Három gyerekkel irány Anglia!

Minden nekünk szurkolónak örömmel jelentem, hogy tegnap este épségben megérkezett Magyarországra kis családom maradéka, és nagy boldogan összeölelkeztünk a Ferihegyi reptéren. Az unokatesókkal rögtön meg is ültük az elmaradt karácsonyt és az öt gyerek boldogan játszott késő éjszakáig a sok-sok új játékkal. A hó esett, a sütik finomak voltak, a karácsonyfa illatozott és mindenki nagyon boldog volt.

Van egy különleges betegség, amely szinte minden kisbabát érint. Sírás, nyüglődés, hatalmas könnycseppek és egyértelműen rossz közérzet kíséri. Az ember már azt gondolná, hogy komoly a baj és elkezd aggódni. De akkor előkerül a varázsszer, amely hatásosabb a homeopátiánál, a hagyományos gyógyszerek nagy részénél, és a reflexológiánál - a mobiltelefon.

Ahogy közeledik a repülés ideje, természetesen egyre feszültebben figyeljük a gyerekek egészségét, nehogy egy újabb betegség meghiusítsa a vágyott családegyesítést. Bíbor láza most már múlóban, helyette megérkezett a szokásos téli köhögése, de olyan rohamokkal, amelyek sokáig tartanak és könnyedén hányásba csúsznak át. A repülőn imádni fogják őket, az már tuti, különösen hogy erre nincs igazán gyógymód. Bíbor lázas-köhögős típus, kilenc éve figyelgetjük és ápolgatjuk, így nagyon is jól tudjuk, hogyan is zajlik a betegsége és mit lehet vele tenni.
A - a lázát csakis a hűtőfürdő viszi le
B - irdatlan rossz beteg, aki nem tud aludni, mert rémálmai vannak és amikor ébren van, képes órákig sírdogálni azon, hogy vajon meg fog-e valaha is gyógyulni
C - a köhögése képes hónapokig is makacsul megmaradni.
Ezen pontok egyikét se szeretjük, de már különösebben nem is aggódunk miatta.
Az mondjuk már kevésbé hangzik jól, hogy mára virradóra Borsinak is sikerült erőteljes hőemelkedést produkálnia. Bár ez még nem biztos, hogy a világvége, mert az ő betegsége teljesen más forgatókönyv szerint zajlik.
A - amikor beteg nagyon sokat alszik és nincs vele gond
B - sajnos ezért észrevétlenül, szinte álmában tud egészen súlyos állapostab kerülni, tehát nagyon erősen kell figyelni, mert hajlamosabb a szövődményekre
C - viszont irdatlan akaratereje révén képes arra is, hogy extrém esetben akár órák alatt lekűzdje a betegséget, akkor is, ha láthatóan ugyanazt kapta el, mint a többiek, akik heteken át senyvednek tőle. Nem tudom, hogyan csinálja, de képes rá.
Bendét még nem sikerült ABC-be rendezni, egyenlőre csak figyelgetjük és ismerkedünk vele. Mivel eddig egyetlen kicsi és enyhe lázacskája volt, még nem tudom, mikre képes. De azt látom, hogy mokány kis csávó, aki csak akkor veszíti el a türelmét, ha nem sétálhat minden nap pár órácskát, és ha nem kapja meg azt az eletromos kütyüt, amit éppen szeretne. Ez pedig csak a legritkább esetben jelent hagyományos gyerekjátékot. Pedig utóbbiakkal így karácsony környékén megszórta rendesen a ritkán látott család. Zenélő kisbödön, zenélő kutyus, hatalmas Lego készlet. De sajnos be kell ismernem, mindez fityfenét se ér, összehasonlítva a hétköznapi tágyakkal. Mondjuk a digitális szobamérleg izgalmasságát még elfogadom, hiszen világít és pittyeg, ha ütemesen táncol rajta. (Megjegyzem az elektronika biztosan hangosan zokog benne, de ha anyukámat nem zavarja, akkor nekem is okés.) Kicsit jobban zavarja a szüleimet, hogy miért kell csöppségemnek a mosógép nagy gombját állandóan nyomogatnia, különösen akkor, ha ját, mert ez a percenkénti leállítás nem biztos, hogy használ a meglehetősen új és drága Whirpooljuknak, de hát mondjuk napi egynél többet nem mosunk, így kicsi a konfliktusforrás. A kuka fedelének csattogtatását már nehezebben fogadom el, a konnektort pedig erőteljesen tiltom. Persze hiába. Ezredszer is visszamegy és igyekszik, de nagyon, hogy azt csinálhassa, amit eltervezett, és ami lehetőleg életveszélyes, de legalábbis koszos és undorító. A csúcs az volt, amikor két percre félrenéztünk, és ő ezalatt virágföldet pakolt a hugom vadonatúj karácsonyra kapott csizmájába. De említhetném az ágy alól (!) elővarázsolt fémdobozt is, amin fél órán át hangosan dobolt.
Ahogy telnek a napok, sajnos be kell látnom, anyuék lakása kicsit se gyerekbarát. Minden alacsonyan van és semmin nincs gyerekzár. Tehát egész nap szoros felügyelet alatt kell tartani a kis rontó palit, ezerszer is fegyelmezni és elhúzni, rákiabálni. Nem csodálnám, ha az első szava az lenne, hogy "jujjujj!"- mert messze a legtöbbet ezt hallja. Estére rendesen lefáradunk ő is, én is. Ő a sok-sok új élményben, tárgyban, kalandban, ami itt a lakásban éri, és persze a nagy többórás sétákban, amikor babakocsiba rakom és ezer éve nem látott barátnőkkel kávézgatok. Én meg abba, hogy egész nap talpon vagyok, és gyakran még a kávéházban is csak gyerek után szaladgálva iszom meg a forró csokimat. Estére aztán teljes a nyűglődés. Ő már nagyon szeretne aludni, mert fáradt, de nehéz abbahagynia a pörgést. Én meg abban, hogy fogalmam sincsen mit akar. Megáll előttem és nyávog. Felveszem. Megfeszíti magát és vinnyog, hogy tegyem le. Leteszem, de ez se jó neki. A nagy nyüglődés vége mindig ugyanaz. Anyukám megállapítja, hogy ennek a gyereknek tagadhatatlanul fáj valamije. A füle, a feje, a torka és szinte biztosan azért, mert kivittem a hidegre. Hiszen látni is, hogy kipirosodott, ez már láz. Vagy a hasa, nem kellett volna adni neki a májból, a mákos bejgliből, a zsíros kenyérből és a rántott karfiolból. Persze ilyenkor ez már az én hibám, és hogy ebéd közben az egész család kórusban mondta, hogy szegény gyerek hadd kóstolja meg, semmi baja nem lesz tőle, az már rég feledve. És valóban - a gyerek láthatólag egyre nyűgösebb és valóban betegnek tűnik... és ilyenkor jön a varázsszer. A mobilom.
Aminek láttán Bende kivirul, befészkeli magát mellém a fotelbe, boldogan hozzámbújik és nyomogatni kezdi azt a vackot és hangosan kacarászik. Fogalmam sincsen, hogy min, mert a billentyűzárat eddig még nem sikerült feltörnie, ezért a mobil még mindig sötét maradt a kezében. Hajlamos lennék valamiféle titokzatos sugárzásra fogni a gyógyerőt, amelynek naponta be KELL jutnia a gyerek szervezetébe ahhoz, hogy egészséges maradjon, és a jin-jan-ja visszaálljon a helyes egyensúlyba. De a magyarázatot gyengíti, hogy ugyanez a gyógyerő sugárzik a távirányítóból is. Azzal a meglehetősen kellemetlen mellékhatással, hogy átkapcsolja a csatornát, és néha kellemetlenül felhangosítja a Való Világ adását, amit anyukám minden este rajongva figyel. (És persze vele együtt én is nézem, aminek amúgy szörnyű mellékhatása, hogy lassan az egész brancsot ismerem, de az ép eszem még megvan, amit onnan sejtek, hogy még mindig nem érdekel ki kivel fog hamarost összefeküdni.)
A gyereket persze nem érdekli se a Való Világ, se a Barátok közt (amit anyu szintén vallásos áhitattal néz évek óta, és képtelen megérteni, hogy nemcsakhogy nem tudom, hogy kicsoda Géza és miért halt meg Magdi anyus, de nem is érdekel! Ezért hát amint felt
nik egy új szereplő, lelkesen elmeséli, hogy az elmúlt évtizedben mi minden történt az illetővel) Bende persze az esti nyüglődéssel belezavar a nagy fejtágításba, és hogy elhalgasson nem nagy ár a digitális mérleg, a mosógép, de nincs olyan kincs, amit ilyenkor ne kapna meg nagymamitól, beleértve az én mobilomat is, amit mint jó anya, kénytelen vagyok szó nélkül átengedni ilyenkor a békesség kedvéért. A hugom persze megpróbált kisegíteni azzal, hogy bedobta a Bende-szervízbe a saját, régi, kiselejtezett mobilját, ami egy teljes napig el is foglalta a gyereket. De aztán gyanus lett neki, hogy ezt túl könnyen és hosszan megkapta, tehát nem is értékes. Azóta mélységes sértésnek érzi, ha ezt kínáljuk neki.
A nagy kenyértörés épp ma, karácsony napján következett be. Amikor már nem volg elég az én mobilom sem. Merthogy Bende meglátta a fényképezőgépet. És rájött, hogy az még tutibb lenne. És ami sajnos rajta van a szigorúan babakézbe nem való listán a kés, az olló, a WC-illatosító és a gyöngyfűző készlet mögött. És ez a lista arról híres, hogy sok-sok évig még nem változik. A szürke zónában ott a mobil, amit szigorú felügyelet alatt azért nyomkodhat, miközben imádkozom, hogy hátha nem tudja eltalálni Kuala Lumpur pornóközpontjának emelt díjas számát. Ezt csak egy dolog tudja felülmúűlni, méghozzá a gondűző szopi, ami azért így tíz hónapos korban még igazi jolly joker. Egyetlen hibája, hogy anya nem hajlandó 24 órán át folyamatosan adni. Marad hát a mobil, és a remény - hátha sikerül majd előbb utóbb végigaludnia az éjszakát, vagy eljátszania a hagyományos játékokkal is. Végül is, a nagylányaimnak már ez is megy...

A nagy családegyesítés még mindig várat magára - Zsolt a két lánnyal Angliában, én a fiammal Magyarországon. A helyzet néha kétségbeejtő, de úgy döntöttünk, hogy nem siránkozunk.

Mindig van minek örülni - ebben az áldatlan helyzetben elsősorban annak, hogy én azért itt vagyok anyukáméknál, és évek óta nem töltöttünk ennyi időt együtt. Minden nap éjfélig beszélgetünk, és bár a lányok nagyon-nagyon hiányoznak, de Bende azért itt van, és teljes erejéből azon dolgozik, hogy ne érezzük magunkat elveszettnek. Azaz igyekszik mindenkit lefoglalni, mint afféle teljesen normális tíz hónapos. Tehát a család reggeltől estig a nyomában van, eteti, dédelgeti, játszik vele. Mégis, ha arról van szó, hogy mondjuk Zsolttal beszélgetnék pár percet a neten, akkor senki és semmi nem tudja lerobbantani rólam.
Jó egy kicsit újra félig-meddig kislánynak lenni, amikor apukám odahozza a kávémat, vagy anyu arról faggat, hogy mit ennék, és mit főzzenek. Még akkor is nagyon jó érzés ez a sok-sok törődés, amivel körbevesznek, ha valójában sokkal boldogabb lennék attól, hogy ha én robotolhatnék a kis családom körül.
Merthogy legyünk őszinték, Zsoltnak most nem könnyű - ott van egy beteg gyerekkel, aki már napok óta folyamatosan lázas, nyűgös és híresen rossz beteg. Emellett el kell látnia egy egészséges gyereket is, akinek alapjáraton is nagy mozgásigénye van, és már szétugrálta az összes kanapét. És persze mindezt megfejeli egy kis munka, főzés, bevásárlás és takarítás ami egyébként is teljes embert kíván.
És persze mindehhez ott a karácsony, ami akárhogy is vesszük mégiscsak az év legfontosabb ünnepe és korántsem csak az ajándékokról szól, hanem az együttlétről, a családról, a szeretetről. És most azért így kettéválva billeg az egész. Merthogy tejet-kenyeret tud ugyan venni az uram a környező boltokban, de a nagybevásárláshoz, az ünnepi kaják beszerzéséhez kicsit többet kellene sétálnia. Egyedül viszont még a lábadozót se hagyhatja.
A kedélyünket ráadásul komolyan lerontja, hogy Bíbor négy napig olyan magas láztól szenvedett, ami még tőle is túlzás, és semmiképp nem lehetett megtervezni, mikor lesz jobban és lehet vele elindulni. A kedélyek ennek a sok-sok nehézségnek a hatására erősen hullámzanak, felmerült az is, hogy nem is jönnek, én megyek inkább haza hamarabb. De azt azért mind tudjuk, hogy mind nagyon bánnánk, hogy kimaradt a család és a barátok meglátogatása.
Sok-sok kavarás után most az új terv, hogy mégis ők jönnek a két ünnep között és átteszik az én jegyemet, így családilag január 5-ig maradnánk Magyarországon. Persze csak akkor, ha Bíbor (aki még mindig stabilan hőemelkedéses) addig jobban lesz. És ha nem lesz újabb nagy hóvihar. Szóval mindenki drukkoljon nekünk, hogy az égiek végre megkönyörüljenek rajtunk, és újra együtt lehessünk. Nekem ez lenne az igazi karácsonyi csoda. Még akkor is, ha két nappal később érkezik.

A terv az volt, hogy előrejövök Budapestre Bendével kedden, és amikor vége a tanításnak, Zsolt jön utánam a lányokkal. A valóság persze szépen ránk cáfolt. Mert nem terveztük be a havat, ami miatt majd lezárják a reptereket. És a lázat se, ami Bíbort leterítette.

A mi utunk Bendével teljesen flottul ment. Busszal a reptérre - Bende végig aludt. Majd a reptéren megebédeltünk, és beszálltunk szép kényelmes tempóban. Amint felszállt a gép, Bende elaludt. Azt gondoltam, hogy Zsoltnak épp ilyen könnyű lesz a lányokkal, sőt, még könyebb, mert neki a reptéren a becsekkolás utáni két órát végigszaladgálnia Bende után, aki csak és kizárólag a kaszinóban érezte volna jól magát, ahová csak 18 éven felülieket engedtek be. És csak pillanatokra tudta az is visszatartani, hogy egy fekete két év körüli kislánytól megkapta élete első nyelves pusziját.
Ám a fellegek Zsolt szépen megtervezett napirendjében már akkor elkezdtek gyűlni, amikor mi elindultunk. Az unalmas, laza hét helyett az utolsó pillanatban kapott pár SOS munkát. De az igazi fekete fellegek pénteken érkeztek meg, amikor felhívták az iskolából, hogy ha lehet azonnal menjen a lányokért, mert a suli melletti gyár kigyulladt. Bíbor később azt mesélte, hogy azt hitte vége a világnak, mert annyi fekete füst szállt az ég felé, hogy ő attól félt, nem fog már ott elférni és mind vissza fog jönni hozzájuk. Ám a sötétség a tűz eloltása után sem oszlott fel. Ugyanis megérkeztek a sűrű, fekete hófelhők és szó szerint leszakadt az ég. Ezzel párhuzamosan Bíbor pedig belázasodott, szokása szerint nem aprózva el a dolgot, rögtön 39.8-ra. Mindezt péntek este - úgy, hogy szombat reggel kellett volna indulniuk.
Folyamatos SMS kapcsolatban voltunk (ennél többet Pestrről nem tehettem) és egy darabig reménykedtünk, hogy csak az izgalom miatt lázasodott be a gyerek, hiszen nagy dolog a tűz, a karácsony és persze a barátok is. De természetesen tudtuk azt is, hogy ez hiú ábránd, és hogy ugyan talán megpróbálhatnának begyógyszerezve nekiindulni és reménykedni, de azért az elég felelőtlen dolog lenne. És szombat reggel, amikor lázcsillapítók és hűtőfürdők után még mindig nem ment 39 fok alá a láza, ki kellett mondanunk, hogy nem tudnak jönni.
És hogy idén külön karácsonyozunk, amire még soha az életben nem volt példa. És csak az tartott vissza a sírástól, hogy felesleges a hiszti, mert akkor a gyereknek is roszabb, és anyukám így is annyira kétségbe esett, hogy nekem kellett benne is tartani a lelket. A lányok szerencsére elég jól viselték - elsősorban azért, mert Bíbor elég vacakul volt ahhoz, hogy kimozduljon az ágyból és örült neki, hogy bevackolhat. Megnyugtattam őket, hogy karácson nem lesz nélkülük, és amikor hazaérek bepótoljuk. Ezek után már csak az nyugtalanította őket, hogy honnan fogja tudni a Télapó, hogy később kell jönnie? De megnyugtattam őket, hogy szigorú kivételek vannak, nekem megvan a Télapó száma, és megdumálom vele. De mivel apám már évek óta azzal hülyíti őket, hogy neki haverja a Mikulás, még a lányok mondták, hogy majd nagypapa lezsírozza a dolgot. Megtette.
Mi itthon azzal nyugtattuk magunkat, hogy mindennek megvan a maga oka, és biztos nem véletlen, hogy nem tudtak felszállni. És ahogy a hó csak esett és esett, ki is derült, hogy hiába is indultak volna, merthogy minden reptér lezárva és többek között az ő járatukat is törölték. Nagy szívás lett volna, ha mégis neki indulnak.
A reptereket ugyan ma már megnyitották, de mi még mindig nem tudjuk, hogy mi lesz velünk és a karácsonnyal. Merthogy át lehet tenni a repjegyet, de Bíbor még mindig lázas. És nekem még van itt egy hetem. Hogy végül hazajönnek-e kicsit később, vagy én megyek hamarabb, még nagyon kérdéses. Zsolt beteget ápol, én meg anyukámat, aki persze szintén lázas lett a sok idegesség és persze némi vírusfertőzés okán. Amint tudok valamit, folyt köv...

Hazajöttünk, de persze semmi nem olyan, mint amikor elmentünk. A lakás kiadva, a régi ágyunkban mások alszanak. Vendégek vagyunk mindenütt. Várva várt, szívesen fogadott vendégek - de azért ha azt mondom, hazamegyek, nekem már az angol lakásunk jut eszembe.

Az utóbbi pár hétben már nagyon hiányzott Magyarország. A család, a barátok, a hazai ételek, a magyar nyelvű tévéadás, az újságok. Számoltam a napokat és éjszakákat.
De volt bennem félelem is rendesen - leginkább attól, hogy nagyon nem fog tetszeni, amit látok. A hazai hírek nem voltak boldogítóak - feszültség, panasz, bánat áradt minden forrásból, akár internetes portálokat olvasgattam, akár az ismerősökkel beszélgettem. Ráadásul ehhez hozzájön még a karácsony előtti felfokozott pánikszerű vásárlási hullám, ami minden évben tülekedést és agressziót hoz ki az emberekből. És ha mindehhez hozzászátesszük, hogy végig kell látogatnunk minden ismerőst és barátot, ráadásul egy csomó hivatalos intéznivaló is várt ránk... jajj, jajj. Gondoltam. Hektikus, zsúfolt és ideges ünnepünk lesz. Messze attól a fehér, békés csodától, amit szeretek otthon megteremteni a családnak.
Ám amikor leszállt a repülőgép, Budapest úgy ölelt magához, mint egy régi szerető. A körút ünnepi fénybei és a nagy pelyhekben hulló hó ünnepi hangulatot lopott rögtön a szívembe. Igen, én itt vagyok itthon, ahol ismerős dalok szólnak a vásárban és a szappan, forralt bor és fahéjas narancs illata leng körbe az utcán. Hazajöttem - éreztem azonnal és tudtam, itthon vagyok a szó minden értelmében.
A várt feszült hangulat helyett nyugalom és szeretet vesz körbe. Sehol nem érzek feszültséget magam körül. Esténként órákig beszélgetek anyukámmal, hosszan kávézunk a hugommal, apukám pedig elém teríti a szívét a szokásos terülj terülj asztalkám formájában. Bende szorgosan bűvöli a családot és látványosan élvezi a körülötte lévő harmóniát. Nagyokat kacarászik, sokat sétál és persze habzsolja a magyar finomságokat.
Ráadásul a varázslat nemcsak itthon vesz körül. Mintha mindenkire hatna, akivel találkozunk. Tenyerén tart a jó isten, és úgy segít, mint az öreg néni, akivel a villamosmegállóban ismerkedtünk össze és aki nagyon szeretett volna segíteni, amikor felszálltunk a villamosra. De ő is látta, hogy az alacsony padlós 6-osnál nem kell a segítség. De annyira akart valamit tenni, hogy legalább a kezemre tette a kezét, és jelképesen segített feltolni a babakocsit. Csak hogy tehessen értünk valamit. Ahogy körbenézek, az utcán csak mosolygós embereket látok, rengetegen megállítanak és kérdezgetik a kis vigyori nevét, életkorát. Olyan szeretetháló vesz körül, amit kinn, idegenben soha nem éreztem. Mintha egész Magyarország simogatna. Ahogy a repülőgép leszállt, minden a helyére kattant - értem, amit a hátam mögött mormolnak a kávéházban, és nem kell koncentrálnom, hogy jobbról vagy balról jön-e a busz. Ismerem a szokásokat, a pénzérméket, az emberek félmosolyát és értem a HVG címlapjait. Csupa olyan dolog, ami kinn soha nem lesz természetes. Ez az enyém, és bárhol is élek ezért fogok mindig visszavágyni.
De a különbségek itthon még kiáltóbbak, mint amikor kinntről gondolok Budapestre. Ami miatt ez a szépséges város mégis élhetetlen. A brutálisan magas padlójú troli, amire szinte lehetetlen babakocsival felszállni. A padkák amik lehetetlenné tennék egy tolókocsisnak, hogy végigsétáljon a körúton, és ami miatt állandóan pattogtatnom kell a babakocsit. Fel se tünt már, hogy ennyire elszoktam ettől, hiszen Angliában még a külvárosi részek is teljesen akadálymentesek. De a legfájóbb különbség a sok-sok hajléktalan, akik mindenütt ott vannak. Koldulnak a kocsi között, kéregetnek az aluljáróban - Coventryben egyet se láttam nyár óta. Itt pedig alszanak az utcán, a kapubeállókban - minden tele van velük, fagyoskodnak a mínusz 17 fokos éjszakában. Igen, most otthon nélkül vagyunk mi is. De véd a szeretetháló, ami körülöttük elszakadt. Pedig karácsonykor mindenki megérdemelné, hogy körbevegye.

Hihetetlen, hogy vége az első felvonásnak, és indulunk haza. Pakolom a bőröndöket - egyet nekem és Bendének, egyet a lányoknak és az apjuknak. Merthogy sokkal olcsóbb, ha két részletben utazunk haza, így én már holnapután hazaindulok Bendével. A család nagyobbik része majd hétvégén jön utánunk. Az iskolai vakáció kezdete után ugyanis sokkal drágábbak a jegyek. Én nem bánom, hogy hamarabb megyek haza - legalább több időm lesz találkozni rég nem látott barátnőimmel, és jöhet az a kávézás!

A kávé kapcsán azonban sok más is eszembe jutott. Más ízű ám az otthoni kávé, és nemcsak amiatt a társaság miatt, amit otthon kapok mellé. Jócskán vannak otthoni ízek, ételek, amelyek itt egyáltalán nincsenek, és néha azért tudnak hiányozni. Nem siránkozom miattuk, mert a mérleg másik serpenyőjében van a sok új finomság, amivel itt kényeztethetem magam.
Az kedvencem a sok-sok zöldséges a környéken, akiknél frissebb és jobb minőségű még az alma is, mint otthon. Barátkozom az új zöldségekkel, veszek néha okrát, a karalát, élvezem a fillérekért adott nagy csokor friss mentát, koriandert amivel mindent megbolondítok, a mézédes mangót, a selymes kakiszilvát, a hatféle krumplit, amiből válogathatok. A zöldséges mellett pedig ott vannak a kisebb-nagyobb arab és indiai boltok - ahol tucatnyi fajta bab, lencse van, rizsből, fűszerekből hatalmas választék, és még hentesrészlegük is van.
Valójában a mákos beiglin és a szaloncukron kívül itt is mindent meg lehet venni, bár elismerem, otthon alapvetőnek számító dolgokért néha igazi hajtóvadászatot kell indítani. Az egyik ilyen luxustermék a tejföl. Az angolok nem nagyon használják, és az indiai boltban is csak natúr joghurt van - igaz, akár 10 literes kiszerelésben is, merthogy ők ebben főznek is. (Vicces, mert a rizset meg 25 kilós kiszerelésben árulják, szóval náluk egy nagybevásárlás minimum targoncás...)
Hasonlóan nehézkes a szénsavas ásványvíz beszerzése - mivel ezt mi nem nagyon isszuk, csak a héten, a palacsintasütésnél döbbentem rá, hogy ez itt nem alaptermék, és sok boltot be kellett járni, míg sikerül venni egy liternyi francia üveget, persze aranyáron.
Kelet-európai termékeket illetően szerencsénk van - több "lengyel-bolt" is működik a városban, így elég jó kenyeret tudunk venni, Vegeta, pirospaprika, túró, mák is kapható, sőt még köles is. Igaz, jóval drágábban, mint otthon.
Szóval ha jól körbenézek minden van - a kérdés csak az, mennyi időt vagyok hajlandó rászánni a bevásárlásra, és mennyire ragaszkodom az otthoni ízekhez. Át tudok-e térni csirkéről marhára, esetleg bárányra. Megeszem-e a húsos pitét és az arab boltban frissen sütött falafelt. Trappista helyett az érett cheddart? Párizsi helyett a vadas felvágottat? És ami még ennél is nagyobb kérdés - hajlandóak-e a gyerekek elfogadni az új ízeket? Merthogy én szívesen kísérletezek a kormás tésztaszósszal, de azért ők sokkal jobban örülnek a sima paradicsomszósznak. Viszont szerencsére nem kérik a túrórudit, és finomnak találják a Penguin csokit. Legnagyobb meglepetésemre, még az otthonról kapott szaloncukrot se ették meg - bevitték a suliba, és elmesélték (angolul) hogy ez bizony igazi magyar specialitás, ami sehol másutt a világon nincs.
Szóval élvezzük ami van, és ami itt más - de azért azt is várom már, hogy a szüleim a hazai ízekkel fogadjanak. És igen, az a jó kis kapuccsínó is jól fog esni, amit persze otthon ugyanúgy a Costában és a Starbucksban fogok meginni, ami itt is van a belvárosban. Mégis sokkal finomabb lesz, mert hát ugye az a hazai...

A virtuális világ, amiben élek meglehetős tágas. Amerikától Ázsiáig vannak barátaim, és még messzebb élőknek is bepillantást engedek életünk bizonyos részleteibe. Van egy olyan kérdés, amit sokan feltesznek, vajon milyen is egy átlagos napunk. Tény, hogy a blogban inkább az ünnepnapokat, különleges eseményeket emelem ki. De azért be kell vallanom: nem minden napunk ilyen izgalmas.

A legtöbben azt kérdezik, nem unatkozom-e otthon Bendével, és nem hiányoznak a barátnők, akikkel kávézgathatnék. Igaz, akik ezt kérdezik gyermektelenek vagy legalábbis olyan régen volt már pici babájuk, hogy elfelejtik, mennyi munka és teendő van egy kicsivel. És hogy a tízhónapos mellett azért nem olyan egyszerű kávézgatni sem. Valójában valljuk be, otthon is inkább emilen tartottam a kapcsolatot a barátnőimmel, és évi 2-3-nál akkor se tudtunk gyakrabban összeülni. . Merthogy mindenki dolgozik, rohan - az este és a hétvége meg a családé. Amikor meg mégis sikerül megszervezni egy találkát, na akkor kezd el azonnal hányni valamelyikünk gyereke és rohanni kell vele az orvoshoz.
Persze, a legenda szerint a GYES-es kismamák unatkoznak. De aki ezt kitalálta, annak azért biztos nem volt gyereke. Nemhogy három, de egy sem. Merthogy unatkozni és lábat lógatni akkor sincsen időm, amikor a két nagy suliban van.
Az reggeli iskolába indulás olyan szervezetten megy nálunk, mint a svájci óra. Mindenki pontosan tudja, mikor mit kell tennie, hogy időben elindulhassanak a lányok. Zsolt megfőzi a kását Bíbornak és igyekszik kitalálni, hogy Borsika aznap mit is enne meg. A reggeli kihagyhatatlan, hiszen Angliában délig nincs tízórai szünet, aki nem eszik otthon, az éhesen ül a padban. Ráadásul az angol iskolában az ebéd is csak szendvics, ezért igyekszünk meleg reggelit eléjük varázsolni. Bíbornak a rendes angol zabkása nagyon bejön - ennek PKU-s verziója is van, de természetesen Borsinak nem kell. Ő nagyon válogatós, így néha 2-3-félét is meg kell neki csinálni, hogy ne induljon el éhen. Utána míg Zsolt öltözik, én segítek a lányoknak, így fél 9-re mindenki egyszerre készül el. Ameddig Zsolt iskolába viszi a gyerekeket, én megetetem Bendét és ezt a nap folyamán még legalább ötször megismétlem.
A délelőtt a nap legcsöndesebb és legnyugisabb időszaka. Csak egy gyerek van itthon, aki néha nagyon szépen eljátszik magában, máskor folyamatosan kézbe kívánkozik és nyüglődik. Előfordul, hogy ha nagyon kemény éjszakánk volt, ilyenkor mindketten álmosak maradunk, ami mostanában gyakori, mert őurasága folyamatosan fogzik, és ilyenkor csakis úgy tud aludni, ha a szájában tartja a mellem. Amiben a legrosszabb az, hogy egyszer sem fordulhatok meg éjszaka, és reggelre úgy érzem magam, mint akit bottal ütlegeltek egész éjjel. Cserébe viszont ha ketten vagyunk, néha előfordul, hogy együtt visszaalszunk és átszunyókáljuk a délelőttöt. De ez ritkább - annál gyakoribb, hogy ilyenkor megyünk nagyokat sétálni is, és vásárolni amit csak kell. Merthogy a hűtőnk icipici, így sokat nem tudunk itthon tárolni.
Az biztos, hogy dél körül be kell gyorsulnom, mert Bende éhes lesz, és a lányoknak is el kell készíteni a meleg késő délutáni uzsonna-vacsorát, mire hazajönnek. Ez délután fél négyre várható. A csendes-nyugos délelőtt méltó ellenpontja a délután, amikor kicsi emésztéskönnyítő pihenés után leülünk tanulni. Erre majd minden nap muszáj időt szakítani, hogy haladjunk az otthoni tananyaggal is, hiszen nyár végén osztályzóvizsgát kell tenniük a magyar iskola tanagyagából. Borsinak könnyebb a helyzete, hiszen elsőben csak írni-olvasni kell tudni, és tizes számkörben összeadni és kivonni. Ezt már nagycsoportosként is tudta, most már csak finomítanunk kell, elsősorban az írást és a magyar hangos olvasást gyakoroljuk. Bíbornak azért nehezebb és több feladata van, náluk már komolyabb tananyag van. De ebben az időszakban szoktunk levelet is írni (bujtatott helyes- és szépírási gyakorlat) illetve az angol iskolai anyagot átbeszélni. Tankönyv ugyan nincs, és lecke is csak minimális, de azért én beszereztem egy csomó feladatlapot, amiket rendszeresen előveszünk.
Este még jut egy kis szabad játék a lányoknak és tévézési-számítógépezési idő. Addig ismét főzök, mosogatok. Aztán fürdés, mese, alvás - három gyerekkel egyszerre. Este 9-fél 10-kor elég fáradtan ülők már le, de pihenésre ritkán van időm. Tíz fehér ing - ennyit használ el a két lány egy hét alatt. Ez a minimum, amit ki kell vasalnom. És akkor még ehhez jönnek a szép rakott szoknyák, élére vasalt vászon nadrágok, pulóverek. És persze a család többi tagjának a ruházata. Napközben tudok mosni és teregetni - bár amikor Bende segít, kicsit lassabban megy. Széthordja a vizes ruhát a lakásban, és amit berakok a mosógépbe, lelkesen szedi ki. A lényeg, hogy kicsit gyorsabbnak kell lennem nála, és akkor nincs gond. Így tanul meg segíteni, nyugtatom magam. A porszívótól se fél már, amikor előveszem, első dolga alaposan megverni a hangos gépet, aztán már nem zavarja, ügyködhetek vele.
De a vasalás, az nem olyasmi, amit egy nyüzsgő tíz hónapos mellett csinálni lehet, így az mindig éjszakára marad. Igyekszem a jó oldalát észrevenni - egyre jobban fejlődik a szövegértésem, hiszen ilyenkor nézek tévét, persze csak félszemmel és félfüllel.
A lényeg, hogy éjfélre végezzek, mert akkor szinte percre pontosan ébred Bende. Először az éjszaka folyamán. Ha ügyes vagyok, ilyenkor még vissza tudom csempészni az ágyába és elmehetek én is zuhanyozni, esetleg vissza vasalni. A következő ébredés jön háromkor. Ha nem alszom vissza szoptatás közben, ismét visszamegy az ágyába. De a hajnali hatosnál már nem érdemes áthelyezéssel próbálkozni, mert az már nem olyan mély alvás. Onnantól már csak drukkolni tudok, hogy legalább fél 8-ig elszunyókáljon még, mert akkor én is pihenhetek.
És ez csak a normál üzemmenet - nincs benne betegség, blogírás vagy ablakpucolás. Az efféle extrák borítják a napot. Ritka az olyan pillanat, mit most, hogy napközben le tudok ülni hosszabb időre a géphez. Most is csak azért, mert a lányok suli-dizsibe mentek Bende pedig megkapta a mobilom, és azt pöntyörészi. A legkirályabb játék a földön - de azért nem tart örökké még ennek a varázsa sem. És most el is fogyott a türelem...

Ez a Mikulás dolog mindig is nagy katyvasz volt a fejemben. Mivel nem volt mögötte kiérlelt koncepcióm, nem csoda, hogy a gyerekeknek is csak dadogtam, ha erre terelődött a szó. Merthogy elég nehéz elmagyarázni, hogy a Télapó eljön december 6-án, és hoz valami kicsit a csizmájukba. Majd eljön a karácsony, de akkor nem a piros ruhás Mikulás jön ám! Hogy a filmekben ezt látják, az csak tévedés, mert azok amerikai filmek. Hozzánk, jó magyarokhoz a Jézuska jön. Aki azért hoz ajándékot, mert szülinapja van. És akkor mi miért nem adunk neki ajándékot? Mert... izé... és miért nem megyünk éjféli misére? Hát mert nem vagyunk vallásosak. Akkor miért jön hozzánk a Jézuska? És mi van az angyalkával? Ekkorra általában már teljesen belekavarodtam a dologba.

Itt Angliában annyival egyszerűbb az élet, hogy Télapó egyszer jön, karácsonykor. És nincs szükség arra, hogy a gyereket mindenféle trükkel eltávolítsuk karácsony napján otthonról, hogy titokban feldíszíthessük a fát. Ami amúgy is bonyolult, mert december 24-én mindenki süt, főz és díszítene, és bárkihez odaküldöm a gyereket, akkor ezeket képtelen megcsinálni. A faállítás ráadásul jó buli, amiből kár kihagyni a gyereket - de persze a csoda is nagyon jó, szóval mi otthon eddig szerveztünk és konspiráltunk karácsony napján. Ám itt már december elején felállítják a fát minden otthonban, ami azért is jó, mert olyan ünnepi lesz tőle az ember hangulata.
A karácsonyvárás amúgy errefelé november végén kezdődik egy nagy Télapó-ünneppel, ami arról szól, hogy írd meg a levelet te gyermek, hogy mit akarsz, és add oda a Télapónak. November 20 után pedig legyél naaaaaagyon jó, mert figyel a jó öreg. Se angyal, se Jézuska, se más vallásos máz - helyette manók és rénszarvasok.
December 6-án ugyan nem jön senki, és ezt a cipő dolgot is hanyagolják, de helyette december elején mindenhol feltűnik a Mikulás, hogy beleülhessenek az ölébe a gyerekek, és elsuttoghassák, mit is szeretnének. Minden magára kicsit is adó bevásárlóközpontban kínálnak ilyen programot, de mi a PKU-s Télapó Ünnepséget választottuk.
A rendezvényt a birminghami gyerekkórház nagy várótermében tartották - és azt kell mondanom, hogy brutálisan nagyszabású ünnepség volt. Három órát töltöttünk ott, azalatt a gyerekek három nagy zsáknyi kaját, játékot és kézművesterméket gyűjtöttek össze, nekünk pedig a fejünk zsongott a sok új embertől és játéktól. Amire a rutinosabbak csak legyintettek, miszerint ez csak laza bemelegítés, az igazi nagy buli majd karácsonykor lesz, a nagy partin.
Valójában már előző nap elkezdődött az ünnepség, amikor megkaptuk a PKU-s adventi naptárat, amiben természetesen fehérjeszegény csoki volt, a nyitható ablakokon pedig olyan rajzocskák, amiket PKU-s gyerekek rajzoltak. És persze mindehhez rajzverseny is, hogy a jövő évi adventi naptárra felkerülhessen az ember.
De térjünk vissza a kórházba, ami erre a napra Lappföldé változott, és minden, de tényleg minden arról szólt benne, hogy a gyerekeknek NAGYON jó legyen. A bejáratnál csokiszökökút fogadott minket, és sok-sok friss gyümölcs. Majd egy nagy asztal teli játékokkal - akkor még magyarosan gondolkodtam, azt hittem, hogy egyben kirakodóvásár is van, és Borsit lebeszéltem, hogy azonnal válogatni kezdjen onnan. De hiba volt - ugyanis itt minden, de minden ingyen volt, és szabadon elvihető-elvehető. Nem csak a kaják.
Mert persze ez utóbbi érdekelte Borsit legkevésbé - pedig volt több asztalnyi nagy édességpult, mellette dobozok, zacskók, akár a boltban. És minden gyereket unszoltak, hogy válogasson, pakoljon magának ami csak kell és amennyi kell. Mondanom sem kell, az én gyerekeim két nyalóka után jöttek is volna el, hogy köszönik, most nem kívánják, és meg csak pukkadoztam, hogy basszus a boltban alig lehet elrángatni őket ezekről a helyekről. Itt meg ahol ingyen van, nem kell nekik. De volt persze rengeteg sütemény, torta, pogácsa, bagett, kenyér amit kóstolni lehetett. Volna. Merthogy Borsi SEMMIT nem vett a szájába. Merthogy ő nem éhes.
A dolog iróniája az volt, hogy Bíbor viszont a sok kaja láttán nagyon éhes lett, de hát ő meg nem eszi meg a PKU-s dolgokat. Bár most mindent megkóstolt (tényleg nagyon ínycsiklandóak voltak) de ízre ezek se jöttek be neki.
Így hát ők elhúztak kézműveskedni - volt virágültetés, és cserépdíszítés. Volt rengeteg színező, arcfestés, bohóc és lufihajtogatás. Volt kerámiafestés, adventi naptárkészítés, gyöngyfűzés. Ameddig a gyerekek ezt élvezték, addig a szülők egy külön hosszú pultot nézhettek végig, ahol mindenféle termék ki volt rakva, amit a normál boltokban a PKU-sok megvehetnek és szabadon ehetnek. Rengeteg szósz, lekvár, édesség, csipsz, szörpök. És amit az ember nem ismert, akár el is tehette, hogy otthon kipróbálja. És persze a receptre felírható élelmiszereknek is külön részlege volt - amit szabadon el lehetett rakni, és persze próbálni. Kekszek, sütemények, pudingporok, reggeli kásák tömegét pakolták be egy nagy szövetzsákba, amit szintén az egyik szponzorcég biztosított rutinosan.)
De volt vetélkedő is - a Coolernek (ami az itteni fehérjepótló tápszer) saját standja volt, ahol volt Cooler-ivó verseny, mérték ki a leggyorsabb. És a győztesek matricát kaptak, így csomó Cooler hercegnő és kalóz szaladgált. Az otthoni tápszerivás megkönnyítésére jógyerek-táblázatot és matricákat adtak, aminek a segítségével vezetni lehet, hogy a gyerek aznap bevetette-e az ágyát, egyedül öltözött, olvasott, tanult, fogat mosott - és persze megitta a Coolerét.
Valódi Északi Sarok is volt, ahol igluk és jégtömbök között vetélkedőt tartottak. Tucatnyi dobozba kellett bekötött szemmel benyúlni a gyerekeknek és kitalálni, milyen undiságot tettek bele. VOlt Rudolt rénszarvas köpése, Hóember alsógatya, manó szemgolyó és más efféle vicces dolgok. Bíbor meg se próbálta, Borsi három doboz után feladta - attól még ajándék mindegyiknek járt.
A csúcspont persze a Télapó kunyhója volt, ahol találkozni lehetett a jó öreggel és elbeszélgetni vele. Borsi a kedvenc pólóját vette fel, amin ez áll: "All I want for christmas is... everything!" - gondoltam ha nem is mer majd megszólalni (és persze igazam volt) ez majd akkor is beszél helyette. És bejött. A Mikulás olyan jót röhögött rajta, hogy Borsi kettő ajándékot is választhatott a zsákjából.
Amikor a parti már bemelegedett, akkor jött a meleg kaja, újabb adag sütikkel és fagylalt, és sajttorta és trüffel - persze mind-mind fehérjeszegény verzióban és receptekkel. Mivel Borsi még mindig nem evett én csak pakoltam - ám ekkorra már Bíbor szabályszerűen éhezett, nekünk pedig zsongott a fejünk. A képen pedig látszik, hogy a gyerekek is teljesen belelkesedtek már és muszáj volt találni egy kis nyugit.
Így hát szépen elbúcsúztunk és átmentünk egy közeli Mekibe. Ahol mindenki evett.
Otthon pedig feldíszítettük a kicsi karácsonyfánkat és elkezdtük várni a Karácsonyt.

A dolgok rejtélyes változása akkor kezdődött, amikor Bende megszületett. Azóta van egy tincs a tarkóm fölött, amely minden balzsamozással dacolva reggelre berasztásodik. Mindig ugyanaz, mindig ugyanott. Hallottam már arról, hogy a nők haja a terhesség hormonális változásának hatására megváltozik - barnából szőke lesz, egyenesből göndör. De a raszta-hormonról eddig nem hallottam.

Ha valaki azt hinné, hogy a GYES-es kismamák élete unalmas, akkor azt kénytelen vagyok gúnyos kacajjal illetni. Merthogy olyan furcsa és titokzatos dolgok történnek körülöttem, amelyeket még Poirot szürke kis agysejtjei se tudnának megfelelően megmagyarázni.
Ott van például a "Kék polár kardigán"-esete. Ebből a ruhadarabból annak idején kettő volt. Hozzá lehet cippzározni a lányok fekete, baromi jól vízálló kabátjához. Meg mernék rá esküdni, hogy mindkettőt kihoztuk Angliába - ám hiába forgattam fel érte már százszor a lakást, csak egy darab van meg belőle. Nem tudom, hogy elveszett, vagy otthon hagytuk. Nem merném egyik változatra se feltenni a nyakam. Tény, hogy otthon se látta senki, itt se találjuk. Könnyű lenne rámondani, hogy elveszett, és könnyű szívvel fel is tenném a veszteséglistára, ha a rejtélyek sora nem folytatódna.
Merthogy egy pulcsi elveszhet - de egy kenyérsütő forma???? Márpedig már hónapok óta nincs meg a kedvenc szürke szilikon kenyérsütő formám. Erre viszont biztosan emlékszem, hogy használtam ebben a konyhában, méghozzá akkor, amikor Helen itt volt. Nem kenyeret, hanem fokhagymát sütöttem benne, de ez a lényeget tekintve mindegy. Egy kenyérsütő formát nem visz ki az ember a játszótérre, annak meg kell lennie. De én hiába pakoltam ki az egész konyhaszekrényt. Eltűnt.(Még Helent is felhívtam miatta, nem-e ő vitte el, de tagadja és valamiért én hiszek neki.)
De hasonló titokzatos módon tűnt el Bende barna sapkája, kék kesztyűje, Borsi iskolatáskája és még a teljes egyenruhája is (aki azt firtatja, hogyan veszhet egy gyerek iskolai egyenruhája és hogyan jön akkor haza a suliból anélkül, annak elárulom, hogy nem kell rosszra gondolni, Diwali ünneplős ruhába öltözött át, és abba jött haza. Az egyenruhával megpakolt zacskónak meg végleg nyoma veszett ezalatt.)
Igen, tudom, a világban mindenütt önálló életet élnek a fél pár zoknik, a hegyezők és valamelyik párhuzamos univerzum tele van celluxokkal is. De amire otthon, az évek óta telelakott, zsúfolásig megtömött lakásban legyint az ember, a mostani minimalista környezetben sokkal bosszantóan tud hiányozni. Merthogy van 8 fiókunk - és ha egyikben sincsen az a keresett vacak, akkor nincs több lehetőség! Nincsenek elfeledett sarkok és ágy alá becsúszó titkos rekeszek. Egyszerűen ha mindent átnéztem, akkor a dolog hivatalosan is eltűnt és kész, nincs mit tenni.
Persze azért racionális gyanakvásra ad okot, hogy az eltűnt holmik döntő többsége Borsi körül összpontosul. Aki lehet, hogy először lép ki az osztályteremből, mégis mindig utolsónak távozik, merthogy visszaküldöm a sáljáért, az uzsonnástáskájáért, majd a pulcsijáért, végül azért, hogy ne tornacipőben jöjjön haza, hanem csizmában. És közben heves hálát adok az istennek, amiért angol iskolába jár, ahol nincs tolltartó, tankönyv és csak minimális felszerelésért kell felelősséget vállalnia, de az se nagyon sikerül neki. Mindezt megtetézve egy olyan nővérrel, aki úgy csinálta végig az általános iskolai első két osztályát, hogy egyetlen apró radírt nem veszített el! (Kivéve egy piros Zara pulcsit, de azt ellopták tőle.)
A legjobban a kenyérforma fáj. Hiába pótoltam az egyfontosban egy narancssárgával, attól még a titok nem oldódott meg. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy fogalmam sincsen arról, miért nevez Bende minden érdekes, új dolgot "bu"-nak. Vagy hogy miért van minden novemberi fotóból kettő a számítógépemen? És egyébként is, most már az is érdekelne, mit titkolnak a 67-es körzetben.
Mindenesetre a rasztásodó tincset ma levágtam. Legalább egy területen uralmam alá hajtottam a titkokat. Reszkessetek szilokon-formák!

Az igazság az, hogy megirigyeltem Bíborka lányomat, amikor abban a nagy kórusban énekelt. Olyan nagyon, hogy elhatároztam, én is keresek magamnak egy kórust a közelben. Sikerült.

Valójában meglepően sok kórus működik Coventryben. Én háromnak is írtam emilt, mindhárom visszaírt, hogy szívesen fogadnak. Volt egy fizetős (na azt már tényleg ne...) volt a Coventry Filharmonikusok (már a nevük is túl komoly) és egy Barbershop kórus, amire én először simán azt hittem, hogy a helyi fodrásznők egyesülete. Még a legnagyobb angol-magyar szótáram harminchatodik jelentése is csak az volt, hogy speciális férfikórus. Ám a honlapról simán levettem, hogy ezek nők, és valahogy azt is éreztem, hogy nem fodrászok. Így hát őket választottam, és tegnap este elmentem a próbára.
Mondjuk nem volt könnyű, mert a templom ugyan, ahol próbálnak légvonalban közel van, - de semmilyen busz nem jár arra. A fél órás séta nem sok - ám a próba este 7-től 10-ig tart. És hát este 10-kor egyedül hazajönni... OK, nem vagyok félős csajszi, de annyira nem ismerem a környéket és a közbiztonságot, hogy bátran nekivágjak ennek a kalandnak. Így hát úgy mentem el, hogy a zsebemben volt a pénz és a telefonomban egy taxitársaság száma, Hogy ha úgy ítélem, akkor jöjjek csak taxival haza. De nem kellett.
Merthogy ezek tényleg nagyon kedves csajok voltak. És ami még meglepőbb, csakis fehér nők. A környéken annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy indiaiak, panzsábiak és urdu emberkék vesznek körül mindenütt, hogy kifejezetten furcsa volt számomra a sok fehér arc. Ráadásul, mind brit volt. Én voltam az egyetlen külföldi. Sokan odajöttek hozzám ismerkedni, beszélgetni, és amikor megjegyeztem, hogy akkor én taxival mennék haza, azonnal adódott valaki, aki szívesen elhozott kocsival, és megígérte, hogy ezt minden alkalommal megteszi, ne aggódjak. Két fiatal csak meg el is hívott a közeli pubba ismerkedni, amire azért háromgyerekes családos anyukaként este 10-kor, bőven a fektetési idő után mégiscsak nemet kellett mondanom.
A legjobb azonban nem az volt, hogy végre angol anyanyelvű emberekkel beszélgethettem és meglibbentetté előttem a barátság zászlaját, hanem a zenélés. A közös éneklés. Utoljára a gimiban voltam kórustag - és most, hogy kottát kaptam a kezembe, odaállítottak a kórusba, és bátorítottak, hogy daloljak velük, két dologra kellett rájönnöm.
Egy, hogy ez nekem megy. Hogy a nyolc év zongora, a több évi gyerekkaros múlt nagyon is profi énekessé képzett ki, akinek nem gond kottát olvasni, és azonnal elénekelni amit lát. És hogy jó érzés, hogy ez nekem megy.
A másik, hogy olyan jó benne lenni egy klassz produkcióban. Merthogy ez nem kispályás banda volt. Állati jó dalokat énekeltek nagyon profin. Nem a fellépés vágya vezérel, de tényleg. A próbafolyamat, a közös éneklés úgy hiányzott már nekem, mint egy falat kenyér, és észre se vettem eddig. Az meg külön bónusz, hogy ez nem az általam megszokott merev, vigyázállásos éneklés. Inkább olyan játékos, mint ami az Apácashowban volt. Volt koreográfia, játék a hangokkal, tánc. És nagyon, de nagyon élveztem!!! Jövő héten karácsonyi buli (legalább tízen a lelkemre kötötték, hogy menjek el) aztán két hét szünet és januártól mindent bele, új dalok és lehetőségek.
A nagy-nagy eufória egén azért volt egy picike felhő. Hazafelé az autóban azért a csaj, aki elhozott, megjegyezte, hogy hát azért ez a kórus dolog elég drága hobbi. Merthogy van a fellépésekre a jelmezbérlés, ha koncert van, az utazást mindenki maga fizeti és vannak egyszer-egyszer hétvégi workshopok, ami szintén önköltséges. Ennek az egész előadásnak a célzatossága fel se tűnt volna, ha nem látom a nőcin, hogy zavarban van, amiért ezt mondja. Aztán rájöttem miért. Itt lakunk a színes környéken, Kelet-Európából jöttem ide és van három gyerekem. Fel se nagyon tételezi, hogy nekem minderre van pénzem... De amikor leesett, diplomatikusan csak annyit mondtam: minden hobbinak megvan a maga ára és költsége... Remélem ebből ő is megértette, amit mondani akartam.
(A képen egyébként a karmesterünk van.)

Warwick egészen közel van hozzánk - talán ezért nem is néztük meg eddig. De aztán hétvégére kibéreltünk egy kocsit, és a hó is leesett és még hideg is volt. Ezért úgy döntöttünk, hogy most a közelben maradunk, és megnézzük a várost. Szigorúan nem a várat. Mert hát mióta itt vagyunk már öt kastélyban jártunk. És mindannyian úgy éreztük, hogy ennyi épp elég. Valahogy végül mégis várlátogatás lett a dologból. És nem is bántuk meg.

Valójában nem is egy, hanem két napot töltöttünk Warwickban, mert szombaton a város úgy elbűvölt, hogy mást se csináltunk, csak járkáltunk benne és csodáltuk. Végre valami igazi angolt láthattunk - piros téglák, régi házak, ódon sikátorok. A műélvezetet csak az csökkentette, hogy brutális hideg volt, és időről időre be kellett mennünk valahová kicsit felolvadni, de szerencsére ezek a helyek mind megérték a látogatást. Így beugrottunk a városka (ingyenes) múzeumába, ahol a meleg mellé kis dínókiállítást adtak. A Szent Mary templomba, ahol gyerek-foglalkoztatósarok (!) volt, és régi sírköveket lehetett zsírkrétával papírra másolni. De a legjobb Lord Leycester katonakórház volt, ami a neve alapján baromi unalmas helynek tűnt, de a külseje olyan elképesztő volt, hogy lehetetlen volt kihagyni. Ezt az 500 éves házat látva végre értelmet kapott a "kidőlt-bedőlt" jelző, mert az utca felőli fala mintha valóban erőteljesen az utca felé hajlott. A heves tengeribetegség érzés belépve csak fokozódott. Egy derékszög, egy egyenes nem volt az egész házban! Ha leraktam volna egy labdát a padlóra, isten tudja, végül hol kötött volna ki. Szegény Bendét annyira megzavarta ez a bizonytalan tér, hogy folyamatosan elesett, ráadásul a sok ember talpa által fényesre csiszolt fapadló is rontott a dolgon. Szerencsére a sok meleg ruha tökéletesen megvédte minden sérüléstől.
Hozzáteszem, már maga a jegy megvásárlása is szórakoztató akció lett. Nyilván ebben a cudar időben, hóban-fagyban egészen kevés látogatója volt az épületnek, így a jegyárus bácsi nagyon megörült nekem. Megkérdeztem, mennyibe kerül egy belépőjegy. 4.50 mondta. És a gyerekjegy? Kérdeztem. Hát ő gyereket nem lát. Na ja, mondtam, mert ők kinn vannak. Erre rámkacsintott: tudja, kedveském, én akkor sem látok itt gyereket, ha bejönnek, mert eltakarja őket ez a pult. Amikor persze mind betódultunk, persze már lehetetlen volt nem észrevenni a csajokat, de a bácsi első mondata ez volt: Én még most se látok gyerekeket... - így végül két felnőttjegyet kellett csak fizetnünk, de még ingyen odacsúsztatott egy egyébként pénzért kapható ismertetőfüzetet is, meg a lányoknak 1-1 képeslapot. A legjobb az egészben az volt, hogy ezután egyedül fedezhettük fel az egész helyet. Se egy teremőr, se más látogató nem volt ott. Kaptunk egy prospektust, merre kell mennünk, aztán uccu neki fel a kápolnába, be a nagy udvarba, fel a lépcsőn a kiállításhoz, majd a bálterembe. És mindenütt annyi ideig maradtunk, ameddig csak akartunk. Persze a családi kedvenc az "eredeti viktoriánus teázó" volt, ahol ettünk és teáztunk is. És persze melegedtünk.
A nagy sétában ránksötétedett, de másnap reggel újra visszamentünk immáron csakis a várba. Merthogy az szombaton kiderült, hogy ezt helyet látni kell - meg az is, hogy érdemes várni egy napot és neten megvenni a jegyet, mert így nem 18 ezer lesz a családi jegy, hanem csak 15. Ami még mindig brutálisan drága, de legalább megvan hozzá a jó érzés, hogy spóroltunk valamennyit, ráadásul itt mindenhol ennyiért vesztegetik a belépőket, úgyhogy nincs mit sápítozni rajta. Ráadásul azt kell mondanom, hogy tényleg mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat és ne bánjuk meg, hogy befizettük a belépőt.
Az most már lassan alap, hogy a kastély nagy és szépen berendezett, meg hogy a kastélykert ápolt - bár itt még bónuszként pávák is voltak, így a szokásos állatszelidítés mellett még pávatollakat is szedtek a csajok. Ám a hely igazi erőssége a sok jelmezes fickó, akik komplett előadásokat tartanak. Volt muskétás (aki időnként lantra fakadt) harcoló lovagok, madarakat reptető solymász. Az én kedvencem a patkányirtó volt, aki külön mesét mondott a patkányokról, és segédet keresett magának az egyébként plüss patkányok irtására, a gyerekek meg lelkesen dobálták a patkányokat, majd próbálták agyonverni őket baseball ütővel, miközben a pasas dobolt és dalolt. Imádnivaló volt.
Zavarba ejtő inkább ott volt, amikor keveredett a viaszfigura és valódi ember - ráadásul néhol még mozgó viaszfigurák is voltak. (Volt egy viaszló például az egyik istállóban, amelyik nemcsak a farkát, a fülét és a szemét mozgatta, de határozottan lószerszaga is volt) Szerintem azt viszont már egészen szándékosan a zavarba ejtésra tervezték, amikor néhány szobányi viaszfigurás parti után bementünk a csalédszobába és ott két eleven nőci ült és ezüstöt pucolt.
A lányok kedvence természetesen a hercegnő torony volt, ahol Arabella hercegnő esküvőjére készültek, segítettek kiválasztani a megfelelő kiegészítőket és persze ők maguk is beöltözhettek. Persze a jelmezbe bújt hercegnőket le is fotózták és egy szemmel jól látható összegért meg is lehetett venni ezeket a fotókat. De az udvaron jelen lehettünk még Guinevra és Lancelot találkozásánál, Merlin varázslatánál és persze volt ott kőbe zárt Excalibur is, hogy teljes legyen a kép, amiért meg is lehetett küzdeni.
Mi a kínzókamrákat a lányok miatt kihagytuk (így is féltek a sötét folyosókon) és a kísértet túrán se vettünk részt. Próbáltuk beosztani, hogy adott mennyiségű udvari móka után megfelelően hosszú benti felmelegedés következzen, de nehéz volt beosztani. Hiszen a várba nem lehetett bemenni babakocsival, Bende viszont úgy döntött ő nem követi a mi ritmusunkat, így a kezünkben és a babakocsiban egyaránt mély álomba merült (valószínű ezzel kárpótolva önmagát az éjszakai fogzás miatt kimaradt órákért).
Itt a kastélyban sétálva rá kellett jönnöm, hogy nagyon belém van ám nevelve a magyar szorongás. Pontosan tudom, hogyan is kellene egy múzeumban viselkedni, és fizikailag rosszul vagyok, ha a lányaim ettől eltérnek. Nem csoda, hiszen szidott már le minket szigorú teremőr a Szépmművészeti Múzeumban azért, mert Bíbor elragadtatásában ugrálni kezdett egy kép előtt. (Máig nem értem egyébként, hogy ezzel mi baja volt) És szóltak már rám azért is, merthogy "túl közelről" nézek egy képet - hiába magyaráztam, hogy ecsetkezelést nem lehet másfél méterről megfigyelni.
Szóval amikor Bíbor odalépett a kobzos fiú dossziéjához, amiben kották rejtőztek és kinyitotta, simán fel voltam készülve arra, hogy majd jól leteremtik, miért is fogdos. Helyette a srác megkérdezte, tanul-e ő is zenét, és hogy ugye milyen érdekes, hogy ez a kotta egészen más, és hogy ismeri-e ezt a régi angol dalt. De ez még semmi. A kastélyban sétálva a viaszfigurák és műtárgyak között nem volt teremőr, és a lányaim persze mindent megfogdostak - az ágyat, amiben a hercegnő aludt, a hajkeféjét, a kirakott edényeket, a vázákat, a legyezőt, a ruhákat. ELőször sápítoztam, hogy jajj, nem szabad, teszed le de rögtön, vigyázz mert török - aztán láttam, hogy a többi szülő se kerít ennek nagy feneket, és hogy valójában nem is esik semmi bajuk ezeknek a holmiknak, hiszen óvatosan nyúlnak hozzájuk. És hogy valószínű ez nem olyan nagy dolog, hiszen ha IGAZÁN értékes lenne, nem hagynák szabadon. Úgyhogy végül is erőt vettem magamon, és rájuk hagytam a nagy felfedezést, ők meg nagyon élvezték, hogy így a megelevenedett mese részesei lehettek.

Az idegenségnek vannak vicces járulékai is. Eid Mubarakról például sokáig azt hittük, hogy a helyi önkormányzati képviselő, és valamilyen választás miatt van mindenütt kinn a neve. Mekkora tévedés!

De erre csak akkor jöttünk rá, amikor a gyerekek hazaállítottak egy-egy Eid Mubarak feliratú cuccal. Bíbor egy üdvözlőlappal, Borsi egy kis csillámporos papírkockával. Ekkor már gyanús lett, mert a politika ennyire nem mehet be a suliba. És nem is. Az "Eid mubarak" csak annyit jelent, hogy "Boldog ünnepeket!" és az iszlám hívők köszöntik egymást a Mekkai zarándoklat idején. Ez egyben valami iszlám karácsony is, amikor a gyerekek ajándékot kapnak és nem kell suliba se menniük. Szóval a suli meglehetősen kiürült, aminek a lányok csak azért örültek nagyon mert sokat játszottak, kézműveskedtek, és délután Disney mesefilmeket néztek. Csoda, hogy imádják az iskolát?
Bíborka egyébként meg is fogalmazta, hogy ő azt hitte, ebben a suliban csak angolul fog megtanulni, de tévedett. Mert megismeri más népek szokásait, ünnepeit is, és hogy ez nagyon jó. Imádom nézni, hogy számukra ez a színesség teljesen magától értetődő. Hogy Borsi fürdés után csadorként tekeri magára a törölközőt, hiszen a suliban legjobb barátnője is így öltözik. Hogy amikor Dr. Seuss egyik meséjét mondom este, megkérdezik, hogy ő fekete vagy fehér ember volt-e. Vagy amikor az utcán megyünk, és látunk fehér ruhás, szoknyás srácokat, akkor Borsi pontosan tudja, hogy ezek a pandzsábiak. Mert az osztályban is van egy ilyen kisfiú.
Kifejezetten kedvelem, hogy ezt az egész színes kavalkádot az iskolában nagyon tiszteletben tartják. Annak idején, amikor hallottam, hogy Angliában kötelező vallásoktatás van, nem voltam oda az ötletért. Nagyon is jól emlékszem még arra, hogy mennyire utáltam kiskoromban hittanra járni. Arra, hogy ez milyen izgalmas és színes iskolai tárgy lehet, nem gondoltam. Ugyanis itt a vallásoktatás nem azt jelenti, hogy Biblia-ismeretet tanulnak a gyerekek. Hiszen a világ ennél jóval nagyobb. Ezért ők mindenféle vallásról tanulnak. Borsi például ma egy Gudwarába látogatott el az osztályával, ami egy szikh templom, és pár utcával odébb van. Mezítláb kellett bemenniük, a lányoknak kendőt kellett a fejükre kötni, a fiúk speciális sapkát kaptak.
Furán hangzik, de néha jó érzés megtapasztalni, hogy milyen kicsi nép is vagyunk. Hogy itt a magyar a kisebbség, és a suliban még soha nem volt magyar diák. És a helyi könyvtárban nincsenek magyar könyvek - ellenben udru, vagy lengyel részleg nagyon is van!
Maga a suli azért napról napra okoz meglepetéseket. Bíborék például Kenyáról tanultak a héten (régi, angol gyarmat ugyebár) és ennek keretében bejött hozzájuk egy fekete nő és afrikai dobolásra tanította őket. Bíbor persze ezt is élvezi, de a kedvenc órája a számítógép kezelés, amikor azt tanulják, hogyan működik a google, hogyan kell képeket, adatokat keresni rajta. Ami valljuk be, ma már nagyon fontos tudás.
Ennek a számítógépes tanulásnak a keretében a suli minden tanulóját befizette egy szuper matektanulós oldalra is. A neve, mathletics. Ez valami álom. Én ugyan nem vagyok annak híve, hogy a gyerekek sok időt töltsenek képernyő előtt, legyen az tévé, vagy számítógép, de ennek nem tudok ellenállni. És ők sem.
Pedig ez nem más, mint egy nagy-nagy nemzetközi matek-verseny, több tízezer gyerek és iskola részvételével világszerte. Az első lépés, hogy minden gyerek kap a jelszava mellé egy avatárt is. Tehát egy virtuális alakot, akit a saját képére formázhat - kialakítja a bőrszínét, fejformáját, szemét, száját, orrát, ruháját. És ez a hasonmás ezután nekiállhat matekfeladatokat megoldani. A feladatok nagyon jók és pontosan azok, amelyeket az adott évfolyamban gyakorolnak a gyerekek - összeadás, szorzás, osztás, kerekítés, mérés, a naptár, az óra, geometria stb. Nagyon sokféle feladat van, egyszerűbb, bonyolultabb, problémamegoldás, szöveges feladat. Ha az ember már belejött, akkor egy nyílt versenyen másokkal is megküzdhet, a számítógép összehozza majd valakivel a világ minden részéről.
Minden jól megoldott feladatért pontot kap. Ha egy héten ezer pontot elér, beléphet a bronz-kávézóba, ha összegyűjt itt öt bronz oklevelet, továbbmehet az ezüst erkélyre, és csak a legjobbak juthatnak majd el az arany számítógépes szobába. Közben a kapott pontokat levásárolhatják - ezért lehet ugyanis speckó cuccokat venni a kis rajzolt karakterüknek. Koronát, kalózsapkát, rózsaszín hajat, perec alakú szemüveget, UFO hátteret, szélben lobogó copfot és még millió más dolgot. Ráadásul minél több feladatot csinálnak meg, annál több jutalomjátékot is kapnak. Ami persze szintén matek, de mivel látják előre, hogy van 10 zárolt játékuk, teljes extázisban figyelik, hogy azok mikor nyílnak meg.
Szóval ki van ez az egész találva, és a csajok teljesen be is kajálták. Ott tartunk, hogy nálunk a matek lett a jutalom. Ha jól viselkednek, szépen minden más feladatuk megcsinálják, akkor esetleg lehet max 1 óra mathletics, de úgy, hogy az első 1-2 feladatot én jelölöm ki számukra. Amit hasznosnak és tantervbe épp illőnek találok - aztán jöhet a szabad garázdálkodás. Amiben olyan finomságok is beletartoznak egyébként, mint az "esőerdő matek", ahol nagyjából ugyanazok a feladatok vannak, de állatokkal. Vagy a szorzótábla-dalok, ahol vicces figurákkal lehet együtt dalolni a szorzótáblát. De furmányos szöveges feladatok is vannak, mint a ha Kati magasabb Rudinál, de alacsonyabb Maxnál, akkor Cecília hanyadik a tornasorban.
Az oldal neve egyébként www.mathletics.co.uk - és bárhonnan a világból lehet rá jelentkezni. Egy embernek egyébként évi tízezer forint a tagdíj - de ha úgy veszem, hogy ezt matek füzetkékre, CD-ROM-ra amúgy is elkölteném. Ráadásul mi pénzt nem ér meg, hogy nem kell nógatni a gyereket a matekozásra, hanem magától és örömmel csinálja?!? Nálunk a csajok két hete játszanak már vele, és mondhatom, még töredékét se fedeztük fel. Mi most ugyan a sulitól ingyen kaptunk felhasználónevet és jelszót, de eldöntöttem, ha hazamegyünk, otthon is befizetem majd a csajokat. Amúgy ez a sulinak is megéri - rendszeresen ellenőrzik benn is, hogy ki, hogy halad (a tanár átlátja az egészet) megbeszélik ki a legjobb, presztizst jelent, hogy a kinek van a legdögösebben kinéző figurája, és oklevelet is adnak minden héten a legjobbaknak.
Ez a mathletics egyébként kicsit engem is megnyugtatott most, mert ugyan sok jó dolgot tanulnak itt a lányok - de valljuk be, ennek töredéke se jelenik meg az otthoni tantervben. Ami otthon kell, az a matek és a magyar. Merthogy azt még nem tudom, hogy tényleg hazamegyünk-e egy év után, vagy maradunk, de az biztos, hogy semmiképp nem szeretném, ha az angolt megnyernék ugyan a csajok - de cserébe mondjuk behozhatatlanul lemaradnának az otthoni tárgyakból. Mindenesetre most a napi matek gyakorlás megvan. Csak győzzem lepattintani őket a számítógépről.

Azt akartam, hogy ő repüljön, de végül mindketten szárnyaltunk. A zene már csak ilyen. Hallgatót és előadót egyaránt képes a mennybe repíteni.

Heteken át minden nap gyakoroltuk itthon Bíborkával a dalokat az előadásra. Ez háttérbe szorította a matekot, az olvasást, a nyelvtant. Dalolunk órákon át. Készültünk a koncenrtre, ahol nyolcezer (!) gyerekkel együtt fog énekelni. Szóval a dalokat jól ismertem - de erre a hangzásra nem voltam felkészülve. Nem is lehetett. Ültem tegnap este a birminghami LG Arénában, és úgy éreztem, a zene behatol a bőröm alá és belülről bizsergeti. Soha nem hallottam ahhoz foghatót, mint amikor ez a sok-sok gyerek egyszerre kezdett énekelni. A tiszta, csilingelő gyerekhangokban tiszta, őszinte érzelmek áradtak. Hiszen énekelni nem lehet csak teljesen nyitottan. Olyan volt, mintha kézzel fogható, erős energiahullámok kavarognának körülöttem. Felemeltek, és magasban tartottak, mintha egy szárnyaló ló hátára pattantam volna. Csodálatos volt.
Az érzés, hogy én is újra gyerek vagyok, olyan valóságos volt, mintha időgépbe ültem volna. Egybeolvadtam a zenével, a múlttal, a jelennel és a harmóniával. Istenem, milyen jó is volt kórusban énekelni! Most érzem csak, mennyire hiányzott ez az elmúlt évtizedekben. A szóló éneklés lehet bármilyen szép, soha nem tudja azt a közösségi élményt adni, mint az, amikor sok más emberrel együtt építi fel az ember a hangokat. Gyerekkoromban, a Rádió Gyerekkórusának osztályában mindig énekeltünk. Daloltunk az udvaron, énekeltünk a buszon, a vonaton, az utcán. És persze délelőtt az iskolában, délután a kóruspróbán, a szolfézson. Én máig folyamatosan dúdolok, a legtöbbször anélkül, hogy észrevenném. Azt akartam, hogy a lányim életének is része legyen a zene, de a hamiskás zenebölcsi, a fáradt kakaó-koncertek, az iskolás zongoraórák, és a katonás szolfézs - egyik se ad annyit, mint amikor az ember beleolvad a zenébe, mint a pillecukor a forró kávéba.
Eredetileg azért írattam be Bíbort az iskolai kórusba, hogy legyen egy újabb alkalma barátokat szerezni, a nyelvet gyakorolni. Azt is tudtam, hogy a zene nagyon sokat segít a nyelvtanulásban is. Máig emlékszem mindazokra az angol nyelvű dalokra, amiket gimis koromban tanultam (még az oroszra is!) és bizony a mai napig azokat a nyelvtani szerkezeteket használom, amelyek a Beatles versszakokból a fejembe ugrottak.
Később derült csak ki, hogy a suli kórusa ennél sokkal nagyobb dologra készül - szerepelni akarnak a Young Voices turnén. Ez a világ legnagyobb kórusa, ahol nyolcezer gyerek énekel együtt egy arénában, mindenféle profi énekesek kísérőjeként. 28 dalt kellett hát Bíborkának egy hónap alatt megtanulnia. Többet, mint ahány nap volt a fellépésig. Természetesen mindet angolul. A szöveget és dalokat le lehetett tölteni a www.youngvoices.co.uk oldalról. A cél érdekében minden nap leültünk, tanultunk, daloltunk. Félni csak én féltem - merthogy szöveget nem lehet bevinni az előadásra, és a tanárnő többször elmondta, hogy csakis tökéletes ének és szövegtudással lehet fellépni. De Bíborka nagyon élvezte a tanulást. Ha abbahagytuk a közös dalolást, ment a szobájába és kezében a kottával újra és újra olvasta a szöveget. És a végén sikerült!

Az előadás fantasztikus volt. A sok-sok külön-külön gyakorló gyerek és iskola a nagy napon tökéletes harmóniába olvadt össze. Látható örömmel táncoltak, ugráltak, énekeltek a gyerekek - noha ők már délután kettő óta ott ültek a padokban. Mégis, örömrivalgással ünnepeltek minden kedvencet - a karácsonyi dalokat, a pop válogatást, és persze a Michael Jackson egyveleget. Közben jöttek táncosok, zseniális énekesek és az egész mozaik összeállt, mint a kaleodoszkóp mozaikdarabkái. Feltettem egy kis video-részletet is a facebookra az előadásból, amit persze szigorúan tilos volt filmezni - de nem szóltak rá a szülőkre. Akik között egyébként sokan lehettek a visszatérő rutinosak - őket onnen lehetett felismerni, hogy hoztak magukkal világító botot, sapkát vagy zseblámpát és jeleket adtak a helyükről. Merthogy arról szó sem lehetett, hogy az ember megkeresse a csemetéjét - nyolcezer gyerek és szülő érzékeny találkozása kivitelezhetetlen lett volna. Amúgy hihetetlen biztonsági szabályok voltak, pl. egy gyerek se mehetett egyedül még pisilni se, minimum ötfős, felnőtt által kísért csoportban kellett mozogniuk. De vihettek ők is lámpát és integethettek. Bíborkán világítós Mikulás-sapi volt. És én megtaláltam. Nyolcezer között is. Naná.

- kiabálták a franciák a várfalról a Monty Pythonban. Néha úgy érzem, én is szívesen kiállnék a várfalra és elordítanám a szélben, hogy szép ez az Anglia, de azért ezek az angolok néha kihúzzák a bicskát a zsebemből!

A városban járkálva minden nap elszörnyülködöm azon, hogyan is öltöznek a gyerekek. Anyukán kabát, sapka, kesztyű. Baromi hideg van. A kisbaba a kocsiban mezítláb, pirosra fagyott lábacskával. Sapkát még egy fehér gyereken se láttam. A cipő-csizma errefelé nem szokás, akkor sem, ha röpködnek a mínuszok.
Hasonló esetben otthon minden öreg néni megállítaná az embert és elmondaná, hogy fázik szegény baba. Itt senki nem szól egy szót sem. Nem szokás beszólni a másiknak. Ami persze jó - de a negatív oldala, hogy a társadalmi kontroll teljesen hiányzik.
Ez nem pár egyedi eset - mások is mesélték, itt az is normális, ha a gyerek haját az uszodából kilépve nem szárítják meg decemberben sem. Vagy hogy a kisbaba cumisüvegébe kólát tölt az anyukája.
Gondoltam, le is fotózom - amikor a fenti kép készült, nagyon hideg volt. Rajtam bundakabát, a lányaimon vastag harisnya. Ez a kislány zokniban jött iskolába - és nem ő volt az egyetlen. Nézni is rossz volt. De nem szóltam be. Más se.
De ami furcsa ebben az egész szülői "lazaságban" (nevezzük így, bár nekem ez hanyagság) mindez csak a fehérekre igaz.
Felszállok a buszra reggel 9-kor, ott áll már egy másik kocsi. Benne egy 3-4 év forma kisfiú (akiket otthon már nem ültetnek kocsiba, de itt ez általános) Olyan mocskos, mintha este hoznák haza a játszótérről. Kétes tisztaságú kabát, kajadarabokkal telemorzsázott babakocsi, és persze nyalókázik. A keze könyékig ragacsos. Azonnal odafordul Bendéhez, és a keze után nyúl. Én persze automatikusan arrébb húzom el a babakocsit - azért mégse kenje össze a gyerekem. Anyuka úgy nézett rám, mint egy leprásra, és végül még én éreztem magam kellemetlenül.
Nekem egyénként tetszik, hogy itt minden szabályozva van - az már kevésbé, hogy ezek a szabályok csak és kizárólag a fehér emberre nem vonatkoznak. Tilos dohányozni a buszmegállóban - de azért a fehér anyuka ott bagózik. Tilos inni a buszon. A vörös hajú nő simán felrakja a lábát a szemben lévő ülésre, elővesz egy sörösüveget és egy üvegpoharat. Gond nélkül kiönti sörét és elégedetten iszogat a busz végében. Senki nem szól rá, mert ugyebár ez nem szokás. És mert ha mégis megtenné... Hát nincs benne köszönet.
Jöjjön egy példa. Zsolt talált egy nagyon jó boltot a környéken, ahol különleges borokat, likőröket lehet kapni. Bemegyünk - nagyon vigyázok, nehogy Bende az üvegpolcok közelébe kerüljön. De utánam bejön két másik babakocsis anyuka is. Azonnal arrébb löknek (halk sorry) majd nagy csattanás. Az egyik angol kisgyerek levert egy üveg bort. Kicsit hangosabb sorry. Felvesz két üdítőt, és fizetne. Ahol a turbános eladó közli, hogy és persze a bort is ki kell fizetnie. Annyi "fuckingot" ami a nő száján kijött még élőben sose hallottam. Ordítva kikelt magából, hogy nincs kiírva, hogy babakocsival tilos bejönni, vigyázott volna ő az üvegeire. Majd lecsap mindent a pultra, és kirohan. Útközben beleütközik Zsoltba, aki rácsattan (nagy a feszkó már) hogy őt ne lökdösse. Mire a válasz - ja, te is külföldi vagy? Akkor neked is fucking és egyéb válogatott ordenáréságok. Végül ő elmegy, a bort nem fizeti ki, de hát ő angol, otthon van, neki mindent szabad. A turbánossal megértően nézünk egymásra. Hát igen, ezek az angolok nagyon rasszisták, mondja. És igaza van. Egy másik angollal nem mert volna a nő se így beszélni.
És ezek a dolgok mostanában sűrűsödnek. Tegnap a vonaton támadt rám egy nő. Bementem pisilni Bíborkával (kell még a lányoknak a segítség) majd amikor ő kiment, jött volna be Borsi. Mire a várakozó csaj ránk szólt, hogy itt kérem sor van és most ő jön. Én meg látom Borsika arcán, hogy nincs idő várni, ő még kislány, simán becsorgat. Amúgy is benn vagyok még a WC-ben, ki se jöttem, csak a nagyot engedtem ki. Amúgy meg egy gyerek szerintem minden civilizált helyen elsőbbséget élvez a mosdóban. Udvariasan mondom, ennek a gyereknek nagyon kell, és rámutatok a Borsira. Részemről a dolog elintézve, csuknám be az ajtót magunk mögött. De a csaj váratlanul megfogja az ajtót, hogy márpedig nem csukhatom be, mert ő jön. (Értem én, neki is kell, de én a gyerekekkel csak a mozgássérült Wc-be férek be, simából pedig 5 méternyire van a másik, épp szabad is.) Zsolt csak azt látja, hogy a csaj fogja az ajtót és kiabál - odajön hát Bendével a kezében és ráförmed, hagyjon minket békén. Ajtó becsukva - azt hinném itt a történet vége.
De nem, mert pár perc múlva jön a kalauz, akinél panaszt tett a csaj (!) és minket teremt le, hogy mert Zsolt beszólni a csajnak. Nem számít, hogy minket ért először az agresszió. Egy férfi nem beszélhet így egy nővel. És ha nem kérünk bocsánatot, akkor leszállít minket, de akár le is tartóztathatnak ám! (Azért nem ijedünk meg nagyon, épp a mi megállónk jön, le is szállunk.)
De ami a legrosszabb, nem tudom, hogy igazunk van-e. Magyarországon az lenne. De vajon itt? Mi a súlyosabb vétség? Ha rám támad egy nő, vagy az, ha a férjem megvéd engem és a pisilni vágyó gyerekem? Ilyenkor külföldinek lenni nagyon nehéz, mert fájón érzem, hogy hiába tudok angolul, a feszült helyzetben sokkal lassabban és bénábban fogalmazok. (Igaz, a frappáns válaszok néha Magyarországon is csak órák múlva jutnak eszembe.) De vajon az igazi baj nem az, hogy külföldiek vagyunk, és a két angol móresre akar tanítani? Ez sem elképzelhetetlen, mert olvasom, hallom, hogy az angolokban is egyre nagyobb a feszültség. Az újságokban is egyre többet olvasni arról, hogy Angliában is megszorítások lesznek, és elveszik a gyerekek után járó pénzt a családoktól. Olvasom, hogy egyre többször támadnak angol huligánok külföldiekre. A zöldséges arról mesél, hogy milyen bunkók vele az angolok. A suliban az egyik szomáliai anyuka azt mondja, hogy hét éve van itt és egy angol barátja sincs, mert nem állnak vele szóba.
Szóval most épp besűrűsödött a rossz körülöttünk. Mintha a sors azt jelezné, vége a laza turistáskodásnak, ez már a valós élet. Persze ha racionálisan nézem, akkor minden bunkó angolra tíz kedves jut. Az idős nénik, akik szívesen beszélgetnek velem a buszon. A pasi, aki odaadta Zsoltnak a napijegyét a buszmegállóban, mert neki már úgyse kell. Helen, aki eljött hozzánk főzni és segített vásárolgatni. A bölcsis nénik, akik felajánlották, hogy eljönnek ingyen vigyázni Bendére, hogy az egész család eljusson Bíbor kórusos fellépésére. Vagy az a PKU-s kórházi csoport, akik tegnap zseniális télapóprogramot szerveztek a gyerekeknek. És ilyenekből tényleg sokkal több van! De azért a rossz mindig jobban fáj, pláne, ha az ember távol van az otthonától.

Mindkét lányom felkerült az iskolai dicsőségfalra. Ez a suli előterében van, és nagy dicsőség, ha valakinek a neve rajta szerepel. Az indoklásban most mindkét lánynak a kézügyességét és a művészeti képességeit dicsérték. De amúgy is, ebben az iskolában nem fukarkodnak a dicsérettel. Bíbor szerint akár azért is lehet már matricát kapni, ha valaki mindig megeszi az ebédjét. Szó szerint nincs az a képesség amit itt ne vennének észre, és ne emelnének ki.
Bíbornak például minden alkalommal kiemelik a leckéjét - mármint azt, hogy egyáltalán megírja. Ugyanis itt csak heti egyszer (pénteken) adnak leckét - és ha valaki nem csinálja meg, akkor se kap semmiféle büntetést. Ami az én magyar lelkemnek furcsa, de még Bíborka is rosszalja.
Ami viszont mindkét lánynak nagyon tetszik, hogy az ügyességért (pl. ha valaki torna után gyotrsan öltözik fel) kupont lehet kapni. Ezt be kell dobni az osztályban egy üvegbe, és minden hjéten kihúzzák valakinek a nevét. Aki valami apró ajándékot nyer. Mondjuk MP3 lejátszót. Szóval mindkét lányom nagyon igyekszik, hogy jó legyen. Hiszen itt nagyon is komoly, kézzel fogható eredménye van a jóságnak.

Most, hogy itt a húgom, kicsit én is friss szemmel látom Angliát. És újra feltűnik néhány olyan bosszantó kis apróság, amit már természetesnek veszek. Pedig először mennyire megdöbbentett engem is!

1. Ecet
Először az éttermekben tűnt fel, hogy nincs majonéz. (Sírnak is miatta a lányok, akik otthon mindent azzal ettek.) De hát jó helyette a ketchup is gondoltam, és automatikusan odanyúltam egy barna zacskó iránt. Gondoltam, paradicsomszósz. De nem. Ecet. Itt azt teszik a sült krumplira. De nem gondoltam még ekkor sem, hogy az ecet itt ennyire általános ízesítőszer. Gyanútlanul levettem egy zacskó gyerekmintás chipset a szupermarketben, a pénteki Diwali-suli partyra. Itthon azért megkóstoltuk. És köptük ki ugyanazzal a svunggal. Merthogy ecetes. De nagyon. Ehetetlenül. Rá volt írva ugyan, hogy "pickled onion", de nem gondoltam, hogy ilyen brutál savanyú lesz. Kukába az egész. Ezek után már kicsit aggodalmaskodva keresgéltem a polcokon, de gondoltam, hogy a Knorr tejszínes gombás szósszal nem nyúlhatok mellé. A csomagolás ugyanaz, mint otthon, sehol, semmi érthetetlen szó a csomagoláson. Aztán otthon kibontom, és jön a meglepetés - savanyú! Nézem a dátumot - nem romlott. Ecetes! De a a paradicsomos szósz is. És minden más is. Nincs más hátra, meg kell szokni valahogyan. És amit lehet, inkább otthon elkészíteni.

2. Csapok
Nem gondoltam korábban, hogy ezt el lehet rontani. Otthon ugyebár egyszerű. Van sima hidegvizes csap, és van olyan, ami meleget és hideget is tud. És ha az ember kezet akar mosni, beállítva langyosra. Itt ez ennél bonyolultabb. Merthogy teljesen külön csap van a hidegre és a melegre is. De nem csak a kádnál, hanem a mosdónál is. Tehát az egyik csapból jön a jéghideg, a másikból a tűzforró. Két teljesen külön csövön át. Langyosat csinálni belőle lehetetlen. Két megoldás van. Jobb kézbe hidfeget, balba a meleget és aztán a kézmosásnál összekeveredik a dolog. Az eredmény nem tökéletes - egyik keze megfagy, a másikat leforrázza. Megoldás lehetne, ha bedugom a csapot, abban majd összekeveredik a víz, és ott mosok kezet. De egy nyilvános WC-ben azért ez nem tűnik túl higiénikusnak. A sok kísérletezés után én ma már kerülöm a forró vizes csapot. Inkább mosok kezet a hidegben. Különösen, hogy sok helyen ki van írva, ha csak a forrót nyitom meg, az bizony égési sérüléseket okozhat. Köszi. Azért ha valakinek van ötlete arra, hogy ez mire is jó, és hogyan kell használni, akkor azt örömmel várom!!!

3. Padlószőnyeg
Mindenütt ez van. De nemcsak itthon, hanem a múzeumban, a pályaudvaron és még a játszótéren a focipályán is. Ezek a kültériek annyira nem zavarnak - szenvedjen velük, akit ezért fizetnek. Annál több a gondom az itthoni bézs színű pihepuhával. A bejárati ajtónál, ahová a sáros cipőmmel belépek, és a fürdőszobában is, ahol vizes lábbal kilépnék a kádból. Egyszerűen lehetetlen tisztán és szárazon tartani. És még szerencsések vagyunk, hogy a konyhában linóleum van. Értem én - a padlószőnyeg sokkal olcsóbb, mint a kő. És puhább is, ami most, hogy Bende járni tanul, sok buci-koppanástól ment meg minket. De azért ezt három gyerek mellett tisztán tartani nem kis kihívás.

4. Gombok
Aki kitalálta, hogy a matracot amin alszom gombokkal díszítse, azt elevenen dobnám a krokodilok elé. Lehet, hogy ez látványnak nagyszerű - de aludni rajta rémálom! Reggelenként vagy a derekamon, vagy a hátamon látom a mintáját. Mi értelme van???? Ráadásul nem is gombol semmit.

5. Balra tarts
Azt mindenki tudja, hogy Angliában a másik oldalon közlekednek az autók - de arra a zsigeri bizonytalanság érzésre, ami ezzel jár, lehetetlenség felkészülni. Az ma már alapdolog, hogy hogy mielőtt lelépek az úttestre, kétfelé is nézek, és mindenfelől várom az autókat. De a mai napig elbizonytalanodom, ha fel akarok szállni egy buszra - merről is fog az jönni? És merre fog továbbmenni? Ki lehet persze logikázni, de az ember minden sejtje, ösztöne, zsigeri érzése mást súg. Azt, amit otthon évtizedek alatt megszokott. Tisztára Alice Tükörországban érzés. Egyszerűen alapjaiból zökken ki az ember.
Persze a buszon könnyű, legfeljebb magamban kicsit sikongatok, mikor látom, hogy a sofőr a szemben jövők sávjába sorol be (legalábbis szerintem). Kocsival kicsit már neccesebb. Még akkor is, ha én nem vezetek. Béreltünk már itt kocsit, és Zsoltnak nagyon jól ment a vezetés (pár órás gyakorlás után) De akkor azért ő is röhögőgörcsöt kapott, amikor elindultunk, és én lazán beszálltam a kocsiba. Természetesen jobb oldalra. És az, hogy előttem a kormány, percekig fel se tűnt nekem. Miután átültem se szűnt meg a fura érzés. Ha nagyot kanyarodott, én továbbra is jobb kézzel nyúltam a magasba, hogy megkapaszkodjak, és amikor leparkolt, bal kézzel nyúltam a biztonsági öv csattja felé. A körforgalom pedig valóban rémálom! Nem hittem volna, de tényleg a fene se tudja, hogyan kell kijönni belőle!

6. Saláta-meglepi
Csodás előre elkészített salátákat lehet kapni a szupermarketekben - de nagyon meg kell nézni, hogy mit vesz az ember, mert bizony érhetik meglepetések. Az első ilyen akkor ért minket, amikor egy nagy darab fűszervajat találtunk az egyikben. Merthogy ezt nem nyers evésre, hanem párolásra tervezték. De az is gyakori, hogy vastag tésztacsík van középen - nyilván, hogy laktató legyen. És persze erősen megöntik szósszal. Főleg ecetessel. Brrrr!!! Szóval bármilyen csábítóan szép és praktikus - a zöldséges biztonságosabb megoldás.

7. Kuponvilág
Itt tényleg mindenhol kupont adnak, és hűségkártyát, és gyűjteni kell a pontokat. Nekem már tucatnyi kártyám van, és külön dossziém a kuponok rendezgetésére. Nem megyek csak úgy, spontán pelenkát venni, ki kell számolni, hogy inkább a Bootsban vegyem meg 10% kedvezménnyel, van a Sainsburyben, 2.5 fonttal olcsóbban. Esetleg a Tesco egyet fizet kettőt kap akciójában. De van még kuponom borra, könyvre, játékra, arckrémre. Van amit azonnal felhasználhatok, van amit csak két hét múlva, van amit csak januártól (!), de figyelni kell a helyi újságot (kuponhegyek) és a szórólapokat is, amik a pályaudvarokon vannak. Merthogy egy múzeumba se érdemes itt beugrani - kicsit körbenéz az ember, tuti, hogy feleannyiért is megúszhatja. Szóval tervezni kell mindent, csak semmi spontaneitás. Ez mondjuk engem nagyon idegesít. De mszáj alkalmazkodni hozzá: a birminghami Sealife Centerben egy teljes órát álltam sorba - miközben azok, akik a neten 30%-kal olcsóbban megvették a jegyet, külön pénztárnál, azonnal bemehettek. Szóval ezután átértékeltem a spontaneitásról alkotott nézeteimet.
Persze nem mindig örülök az akcióknak. Mert mi van, ha két babához ingyen adnak egy harmadikat is? Naná, hogy elhozom. De mit csinálok vele? Nekem csak két lányom van - 1-1 játéknak örülnek. A harmadik melyiké legyen? Csak a baj van vele. De ott nem hagyhatom, mert ingyen van. Akkor vegyek hatot? És ha csak egy pizzát akarok venni, akkor mit kezdjek a második ingyenessel, ami be se fér a mini hűtőnkbe? Ugyanez van a keksszel, a sütivel és mindennel. A vége mindig az, hogy az ember csomó ingyen cuccot is hazavisz - aminek persze valahol nyilván megfizeti az árát.

Szóval pár napig most nem írok, mert minden percet ki akarok használni, hogy dumálhassunk! Annyira hiányzott már!!!!!

A Halloween csak a kezdet volt. Most már üljük a Diwalit, a Guy Fawkes napot, a Bonfire Night-ot és minden más ünnepet, amiről a gyerekek az iskolában tanulnak.

A sokszínű környék egyik bónusza, hogy nyakig belemerülhetünk más népek ünnepeibe. Mivel a környékünkön rengeteg indiai él, már napok óta tűzijátékot nézünk esténként az ablakból. Hol itt, hol ott lőnek fel egy robbanós rakétát. Mi meg a sötét lakásban ülünk a díványon, és figyelünk, hol láthatjuk a következőt. Bende is rájött már, hogy mit kell várni, és amikor a lányok sikongatni kezdenek az örömtől, forgatni kezdi a kis fejét, hogy megkeresse, hol is van az a fényes-szikrázó csoda, aminek úgy örülünk.
Persze az ünnepek keverednek. Pénteken nem csak a Diwali kezdődött, hanem a Guy Fawkes napot is tartanak az angolok. A lányok mindkettőről már hetek óta tanulnak az iskolában és nagyon készültek rá. Készítettek mécsest, levelezőlapot, tanultak mesét és minden nap téma volt, mikor jönnek már el ezek a jeles napok.
Ahogy Betty barátnőm mondta, ha ki sem mozdulok a lakásból is rengeteget fogok tanulni a gyerekektől, és ez valóban így van. Házi feladatot ugyan csak péntekenként kapnak - de minden nap mesélnek valami érdekeset, amiből tanulhatok. És mindig van egy-egy szavuk is, amit szeretnének velem lefordíttatni. Bíbor egyik első kérdése az volt, mit jelent a "faster" - merthogy egész nap ezt mondogatják benn a tanárok neki. (Valószínű kicsit sokat álmodozik, azért sürgetik és kérik, hogy "gyorsabban") Később Bíbor kitalálta, hogy kicsi papírdarabokat visz be, és arra írja le, amit nem ért. Az egyik ilyen papíron csak ennyi állt: "contains historical facts" - azaz történelmi tényeket tartalmaz. Nagy csalódás volt neki, amikor lefordítottam, szerintem valami izgalmasabbat várt.
Az utóbbi hetekben azonban már nem kérdeznek - inkább mesélnek. Bíbor ugyanis azt állítja, ő mindent ért benn. És most jutott el a kétségbeesésnek abba a fázisába, hogy miért nem tudja ki is mondani amit szeretne. Nem tud se kedves lenni angolul, se vicces. És hogy ez nagyon rémes.
Szerintem hamar megered a nyelve, a tanító néni már mondta, hogy kicsit sokat beszél órán, ami pontosan ugyanaz a panasz, mint amit otthon hallottam róla, szóval nem aggódom érte.
Amiket pedig mesél, azok egészen pontosak. Mivel a Guy Fawkes ünnepnek utána tudtam nézni a neten, állíthatom, hogy egész jól megértette az ünnep lényegét. Bár ez kicsit attól még az én szememben bizarr marad. Merthogy ez a 400 éves angol ünnep egy terroristáról lett elnevezve, aki fel akarta robbantani az anglikán I. Jakab királyt. Ezért 2,5 tonna (!) robbanószert helyezett el titokban a parlament környékén bérbe vett pincékbe. Ha terve sikerült volna, nem csak az angol Parlament robban fel, de 500 méteres környékén minden eltűnik a föld színéről, beleértve a Westminster apátságot is - és Anglia katolikus ország lenne. Ám az összeesküvést leleplezték, őt magát pedig kivégezték. A meghiusult robbantást és Jakab király megmenekülését azóta minden évben tűzijátékkal ünneplik a jó angolok.
Azt, hogy a Diwalival kapcsolatban mindent pontosan értett-e, csak remélni tudom. Merthogy ez sokkal összetettebb és spirituálisabb ünnep. Természetesen sokkal jobban tetszik is a lányoknak. Ez ugyanis a hindu fény ünnepe, az új év kezdete és egy kicsit olyan, mint nálunk a karácsony. A hinduk ilyenkor mindenhová mécseseket tesznek és ajándékokat adnak egymásnak. A lényege persze az új év, az új élet kezdete, a belső fény megtalálása és persze a jó örök győzelme a gonosz fölött. Amit egy gyönyörű legendával meséltek el az iskolában. Laksmit, a gazdagság istennőjét elrabolta egy gonosz démon. Ráma azonban megtalálta, levágta a démon mind a tíz fejét és hazaindult az erdőben szerelmével. Útközben találkoztak egy fehér, világító majommal (aki egyébként az önzetlen odaadás és az imádság jelképe is) ám a majom elveszett. A két isten azóta is keresi a majmot, és ha szeretnénk, hogy a mi házunkba térjenek be, tegyünk ki mécsest az ablakba. A fényt követni fogják, az hívén, hogy a majom után mennek. Így talán sikerül házunkba csalogatni a gazdagságot. A nemzeti lottón mindenesetre nem nyertünk. Pedig 18 millió font a főnyeremény...

Már régóta készültem rá, hogy belülről is lefotózom a csajok suliját. Megkérdezni nem mertem, hogy szabad-e, mert féltem, hogy megtiltják. Ezért hát csak titokban kattingattam, mert nagyon szerettem volna magamnak is megörökíteni, és másoknak is bemutatni, hogyan zajlik itt a tanítás.

Amennyire én látom, itt az alsó tagozatban legalábbis kicsit epohális oktatás folyik, akár a Waldorfban. Tehát nem szigorúan vett tantárgyakra bontrják az oktatást, hanem témaköröket járnak körbe. Borsiéknál például most a fény a fő téma. A gyereklelket nyilván elsősorban a fénnyel kapcsolatos ünnepek fogják meg. Nem csak a karácsony, meg az angol Guy Fawkes nap, de a Diwali, a hindu újévünnep, svéd Szent Lúcia ünnepe is szóba kerül. Ennek kapcsán földrajzból megnézik melyik ünnepet melyik országban szokás ünnepelni. Aztán ha már fény, akkor környezetismeretből elektromosság. Rajzból árnyékolási technikák. És persze árnybáb kivágás, mécses formázás és üdvözlőlapok készítés ezen jeles ünnepekre.
Mivel a csoportmunka nagyon fontos, ezért a kis alkotások mellett rendszeresen készülnek nagyobb művek is. Így az iskola folyosójának falát hatalmas, és rendszeresen cserélt installációk töltik be. És nem csak a nagyok készítenek ilyet, de már az ovis-korúak is. Az ötéveseknél Aranyfürtöcske és a három mackó meséjét dolgozták fel így. De a nagyobbak egész komoly témákból is készítenek kiállításokat, mint a görög mondák, a víz körforgása, Ausztrál őslakosok vagy akár a Ramadán is nagyon jó alkalom erre.


Az eddig látottakból nekem az abszolút kedvencem az Ősi Egyiptomos, ami olyan 4-5 méter hosszú. Alul a Nílus látható, aztán háromdimenziós piramisok (gúlák ugyebár) Tutankhamon maszkja, hieroglifák, tevék. Minden alkatrész a gyerekek által elkészítve, feldolgozva, egészen kézzel fogható módon. Iszonyatosan jó ötletnek tartom, mert nemcsak szép, de többet tanulnak ebből, mint ha csak könyveket olvasnának róla, és a tanárt hallgatnák. Ráadásul annyira sokféle tehetség és ügyesség nyilvánulhat meg ebben. Mert a nagyon okos, az rárakja a fogalmazását, megtervezi a mondandót. Aki szépen rajzol, az kidíszíti, aki ügyesen barkácsol, az mondjuk a betáket faragja ki habszivacsból - szóval mindenki hozzátehet valamit, és sikerélménye lehet. Ráadásul nem egyedül rajta van az elkészítés terhe, hanem megosztja a többiekkel. Ezzel pedig már közösségi értékeket is elsajátít és gyakorol.
De nem csak a tényanyag elsajátítása más errefelé, de az olvasáshoz is más a viszonyuk. A suliban minden nap van például szabad olvasás. Ami arról szól, hogy a gyerekek odamennek az osztály egyik sarkába, ahol könyvek vannak és olvasnak. Mindenki azt amit akar és mindenki mást. És hogy kérik ezt számon? - volt az első kérdésem. De ez csak azt bizonyította, hogy még nem értem a rendszert. A helyes válasz ugyanis a sehogy. Ez ugyanis csak arról szól, hogy a gyerek szeresse meg az olvasást, és legyen ez számára napi rutin.
Én most azért jártam a suliban, mert újraindult a matekóra, amit imádok. Ma ismétlés volt főleg (ami elég vicces, tekintve, hogy csak egy hetet hagytunk ki az őszi szünet miatt, ugyanaz a társaság folytatja, és azért mégiscsak alsós tagozatos matekkal foglalkozunk, ami nem olyan nagy szellemi kihívás) De azért minden órára akad egy kis érdekesség, ami miatt végül nagyon elégedetten jövök el. Ma például megismerkedtünk a matek-legyezővel. Ez valójában nem más, mint 10 papírlap, amire rá vannak írva a számok, aztán a halpikkely formájú lapokat össze kell jancsiszögezni (és nem árt persze laminálni sem) Első pillantásra nem értettem, hogy mire is jó ez. Ott van a gyereknek a tíz ujja, ez a szerkentyű semmit nem ad hozzá. Valójában épp úgy lehet vele műveleteket végezni, mint egy abakusszal, vagy mint a saját kezünkkel. Egy nagy előnye van - rá vannak írva a számok. És egy stresszmentes iskolában ez nagyon jó.
Merthogy - magyarázta a tanár - ha megkérdezik, hogy mennyi mondjuk 3+5, akkor mindig jelentkezik egy csomó gyerek, hogy tudja a választ. De minden osztályban ülnek szégyenlős gyerekek is, akik nem jelentkeznek, és ha lehet, meg se szólalnak. De ha a feladat az, hogy számold ki és aztán mutasd fel a legyezőn a helyes választ, akkor ők is kapnak sikerélményt. Merthogy itt a gyerekek közösségi bevonása igenis komoly feladat és cél.





Mielőtt azt mondaná valaki, hogy nagyon anglomán lettem, a teljesség kedvéért azt is el kell mondanom, hogy az itteni nagy stresszmentességnek is vannak rákfenéi. Bíbor például annak nagyon örül, hogy csak heti egyszer, pénteken adnak fel házit. De azon már felháborodott, hogy aki nem csinálja meg hétfőre, azzal se történik semmi. Ahogy hallom az angolok között is nagyon sok a funkcionális analfabéta, és a felsőbb osztályokban amikor már többet kell magolni, sokan elvéreznek.
Ha azonban őszinte akarok lenni, én nem féltem a lányaimat. És óriási előnynek tartom, hogy az angol mellett megtanulnak egy egészen más tanulási stílust. Amit én már soha nem fogok tudni elsajátítani. Az a 25 évnyi intézményes tanulás, ami mögöttem van, komolyan meghatározza a személyiségem. És ezért egy dolgot biztosan tudok a tanulásról. A tények és adatok, ha nem használjuk őket egyszerűen elvesznek. Kihullanak az ember fejéből. Életem legkeményebb éveit töltöttem művészettörténet szakon, millió adatot bebiflázva. És nagyszerűen ment. De ha őszinte akarok lenni, ma már csak a metodika van a fejemben. Tudom, hogy hol kell utánanézni annak, ami érdekel, és kinek a szavát kell elhinnem, ha olvasok. Mit kell néznem, ha ránézek egy műtárgyra, és az miért fontos. Szóval a lényeg megvan - a részletekbe pedig csak elveszni lehet. És itt Angliában úgy érzem, mintha a lényeggel foglalkoznának a gyerekek. És remélem, ez hosszú távon bennük marad.