Három gyerekkel irány Anglia!

Ellentétben Garfielddal, nekem a péntek a hét mélypontja. Egész héten munka, pörgés, rohanás, szaladás. Mire eljön a péntek, általában olyannyira kimerülök, hogy már felkelni sincsen kedvem az ágyból.

Na, nem mintha ez választás kérdése lenne. Így is szerencsés vagyok, a férjemhez (és a nagylányomhoz) képest egy teljes órával többet alhatok. Nálunk ők kezdik a napot. Egy darabig keltem velük együtt, de kiderült hamar, nincs rám szükségük. Simán megoldják. Szól az óra, mikor még sötét van odakinn. Hétkor. Gyors reggeli és öltözködés, és együtt sétálnak is a buszhoz. Negyedóra séta a busz, időben kell odaérni, mert csak 20 percenként jár. Ha lekésik - késnek a suliból is. Hideg van még odakinn. Elkél a nagykabát.
No, persze nem az én elangolosodott nagylányomnak. Múlt héten végigveszekedtünk vele minden napot, amikor hazaért, hogy miért nincs rajta kabát. Mert persze nála volt, szép akkurátusan behajtogatva a táskájába. Azt mondja nem fázik a buszon, arra a pár perc sétára meg kár lenne felvenni (Hazafelé a ház előtt teszi le a busz.) Tekintve, hogy látszik a leheletem, mikor kinn járok, és a buszon nincs fűtés, (több mint félórát ül rajta!) az érvelését nehéz elfogadni. Hát még ha hozzáteszem, hogy minden kedden úszás is van neki - persze angol módra intézve, szóval nincs idő hajszárításra. Amikor megláttam, hogy kabát nélkül, vizes hajjal masíroz be az ajtón, ki híján szívinfarktust kaptam. De persze nem lett beteg.
Beteg az én vagyok - most már lassan egy teljes hónapja köhécselek, taknyolok változatos intenzitással, de mindenképp csúf hangon. Az orvos szerint ez még teljesen normális. De azért kicsit gyenge vagyok tőle.
Talán azért is viselnek meg ezek a péntekek.
A hét fénypontja számomra amúgy a csütörtök, akkor van a matek, amit még mindig naaaaagyon élvezek. Megírtuk az első témazáró tesztet is, 26-ból 24 pontot kaptam, ami kicsit csalódás volt amúgy nekem (még akkor is, ha holtversenyben csoportelső lettem egy lengyel lánnyal) mert én nem éreztem nehéznek. De hát persze a matek már csak olyan, hogy apróságokon is el lehet csúszni. (Összehasonlításképp a csoport nagy része a 26-ból olyan 14-16 pontot ért el. Ezzel már van egy C-jük.)
Az jutott eszembe, amit még érettségi előtt mondott egy tanárunk - hogy álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig, most a legnagyobb és a legszélesebb körű a tudásunk. Mert még megy a kovalens kötés és még tudjuk mikor van a rigómezei csata. Később majd szakosodni fogunk, és bár bizonyos dolgokban mélyebb lesz a tudásunk, nagyon sokat fogunk felejteni is. Emlékszem, hogy csak néztem, és kicsit sem éreztem magam úgy, mint aki sokat tud. Sőt, úgy éreztem, hogy ez kevés.
Most viszont a matekkal kapcsolatban pont azt érzem, hogy olyan ez, mint amikor hirtelen minden a helyére kerül, összeklikkel és kivilágosodik. A matekkal kapcsolatban aztán soha nem volt még ilyen érzésem - soha nem éreztem, hogy valami logika alapján lennének felépítve az órák, hogy egymásra épülne, amit tanulunk. Mintha folyamatosan a sötétben tévelyegtem volna, és hol sikerült kikeverednem az erdőből és meglátni valaminek az értelmét, hogy meg csak úgy próbálkoztam, és kínlódtam, nehogy elsüllyedjek. Itt meg szörfözök a hullámokon és élvezem, ahogy képes vagyok arra, amit kérnek tőlem.
És, látom benne a szépséget is! Azt a példát, amit például elrontottam a dolgozatban, megtanultam kívülről és esténként, az ágyban, elalvás előtt felmondogattam magamnak a helyes megoldást. Mert szép.
Jó, tudom, ez már beteges élvezet.
Szóval csütörtökönként szinte lebegve jövök haza, alig várom, hogy nekiülhessek matek leckét írni (tudom, szánalmas) de erre csak ritkán kerül sor, mert péntekre készülni kell. Angolon ugyanis körülbelül 3-4 hetente van valami vizsga - összességében ez fogja majd adni a jegyünk 40%-át. De vannak olyan vizsgák is, amelyek a végeredménybe nem számítanak majd bele (ilyen a jövő heti beszéd és szövegértés vizsga) de azért majd az eredményük rákerül a bizonyítványra.
Tavaly amúgy ez még a jegy része volt, de két éve még otthon is meg lehetett írni a beadandó dolgozatokat. Minden évben változtatnak, úgy tűnik és nem csak ezt. Az értékelés is más és más - és számomra elképesztően komplikált. Például mi, GCSE-re készülők "level 2"-n vagyunk, de a Level 3 nem sokkal több ennél, csak az az ötös tanuló, a GCSE A.
(Ugyanígy zavarba ejtő, amikor Bíbor hazajön, és azt mondja, hogy rajzból "Level 6-en" van, mert hát az meg mégis mi? Kiderítettem: az általános iskola végére a Level 4-et kell elérni, a középsulis elsősök vannak a Level 5-on, tehát ha Bíbor Level 6-en rajzol, akkor az nagyon dicséretes dolog. Hogy mikor kezdenek újra számolni és jutnak el a Level 2-3-ra, az még rejtély.)
De hogy ne legyen ilyen egyszerű az élet, a GCSE-n majd A-tól F-ig adják az érdemjegyet (ahol az F nagyjából az értékelhetetlen kategória, és van még az A+ is, ami meg ugye a csillagos kitűnő) de amikor a dolgozatainkat értékelik, akkor "Band"-ekbe raknak minket egytől ötig. Kaptunk egy hosszú listát arról, mik ennek a követelményei, és végül is a Band 5 az itt a nagyon jó. De ehhez még egy számszerű értékelés is jön, amit át kell fordítani Bandekre, és aztán azt kell átkonvertálni az ABC rendszerbe.
Szóval az egész egy nagy katyvasz és ha valaki nem értette meg, amit írtam, ne keseredjen el, nekem is hetekbe került, míg mindent sikerült kibogoznom. (És még simán előfordulhat, hogy valamit még mindig keverek.)
De hogy visszatérjek a péntekre, aznap már nehezen ébredek és isten bizony, legszívesebben ki is hagynám az angolórákat, de sajnos úgy tűnik, minden órán nagyon izgalmas és fontos dolgokról beszélünk, szóval az nagy balgaság lenne. Szóval nincs bliccelés, visszaalvás és pihengetés - megyek, mint a gép. Nagy mázli, hogy a tanár állati izgalmasan tanít, így azért az mindig felvidít. (Segít az is, hogy a helyi kávé és tea automatánál kezdem a napom, és óránként töltök magamnak újra.)
A reklámos feladatom meglepően jól sikerült. Tíz pontot lehetett kapni a írásmű tartalmára, tízet a nyelvtanra, helyesírásra. Én 9-t és 8-t szereztem - angol osztálytársaim általában 6-7-8-as pontokat mutogattak, az enyémnél jobban nem láttam. (Ettől még amúgy lehetett, de a tanár is mondta, amikor még csak ketten voltunk, hogy az enyém a legjobb.) Szóval kicsit kezdek megnyugodni - menni fog ez.
Persze nincs még mire elbíznom magam - ez csak az első vizsgafeladat volt. Jövő héten lesz az első beszéd-teszt, december 6-án pedig újabb vizsga - most kifejezetten szövegértelmezés. Ebben nincs nyelvtan, helyesírás értékelés - csak arra kíváncsiak, hogy megértettük-e az adott irodalmi szövegeket és képesek vagyunk-e pőre szövegelemzésre. Semmi életrajz, semmi "ezt gondolta az író" - csakis amit a szövegből ki lehet olvasni. Egy kanyi plusz pont nem jár érte, még bevezetést vagy befejezést se kell írni - csak az időt vesztegenénk vele. (Ezt sokszor hangsúlyozta a tanár.)
A készülés részeként lassan egy hónapja foglalkozunk két novellával. Az egyik Penelope Lively:The Darkness Out There, a másik Ridjal Noor: Anil. Ezek egyébként középsuliban is kötelező szövegek. Számomra meglepő volt, hogy az Anil először 2004-ben jelent meg, szóval elég modern mű. A neten amúgy rengeteg anyag van fenn róluk - még a youtube-on is lehet találni elemző videókat.
Szóval sok munka van a tanulással, még akkor is, ha szerencsés vagyok, mert a legtöbb dolog, amit hallok, alapvetően ismerős, és tudom, hogy nem túl nehéz. Szóval már megértem, miért mondták, hogy két GCSE egy év alatt azért húzós project. Pláne gyerek, munka, háztartás mellett. Időről időre meg is kérdem magamtól, hogy kell ez nekem egyáltalán? Érdemes-e? Aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy befektetek a jövőbe, és különben se tudnám ennél hasznosabban tölteni az időm. Hát gyűröm. De azért belefáradok mire vége a hétnek.

Szopás! - kiáltotta a fiam ragyogó arccal és átnyújtott egy szalaggal átkötött rajzcsomagot. Még kétszer kellett rám kiáltania, míg rájöttem, hogy valójában "suprise"-t akar mondani. (Ami meglepetést jelent angolul.) Az is pirulásra késztetett múltkor, amikor a kocsijának többször is azt kiabálta: "fast!" - és hát egészen másként hangzott. De nem szólok - végül is ez nem az ő hibája. Az én fülem működik még mindig magyarul.

Bevallom, nyelvi káosz elég gyakran előfordul nálunk. Amikor például Borsi, ha hazajön a suliból, alig tudjuk rávenni, hogy magyarra váltson. Neki annyira természetes, hogy amit angolul hall, azt angolul mondja el, hogy néha nem is érti, miért szólunk rá, hogy magyarul beszéljen. Nem tűnik fel neki a különbség. Bende meg tényleg azon a nyelven válaszol, amilyenen körülötte beszélnek. Velünk ezért magyarul - de ha itt van a spanyoltanár, azonnal már azonnal a "cabezáját" fájlalja, ha beüti a fejét.
Azt látom, hogy messze a legstabilabb Bíbor lányom magyartudása, mondjuk ő volt a legidősebb, amikor kijöttünk. Ő aztán nem keveri a nyelveket, ránk is szól, ha esetleg elgyengülünk elveinket feladva angolul beszélünk egymás közt, vagy a kisebbekkel.
Persze mindez nem meglepő. Borsi mindig is kaméleon volt, az nála tudom lemérni leginkább, mennyire könnyű itt elangolosodni. Igaz, az ő kiejtéséről senki nem mondaná meg, hogy nem egy rendes Közép-Angol munkáscsaládban látta meg a napvilágot. Persze a mentolos csokit is szereti, szívesen eszik csipszet is (igen, az eceteset is) direkt csak az ő kedvéért még mentolos kakaópor is van itthon. A család többi tagja számára ez maga a teljes undormány - de ő szereti, mint ahogy az angolok is.
Mellesleg spanyolul is ő beszél a legjobban a családban és a legkönnyedébben is. Lassan egy hónapja jár hozzánk egy anyanyelvű spanyol lány - 16 éves, de nagyon lelkiismeretes. Másfél órán át van itt (állati drágán) de hát ha nem akarjuk, hogy kárba vesszen az előző egy év munkája, akkor erre muszáj költenünk.
Elképesztően nehéz amúgy egy nyelvtudást megtartani - hiába vettünk könyveket, DVD-ket, azért a napi munka, leckék, különórák, feladatok mellett elég nehéz rászánni mindenkinek magát arra, hogy elővegye. Ha mégis leülünk tanulni, akkor a magyar a prioritás. Szóval három nyelvvel már igazán nehéz egyensúlyozni. (Bíbor esetében néggyel, mert ő a középsuliban franciául tanul.)
A legizgalmasabb kérdés azonban még mindig Bende. Nagyon szeretném tudni, mi van a kis fejében, mert bár látszólag szépen alkalmazkodik mindenhez és tényleg azon a nyelven felel, ahogyan hozzászólnak, de egyáltalán nem lehetek biztos benne, hogy valójában, mélységében milyen ez a nyelvtudás.
Az biztos, hogy gátlásai nincsenek, ha meg kell szólalnia. Van egy nagyon helyes angol barátja az oviban, Ashley (amiről én eddig azt hittem, hogy lánynév - de nem, ez egy kisfiú) és gyakran jövünk egyfelé haza. Az anyukája nem túl barátkozó, még egy szót se volt hajlandó beszélni velem, de legalább már mosolyog és köszön, ha gyerekek nélkül összefutunk, ez is valami. De nekem ez már nem is annyira fontos: a lényeg, hogy Bendének van barátja. Akivel sokat dumál is. Hallom is múltkor, hogy Ashley mond pár szót, és Bende meg válaszol. De mintha az utóbbiinkább halandzsa lett volna. Kérdem is utána a fiam: Milyen nyelven beszéltél az előbb? Hát angolul.  - feleli. És Ashley megérti, amit mondasz? Sajnos nem...- válaszolta, de úgy láttam, hogy ez amúgy egyikőjüket sem zavarja a barátkozásban. Bende beszél, nagyon sokat beszél. Magyarul tökéletesen és választékosan. Angolul pedig... hát mondogat dolgokat. Azt figyeltem meg, hogy amikor találkozik valakivel, akkor gyakran megismételi annak az utolsó pár szavát. Így máris kialakul valamiféle társalgás. Nem túl szofisztikált, de hát végül is még nincs is négy éves. Azt is megfigyeltem, hogy ha valamiféle utasítást adnak neki az óvó nénik, mondjuk, hogy tedd a kabátod az akasztóra, vagy ezt a rajzod tedd a fiókodba, akkor csont nélkül megérti, bármilyen bonyolult is. Szóval azt gondolom, hogy nagyobb az ő angoltudása, mint amit mutat. Az biztos, hogy halad előre, a lényeg, hogy nem fél megszólalni, nagyon mosolygós és pillanatok alatt az óvó nénik kedvence lett.
Szegényeket amúgy nem irigylem, az első egy hónapban folyamatosan volt legalább egy zokogó gyerek a csoportban, (néha több is) aki nem akarta, hogy az anyukája ott hagyja. Bendének szerencsére eszébe se jutott ilyen műsorokat lezavarni. Az ő reggeli rituáléja abból áll, hogy kísérjem be, segítsek levenni a kabátját, aztán megmutatja, mivel fog játszani és aztán szépen kézen fogva kivezet az ajtón, ilyenkor jön a puszi, majd hozzáteszi, "vigyázz magadra". Na ilyenkor szoktam elolvadni.
Bevallom amúgy, visszasírom a régi magyar ovinkat, sok-sok szempontból. Főleg az idő miatt - bevittem a gyereket reggel 8-9 között, ott kapott reggelit, ebédet, uzsonnát, aludhatott, játszóterezett és még tanult is, mire négy körül érte mentem. A felszabaduló időben tudtam dolgozni, főzni, takarítani, vásárolni. Nagyjából bármit.
Itt sajnos csak 9-12-ig lehet benn a gyerek - de ez csak elvileg 3 óra, gyakorlatilag 8.40-től 11.40-ig tart a három óra, és mivel reggel egyszerre viszem őt és Borsit, inkább olyan 8.50 körül érünk be. 11.40-kor meg már kabátban várnak a gyerekek az udvaron, egy percet sem lehet késni. Hiába van közel, azért kell egy tíz perc míg odasétálok, meg vissza, általában ezután szoktam még reggelizni is, szóval alig van napi 2 szabad órám arra, hogy elintézzem, amit gyerek nélkül szeretnék. Ez nem valami sok idő.nem csoda, hogy mindig úgy érzem, el vagyok maradva azzal, amit kiterveltem magamnak.
Amúgy az ovi maga nem lenne rossz - ami nekem nagyon tetszik, hogy látom, tapasztalom, hogy mindennek, amit csinálnak oka van és egy bizonyos pedagógiai cél felé halad és ezt nem titkolják előttünk, szülők előtt sem. Elképzelhetőnek tartom amúgy, hogy ilyesmi a magyar ovikban is van - de nekem még soha, egyetlen szülői értekezleten se beszéltek arról, mi az, amit abban a félévben el akarnak érni, mi az, amit a gyereknek tudnia kellene, vagy miben segíthetünk mi, szülők. Mindig csak az volt a téma, hogy milyen rendezvények lesznek, mennyit kell befizetni és miket vigyünk majd be. Megjegyzem, ez az, amit simán oda lehetne adni egy fénymásolt lapon, ahelyett, hogy másfél órán át ülök a babaszéken a kicsi asztalok mellett.
Amit amúgy az angol oviban tudásban követelnek amúgy nem sok - az irányok (fel-le-jobbra-balra), tudják le és felvenni a kabátjukat, és el tudjanak számolni tízig. El is mondják, hogy ezek miért fontosak, és milyen feladatokat fognak ezekre építeni, miben fogja ez később a gyerek tanulását segíteni.
Nekem kicsit furcsa, hogy már a betűket tanulják, de azt látom, hogy azért ez is elég játékosan megy. Általában kapnak a gyerekek egy fénymásolt lapot egy olyan betűvel, amely jó nagy, vastag, és üres a kerete. Aztán ebbe a keretbe kell mondjuk papírcetliket ragasztani. Vagy laminálva adnak egy ilyen lapot és akkor gyurmával kell követni az adott betű vonalait. Szerintem ez korai és nem túl sok értelme van - de Bendének könnyedén megy, csomó betűt ismer már - és végül is én is tudtam már olvasni ötévesen, nem ártott meg.
Reggelente az is nagyon tetszik, hogy amikorra bemegyünk az óvó nénik már alaposan előkészítenek mindent. Nem fordulhat elő, ami Magyarországon amúgy megesett velünk, hogy óvó néni hátul a sarokban újságot olvas és még köszönni se nagyon jön előre. (Na jó, ilyen csak egyszer volt, de bennem ez nagyon megragadt.)
Az előkészítés amúgy úgy néz ki, hogy van 3-4 nagyobb asztal, az egyiken gyurmázni lehet, vagy ilyen előre előkészített betűformára, vagy mondjuk kirakják egy szék képét lábak nélkül és azt a gyereknek kell megcsinálnia. Van mindig rajzolós asztal is - különböző színezőkkel, általában ezek is betűk, de például ezen a héten egy medvés mesét vettek, így a maci arcát kellett megrajzolni. Van még egy homokozós állvány és egy vizes játékos is. Van ezen kívül még egy logikai játékos asztal is, ott minden reggel másféle kézügyességet, logikai készséget fejlesztő játékot raknak ki, amivel a gyerek önállóan is tud foglalkozni.
Természetesen azt senki nem mondja meg a gyereknek, hogy hová menjen és mit csináljon - ha van kedve, akkor leül ezekhez az asztalokhoz, de ha a kiskonyhába akar menni főzni vagy az autós részbe brümmögni, akkor sincsen baj. Az első pár hétben az én fiam például csak a vizezős és a homokozós állványnál akart játszani és amit lehetett inkább kiment a kertbe szaladgálni, mászókázni, motorozni. Vannak persze foglalkozások is - mondókák, dalok, de ha a gyerek nem ül oda, akkor sincsen katasztrófa. Nekem nagyon furcsa, hogy majd minden napot oktató videóval fejeznek be, még akkor is, ha az csak mondjuk az irányokat vagy a színeket tanítja. (De még mindig jobb, mint a spanyol ovi, ahol a kétévesemnek pókemberes filmet kellett néznie csendespihenő alatt, merthogy ott sem altatnak.)
Szerintem sokkal jobb, ha a gyerekek egyáltalán nem tévéznek egy óvodában, igenis fontos, hogy aludjanak, mert most nálunk ez minden nap kútba esett terv. Bende amikor hazahozom hullafáradt - de semmi módon nem tudom rávenni az alvásra, így vagy tévézik egy kicsit, vagy vinnyog a kimerültségtől. Ez pedig egyikünknek se jó. Bevallom, az is nagyban megkönnyítené az életem, ha nem nekem kellene ebédet is főzni neki, szerintem a válogatását is csökkentené, ha látni, hogy a többiek bezzeg megeszik a főzeléket (pláne, hogy ott nem tudna kinyávogni magának valami mást, ami itthon simán megtörténik). Azt is szerettem, ahogyan a magyar ovikban készülnek az ünnepekre, sok-sok mondókával, mesével, kézműveskedéssel. Itt mintha ezek az utóbbiak jóval kisebb hangsúlyt kapnának, bár nem vagyok ebben biztos, mert Bende utálja a mondókákat, lehet, hogy a többi gyerek tucatnyit szaval el otthon minden nap.
Ami viszont az angol ovi nagy.nagy előnye: az a baromi nagy tér, ami a gyerekek rendelkezésére áll. (Ennek hiánya természetesen nem a belvárosi ovik hibája.) Minden egyes évfolyamnak saját kertje van, tehát az nem fordulhat elő, hogy egy háromévest letarol egy hétéves. Minden egyes kiskertben másféle játékok, láthatóan nagyon átgondoltan összeválogatva. Bende korosztályában főleg nagymozgásos játékok vannak, csúszda, mászóka, tér a rohangáláshoz. De az elsősöknél már van meteorológiai jelzőtábla, ahol minden nap be kell állítani, hogy napos vagy felhős az idő éppen, és a falon körbe fel vannak festve a betűk. Amúgy az elsősök udvara messze a legjobb, műfű, kis kunyhó, alagút, olyan átlátszó tábla, amire mindkét oldalról lehet festeni. (Ez van a képen.)
De bele vagyok még szeretve az iskolának abba az ötletébe is, hogy "erdei tanösvényt" hoztak létre az udvaron. A bejáratnál ugyanis van egy kis zöld terület, pár fával. Semmi különös, nem is nagy. De most csináltak oda egy zöld gumival lerakott járdát, kiraktak a fákra laminált kartonlapokat az "erdőben élő állatokról" (mindenféle bogár, csiga) és az erdő mélyére (ami legalább három méternyire van az úttól) még egy kis kunyhót is raktak. A gyerekek mind imádják, nekik ez nem kicsi, hanem nagy kaland - ahová rendszeresen el is mennek megfigyelni a természet változását.
Összességében  amúgy szerintem ovisnak lenni Magyarországon nagyon jó. Jobb, mint Angliában. De persze ez mindig lutri - Bíbor speciel imádott oviba járni, és csodás szülői közösség jött össze. Borsit meg el kellett hozni, annyira nem tudott beilleszkedni, és bár az új oviját szerette és az óvó nénijeit is, ott nem jött össze olyan összetartó szülői társaság, mint Bíbor esetében, csak az utolsó év végére kezdett egyáltalán formálódni. Mert amúgy ez a szülők barátkoznak dolog amúgy szerintem nem rossz - de ez speciel itt a legkisebb mértékben sincsen. Ami nem baj - csak nekem furcsa.
Szóval aki most akarja oviba íratni itt a gyerekét, annak azt mondanám, készüljön fel rá, hogy nagyon más. Attól nem kell megijedni, hogy már "tanulnak" mert az sokáig játékos marad. De azért nem olyan, mint Magyarországon. Más. Mint annyi minden egyéb is.

Sokan vannak a neten, akik kéjes szórakozást találnak abban, hogy beszólnak másiknak. Persze szigorúan névtelenül, ismeretlenül. Az első pár alkalommal idegesíti az embert, ha ilyesmivel találkozik különösen, ha ő a célpont- de ahogy telnek az évek, úgy lesz rutinosabb ebben is.

Múltkor találtam egy eléggé gyalázkodó kommentet egy régi blogbejegyzésem alatt. Nyilvánvaló volt, hogy aki odapöttyintette, az nem ismeri a blogot, tele volt olyan állításokkal, amiknek semmi valóságalapja nem volt. Nyilván bepötyögte a gugliba, hogy "Anglia, munka, élet" vagy valami hasonlót, feljött neki ez a találat, felbosszantotta, amit írtam, és jól odabaszott egy isteneset, úgy izomból. Mert megtehette. Névtelenül persze.
Nem idegesített különösebben - átolvastam kétszer is, kicsit csodálkoztam, mekkora az isten állatkertje, aztán töröltem. És kész. Ennyi. Egyrészt mert valótlan állításokkal nem érdemes vitatkozni, másrészt mert aki írta nagy valószínűséggel úgyse jön vissza. Ha mégis, akkor csak valami perverz örömből, hogy tovább sértegethessen, az meg kinek kell.
Büszke voltam magamra, hogy ilyen felnőtt módon, éretten kezeltem a helyzetet. Három évvel ezelőtt, amikor elkezdtem blogolni, még egészen másként reagáltam volna. Biztos, hogy megpróbálom meggyőzni, hogy téved, hogy rosszul látja, és napokig forrongott volna bennem a fájdalom, amiért bántanak, a csalódottság, hogy senki nem védett meg, és persze bizonygattam volna, hogy nem is úgy van, ahogyan ő írja, ami furcsa módon hozott volna egy csomó látogatót, mert hogy ahol balhé van, oda szeretnek vissza-visszatérni az emberek, hogy lássák, kinek a vére is fog majd végül hullani.
Ma már nincs bennem ilyen igény. Kimondhatatlanul unom a kötekedést, és egyre kevesebb örömöt, vagy akár izgalmat találok abban, hogy foglalkozzak vele.
De azért a trollok rombolnak. Az, akit megtalálnak, a következő bejegyzésnél kétszer is átgondolja: na, vajon erre mi lesz az ellenséges reakció? Hol lehet belekötni? Merthogy azért legyünk őszinték, mindenkinek, minden mozdulatába bele lehet, még abba is, ahogyan szuszog, nemhogy abba, hogy gyereket nevel, külföldön él és mit ad isten, néha még véleménye is van erről, pláne, ha nem ugyanazt bégeti, mint a többiek.
Így aztán ahogy telik-múlik az idő, az ember egyre többször átgondolja, kell-e az a bizonyos blogbejegyzés, és nem meglepő módon egyre gyakrabban jön rá, hogy inkább nem is. Inkább alszik, olvas, tévézik, fut ahelyett, hogy pellengérre állítaná magát. Pénzt úgyse ad érte senki. hogy ezt csinálja (kevés bloggernek van olyan látogatottsága) hát az a minimum, hogy ne verjék agyon érte. De tudom, ez elég nagy kérés lenne.
Van nekem is saját trollom, időnként jelentkezik, jól elmondja, hogy szarul élek, aztán ha nem válaszolok (vagy nem írok) elunja magát és körbenéz a bloglistámon, van-e még rugatlan fenék valahol. Mindig talál valakit. A pusztítás pedig terjed, mint a pestis.
Nézegetem a bloglistám, és látom, hogy azok, akiket egykor annyira szerettem olvasni, egyre ritkábban írnak. Sok abba is hagyta már. Pedig hogy szerettem olvasni őket! Nézem a blogjukat, a régi bejegyzéseket és szinte minden alkalommal megvan az ok: a troll. Néha az "enyém", néha egy másik. Nyilván sokaknak megvan a maguk keresztje. Az enyém speciel névvel vállalja a véleményét - de a legtöbb névtelenül is szeret fröcsögni.
Ők aztán mindenben megtalálják a bibit, és akik el is mondják, hol burkoltabban, hol kevésbé. Egyre többször futok bele elképesztően agresszív megnyilvánulásokba, a legártatlanabb írások kapcsán is. Egy új recept? Hogy ez mekkora hülyeség, nincs ilyesmire szükség. Összevesztem a barátnőmmel? Mert egy idióta vagy, aki képtelen barátkozni. Baj van a gyerekkel? Szar anya vagy, te tehetsz róla.
Arról nem beszélek most, hogy az okoskodóknak nyilván tökéletes az életük, a lakásuk patyolat tiszta, a gyerekeik virágillatút finganak, a munkájuk tökéletes, a fogsoruk csillogó és a bőrük makulátlan. Legyen nekik, nekem aztán nem fáj.
De az sem, hogy az én életem nem ilyen. Nem gondolom, hogy minden kritika felett állnék - de bevallom, nem esik jól, ha valaki csak azért jön ide, hogy ráhúzzon egy nagyot a seggemre. Nem tetszik a blog? Nem kell olvasni, oszt ennyi.
Persze, lehet védekezni a trollok ellen. Én most csak annyit tettem egyelőre, hogy megszüntettem a névtelenül kommentelés lehetőségét. Nem mintha egy keresztnévvel és egy kamu emilcímmel ne lehetne kiosztani bárkit, de kicsit valóban nagyobb macera. Van olyan blogger ismerősöm is, aki egyáltalán nem engedi a kommentelést - de nekem azért jólesik, ha hallok az olvasóimról.
Mert az ember minden trollkodás után mérlegre teszi mit kapott a blogtól és mit szenvedett már miatta. Nekem pedig a mérleg elképesztően pozitív. Olyan sok-sok jó fej emberrel találkoztam, mióta elindítottam, hogy felsorolni se tudnám. A leveleket is szeretem, amiket kapok tőletek, de még jobban örülök, ha összejön egy-egy személyes találkozó és kiderül, hogy milyen jó fej emberek követik a sorsom.
Egy döntést azért hoztam, mert van rá lehetőségem: ezentúl bátrabban törlök. Nem mondom, hogy nem lehet velem vitázni, vagy akár ellentmondani is, de akinek a hangneme nem tetszik, annak fel is út, le is út. Nem pocsékolom rá az energiám, hogy megírjam, miért nincs igaza, mert a törlés csak két kattintás, a magyarázat meg több. Szóval ha valaki csak azért jön ide, hogy kötekedjen (és igen, kedves házi trollom, ez rád különösen vonatkozik) akkor kirakom a szűrét. Akinek meg nem tetszik a szabály, az menjen máshová fröcsögni.
Ez az én játszóterem, a személyes blogom és mostantól dolgozik benne egy parkőr is. Nem, még nincs rajta lakat, egyelőre nem tettem zárttá. De még az is benne van a pakliban. Csak hát azt vettem észre, hogy a zárt blogok meg előbb-utóbb elhalnak, új impulzus híján, nem pedig kiteljesednek. De lehet, hogy minden blognak ez a sorsa előbb-utóbb és nem is a trollokon múlik az egész.

Szóval az van, hogy nagy a szerelem. Napok, sőt hetek óta a Trónok harca világában élek, ezt nézem, ezt olvasom, sőt még álmomban is a jelenetek járnak a fejemben. Nem mondom, hogy mindenkinek el kell olvasnia, nem mondom, hogy ez a legjobb könyv vagy a legjobb sorozat, amit csak láttam életemben - de az biztos, hogy kihagyhatatlan.

Be kell vallanom, hogy első pillantásra nem bűvölt el sem a könyv, sem a film. Amikor még nyáron megnéztem az első részt, kicsit húztam a számat. Ez az a nagyon híres sorozat, amiről mindenki beszél? Mert hogy akkor már jópár ismerősöm ajánlotta, mondván, hogy az évtized sorozata, ki ne hagyjam. Mivel amúgy is imádom a sorozatokat, hát beadtam a derekam és elkezdtem nézni. És nem tetszett. Nem mondom, hogy rossz volt, csak olyan... közömbös.
De hát a Balcsinál voltam, se tévé, se net - viszont jó sok szabadidő és esténként ha leraktam a gyerekeket aludni, hát maradt a tablet és rajta ez a sorozat. Hát néztem. És pár rész után már kezdtem érteni, hogy ki kicsoda, kivel van, melyik házból és mit akar. Merthogy bonyolult egy sztori. Millió szereplővel, királysággal, ősökkel, legendákkal. Kicsit a Gyűrűk urára hajaz, legalábbis hosszban és bonyolultságban.
Mire az első évad végére értem, már menthetetlenül rajta voltam a horgon. Nagyon-nagyon akartam tudni, mi történik majd ezután, épp kapóra jött, hogy vetítik az itteni tévében, és méginkább, hogy megkaptam mind az öt kötetet a Kindle-emre. Így hát most heteken át azt csináltam, hogy vasárnap esténként néztem a tévében a sorozat újabb és újabb részeit, a többi estén meg olvastam és olvastam, amikor csak volt egy kis időm.
Most értem végére az ötödik kötetnek - és bevallom, teljesen kétségbe vagyok esve, mert hiába olvastam el többezer oldalt, egyetlen szál sincs elvarrva, egyetlen szereplő sorsa sincsen megnyugtatóan lezárva (pár halottat kivéve, de még azok sorsa se tuti) mert hogy jön még két kötet, amelyeket a szerző még nem írt meg. (Aki ráadásul elég öreg, félő, hogy hamarabb elpatkol, mintsem sikerülne neki.) Szóval várni kell és ez a várakozás most nagyon fáj, mert itt aztán semmit nem lehet biztosra tudni. Az biztos, hogy senki nem fog boldogan élni, míg meg nem hal - és még a nagyon szeretett főszereplők sorsa sincsen biztonságban, simán leszúrják őket, megvakulnak, nyomorékok lesznek, vagy egyszerűen eltűnnek, hogy ne is halljunk róluk egy teljes köteten át. 
Szóval minden kiszámíthatatlan - pont, mint az élet, és egyáltalán nem biztos, hogy végül a jók elnyerik méltó jutalmuk és a rosszak megbűnhődnek. Arról nem is beszélve, hogy jó és rossz igencsak képlékeny fogalommá válik, ahogy haladunk előre.
A hosszú könyvek nagy erénye, hogy van benne tér és idő mindent, de mindent elmesélni, szépen alaposan kibogozni. A könyv szerzője George R.R. Martin pedig nagyon szeret mesélni, különösen, ha arról van szó, mi lakozik az emberek szívének a mélyében. Éppen ezért a Trónok harcában nincs senki, akit egyértelműen gyűlölni lehetne, pedig az emberi aljasság sok-sok bugyrába bevezet minket. Kegyetlen, pszichopata királyok, embereket kéjesen és hosszan kínzó szörnyetegek, nőket megerőszakoló zsoldosok. Olyan emberek, akik bármire képesek a hatalomért, a pénzért, a gondtalan életért - és akikről a könyv során szép lassan kiderül, miért lettek ilyenek, és minden tiltakozásunk dacára képtelenek vagyunk nem megszeretni őket.
A sorozat legnagyobb erőssége, hogy kiszámíthatatlan. Egy elképzelt fantasy világban játszódik, ahol kezdetben béke van, hét királyság egyesül egy uralkodó alatt. De persze a felszín alatt forrong minden, mert az előző királyt megölték, a trónörökösök elmenekültek, de vissza akarnak térni, és amikor hirtelen meghal a király, szétesik az egész birodalom. Egymás után lépnek fel a trónkövetelők és az egykor békés birodalom belezuhan a káoszba, ahol semmi és senki nincs biztonságban. Lehetetlenné válik az utazás, így a családoknak esélyük sincsen arra, hogy újra egyesüljenek, farkastörvények uralkodnak és mindenkinek egyedül kell megtalálnia a túlélés lehetőségeit, akkor is, ha öreg és fáradt, de akkor is ha még csak gyerek, aki a szülei nélkül kóborol.
És ha mindez nem lenne elég, közeleg a tél.
A tél, ami ebben a világban akár tíz évig is tarthat, éhínség és pusztulás jár vele együtt, és maga a rettenet, megelevenedett halottak képében, akik az élők világára támadnak. Az egyetlen, ami megállíthatja őket egy hatalmas fal, amit egy maroknyi őr vigyáz, akik egyre kevesebben vannak, mert a nagyurakat elfoglalja a trónért vívott harc és senki nem támogatja őket.
Persze nem csak gonoszság van benne - igazi hősök is megcsillannak, ám róluk ugyanilyen ütemben kopik a felszínes, daliás máz. Kiderül, hogy bizony néha félnek, nem mindig becsületesek és ha mégis, hát az gyakran igen buta választás volt, ami nem csak az ő életükbe, de a szeretteikébe is belekerül. Ezek a botladozó, mindig jót akaró, de folyamatosan elbukó karakterek is, akiknek hiába vannak tiszta és jó szándékaik, a világ szemében gyakran ugyanolyan szörnyetegek, mint azok, akik soha nem gondolnak másokra. Kedvencem a törpe, akinek humora és esze is van és aki csak azért olyan elviselhetetlenül arrogáns, mert ezzel védekezik a gúnyolódások ellen. De akit persze ennek ellenére mindenki szörnyetegnek tart, mert nem értik a humorát és nem értékelik az eszét, hiába győz csatákat, mégis Ördögfiókának tartják, és szép, de annál kegyetlenebb unokaöccsét éltetik.
Vagy Dany, a sárkánykirálynő, aki a trón jogos örököse, és akit eladnak egy barbár törzs vezérének, cserébe annak hadseregéért. Szinte még gyermek, amikor a nászéjszakán megerőszakolja a férje és azt hinnénk, hogy örökké boldogtalan lesz mellette. Ám egyszer csak elhatározza, hogy nem lesz többé áldozat, meghódítja a férjét (akiről kiderül, hogy amúgy egy kedves és szeretetreméltó pasi, csak úgy nevelték, hogy így kell bánni a nőkkel) és igazi szerelmespár lesznek. Ám Dany ezután segíteni akar minden nőn, akit bántanak és minden rabszolgán, akit eladnak. Azt hiszi, hogy jóságáért hálát kap majd cserébe, ám kegyetlenül csalódnia kell, nem is egyszer. Mert vannak, akiket nem lehet megmenteni, bármennyire is fáj, és hiába királynő valaki, akkor sem tud minden szegény embert megetetni és ellátni.
Sorolhatnám még a karaktereket, mesélhetnék a könyv izgalmas fordulatairól, a sötét és kegyetlen világról, ami minden ízében varázslatos sárkányokkal, zöld álmokkal, pogány faistenekkel. De ez a világ akármilyen idegen is - minden ízében valószerű. A középkori falvak lakosai is pont így retteghettek az életükért és a javaikért, ha megjelentek a zsoldosok, akik valószínűleg pont így ürítették ki a szegények kamráját és gyalázták meg az asszonyokat. Nem azért, mert rosszak voltak, inkább mert érzéketlenek az emberi szenvedésre - különben nem tudták volna lelkileg sem túlélni az éveken át tartó vérfürdőt és fizikai nélkülözést, amiben éltek.
Most, hogy befejeztem a nálam lévő öt kötetet, gyorsan bepötyögtem az amazonba, hogy van-e már hatodik (nincs, hogy a fene egye meg) ám azt is megtudtam, hogy rajtam kívül is sok rajongó van, és óriási piaca az olyan cuccoknak, amelyek a különböző házak jelvényeit ábrázolják, vagy az olyan idézeteket, mint a "Winter is coming", vagy a "You know nothing Jon Snow". Nem beszélve a sárkányos ékszerekről, a Segítő jelvényéről, vagy a millió kártyás és táblás játékról, amit a film és a könyv ihletett. A könyv szereplői benne voltak már a Simpson családban, a South Parkban, de még mesefilmekben is, tele van a net is a szereplők idézeteivel, képeivel, és persze a viccesen kifogatott poénjaikkal. Mert hogy jellegzetes mondatok vannak a filmben, nem csak a Winter is coming, vagy a You know nothing Jon Snow, de ez is, amin én nagyon jót nevettem. Sóval úgy tűnik, tetszik vagy sem - a sztorit ismerni illik. Hát ez van. De nem csak ismerni kell - azt mondom, szeretni is lehet. Nagyon.

Sokan kérik, ajánljak már egy jó iskolát a környékünkön. Vagy egy kicsit messzebb. Vagy úgy egyáltalán Angliában. Merthogy akkor ők odaköltöznének. Bár tudnék nekik könnyen, gyorsan válaszolni! A helyzet ugyanis ennél egy kicsit bonyolultabb - és persze egyszerűbb is.

Nyilván, akik gyerekekkel együtt érkeznek, azok számára az iskola központi kérdés - megértem én ezt jól. De hát ugyebár, hogy mi a jó, mi nem, mindenkinek mást jelent. Az vajon a jó iskola, ahol a gyerek jól érzi magát? Vagy az, ha sokat tanul? Az a jó, ha csupa brit gyerek van körülötte, mert akkor hamarabb megtanulja a nyelvet? Vagy az, ha sok a külföldi és nem fogják kiközösíteni, amiért ő más?
Jó iskolát találni amúgy szerintem Magyarországon nehezebb, mint Angliában. Nem azért, mert otthon ne lennének jó iskolák, vagy elhivatott tanárok - hanem mert sokkal élesebbek a különbségek az egyes iskolák között, mint itt - ám hiteles információt nagyon nehéz találni róluk. A legtöbben szájhagyomány útján indulnak el, megkérdik a környékbeli anyukákat, a játszótéren, az oviban a szülőket ki, hova iratja a gyerekét, és még ha mindenféle bennfentes információnk is van róla, hogy milyen a hely (mert ott tanít valakinek a valakije és az megmondja a tutit) még akkor is lehet, hogy nagyon más lesz, mint ahogyan azt elképzeljük.
Hivatalos szervektől azonban semmiféle segítséget nem kapunk ehhez - legalábbis én nem hallottam semmiféle honlapról vagy irodáról, ahol ebben segítenének, vagy akár információt adnának.
Angliában ennél jóval nyitottabb az iskolák összehasonlítása, több szervezet, honlap foglalkozik azzal, hogy listákat csináljon és sorrendbe rendezze az iskolákat különböző szempontok szerint. Persze mindegyik módszernek megvannak a maga hátrányai, hiszen nyilván az iskolák itt is igyekeznek a szebbik arcuk igyekeznek mutatni, amikor jönnek a felmérő emberek. De azért mégiscsak vannak adatok, amelyeket olvasgatva valamiféle képet alkothatunk arról, hogy milyen lehetőségeink vannak egy adott helyen, ha jó iskolát akarunk.
A legfontosabb szervezet, amely az iskolákat évente-kétévente felméri az Ofsted amely részletesen leírja, hogy milyennek ítéli az adott iskola fegyelmét, tanárainak a felkészültségét, a diákok előmenetelét. Az "outstanding" a legjobb, de ilyenből nincs sok, ha "good" iskolát találunk, annak már örülhetünk, bár hozzátenném, hogy ha beleolvasunk abba, mi alapján került valaki ebbe vagy abba a kategóriába, olyan indokokat is felfedezhetünk, mint például, hogy azért lett csak "jó" egy suli, mert a tanár túl sokat magyarázott órán és a diákok elunták magukat egy kicsit. Hát istenem, mit mondjak, ilyesmi azért előfordul, szerintem nem minden órának kell feltétlen tüzijátékos mókasziporkának lennie, de itt azért ez alapvető elvárás.
A mi iskolánk épp most lépett elő "satisfactory"-ból "good"-ba, méghozzá úgy, hogy a diákok viselkedése és biztonsága illetve a management hatékonysága "kiváló" besorolást kapott. (Ezt nem meglepő, egy egészen agilis igazgatónk van, aki tényleg mindent beszerez és megszervez a gyerekeknek.) A diákok eredménye általánosságban jó, ami azért is nagy eredmény, mert ez egy szegény környék, sok külföldi gyerekkel, akik nagy része alacsony iskolázottságú szülőkkel rendelkezik és amikor iskolába jönnek átlag alatti tudással rendelkeznek. Ám amikor kikerülnek, az eredményeik átlagosak vagy afölölöttiek, ami egészében véve nagy eredmény. Az indoklás szerint azért nem lett kiváló a sulink, mert a tanítás színvonala ugyan a jó és készében véve a jó és a kiváló között mozgott, de a diákok nem mindig kaptak elég esélyt arra, hogy maguk találhassanak ki dolgokat. (Nem feltétlen értem, hogy ez mit jelent...)
Szóval az Ofsted jó és hasznos kiindulópont, bár elismerem, a pdf file, amit a honlapjukról le lehet tölteni döbbenetesen hosszú minden egyes suliról, de azért érdemes rászánni az időt. Kisebb angol tudással azonban más honlapoknak is neki lehet futni, pláne, hogy van olyan, amelyik grafikonokkal, táblázatokkal egyszerűbb összehasonlítást enged meg. A "find the best" nevű honlap sorrendbe teszi az iskolákat: itt találni az általános iskolák listáját, itt pedig a középsulikét. Én most az általános Angliai listákat linkeltem be, de városonként is rá lehet keresni.
A nagy körben az összesített pontszám van, ami maximum 100 lehet. 90 fölött nagyon jó az adott suli, és 80 fölött is nagyon jó. (Nálunk a lányok iskolája 87 illetve 83 pontot kapott, és nem panaszkodhatom egyikre sem.)
Ha az ember rámegy az adott iskola lapjára, akkor olyan szerintem nagyon fontos dolgokat tudhat meg, amelyek könnyen összehasonlíthatóak bármely más környékbeli suliéval. Hány diák van, hány tanár, vigyáz ezekre a gyerekekre, mi a diák-tanár arány az iskolában. Mennyi a lány, mennyi a fiú diák, a diákok hány százaléka jogosult ingyen ebédre és a gyerekek hány százalékának angol az anyanyelve. (Ez a két adat azért elég pontosan jelzi, milyen gazdasági háttérrel rendelkeznek a környékbeli családok.)
Ennél is fontosabb azonban, hogy milyen vizsgaeredményeik vannak amikor elhagyják a sulit, matekból és angolból. Középsulisoknál természetesen ott az összes érettségi eredmény és hogy hány százalékuk tanult tovább egyetemen.
Ott van a tanárok átlagos fizetése is, amiben meglepően nagy különbségek lehetnek. A legjobb londoni általánosban például évi szinten 14 ezer fonttal többet kapnak a tanárok, mint ahová Borsi jár. A londoniban havi 4000 fontot keres egy tanár, ami átszámítva majdnem másfél millió forint... hoppá! Borsiéban csak 900 ezer Ft egy tanár havi átlagos fizuja. Ebből is látszik, hogy a tanári karrier errefelé nem megvetendő dolog.
A kép nem lenne teljes, ha nem lenne ott a suli címe, telefonszáma és térképe is - tehát azonnal lehet látni, hová esik a lakásunkhoz képest és fel is lehet hívni őket, hogy van-e hely.
Merthogy azt tudni kell, hogy hely az nem nagyon van. Ha az ember kibérli a lakást, érdemes azonnal felkeresni a helyi önkormányzatot a gyerek összes iratával (anyakönyvi kivonat, útlevél vagy személyi - bizonyítvány nem kell) hogy minél hamatabb elkezdhessenek helyet keresni neki. Bizonyos helyeken ugyanis olyan nagy lehet a zsúfoltság, hogy akár heteket, hónapokat is várni kell, hogy a gyereket berakhassák egy osztályba. Több gyerek esetén igyekeznek ugyanabba a suliba rakni mindenkit - de ez is meghosszabbítja a várakozási időt. Mi 2010-ben Bíborral 4 hetet vártunk, Borsival majdnem 6-t. De ezek sajnos nem számít extrém hosszúnak, hallottam már olyat is, hogy majdnem fél évig kellett várni, míg a környéken felszabadult egy hely.
Ha az embernek amúgy ideje és módja van, persze érdemes megkeresni, melyik a legjobb iskola, de a beiratkozás itt is áprilisban van. Annak, aki évközben érkezik, el kell fogadnia, hogy nincs sok választási lehetősége. Oda kell mennie, ahol hely van - de én azt mondanám, emiatt nem érdemes aggódni.
A mi házunkhoz két iskola is egyforma távolságban van - azt mondták az egyik jobb, mert ott több az angol, de oda csak egy gyereknek lenne hely. A másikba mindkettő mehet, ott több a bevándorló gyerek, viszont ezért jobban fel vannak készülve arra, hogy mit kezdjenek azokkal, akik nem beszélnek angolul. Így végül mi az utóbbiba adtuk a gyerekeinket és reméltük, hogy jó lesz nekik. És jó lett.
Ráadásul ahogy tegnap összehasonlítottam a két iskolát a "find the best" honlap segítségével, azt kellett látnom, hogy a mi "rosszabb" iskolánk minden részeredményben jobban teljesít, mint a másik. Jobbak a gyerekek matekból, angolból, írásból, olvasásból egyaránt. Igaz, a tanárok kevesebbet keresnek, és kevesebben is vannak, mint a "menő" suliban, így összességében lejjebb került a listán. Eggyel kevesebb pontot kapott az összesítés során, mint a másik. Ráadásul a honlapon még a három évvel korábbi "satisfctory" Ofsted eredmény szerepel a mi sulink esetében. Szóval vigyázni kell, nem mindig naprakész a "find the best" sem.
Aggódni azért sem kell amúgy nagyon, mert ahogy én látom, és hallom másoktól az angol iskolákban nincs akkora különbség, mint otthon. Nagyon igyekeznek, hogy egyforma képzést kapjanak mindenütt a gyerekek, hogy támogassák azokat, akik esetleg lemaradnak, nagy a rugalmasság, nagyon figyelnek az egyedi igényekre. Most ráadásul be is fenyítették a sulikat, hogy aki nem éri el a "good" szintet, azt mind bezárják - ami kicsit ellent mond annak, hogy minden másnap arról cikkeznek a lapok, hogy olyan sok bevándorló gyerek érkezik, hogy sok helyen az igazgató kiköltözött a szobájából, hogy abból is tanterem legyen és a kert végében plusz sufnikat állítottak be. Mindenesetre az oktatás elég központi téma errefelé is, sok pénzt ölnek bele, nagyon alaposan szabályozzák, hány tanár hány gyerekre vigyázhat és a legtöbb helyen nagyon komolyan védik a diákokat bármiféle zaklatás, csúfolódás ellen. (Az érem másik oldala, hogy szinte minden héten hírt adnak egy diákról, aki amiatt lett öngyilkos, mert sokat csúfolták. Bár tartok tőle ilyesmi Magyarországon is előfordul, csak nem lesz belőle címlap sztori.)
Ami meg azt az általános aggodalmat (és kérdést) illeti, hogy a gyerekek mit fognak csinálni, ha bekerülnek egy osztályba, noha nem beszélnek egy kukkot sem? Hát erre aztán végképp nem kell rágörcsölni. Az esetek többségében jól feltalálják magukat, sok-sok segítséget kapnak és pillanatok alatt behozzák a hátrányukat. Én még nem találkoztam olyan magyar szülővel, akinek a gyereke ne lett volna az iskola éltanulója egy éven belül - és ez nem csak a magyar oktatást dicséri, mert azokra is érvényes, akik soha nem jártak magyar suliba. (Mint például az én középső lányom.)
Szóval összességében az tudom mondani, hogy errefelé jó iskolásnak lenni. Érdekes, izgalmas órák vannak, kevés a lecke, sok a szabadidő, rengeteg a kreatív feladat, ám valami titokzatos módon, a végére ugyanoda jutnak el, mint a magyar iskolások. Igen, lehet olyan füzeteket bescannelni, hogy milyen feladatokat csinál egy itteni ötödiket és egy otthoni matekból, és lehet ezeken szörnyülködni is, de az igazsághoz hozzá kell tenni, hogy aki itt tud és akar, azért mehet előre - aki meg lemarad, azt meg nem alázzák porba, ami nekem azért szimpatikus hozzáállás. És azért a középsuli végére az általános tudásuk nagyjából ugyanolyan lesz, mint annak, aki otthon érettségizik, egy év elteltével pedig, amikor mindenki elfelejti a sallangot, akkor meg pláne.