Három gyerekkel irány Anglia!

Miközben én a gyerekekkel nyaraltam, a férjem komoly feladatokkal küzdött. Elment Angliába, hogy albérletet keressen nekünk. Ez ugyanis arrafelé nem könnyű feladat.

Mivel nem vár ránk külföldön se munka, se barátok szabadon dönthettünk róla, merrefelé is telepedünk le. Ez a szabadság azonban zavarba ejtő egy ekkora országban, amelyet alig-alig ismerünk. Első körben csak azt tudtuk, hová nem akarunk menni: Londonba. Nem mintha nem szerettük volna a várost. De csak ezt ismertük, és bár turistaként fantasztikus hely, mindenkitől azt hallottuk, hogy élni nem valami jó benne, pláne nem gyerekkel. Mert ugyan szuperek a parkok - de például az iskolákban több a külföldi mint az echte angol, és nehéz így nyelvet tanulni. Ráadásul errefelé az iskolai agresszió is nagyobb. Szóval nem erről álmodoztunk.
Én a skót felföldekért és az Agatha Christie regényeiben főszerepet játszó brit kisvárosokért rajongok, de azt hiszem ezt keresni épp oly reménytelen vállalkozás lenne, mint a Hortobágyon valódi csikóst találni. Úgy döntöttünk hát, döntsön a PKU. (Ld első bejegyzés) Írtunk pár angol dietetikusnak, és egy válaszolt is - méghozzá Közép-Angliából. Ami a könyvek alapján szimpatikus helynek látszott - közel Londonhoz, de mégis elég távol a fősodortól.
Így hát az én párom Birminghambe utazott - ami nem bűvölte el. "Ózd, vagy Miskolc" fanyalgott a telefonban, és bár később szebb arcát is meglátta a városnak, az ottani kiadó ingatlanok eldöntötték a kérdést, nem ide költözünk. A kiadó angol ingatlanokról amúgy is sok rosszat hallottunk már - elsősorban azt, hogy óriási irántuk a kereslet, ezért rémesen lelakottak. Ugyanis így is kiveszik őket, így a tulajnak egyszerűen nem éri meg költeni rá. Az első pár ingatlan épp ilyen volt. Penészes falak, leeső csempék. De olyat is kínáltak, aminek a kertjében még egy kicsi ház állt, amit már kiadtak egy egyetemistának - egy kétméteres nem túl bizalomgerjesztő feketének, akivel a kerten osztoznunk kellett volna. Tudom én, hogy Anglia multikulturális, de azért ez túl nagy sokk lett volna elsőre, még akkor is, ha elhiszem, hogy az illető egy kedves, békés fiatalember.
Így hát az én uram tovább utazott Leicesterbe, ahol "terrace-house"-okat kínáltak neki. Ami nevével ellentétben nem azt jelenti, hogy szép nagy terasz tartozik a lakáshoz, hanem azt, hogy kétszintes keskeny igazi brit kecó. Alul nappali, és konyha, felül hálószoba és fürdő. Ami nem olyan rossz - kivéve, ha az ember egy járni tanuló totyogóval akar beköltözni, mert akkor garantált őszülés.
Tovább ment hát Coventrybe, ahol tetszett neki a város és a lakások is elfogadhatóak voltak. Végül talált egy viszonylag új építésű, kellemes lakást, nem messze a városközponttól.
Aki azt gondolná, hogy ha van pénz és van albérlet, akkor már minden rendben, az nagyot téved, vagy nem járt még Angliában, ahol mindenféle ajánlást, bankszámlakivonatot és egyebeket kérnek - avagy 6 havi bérleti díjat. Hát nálunk most az utóbbi játszott, szóval fél évig biztosan kinn maradunk. Már csak azért is, mert időközben kiadtuk a lakásunkat is, és a bérlővel egy éves szerződést kötöttünk, szóval hazajönni sem lenne hová.
Most hát ismerkedem új otthonommal, és tanítgatom a nevét a gyerekeknek. Ez egy 300 ezres város, ahol két egyetem is van, és Anglia második legnagyobb kulturális központja (rögtön a londoni Barbican után) van pár katedrális, egy 15.századból megmaradt utca, teli régiségboltokkal, színház, múzeumok, koricsarnok és egy vicces órajáték egy pucér hölggyel.
Ő nem más, mint Lady Godiva, aki a X. században meztelenül lovagolt végig a város főutcáján. Nem azért, hogy mutogassa habtestét, hanem hogy a népen segítse. Férje ugyanis óriási adókkal sújtotta Coventryt, és az asszonyka könyörgött férjének, enyhítsen a várost sújtó adóterheken. A férj viccesen azt mondta, majd ha neje meztelenül végiglovagol a városon. És a tűzrőlpattant menyecske szaván fogta az urát. Szobra azóta is a főtéren áll.

Mióta Bende megszületett, mindenki ezt kérdezi tőlem. De nem tudok rá válaszolni. Arra kellett ugyanis rájönnöm, hogy ez a kérdés egyáltalán nem rá vonatkozik, hanem arra, békén hagy-e engem.

Bende ha őszinte akarok lenni, nem kíván tőlem túl sokat. Összes vágya, hogy szoptassam 2-3 óránként, vegyem ölbe, amikor úgy kívánja, és aludjak mellette. Ilyenkor, ha lehet, ne forogjak, mert arra ő felébred, és akkor oda mindkettőnk nyugodt éjszakája. Ha azonban ezek az igényei teljesülnek, akkor büszkén mondhatom, igazán jó babám van. De hogy ez a kívánságlista túlzott-e, nem tudnám megmondani. Amikor pár hetes volt, mindez magától értetődő volt, nem is kérdezett ilyet senki, hiszen nem is találkoztunk senkivel.
Az egész "jóbaba" kérdés akkor kezdett foglalkoztatni, amikor először mentünk társaságba. Egy barátnőmmel találkoztam volna egy nagy teraszos, kellemesen napos kávéházban. Minden együtt volt a tökéletes baba-mama programhoz. Nagy séta a jó levegőn, szép idő, rezgő falevelek a baba örömére - jó társaság, finom sütik és szórakozás az enyémre. Úgy számoltam, Bende aludni fog, mint előtte mindig ebben az időben. Ám a babakocsiban, az idegen hely atmoszférájában, fura zajokkal körülvéve nem ment, ami otthon a két testvér indiánüvöltése mellett sima ügy. Nem tudta megtalálni az utat álomországba. Először csak hüppögött, majd hamarosan ordítani kezdett. Próbáltam szoptatni, ringatni, sétáltam, paskoltam a popiját, ám minden otthoni praktika csődöt mondott, így végül vert seregként menekültünk haza.
Útközben nem figyeltem senkinek a tekintetét, de el tudtam képzelni, mit gondoltak rólunk. Micsoda nyűgös rossz baba. Sőt, ami még rosszabb, micsoda rossz anya, aki képtelen megnyugtatni és elhallgattatni a gyerekét.
De vajon tényleg "rossz baba" lenne a fiam, mert tönkretette a szórakozásom? Vagy én lennék rossz anya, amiért szerettem volna kikacsintani egy picit a babaillatú boldogságból?
Nem szeretem ezt a "jó baba" kérdést. Mert azt feltételezi, hogy vannak "rossz babák" is, akik gonosz célból sírnak. Én pedig képtelen vagyok megérteni, miért lenne rossz egy baba, aki álmos-éhes-hasfájós, és ennek a gondnak a megoldásához segítséget kér? Hogyan kérje, ha nem sírással? És kitől, ha nem az édesanyjától?
Ennek ellenére a kérdés szinte minden nap felmerül - a boltban, az utcán, ezt kérdezik a szomszédok és az ismerősök is. Belenéznek a babakocsiba, látják a mosolygós kerek kismanót, és az első, amit kérdeznek: "Jó baba?"
Persze panaszkodhatnék, hogy nálunk semmi nem a nagykönyv szerint alakul, mert Bende baba öt hónapos kora ellenére még mindig nem alussza át az éjszakát, és most is úgy írok fél kézzel, hogy közben a kezemben tartom. Mert a kiságy helyett, jobban szereti az én karjaimat és az ágyamat.
Mégse tudnám elképzelni sem, hogy erre a bugyuta kérdésre morcosan azt feleljem: Jajj, nagyon rossz baba, és mennyi bajom van vele. Hiszen ez nem igaz! Még akkor sem, ha nálunk is van ám hiszti minden nap. Mert anya néha takarítana, enne, inna, WC-re menne. Vagy hiába minden jóakarat, nem tud segíteni, mert azt a kényelmetlenül feszítő böfit vagy pukit mindenkinek egyedül kell kinyomni, még akkor is, ha csak két napos.
Mert Bende jó baba. Nekem jó. Sőt, a legjobb a világon.

Anyukám a mai napig emlegeti, amikor egy nyaralás alatt elémtoppant egy kislány és kedvesen arra kért, menjek vele játszani. Mire én mogorván csak annyit válaszoltam neki: van neked anyukád, játsszál azzal, én is azt teszem. Ha ehhez a bájos modorhoz hozzátesszük, hogy utáltam babázni, homokozni, szaladgálni és legszívesebben a szobában töltöttem volna a nyarakat egy kiló könyv társaságában, nem túlzás, azt mondani, igazi penészvirág voltam.

Az elmúlt években sokat változtam - még a saját családom szerint is "egészen normális" ember lett belőlem. Három kisemberrel babázgatok, kedvesen elbeszélgetek a szomszédokkal, és könyvet néha naphosszat a kezembe se tudok venni, annyi a teendőm.
A dobozolás-pakolás azonban ma halasztódott, mert ennél sokkal sürgetőbb teendőm akadt. Az életemben ismét felbukkanó penészvirágzás totális elpusztítása.

És nem átvitt értelemben.

Ugyanis ma reggel felfedeztem, hogy a szép új házunk szép új ágyának szép új ágyrácsán vígan tenyészik a penész. Nem sok, nem vészes - de bizony már a matracokra is átterjedt.

Első pillanatban szabályszerű sokkot kaptam - magam előtt láttam, ahogyan a könyveket, az itthon hagyott játékokat, ruhaneműt, bútorokat belepi majd az alattomos zöld penész. Átterjed a falakra, függönyökre, és mint valami rossz horrorfilmben úgy fog kinézni a ház, mire egy év múlva hazajövünk. (Milyen jó is, ha valakinek élénk a fantáziája...)
Zsolt szerencsére már látta, hogy készülődik bennem a pánik és a hisztéria, és elrohant penészirtó-gátló szerért, én pedig zokogás helyett nekiláttam fertőtlenítőszerrel lemosni a matracokat, és átnézni a ház többi helyiségét, hogy vajon általános vagy egyedi gondról van szó.

Ami jó hír, hogy jelenleg úgy tűnik, csakis az ágyrácsok érintettek. Viszont mind a hat. És mind a hat matrac. Ebből első körben hármat sikerült megtisztítani, holnap jön a többi. És a maradék 4 hétben, míg itt leszünk, figyelni kell, hogy sikerült-e legyőzni a kis mocskot, vagy visszatér.
Utóbbi esetben nem tudom, hogyan tovább. Mindenesetre most nagyokat szellőztetek, próbálom párátlanítani a lakást, és nem kétségbe esni.
Ami azért nehéz, mert nekem most ugyanebbe a frissen penésztelenített ágyba kell befeküdnöm, ráadásul egyedül, mert drága uram itt hagyott minket egyedül. Előrement Angliába lakást és iskolát keresni.

Mi meg itt penészedünk nélküle.
És sajnos nem átvitt értelemben. :-(

A problémamegoldás módozatait az ember elsősorban a szüleitől tanulja. Nekem folyamatosan azt mondták, amit pénzzel meg lehet oldani, az nem gond. Nem találom az Egri csillagokat? Nosza, szaladjak, vegyek egy másikat. Nincs meg a piros ceruzám? Azon a pár forinton igazán nem múlik. Így esett, hogy mire elköltöztem otthonról, volt három kötet Egri csillagom, és egy teljes fióknyi színes ceruzám. Ehhez pedig az elmúlt 15 évben csak tovább gyűjtögettem.

Egy régész nem szembesül annyi újdonsággal a föld mélyén, mint én mostanság. A lakásban található dobozok egy részét én pakoltam, egy részét a húgom, egy részét a férjem. Így hát most senki nem tudja, hogy mi, hol található, és mindenhol meglepetések várnak.
Mivel a hétvégén vendégeink jöttek, hirtelen sürgetővé vált a dobozmentesítés. A pakolás során azonban sok-sok öröm ért, és igazi kincsekre is bukkantam. Itt van például a képen látható mini festőkészlet és ceruzakészlet. Mindkettő legalább 20 éves, és elismerem, mindkettő teljesen felesleges darab.
A legjobb, amit elmondhatok ezekről, hogy ma nagy örömet szereztek a lányaimnak. Bíborka megkapta a festőkészletet, mondván, hogy ha egyszer híres festő lesz, milyen jól jön majd, hogy van nála egy ilyen kis hordozható festőkészlet. Mert akkor ha odajön egy rajongója, akkor majd tud neki azonnal festeni egy képet, hiszen nála lesz a mini festőkészlete!
Én hitetlenkedve megjegyeztem, hogy ez elég valószínűtlen, mire a férjem pikírten hozzátette, hogy márpedig ennél jobb felhasználási módot én se gondolhattam volna ki ennek a kis vacaknak, és ugyan már meséljem el, miért is vettem meg. Azt már nem mertem neki se bevallani, hogy emlékeim szerint legalább hármat vettem belőle. Nagyon is jól emlékszem, hogy pontosan 99 Ft-ba került, ami már akkor se volt sok pénz. A többi példány sajnos már elveszett. Most bezzeg milyen jó, hogy többet is vettem belőle, így legalább ez az egy túlélte az idő múlását!

Hát igen, be kell vallanom, képtelen vagyok mértéket tartani. Ezért kezdtem az egyetemen öt szakba, ezért van ennyi könyvem, ezért vállalok el erőmön felül mindenféle munkát, ezért sütök 5-6 fogásos ebédeket és a férjem szerint ezért van három gyerekem.

Szerinte egyszerűen nem tudom, mikor elég.
Szerintem meg ami jó, az duplán (vagy triplán) még jobb.

Sajnos azonban a vásárlás terén mindezt nehéz bizonyítanom. A sors sajátos fintora, hogy anyukám épp most szembesül ugyanezzel. Merthogy náluk nagy lakásfelújítás és annak kapcsán óriási selejtezés van. És az én húgom, aki az egészet felügyeli azt vallja, hogy ami nem jó és használható, azt ki kell dobni. A szüleim azonban régimódi emberek, akik úgy vélik, minden jó lesz még valamire, és sokkot kapnak attól, ha valamit ki kell dobni a kukába. Legyen az foltos terítő, vagy lyukas fazék, vagy kifakult műanyag virág.
A húgom azonban szisztematikus munkával folyamatosan támad, és lassan felőrli az ellenállásukat. A múlt héten így dobtak ki legalább öt kiló terítőt. Anyukám, aki már legalább tíz éve nem mozdul ki otthonról, és nem megy el vásárolni, teljesen elképedt azon, hogy került a lakásba ennyi terítő?
- Hát mit csináltam én? - kérdezte tőlem értetlenül a telefonban - Minden nap vettem egy terítőt??? Honnan kerültek ezek ide? Miért kellett nekem ennyit vásárolnom?
És akkor még nem is beszéltünk a régi táskák, cipők, kabátok, ágyneműk és egyéb halomban álló selejteznivaló szükségszerű kidobálásáról.
Tanulva az anyai pálforduláson, én is szigorú szabályt hoztam erre a nyárra és ezt a lányaimmal is megbeszéltem. Semmi felesleges vásárlás. Csak és kizárólag élelmiszert veszünk - semmi apró csetresz, mini labda, radír, pici plüsi, apró baba. Úgyse tudjuk ezeket elvinni Angliába, arra a pár hétre felesleges újabb vackokat venni, majd kinn mindent bepótolunk.

Egy hete élünk szigorú shopping-elvonásban. Szigorúan tejért, tejfölért járunk a boltba, még a kenyeret is magam sütöm, hiszen van itthon jópár kiló liszt, és ugyebár minden élelmiszert el kellene használni, mielőtt útra kelünk.
Ám a dolgok nem egyértelműek - a 800 Ft-os Barbie újság a kis műanyag bigyóval vajon hová számít? Szükséges információforrás? Vagy újabb vacak? És ha nem veszem meg a lányoknak, akkor vajon hogyan vehetném le a polcról a Nők Lapját?
A magam alkotta szabályt nem mertem a gyerekek előtt megszegni, így lett a Nők Lapja nálunk titkos, pult alatt beszerzett termék.

Amiből azért ma vettem egyet. Mert nem kérdés, hogy arra igenis szükség van.

Az összepakolt életünket a Balatonhoz vittük, ahol vagy egy kis házikónk. Nem üresen persze, hiszen nyaranta sok időt töltünk itt. Eddig nem volt benne sok dolog, de mi éppen ezt szerettük benne. A tágas, könnyen tisztán tartható nagy tereket. Most, hogy a két háztartást egyesítettük, mindez a múlté.

Mindenütt dobozok, nem is egy, hanem 2-3 van egymáson, és keskeny kis járatokon lehet csak közlekedni közöttük.

Aki csak járt már nálunk, mindenkit elbűvölt a könyvespocom. A négyméter magas lakásban ugyanis egy teljes, ötméteres falat a KÖNYVSZEKRÉNY (igen, így nagy betűkkel) foglalta el, csurig könyvekkel. Ez a húsz négyzetméternyi könyvmennyiség látványnak impozáns, ám ládákba pakolva már elborzasztóan sok. És nehéz - bár erről inkább a férjem tudna mesélni, aki megszámlálhatatlanul sokat fordult először a mi autónkkal, aztán a kölcsönkért egyterűvel, (és az utánakötött utánfutóval), aztán a bérelt kis teherautóval. És még az utolsó napon, megszámlálhatatlanul sok kör után is talált könyveket.

Persze, mondhatjuk, a könyv örök érték, és nálam nagyobb könyvbolond nincs a világon, de sajnos azt kell látnom, a hely véges, és most a Balatonnál, dupla sorokba rendezve, dobozokba suvasztva és a kimaradókat a padlón stócokba rakva... hát igen, ezt túlzásba vittem a beszerzést, bár mentségnek talán elmondhatom, hogy könyvtárba is rendszeresen járok, szóval valami kis önmérsékletet mégiscsak tanúsítottam. :-)

Sajnos mindezt nem mondhatom el a gyerekjátékokról. Soha nem gyógyuló fájdalmam ugyanis, hogy nekem általános iskolás koromban nem volt igazi Barbie babám. A szülei nem jártak külföldre, akkoriban pedig még Magyarországon nem lehetett ilyet kapni. (A hetvenes évek ilyen sanyarú hely volt.) Végül a nővérem szerzett valamennyi valutát, és elvitt a dollárboltba. Ahol azonban épp elfogyott az igazi Barbie, és én egy Barbie-utánzatot kaptam. Akinek szegecsekkel kapcsolták össze a végtagjait, és a haját nylonpánttal kellett leszorítani, mert csak elől volt valamennyi, hátul tök kopasz volt a tarkója. Azért örültem neki, és másnap büszkén vittem a suliba, ahol a többi lány fanyalogva közölte, na jó, játszhatok velük, de az én babám lesz a szolgálólány.

A bennem lévő gyermeket azóta is gyerekjátékok kényszeres vásárlásával gyógyítom, hogy az én lányaim soha ne érezzék magukat kirekesztve, mert nem nekik van a legszebb-legjobb mindenből.

Otthon valahogy ez se tűnt olyan rettenetes soknak, volt itt egy kicsi-ott egy kicsi. Most meg minden egymás hegyén-hátán van, és tisztán látszik, hogy ez bizony rettenetes mennyiség.

Arról nem is beszélve, hogy összetalálkoztak a dolgok, és szembesülnöm kell most olyan adatokkal, mint a 13 zseblámpa, vagy a kéttucatnyi olló. Vagy a kétládányi üres füzet, amelyet hívhatok én "gyűjteménynek" mégis kérdés, hogy mi értelme van őrizni ezeket, ha soha-senki nem írhat beléjük?

Az ember a költözésnél komoly kérdésekkel szembesül - érdemes-e megőriznie annak a tollnak a csomagolását (!) amelyet gyerekkori szerelmétől kapott, ha a toll maga már rég nincs is meg és a srác még az iwiwen se akar válaszolni a levelemre? Vajon itt az ideje kidobni azokat a fél pár gyerekzoknikat, amelyeknek 5 éve nincs meg a párjuk és amit a gyerekek már rég kinőttek? Ahogy a pakolás halad, a válasz egyre gyakrabban a kuka. Nem is értem, hogy miért nem dobtam ki egy csomó vackot már évekkel ezelőtt???

A kérdés, amit mostanában mindenki feltesz nekem, hogy nem szakad-e meg a szívem, amiért ki kell otthonról költöznünk, ott kell hagynom a régi kényelmes életem. Hogy dobozok között vagyok, és hogy három gyerekkel kell pakolásznom.

A válasz számomra is meglepő - kifejezetten felszabadít, hogy végre eljött az alkalom a nagy selejtezésre. Hogy rá vagyok kényszerítve arra, hogy mérleget vonjak az elmúlt évekről, és eldöntsem, mi fontos és mi nem. Kicsit se bánom, hogy összepakoltunk és kiköltöztünk. Ez csak annál hangsúlyosabbá teszi, hogy vége egy korszaknak. És kezdődik egy új...

Aki azt mondta, hogy három gyerekkel a költözés majd könnyen megy... no, hát az én voltam. És bizony nagyot tévedtem.

Eredetileg úgy terveztem, hogy ameddig a lányok táborban vannak, én majd reggeltől estig tudok pakolni. Hiszen "csak" egy darab öthónapos gyerkőcöt kell közben ellátnom. Mellette fél kézzel bepakolom majd a holmikat, mindent szortírozok, csinos dobozokba rendezek, és mire itt a hét vége, minden tisztán csillog. Mielőtt kilépek az ajtón, még kisöpröm a lakást, hogy a (jelenleg még nem létező) albérlő tiszta lakásba jöhessen. És irány a Balaton, ahol alaposan kinyaraljuk magunkat, mielőtt nekivágunk Angliának.

Nos, a valóság egy kicsit más.

Először is - az a bizonyos táboros hét a múlt hét volt. És valahogy nem akart összejönni ez az "egész nap csak pakolnom kell" dolog. Hiszen ameddig a lányok oviban-suliban voltak, addig se tudtam igazán haladni. Mert minden napra adódik valami kis intéznivaló, ha más nem, akkor egy "búcsútalálkozás" egy régi barátnővel. És pont ettől fosszam meg magam? Hiszen Angliában úgyse lesz kivel beülnöm... Szóval a napok peregtek, a dolgok lassan haladtak és a költözési határidő folyamatosan csúszik. Eredetileg hétfő volt, aztán lett kedd, szerda és most a csütörtökben reménykedünk

A mai nap volt a mélypont.

Itthon mind a három gyerek, valamelyik félóránként megéhezik, és ugyebár nálunk mind mást eszik. Szóval csináltam PKU-s szilvás gombócot, aztán túrós derelyét, aztán szoptattam. Közben persze fél kézzel dobozoltam, szortíroztam a régi fényképeket. Ami persze minden gyereknek tetszett, és csak azt vettem észre, hogy ezt a képet már háromszor is beraktam, azt meg nem is a selejteznivalók közé akartam tenni. A lányokat is megbíztam némi pakolással, aminek az lett a vége, hogy nagy könyvkupacok között ülve olvastak lelkesen, és valahogy az is kikerült a földre, amit én még tegnap beraktam.

Szóval rá kellett jönnöm, hogy ez így nem megy, és ettől hirtelen és váratlanul kitört rajtam a hiszti. Mert mindjárt megyünk, és még annyi tervem volt! És rájöttem arra is, hogy segítség nélkül ez nem fog menni, mert ha máskor a három gyerek ellátása is kitölti a napom, akkor most hová fér még bele a pakolás, dobozolás, selejtezés? Ráadásul úgy, hogy kidobni csak titokban lehet akármit is, mert a lányok minden egyes kis csetreszhez ragaszkodnak. Mindezt csak tetézte, hogy délután 2-kor még nem ettem az idegességtől, és attól, hogy összevissza rohangálok a lakásban, de semmit nem tudok befejezni, mert mindig akad egy még sürgősebb dolog, szóval már majdnem a sírni kezdtem a kétségbeeséstől, amikor drága uram hazajött és átvette az irányítást. Kiküldött a konyhába enni, és azt mondta nyugi, legfeljebb pénteken megyünk, sőt, ő a jövő héten úgyis visszajön a Balcsiról, tehát ami kimarad, majd ő befejezi. Ráadásul a csajokat is elvitte moziba (ezer éve megvan a jegy) így szusszanok kettőt. Máshogy úgyse tudok pihenni, mert már se TV, se könyvek, így gondoltam leírom mennyire szenvedek - hátha kapok pár bíztató levelet. :-)

Még öt hét, és indulunk Angliába, mind az öten. Az egész család. És igen, velünk jön a legkisebb is, az öt hónapos Bende baba. (A képen alig 5 napos.) 

Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert furcsa módon sokan rákérdeznek: - Azt a kicsi babát is viszitek???? Mert az érthető, hogy a nagyok kinn iskolába fognak járni, nyelvet tanulnak. Nekik hasznos. De az a picike...őt miért rángatjuk át a fél világon?
Amire én csak pillogok, hiszen naná, hogy viszem a kizárólag anyatejen élő babát. A szomszéd szobába nem megyek nélküle, nemhogy egy másik országba... Nem is értem, hogy akik ezt kérdezik, mire gondolnak? Hogy majd itthon hagyom a majd 70 éves anyukámra, és majd küldöm neki expressz postán a lefejt anyatejet???
Vannak még ilyen GYÍK-ok. És itt nem a furcsa kérdések feltevőire gondolok, hanem a neten szokásos rövidítésre, azaz a Gyakran Ismételt Kérdések-re.
A legtöbben azt kérdezik, hogy "dolgozni fogtok kinn?" Erre két válaszom van, de egyik se teljesen igaz. Az egyszerűbb a sima igen. Mert dolgozni azért fogunk. Ennél pontosabb megfogalmazás, hogy Zsoltnak itthon olyan a munkája, amit bárhonnan el tud végezni. De ez is csak félig fedi a valóságot, mert csak egy részét tudja így elvégezni, és csak reméli, hogy a másikkal is menni fog.
Van még a "és a gyerekek kinn iskolába fognak járni?" féle csodálkozó kérdés, amit nem is nagyon értek. Naná, hogy fognak járni, hiszen hogy a fenébe másként tanulhatnának meg angolul? Mi értelme lenne otthon tartani őket és a szobából nézni a kinn csepergő esőt...
Szokták még kérdezni a "melyik városba megyünk?" És akkor néznek csak igazán, ha elmondom, hogy fogalmam sincsen. Nem Londonba. Inkább Közép-Angliába, de ezt is csak úgy találomra választottuk. Illetve itt találtunk olyan dietetikust, aki válaszolt az emiljeinkre.
Merthogy a nagy-nagy kérdés (ám ezt csak a minket igazán jól ismerők szokták megkérdezni) hogy "mi lesz Borsika diétájával?" Ő a képen jobboldalon lévő szőke 7 éves, aki speciális anyagcserebetegséggel született, aminek a neve PKU. Ezért speciális diétát tart, aminek során nem ehet húst, tésztát, tejtermékeket - és ezeket speciális boltokból tudjuk beszerezni, illetve gyógyszertárból. Egyenlőre úgy tűnik, hogy ez kinn is megoldható, ráadásul még jobban, mint itthon, mert Angliában mindent ingyen és bérmentve adnak receptre, és mint EU tagok, erre az ellátásra mi is jogosultak leszünk.
Óh, igen, és van még a "meddig maradtok?" kérdés is, amire a válasz az egy év, de erre mindenki csak legyint, miszerint olyan jó lesz ott kinn nekünk, hogy soha nem fogunk már hazajönni. Kicsit elgondolkodtat, hogy tényleg csak olyan családokat ismerek, akik nem sietnek haza, se Spanyolországból, se Franciaországból, tehát ebben azért lehet valami. Azért mi kitartunk (egyelőre) az egy év mellett, már csak a gyerekek miatt is. Mert Bíborka (a barna hajú kislány a képen, aki Bendét a karjában tartja) abba már belenyugodott, hogy egy évig hiányolnia kell az osztálytársait, barátait, de szentül megígértette velünk, hogy utána hazajövünk. Borsika pedig egyenesen közölte, hogy neki Magyarország a hazája és ő jó hazafi, és tanulni kijön velünk, de élni sehol másutt nem hajlandó. A férjemmel mindketten nagyon reméljük, hogy azért ezek a kemény álláspontok majd finomodnak, ahogyan a "szeretem a répát vagy sem" kérdésben is sikerült elfogadható kompromisszumokra jutni az évek során.

És bár nem mindenki kérdezi meg nyíltan, a lényege minden kérdésnek azért ugyanaz. Egyáltalán, mi a fenéért indulunk útnak??? Amire az én férjem válasza lakonikusan csak ennyi: "Hiszen erről szól az Unió, nem?"

Akárhogy is, két dologban mindenki egyetért, aki meghallja a tervünket. Az egyik, hogy nagyon-nagyon bátrak vagyunk, amiért három gyerekkel felpakolunk és nekivágunk a nagyvilágnak.
A másik, hogy írjak arról, mi történik velünk, mert az biztos, hogy egy ekkora nagy család bőviben lesz sztoriknak és kalandoknak.