Három gyerekkel irány Anglia!

Tudom, eltűntem, és ez nem teljesen korrekt azután, hogy itt évekig mesélek. 

De egyfelől nem nagyon vannak hírek, amik vannak azok már nem annyira gyerekesek, így a blog címe okafogyottas, és bár a gyerekek eddig még nem reklamáltak soha, hogy ne "írjam ki őket" de mégis egyre kevésbé szívesen mesélek arról, hogy ők mit csinálnak, hogyan élnek. Nyilván már én is másként látom a netet, annak előnyeit, hátrányait, mint korábban. 12 éve kezdtem a blogot, és nem csak én változtam, de a világ is, és ugyebár mindenütt az ömlik, nehogy kiadja magát az ember, mert majd jönnek a pedofilok, meg emberrablók, meg egyéb elmebajosok. Azért persze ha őszinte akarok lenni, ezt mindig is észben tartottam, és néha szándékosan olyan dolgokat írtam le, ami nem igaz, és ilyenkor nagyon ravasznak éreztem magam. (Mondjuk a házunk más színű pl, mint ahogyan a blogban írtam. Ami nem nagy dolog, és tudom, kész röhej, de emlékszem, amikor azt leírtam, akkor tök büszke voltam magamra, mekkora aduász is vagyok ám, de nyilván nem voltam se akkor, se most.) De nem is ez volt a fő ok, hanem inkább az, hogy egyszerűen már elmúlt az a hűha élmény, amiből ez a blog táplálkozott. Egyszerűen Anglia már nem döbbent meg. Persze nagyon messze vagyok attól, hogy tökéletesen ismerjem, és nyilván adódnak is állandó meglepetések, de az az elementáris rácsodálkozás már nincs meg. Meg kicsit, bevallom, el is engedtem. Itt élek 12 éve, és elmentem millió tanfolyamra, klubba, önkénteskedtem is több helyen, de valahogy nem sikerült egyetlen angolhoz sem igazán közel kerülnöm. Persze vannak, akikkel egymásra mosolygunk ha találkozunk, vagy követjük egymást FB-on, de olyan, akit elhívnék kávézni, vagy akinél ott alhatnék mondjuk, ha eladnánk az itteni házunk, az nincs. És ez egyfelől egy nagy és őszinte csodálkozás, mert én mindig olyan könnyen barátkozó embernek gondoltam magam, másfelől meg nagy csalódás is. Nyilván magamban is, hogy na, ez se ment, másrészt meg az itteni emberekben is, akik úgy mentek el mondjuk egy tanfolyam után kávézni, hogy engem kihagytak a meghívásból, vagy épp csúfot űztek az akcentusomból. Nyilván hozzáteszem a teljesség kedvéért, nem segít az sem, hogy itthon dolgozom. Mert ugyan ad egy csomó szabadságot, de nem segíti a barátkozást. Bár azért azt is hozzáteszem, hogy azért az én élményem nem egyedi, nagyon is sok ismerőstől hallok hasonlókat. Másfelől meg azért elég sok magyarral összehaverkodtam, barátkoztam, szóval azért nem kell sajnálni, nem vagyok magányos, és azért megyek is kávézni és csacsogni, csak nem angolokkal, hanem magyarokkal. Mondjuk ezzel az erővel akkor meg lehetnék is épp Magyarországon, de a helyzet az, hogy a 12 év alatt meg ott is elkopott egy csomó barátságom, meg elköltözött egy másik nagy szívemnek kedves csapat. Akik meg otthon vannak, azok dolgoznak. Sokat, keményen, hosszú munkaidőben, és nem feltétlen érnek rá kávézgatni, akármennyire is szeretnek (De azért nyugi, ha otthon vagyok, azért igyekeznek ők is, és kávézgatunk.) 

De azért az igazság az, hogy kicsit elmagányosodtam, és ez néha azért elszomorít.

De azért csak néha, mert valójában az is az oka annak, hogy állandóan itthon vagyok és gép előtt ülök, hogy nagyon sok és jó munkám van, és azért ez nem olyasmi, ami miatt panaszkodhatnék. Sőt. Azt nem tudom, meséltem-e a blogon, hogy megjelent a második könyvem is, és szuper kiadóra leltem a Lírához tartozó Manó kiadóban, és szuper csapattal dolgozhattam együtt és még a végeredmény is jó lett, sőt a folytatást is várják. Szóval unalom, az nincs az életemben.

Meg nyilván a gyerekek miatt sincs. Bíbor már másodéves Oxfordban és imádja. Borsi most fog felvételizni, Exeter az álma, és nagyon drukkolunk neki. Bende meg idén középiskolás lett - oké, hetedikes, 12 éves, de mégis középiskolás, ami azért horror, akárhonnan is nézem. Mindez persze azt is jelenti, hogy nem kell azért állandóan ott lennem mellettük, meg felügyelgetni, nehogy a szájukba vegyenek valamit, vagy kézműveskedést szervezni. Valójában mindenki tök jól elvan a maga kis képernyőjével, és igen, tudom, hogy ez rémes, de valójában azért azt is tudni kell, hogy a net nem a gonosz megtestesülése, hanem nagyon is hasznos eszköz, és bizony nemegyszer előfordult már, hogy nagy hevesen odamentem a gyerekhez, hogy na, akkor tedd le a telefont és csináljunk valami okosat - mire ő azt mondta, hogy de anya, épp a kvantumfizikáról hallgatok egy előadást, előbb kérlek had fejezzem be. Én meg hitetlenkedem, hogy ne nézzél már madárnak, aztán felém fordítja a képernyőt és belehallgatok, és bakker a 12 évesem tényleg ezt csinálja. (És néha meg is mutatja nekem a legjobbakat és bakker tele van diagrammokkal, és már most sem értem...)

Nem, egyébként még mindig nem tudom, hol fogunk élni, a kérdés nálunk minden évben felmerül és elég kreatív válaszaink vannak, és igen, most is a költözést tervezzük - bár már csak Bendével, mert a lányok úgyis koleszben lesznek, ezért igazán nem kell az országban maradnunk. De semmi nincs eldöntve - valahogy így az 50 felé közeledve (ez is horror) már csökkent ez az uccu neki féle vágy, de azért még nem halt el teljesen.

Na, de nem is azért jöttem ide, hogy ezeket mind elmeséljem, hanem hogy elmondjam, hogy azért van Instám (https://www.instagram.com/fodor.marcsi/), ahová viszonylag rendszeresen töltök fel képeket, és van egy szakmai FB oldalam is, (https://www.facebook.com/FodorMarcsiUjsagiro) ahol mindenféle gondolataimat megosztom. Szóval akinek hiányzik a blog, esetleg azt is megnézheti. Nem mondom, hogy ugyanaz - de hát én se vagyok ugyanaz, mint 12 éve. :-)

Emlékszem, annak idején, a kilencvenes években nekünk is kellett a felvételi mellé csatolni egy önéletrajzot - és arra is, mennyire kínlódtunk vele mind. Mert hát hacsak az ember nem volt világklasszis sportoló vagy zenei tehetség, akkor mit írt volna bele? Nem is nagyon hiszem, hogy amúgy az egyetemi felvételinél ezt bárki különösebben megnézte volna. Bevallom, épp ezért én itt kinn sem néztem át egyszer sem, hogy a gyerekeim mit adnak be ezen a néven. Merthogy úgyse számít.

Oké, nyilván szar anya vagyok, figyelhettem volna jobban stb, stb. De nem tettem, mert fogalmam sem volt róla, hogy ez fontos, egészen tegnap estig, amikor is Borsika lányom örömmel mondta, hogy kapott egy offert Durhambe, ami az ő szíve vágya éppen. (Igen, már nem Oxford a célja - de erről majd egyszer máskor) Ráadásul, tette hozzá, ez az offer AAB. Ő ugrált örömében, én meg hümmögtem, hogy nagy kunszt, ez még semmi. Ez csak egy offer. Nyilván még a nagy munka előtte, ezen nincs mit örömködni.

De ez nem volt igaz természetesen, és az, hogy én nem ugrottam ki a bőrömből csak azt jelenti, hogy bár már van egy egyetemista lányom, még mindig lópikulát se tudok a rendszerről.

Mert ugyebár otthon az van, hogy az ember jelentkezik, megírja a felvételit és aztán a legjobb x-t felveszik. Naná, hogy ez Angliában bonyolultabb.

Kezdődik azzal, hogy az ember megírja a "personal statement" nevű irományt, amiben arról igyekszik meggyőzni az intézményt, hogy neki már régóta szívügye, hogy ott tanuljon, és hogy szenvedélyesen ez a szak foglalkoztatja. Ennek fényében (és persze a predicted grade-jeit látva - ami afféle jóslás a suli részéről, és azt próbálják megjósolni, hogy a végső vizsgán hogyan fog majd teljesíteni a gyerek) pedig az iskola megmondja, hogy hajlandóak-e felvenni egyáltalán (kap-e offert) és ha igen, akkor milyen feltételekkel. Nyilván ha valaki mondjuk egy Malala, és Nobel díjas már 18 évesen, akkor ez egy unconditional offer lesz, naná, hogy mindenki azt akarja, hogy ott tanuljon a csaj. Vagy ha valaki egy közepes intézménybe jelentkezik, miközben szuperek a jegyei, akkor is lehet ez "minden feltétel nélküli" ajánlat. Egyszerűen döntsön, hogy odamegy és örülnek. (Bíbor is kapott ilyet, aminek csak annyi volt a "feltétele", hogy őket válassza és még ezt tegye meg azelőtt, hogy levizsgázna. Aminek annyi az értelme, hogy ha mondjuk nem bízik benne, hogy jó jegyei lesznek, akkor ez egy biztos választás - de azért a hátrány, hogy bármit kiválaszt az ember, azon már utólag nem változtathat. Tehát választhatja az ember a biztonságot (közepes intézmény) vagy rizikózik, és megvárja, hogy talán egy jobb egyetemre is bekerülhet.)

Szóval amikor az egyetemek kiirják a jelentkezéseket, általában megmondják, hogy milyen jegyekkel érdemes az adott szakra jelentkezni, mik általában az elvárásaik. Például Durhamen a mérnök szakra A+AA. Tehát az A-levelen tanult három tárgyból ezeket kell megszerezni. Ez az ő standard ajánlatuk mindenkinek - amitől eltérhetnek, a personal statementet olvasva. Az, hogy az én Borsikámnak AAB-t is elfogadnak, azt jelenti, hogy nagyon szeretnék, hogy ott legyen. (Az Exeteri egyetemről is van egy offerje, ami AAC- tehát ez jelzi, hogy ott még inkább szeretnék látni, és egyben amúgy azt is, hogy Durham jobb, mint Exeter, tehát többet követelhet.) Mondjuk azért hozzáteszem, hogy azért látják azt is, hogy Borsi három tantárgya matek-fizika-francia - és mindkét ajánlat úgy érvényes, hogy a két A-t fizikából és matekból kell megszereznie (ami azért logikus, ha az ember mérnök akar lenni) és hogy a francia számukra nem fontos, ezért ahhoz nem ragaszkodnak, hogy ott jó jegyet szerezzen.

Hogy mitől lesz jó egy personal statement? Hát ezt nehéz megmondani. Ebből ugyanis csak egyet lehet leadni, és az megy mindenhová. Ez nyilván jó egy olyan ember számára, mint Borsi, aki mérnök akar lenni, és ennek érdekében mindent megtett az előző években. Bele tudja írni, hogy a Siemensnél volt gyakornok, meg hogy milyen szuper extra pályázatokon vett részt.

De például Bíbor annak idején nagy gondban volt - mert ő négy egyetem négy teljesen különböző szakára jelentkezett: volt közte szociológia, régészet, művészettörténet és nemzetközi jog is. De a personal statementjét kifejezetten Oxfordra kihegyezve írta meg, és azt, hogy mennyire érdekli az antropológia és az archeológia. Ami azért kicsit rizikós volt, mert nyilván a többi intézménynek azért ebből lejön, hogy ők már csak olyan "másodlagos" helyek. Ennek ellenére amúgy mind a négy helyről kapott offert, szóval ez nem volt hátrányára.

Egyébként nagyon ajánlott ezt már jóval (de tényleg jóval) a jelentkezési határidő előtt megírni, mert nekem például mindkét lányom nagyon sok segítséget kapott ehhez az iskolától, és többször is átíratták velük, hogy tökéletes legyen. Akkor, bevallom, nem is nagyon értettem, minek szőröznek vele ennyit és miért kell ebben ennyire sok energiát belefeccölni - egészen tegnap estig, amikor kiderült számomra, hogy bizony az angol egyetemek számára ez extrém mód fontos. Mert ennek függvényében változnak a követelmények. Ha a suli kedvel egy diákot, akkor leszállíthatja a követelményrendszert a kedvéért, vagy akár teljesen el is engedheti. De az is megtörténhet, hogy elolvassák a gyerek bemutatkozását és nem kérnek belőle, és nem kap offert (ahogyan az amúgy elég gyakran meg is történik - ami nekem nagyon fura, mert így tényleg a rajtvonal előtt elvágják a gyereket, MIELŐTT még bármilyen vizsgát letenne. Amúgy én erről se tudtam eddig)

Szóval kis jótanács: bizony érdemes ebbe sok energiát beletenni, mert túl sok minden függ tőle.