Három gyerekkel irány Anglia!

Nem nagyon van miről írnom. Napközben ülök a gép előtt, és írok. Délután gyerekezek. Nem különbözik ez attól, mint ahogyan Magyarországon csináltam. Mindig mondom én, a díszlet változik, ha az ember költözködik, de a lényeg marad. Legyen az boldogság, karrier, lelkiállapot. Visszük magunkkal és kész.

Őszintén szólva az én kis karrier-válságom se Angliában kezdődött, bár az tény, hogy az állandó költözködés nem nagyon segít rajta. Bár ha igazán őszinte akarok lenni nem is ront. Ilyen a helyzet, ebből kell építkezni, ezt kell megoldani. Alapvetően boldog vagyok ebben az írásközpontú létben, örömöt okoz nekem, és hogy nem írtam még könyvet pl (ami nagy fájdalmam), arról nem a gyerekek, de még csak nem is az utazgatásos életforma tehet. A hiba bennem van, akár tetszik, akár nem. De ez az én keresztem, remélhetőleg előbb-utóbb sikerül majd letennem. (Egy jó kis könyv formájában.)
Amiről viszont gondoltam, hogy mégiscsak írok, mert egyre jobban zavar, az az angol középsulik. Aki régóta olvas, az tudja, hogy alapvetően kedvelem az angol oktatási rendszert. Igaz, főként az általánossal voltak tapasztalataink, és komolyan mondom, szerintem ebben az angolok brillíroznak. Igen, tudom, hogy sok anyuka elégedetlen, mert hol a szigor, a vasfegyelem, a leckék, a magolás. De én mindig úgy láttam, hogy a gyerek a szerető, bátorító közegben jól fejlődik, okosodik, és mennyivel jobb ám szeretni a sulit, mint gyomorgörccsel bemenni. Az idő és a tapasztalat eddig úgy látom engem igazolt, mert amikor hazamentünk, a lányok simán felvették a magyar oktatás fonalát, bizonyítva, hogy azért ha játékosan és észrevétlenül is, de azért Angliában is sokat tanultak.
Bende is ezt bizonyítja most nekem az új iskolában. Döcögősen kezdődött az év, nem akart iskolába menni, nem talált barátokat, nem tetszett neki az egész, főleg az nem, hogy a többiek előtte jártak. De aztán teltek a hetek, és egyre inkább nem csak beletörődött, de meg is érezte, hogy nem olyan bonyolult ez az egész. Az olvasása meg olyan csodásan fejlődni kezdett, hogy csak lesek. Az a gyerek, aki év elején egyetlen szót se volt hajlandó összeolvasni, mostanra minden gond nélkül hosszú mondatokat olvas angolul. Ami még jobb, hogy már nem tortúra a napi gyakorlás, hanem öröm számára, mert fontos számára, hogy a suliban jól teljesítsen. És persze ez minden téren jól hat a teljesítményére, a magyar olvasása is sokkal jobbá vált. Szóval valamit csak tudnak ezek az angolok.
A középsuliban a lányok dolgaival viszont már nem vagyunk olyan elégedettek. Borsi kb két perc alatt mindenből a legjobb csoportba került, és folyamatosan kapjuk a képeslapokat a suliból, amikkel az előmenetelét dicsérik. Ami jó. Nagyon jó. De közben hazajön a gyerek úszás óráról, és azt mondja, az osztálytársai 90%-a nem tud fenn maradni a vízen, és a suli medencéje amúgy is olyan sekély, hogy mindenkinek leér a lába. Hogy a heti kosáredzéseken kiderült, hogy a csapat nagy része még soha nem vett a kezébe ilyen labdát. Persze az jó érzés neki is, hogy a legjobbak között van, és mindenki őt kérdi, ha elakad, és minden egyszerű neki, és örülnék is annak, hogy így halad, ha nem mesélne közben arról, hogy csomóan elmennek az osztályból, mert nem elég színvonalas a szüleik szerint a suli.
És mi is ezt látjuk, amikor Bíbort hallgatjuk, aki arról panaszkodik, hogy hiába írja a legjobb matek dolgozatokat, még mindig a leggyengébbekkel van egy csoportban, mert egy hónapja nem tudják áttenni legalább eggyel magasabb csoportba. Hogy ugyan franciából átrakták, de csak a heti két órából az egyiken jár oda, a másikat egy közepes csoporttal csinálja, ami csak azért rossz, mert így nem tudja követni a tanítást, hiszen az órák feléről mindkét esetben lemarad. Az is gond, hogy most már választania kellett miből érettségizik, és amiből nem, azt nem is tanulja. Így most már 14 évesen egy csomó dolgot nem tanul, és múltkor meg is kérdezte, hogy arra, hogy azokkal is foglalkozzon, lesz még lehetősége? Mondjuk itt olyan izgis tárgyak vannak, mint a pszichológia, jog, üzleti tudományok, digitális képszerkesztés. Nyilván olyan alaptárgyakat tanul, hogy matek, irodalom, történelem - de pl. földrajzot már nem. És ami nálunk otthon három tárgy volt, mint a biológia-fizika-kémia, és egyenként sem kis darabok, az itt már csak egyetlen tárgy: science. Az is elég elborzasztó, hogy látjuk, hol tartanak franciából és spanyolból a tanulók, három évnyi tanulás után, érettségire készülve. Nagyon durván alapszinten sincsenek. Ez a tudás messze nem lesz rá elegendő, hogy mondjuk ezen a nyelven járjanak egyetemre, vagy egy hazai nyelvvizsgát letegyenek.
Persze itt sincsen stressz, és ez jó. Egy tininek aztán végképp nincs szüksége arra, hogy a tanulás miatt szorongjon, és az jó, hogy nem hajtják halálra, de azért ennél egy kicsit több hajtást azért szerintem még el lehetne viselni. Nem tudom, hogy jobb-e egy magyar sulisnak, hogy többre viszi-e a magolással, seggeléssel. Tényleg nem. Most nem látom tisztán, hogy jó lesz e ez a rendszer a lányaimnak, vagy veszítenek vele, hogy itt tanulnak, és ez azért zavar.
Persze nem mondom, hogy itt nincs lecke, nincs néha éjfélig tanulás, készülés. Bizony múlt héten Bíbor kétszer is éjfélig maradt fenn, hogy elkészítse a leckéjét - igaz, rajzból volt lecke, mert art fakultációra jár, de azért mégiscsak lecke ez. És nem csak rajzolni kell, hanem kifejezetten sokat írni a kompozíciókról, felhasznált technikákról. Elég sok munka van vele, tényleg. Amúgy meg Bíbor gyönyörűeket alkot, kreatív is - kicsit talán az is baj, hogy 14 éves (mindjárt 15) de még nem tudja mi akar lenni, az itteni rendszer pedig ezt már elvárná tőle, és azt szeretné, hogy így szakosodjon, de hát ez nehéz dolog. Megértem, nekem sem volt fogalmam arról 14 évesen, hogy mi leszek majd. (Még akkor is, ha amúgy akkor már mondogattam az újságírást, de nem tudtam igazán azért, hogy alkalmas leszek-e rá.) Szóval most ízlelgetjük ezt az új rendszert, és még nem vagyunk benne otthonosak. Lehet, hogy sulit kéne váltani, és jobb lenne akkor. Lehet, hogy mindegy hová kerülnek, mert mindenütt ezt kapnák. De az is lehet, hogy minden összeáll a végén varázslatos módon, és kiderül, hogy jól döntöttünk most is Angliával. Még nem tudom.

Mostanában mindig ugyanazt álmodom. Költözünk, naná. De egy nagyon romos, csúf házba, amin rengeteg munka van, és amit az előző tulaj a saját cuccaival tele hagyott ott. Sétálok, felmérem a házat, a teendőket, és egyre több és több szoba nyílik meg előttem, amik egyre szebbek. Drága bútorokkal, rengeteg könyvvel és a végén egy hatalmas terasz isteni kilátással. A ház végül sokkal nagyobb, mint ahogy először tűnt és végül úgy érzem, ez az álomház, amire mindig is vágytam.

Nem kell különleges tehetség ahhoz, hogy megfejtsem az álmot: az új ház az új ország, vagy épp
új élet, ami nem tűnik most nagyon vonzónak, de a tudatalattim jól tudja: jó lesz itt nekem, fel a fejjel. Kell is a bíztatás, mert egy kicsit elanyátlanodtam mostanság. Nem feltétlen Anglia miatt, érzem én már pár éve, hogy nem a helyemen vagyok. Sem élethelyzetben, sem munkában, sem karrierben. Mintha minden kicsit megfeneklett volna.
Az a négy költözés amit idén végig-gürcöltünk meg most kezd visszaütni - érzékenyebb, morcosabb vagyok, mint rendesen szoktam lenni, és apróságokon is végtelen sokat tudom magam rágni, főleg persze azokon a dolgokon, amiket semmiképp nem tudok megoldani,mert vagy idő, vagy pénz nincs rá, vagy messze van Magyarországon és ha megfeszülök se tudok rajta változtatni. Ezek a legjobb gondok ahhoz, hogy szétrágják az ember belsejét. Hiába tudja az ember agya, hogy nem olyan óriási problémák, és a férjem legyint is rá, hogy hagyjam. De én mégse tudom elengedni. Órákat töltök azzal, hogy fantasztikus terveket készítek, és persze közben a gyomromban mélyen érzem, hogy felesleges idő és energiapocsékolás, itt és most kéne lennem, de nem vagyok.
Nem nagyon vagyok most sehol. Otthonról eljöttem, ide nem érkeztem meg, és csak tengek lengek. Vezetem a háztartást, főzök, mosok, takarítok és persze ezzel elmegy az egész nap. Az, hogy emellett dolgozom is, szinte már az egyetlen jó dolog a napomban.
Persze nem könnyű élvezni az itteni életet a szobám négy falán belül. Mert hát itt vagyok mostanság, nem másutt. Lehetnék Timbuktuban, vagy Karakószörcsögön is. A házimunka ott is megvárna, és ha net van, a munkám is csinálhatom. Ez a tény, ami eddig szabadságot adott, hirtelen fullasztó börtönné vált. Nem járok el sehová - se tanfolyam, se egy hétközbeni kávézgatás a barinőkkel, se egy kórus, a legtöbbször csak akkor lépek ki a házból, ha Bendét viszem a suliba, vagy érte megyek. A kettő között itthon ülök és a gépet verem. Írok, írok és írok. Amit amúgy imádok, mert ez a szakmám, és az utóbbi években egyre inkább sikerül olyan témákat találnom, amik igazán közel állnak hozzám és érdekelnek. De magányos munka ez, nincs ezen mit szépíteni. Az persze nagy könnyebbség, hogy a férjem is itthonról dolgozik, jó dolog vele együtt reggelizni, kávézni, megbeszélni két munka közt, ami foglalkoztat minket. De azért a napjaim akkor is úgy zajlanak, hogy a családomon kívül nem beszélek senkivel egész héten.
Mondjuk hétvégén bepótoljuk. Itt a nagyobb család, rokonság, többen már mint Magyarországon. Óriási magyar közösség van errefelé - iskolával, bulikkal, rendezvényekkel. És persze jönnek-mennek a látogatók, kirándulunk is, szép ez az ősz, ha hideg is. Szóval az a két nap, az tényleg jó zsúfolt, éles ellentétben azzal, ami hét közben kimarad. De furi módon csak magyarokkal találkozunk. Angolokkal nem is beszélek, kivéve persze a boltban, vagy a tanárokkal.
De nem ezért vagyok idegen. Nem itt érzem magam idegennek. Ez az érzésem már Magyarországon is megvolt, és tartok tőle a hiba nem az országban van, ahol élek, hanem bennem. Magammal nem vagyok rendben, magamat kéne talán újra kitalálni, megvalósítani, megtalálni, ami boldoggá tenne. A férjem szerint egyszerűen csak valami munka kéne - valami, amit élveznék csinálni. Egy antik boltban, a helyi lapnál, vagy akár a könyvtárban pár órában. Nem is a pénz miatt, nem is csak az emberek miatt, nem is csak azért, hogy nagy karriert hozzak össze belőle, hanem mert itthon ülni egész nap nem egészséges, még akkor sem, ha író vagyok és számomra a magány alapvetően nem ellenség.
Én meg persze keresem a kifogásokat. Naná, hogy vannak. A gyerekek, a ház, a költözés, a különórák, a főzés, a vasalás. Ma ezért nem jó, holnap azért nem. De igazából persze nem tudom, van e jó napja annak, hogy az ember új életet kezdjen. Nehéz döntés ez,még akkor is, ha nincs is veszítenivaló, ha nekilátok feltérképezni a lehetőségeimet. De minél tovább van itthon az ember, az első lépés annál nehezebb. Akár a sportban: az első edzésre elmenni, na az óriási lépés. Ha már egyszer nekilódul az ember minden nap könnyebb és könnyebb lesz.
Hát nekem most nehéz.

Úgy telt el az első half term, hogy észre sem vettem. Munka délelőtt, gyerekek délután, lakásfelújítás éjjel-nappal, hétvégén pedig program-program hátán. De akár tetszik, akár nem, most muszáj megállni, mert jövő héttől őszi szünet. Igen, errefelé ilyen korán.

Anyukám állandóan azt kérdezi, mikor látogatok már haza. A barátaim pedig azt, hogy otthonosan érzem-e már magam. Én meg csak annyit tudok mondani: jóformán még meg sem érkeztem. Persze testileg itt vagyok, de lelkileg még mindig csak félúton. Egyszerűen még időm se volt leülni, és kifújni magam. Mindig volt valami, ami miatt pörögni kellett.
Nem csoda, hogy el is felejtettem a nagy rohanásban megírni, hogy Bíbor mégiscsak visszakerült a régi középsulijába. Amikor már teljesen letettünk róla, akkor egyszer csak véletlenül valaki kapcsolata az igazgatónőt, a sok-sok helyettes, meg titkárnő után, aki egyszerűen csak annyit mondott, hát vigyük a gyereket másnap és ha van egyenruhája, kezdhet is. Mondanom sem kell: aznap SOS ruhavásárlásban voltunk, és voilá: másnap tényleg kezdhetett. Immáron három hete jár is - na nem mintha ez ilyen egyszerű lett volna.
Arról ugyanis nem tudtunk, hogy ez a tizedik év ez már komoly dolog. Innentől kezdve ugyanis kezdenek a gyerekek szakosodni - tehát már nem tanul mindent, csak amire az érettségihez szüksége lesz. Persze vannak tárgyak, amiket továbbra is kötelező tanulnia, mint a matek, az a angol, vagy a science de például választania kell, hogy földrajz vagy történelem, spanyol vagy dráma. Amikor feltették a kérdést, igazából fogalmunk sem volt, hogy mi lenne a jó megoldás, mi kell az egyetemre, és plána azt nem, hogy mégis mi akar majd lenni a gyerek. Így hát összeállítottak neki egy órarendet, hogy még később lehet finomítani. Én meg nekiálltam bűvölni a netet, hogy mégis, mi lenne a jó választás. Tekintve, hogy az én 14 évesemnek még fogalma sincsen, mi akar lenni, ez nem volt könnyű kutatás. Végül arra jöttünk rá, hogy hiába élvezi a dráma órákat, mivel színésznő nem akar lenni, talán értelmesebb, ha átcseréli spanyolra. A franciát is megtartotta és semmiképp nem akart lemondani azt art-ról, így végül összeállt lassan az órarendje, de szerintem még nincs mindenből a megfelő szinten.
Viszont úgy néz ki, megtaláltuk a helyet, ahol munka-tapasztalatot szerezhet, mert ebben az évben három hétig önkénteskednie kell valahol, ő pedig kitalálta, hogy állatokkal szeretne dolgozni, méghozzá hüllőkkel (a teknős ugyebár) és találtunk is egy boltot, ahol szívesen fogadják. Igaz, kérték előtte adassunk be neki egy tetanusz oltást, mert ugyan nincsenek mérges állatok, de néha azért harapnak, és jobb a biztonság. A gyereknek ez nem vette el a kedvét, sőt lelkesen várja a lehetőséget, és olvassa a Reptiles (Hüllők) című magazint, mert hogy itt még ilyen újság is van.
A másik nagy kihívása az évnek a Duke of Edinburgh Award, ami egy olyan program, aminek a keretében a gyereknek mindenféle kihívásokat kell az adott évben megcsinálnia - fizikai, tanulásbeli, önkéntes munka és még egy 3 napos tábor is lesz, ahol különböző feladatokat kell megoldania. A netes anyukák szerint ez egy óriási lehetőség, ami ha sikerül a gyereknek, akkor az nagyon jól mutat később is a CV-jében, még az egyetemi felvételinél is számít.
Én kissé szkeptikus vagyok - egyrészt szerintem aki 9 ezer fontot kifizet, azt simán felveszik az egyetemre, ha nem az egyikre, akkor a másikra. Ha meg a gyerek végül nem Angliába megy egyetemre, akkor ez nyilván pláne nem számít. Meg aztán az is kicsit olyan lehúzás szagú, hogy elkérnek érte 100 fontot. Ráadásul elvileg csak meghívásos alapon lehet rá jelentkezni, az évfolyam legjobbjainak - de Bíbor szerint meg az megy, aki akar, és persze akinek a szülei ezt kifizetik.
Na, szóval nem tudom, megéri-e, de végül úgy voltam vele, hogy 100 font nem a világ vége, és ha a gyerek barátai is mennek, akkor miért is ne. Még a végén simán az is lehet, hogy tévedek, és ez egy nagyon komoly dolog, hiszen az, hogy nem hallottam róla, semmit sem jelent.

Borsika viszont közben az iskola sztárja lett. Pillanatok alatt kiderült, hogy sokkal jobban tud egy csomó dolgot, mint az osztálytársai, és ő aztán nem szégyenlős: már el is intézte, hogy tegyék feljebb a jobb csoportokba. Ő a legjobb franciából, töriből, történelemből, de tudományból és matekból is feljebb rakták, etika órán meg olyan beszédet tartott arról, hogy a belső szépség az igazán fontos, hogy megtapsolták a osztálytársai és még szünetben is többen odajöttek hozzá, hogy gratuláljanak, így most azon gondolkodik, hogy talán indulnia kellene valamilyen diákvezetői posztért.
Bende az egyetlen, aki még mindig nem szívesen jár iskolába - de azért a reggeli balhék sokat csitultak. Továbbra sem szereti sem a sulit, sem az odajáró gyerekeket, de azért már nem sír, hogy ne vigyem be, mert idézem: "ott engem mindenki meg akar ölni." Az aggódók kedvéért közlöm, hogy Bende fiam Blaha Lujza reinkarnációja, és kicsit hajlamos a dolgokat felfújni.Amikor a suliból kijön nem mesél semmi rosszat, és holnap már a második szülinapi buliba viszem a gyereket. A tanárok szerint szépen beilleszkedett és rengeteget, szívesen beszél, hozzászól az órai témákhoz, és bizony érezhető ám, hogy az olvasása, írása is rengeteget fejlődött, mióta suliba jár.
A különórák is kezdenek körvonalazódni - még nem kerek minden, de alakul.
Bennem is. A lakás kifestve a bútorok többsége megvásárolva, jöttek már hozzánk ittalvós vendégek is, és formálódik az itteni, új életünk.Hánykor kell kelni, hogy mindenki beérjen a suliba, és mikorra kell készen lennie az ebédnek. Nincs ugyan asztalom, de nem bánom, mert a konyhaasztal délelőttönként csak az enyém, és sikerült egy-két nagyon régóta halogatott munkát is bepótolnom, sőt, kedvem lett folytatni a könyvem, ami már ezer éve készülődik, sőt elkezdeni egy újat is.
Nem, még nem vagyok itt. Még nem minden olyan, amilyennek szeretném. És nagyon hiányzik, valamilyen angol közösség, tanfolyam, munka, vagy AKÁRMI, ami lehetőséget adna, hogy akár csak pár órára is, de kimozduljak az írásból, családból, háztartásból és angolok között lehessek, új embereket megismerhessek, beszélgethessek. Mert most azért ez hétközben elég egyhangú - éles ellentétben a hétvégékkel, amikor viszont meg nem áll az élet, buli, vendégség hátán. Jó lenne megtalálni az egyensúlyt. Talán majd a szünet után. Most annak örülök, hogy tegnap este kipakoltam az utolsó dobozt is. Ezt azért meg lehet ünnepelni, nem?

Zeuszt még Magyarországon vettük. Ő egy görög teknős. Nagyon pici még- korban és méretben is. Két és fél éves, ami tekintve, hogy ha jól bánnak vele, egy ilyen állat 50-80 évig is simán elél, nagyon is zsenge kor. Termetre sem nagy - mint egy napszemüveg lencséje, és nem olyané, ami mögé a hollywoodi sztárok bújnak. Ezért hát nagyon vigyázni kell rá.

Mivel szigorúan védett állat, és csak fogságban szaporítható, ezért van neki saját CITES papírja, és chipje is, anélkül nem is hozhattuk volna ki. Na a kihozatal amúgy sem volt egyszerű, mert Magyarországon senki nem tudott épkézláb információt adni arra nézve, mik is ennek a szabályai. Mindenki azt szajkózta a hivatalban, mi kell egy kutyának - oltások, útlevél, szigorú karantén. Egyszerűen nem tudtak túllépni ezen.
Csak hát a teknős más.
Egyrészt nem lesz veszett, másrészt mivel a kis terráriumában van, nem kerül kapcsolatba más állatokkal, és az állatorvos útlevelet sem ad neki. Végül az angol vámhivatal azt mondta, hogy elég, ha a gazda ír egy papírt, hogy az állat egészséges, és jónapot.
Na, ekkor kezdődött a második gond: ki fogja kihozni. Mert hát repülőn nem lehet, csomagküldő nem vállalja, így végül egy kedves magyar pár vállalta el, hogy két pici gyereke mellé az autóba besuvasztja a mi teknősünket is, és kocsival kihozzák nekünk. Minden simán ment - Zeusz náluk jól viselkedett (nem kapart éjjel, nem akart rémülten kimászni a kis utazóládikájából, és evett-ivott is rendesen)
Na, itthon utána azért megkaptuk a műsort a kis primadonnától. Mert hát primadonna a lelkem, ha eddig nem mondtam volna. Mivel lámpát nem akartunk küldeni vele, itthon annyira megörült a fénynek, hogy nem akart elmenni aludni sem napokig, csak melegedett, és teljesen frászt kapott, amikor újra be akartam rakni a kis utazóládába, hogy ne a hideg konyhában töltse az éjszakát, hanem jöjjön föl az emeletre mellénk, ahol melegebb van. Innen sejtjük, hogy azért nem élvezte az utat - de szerencsére mostanában nem készülünk költözésre, tehát nincs mitől félnie.
És hogy egyébként hogy van? Minden aggódót megnyugtatok, hogy jól. Részletesebben? Hát íme a Zeusz hírek:

1. Van neki egy új mászófája
A teknősök szeretnek felmászni a magaslatokra. Legalábbis Zeusz szeret. Amikor megkaptuk, adtak mellé egy kivájt fatörzset is, ami jó volt, mert fel is tudott rá mászni, meg alá is tudott bújni. Zeusz még arra is használta, hogy fejest ugorjon róla (a kicsi testben igazi kalandor lakik), és emiatt sajnos elég gyakran a hátára is esett, ami azért kínos teknőséknél, mert ilyenkor nem tud visszafordulni. Először még nagyon pánikba esett ettől - ma már rezignáltan várja, hogy megfordítsa valaki.
Szóval a jó kis fatörzs sajnos eltört, és itt kezdődött a kálvária, mert kiderült, hogy ilyen fatörzset nem lehet kapni. Létezik persze többféle pótlószer is - például cserépből égetett, ami túl meredek, és nem tud rá felmászni. Vagy van olyan fatörzs, ami elég kicsi ahhoz, hogy fel tudjon rá mászni, de alá már nem tud bújni. Többet is kipróbáltunk - de vagy túl nagy, vagy túl kicsi - egyik se volt jó.
Szerencsére itt, Angliában megtaláltuk a tökéletes törzsdarabot, ami elég vastag és nem törik, a mászási szöge meg tökéletes. Zeusz boldog tőle, imádja, mászkál rajta és alatta alszik minden este.

2. Van már neki egy nagy palaköve
Amikor beütöttem az amazon keresőjébe, hogy görög teknősünknek keresnék valamit, akkor derült ki, hogy itt kérem kánaán van teknősügyileg. Nem csak egy silány kis hüllőpolc a nagy állatos szupermarketben, hanem millió vicekvacak, amivel meglephetem. Az egyik ilyen a nagy, lapos palakő volt, amire azt mondták, hogy imádják a tekik, mert átmelegszik a lámpától, és akkor alul-felül melegíti az állatot, amit a hüllők nagyon élveznek. Egy baj volt csak - kisebbfajta vagyonba került.
Ekkor jött a magyar ész - hát a kert végében az előző tulaj itt hagyott egy nagy zsák palát, amit a tetőről szedtek le. Ez pont olyan, mint a neten kínált csilivili - csak hát vékonyabb és nem dizájnos, és persze koszos is. De egy alapos sikálás után beraktuk a terráriumba, és Zeusz imádta.
Ilyen én még nem láttam: a teknős konkrétan annyira kibújt a páncéljából, ahogyan csak tudott, és palacsintaként szétlapult a kövön, hogy minél nagyobb testrészét érje a kőből áradó melegség. Amikor először megláttam, hogy a feje lenn van a kövön, bevallom azt hittem, elpusztult, annyira természetellenes volt a póz. Meg is ráztam szegényt, hogy él-e, de csak bávatag kéjes tekintettel rám nézett és élvezte tovább a riviérát. Teknős módon.

3. Nem szereti az új tápot, amit rendeltem neki
A teknős fő tápláléka a pitypang. Ez a legegészségesebb, amit csak ehet. Persze végveszélyben ehet uborkát, salátát, spenótlevelet - néha kis paradicsomot, gyümölcsöt is, de az alap a pitypang. Na most ezt azért Budapesten, télvíz idején nem kis kihívás beszerezni. Ekkor akadtam rá a teknős-száraztápra. Pont olyan, mint a kutyáké, macskáké. És persze, mint kiderült, a teknősök is odavannak érte. Apró, pici zizi nagyságú falatkák, amint meghallja a doboz zörgését, máris szedi a kis lábát. Elveszi a kezünkből, felmászik érte bárhová. Még jobban szereti, ha beázatom, és puha lesz, mert hát egy görög teknős nem húsevő, nincsenek nagy fogai, az embert se harapja meg.
De hát ez elfogyott, amikor kijöttünk, és itt kinn nem találtam. De volt tucatnyi más, gondoltam nem mindegy? Hát rendeltem egy másfélét.
Hát azt a sértődést! Megkóstolta, aztán elfordította a kis fejét, kikaparta a tálból és beletaposta a földbe. Hogy ezzel a vacakkal kínáljuk a finom helyett. Legutóbb akkor csinált ekkora műsort, amikor spenótleveleket kapott (ami a szakirodalom szerint a kedvence), és azt hitte madárbegysaláta (amit már evett, és szeretett.) Amikor megérezte az új spenótos ízt, olyan depresszióba esett, hogy egy hétig semmit nem volt hajlandó enni.
Nagyon azért nem kell aggódni - az itteni kertünkben óriási pitypangok nőnek, bár mint kiderült, a zsenge levelek finomabbak fenséges őteknőssége szerint. És addig túrtam a netet, míg meg nem találtam a régi tápszerét is, hogy megörvendeztessem. Kilós kiszerelésben rendeltem. Elég lesz egy ideig. (Bármire hajlandó ám, hogy megkaparintsa, elég, ha meghallja a doboz zörgését, már szalad. És még azt mondják, hogy a teknősök hallása nem jó. Hát kérem, ez hülyeség!)

4. Nem szereti a vetélytársakat
Akartunk neki venni egy kis társat - mert hogy mégis milyen szomorú szegény, hogy egyedül van egész nap, de mindenütt azt írják, hogy a teknős a természetben is egyedül él. Ha van párja, akkor azt egész nap baszogatja. Különösen a hím a nőstényt, és ha nem hajlandó folyamatosan párzani vele, akkor meg piszkálja. Aztán ezt nyáron láttuk is az állatkertben Pesten, ahol egy csomó teknőst tartanak egy nagy kertben, és bizony elég agresszívek tudnak lenni. Felborítják a másikat, harapdálják, rámásznak. Szóval nem szép látvány.
De gondoltuk ne legyen egyedül - van egy kis műanyag dinó figuránk, beraktuk mellé. Nem is mellé, inkább a fatörzs tetejére dísznek. Mégiscsak szebb akkor egy terrárium, ha sok dolog van benne. Hát Zeuszt ez annyira felidegesítette, hogy azonnal felmászott, és lelökte a gaz vetélytársat. És teszi ezt azóta mindig. Amint a dinot visszarakjuk, ő már indul is letaszítani azt a trónjáról. Végül is igaza van: ez az ő helye, ez az ő fatörzse, és amúgy is ő a Jani.

5. Mostanság extra barátkozós
Tavaly télen kicsit aggódtunk is érte, annyira agába fordult, olyan kis apatikus lett. A teknősök alszanak téli álmot, de ez nem kötelező nekik. Jó dolog, egészséges - de nem veszélytelen. Mert ilyenkor hűvös helyre kell tenni, és nem kap enni pár hónapig. Ettől tovább élnek, nagyobbra nőnek - de ha a gazda nem figyel oda eléggé,akár bele is halhat a teki, mondjuk ha túl hideg van, vagy épp ellenkezőleg, nincs elég hideg. A kicsiknek ezért nem is szabad, mert nincs elég tartalékuk. Szóval bennünk fel se merült, hogy teleltessük, de azért mégiscsak belassult. Tavasszal aztán magához tért, és nyáron imádta a Balatont, meg azt, hogy nagyokat sétálhat a kertben. (Persze csak felügyelettel, mert hát kicsi, és ha felkapja egy varjú, akkor meg is ölheti, meg a macska is veszélyes rá) Most már itt az ősz - de isten bizony, mozgékonyabb, mint valaha. (És ez nem vicc, TÉNYLEG nagyon tud teperni.) Ráadásul vagy párzási időszak van, vagy nem tudom mi ütött bele, de kifejezetten keresi a társaságunkat. Ha valaki a terrárium fölé hajol, már jön is, (nézi, van-e nálunk kaja), és dörgöli a kis fejét az ujjunkhoz. Nagyon-nagyon cuki.

Most, hogy már pár hete aktívan lakjuk be a mi kis házikónkat, kezdjük megismerni, mit tud - és persze mit nem. A serpenyő mindegyik felében akadnak dolgok - de azért gondolom nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy alapvetően elégedettek vagyunk.

1. Van kert és mókusokat látok mosogatás közben
Nem kell sajnálni, mert mosogatógépem is van - de azért ha mégis el kell öblíteni valamit, akkor bizony jól esik, hogy a mosogató fölött egy nagy ablak van, ami pont a mi kis kertünkre néz. Ami amúgy nem is olyan aprócska. És a végében van egy óriási fa, és azon él egy mókus, ami elég közel jön gyakran hozzánk. Imádom. Amúgy madarak is vannak. Az egyik akkora, mint egy szakra, de a farka és a szárnya vége kék. (A férjem szerint ez a tarka farkú szarka.) Lehet ezen röhögni, nekem, a tősgyökeres pesti csajnak ez igazi élmény.
Bár magát a kertet még igazán nem használjuk ki, mert eddig a benti részekre koncentráltunk, már ezer tervünk vannak ezzel is. Elsősorban egy házhoz csapott toldalék (conservatory) képében, de mivel az elég drága (olyan tízmilla), lehet, hogy csak fedett terasz lesz belőle első körben. De kerti partik biztosan.

2. Óriási a konyha
Igen, ebbe szerettünk bele elsősorban, amikor megvettük a házat. A konyha olyan rendes, nagypolgári U-alakú, és belefér még a nagy ebédlőasztal is. És még akkor is van tér. Mondjuk én nem fekete csempéket választottam volna a barna bútorhoz, de nem néz ki rosszul ez sem, elismerem. Sajnos úgy tűnik, hogy mindegy mekkora a konyha, mindig csurig tele van cuccokkal, és a konyhapult sem tud képes makulátlanul üres lenni - de ezek még dolgozom. Mindenesetre a konyha, na az önmagában is megérte a befektetést.

3. Éjszaka is világos
Ahol három gyerek van, ott bizony fontos szempont, hogy éjszaka ha valaki felriad, akkor ne féljen a sötétben. A régi lakásunkban mindig égve hagytunk egy kislámpát - de itt erre nincs szükség, mert pont a ház előtt van az utcai lámpa, és bevilágít. Az elalvásban nem zavar - de nincs koromsötét. Olyan kellemes.

4. Alig van benne padlószőnyeg!
A régi lakásban a halálom volt, hogy még a fürdőszoba is padlószőnyegezve volt, meg az ebédlő is. Ezt valami olyan fokú idiótaságnak látom, hogy elmondani sem tudom. Szerintem egyszerűen képtelenség a padlószőnyeget igazán rendben tartani (bár ismerek olyat, akinek sikerül). Persze nyilván attól is függ, hogy milyen minőségűt vesz az ember. De akkor is - én parketta rajongó vagyok, szerintem még a lábnak is jobb érzés. Na, itt nincs miért panaszkodnom: a lakás nagyobbik részében faparketta van - csak egy szoba és a lépcső padlószőnyeges. Egyelőre ehhez nem nyúlunk. De szerintem csak idő kérdése.

5. Nagyon csendes az utca
Olyannyira nincs áthaladó forgalom, hogy az utca hatalmas fekete-fehér macskája rendszeresen az úttest közepére fekszik le napozni. Ide aztán csak az jön, aki itt lakik. Meg persze az autósiskolák, akik rendszeresen a ház előtt gyakoroltatják a parkolást a tanítványaikkal. Ez mondjuk nem zavaró - elég jól szoktunk rajta szórakozni. Éjszaka is csendes, nappal se hallani semmit. Esetleg minket. Mert hát ugyebár az én fiam... hát ő nem csöndes.

Persze nem minden tökéletes. Hogyan is volna? Bizonyos dolgokon már változtattunk - ilyen például az élénkzöld fal. De van, amin nem könnyű. Ha egyáltalán lehetséges.

1. A bejárati ajtóval szemben van a WC
Ez mondjuk valami nemzetközi standard lehet, mert az otthoni lakásunkban is így van megoldva. (És a Balatonnál is így volt, de ott a férjem áttetette.) Nem tudom, hogy ezt ki találta így ki, de szerintem rémes. Igaz, itt annyi könnyítés van, hogy a bejárattal szemben van a lépcső, és a lépcső tetején a WC, de azért ha valaki belép, és nyitva a fürdőszoba ajtó, akkor bizony ez az első, amit nálunk lát. (És mivel tolóajtó van a fürdőszobán, ami ráadásul akar, hát így ritkán van zárva.)

2. Túlságosan is angol
A mi házunk olyan tipikus vöröstéglás angol sorházacska, amik a hatvanas években épültek. Nekem ezek tetszenek - de sajnos ez a mesebeli külső együtt jár egy csomó dologgal, amiért nem vagyok igazán oda. Kezdve azzal, hogy emeletes. Mert itt az a standard. Lenn a nappali és a konyha, fenn a hálószobák és a fürdőszoba. Ez az amúgy logikus felosztás azzal jár, hogy lenn nincs WC. Tehát akinek pisilni kell, az felszalad. Amúgy eredetileg a konyhában volt egy WC is, de az előző lakó megszüntette. Nekünk tervünk az, hogy visszahozzuk, ha nem is pont ugyanoda.
De az emelet - az csak egy gond. Azt is el tudom viselni, hogy itt bizony zsinóros a lámpa, és a fürdőszobában külön csapból jön a hideg és a meleg víz. Angolos megoldás, hozzá lehet szokni pár nap alatt.
De az az igénytelen gányolás, amit a mesterek itt csináltak... hát az gyakran felháborít. Kezdve azzal, hogy az egyébként szép és igényes beépített konyhabútoron két szekrény között van egy olyan 3 centis rés. Valaki nem jól számolt, rövidebb az egyik ajtó stb. Mi a megoldás? Semmi! Ott hagyták a rést és kész.  Szintén a konyhában ugyebár megszüntették a WC-t. A kiállást levágták, de nem ám a padlószint alatt - felette. Ami így kilóg a padlóból. És még sorolhatnám ezeket az amúgy apró hibákat, amiket egy picike hozzáértéssel, odafigyeléssel, minimális igényességgel meg lehetett volna oldani - és ezeket én magyar lakásokban sehol nem láttam még.

3. Csak pár centi hiányzik
Pici ez a ház. Igen, ezt eleve tudtuk és számoltunk vele. Két hálószoba - egy a gyerekeknek, egy nekünk. És maguk a hálók se túl nagyok. De most, hogy pakoljuk ideoda a bútorokat, azzal kell szembesülni, hogy tényleg ha csak 5-5 centivel nagyobb lenne a ház minden irányban, akkor mennyivel jobb lenne. Akkor oda tudnám tenni az ágyat ahol a legjobb lenne - ÉS még az ajtót s be lehetne csukni. Így nem. Akkor elférne a szekrény, akkor odaillene az asztal.
Nem mondom, így is megoldjuk a dolgokat - de ha csak 1-2 centivel nagyobb lenne, sokkal több lehetőségünk lenne.

4. Kövezett padló nincs
Fentebb örömködtem, hogy nincs padlószőnyeg, és ez jó hír - de még nem jutott el a ház a hazai színvonalig, mert nincs benne kő sem. Laminált padló van a konyhában és a fürdőszobában is. Különösen az utóbbiban fájó ennek a hiánya, mert viszont plafonig fel van csempézve. Egy kosz és macera lett volna (szerintem) padlólapokat lerakni. De nem. Ott is laminált padló van. Nem is szépen, és igényesen lerakva. Jujj.

5. Nincs fűtés a konyhában
Ez is olyan rejtély, ami előtt értetlenül állunk. Van kazánunk, és minden szobában van radiátor - kivéve a konyhát, ami amúgy a legnagyobb helyiség a házban. Persze amint elkezdek sütni-főzni, azonnal bemelegszik, főleg mert szép napos. De azért reggelente bizony már most érezni, hogy hűvös. Szerintem téli reggeleken igazán kényelmetlenné válik majd. (Pláne szegény teknősünknek, aki itt alszik.)

Na, ezt a kérdést kapom mostanság a leggyakrabban. A válasz: nem. Még a közelében sem járunk.

A képlet amúgy egyszerű: a dobozok kipakolásának a feltétele, hogy legyen szekrény. A szekrény vásárlásának a feltétele, hogy ki legyen festve a szoba. Festés előtt le kell szedni a régi tapétát. Amíg ez nincs meg, addig minden marad dobozokban.
Hogy miért nem megy ez gyorsabban? Hát bevallom, volt más dolgunk elég. Ott a három gyerek (reggeli-ebéd-vacsora-játék-esti mese) és persze a munka (határidők-leadások) és ehhez jön pluszban még a szeptemberi iskolakezdés. Erről gondolom nem kell sokat mesélnek - mindenki, akinek iskolát kezd a gyereke tudja, hogy azért ez egy zsufi időszak, sok feladattal, szülőivel, folyamatos vásárlásokkal, beszerzőkörutakkal. De nálunk mindez megfűszereződött ugyebár a beiratkozással, papírok kitöltésével, és egy aprósággal, amivel nem számoltunk. Hogy Bíbor még mindig itthon van, és nem jár suliba.
Eredetileg azt gondoltuk, hogy az ő útja sima lesz: megy ahová korábban járt, a régi suliba, a megszokott barinők közé. Arra nem számíthattunk, hogy a suli, ami korábban lánysuli volt, idén úgy döntött, hogy beengedi a fiúkat is a falai közé, mert csődbe ment a szomszédos "csak fiú" iskola. Így a felsőbb évfolyamok nem hogy teli lettek, de olyan túlzsúfoltak, hogy még egy plusz fő (az én Bíborom) ár sehogyan nem fért be. Bíbort ezért onnan elutasították.
Felvették viszont ugyanide a húgát, Borsikát, aki meg persze ennek tökre örült, mert hát évek óta azt hallgatta, hogy ez egy szuper suli. Nekünk meg feladta a sors a leckét. Mennyire fontos szempont az, hogy a két lányom egy suliba menjen?
Az önkormányzatnál adtak öt sulinevet, ahová Bíbort felvennék - de Borsit nem, és kettő olyat, ahová mindkettőnek van hely. Döntsünk, mit akarunk.
Coventry egyébként nem olyan kicsi város - kb 30-40 középsulija van, és mivel elég nagy városkáról van szó, ezek elég messze is lehetnek tőlünk. Ehhez a bizonyos szuper-sulihoz, ahová Borsit felvették 40 percet kell buszozni minden nap oda, és ugyanennyit vissza. Nincs közel. De ezt a hátrányt azért maga a suli elég jól kompenzálja, szóval megéri. Persze csak ha nincs jobb, közelebb.
Szóval elkezdtük bújni a netet, és nem egy délutánunk ment el ezzel. Mert hát errefelé elég sok infó található a sulikról a neten. Nem csak az Ofsted értékelés (ami azért messze nem tökéletes ám), de a helyi újságnak is van listája, rá lehet keresni, hogy milyen a gyerekek érettségi eredménye, hányan mennek egyetemre, hányan kapnak ingyenebédet stb. Rengeteg szempont alapján dönthetünk.
Ebbe a kérdésbe (és a kutatásba is) persze már bevontuk a lányokat is. Elég nagyok ahhoz, hogy az életük bizonyos kérdéseiről maguk dönthessenek. Például arról, mennyire fontos nekik, hogy együtt mehessenek-jöhessenek. Igazából csak vonogatták erre a válluk: ha otthon maradtunk volna, most akkor is külön suliba járnának. A szünetekben úgysem találkoznak, a buszon is mindenki inkább a saját barátnői-osztálytársai mellett ül. Szóval persze örülnének neki (és mi is), de nem elsődleges szempont.
A távolság? Igen, jobb lenne közelebb - de a buszút sem a világ legrosszabb dolga.
Sajnos a net böngészése közben kiderült: a közelben nincsenek jó sulik. Ami mégis,ott nincs hely. Egynek sem, nemhogy kettőnek.
Az egyik suli viszont, ahová Bíbort felvennék egy "outstanding" azaz kiváló iskola - elég kevés kapja meg azért ezt a minősítést. Ez is 40 perc, persze a másik irányba, viszont a város hatodik legjobb sulija. (Borsié a nyolcadik). Ahová mindkettőt felvennék az a 15-ik lenne. Szóval most úgy tűnik külön mennek - de egyelőre csak Borsi jár suliba, Bíboré még önkormányzati papírmunkára vár. És itt sem szakadnak meg a siettségben az ügyintézők.
Borsi elkezdte a sulit, és egyelőre élvezi. Sok barátnő, érdekes órák, és persze brillírozik mindenből. (Egyetlen fájdalma, hogy csak két nyelven tanulhat, és a harmadikat később sem veheti fel, így a németet továbbra is a magántanárral tolja, Skype-on.)
Bende viszont, az idei év nagy iskolakezdője nincs elragadtatva attól, hogy nagyfiú lett. Sok neki most ebben az újdonság. Új közösség, új tanulnivalók, új szabályok és persze itt az angol, amin szépen beszél és ért, de mégiscsak hátráltatja most. Minden délután panaszkodik, hogy nincsenek barátai. Ez nekem új - ő ugyanis olyan gyerek, akinek ezzel eddig soha nem volt gondja. Ráadásul én barátságosnak látom az osztálytársait: látom, hogy köszönnek neki reggelente, mosolyognak rá, az egyik kisfiú külön odajött hozzánk suli után, és megkérdezte, nem arra megyünk-e amerre ők, és már egy szülinapi meghívót is kapott (nyilván az egész osztályt meghívta a kislány, de azért kedves, hogy Bendét se felejtette ki). Szóval szerintem a nyitottság megvan - csak Bende nem vevő rá. Egyelőre morcosan megy, panaszkodva jön. De azt gondolom, hogy egyszerűen hiányzik neki az ovis szabadság, és sokkolja, hogy mennyi mindent tudnak a többiek, amit ő nem. ("Anya, én nem tudtam eddig, hogy olyan szám is létezik, hogy sixteen....") De azért mivel én alapvetően úgy látom, tapasztalom, hogy az angol suli nagyon gyerekbarát, ezért erősen bízom abban, hogy ugyan ma pityeregve ment be, de azért pár napon, héten belül megtalálja a helyét, és azt, hogy mi is ebben a jó.
Na, hát ilyen dolgokkal töltjük a napjaink - és közben persze szépül a lakás is. Mert végül úgy döntöttünk, hogy nem kell a régi, zöld tapéta-design, akármennyire jó állapotú is, nagyon nem az én szinem. Így hát kaparjuk le a falról. Készen van már a nappali szekrény is, és abba öt teljes dobozni cucc fért bele (nem a végleges helye, de legalább kevesebb a doboz.) A gyerekek ruhái is a helyükre kerültek, az enyémek meg egy nagy papírdobozba. De legalább egy helyen vannak.
Sok idő megy el a válogatással is - rengeteg bútorboltban is jártunk, még többet számoltunk, ügyesen centizgetünk, hogy a mi pici babaházunk minél praktikusabban be legyen rendezve, és minél több vendéget el tudunk helyezni, ha látogatóba jönnek. Mert reméljük sokan jönnek majd. De azért még pár hétig inkább ne., mert nincs hol leülni. Bár a konyhában végül is van egy nagy asztal, sok székkel, és ha őszinte akarok lenni, úgyis ez a bulik közepe. Ráadásul már kávéfőző is van. Szóval látom a fényt az alagút végén, de most még nem pakoltam ki.
(És hogy ne legyen egyszerű az életünk, most hívtak Borsi sulijából, hogy nem érzi jól magát a lány, érte tudnánk-e menni.)

Azt gondoltam, hogy Anglia úgy simul majd rám, mint egy régi jó, kitaposott bakancs. De úgy tűnik, azért ez nem mindig ilyen egyszerű. Most például egy új, és erősen bejáratós, félmagas sarkúnak tűnik, amitől elszokott már a lábam, amit kosztümhöz kell felvenni.  Csini, és jó lesz majd nekem, ez tuti, de kell még egy kis idő, míg megszokom az új módit. 

Na, azért nincs para, nem törte még véresre, vagy vízhólyagosra, csak nyom itt, ott, mégpedig egy olyan időszak után, amikor az ember legszívesebben csak feldobná egy székre,és leülne egy jó kávé mellé. De hát kávéfőző sincsen, nemhogy idő a leülésre. Most kezdődik még költözéseink utolsó felvonása (legalábbis idén), ami már csak azért sem egyszerű, mert azért mégiscsak itt akarunk maradni egy darabig a tervek szerint.
Anyósom szerint jó nekem, mert egyedül költözni nehezebb, mint ahogyan ő csinálta nemrég. Hát mit mondjak, jókat röhögtem. Egyszerűbb? Három gyerekkel, iskolával, különféle étkezési igényekkel, és kb tízszer annyi cuccal, ráadásul négyszer fél év alatt? Ja, persze könnyű nekem.
Persze dobozolásból lassan már szakdolgozhatnék, de attól még ez soha nem lesz egyszerűbb, vagy éppen fizikailag könnyebb. Azt elismerem, hogy lelkileg tényleg segít, hogy felváltva fáradunk és esünk kétségbe a férjemmel, ha jön egy gond - de nem ketten, hanem öten vagyunk a családban, azért ott van még három ember érzelmi hullámvasútja, amivel foglalkozni kell.
Persze, a lányok már nagyok, és valóban, gyakran valódi segítséget jelentenek - ha éppen nem suliba járnak, mint az első két idei költözésünknél, és ugye mindenki ismer kamasz gyereket? Szóval akkor megvan ugye, hogy néha könnyebb megcsinálni helyettük valamit, mint elmagyarázni, végigharcolni, hogy csináld drágám amit mondok és úgy ahogyan mondom. Nem mindig, mert tényleg rájuk lehet bízni egy csomó dolgot - de azért arra mégsem akarom használni őket, hogy számomra is utálatos, vagy épp undi dolgokat csináltassak meg velük. (mondjuk amilyen egy penészes hűtő fertőtlenítése) Az persze elvárás, hogy a saját dolgaikat ők pakolják be és ki (és ez nem kis munka azért) berendezgessék a saját szekrényük, szoktak mosogatni fürdőszobát takarítani (ha már amúgy rendben van, tehát nem az akkor költöztünk be féle mocskot) söprögertnek,porszívóznak, felmosnak - és ami nagy dolog, vigyáznak a tesójukra is, ami azért nekem óriási segítség. Tényleg akkorák már (13 és 14), hogy rájuk lehet bízni a kicsi felügyeletét, míg én mondjuk egy másik szobában ganajozok.
De azért az életünk ritmusát, mégsem lehet állandóan felborítani - kell a rendszer, mint amilyen a reggeli kell a családnak, ebédet főzni kell (vagy varázsolni), és ha lehet, akkor az esti mese se marad el (néha mostanság volt rá példa).
Amúgy nem panaszkodhatok - még áprilisban, amikor az első költözés ideje eljött végiggondoltam, hogy mit, hogyan, miként kellene beosztani időben, már akkor úgy sóhajtottam, hogy bárcsak fél évvel idősebb lennék. Hát most az vagyok - és ha őszinte akarok lenni, minden terv szerint zajlott, nem volt semmiféle extra nehezítés. Fizetett a vevő, amikor eljött az ideje (nem mindenki ilyen szerencsés ám a családból), megvettük az új lakást, mielőtt ki kellett volna költöznünk, minden papírt el tudtam intézni (nem kevés hivatalba járás), meghosszabbítottuk a gyerekek összes hivatalos papírját, volt felvételi, ballagás, évzáró, tábor, minden ami a három gyerekkel együtt jár, és végül még kis döccenő után még a teknőst is sikerült útnak indítani, aki persze nem repülhetett velünk, és aki most épp Németországban autózgat csippel, hivatalos papírokkal együtt, amiket persze szintén be kellett szerezni.
Persze az én utazás fóbiám azért a nagy napon bekattant (igen, van ilyenem), és persze szorongtam rettentően, és idegeskedtem, csapkodtam - amíg a családom egyesült erővel közölte, hogy ez idegesítő, és hagyjam abba, mert értelmetlen. Nincs semmi baj, és ha lesz, majd megoldjuk. És mivel ezt már a lányaim is teljes meggyőződéssel és rengeteg tapasztalattal mondták, kénytelen voltam uralkodni magamon. Pláne, hogy tényleg nem volt gond,fennakadás.
Hacsak az nem, hogy Bende persze egy nappal az utazás előtt fájlalni kezdte a száját, ínyét, fogát - olyan megfoghatatlan módon, de erőteljesen. Hamar kiderült, hogy az első maradó foga készül épp kibújni az utazás napján, amitől ő nyűgös lett, és veszettül anyás, én meg a beköltözés első napját takarítás, pakolás helyett (inkább mellett) azzal töltöttem, hogy ágyba bújtam vele, és ölelgettem, mert ez csillapította csak a fájdalmát. (Nem kétlem, lelkileg is szüksége volt arra, hogy ő legyen a középpontban.)
A ház meg amibe költöztünk... hát most nem épp a legszebb arcát mutatja. Vagyis hát, ez nem igaz, mert most, hogy üres, és mi tölthetjük meg tartalommal, az kalandos, de egyre másra jönnek az apró hibák, amikre még sok pénz és idő kell, hogy megoldjuk. Tegnap felfedeztem mondjuk, hogy az egyik fiókos szekrény mögött (ami be van építve persze, szóval ember nem mozdítja meg) penészes teljesen a fal. Vagy hogy a fürdőszobában a kád és az üvegfal között van egy rés, ahol minden víz kifolyik a földre. Nincs késünk, ollónk,mert az jön a csomagban majd, és csak karácsonyos mintájú bögréink vannak egyelőre, üvegpohár meg egy se. Könyv van egy csomó - de ülőgarnitúra a nappaliban nincs. De ami még rosszabb, autó sincsen, ami önmagában nem a világvége, de most, nagyobb mennyiségű lisztet, olajat, egyéb háztartási alapcuccot kell venni, kicsit megnehezíti az életet. És hogy milyen rettentő sokat kell még takarítani, és pakolni - de persze nincs még annyi szekrény sem, hogy minden a helyére kerülhetne, ráadásul kitaláltam, hogy szép-szép a zöld tapéta, amit az előző tulaj felrakott, de mégsem az én színem, szóval azt még most kéne levakarni. Azt meg már jópárszor megtapasztaltam, hogy hga valami zavar egy új lakásban, (hiányzó polc, sérülés a falon stb) akkor azt MOST kell megcsinálni, különben az ember szeme hozzászokik, és a napi rutin mellett már fel se tűnik.
Hát most így vagyunk. Beszokósan. A csajok meg 10 hét netmentes Balcsi után élvezik a korlátlan netet. Igazából ez is érthető - ha a suli kezdődik úgyse lesz már rá idejük, és a jelenlegi feladatokban úgysem tudnak segíteni. Az én cipőmet nekem kell betörni. Kávé még mindig nincs. De azért egy jó teát már csináltam. Télapós bögrében. :-)

Most nézem, hogy még mindig van 155 követőm, ami ahhoz képest, hogy hol ide, hol oda költöztetem a blogom, és ezzel erőteljesen nehezítem az embereknek, hogy rám találjanak, és még egy rendes FB oldala sincsen a blogomnak (vagy blogjaimnak) szóval ez nem kis eredmény. :-) 

Gondoltam, hogy aki csak itt követi a sorsunkat, és máshonnan nincs képben, annak szólok, hogy megyünk vissza hamarost. Mondhatni már visszaszámolunk. Persze dobozhegyek, pakolás, de már el se mondom, olyan unalmas számomra is. Nagyjából alapállapot kezd lenni a mi életünkben, hogy időről időre kipakolunk egy lakást,és próbálunk megszabadulni minden felesleges ballaszttól. Ami azért három gyerek mellett nem kis csomag. Ilyenkor óriási zsákokban viszem ismerősökhoz a cuccokat, hogy használják még egészséggel. És az sem kicsi mennyiség ami a kukába vándorol.
És ami döbbenet, hogy még mindig olyan sok cuccunk van, amit már nem is értek. Hogy a fenébe lehet, hogy még mindig venni kell dolgokat kérdem újra és újra magamtól - de persze ennek ellenére mindig szükséges egy csomó cucc, amint új lakásba költözünk, mindig kiderül, hogy millió dolog hiányzik.
Szóval a fogyasztói társadalom áldozata vagyok, nincs mentség számomra. (Pláne, hogy egy világítós bontatlan gyurma van most is a táskámban, pedig megfogadtam, hogy nem veszek már semmit, de ez olyan olcsó volt, hogy nem lehetett neki ellenállni, és Bende már olyan régen szeretett volna egyet. És meg is kapta volna, ha nem egy nagy doboz Legoval lett volna gazdagabb tegnap, amit hangsúlyozok nem is én vettem neki, hanem a nagymama meglepetése, a nagymamákat meg mint köztudott nem lehet kontrollálni. Az már kérdés, hogy Bende nagyobbat választott, mint amennyi pénze volt, de hát azon a kétezer forintnyi kipótláson, amit én adtam hozzá már nem múlik senkinek sem a sorsa.)
Az nagyon-nagyon jó, hogy most a saját házunkba költözünk vissza, mégiscsak más érzés, mint egy bérelt lakás. Ráadásul lesz végre kertünk is. Na most majd kiderül, hogy mennyire lehet azt kihasználni a mindennapokban, amikor suliba járnak a gyerekek.
Annak idején, amikor kiköltöztünk azt gondoltam, hogy semennyire, úgyis esik - de persze ez jó nagy tévedés volt, mert nem is esik annyit, nem is úgy, és ha mégis, az se zavar.
Nekem személyesen is nagy terveim vannak, már kinéztem tanfolyamokat is, de még az sem elképzelhetetlen, hogy valami munkát keresek magamnak, de még az is lehet, hogy első körben csak jótékonyságit. (És az is lehet, hogy aztán az itthoni munka annyira beindul, hogy nem is lesz rá lehetőségem, szóval ez még csak tapogatózás.)
Nem tudom, mi van a Brexittel, nem tudom, lesz-e rénk hatása, nem tudom, másként néznek-e majd rám az ott lakók, és hogy más jogszabályok vonatkoznak majd rám, vagy sem. Nem tudom, hogy ugyanolyan jó lesz-e nekünk, mint legutóbb, és főként azt nem tudom, hogy meddig maradunk most. Egy év az biztos. De vágyunk vissza Spanyolországba is, és jó lenne még egy nyelvet a gyerekek repertoárjába iktatni, és mivel én németül beszélek, Ausztria vagy Németország tűnik logikusnak. De ez még csak terv és tapogatózás, nem tudom, merre megy a világ majd. Néha úgy érzem Európa egyetlen országa sem biztonságos már - de azért alapvetően bízom benne, hogy helyre állnak majd a dolgok. Nem tudom, csak azt, hogy ha depizek és félek, akkor sem lesz jobb, és hogy én aztán semmit nem tudok tenni, hogy a dolgok másként alakuljanak.De a negatív gondolatok biztos nem visznek előre.