármint a minket érdeklő témák közül. Se Hercegnők, se Barbie-k, se Tündérek. Viszont van Brownies-os, ami ma egész délutánra programot adott a lányoknak, különösen, hogy tavaly ilyet nem láttam és vettem, szóval ez most egész új élmény volt.
Persze azért nem adtam még fel, veszek többet is. (Zsolt ilyenkor égnek emeli a fejét és nem érti, hogy miért kell már megint könyvet vennem, mikor annyi van már így is, és egyáltalán nem képes felfogni, hogy ez kifejezetten jó beruházás, és hogy most valójában éppen spórolok, nem pedig agyatlanul költekezek...)
Igaz, most nehéz védenem az álláspontom, mert az utolsó helyen jól megszívtam, kétszer fizettem ki a cuccot véletlenül. Mert először lehúzták a kártyám, ám a pénztárgép kidobta, hogy nem fogadja el. Mire én kifizettem kp-val a vásárlás összegét. Itthon várt az SMS értesítő (a telómat okosan itthon hagytam) hogy márpedig levették a bankszámlámról is a pénzt. Szóval holnap visszamegyek a kétféle számlával (a visszautasítottal és a kifizetettel) és a telefonommal, ami bizonyítja, hogy a tranzakció mégis megtörtént. És hogy visszakérjem a túlfizetésem. Kis bibi, hogy a magyar kártyámmal fizettem, amin a 13 font éppen 5070 Ft-ként jelenik meg. És hogy ezt meg fogják-e érteni, hogy bár különbözőnek tűnik, az ugyanaz az összeg... hát nem tudom. Az időpont és a bolt neve stimmel, de itt nem ismerik igazán az SMS értesítőt, szóval nem tudom, hogy hinni fognak-e nekem. Szóval előre szorongok, mert utálok minden reklamálós ügyintézést.

Mi a Foleshillen lakunk. Magyarországról nézve ez a szó semmit nem jelent - de Covenrty lakosai nagyon is jól ismerik ezt a környéket. Látom a szemükön, amit ha meghallják ezt a szót, kicsit összevonnak, az orrukon, amit elfintorítanak. Hát igen. A Foleshill nem a legjobb városrész.

Színes hely, a szó minden értelmében. Tele zsibongó boltokkal, amelyek a házfalon túlnyúlva szélesen elterpeszkednek az utcán. Minden bolt dobozokra, asztalokra rakja a portékáját és kivonul az utcára, mintha csak a piacon lennénk. Százféle náció, mindenféle bőrszínnel válogat, és közben soha nem hallott, ismeretlen nyelven beszélnek. Főleg urduul. Ami otthon Besenyő Pista bácsi vicce, az itt valóság. A suliban épp most szerveznek urdu nyelvórát az érdeklődő gyerekek számára ebédidőben. És a könyvtárban is sok-sok polcon állnak az urdu könyvek - magyar egy sincs. Hiába, no, mi Indiához képest nagyon kis ország vagyunk.
A Foleshill élénk világa sokakat irritál. Külföldiek, bevándorlók élnek errefelé. Itt dolgoznak, itt tanulnak, itt főznek - nagy zajjal, szaggal, jókedvvel. Merthogy a Foleshill ugyan nem jó környék, de nem nevezném veszélyesnek sem. A kóruspróbákról este 10 után sétálok haza, de mivel az utca ilyenkor még tele van emberekkel, nyitva lévő boltokkal, nem igazán kell félnem. Jó, persze a pasik néha füttyögnek, de hát ezt az Andrássy úton is megkapom. Különben is, a rendőrörs itt van a szomszédban. Mióta itt laktunk, egyszer láttunk komoly esetet, amikor testületileg kivonultak, amikor egy fiatal pasi elkezdte rugdosni a buszmegálló kukáját és brutálisan káromkodott. Persze brit volt és fehér. Szóval a közbiztonságra nem panaszkodhatom - de azért a kórusbéli csajok, ha látják, hogy indulok haza, rendszeresen hazavisznek kocsival, hogy azért ilyen későn, ilyen rossz helyen ne sétáljak egyedül. Hiába magyarázom nekik, hogy nincs mitől félnem. Számukra ez akkor is veszélyes terep.
Pedig szerintem a Foleshill zseniális hely. Tele van boltokkal, de csupa különlegessel. Mivel ez egy indiai negyed, nagyon sok a ruha és anyagbolt, ahol a kirakatban színes szárik vannak, csillogó, ragyogó selymek és kelmék, szikrázó ékszerek. A helyi nők ilyenben járnak - és gyönyörűek 15-től 70 éves korig elegánsak. Amikor a húgom itt volt, össze is szedtük a bátorságunk, és bementünk egy boltba, de kiderült, ami igazán szép, az rettenetes drága, így még nem vettem magamnak, pedig erősen vágyom rá. Még akkor is, ha tudom, hogy felesleges.
Ha ruhát nem is, zöldséget rendszeresen innen szerzünk be. Elképesztő a választék és sokkal ízletesebb, mint amit a szupermarketből hozunk. Krumpliból ötfajta, lencséből tíz, rizsből húsz a választék. És mióta itt vásárlok, új világ tárult fel előttem, még az olyan egyszerű, unalmas köretek esetében is, mint mondjuk a rizs. Míg otthon én csak az A és B rizst ismertem, és esetleg a gyorsrizsbe kevert vadrizst (tudom, kulináris szegénységi bizonyítvány) itt bátran válogatok a teljesen ismeretlen fajták között, tesztelve, melyik mit tud. Vettem puding rizst, ami tényleg önmagától besűrűsödik és varázslatos módon levet eresztve alakul át tejberizzsé a tűzön. Pergős gyorsrizst, ami soha nem ragad össze, még akkor se, ha be akarom sűríteni, szóval képtelenség a maradékok estére tejberizzsé varázsolni, de van ragacsos rizs is, amiből isteni rizibizit vagy rizottót tudok csinálni, igaz az utóbbihoz külön rizottó rizst is árulnak. Én mindenből a legkisebb kiszerelést veszem, ami egy kiló - de a rendes indiai háziasszonyok a húszkilósat veszik, amit a boltok elé raknak le, onnan lehet közvetlen a kocsiba pakolni. Áradozhatnék a fűszerekről is, a búzadaráról, amiből háromféle finomságút is lehet kapni, a durvától (ami az otthonihoz hasonlít) egészen a lisztfinomságúig, amiből sokkal lágyabb tejberarát lehet készíteni.
De amiért hetente többször is elzarándokolunk, az a helyi gyümölcs és zöldségválaszték. Nem mondom, hagyományos európai termékből nem hasítanak. Répából, gombából, karalábéból csak egyféle van. De padlizsánból háromféle közül kellett ma választanom. A sötétlila bébi, az indigókék gömb alakú, vagy az élénklila hosszúkás mind ott kellette magát. A gránátalma fillérekbe kerül, a kókusz friss, a banánból barna, zöld, kövér és hosszúkás sárga is kapható. Rengeteg friss fűszernövény, koriander, menta, zsázsa. Ráadásul hármat választhatok egy fontért, de nem tudok annyit főzni, hogy mindet fel tudjam használni. Ma a gyerekeim gránátalmát nasiztak, friss licsit, mangót és egy fura gyümölcsöt, ami úgy néz ki, mint egy hatalmas, ragyogó alma, de igazából körte íze van. Ezek nem csak kulináris kilengések a tányérunkon - errefelé a mindennapok része. Itt ugyanis ezt lehet kapni. És még annyi mindent ki se próbáltam! A kapható zöldség-gyümölcsfélék 80%-a teljességgel ismeretlen számomra, és fogalmam sincsen, hogy mire lehetne használni.
Döbbenet volt számomra, amikor legutóbb passió gyümölcsöt kaptunk Urban Explorers klubon (mindig van gyümi nasi) és láttam, hogy a friss gyümölcsnek élénk penészzöld színe van belül, ami keveredik a gyümölcs sárga magjainak tónusával. Ha otthon vágtam volna fel, biztosan megy a kukába. Romlott, gondoltam volna. És hogy mind olyan? Hát átvertek a zöldségesnél, rámsózták a vackot. De itt a klubban kiderült: ennek ilyennek kell lennie. És a zöld szín a jó. És tényleg finom volt. Szóval nem árt néha egy kis eligazítás.



Ez a Foleshill nagy előnye. Az indiai nők minden nap főznek. Minden nap frisset és ehhez a legjobb alapanyagokat hozzák el nekik a világ minden tájáról. Ráadásul fillérekért. Itt vásárolni mindig a legolcsóbb megoldás, és a legizgalmasabb is.
Persze vannak furcsább boltok is. A kezdőfotó például egy temetkezési vállalkozó kirakata, aki azt reklámozza, hányféle temetést is tudnak csinálni. Íme a kirakat másik oldala, csak hogy teljes legyen a kép:

A vallások egy részéről még nem is hallottam. (Tudom, újabb komoly hiányosság...) A rasztafariánus ugyanis nem hiszem, hogy regis temetést jelentene. Az is egy hit, kérem.
A helyiek azonban nem a halálra készülnek. Az élet pezseg, forr, a férfiak kávéznak minden egyes étteremben, én pedig egyre jobban szokom a brutálisan csípős curry ízét. Amiről ugyan én otthon még azt hittem, hogy egy fűszer, és csak itt derült ki számomra, hogy egy elképesztően finom egytálétel, amiből még az enyhe verzió is kerítés szaggató. De olyan ízek vannak benne, hogy a hasam belekordul, amikor csak rágondolok. (És milyen fura zöldségeket tesznek bele! A kókuszter adja a selymességét, de van benne okra és karala is. Többek között.)
A csadros nő lassan már mindennapos látvány a szememnek, és már a teljes arcot takaró burkás nőkön sem döbbenek meg. Beszélgettem már pár ilyennel és tudom, hogy el se tudják képzelni, hogy levegyék magukról a fejfedőjüket, ahogyan nagyanyám se vette volna le semmi pénzért a fejéről a kendőjét. Meg is szólták volna a szomszédok.
Ó igen, a kultúrák különbözősége izgalmas és jó. Még akkor is, ha azért a hátrányát is látom. Mert a Foleshill piszkosabb, mint Coventry más részei. A szemétkezelésben nem túl jók a helyiek, és néha döbbenetes szemétkupacok vannak az út szélén. És most már tudom, hogy a helyi sulik sem hasítanak. De cserébe a külföldi gyerekeket nem csúfolja senki, és az én magyar lányaim rengeteg sikert zsebelhettek be, ami jót tett az önbizalmuknak.
Ha a Foleshillen lenne számunkra a végállomás, akkor talán sötétebben látnám az életem. Mert ez tényleg a helyi szegénynegyed - és ez még akkor is nyilvánvaló, ha mi a környék legjobb házában lakunk. De én úgy nézem ezt, mint izgalmas kalandot. Illatos, ízes izgalmakkal, belépővel egy Angliától olyan nagyon eltérő világba. Foleshilli vagyok. És bevallom, nagyon élvezem.

Álmomban egy faluban sétáltam és szembejött egy koszos, rasztahajú kislány, disznón lovagolva. Kérdem tőle:
- Hogy hívnak?
- Juli. - válaszol.
- Juli, a disznópásztorlány? - kiáltottam lelkesen - Hát olvasom a blogodat!
Azt hiszem, hogy túlzásba vittem tegnap a netezést.

Ismeritek a mondást, hogy "a világon semmit nem adnak ingyen"? Hát ez Angliában nem igaz. Nagyon nem. Itt bizony az is előfordul, hogy az embernek egyszer csak az ölébe hull egy szekrény mondjuk. Szó szerint.

Még karácsony előtt történt, hogy látom, hogy a párom kifelé bámul az ablakon, majd egyszer csak feláll és elkezd kifelé kiabálni. Észrevette ugyanis, hogy egyszer csak mindenféle cuccok repültek le az ablakunk előtti kiskertbe. Fiók, láda, tükör... rögtön rájött, hogy valami lomtalanításféle történik, ezért felkiabált, hogy figyelnek már oda a fentiek, mit és hová dobálnak, hát itt gyerekek is laknak. Mire azok lekiabáltak, hogy ők bizony most minden az előző lakó után ittmaradt cuccot kidobnak. És menjen fel nyugodtan a férjem, nézzen körül, hátha kell nekünk is valami. Felment. És öt perc múlva boldog tulajdonosai voltunk egy kis tömör fenyőfa éjjeliszekrénynek és egy behemót sokfiókos komódnak. Két nagydarab csávó még le is hozta az emeletről. Volt még akasztós szekrényük is, de az nem fér be nálunk. Igaz, kicsit karcos volt már itt-ott, de nálunk, a három gyerek mellett ez nem feltűnő. Középső lányom rögtön bele is karcolta egy egyik fiókba, hogy "Borsikáé." Egy pillanatra felment az agyvizem, de aztán rájöttem, nem ér egy sóhajt se ez a szekrény. Amennyit fizettünk érteát legyen az övé.
Így megy ez errefelé. Nincs lomtalanítás, és sok pénzt kell fizetni érte, hogy ha ki akarod dobni, amit már nem akarsz megtartani. Tehát jobban jársz, ha valakinek odaadod. Ha kis pénzt még kaphatsz érte, akkor errefelé nem a drága ebayt használják a legtöbben, hanem a Gumtreet, ahol minden sokkal olcsóbb, és lehet városok-régiók szerint is keresgélni, mit akar az ember. Ha ennél is olcsóbban kell, akkor meg ott a Freecycle, ahová az ingyen elvihető cuccokat rakják fel az emberek. A tévétől, a gyerekruhán át az ágymatracig mindent ki lehet fogni rajta. Mi mikrót lőttünk itt. Venni nem akartunk, mert van otthon, de egy idő után meguntam, hogy minden pohár meleg tej után mosogatnom kell. Ezen az oldalon a gyorsaság számít - az elsőnek emilező már indulhat is érte.
De nem csak itt kaptunk ingyen cuccot - a közeli Sainsbury ajtajában óriási tejesládákban vannak a használt könyvek, DVD-k, kazetták, CD-k. Múltkor a teljes Jóbarátok sorozatot tette ki valaki videón. (Mondjuk nem kis mennyiség volt és bár csábító volt, videónk nincs, tehát ott hagytam) de Dan Brown Da Vinci kódját ekkor találtam.
Számtalan ingyen könyvet kaptam a templomból is, ahová Bendével jártunk zenebölcsibe. Mondjuk ott ingyen elvihető konzervek és gyümölcsök is voltak mindig kirakva, de azokhoz én soha nem nyúltam. Én a könyvre utazom - egy alkalommal tucatnyi bőrkötéses ifjúsági klasszikust pakolt ki valaki, a Kincses szigettől a Tom Sawyerig. Már szinte cikinek éreztem, hogy ennyi mindent bepakolok a babakocsi aljába, de a portás bácsi mondta, hogy nyugodtan vigyek el belőle annyit, amennyi csak kell, mert tényleg ezért van. Ezért hozta be valaki. (A legtöbb amúgy vadonatúj volt, még bontatlan nylonban...)
Az angolok ugyanis szívesen adnak. Az egésznek megvan a maga hagyománya. Már az új gyerekjáték, ruha se túl drága. Leértékelve néha röhejesen olcsó. És ha már megunta a gyerek, miért őrizzék? Viszik eladni a car boot sale-re, ám ott minden 1-2 font. És ez nem mindenkinek éri meg a fáradtságot. Aki nem akar esőben-fagyban várni a vevőkre, az bizony odaadja ingyen annak, aki értemegy, vagy bedobja a szupermarketbe vagy a templomba, vagy a sok-sok jótékonysági bolt egyikébe. És a kör így folytatódik tovább - amit ennyire olcsón, vagy ingyen kapsz, azt te is így adod majd tovább. Így mindenki jól jár.
Aki pedig olyan szerencsés, hogy PKU-snak született (és ez nem az én megfogalmazásom, hanem Bíborkáé) az bizony még több ingyen cuccra is számíthat. A fotón Borsi mellett található ajándékhalom ugyanis nem karácsonyra, szülinapra vagy már alkalomra érkezett hozzánk. Hanem a hétvégi PKU-s partyn vágták hozzá a leányzóhoz. Hivatalosan "Glamour és Blitz parti" volt a neve, amire külön éttermet bérelt a kórház a gyerekeknek. A bejáratnál az embernagyságú lufifigurák melletti fotópontoknál profi fotósok várták a gyerekeket (bedughatták a fejüket mindenféle installációba), benn diszkó gömbök, tánckar, helyi Megasztáros fellépő és rengeteg kaja. (Amiből Borsi persze most sem evett, de ezen már meg se lepődünk.) Ahhoz már hozzászoktunk lassan, hogy minden angliai PKU-s eseményen kap a gyerek kb fél kilónyi édességet. Nem speciálisat - boltit, de olyat amit ő is ehet. Mit mondjak - tömény cukor. Elképzelni se tudom, hogy békíti ki magában az ellentmondást egy szakképzett dietetikus, aki elmegy ilyenkor bevásárolni, hiszen elvileg az egészséges életmódot kéne propagálniuk, ehelyett olyan tömegű édességet adnak a gyerekek kezébe, amitől szerintem simán kómába esnének, ha befalnák. Nálunk ez zacskó azonnal felkerül a hűtő tetejére (ahol nincs látótérben) és néha-néha adok nekik belőle, de bevallom nálunk nincs nagy rajongótábora cukorkáknak, gumicukroknak és nyalókáknak. Általában fél év után megy a kukába, amikor már beporosodott vagy gusztustalanul ragacsos lett az egész. De nincs gond, mert ilyenkor szokott lenni a következő PKU-s buli egy hasonló adag cuccal. Tényleg nem kis adagról beszélünk itt. Hétfőn egy tucat Brownies-nek vitt kóstolót Borsi és a zacskóról csak a púp tűnt el, bele még nem nyúltunk... Az édességcsomag tehát megszokott dolog, azt mindig adják. És emellé szoktak kapni 1-2 ajándékot is. Füzet, radírok, olcsó társas, kézműves készlet, világító szemüveg, pici plüss. Gondoltam ez lesz most is.
És volt is. Mindezt megkapták a gyerekek. Majd szép egyesével behívták őket egy sokkal puccosabb terembe, mint ahol addig voltak, ahol már várta őket a Télapó, és mindenki kapott egy akkora személyre szóló csomagot, hogy itthon a Mikulás hasonló méretű zsákokkal jár osztályoknak ajándékot adni. A csomag konkrétan Borsikám derekáig ért. És meg volt töltve mindennel, aminek csak egy 8 éves kislány örülni tud. Bratz Barbie, Mandala készítő készlet, persely, ékszerdoboz, mesekönyvek, kézműves szettek, csillámporos filc... tényleg sorolni sem tudom, ott van mellette a fotón. Az én államat a padlóról kellett összeszedni, de ők is el voltak bűvölve. Mindketten. Borsika ugyanis jó testvérként mindent megosztott a nővérével. És persze Bendével is, aki a perselybe szeretett bele és már komoly összegeket kunyerált el tőlünk, hogy bedobálhassa.
Hát így nő nálunk a csetresz és lomhalom. Döbbenetes látni, hogy az elmúlt másfél évben mennyire belaktuk azt a lakást, ahová 5 bőrönddel és pár dobozzal érkeztünk. Nem mondom, hogy nem vásároltam én is, de a cuccok nagy része tényleg ingyen került be a lakásba, ami mostanra annyira tele lett apró vackokkal, hogy már minden szekrényből és ládából kifolyik. Nem férünk el, épp úgy, ahogyan otthon se fértünk. Én csak egy megoldást látok: egy nagyobb lakást...

Kicsit összesűrűsödött a munka, ami nagyon jó. Írom sorra a cikkeket, és persze keresem a riportalanyokat is, mindenféle témában.

Ez mindig a munka nagyobbik része, és időnként elképzelni se tudom, hogy honnan fogok tudni példát és embert szerezni egy cikkre, aki névvel arccal vállalja, hogy elmondja a történetét. Nincs rá módszer, egyszer csak mindig összejön, pont úgy, mint a Szerelmes Shakespeare-ben az előadás. Ez benne a csoda. Most épp olyan szülőt keresek, aki elmondaná nekem, hogy van neki kedvenc gyereke. Merthogy ez egy nagy tabu - nem illik ilyesmiről beszélni, pedig a legtöbb családban nagyon is egyértelmű, ki a kiskedvenc. Vagy aki szívesen beszélne arról, hogy mekkora lelke van a fiúgyerekeknek, noha nem is gondolnánk. Meg olyat, aki valami speciális módon fejleszti a kicsi babáját, hogy okosabb legyen. Önkéntesek nyugodtan jelentkezhetnek.
Amúgy aki tudja, nézze meg a Nők Lapja Évszakok és a Psziché mostani számait - mindkettőbe írtam és szerintem nagyon jók lettek a cikkeim. (Kis öntömjén...) Az én kedvencem a Borgiákról szóló cikk, aki látta a tévében a sorozatot, nagyon fogja élvezni - aki nem, az tuti kedvet kap hozzá.
Szóval munka az van, idő kevés, napközben csak pillanatokra jutok a géphez, Kisbende nem hagy elmélyülni, amikor meg alszik, beájulok én is az ágyba vele együtt. Ez az éjszakai munka titka. Csak sajnos mire befejezem a munkaszerű írást, addigra éjjel 1-2 lesz és már nincs erőm a blogra, és arra, hogy rendes blogbejegyzést írjak, ami nagyon szomorú, mert millió téma van a fejemben, olyan is, amit megírni is félek, mert tudom, hogy utálni fog érte mindenki. Fura dolog ez, hogy ez az egész blog személyes családi naplónak indult, de egyre kevesebb ismerős olvassa, pont azért, mert sokakat irritál, hogy nem szenvedek úgy, ahogyan illene távol Magyarországtól. Én meg azon filózok, hogy ha nem írom meg, hogy jól érzem magam, vagy jó történt velünk, mert nem akarok senkit sérteni, bántani vele, akkor okosabb nem is írni, vagy zártkörűvé tenni az egészet és akkor tényleg majd csak a gyerekek olvassák tíz év múlva a családi naplónkat. Na, nem mintha a gyerekeknek szóló verziót nem kéne moderálni. Na, nem mintha mindent megírnék - igenis megválogatom, hogy mit adok közre és mi az, ami csak ránk tartozik.
De hogy ne legyen mégse gyászos ennek a bekezdésnek a hangulata, gondoltam, bescannelem gyorsan Borsika lányom rajzát és lehet tippelni, hogy mit ábrázol. Előre bocsátom - nem azt, és fujj és kérem és rossz az, aki rosszra gondol, azért mégiscsak egy nyolc éves kislány rajzát nézzük kérem! :-)

Ez a januári évkezdés olyan érzés, mintha az ember a nyugis, karácsonyi punnyadás után hirtelen felülne egy gyorsvonatra. Minden munka, amit elhalasztott, most hirtelen a nyakába zuhan, ráadásul visszatérnek a különórák, amik a szünetben elmaradtak, így rohanás minden napunk. Persze nem mindenki bánja ezt. A lányok például örülnek, hogy végre felvehetik a karácsonyra kapott Brownies pulcsijukat a lánycserkészek találkozójára.

A Brownies ugyanis nem csak azt jelenti, hogy csokis süti, hanem azt is, hogy tündérke. Amikor a lányok először kaptak egy ilyen című könyvet akkor még nem tudtam, hogy ezzel a vásárlással egy igazi, mély és sóvárgó vágyat ültetek el a gyerekeim lelkében. Mert azóta ők is Brownies-ok akarnak lenni. Nem tündérek - cserkészek.
Egész szeptember úgy telt el, hogy megpróbáltak kideríteni, mi is a különbség a Girl Scout és a Girlguiding között. Mindkettő lánycserkész csapat, de más a holnapjuk, más a székhelyük és másféle a ruhájuk is. Ma már tudom, hogy a kettő között nincs nagy különbség. A cserkészek (scout) eredetileg fiúk voltak, majd lett egy lánytagozatuk is. Aztán egy lánycserkész hozta létre a Girlguiding szervezetet is, ami nagyjából ugyanaz, de nincs fiúrészlegük. A kicsik a Rainbow szekcióhoz tartoznak, a 8-10 évesek neve Brownies. És ilyen helyes kis egyenruhájuk van - ami amúgy állati drága és nem is túl sok helyen lehet kapni.
Még szeptemberben jelentkeztem is mindkét szervezetbe, gondolván, hogy amelyik közelebb van, majd odajárnak a lányok. Kaptam is azonnal egy visszaigazoló emilt, hogy mindjárt hívnak, és egyeztetünk. Volt is nagy öröm itthon. De korai volt még. Mert aztán sokáig nem jelentkezett egyik sem. Hetekig vártunk. Sok hétig. November vége lett, mire a reklamáló emilek után végre felhívtak. Akkor, amikor már le is tettem volna arról, hogy a lányaimból igazi kiscserkész lesz. Persze egyszerre jött meg a programjuk, és mi a Brownies csapatot választottuk. Naná.
Bevallom, én nem nagyon tudtam még akkor sem, hogy miről is szól ez az egész cserkészkedés. Úgy gondoltam, hogy kirándulnak, meg csomókat kötnek, esetleg sütiket árulnak - hát ilyeneket lát az ember az amcsi filmekben, nem? A valóság kicsit más, de nem rosszabb. A november-december nagyjából kézműveskedéssel telt, ami amúgy az én lányaimnak nagyon is tetszett. Körjátékoztak, megtanulták a Brownies esküt és általában ismerkedtek a dologgal. Valljuk be, decemberben nem is lehet sok mást csinálni. Úgy látom azonban, hogy januárban náluk is beindult az élet.
Az új év rögtön egy fergeteges kori-partival kezdődött, (igen, 10 fok van, így pulcsiban mehettek) aminek különösen örültek a lányaim, mert most végre megmutathatták valakinek, hogy milyen sokat tanultak az elmúlt hónapokban. Négy órán át voltak a jégen (kis megszakításokkal) és a végére már tényleg fájt a lábuk, de a jégből azért nem lett elegük és a többi csajjal is elég jól összebarátkoztak.
Merthogy fura módon itthon ugyan gyakran beszélnek egymás között angolul, de ha elmennek együtt valahová, akkor azért a magyar az ő közös nyelvük. Ami azért elég kirekesztő a többi gyerekkel szemben, akik ezt nem értik. Néha nagyon jó ez a másfél évnyi különbség, mert tényleg teljesen összenőttek és bárhová is veti őket a sors, mindig ott vannak egymásnak, soha nem magányosak. Számtalan táborban, szülő nélküli programon voltak már együtt és az tényleg nagyon jó, hogy nem kell egy pillanatig se aggódnom azért, hogy egyedül lesznek - másfelől néha félek, hogy talán túlságosan is összenőttek, és nehéz az ő kis kettősükbe másnak is beférkőznie. Fura módon Bíbornak mindenütt, azonnal akad úgynevezett legjobb barátnője - míg Borsi gyakran mondja, hogy neki ilyene nincs, vagy ha mégis meg kell neveznie, ki az ő "besti"-je, akkor a nővérét mondja, vagy a nővére legjobb barátnőjét, esetleg egy fiút. (Mindig mást.) Nem tudom, hogy emiatt kell-e aggódnom. A suliban mindig azt mondják, hogy vannak barátai, nincs egyedül soha. És tényleg van olyan is, hogy valakinek nincs igazi lánybarátnője egész életében, nem feltétlen katasztrófa ez.
Mindenesetre most a Brownies-ok irányába is nyitottak és ma megvolt a következő nagy programjuk is, a powpow (azt hiszem így írják....) amiről már olvastak a könyvükben és ami a Brownies-ok éves "közgyűlése" ahol elhatározzák/megbeszélik, hogy mit is fognak csinálni ebben az évben, miközben pizzát esznek az egyik vezetőjük lakásán. Igazi party hangulat volt és nagyon lelkesen mesélték, hogy mi mindent fognak csinálni. Lesz táboruk, lesznek színházi előadások, és valami pónilovaglást is emlegettek. És még csak most kezdődött a hét...

Hogy illusztráljam, a lányos anyák számára, milyen kín is fiút nevelni, íme Kisbende kedvenc könyvének egy lapja. Az egyfontos boltban vettem és hatalmas, sok keménytáblás lapja van. Rendőrautók, tűzoltóautók és mentőautók vannak benne. Mindenféle. Ezt kell vele nézegetni naphosszat. Én kínlódok. Mert mit lehet erről mesélni?

Női szemmel ez bizony mind egyforma, de hát ott ül mellettem a gyerek és most van itt az alkalom, hogy tanítsam új szavakra, kifejezésekre. De nekem semmi más nem jut eszembe, csak ez:
- Nézd Bende, brümm-brümm! - úgy tűnik eltaláltam a megfelelő szavakat, Kisbende lelkesen bólogat és brümmög ő is.
- Izé, Kisfiam, és nénós autó is! Látod, ott a nénója! - mutatok a lámpára. Kisbendének tetszik a történet, ismételgeti is lelkesem, nénó, nénó. Én meg rohadtul töröm a fejem, mit is lehetne még elmondani.
- Látod, van kereke! - Ez jó, az összes kereket végigmutogatjuk. De aztán vége a lapnak és Kisbende várja az újabb útmutatást. Izé, hát milye van még egy kocsinak?
- Őőőőő, látod itt nyílik az ajtaja! - húh, ez jó, ajtaja is van minden kocsinek, eljátszuk, kinyit, becsuk. Új trükk kell, érzem.
- Látod, ez piros. Ez meg fehér. Ez meg fehér-piros... hát mind fehérpiros, de ebben több a piros, nevezzük pirosnak. Látod, piros! - affene, ezek rohadtul egyformák! És itt vége anya tudományának. Tenném le a könyvet vegyünk elő egy másikat, de nincs menekvés, mert a brümm-brümm az isten. És ezt végig kell mondogatni mind a 10 lapra. Egyiken van egy rendőrkutya (kicsit ugatunk, ez megtöri a brümm-brümm monotonitást)a másikon meg egy rendőrló. (nyihaha) Egy rendőrmotor és egy mentőhelikopter. De amúgy autók. Kicsik, nagyok, közepesek, létrás, tartályos, kisebb lámpával, nagyobbal.Ha végre megunja, akkor hozza a következő könyvet - ebben meg munkagépek vannak. Ide-odatolják a mesekönyvben a földet. A végén felépül a ház, benne emberek. Na az a lap már nem érdekes. Az egyetlen felüdülés a Kicsi piros autó kalandjait ismertető sorozat, ami pop-up könyv, tehát minden napon kiemelkedik egy figura és még mozog is. Na erről már lehet beszélni egy keveset. Esik a hó, fúj a szél, kismadár fészkel a morotba, a farmon állatokkal találkozik a kiskocsi. De ez is csak autós viszonylatban fogja meg Bende fantáziáját.
És hogy hol érzi magát a legjobban? Hát persze, hogy apa autójában. Már nyáron a Balatonnál is, ha azt akartuk, hogy legyen pár perc nyugtunk, és mondjuk le tudjak szűrni egy fazék forró vízben ázó tésztát, vagy apa fel tudjon ásni a kertben pár sort, akkor járóka helyett beraktuk az árnyékban álló, lehúzott ablakú autóba, és ő félórán át is boldogan elkormányozott. De amúgy is minden kerék és forgó alkatrész elbűvöli.
És hogy tényleg nagyon mások a fiúk és a lányok, arra akkor jöttem rá, amikor múltkor elvittem egy játszóházba, ami nem messze van tőlünk és tök ingyen van, viszont mindenféle maszatos dolgot lehet csinálni, amit itthon a szőnyegpadlón annyira nem pártolok. A lányokkal is jártam ilyen helyeken és bár sokat szaladgáltak, ugráltak, azért voltak leülős periódusok is, amik aztán idővel egyre nőttek. Ma már egy ilyen helyen a kedvencük a kézműveskedés, gyurmázás, festés, alkotás. De előtte is sokkal finomabban játszottak. Kisbende se durvult. De talált magának három másik hasonló korú pasicimborát, és azokkal szaladgáltak le-fel egy lépcsős-lejtős építményen. Nem ütötték meg egymást, nem lökték fel egymást, nem ordibáltak. És mindenkinek ott volt a szüleje is. Én mégis folyamatosan tombolt bennem az adrenalin, mert már a mozgásuk is durvább volt, mint a lányoké. Ahogy játszottak, abban nem volt finomság, inkább kakaskodás, versengés... szóval olyan fiús játék volt, amiben nem volt semmi rossz, csak furcsa és valahol ijesztő volt az egész vehemenciája és intenzitása. És eszembe jutott egy ovis anyuka mondata, aki annak idején azt mondta, ő direkt olyan óvó nénit keresett, akinek van fia, mert az tudja, hogy a fiúknál máshol vannak a rosszaság határai. Hát most én is ezt érzem - változnak a határaim, a tűrőképességem és a jellemem is azáltal, hogy fiús anya lettem. Komolyan mondom, soha nem álmodoztam arról, hogy fiam születik. Kislányt akartam mindig is, akivel lehet játszani, babázni. De ez a fiú tényleg sokat ad. És nagyon jókat.

Be ne dőljetek a képnek. A fürtös angyalka ugyanis, aki álmatagon bájolja a kamerát nagy hóhányó. Egy igazi macsó, aki döbbenetesen máshogy működik, mint a lányok.

Éveken át hallgattam a fiús anyák litániáját, akik azt hajtogatták, hogy könnyű dolgom van a lányokkal. Mert a fiúk, na azok sokkal nehezebb esetek. Én meg soha nem értettem, miért lenne nekem könnyű dolgom. Másfél év korkülönbséggel, PKU-val és egy meglehetősen nehéz természetű kisebbik lánnyal, aki mindig a saját feje után ment és a gránitszikla keménységű akarata rendszeresen megtörte a mi fegyelmezési kísérleteinket. Fiú, lány? Ugyan már. Vannak könnyű és nehéz esetek mindkét nemben, ne mondja nekem senki, hogy könnyű nekem, mikor nem alszanak, nem esznek és irdatlan hisztisek is tudnak lenni a lányok.
Szóval szilárdan hittem, hogy ez az egész csak legenda, tudjátok, mint amikor azt mondják, hogy akinek sokat ég a terhesség alatt a gyomra, annak hajas babája lesz. Ez is nagy marhaság. Az én gyomorégésem óriási volt minden egyes gyerekkel - a lányaim mégis kopaszak voltak két éves korukig. Ebből okulva egy pillanatig nem hittem ebben a fiúk teljesen mások dumában, de aztán megszületett Kisbende. És ismét kiderült, hogy az anyaság folyamatosan arra kényszeríti az embert, hogy felülvizsgálja a meggyőződését.
Merthogy Kisbende tényleg más, mint a lányok. És az csak egy dolog, hogy imádja a kocsikat. Ez ha jól belegondol az ember, nem lenne olyan egyértelmű egy olyan lakásban, ahol az egy főre eső babák, plüssállatok és apró lányos csetreszek száma a végtelen felé konvertál. Na, nem mintha nem vettünk volna azonnal Kisbendének kocsit, kék csörgőt és pár hasonlóan kemény macsó holmit. De azért ezek mennyisége logikus módon nem tud vetekedni azzal a játékdömpinggel, amit a lányok az elmúlt évtizedben felhalmoztak. Bende pedig természetesen mindent felfedez, kipakol, átrámol és megfigyel. Fiús és lányok játékokat egyaránt. És teljesen egyértelműen a fiúsakat komálja. Nem is kicsit.
A nagy kedvenc Thomas, a kisvonat - van már belőle pulcsi, tányér, pohár és persze rengeteg vonat is, amivel órákon át tud elmélyülten játszani. Felépíti a sínpályát, egymás mögé rakja a vonatokat és kocsikat, majd tologatja őket le föl, és közben lelkesen mondogatja, hogy "csucsu" - merthogy az angol kisvonatok ezt mondják, nem a sihuhut. Nekem fura ez a nagy lelkesedés - de a férjem, aki boldogan osztja meg Kisbendével ezeket a játékidőket semmi furcsát nem lát abban, mit lehet órákon át élvezni a vonattologatásban. Ő azt nem érti, hogyan lehet a Barbie babákat állandóan öltöztetni és fésülgetni. Mi a fene jó van abban. Szóval azt kell hinnem, hogy ez tényleg pasis dolog.
De még ölelni is másként ölel. Sokkal bújósabb, mint a lányok, amit szintén sok fiús anyukától hallottam korábban, de soha nem hittem el. Hiszen fiúkról beszélünk ugyebár - de igaz, sokkal többet ölel, puszil, mint a lányok. Igaz, amikor valamin feldühödik, a keze is hamarabb jár el. Odacsap, a falra, a szekrényre, akár rám is, ha épp teljesen bevadul, pedig ez utóbbi nagy-nagy tilalom alatt van. De olyankor, ha igazán felmérgesedik valamin, akkor nem érdekli semmi - még az sem, ha magának fájdalmat okoz. Megtörtént, hogy olyan erővel verte a hiszti alatt a földbe a fejét, hogy kiserkent rajta a vér, pedig szőnyegpadlónk van. Szóval temperamentum az van, kérem szépen és nem könnyű kihívás ezen finomítani.
Még akkor is, ha egy szóban kellene megfognom Kisbende jellemét, akkor azt mondanám rá: mosolygós. Egész nap nevet, kuncog, vihorászik, szeretget minket, ölelget, bújik az ölünkbe és tényleg bearanyozza mindenkinek a napját, aki csak találkozik vele. Én ilyen jókedélyű gyereket még nem láttam. Nemcsak másnál, de a magaméi között sem. Mindennek örül, mindenért hálás.
És a tesók? Na, ott aztán mégnagyobb a szerelem. Rengeteget foglalkoznak vele, játszanak vele, mondókákat tanítanak neki, szavakat, játékokat. Bíborkám mondta is, hogy ő nem érti, mert a könyvekben és a filmekben a nővérek idegesítőnek tartják az öccsüket, de Kisbendét csak imádni lehet.
Hogy akkor miért nehéz mégis? Egyrészt mert óriási a mozgásigénye. Jönne-menne egész nap. Sétálni nem tud, csak szaladni. Ha ilyenkor felemelem, mint egy rajzfilmfigurának, tovább mozog a lába, gyűri a kilométereket a levegőben is. Fura módon akkor a legboldogabb, ha útra kel a család és új helyeken járunk. Bár a szomszéd park is jó neki, ott is szívesen játszik - de a kezem például nem fogja meg, hiába kérem. És ha erőszakolom, akkor leveti magát a földre, egyszerűen kicsúszik a kezeim közül és addig ül ott, míg rá nem hagyom, jöjjön csak a maga tempójában. Ami nem lenne baj, de egyre nehezebb utolérni, és az istennek nem áll meg. Érti ő, mit jelent az állj meg, vagy a stop. Ha játékban próbálgatjuk, akkor szót fogad. De ilyenkor mégis huncutkodásnak veszi a parancsom, ezért az ő szófogadására nem bíznám az életét az út szélén.
Az etetése se könnyű mostanság - egyrészt egész nap enne, nassolna - másrészt komoly bojkottba kezdett egészséges ételek terén. Semmi gyümölcs, zöldség, főzelék - csak édes tészták, csoki, keksz. Az ebédlőasztal bohóca, mert mindenki tényárjából kér, majd a lenyalogatott és nem kívánt falatokat kedvesen visszaadja. És ragaszkodik is ahhoz, hogy a kiszemelt illető ezt megegye. Ma este az apja össze koktélparadicsomát megnyalogatta (hátha valamelyik ízleni fog neki, de nem) és aztán komótosan belenyomta mindet az apja szájába. Egyszerre persze. Igen, ez kicsit gusztustalan, de ő ezt annyi bájjal és kedvességgel csinálja, hogy lehetetlen ellenállni neki. (A csajok azért ebben a játékban nem partnerek.) Ráadásul ha visszautasítjuk a jó szívvel adott ajándékát, akkor sírni kezd. És azt senki nem bírja elviselni.
A fiús anyaságban azt hiszem az a legnehezebb, hogy az ember teljesen új területre kényszerül. Mert Kisbende könyvekben is csak az autósat szereti. A teherautót és a markolósat meg a betonkeverőt még felismerem. De fogalmam sincsen, hogyan hívják azt az autót, amelyik maga előtt tolja a homokot. Túrós autó? És bizony kiderült, hogy olyan nagyszerű vonatpályákat se tudok építeni, mint apa. Félre is tol a gyerek, ha játszani akarok vele, és hívja az istent. De még a szobatisztaság project is jobban megy apának, akivel simán elmegy a WC-re és két aktus között szárazon hagyja a pelusát. Előlem meg kacagva elszalad, ha hívom. Merthogy vannak kérem fiús dolgok. És fura most, hogy már most kimaradok bizonyos dolgokból, amikhez mint nő nem értek.
De az biztos, hogy igazi szerelem ez, ami anya-fia között úgy hallottam teljesen természetes. És nem vagyok egyedül. Kisbende meg csak fürdik a nagy szeretetben, ami mindenhonnan árad rá és valami elképesztően kedves, vidám és huncut lénnyé fejlődött, aki egy hónap múlva lesz két éves. Döbbenet, milyen nagyfiú..

Kicsit pörgős napjaim voltak, kevés itthoni aktivitással, főleg azért, mert a szél miatt (vagy miért) besűrűsödtek a fejfájós estéim is, amikor be se kapcsoltam a gépet. Még szerencse, hogy napközben viszonylag jól voltam (kis fájdalomcsillapítós rásegítéssel) mert sokat vesztettem volna, ha itthon maradok.

Először is kezdem azzal, hogy a biztonsági faktorom nagyot emelkedett, merthogy elvégeztem egy Vöröskeresztes Elsősegélynyújtó tanfolyamot, és megtanultam, hogy alap vészhelyzetekben mi a teendőm. Az Urban Explorers csoportnak köszönhetően immáron hivatalosan is tudok újraéleszteni, szívmasszázst adni, szájból szájba lélegeztetni, stabil oldalfekvést csinálni, fulladást megszüntetni felnőttnél és gyereknél is, égést kezelni és felismerem a sokk, a szívinfarktus és a stroke jeleit. Most, hogy végigvettem a tudásom, rájöttem, hogy nagyjából ezt már mind tanultam egyszer 18 évesen, amikor a jogsit megszereztem, de ahogy én emlékszem, akkor nulla gyakorlat volt, és az elmélet egészen más. (Persze lehet, hogy azóta már mindenki élesben gyakorolja ezeket, és az is lehet, hogy csak az én autósiskolámban nem volt gyakorlati oktatás.)
Mindenesetre azt mondhatom, hogy ami kívülről nézve tök egyszerűnek tűnt, és magától értetődőnek, az a tettek mezejére lépve meglepően félelmetes volt. Még akkor is, ha csak babákkal játszottuk el a vészhelyzeteket. Mert amikor azért neki kellett látni a szívmasszázsnak, akkor egészen durva volt, hogy milyen erővel is kell nyomni, hogy igazán hatásos legyen (csak akkor kattogtak a babák) és hogy 30-szor kell nyomni, tiszta erőből, a teljes testsúlyt beleadva, és utána nem ám olyan lady módon kell a szájba fújni, hanem tátott szájjal kell rátapadni a beteg ajkaira, és úgy nyomni bele a levegőt. És hogy igazából ez egy baromi kemény és fárasztó munka már 4-5 sorozat végigcsinálása után is, márpedig azalatt az idő alatt nem jönnek ki a mentők. A tanár azt mesélte, hogy egyszer 45 percig kellett folytatnia ezt, míg megérkeztek a mentők valami istenhátamögötti rét közepére. Hát nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Fizikailag és lelkileg is. (Azért az megnyugtató, hogy a legrövidebb idő meg 2 perc volt.)
De az is csalóka, hogy megmutatták, hogyan kell felrakni egy kötést és aztán a kart rögzíteni egy háromszög alakú kendővel, és nekem még a kendő irányát se sikerült elsőre eltalálnom, de a kötés is leesett. (Komolyan nem értem, hogyan lehetett ezt elrontani!!!)
Persze nem én voltam a legrosszabb, és ezt onnan tudom, hogy a gyakorlásnál nekem jutott a csoport egyetlen öregasszonya, aki a stabil oldalfekvéshez úgy térdelt le mellém, hogy közben a hasamon támaszkodott, majd úgy akarta meghallgatni a légzésem, hogy a füle helyett a száját rakta az orrom felé. (Riasztó volt ám, egy pillanatra azt hittem, hogy a lélegeztetésnek is nekilát... brrrr)
A sok-sok bénázás után azért egész magabiztos lettem az újonnan szerzett tudásomban, amit azonnal át is akartam adni a gyerekeimnek. Egyrészt mert ez a tudás még az ő korukban is akár életet menthet, másrészt mert tényleg jó ezeket tudni. Nem mondom, nagyon élvezték. Különösen azt a részt, amikor lefeküdtem a földre és ájultat játszottam és nekik az ajtóból kellett először csekkolniuk, van-e valami veszélyforrás a lakásban, ami engem a padlóra küldött és még őket is veszélyeztetheti. (Ezt hosszan és plasztikusan játszották el, hogyan néznek körül, rettennek meg...) Majd jött a következő feladat, szólni kell a másiknak, hogy magánál van-e. De jó hangosan. Egyrészt mert teljesen felesleges időt vesztegetni azzal, hogy az ember halkan szólongatja a másikat, hátha magához tér, másrészt mert mégse illendő azonnal ráugrani egy fekvő emberre, mi van ha épp csak jógázik a nyomorult és meditálna, én meg azonnal nekilátok a szájból-szájbának. Szóval jó hangosan rámordítottak, hogy "Anya, mi történt veled, jól vagy?" és ugyebár én nem reagálhattam. Maga a légzésmegfigyelés, a stabil oldalfekvés kialakítása kevéssé is érdekelte őket, de ez a nagyokat kurjangatunk, hogy anyánk él-e még, az állati jó móka volt, így hát mindig újra és újra akarták kezdeni a játékot. Bíbor aztán mint jó improvizatőr elkezdte a pulzusomat is keresgélni, a szívverésem hallgatni, a csuklómat fogni - hiába mondtam, hogy ez nem kell, maradjon a megbeszélteknél, képtelen volt. Mire legközelebb kinyitottam a szemem már egy kisebb játék kalapáccsal állt mellettem, hogy akkor most ő ellenőrizné, működnek-e a reflexeim. Mielőtt a végbéltükrözést is kitalálták volna, én berekesztettem részvételem a játékban, a férjem meg betiltotta az ordibálást, mert az meg őt zavarta. Így lett vége a mókának. (Előtte még párszor befektettem őket stabil oldalfekvésbe, de ebben nem láttak fantáziát.)
Szóval ha elájulok, és a gyerekek nem kezdenek azonnal újraéleszteni, az nem az ő hibájuk. El se jutottunk odáig. De tudják, hogy a 999-et kell hívniuk, ha baj van. Végül is egyenlőre az is elegendő tudás. És még az is lehet, hogy most indítottam el az orvosi pályán valamelyiket. Vagy a színészin. Ki tudja...