Három gyerekkel irány Anglia!

Én mindig szerettem a történelmet - csak nem egészen azt, amit az iskolában tanítottak nekünk. Mert engem az érdekelt, hogyan öltöztek föl a királynők, hogyan mentek WC-re a kalózok, vagy hogyan tudták úgy karban tartani a lovai páncélt, hogy az nem rozsdásodott meg.

Na, hát ilyesmire nem lehetett ötösöket kapni a nyolcvanas években. Bár a tanárok már akkor is elmesélték, hogy mennyire másként nevelték a gyerekeiket a spártaiak, mint az athéniek, ami engem teljesen elvarázsolt, a dolgozatban mégis évszámok voltak, meg csaták, meg csupa olyan unalmas és feledhető adathalmaz, amit soha nem értettem, miért kell beseggelni.
Így aztán kicsit meghasonlottam. Szerettem a történelmet, de amit az iskolában tanítottak és főleg számon kértek, az meg minimális mértékben sem tudott felvillanyozni. Hogy ki kivel harcolt, milyen csataállásba fejlődtek fel és hogyan támadtak egymásra. Meg egyáltalán, jött a sok-sok név egymás után, és összefolytak a Mediciek, a Borgiák, a királyok, a hercegek, a bullák, az ellenségek.
Szerencsére ha az ember egyszer kilép az iskolás keretek közül és mondjuk elkezd történelemről szóló regényeket, filmeket nézni, könyveket olvasni, akkor hamar rájön, hogy a történelem valójában izgalmas és igenis fontos tudomány. Minden egyes tárgy, épület, utca, vagy akár városnév is ezer történetet tud elmesélni annak, aki el tudja olvasni.
Onnan jutott ez most eszembe, hogy az egyik mostani nagy kedvencem mostanság a tévében a "Tudor Monastery Farm" című sorozat, ahol három történész "visszamegy az időben" egy teljes éven át és úgy élnek, ahogy a Tudok kori parasztok élnek. Úgy öltöznek, úgy főznek, művelik a földet, világítanak, ünnepelnek, ébrednek, fekszenek. Mindent korhű módon, egy teljes éven át. Számomra ez sokkal izgalmasabb, mint a Való világ. Igaz, itt nincsenek nagy botrányok - de a lányaim áhitattal eltelve ülnek mellettem és figyelik, hogyan csináltak régen madártollból ecsetet (nem pennát, igazi ecsetet!), vagy főztek sört, mosták ki a ruhákat, fertőtlenítették a fatányérokat vagy milyen praktikával érték el a nők, hogy ugyan nem mostak hajat csak évente egyszer, mégse volt rasztás vagy büdös a fejük.A főszereplő nő egy igazán valószínűtlen filmsztár, Ruth Goodman (a képen), aki egy idősödő egyetemi professzor. Nem túl csinos nő - de amikor beszél, magyaráz, egyszerűen felragyog és látszik rajta, hogy imádja a történelmet. Mindenért lelkesedik, mindennek örül, sokat nevet és természetesen szoktárzóan okos.
A szereplők amúgy nem beszélnek Tudor korabeli módon, nem játsszák el, hogy ők most parasztok. Itten kérem három egyetemi professzor beszélget, akik elmondják, hogy milyen nehéz nekik hozzászokniuk, hogy nem ihatnak vizet, mert az nem volt elég tiszta a korban és ha el akarta kerülni az ember a fertőzéseket, akkor sört kellett inni, hogy az ökrök mennyivel kelletlenebben húzzák az ekét, mint a lovak, vagy hogy tartós ugyan a disznótrágyából tapasztott fal, de azért rémesen büdös dolgozni vele.
Persze nem csak ők hárman szerepelnek a filmsorozatban - egy egész kis Tudor kori falu volt körülöttük, rengeteg segítőjük van, ősi mesterségek szakemberei, más egyetemi professzorok és persze gyerekek is - és ahogy én látom, mindenki imádott ott lenni.
Egy cikkből, amit róluk olvastam derült ki számomra, hogy a csapatnak nem ez az első ilyen projectje. Csináltak már előtte viktoriánus farmot is, Edward korit is, és első világháborúsat is. De mind a Tudor korit élvezték a legjobban, azt mondják, talán azért, mert folyamatosan pityókásak voltak. Nem véletlen volt ez vidám korszak.
Igazából nagyon vártam már, hogy a gyerekeim elkezdjenek történelmet tanulni, mert hát olyan izgalmas terület ez. De aztán a kezembe vettem az ötödikes magyar történelemkönyvet és azt éreztem, hogy ez egy olyan rémséges és felfoghatatlan adathalmaz, amiben szó sincsen a lényegről, olyanokat kell visszaböfögni, hányféle ősemberfajta volt, melyik mikor élt, mi a latin nevük - de semmi izgalmas dolog, ami egy gyerek fantáziáját megfoghatná. Így aztán hagytuk is - egyszerűen én nem bírtam magam rávenni, hogy elolvassam és feldolgozzam. Akkor hogyan kérhetem ezt tőlük?
De ennek kapcsán döbbentem rá arra is, hogy a Youtube micsoda kincsesbánya. Nincs olyan történelmi téma, amiről a BBC ne csinált volna már dokumentumfilmet - nem is egyet, inkább 4-5-t. Legyen szó ősemberekről, vagy egyiptomiakról, vagy Dzsingisz Kánról, ott van fenn egy tudományos alapossággal megcsinált film, tök ingyen, egy kattintásnyira.
Magyarországon ötödikben kezdik a gyerekek a történelemtanulást - itt már elsős kortól elkezdik kóstolgatni. És természetesen nagyon másként, mint azt mi megszoktuk. Nincs semmi linearitás - tehát nem az őskorral kezdik és haladnak a modern ember felé. Hol ebbe, hol abba a témakörbe csapnak bele. Évszámok se nagyon szerepelnek - viszont mindent eljátszanak, lerajzolnak és az én tízévesem jobban tudja, hogyan csináltak múmiát az ókori Egyiptomban, mint én, aki pedig még vizsgáztam is Egyiptológiából az egyetemen. De tudják azt is, hogy mit ettek a vikingek a hajón, vagy Viktória királynő korában hogyan öltöztek a nők. Pont azokat a kis részleteket tanulják, amiket én annak idején izgalmasnak találtam.
Naná, hogy imádják a történelmet - ha szabadon garázdálkodhatnak a youtube-on, szinte mindig a Horrible Histories egyik adását választják, amiből minden "fontosat" megtanulnak, amit csak tudni kell. Mondjuk, hogyan törölték ki a fenekük a rómaiak, vagy miképp is gyógyították a pestist a középkorban. Nem mondom, hogy ezek a legfontosabb tények - de valljuk be, ezzel azért le lehet kötni a gyerekek fantáziáját, és persze örömmel forgatják a történelmi témájú ifjúsági regényeket is, a különböző királynők és szolgalányok kalandos életéről.
Persze nem mondom, hogy nem lepődöm meg néha, ha az én középiskolás lányom feladatain, (na jó, otthon csak hatodikos lenne) amikor a Hastingsi csatát tanulva azt a feladatot kapja, hogy rajzolja le a csata menetét képregényes formában. Vagy amikor azzal jött most haza, hogy egy középkori "scrapbookot" kell csinálnia, ami egy általa választott középkori alak életéről szól. De ennek nem kell híres embernek lennie - akárki lehet. Azt hittem amúgy, hogy valami királylányt vagy nemesasszonyt fog választani - de végül sok-sok gondolkodás után kukta akart lenni. Mert akkor írhat arról, milyen a szegények élete (amilyen a családja volt), milyen a gazdagoké (ahol dolgozik), arról, mit ettek, hogyan főztek, milyen volt egy szolga élete, hánykor kelt, milyen munkája volt, milyen fűszereket ismertek.
Lehet, hogy ez "dedós" feladatnak tűnik ahhoz képest, hogy egy magyar gyereknek mekkora mennyiségű adathalmazt kell benyalnia - de valójában komoly munkát igényel. Kezdve azzal, hogy is hívták a kitalált személyt - hiszen rendes középkori nevet kell választani, hogyan  néz ki egy középkori parasztház, ahol a családja élet, milyen növényeket termeltek akkoriban, hogyan, milyen ruhájuk volt és még millió pirinyó adatocska kerül a könyvbe. Ő meg már napok óta rajzol, ír - igazi regényt talál ki a karakter köré, akinek van egy szelíd varjúja és nagyon aggódik a beteges csecsemő húga miatt, aki a tervek szerint meg fog halni a könyv végén, hiszen tudja, hogy nagy volt akkoriban a csecsemőhalandóság, és így lerajzolhat egy igazi középkori temetést is.
És közben kutatunk a könyvtárban, a neten, nézzük a youtube videókat a középkori életről, és persze voltunk egy közeli középkori várban is, hogy érezzük a korszellemet.
Nem tudom, hogy aztán ebből hosszú távon mennyi fog megmaradni a kis fejében - de azt remélem, hogy ha az adatok ki is hullanak a fejéből, az a tény, hogy a középkor nem sötét és unalmas, és hogy kutatni, történelmet tanulni jó dolog, az remélem meg fog benne maradni. Mert hát a történelem tényleg izgalmas dolog - miért is kellene szenvedve és kínlódva tanulni, ugye?

Tudom, mindenki a körmét rágta már ezerrel, hogy mi lett a Vitaverseny eredménye. Vagy a Disputáé, ha úgy jobban tetszik.De persze mi lett volna. Borsika lányom mindenki lesöpört.

A versenyen tíz csapat indult (ez az elődöntő) mindegyik négy fős csapatban volt egy edző, egy főszónok (ez volt Borsi) és két segítő. Miután a főszónok elmondta a beszédét, válaszolnia kellett a másik csapat felvetéseire és kritikáira is. Itthon, amikor gyakoroltuk, milyen kérdések várhatóak, Borsi azt is elmondta, hogy nem utasíthat vissza minden kérdést azzal, hogy ez nem igaz, a szabályok és az illem azt diktálja, hogy van, amit el kell fogadnia. Nekem ez nagyon tetszik. Mert hát nem az a cél, hogy bedöngöljék az ellenfelet a földbe - hiszen valljuk be, nincsenek abszolút igazságok semmilyen kérdésben. Érvek és ellenérvek vannak, amelyeket igenis jó, ha az ember szépen, értelmesen tud előadni, úgy, hogy közben a másikra is figyel.
Szóval a tíz csapatból most csak egy jutott tovább a középdöntőre - és ez szerencsére (vagyis hát megérdemelten) Borsiék csapata lett. Azt mondta amúgy, hogy ijesztő volt, mert mindenki nagyon jó volt és felkészült, senki nem sült bele vagy dadogott. Ráadásul nekik még nehezebb dolguk volt, mert az ő ellenfelük az utolsó pillanatban lemondta a versenyt, és helyette egy tanárokból álló csapattal kellett megmérkőzniük. Azt meg külön értékelte amúgy mindenki, hogy ő nem angolként versenyzett - és ezt persze bele is szőtte a beszédébe, hiszen ő aztán saját tapasztalatból tud arról beszélni, hogy nincs abban semmi rossz, ha valaki csak 7 évesen kezdi a sulit - úgy, mint ő. 
Én is megtartottam ma a beszédem, de bevallom én sokkal kevésbé készültem fel rá, mint a lányom. Eredetileg gondoltam, hogy az ő témáját választom, hogy mikor jó kezdeni a sulit, 4 vagy 7 évesen, de aztán rájöttem, hogy ez elég bonyolult téma, ráadásul nagyon nehezen tudnám bármelyik álláspont mellett is letenni a voksom. Nekem az is jó volt, hogy otthon sokáig ovisak voltak, mert tényleg élvezték azt az időszakot és nem éreztem, hogy hamarabb be kellene ülniük az iskolapadba. Ráadásul Borsi tényleg csak hétévesen kezdte az iskolát (szeptemberi a lelkem), nem úgy, mint a jelenlegi osztálytársai, akik angol módra már négyéves koruktól tanulták a betűket és lám, semmiféle hátrány nem érte. Pillanatok alatt behozta a többieket, a legjobb tanulók között van. De azt is látom, hogy Bendének nincs gondja azzal, hogy ő már négyévesen írni-olvasni tanul és többé-kevésbé formális képzésben részesül. Tök boldogan tanulja minden héten az új betűket, csinálja hétvégeként a lányokkal együtt a házi feladatát (egy oldal, amit kb 2 perc alatt végez ki, majd követeli, hogy adjak még neki feladatos könyvet, ahol színez, pontokat köt össze, szavakat másol, vagy matricázik) Hogy ebből később lesz-e bármilyen hátránya, fogalmam sincsen. De azt sem tudom, hogy Borsi előrébb lenne-e akkor, ha már az oviban olvasni tanult volna.
Utána arra gondoltam, hogy beszélhetnék az impresszionizmusról, és arról, hogy nem is Monet volt az első, hanem Szinyei Merse Pár. És hogy miért nem őt tartjuk mégsem az impresszionizmus atyjának. A fejemben már elég szépen meg is volt a beszéd, de valahogy egész héten olyan hektikus volt az életünk, hogy aztán egyszer sem jutottam oda, hogy leírjam.
Mert most mindenféle betegeskedés van a családban. Drága férjem már hetek óta egy falatot se tud enni, folyamatosan rosszul van, engem meg vissza-visszatérő migrén kínoz, amire pedig már évek óta nem volt példa. Mondanom sem kell, hogy a beszédre felkészülés eléggé hátulra került a fontossági sorrendben. Nem is mentem matekórára tegnap - amire pedig szeptember óta nem volt példa.
Angolra se sok kedvem volt - de aztán végig az járt a fejemben, hogy mennyivel jobb lenne ezen túl lenni, mint görgetni magam előtt, így végül elővettem egy régi angol irományom arról, hogy milyen furcsa, hogy az Európai Unioban két nemzet van, akik híresen nem beszélnek nyelveket: az angolok és a magyarok. (70%-uk csak az anyanyelvén beszél) és hogy miért hátrányos ez mindkét nemzet számára. És hogy milyen türelmetlenek és előítéletesek az angolok a külföldiekkel szemben, akik nem beszélnek tökéletesen angolul. Ennek pedig az a fő oka szerintem, hogy nekik soha nem kellett megtapasztalniuk, milyen az, ha valaki egy másik nyelven nyökögve fejezi ki magát - hiszen mindenütt a világban beszélnek angolul, nincs olyan szálloda, vagy étterem, ahol ne ez lenne a közös nyelv. Szóval ők megszokták, hogy ez az etalon - az ő nyelvük, az ő szokásaik, az ő tradícióik.
Arról is beszéltem, hogy mennyire más személyiség vagyok én magam is, amikor angolul beszélek. A legfőbb különbség, hogy angol társaságban sokkal kevesebbet beszélek - mert mindig elbizonytalanodom, vajon jól mondom, vajon ez így helyes? És míg gondolkodom, a legjobb pillanatok elmúlnak. A kórusban, ahová jártam, bizony előfordult, hogy kinevettek, ha valamit rosszul mondtam, vagy máshogyan ejtettem ki. Nagyon nehéz például különválasztani azt, ilyen esetben, hogy mi az, ami kulturálisan belefér ilyenkor a gúnyolódásba és mi az, ami már bunkóság és kikérhetem magamnak. De az biztos, hogy azok a kórustagok sokkal kedvesebbek és megértőbbek voltak velem, akik maguk is beszéltek nyelveket, vagy akár éltek is külföldön pár évet és megtapasztalták, milyen is külföldinek lenni. A kórust amúgy alapvetően nem ezért hagytam ott - de azért ezek a negatív tapasztalatok is benne voltak a döntésemben.
Nem szeretek beszédet tartani - magyarul sem. Beszélni igen, azzal nincs gondom - de beszédet tartani... na, az más tészta. Abba olyan könnyű belezavarodni, pláne, ha az embernek van egy vázlata, amit követni akar, aztán egyszer csak rájön, hogy eltévedt benne. Igazából persze ezt is csak gyakorolni kellene - reggel suliba menet Borsika lányom mondta is, kár, hogy nem említettem neki ezt a próbatételt hamarabb, mert ő felkészített volna, de azért így is adott néhány tanácsot, például, hogy használjak költői kérdést, mindenképp tartsam a szemkontaktust a közönséggel. Persze sokat nem tudott mondani, mert Bende persze reklamálta, hogy túl sokat beszélünk mi, és ő akarna inkább mesélni. Naná, pont ma tanultuk azt is, hogy a férfiak mindig fölülbecsülik a nők beszédidejét - ha egy nő csak tíz percig beszél egy gyűlésen, a férfiak azt félórának érzik és állítják, hogy a nő túl sokat beszélt. Úgy tűnik ez már ifjú férfikortól megvan.
Szóval Borsira büszke vagyok - magammal meg nem vagyok elégedett. Pláne, hogy amikor feltettem az első költői kérdést, amivel kezdeni akartam, Borsika lányom rögtön talált benne nyelvtani hibát és javította is. És basszus, természetesen igaza volt. Hát ez van.
Néha nagyon nehéz külföldön élni és külföldiül beszélni. Arról is nem beszélve, hogy ha beszédet kell tartani.
De túléltem, és végül is ez a végső jegybe nem számít bele, a lényeg, hogy megcsináltam és ki lehet pipálni. A tanár pedig azt mondta, hogy neki tetszett és azt láttam, hogy a csoporttársakat is elgondolkodtatta.
Ez is valami. :-)
Csak tudnám, hogy mikor fogom már végre úgy érezni, hogy jó vagyok angolból...

Borsika lányom olyan gyerek, aki mindenért azonnal és nagyon lelkesedik. Ha megkérdezik a suliban, hogy ki akar kertészkedni, neki már fenn a keze. Énekkar? Kettőnek is a tagja. Női focicsapat? Gyűjti is az aláírásokat, hogy ki jelentkezik. Mentsük meg a delfineket? Már gyártja is a szórólapot. Vitaklub? Hogy is maradhattunk volna ki belőle.

Nem tudom, hogy a "Debate Club"-nak mi a jó magyar fordítása, mert hát itt a gyerekek nem vitatkoznak, hanem szónokolni tanulnak. És ennek bizony az angolszász iskolákban komoly presztizse és hagyománya van. Ahhoz, hogy a klubba bekerüljön a gyerek, felvételiznie kellett, és több tucatnyi lelkes gyerek közül választották ki azt a négyet, aki bekerült a csapatba.
Merthogy ez nem játék kérem szépen, készülnek a városi versenyre, ahol a csapat négy tagjából kettőnek ki kell állnia és elmondania, hogy "miért is jobb, ha egy gyerek hétévesen kezdi az iskolát, és nem négyévesen."
Ehhez itthon megírtuk a beszédet, aztán gyakoroltuk, hogyan is kell szépen elmondani, csináltunk vázlatot, kicsi kártyákat, aztán újra és újra és újra elmondta, és végül olyan jó lett, hogy ő lett az egyik kiválasztott szerencsés, aki feláll majd a nagy-nagy város versenyen majd a színpadra és elmondja, hogy mik is az érvei.
Persze erre azért nem csak azért vagyok büszke, mert ő fogja képviselni a sulit (ami azért nagy dolog)  hanem azért is, mert nem angol anyanyelvűként fogja ezt megtenni. Igaz, ez a tény egyre kevésbé fontos, már csak azért is, mert őt hallva, senki meg nem mondaná, hogy nem tősgyökeres brit, hiszen semmiféle magyar akcentusa nincs. Olyan hangokat ejt ki, amikkel én meg se próbálkozom, és ha rajta múlna, itthon is inkább angolul beszélne, mint magyarul. Egy iskolában angolul végigbeszélt nap után neki ez már kényelmesebb. 
Persze hozzáteszem, ez már régen nem az a beszéd, amit együtt írtunk, ezt már a tanárral és a csoporttársaival állították össze és már hetek óta komolyan treníroznak is. A csapatban lévő négy gyerek közül ugyanis kettő a szónok, ketten pedig "edzők" akiknek az a munkájuk, hogy meghallgassák a beszélőket, és tanácsot adjanak neki, hogy most gyorsabban, vagy lassabban, vagy határozottabban mondják azt, amit kell.
Borsi meg kicsit se bánja, hogy hetek óta nincs rendes szünete, hogy az ebédidőben, ameddig a többiek kinn szaladgálnak, addig ő újra és újra elmondja a beszédet, amit már lassan én is kívülről tudok.Merthogy közeleg ám a verseny, és jövő hét szerdán bizony a város tavaly győztese ellen kell majd kiállnia, és muszáj, hogy jobb legyen, mert az egész iskola belé helyezte a reményét, és rajta múlik, hogy győznek, vagy vesztenek. Élvez is, hogy beszédet tart - és szerintem is hasznos, nem véletlen, hogy az ókortól kezdve a a tudományok része. Fontos, hogy valaki ki merjen állni, el merje mondani a véleményét - ráadásul ha jól csinálja az ember akkor a beszéd írása közben is tanul, összeszedi a gondolatait, érveket-ellenérveket, és oda kell arra is figyelnie, mit mond, felel a másik.
Vicces módon én is jövő héten fogok beszédet tartani - igaz nekem ez a GCSE vizsga része lesz. Egy ötperces beszéd, nagyjából bármiről. Múlt héten át is beszéltük, hogy milyen a jó beszéd, mitől lesz ez igazán jó és kiemelkedő, jó jegyre érdemes kis szösszenet. Hogy miről beszél az ember, valójában mindegy. Akár a fociról, vagy a kötésről is lehet igazán mély és sokatmondó beszédet tartani - hiszen van gazdag hagyománya, kulturális háttere, pszichológiai, tudományos vonatkozása. És a legszofisztikáltabb témát is elő lehet adni vérunalmasan, laposan és érdektelenül, dadogva és motyogva.
Őszintén szólva egyelőre még fogalmam sincsen, hogy miről beszéljek. Annyiféle témáról tudnék öt percben okosakat mondani. Igazából készülni se nagyon kell rá. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha ellopnám Borsi díjnyertes beszédét. Ha nyernek a szerdai versenyen, akkor vétek lenne, ha kihagynám az alkalmat! Márcsak azért is, mert egyre kevésbé vagyok lelkes GCSE ügyben. Kicsit mélypontra kerültem, mert úgy érzem, hogy sok ez. Nem nehéz, sok. A rengeteg vizsga, a feladatok, és egyre inkább azt érzem, hogy felejtek, messze már az, amit szeptemberben vettünk mondjuk matekból, a fene se emlékszik rá, hogy mi is a képlete annak, hogy találjuk meg egy számtani (vagy mértani) sorozat x-edik elemét. Vagy mi a különbség a histogram és a polygon között. És ami a legbosszantóbb, hogy tudom, ezt tudtam még pár hete, de most már nem megy. Hát akkor mi lesz itt júniusban?
A másik amiről mesélni akartam még, a suli kapcsán, az a betűzés tanulása. Amire itt szintén gyakran szerveznek versenyeket - ez is gyakran szerepel angol filmekben, és mindig olyan béna, ha magyarul próbálják meg feladni a feladatokat, mert ami angolul nehéz, az magyarul kevésbé okoz gondot. Nem azért, mintha ne lennének nehéz magyar szavak, csak hát magyarul másként nehéz, mint angolul.
Borsi mindenesetre minden héten hoz haza egy tízszavas listát, amit egész hétvégén gyakorolnia kell, mert ebből írnak dolgozatot. Ez nekem azért tetszik, mert tudni lehet, mi az, ami gondot okoz, azt kérik a gyerektől, hogy megtanulja és abból ír dolgozatot. Sokkal hatékonyabb, mint a magyar tollbamondások, ahol senki nem tudja előre, mi minden fog felmerülni, és ahol nyilván millió olyan dolgot lehet kérdezni, amibe az egyetemet végzett emberek bicskája is könnyen beletörik. (Bizony nekünk az egyetemen volt ilyen helyesírás óránk, és a mai napig emlékszem, hogy a Rohonci-Arany-patak és a rohonci-arany-pataki volt az egyik kérdés a tesztben. Persze akkor simán elvéreztem rajta, és bár ezt most épp helyesen írtam le (csekkoltam a gugliban) de simán előfordulhatna az is, hogy elvétem.)
Amúgy a neten magyarból is van ilyen "nehéz szavak" listája (érdemes rákeresni) és hogy mit kell tudni 2-3-4- osztályban. Lehet, hogy vannak helyek, ahol ezt kiadják és használják is, és ez alapján kérik számon a gyerekeket. Merthogy ez nem titok elvileg - de nem hiszek benne, hogy ez gyakran megtörténne. 
Bende is tanulja már összerakosgatni a szavakból a mondatokat - igaz, még leginkább a CBeebies appján próbálgatja a határait feszegetni. (ingyenesen letölthető és nagyon jó!) ahol egyszerű, 3-4 betűs szavakat kell összeraknia. Bed, sun, fan.
Nekem iszonyú nehéz nem beleszólni, segíteni - de nem nagyon lehet, mert mindig az derül ki, hogy ők máshogyan ejtik, mondják ezeket a betűket. Itt van például az u-betű esete. Minden betűt úgy tanulnak meg, hogy először kimondják a betűt magánhangzó nélkül) és hozzá egy szót, ami úgy kezdődik. Tehát m-m-m-m-m mommy. A kép az u betű mellett egy esernyő volt. Én meg tűnődtem, hogyan is mondjam majd neki. U-u-u-u-u ámbrella? (Úgy magyarosan kiejtve.) De persze a helyes megoldás á-á-á-á-á ámbrella lett. Tehát az u betű és az u hang nem lett összekötve. Jogosan persze, mert az esetek többségében így kell mondani angolul. (Persze lehetne u-u-u-u uniform is...) És bár tudom, hogy úgy kellene, nekem nagyon nem jön a számra, hogy azt mondjam az a-ra, hogy e, vagy az e-re, hogy i. És nagyon nem szeretném, hogy az angol legyen az a nyelv, amin megtanul olvasni, és úgy érzem, hogy a magyart is oda kéne tenni - de azt is érzem, hogy nem vagyunk még lemaradva, hiszen még csak most lesz négy éves, és Magyarországon senkinek nem jutna még eszébe olvasni tanítani egy ennyi idős gyereket. Szóval egyelőre inkább csak hallgatok és bólogatok.
Esténként meg előveszem a matek könyvem és próbálom tartani magamban a lelket. Néha sikerül egy-egy feladat és akkor elképzelem, hogy milyen jó is lett volna, ha valami matematikával kapcsolatos pályát választok. Aztán elvérzek egy tök egyszerűn és akkor rájövök, hogy jó volt nekem a magyar szak.

Nézem a Facebookot és azt látom, hogy a külföldi fórumokon két téma van, amely minden egyes nap felmerül, óriási indulatokat kavarva. Az egyik, hogy lehet-e munkát vállalni külföldön nyelvtudás nélkül, a másik, hogy hol jobb az oktatás, Magyarországon vagy külföldön. Kompromisszum nincs, személyeskedés, vérre menő alázás annál több.

A nyelvtudást illetően az ember azt gondolná tiszta a helyzet, hiszen ki a fene venne fel Magyarországon egy csak üzbégül vagy albánul beszélő munkást, akinek nem tudja elmondani, hogy te haver, holnap gyere be egy órával korábban, vagy azt, hogy ennek a betegnek beöntés kell, annak meg injekció. De még a kék dobozt rakd a pirosra, ne fordítva is komoly kérés lehet adott esetben. Arról nem is beszélve, hogy ha kilép az ember a munkahelyéről, akkor el kell menni ügyet intézni a hivatalban, lakást bérelni, gázszámlát fizetni, kicserélni a nem működő porszívót és az iskola is folyton küld haza mindenféle leveleket, sőt időnként a szülőkkel személyesen is beszélni akarnak. Szóval a helyzet számomra egyértelmű - nyelvtudás kell, anélkül nem nagyon érdemes elindulni.
De mindig, minden csoportban akad, aki elmondja: neki bizony nyelvtudás nélkül is sikerült, és szuper állása van, és rengeteget keres és különben is ott a férje, aki tolmácsol neki, ha bajba kerül, meg hát nem kell félni, mindenütt van magyar munkatárs, aki majd tolmácsol.
Erre persze jönnek a válaszok, akik elmondják, hogy nekik már a tökük tele azzal, hogy vadidegeneknek tolmácsoljanak, akár hajnal 2-kor, mert az illető nem tudta megoldani a feladatát, persze teljesen ingyen és bérmentve, és hogy azért akadhatnak esetek, amikor a férj nélkül kell valami elintézni, és mondjuk egy beöntésnél a kórházban azért nagyon nem mindegy, mit mondanak, nyomni kell, vagy tartani.
Minden vitának egy a vége: akik nem tudnak nyelveket megsértődnek, mert úgy érzik, hogy akik kinn vannak elfelejtették, honnan jöttek és hát persze "mind ilyenek a magyarok" nem akarnak segíteni másoknak. Akik meg kinn vannak, szintén megsértődnek, mert hát szívesen segítenének ők, de nehogymár ez azt jelentse, hogy fogadjanak be vadidegenek a lakásukba és menjenek nekik tolmácsolni.
Meg hát valljuk be - valóban az lenne az ideális, ha mindenki, aki kimenne beszélné az adott ország nyelvét, de mi van akkor, ha férj kap munkát, asszony meg követi és ő nem beszéli a nyelvet? Akkor ő addig ne is induljon el? És abban is van igazság, hogy az ember könnyebben tanulja a nyelvet az adott országban, mint otthon. De persze nehezebb is - mert nem ránk, magyarokra szabva van a tananyag. Például Spanyolországban tök sokat foglalkoztak a nyelvtanfolyamon a tegezéssel-magázással, mert elsősorban angolok ültek az órán, akiknek ez ismeretlen volt. Angliában nagy hangsúlyt fektettek a német ábécé elsajáítására, mert az nagyon más, mint az angol, de például a magyarhoz teljesen hasonló. Meg aztán nem is feltétlen olcsóbb, vagy egyszerűbb külföldön, munka után, fáradtan, kimerülten nyelvet tanulni. A munkahelyen meg ha szar, alulfizetett munkát kap az ember (és nyelvtudás nélkül mi mást kaphatna) akkor valószínű, hogy csupa külföldi lesz körülötte, akik a saját nyelvükön karattyolnak, és le se szarják, hogy a másik nem érti az urdut vagy a lengyelt.
Csak hát ezekről keveset szoktak beszélni az emberek. Egyszer olvastam egy blogot, ahol az anyuka leírta, hogy ő is a tengerparti képeket testi fel, ahol boldog a család - és nem szokta reklámozni, hogy pánikrohamot kapott a boltban, mert egyszer csak túl sok lett a feszültség benne, amiatt, hogy minden, de minden angolul van és ő semmit sem ért meg. Ez a pánikroham amúgy sok külföldön élő magyarra jellemző, a magány, a teljes kiszolgáltatottság, az elszigeteltség nem olyasmi, amit könnyű elviselni. Mert hogy a helyiekkel ismerkedni akkor is nehéz lehet, ha az ember tökéletesen beszéli a nyelvet - ám ha csak makog, még nehezebb olyan barátokat találnia, aki türelmesen végighallgatja majd és veszi a fáradságot.
Persze szerencséje lehet mindenkinek - találhat egy isteni aranyos szomszédot, anyukát, fitness partnert, aki hajlandó lesz arra, hogy segítsen és nem bánja, ha kicsit akadozik a társalgás. De nagyon sok emberrel találkozom, akinek ilyen nincs és aki évekig is él ottan az idegenben és egyszerűen nem sikerül megtalálnia, kialakítania azt a kört, ahol ő is számít. Ez pedig brutálisan romboló a személyiségre. Az ember azt veszi észre, hogy egyre zárkózottabb, egyre magának valóbb és már nem is akar nyitni. Megkeseredik és az adott országot és lakóit hibáztatja. Akik barátságtalanok, arrogánsak, bunkók - és persze nyilván ebben is van igazság, az ő igazsága - de akik mégis megtalálják a számításuk, azok meg jobbal háborodnak fel a sztereotípiákon.

Az iskolával kapcsolatban ennél még durvább viták szoktak izzani. A fele azt mondja, hogy az angol (osztrák, francia, német) iskola szuper, a gyerek imád járni, kreatív dolgokat csinálnak, problémát oldalnak meg, csoportmunkát tanulnak és alapvetően jól és stresszmentesen érzik magukat a bőrükben, és ennek a szülők nagyon örülnek.
A másik csoport szerint csak a magyar oktatás a jó és színvonalas, másutt a gyerekek nem tanulnak semmit, nem véletlen, hogy az ország népessége is buta, mint a tök, akik nem tudják, mi a különbség Bukarest és Budapest között, nem tudnak két számot összeadni, a gyerek nem tanulja meg a szorzótáblát - nem véletlen, hogy rá vannak utalva a magyar szakmunkásokra, azok legalább megoldják a helyzetet, ha már a helyi töketlenek nem. Tehát ők ezért hazaköltöznek, vagy a gyerekeket hazaküldik, vagy egyszerűen csak káromkodnak nagyokat és rettentő elégedetlenek, főleg, mikor látják, hogy az otthoni ugyanennyi idős gyerek már logaritmust számol és csonka gúlát - ezek itten ebben a műveletlen külföldön meg még mindig csak színeznek és a kétszerkettőt gyakorolják, de hiába, mert ezek még abban is bénák.
Persze nyilván ez iskolától is függ. Én például elégedett vagyok az itteni általánossal - de ebben nyilván az is belejátszik, hogy idén ez a suli lett egész Coventry legjobb iskolája, az igazgatót pedig a királynő kitüntetésben részesíti majd nyáron. OBE lesz, azaz Officer of the British Empire, amit sokféleképp lehet fordítani, a Brit Birodalom hivatalnoka, tisztje vagy akár méltósága is jó fordítás a nagy szótár szerint. Az biztos, hogy ez nagy dolog, és a tanárnő ezentúl ezt ugyanúgy a neve mellé biggyesztheti, mintha Phd lenne. Ez a suli ugyanis öt éve még az Ofsted szerint is nagyon rossz volt - de ő öt év alatt csodálatra méltó módon megreformálta és kívül-belül ujjászületett. Nem véletlen, hogy mindig is odavoltam érte - de nyilván az eltelt évek alatt finomodott is a kép, ami bennem él a brit oktatási rendszerről, és bármilyen jó is ez a suli, látom az árnyoldalait is. Ami a környék. A sok benefiten élő család, akik minimális mértékben sem támogatják a gyerekek tanulását, és bár a tanárok a lelkük is kiteszik, ha nincs otthoni támogatás, akkor azért heroikus munkát kell végezniük. És bizony nem szeretem, hogy van, aki piszkosan küldi suliba a gyereket, és bizony nem véletlen, hogy a suli hírlevelében benne van, hogy hideg az idő, mindenki adjon megfelelő öltözéket a gyerekre, mert van, aki még most, minusz fokokban is bokazokniban küldi a szoknyás kislányát suliba. Az se tetszik, hogy a felsősök már nem nagyon írnak leckét és egyre nehezebb fegyelmezni is őket. És persze az nagyon jólesik, amikor a szülőin elmondják, hogy az én lányom milyen okos, és jóval a korosztálya felett teljesít, de azért az is ott van a fejemben, hogy egy jobb iskolában, ahol a közösség hajtós, még ennél többre is képes lenne.
De nyilván ez is csak egy szelete a képnek, és értem én, hogy sok magyar család hasonlóról panaszkodik és azt mondja, hogy ilyenek ezek az "angolok" és nem törődnek a gyerekeikkel - csak hát ez a kép is fals, hiszen ne feledjük, hogy akik meg igazán törődnek a gyerekekkel és a tanulmányaikkal, azok magánsuliba adják a gyereket, brutálisan sok pénzt kifizetve, de persze ez csak nekünk sok pénz. Akinek nem kell lakbért fizetnie, sőt esetleg több ingatlana is van, ahol a magunkfajta bevándorlóktól havonta szedi be a pénzt és esetleg még a nagymama is beszáll a tandíjba, és mindkét szülőnek jól kereső munkája van, ott ez már nem feltétlen a megfizethetetlen álom kategória.
Sokféle igazság van, sokféle szempont - és mind, mind összecsap a Facebookon, és egyre nagyobbak az indulatok és egyre inkább zavarnak. És lehetetlen kimaradni belőle, mert itt ülök a gép előtt és dolgozom és percenként pittyeg a gép és jön az üzenet, hogy megint hozzászólt valaki. És az se menekvés, ha kikapcsolom a gépet, mert a mobilomon is rajta a Face és az is pittyeg. És ha mégis offline vagyok, akkor meg jönnek a sértődött emilek, hogy miért nem válaszoltam azonnal, pedig írtak és most akkor haragszom-e. És igen, haragszom - legfőképp magamra, mert miért is kell egyáltalán Facebookoznom, és miért nem vagyok képes hátat fordítani az egésznek, mikor csak idegesít a parttalan vita, ahol senkinek, soha nincs igaza, fárasztanak a viták, amelyek mindig személyeskedésbe és sértegetésbe torkollanak, akármilyen józanul is próbál az ember hozzászólni, és mindig sértődés lesz a vége, akkor is, ha az ember jóindulattal adna tanácsot. 
Láttam tegnap egy nagyon jó képet, amire az volt ráírva:
- Mit lenne a legnehezebb elmagyarázni valakinek, aki most csöppenne ide az 1950-es évekből?
- Hogy van a zsebemben egy szerkezet, amivel elérhetem a világegyetem összes felhalmozott tudását. ... és arra használom, hogy cicás képeket nézegessek rajta és idegenekkel veszekedjek.
Én se értem.