Három gyerekkel irány Anglia!

Elég boldogító érzés, amikor ül a gyerekem az ágyon, lóbálja a lábát és arról áradozik, hogy neki van a világon a legjobb sulija. Majd a kisebbik, aki ugyanoda jár kórusban egyetért ezzel és mindketten közlik, hogy alig várják már, hogy újra reggel legyen és megint mehessenek.

Megjegyzem - tegnap ugyan csak a két kicsi áradozott arról, milyen jó dolguk van, de ha a nagyot megkérdem, aki amúgy tini már ugyebár és a legtöbb dologgal kapcsolatban elég kritikus és vállvonogatós, a sulira ÉPPEN ő se panaszkodik. Azzal elégedett. (Nem úgy, mint az élet más területeivel, mint például hogy mennyit szabad a telefonján lógva Disney tinisorozatokat nézni.)
A kicsik lelkesedését amúgy az váltotta ki, hogy a kéthetes tavaszi szünet alatt felújították az iskola kertjét és beleraktak pár új fajátékot. Bendéék kertjébe került egy hatalmas fából készült pillangó és pár apróbb bogár. Semmi extrát nem kell elképzelni, lapos fából készült, olyan mint a fenti képen. (Amit amúgy a gugliról lőttem, mert nem volt reggel nálam fényképezőgép, szóval nem tudom, ki ez a nő.) Eköré még tettek pár fából készült kicsi korongot, amin különböző erdei állatok voltak - hernyó, pók, szitakötő.
Borsiékhoz egy hasonló picike labirintust raktak ki, köré írásjeleket - kettősport, vessző, felkiáltójel, zárójel. És egy csomó nagyon helyes trónszéket.
Naná, hogy örültek annak, hogy valami újat láttak.
Borsi lelkesen mesélte azt is, hogy jelentkezett megint az iskolai kis kertész klubba, de nekem ezzel kapcsolatban nincs teendőm, mert ebédidőben lesz. Ez ugyanis általában egy óra, amiből félóra a kényelmes ebéd, aztán mindenféle programok vannak a gyerekeknek, már akik vevők rá. Van zeneoktatás, kórus, nyelvtanulás - Borsit a kertészkedés bűvölte most el, amire jó sok lehetőség van, lévén a suli udvara hatalmas és zöld. De mostanában a belső zöldséges-fűszerkertet nevelgetik, ahol pici szökőkút, meg padok is vannak, szóval igazi oázis, amellett, hogy helyben lehet demonstrálni mindenféle növekedési folyamatot.
Bíbor az első tanítási nap után szintén lelkendezve vette elő a francia füzetét, hogy ezt most AZONNAL nézzem meg. Egy étlapot tartott a kezéből, olyan pont, mint amit a Nandoo's-ban adnak, ami egy Angliában elég népszerű étteremlánc. Grillezett húsaikról híresek, amik négyféle fűszerezésben kaphatóak: extra hot, hot, medium és sitromos vagy mangós. Ahhoz hasonló, mint amit ideraktam oldalra.
Na most a tanára egy ehhez hasonlót fabrikált, és közölte, hogy négyféle feladatot kell vállalniuk ebben a félévben. Van köztük "hot" meg "medium" is. Ehhez kaptak egy "Nandoo's" játék-hűségkártyát, aki valamit megcsinál, bemutatja, abba kap pecsétet.
Semmi extráról nem beszélünk amúgy, mondhatta volna a tanár azt is, hogy itt a négy feladat, csináljátok meg. De helyette adott pár alternatív lehetőséget (a választás illúziója) és jutalomkártyát (a gyűjtögetést minden gyerek imádjak) és persze egy nagyszerű designt, amit mindenki ismer. Így ez már nem is annyira feladat. Így kell a gyerekeket belelkesíteni fejenként két színesben fénymásolt papírral.
Persze nem minden oktatási ügy zajlik itt sem tökéletesen olajozottan. Lemondtuk a gitártanárt, mert egy ideje már elégedetlen voltam vele. Azt láttam ugyanis, hogy nem élvezetesen tanít. Persze, tudom én, nem minden tanulás öröm, van amiért meg kell szenvedni. Zongorázni tanulni könnyű, mert már az első órán le tudja játszani a gyerek a "szipp-zsuppot" szóval azonnal van dallam, amit lehet élvezni.
Elismerem, a gitár ennél nehezebb ügy, mert hát vágja az ember kezét a húr, meg fáj a pengetés is, meg kell erősödni azoknak az izmoknak. Szóval türelmes voltam. De aztán teltek a hónapok és még mindig csak azt hallottam a szobából, hogy csak egy-egy akkordot játszanak, gyakorolnak, nem áll össze az egész semmiféle örömteli dallá, zenéléssé. Pedig hát tanultak, fejlődtek, hiszen egyre több akkordot tudtak, de amikor megkérdeztem, hogy mit kéne gyakorolniuk, akkor közölték, hogy az "F-akkordot" lejátszották kétszer, aztán közölték, hogy megvolt. Heti egyszer egy órában pedig nyilvánvalóan nem lehet semmiféle hangszert megtanulni, kell a gyakorlás.
Én ugyan nem tanultam soha gitározni, szóval fogalmam sincsen, hogyan is kellene ennek mennie, de azt gondolom, hogy nem kérhetem a gyereket, hogy egy darab akkordot gyakoroljon fél órán át naponta, mert az teljes idiótaság. Valami dallammá kellene ezt összefűzni, valami egyszerű darabbá (gondolom én) amit minden nap elő lehet venni. De hát nyilván magántanárunk van, annak gondoltam azért azt kellene csinálnia, amit kérek - hát beszéltem vele és elmondtam mi az én kérésem. Persze bólogatott, hogy no problem és yes, meg a lányok is mondták, hogy ők szeretik a pasit, ki ne rúgjam, tök érdekesek az órái. Hát vártunk még. Következő órán a lányok meglévő gitár-könyveiből fel is adott egy dalt, aminek akár örülhetnék is, de valójában felbosszantott, mert ez is azt jelentette nekem, hogy igazából nem készült ő arra, hogy dalt hozzon, hanem itt jutott eszébe, hát adott gyorsan valamit. Mindegy, kicsit énekeltek, kicsit gitároztak, hát megnyugodott a lelkem, haladunk. Aztán következő óra - megint csak az akkordok, még az előző órán feladott dalt se kérte vissza, az meg fel se merült, hogy lehetne ám másikat is venni. Mivel a kéthetes szünet alatt úgyse tudott jönni, végül úgy döntöttünk, hogy akkor ezt most hagyjuk ennyiben. Mondanám, hogy csak felfüggesztettük, de ez így nem igaz. Ezzel a pasival, így, ebben a formában ezt nem fogjuk folytatni. Jövő szeptembertől meglátjuk, hogy milyen lehetőségeink adódnak. A gyerekeknek szerencsére nem rossz élmény, tehát a kedvüket nem vette el, de nagy gitárrajongóvá se tette azért őket. Mert hát nem kérdés, sokat tudnak, sokat tanultak. De ami a zenetanulás lényege lenne (szerintem), hogy ők maguk tudjanak zeneműveket előadni, ez ebben a körben nem valósult meg.
Bíbor zongora oktatásával se vagyok teljesen elégedett, bár ő azért sokféle dalt tanult meg lejátszani, de most, hogy közeleg az év vége, a tanár el kezdte pedzegetni, hogy van valami vizsga, amit le kéne tennie Bíbornak. De ez még nem az egyes szintű vizsga (ne kérdezzétek, ez megint valami olyan rendszer, amiben én nem vagyok otthon) hanem az egyes szintű vizsga előkészítő vizsgája. (Igen, tudom, elmebaj.)
Először mondta, hogy vegyünk hozzá egy könyvet - 5 font. Nem nagy összeg, hát persze vegyük meg. beküldöm a pénzt - megérkezik a könyv. Nem túlzok: egy színes borító, benne négy darab A4-es oldal, ami azért majd kétezer forintért átszámolva elég túlárazottnak tűnik. Benne pár nagyon egyszerű feladat - de az utolsó oldal csak egy kottalap, miszerint "komponáld meg a saját kedvenc zenéd" Hát köszi. Most jött az újabb levél, a vizsga maga 35 font lesz - de mondom, ez még nem is igazi vizsga, csak olyan előkészítős, mégis elkérnek érte olyan 12 ezer Ft-t, hozzátéve, hogy a gyerek egész évi zongoratanulmányai (heti 30 perc suliidőben, tehát elmegy egy adott óráról) alsó hangon számolva is 120 ezer Ft-ba kerültek. (Nem panasz, ez ennyi, értem - csak gondoltam leírom, nehogy azt higgyétek, hogy a "bezzegangliában" minden jobb.)
Most azon tűnődöm, hogy mondjam el a tanárnak, hogy engem baromira nem érdekel, hogy a gyereknek legyen egy újabb oklevele ennyi pénzért. (Arról nem is beszélve, hogy ha hazamegyünk Magyarországra, akkor aztán ez a papír végképp nem ér semmit.) De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha maradunk, akkor nem folytathatja-e enélkül a tanulmányait. Mert ha igen, akkor pláne hagyjuk a fenébe.
Szóval úgy tűnik, hogy az angol zeneoktatással eddig nincs szerencsénk, de persze, simán lehet, hogy mi nem találtunk meg a jó tanárt, szakembert.
Ezzel szemben viszont a korcsolya egyre nagyobb szerelem. Az, hogy a lányok már tök jókat pörögnek, és nagyon szép, összerendezett a mozgásuk azt jó látni. Különösen Bíbornál, aki már féllábon is tud pörögni, amire persze nagyon büszke is. Jó lenne, ha heti kétszer is el tudnánk jutni, de ehhez szombaton nagyon korán kellene felkelni, amire a szünetben nem tudtam rávenni magam. De talán majd most.
Bende ugyan az első szint végén nem vizsgázott le (meg se próbálkoztak vele a tanárok) ennek ellenére továbbvitték a kettes szintű csoportba, ahol most épp ketten vannak egy szőke lengyel kislánnyal, Zsuzsikával, akivel állatira összecimbiztek. Folyamatosan kézen fogva csúszkálnak. A kislány ugyan hét éves, de ahogy én látom, körülbelül ugyanolyan szinten tud korizni, mint Bende, akinek mostanra egészen jól összerendeződött a mozgása. Még többet lépked, mint csúszik, de állai gyorsan tud így haladni. A hátrafelé csúszással próbálkozgat, de nem a barátja, mint ahogyan a halacskázás, vagy ahogy itt hívják a lemon sem. (Tudjátok, siklás közben terpesz és vissza.) De próbálgatja. Már nem megy összevissza, egy helyen marad a többiekkel. Noha, nem feltétlen ugyanazt csinálja. Tehát ha azt mondják, hogy most menj el a másik falig és közben emeld fel a lábad, akkor ő csak megy és nem emel. De hát ez nem baj.
Ami haladás még nagyon megfigyelhető, hogy egyre több ideig tud koncentrálni. Az első órán 10 perc után közölte, hogy elfáradt, hagyjuk abban. Jó pár óra kellett, hogy legalább a fél órás óra végéig kitartson nyávogás nélkül, de hát utána még van egy szabad gyakorlással töltendő félóra is, az azért neki már sok volt. Az első tanfolyam alatt nagyon nehéz volt rávenni, hogy maradjon, csinálja, 5-10 perccel korábban így is ki kellett hozni. De most már nincs ez a baj, kitart végig - igaz, utána farkaséhesen jön ki. De azért nem alszik el korábban.
Abbahagytuk a cserkészkedést is - egyszerűen a 7 órai kezdés nekünk túl késői. Most, hogy már a tinicsoportba tartoztak, 7-től 9-ig tartott volna az óra. Egyrészt sok is volt a két óra, másrészt nálunk 9-kor már ágyban vannak a gyerekek. Borsi rendszeresen jött sírva haza, mert a fáradtságtól fájt a feje. Bár ettől függetlenül ő akart még járni, Bíbor egyre többször mondogatta, hogy ő bizony unja, nem akar menni. Mivel ugyebár én is elkezdtem az oktatói képzést, én is egyre inkább beleláttam a dolgokba, és azt láttam, hogy a mi kis csoportunk elég szervezetlen, összevissza. Erről majd egyszer írok bővebben is, de a lényeg, hogy végül én is abbahagytam a képzést és a lányok se járnak már.
Ami viszont nagyon jó az a spanyol - ez a 16 éves lány, aki jár hozzánk egy tündér, a lányok imádják. Tök lelkiismeretesen készül, ha kérésünk van azonnal teljesíti, igyekszik, hogy érdekesek legyenek az órák. Ha bárkinek a közelben spanyoltanárra lenne szüksége, bátran ajánlom. Mi maximálisan elégedettek vagyunk vele - épp azon gondolkodunk, hogy a gitártanár miatt megüresedett hétfökön be kéne szervezni, jöjjön inkább kétszer, mint egyszer. Megjegyzem, a csajokkal azért lehet haladni, mert hát elég jól beszélnek, írnak, olvasnak - csak hát vannak nyelvtani finomságok, amiket azért lehet még csiszolni, meg hát persze a gyakorlás, szintentartás fontos dolog.

Ha valaki tudni akarja, hogy milyen az igazi "angol kert" akkor ide kell eljönnie - mondják az okos szakemeberek. Merthogy ez Anglia legszebb kertje. És ezt nem én mondom - ez az általános vélemény. Az biztos, hogy ez az első hely, amelyet a National Trust csakis a kert miatt vett meg - igaz, hogy igazi pompájávan tündököljön, még hozzáraktak 4 millió fontot és olyan tíz évi restaurációs munkát. De megérte. Mert ez a kert .... az tényleg lélegzetelállító!

Persze ne olyan grandiózus kertet képzeljetek el, mint amit Versaillesben látni, vagy akár a Hampton Courtban - hogy az ember kilép a házból és ott van a lába előtt egy csodás formára nyírt több hektáros csoda, ami a méretével és a szimmetrikus rendjével lenyűgözi. Ez a kert nem ilyen. Sőt, nincs olyan pontja, ahonnan teljesen be lehetne látni. Ettől lesz varázslatosan elbűvölő.



Hidcote Manor apró szobácskákból áll (28 ilyen van) ezeket sövények választják el egymástól, és minden szoba más és más. Az egyikben szökőkút van, máshol labirintus, kis folyó lépőkővel a közepén. Az egyíkben egy káprázatos lila fa van a középpontban, másutt meg hófehér apró virágszőnyeg. Persze mindenhonnan többfelé is lehet menni. Az ember nem is tudja eldönteni, merre is menjen felfedezni, mert érzi, hogy minden irányban csodák várnak rá és nem is csalódik. Nincs kijelölt út, megy az ember, ahová a szíve viszi és nem csalódik, mert lenyűgöz, meglepő és gyönyörű minden egyes szoba. Amikor először itt jártunk, akkor elég sokkoló volt szülőként, hogy mindegyik gyerek szó szerint transzba esik a hely mágikus erejétől és fel akarja fedezni, ha lehet, akkor egyedül. Mi meg azt se tudtuk, melyik után szaladjunk, nehogy elvesszenek a szobácskák labirintusában.



Arról nem is beszélve, hogy elég fő motívum a víz - tavak, szökőkutak és persze patakocskák fonják be a kertet, rengeteg híd is van, és egyik sem 100%-osan gyerekbiztos. Alacsony korlátok, vagy épp nincs is korlát, van olyan patak, ahol kövekre kell lépni, hogy át tudj rajta kelni. Persze az egész csak illúzió - valójában minden olyan jól van megépítve itt, hogy a vízbe esés esélye szinte nulla. (De kreatív gyerek azért mindenütt akad ugyebár.)

Amúgy a kert története is vicces - bármilyen autentikusan angolnak is tartják, valójában egy amerikai gyáros álma valósult meg itt, aki azért csinálta a szobácskákat, mert a dombtetőn álló ház iszonyat szeles volt, minden növénye meghalt, és a sövény adott ezeknek védelmet.
Tegnap este láttam egy dokumentumfilmet a kertről, hogyan restaurálták. Ilyenkor mindig elképedek azon, hogy Angliában mi mindent megőriztek a hivatalok. A kutatók megtalálták még azt a katalógust is, a Nemzeti Kertészeti Könyvtárban (mert van ilyen), ahová beírták, hogy 1920-ban (majd száz éve!!!) milyen könyveket kölcsönzött ki a ház ura, így meg lehet találni, honnan vette az ötleteit. De az Edinburghi Botanikai kertben azt a szintén százéves könyvet is megtalálták, ahol benne van, hogy milyen magokat vett és miket nevelt eredetileg a kertjében, merthogy persze a National Trust nem csak úgy ültetgeti találomra az itt található virágcsodákat, hanem pontos kert-rekonstrukciót végeznek. Mindent igyekeznek az eredeti állapotban tartani - vannak olyan növények is, amelyeket még az eredeti tulaj ültetett 80 éve oda, ahol most virágzanak. Meg olyan is, amit itt nemesítettek ki és a latin nevében is benne van a "hidcote" szó.

A húszas évek ugyanis kert és növény szempontból fantasztikusan érdekes korszak volt - ekkoriban járták a botanikusok a világot, távoli helyekre vezettek expedíciókat és mindenhonnan egzotikus növényeket hoztak Angliába, ahol azokat szaporították, szétosztogatták. Így ebben a kertben is különleges virágokat, növényeket lehet látni. Több mint négyezer féle növény él itt - és persze hatalmas stáb dolgozik azon, hogy minden a helyén legyen.
Apró jótanács - kényelmes, vastag talpú cipőben érdemes jönni, mert a kerti utat élére állított kövekből rakták ki, amik azért nyomják az ember talpát, ha nem megfelelő a cipője. A lányok szerint kár, hogy nem hoztunk gumicsizmát, mert akkor be tudtak volna gázolni a patakba is... ez mondjuk vérmérséklet kérdése, az biztos, hogy nem szólnak senkire, ha effélére vetemedne.

Szeretem az angol múzeumokban (és ez a kert is egyféle múzeum, ha úgy vesszük) hogy nem korlátozzák az embereket a felfedezésben. Ez egy kert. Egy élő organizmus, ami arra lett kitalálva, hogy az emberek élvezzék. Tehát nincsenek olyan táblák, hogy fűre lépni tilos, vagy hogy aki leszakít egy virágot, az hatalmas bírságot fizet és még ki is utasítjuk, azután, hogy a rendőrségnek átadtuk. Nincsenek teremőrök, nincsenek emberek, akik azt figyelnék, nem térsz-e le az útról. Vendég vagy - és nyilván elvárt, hogy úgy viselkedj, mint egy vendég (tehát, hogy ne engedd meg a gyerekednek, hogy letépje a tulipánokat és csokrot csináljon belőle) de ez szerintem teljesen normális elvárás, amit a józan ész diktál.



Az én gyerekeim is tudják, hogy tépkedés nincs - de mondjuk az nem tilos, hogy a földre hullott virágfejet vagy virágszirmokat felemeljék, összegyűjtsék. Nekem viszont nem kell attól rettegnem, hogy emiatt bajba kerülünk. Megjegyzem - a fűre lépni is szabad. (Valójában a négy év alatt egyszer találkoztam csak Angliában fűre lépni tilos táblával...)
Természetesen itt is lehet ebédelni, de a piknikezés se tilos. Igaz, mi nem találtunk olyan pados-asztalos helyet, ahol kényelmesen le lehetne ülni - a kijejölt pkinikezős hely egy nagy rét, ahová pokrócot lehet leteríteni. De pad azért akad egy pár a kertben, és senki nem szól, ha az ember épp azon ülve eszik meg egy szendót.
A gyerekek számára a recepción ingyen adnak egy füzetet, ami tele van mindenféle feladattal, amiket a kertben el lehet végezni, és a weblapon kifejezetten arra bátorítják a gyerekeket, hogy másszanak fára, guruljanak le a domboldalon, vagy hozzanak magukkal sárkányt és eregessék, vagy éppen adjunk a kezükbe térképet és engedjük el őket, had fedezzék fel maguknak egyedül a kertet.
Megjegyzem - az utóbbi megszívlelendő tanács, hacsak nem akar valaki a folyamatosan eltűnő kölkök miatt aggódni. Vannak azért elég jó kis találkapontok, amiket ki lehet jelölni.

De van itt szabadtéri teniszpálya is, ahol ki vannak készítve már az ütők és a labdák (mintha tényleg vendégek lennénk) de be lehet húzódni a nemrégiben elkészült üvegházba is. Ha valaki odakészül, érdemes lecsekkolni a hivatalos weblapot, mi mindent kínálnak a "sima" felfedezésen kívül. Nálunk most a lányok nagyon belelkesedtek a júni végi szabadtéri mozielőadás lehetőségén (A Grease jó kis film, ráadásul még korabeli ruhás jelmezekben is lehet menni, megválasztják majd az este legjobb hasonmásait is!) De akad olyan nap, hogy festők jönnek a kertbe, és tanácsot adnak az érdeklődőknek, hogyan is kell virágot festeni. De kínálnak lehetőséget sátorozásra is, vagy hajnali 5-kor kezdődő madármegfigyelésre is. Ezek az extra programok természetesen fizetni kell még a National Trust tagoknak is. (A képek között vannak egészen frissek és 2012-ben készültek is, mert akkor jártunk ott először.)

Ha csak kevés időnk van, akkor mindenképp ez a number one kirándulóhelyünk. Megunhatatlan, főleg a kert miatt, amihez hasonlót még sehol nem láttunk. Ez a tökéletes természetes természetes játszótér, több tucatnyi óriási 15 méternél is magasabb tiszafával, amik között, alatt nagyszerűen lehet bújócskázni.

A ház maga egy igazi régi, Tudor korabeli favázas kis palota  a 16-ik századból, amit azonban a 19-ik század elején erőteljesen átépítettek, furcsa módon elsősorban azért, hogy méginkább középkorinak nézzen ki. Ekkor vettek és tettek bele egy csomó 16-17-i századi bútort is, meg egy csomó faliszőnyeget. Ez a 27 17-ik századi szőnyeg szakmai szempontból mind izgalmas és ritka kincs - de gyerekszemmel unalmas szürke és barna. Persze hát az idő vasfoga.

De azért a szövés fontos mesterség volt a középkorban - segített melegen tartani a kastélyt, meg hát díszes is volt, nem utolsó sorban színes is. Hogy a gyerekek ezt minél jobban átérezzék, az egyik emeleti kis szobában pk maguk is kipróbálhatják a szövés művészetét - vasárnaponként egy szakavatott szövőmester segítségével, aki egy lélegzetelállítóan szép szőnyeget sző a helyszínen. De minden nap ott van a játékkeret, és a sok-sok színes fonál. Mondanom sem kell, a lányok egész nap el lennének itt, hevesen siránkozva, hogy miért is nem a középkorban születtek, mert akkor tényleg ez lenne a munkájuk.

Egy kis kép a belső térről. Érdemes megnézni a kandalló fölötti kis szekrénykét, amiben a háziasszony az értékes dolgokat tartotta - úgy mint cukor és a fűszerek. A folyosó végén egy bálterem van - amit a 20-ik században alakítottak át a magtárból. A végén egy gyönyörű félkör alakú ablakban lehet megpihenni, ahol annak idején Mária királynő is ült egy kicsit 1927-ben, amikor itt teázott. A szoba, amit előkészítettek számára az emeleten van - még egy ágyat is csináltattak neki, hátha meggondolja magát és itt alszik, de erre nem került sor.
Van viszont egy másik ágy, amelyben Margit királynő aludt, VI. Henrik felesége aludt a 15-ik században a Tewkesbury csata előtt - ha hinni lehet a legendáknak. Az biztos, hogy a nevezetes tett (mármint az alvás) nem itt történt, de az ágy azért híres darab.

A gyerekek számára persze mindez teljesen érdektelen - ők azt értékelték, hogy van olyan falikárpit, amelynek a szereplői követik őket a szemükkel, bármerre is járnak. Meg hogy állati kisértetiesen recseg a padló néhány helyen. De a fő attrakció a kutya a lámpabúra alatt.

Igen, ez a kutya. Kilenc darabot rejtettek el belőle a házban, aki a túra végén bemondja a pontos számot, az ajándék matricát kap.Megjegyzem - időnként átpakolják őket, nehogy megunják azok, akik visszamennek. Szerintem állati jó ötlet - még Bendét is teljesen lefoglalta a kutyavadászat. Milyen egyszerű ötlet, és mégis, milyen szórakoztató.


De persze a ház maga bakfitty a kerthez képest, mert itt az az igazi szenzáció. A több mint száz darab 300 éves tiszafa, amelyek a hegyi beszéd tematikáját idézik.

Ez lenne itt maga a hegy - egy spirál alakban elrendezett sövényúton lehet felmenni a tetejére, majd onnan vissza a kertbe magába, ahol 12 nagy fa van, amely a 12 apostolt szimbolizálja a négy nagy pedig a négy evangelistát. No, nem mintha a gyerekek értékelnék a szimbolikát - őket az érdekli inkább, hogy a tiszafák alatt óriási hely van, ahová be lehet bújni. Ennél nagyszerűbb bújócskapályát kigondolni sem lehet. És nem csak a két fa közé lehet bemászni, mint ahogyan a képen látni, de alájuk is. Maga a mennyország.

Itt egy jó kis közeli kép az egyik sövény alatt bujkáló gyerekről. Igen, a térdén az sár. Ez a nap végére sokkal rosszabbul nézett ki, és egy mosás ki se hozta. Ez van, az itteni kirándulásba ezt bele kell tervezni.



Na jó, bevallom, szülői szemmel azért elég rémisztő, hogy hirtelen minden gyerek eltűnik és sehol sem látjuk őket - de mostanra kitapasztaltuk, hogy nem tudnak kimenni, csak a főbejáraton, oldalt is kerítés veszi körbe az egészet (kivéve a tó felé vezető utat), szóval ha a megfelelő stratégiai ponton állunk meg, akkor azért eléggé kézben lehet tartani az eltűnéseket.

Mivel a föld maga agyagos, elég sok sárra számíthatunk (gumicsizma alap) és ha sok eső esett időnként be is zárják a kertet, szóval érdemes azért a látogatás előtt online lecsekkolni a nyitvatartást.
Ha a gyerekek megunták a kertet, akkor elég nagy kirándulóösvényt is találunk itt, ahol például ilyen boszorkánykunyhóba is be lehet menni. Aki pedig megéhezett, az egy elég nagy éttermet is találhat itt. (A stew meglepően finom!)
A parkoló mellett ha nem a ház felé indulunk, akkor egy nagy konyhakertet is lehet találni, kis tóval a közepén, ahol locsolókannák is ki vannak rakva (mondom én, gumicsizma) és lehet locsolni a növényeket. Persze ez is más minden évszakban - ősszel például tökökkel volt tele és rengeteg Halloweenes madárijesztővel.

Mivel Zsolt végre jobban van, a suliban meg két hét iskolai szünetet kaptak a gyerekek, ráadásul még a nap is olyan erővel süt, hogy ma például lepirult az arcom és meg is fájdult kicsit a fejem, amiért nem raktam rá kalapot - szóval ismét nekiláttunk gőzerővel utazgatni. Rövid hezitálás után úgy döntöttünk, hogy nem megyünk Spanyolországba, sem Magyarországra ebben a tavaszi szünetben (hosszú az út, kevés a pénz) hanem a környéket fedezzük fel. Na, nem mintha ez nem történt volna már meg jó párszor. De mégis megdöbbent, hogy mennyire sok-sok dolog van még mindig a közvetlen közelünkben, amit nem láttunk.

Már írtam, hogy megvettük a National Trust éves bérletét - a családi jegy 95 font egy évre, és ezért a pénzért egy évig 500 kastélyba, kertbe, udvarházba és más helyre mehetünk be. Télen nagyon sok hely teljesen vagy részlegesen zárva volt - most azonban minden megnyílt és úgy döntöttünk, hogy akkor nekilátunk és meglátogatunk egy csomó új helyet.
Bevallom, úgy érzem, hogy számunkra ezek a kirándulások tökéletesek. Mert imádom ugyan Londont, és szívesen megyek Oxfordba vagy bármely más híres nagyvárosba - de azért három gyerekkel egy városlátogatás azért elég macerás. Nagy a tömeg (mindig nagy), fegyelmezetten kell viselkedni, (fogni kell a szülők kezét, pláne a négyévesnek), nem lehet csak úgy szaladgálni. Ráadásul előbb-utóbb mindenki megéhezik, de ha még viszünk is szendvicset, akkor is pisilni kell, pihenni kell - szóval beülni. Meg hát ugyebár okosan kell adagolni a kultúrát és a szórakozást - egy nagycsaládban mindenkinek más az igénye, na. Nem könnyű összehangolni.
Na, a National Trust pont erre van kitalálva. Mert minden egyes helyre, alapvetően ugyanaz a felépítés a jellemző: egy hatalmas birtok közepén van egy ház, ami alapvetően múzeum. Tehát van tér, ahol a gyerekek szaladgálhatnak, fára mászhatnak, játszhatnak, üvöltözhetnek. Nincs autó, tehát nem stresszes elengedni őket. A ház maga viszont mindig kultúrprogram, ami a gyerekek aktuális tűrőképességét figyelembe véve adagolható. Van, amit csak második-harmadik alkalommal tudunk teljesen bejárni, de hát ez is belefér.
Az olyan kényelmi szolgáltatásokról nem is beszélve, hogy az összes helyen van kávézó, étterem, tiszta WC, szuvenírbolt (egyre kevésbé izgalmas), gyakran még kis antikvárium is, vagy helyben termelt biozöldségek, kertészeti cuccok. És persze piknikezni mindenütt szabad, a legtöbb helyen nagyon normális asztalok vannak. Tehát ha van idő-erő, akkor reggel telepakoljuk a hátizsákot kajával és akkor egy fillért se kell költeni. Ha szaladósabb kedvünkben voltunk, akkor meg veszünk kaját ott. (Mondjuk az éttermek általában drágák és a minőség se mindig jó, de hát ennyi rizikót időnként bevállal az ember.) Egy ilyen helyre a családi belépő amúgy 25-35 font, tehát könnyen kiszámolható, hogy 3-4 alkalom után a bérlet simán behozza az árát.
Én azért is szeretem a bérlet dolgot, mert leveszi rólunk azt a feszkót, hogy MINDENT látni kell. Mert hát ingyen van, közel van - simán visszajöhetünk máskor is, és persze a közeli helyekre megyünk is. Nem kell feltétlen kora hajnalban kelni, indulni - simán ráérünk ebéd után is menni, mert ha 2-er érünk oda és 5-kor eljövünk (akkor zárnak amúgy) és csak a felét látjuk, akkor is mi van. Majd megnézzük legközelebb, ami kimaradt, ha érdemes.
Annak idején ezért szerettem Pesten az állatkerti bérletet is. Bementem a gyerekkel és azt csináltuk, amit ő akart. Nem volt az a feszkó, hogy gyerünk, hát a tigrist nem is láttuk még, siessünk. Egyszer a gyerekem fél órán át a tócsában fürdő verebet figyelte és ez nekem teljesen okés volt. De amikor egy másik kislány is leállt mellé, hogy ő is azt nézze, akkor apuka nagyon ideges lett "hát nem azért fizettem ennyi pénzt, hogy a szaros verebet nézzed, gyerünk, forduljál meg, nézzed a zsiráfot" kiabált és elrángatta szegény gyereket. Pedig a veréb érdekes volt - a zsiráf meg nem csinált semmit, csak állt.Akkor annyira nagyon-nagyon örültem neki, hogy bérletünk van és az én gyerekem heti két-három alkalommal is azt néz, amit ő akar, nem azt, amit muszáj neki.
Ilyen ez a National Trust is nekünk. Van olyan ház a környéken, ahová már négyszer is visszamentünk, mert a gyerekek imádják. Furcsa módon, minden egyes alkalommal ragaszkodnak hozzá, hogy a házat is bejárjuk (pedig tényleg kicsi és annyira nem is izgalmas) de tényleg minden alkalommal meglátunk benne valami újat. Elolvasunk egy plusz táblát a faliszőnyegekről, vagy a ház tulajdonosáról.
Külön bónusz, hogy minden hely igazi meglepetés. A környékbeli nagy turistalátványosságokon már túl vagyunk, és a messziek közül is kipipáltuk már a legtöbbet. Ha őszinte akarok lenni, nincs is már semmi az angol-bakancslistámon. (Na jó, talán még Hadrianus fala - de mindenki azt mondja, hogy nem egy nagy durranás, tényleg csak egy kőfal, szóval ha összejön, akkor örülni fogok neki, ha nem, akkor nem fogok a halálos ágyamon sírva sajnálkozni miatta.)
Szóval nagy turista-vágyaim nincsenek - de azért új dolgokat látni nagyon szeretek. Ezekről a helyekről pedig még soha-soha nem hallottam. Packwood House, Hanbury Hall, Upton House, Badsley Clinton. Tegye fel a kezét, aki hallott már róluk! Bevallom, számomra tökéletesen semmitmondó szóösszetételek voltak eddig. Indulás előtt persze megnézzük a kis könyvünkben amit a tagsággal kaptunk, hogy mégis mit várhatunk tőle, de hát az se mond sokat. Pár kép, rövid leírás, hogy mondjuk a "Croft család otthona volt hatszáz éven át". De hát mivel az itteni történelmi családokat nem nagyon ismerem, ez aztán meg végképp nem mond semmit. Azt meg ugyebár végképp nem lehet tudni, hogy ez érdekes lesz, megspékelve mindenféle apró izgalommal, szépséggel - vagy olyan uncsi. Hogy van-e benne gyerekeknek szánt feladat, adnak-e kis térképet, amivel a kertben lehet kis táblákat megkeresni, találunk-e olyan tulipánt, aminek narancsillata van, lesz-e ott egy béka, amit négykézláb követni lehet, albínó pávák vagy egészen szelíd szarvasok.
És maga a ház...! Meggyőződésem, hogy nincs még egy ország, ahol ennyi tökéletesen berendezett régi házat lehetne látni ilyen tömegben. Sokszáz éves székek, asztalok, festmények, kárpitok, függönyök, és a könyvtárak! A csupasz falú francia kastélyok a Loire mentén elbújhatnak ezek mellett - az meg külön pikáns, hogy sok helyen még ma is ott lakik a család, a kastély egy kisebbik, elzárt részében.Az én művészettörténész lelkem időnként sikongat a boldogságtól - elképesztő szépségeket látunk, mérhetetlen gazdagságot, fényűzést. Csupa-csupa szép tárgyat, sokszáz éves festményt, kecses széket, asztalt - ráadásul eredeti közegben.
De minden egyes ház-kastély kínál valami pluszt is, amit a gyerekek is imádnak: sok helyen vannak szobák, ahol be lehet öltözni az adott kor ruhájába, másutt a szövést lehet kipróbálni, régi játékok replikáival lehet játszani - de az én gyerekeimet múltkor egy olyan kiállítás bűvölte el, ahol régi tárgyak voltak kirakva és mindet ki lehetett próbálni. Nem kell extra dolgokra gondolni - lehetett tekerni egy zinger varrógépet, krétázni pár táblán, tekerni egy hagyományos telefont és persze írógépen írni. Utóbbi lett a sztár, el se lehetett rángatni őket. Hiába mondtuk, hogy a kastély felét még nem is látták, a válasz az volt, hogy "anya, kastélyba minden hétvégén megyünk, de írógép csak itt van." Nem is kérdés - igazuk volt.
De azért nekünk is, hogy amíg ők ott játszottak, felváltva a férjemmel azért elszöktünk megnézni a kastélyt is. Merthogy az is csodaszép volt. Remélem legközelebb a gyerekek is felfedezik.

Reggelente bekuckózom a fotelomba egy bögre kávéval és kinyitom a reggeli újságot. Van ezekben az angol lapokban mindenféle érdekesség - de időnként olyan sztorikat találok benne, amik erősebben felnyomják a vérnyomásom, mint a koffein. Nem hagynak nyugodni sem aznap, sem másnap. Ezek a történetek néha napokig, hetekig velem maradnak, forgatom őket az agyamban, keresem a történet folytatását, megoldását, kérdem magamat, én bizony mit tennék, ha ilyesmibe keverednék. És persze jól fel is háborodom azon tűnődve, hogy lehet ennyire béna az angol szabályozás. Vagy éppen kegyetlen. Mert hát senki ne higgye, hogy itt nincsenek felháborítóan vaskalapos szabályok, vagy túlbuzgó hivatalnokok. Vannak bizony, nem is kevesen. Kezdem azt hinni, hogy tökéletes ország nincs is - mindegyik máshogyan defektes. Az angolok így:

A gyerekpornóba keveredett anyuka
Szegény, gyanútlan  anyuka karácsony után pár nappal megnyitotta a FB oldalát, és elég csúf gyerekpornós képeket látott. Rendes állampolgárként felhívta a rendőrséget, hogy most mit tegyen - mondták, hogy mentsen el egy képet az adott oldalról screensaver) és vigye be a gépet a legközelebbi rendőrörsre. Megcsinálta, bement, feljelentést tett - mondták, hogy az iPad-jét hagyja ott. Megtette. Aztán pár hét után visszakérte volna, mert hát mégiscsak használta volna, meg hát azzal csinált képeket a gyereke első karácsonyáról, ami sehol máshol nem volt meg, és ami nyilván pótolhatatlan emlék. A rendőrségen azonban azt mondták neki, hogy sajnos a gépet nem adhatják vissza, mert gyerekpornó volt rajta(!!!), amit nem lehet véglegesen törölni (!!!!), tehát a gépet meg fogják semmisíteni. De ne aggódjon, mert a biztosító megtéríti a kárát. Szegény nő kérte, hogy legalább a gépen lévő fotókat adják neki vissza, de ezt sem engedélyezték. Közben beszélt a biztosítóval is, akik közölték, hogy dehogy fizetik ki a gépet (azért egy iPad alsó hangon is 100 ezer Ft) vagy hát esetleg pár évnyi papírmunka után majd, de akkor is levonnak 70 font kezelési költséget (ami olyan 20 ezer Ft). A képekre meg nincs biztosítás, sorry. Végül hónapokig tartó huzavona után a sajtó nyomására a rendőrség végül visszaadta a gépet, miután törölték róla a rendőrség kérésére elmentett rút fotókat. De nem volt könnyű ügy. A tanulság: soha ne tegyél a gépedre gyerekpornót. Akkor se, ha a rendőrség utasít erre.

A kábítószerkereskedő nagypapa
Egy 80 éves bácsi évtizedek óta ápolja egyre betegebb feleségét, ám annak súlyosbodó demenciája miatt végül öregek otthonába adta a nagyit, mert nem tudta már egyedül ellátni. Persze ettől még a szerelem nem illant el - ment minden nap látogatni. Egy nap a néni panaszkodni kezdett, hogy nagyon fájnak az ízületei - mire a bácsi (aki amúgy több háborút megjárt veterán) szó nélkül elővette a fájdalomcsillapító tapaszt, amit évtizedek óta amúgy is ő adott és felrakta a felesége karjára. Mivel hozzászokott, hogy ő tudja a legjobban mikor, mi kell a feleségének, fel se merült benne, hogy engedélyt kellene kérnie az orvosoktól. Ám az egyik nővér észrevette a tapaszt és azonnal rendőrt hívott, akik még aznap éjszaka kimentek a bácsi lakására és letartóztatták. 24 órán át tartották benn (az első 10 órában még enni és inni se kapott, ami azért elég kegyetlen dolog tekintve, hogy egy 80 éves férfiről van szó) aztán rabosították, ujjlenyomatot vettek róla, lefotózták, és nyilvántartásba vették, mint kábítószerkereskedőt, mert a fájdalomcsillapító tapasz ópiát alapú szer volt. A férfi ügyvédet hívott, aki elég hamar elintézte, hogy kiengedjék, hiszen nyilvánvalóan elég nevetséges az ügy, ez a pasi nyilván nem az utcán árul drogot. Mondjuk érthető, nem jó, ha egy látogató gyógyszert ad az amúgy intézményben felügyelt hozzátartozójának, az orvos tudta nélkül, ez érthető. De az már nem, miért nem volt elég simán beszélni vele, és megkérni, hogy ezt ne tegye. Ráadásul azóta nem látogathatja a feleségét, csak heti egyszer a korábbi minden napos helyett és csakis egy nővér felügyelete mellett találkozhat és beszélhet a nejével. Szomorú. Ráadásul szegény idős asszony a betegsége miatt nem is érti, miért nem jön a férje minden nap, mint eddig. Azt hiszi, hogy elfelejtette őt és szenved ettől. A férje meg otthon csinálja ugyanezt.

Kényszer császármetszés
Számomra ez a legdurvább történet, amit valaha is olvastam. Egy olasz nő stewardess képzésbe kezdett Olaszországba. A tréning utolsó része Angliában volt, ezért hát Londonba jött, meglehetős előrehaladott terhességgel. Korábban kezelték mániás depresszióval, ám a terhesség miatt abbahagyta a gyógyszer szedését, mert félt, hogy az ártana a babának. Az új országban, a vizsgastressz és más gondok miatt idegösszeroppanást kapott, pánikrohamai lettek és paranoid hallucinációi. A szülei folyamatosan tartották vele telefonon a kapcsolatot és mikor rájöttek, hogy gond van, hirtelen azt találták a legjobb megoldásnak, ha értesítik a rendőrséget. A rendőrök kiérkezve látták, hogy gond van, jobb híján hát a pszichiátriai osztályra szállították. Ott azt mondták, vegyen be gyógyszert - amit ő megtagadott a babára való tekintettel. Mire közölték, hogy veszélyt jelent a babára és kényszercsászármetszést rendeltek el. Ennek amúgy semmiféle egészségügyi indoka nem volt, a nő terhessége teljesen normálisan zajlott, egy korábbi kapcsolatából volt már két gyereke, akiket az amerikai apa nevelt és akit normál, hüvelyi módon szült meg és nyilvánvalóan éppen a gyereket védte a nő azzal, hogy nem vett be gyógyszert, nem volt sem ön, sem közveszélyes. A szülés után azonnal elvették tőle a gyereket, nem kapta meg. Párszor még visszahozták, hogy megszoptathassa, de fel se merült, hogy elengednék vele - közölték vele, hogy mondjon le a gyerekről, azt örökbe fogják adni. A nő persze nem adta fel, harcolt a gyerekért, haza akarta vinni - de a gyereket örökbe adták egy angol párnak. Most ott tart az ügy, hogy a gyerek egy éves - anyuka közben teljesen rendbe tette az életét, van munkája, állása, pénzt keres, szedi a gyógyszereket, támogatja őt a nagypapa-nagymama és az egész olasz kormány. Merthogy azt mondja a nő, hogy OK, hogy neki nem adják oda a gyereket (bár ez se OK), de mivel ő olasz állampolgár, ahhoz ragaszkodik, hogy a gyerek Olaszországban legyen nevelőszülőknél, hiszen ő is olasz állampolgár, olasz gyökerekkel, kulturális háttérrel. Az angolok meg azt mondják, hogy ha egy gyereket egyszer örökbe adtak, akkor azt nem lehet visszaadni, a gyerek érdekében, szóval ügy lezárva. Nekem a szívem szakad meg az ügyet hallva. Milyen már, hogy császármetszést rendeljen el egy bíróság, hogy aztán elvegyék valakinek a gyerekét, aki pedig szeretné megkapni és alkalmas is rá - aztán közöljék, hogy vissza se adhatják, mert az a gyereknek jobb. Ráadásul mindezt egy külföldi állampolgárral, aki nem is feltétlenül ismeri a gyermekvédelmirendszert és annak működését. Őszintén remélem, hogy visszakapja a babáját - és egy csomó pénzt kártérítésként. Nem mintha ezt pénzzel rendbe lehetne tenni.