Három gyerekkel irány Anglia!

Nincs mit szépíteni, rendesen belazultunk, mióta Magyarországra érkeztünk. Persze próbálhatom azzal magyarázni a dolgot, hogy előtte pörögtünk ezerrel, betegeskedtünk, idegeskedtünk, de a tény attól még tény marad, lelassult körülöttünk az élet és ez most nagyon jólesik.

Furcsa azzal szembesülni, mennyire gyorsan telt el ez a két év. Azok az ismerősök, akik nincsenek napi kapcsolatban velünk, egymás után hűlnek el: tényleg, két éve mentetek el? És tényleg, nem sok minden változott. Ugyanazok az eladók vannak a sarki boltban, ugyanaz a pasi vezeti a Family Frost autót, ugyanott vannak a kátyúk az úton, és megint fúvószenekari felvonulásra érkeztünk meg a Balatonhoz. Mintha el se mentünk volna, olyan könnyű felvenni a fonalat. Na jó, azt nem tudom, hogy ki nyerte meg a Megasztár újabb évadát és kik azok, akik a Story Magazin címlapján vannak, de őszintén bevallom, ez kicsit sem zavar. Ami igazán fontos, az nem változott.

Csak mi, nem is kicsit.

Például pár éve még nem gondoltam volna, hogy három gyerekkel ilyen vándoréletmódot is lehet élni. Vagy hogy elveszíti a fontosságát a fejemben az iskola, és nem bánom, hogy csak október elején megyünk Spanyolországba, így minimum 2-3 héttel később kezdik majd az iskolát, mint a többi gyerek. Igaz, amikor Angliába mentünk, arra számítottam, hogy nem feltétlen lesznek jótanulók, és nem is vártuk el tőlük az eredményeket, hiszen úgy voltunk vele, hogy elég, ha megtanulnak angolul, és közben haladunk a magyar tananyaggal is. Az legvérmesebb álmaimban nem szerepelt, hogy Bíbor az egész osztály legjobb tanulója lesz, kenterbe verve az angolokat. És hogy Borsi, aki az oviból ment második osztályba, mostanra minden egyes tantárgyból kitűnő lesz, magasan az osztályátlag fölött teljesítve. Most úgy érzem, nem is baj, ha van egy hoszabb szünetük, mert legalább a magyar tananyagot is be tudjuk pótolni, amivel az utóbbi pár hónapban kicsit elmaradtunk. Meg aztán tapasztalatból tudom, hogy oly kevéssé fontos ebben az életkorban, hogy hányast kap a gyerek, a továbbtanulását az nem veszélyezteti. Sokkal fontosabb, hogy szeressen tanulni és megmaradjon a kiváncsisága. Ebből a szempontból nálam az angol iskolarendszer kitűnőre vizsgázott és erősen bízom benne, hogy spanyolból is hamar utólérik a többieket.

Persze mint mondom, csak mi változtunk. A körülöttünk élők azért nem, így hát a fő kérdés most is ugyanaz, mint két éve volt: mit szólnak a gyerekek az ötlethez.

Egy darabig viccesen hárítottam a kérdést, miszerint tengerpart, pálmafák, medencés ház, mit lehet ezen nem szeretni? De aztán a beszélgetést folytatva, kiderült, hogy sokan azért kérdezik ezt, mert ők is terveznek ilyesmit, ha majd nagyobbak lesznek a gyerekek. Mert azért a kicsiket rángatni a világban, nem okos dolog, magyarázzák és kíváncsiak rá, hogy mi mit tapasztaltunk.

A szakirodalom és a saját tapasztalatunk azonban ebben a kérdésben teljesen egybevág: kifejezetten kicsi gyerekkel érdemes útnak indulni, nem szabad sokat várni. Olyan 10-12 éves korig ugyanis a család a legfontosabb a gyerekek életében és az a fontos nekik, hogy együtt legyenek apával, anyával és a tesóval. Ha ez megvan, akkor minden más környezethez könnyen tudnak alkalmazkodni. Ehhez még hozzájárul az a bónusz, hogy olyan 8-10 éves korig még nagyon nyitott az agyuk az új nyelvekre és valami elképesztően könnyen tanulják meg amivel találkoznak.

Ám valamikor 10-12 éves kor körül hirtelen minden megváltozik, és a kortárskapcsolatok lesznek igazán fontosak. Ezután már sokkal nehezebb kimozdítani a gyereket, mert a haverok, a szerelem, az osztályközösség fontosabb lesz, mint a szülők. Egyre kevesebb időt akarnak az ősökkel tölteni, legyen az akár nyaralás, akár szabadidő – inkább mennének bandázni. Egy új helyre költözni, ahol csak a szülők vannak és haverok nem – az maga a rémálom számukra. A nyelvtanulás is valamivel lassabban megy, éppen ezért az új közegbe is nehezebben illeszkednek be. Sok olyan történetet hallok, hogy haza kellett küldeni a kisamaszt külföldről a nagyszülőkhöz, mert annyira nagyon kínlódott az idegenben.

Mi azonban semmilyen különös nehézséggel nem találkoztunk, a mi lányaink beilleszkedése a papírforma szerint alakult. A lányok pillanatok alatt felszippantották a nyelvet és az első pár hét helykeresési nyüglődése után nagyon hamar beilleszkedtek az új osztályukba. Szerintem amúgy nem nehezebben vagy lassabban, mintha otthon kerültek volna egy másik suliba. Egy darabig még emlegették a régi barátokat, és próbáltuk is tartani velük a kapcsoltot, amikor hazajöttünk, de igazából nem viselte meg őket ezeknek a kapcsolatoknak a fakulása, elvesztése. Tegye mindenki szívére a kezét, hány igaz, jóbarátja maradt meg az általánosból... na ugye. Előfordul, nem mondom én, nekem is van ilyen általános iskolás barátnőm, de azért ez a ritka kivétel és akkor sem feltétlen az alsóból.

Szóval igazából ez az oka annak, hogy most akarunk Spanyolországba menni – akár várhatnánk is vele 1-2 évet, mert most mindannyian úgy érezzük, hogy nagyon jó lenne kicsit letelepedni, nem azonnal továbbcuccolni, dobozolni és pakolni. De őszintén szólva attól félünk, hogy kifutunk az időből. Bíbor már így is tíz éves és most még mindkettő különösebb lelki megrázkódzatás nélkül viselte a kiköltözést, sőt az elköltözést is, tartok tőle, ezt nem lehet számtalanszor megismételni. Most még elmehetünk, de aztán 2-3 év múlva döntést kell hoznunk, hogy melyik legyen az az ország, ahol hoszabban letelepedünk.

Persze nem mondom, hogy nem emlegetik az angol barátokat, már el is kellett mennünk képeslapokat venni, amiket majd elküldhetnek, és Bíbor nagyon várja a francia utat, amire visszamegy. De ez számomra csak azt jelenti, hogy jól érezték ott magukat. Beszélgettünk velük sokat arról, hogy bizony fáj otthagyni Coventryt, de azt is megerősítettem bennük, hogy nem baj, hogy ezt érzik, mert ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy nagyon rossz volt nekünk ott, ami nem igaz. De valójában ahogy leszállt a repülőgép sokkal jobban érdekelte őket, hogy mikor találkoznak az unokatesókkal, mint az, hogy mit hagytak maguk mögött.

De ami igazán megnyugtat, hogy kicsit sem tartanak a spanyol költözéstől. Időről időre beszélünk arról, hogy ők mit éreznek ezzel kapcsolatban, és még soha, egyik gyerekem sem volt kategorikusan ellene. Mikor tegnap megkérdeztem tőlük, hogy nem félnek-e, Bíborkám a maga tízéves bölcsességével csak rámnézett és flegmán megjegyezte: Mitől kellene félni? Tudod anya, mi már túléltük Angliát... Szóval köszönjük szépen, a gyerekekkel nincs gond, és csak remélni tudom, hogy nekem is olyan jó lesz, mint nekik. De igazából nincsenek kétségeim.

Az valami elképesztő, hogy négy óra múlva indulunk Magyarországra. Az pedig egyenesen döbbenetes, hogy el is készültünk a pakolással. Ráadásul, hogy igazi csodák is legyenek, ma volt az első olyan nap három hete, hogy mindenki láztalan volt a családban. Persze tudom, a dolgok még négy óra alatt is változhatnak - de azért mi reménykedünk, hátha ezt már simán megússzuk.

Az elmúlt pár nap azért nem volt könnyű. Hétfőn Borsi is belázasodott, így ő az utolsó hetet itthon töltötte, és mivel minden játék dobozba került már, nem sok minden volt, amivel szórakozhatott. A tévé, a számítógép, rajzolás, olvasás - és sok-sok nyűgösködés. Ráadásul olyan antibiotikumot kapott, amit négyszer kell bevenni, de mindig egy órával evés előtt, na ezt összehangolni azzal, hogy napi hatszor kell tápszert innia, ráadásul semmit sem akar enni, nem volt egyszerű.
Én sem pörögtem úgy, ahogyan szerettem volna - a dokibácsi engem is antibiotikumra ítélt, ám azzal, hogy minden egyes lélegzetvétel fáj, hogy fuldokolva köhögök és főleg, hogy állandóan hányingerem van, nem tudott mit kezdeni. El fog múlni pár nap múlva, mondta bölcsen, én meg nem mondhatta, hogy kérem nekem most nincsenek pihenős napjaim. Hát csináltam amit kellett. Nem lelkesen, és nem örömmel, inkább olyan robotpilótára kapcsolva, aminek egyetlen hátulütője, hogy bizonyos dolgokról fogalmam sincsen, hogy melyik országba küldtem, de annyira ez nem zaklat fel, majd előkerül valamikor, valahol. A lényeg, hogy dobozban van. A fejfájásom viszont kellemetlenül állandósodott, enni meg nem tudok. Éppen úgy vagyok most az étellel, amikor Bende fiam vártam - akkoriban minden olyan rémesen undorítónak tűnt, hogy képtelen voltam elképzelni magát az evést is. Semmit, de semmit nem kívántam és még a sima vajas kenyértől is képes voltam fintorogni, merthogy áthatóan erősnek éreztem a szagát.
Igen, persze bennem is felmerült, hogy mi van akkor, ha ennek a tünetnek aztán semmi köze nincsen a fertőzéshez, ami végigjár a családon és elgondolkodtam, hogy abban az esetben, akkor mégis melyik országba kéne mennünk, de aztán végignéztem a lányokon, akik pontosan ugyanígy húzzák a szájukat minden egyes kaja láttán, amit eléjük rakok, mióta megbetegedtek és úgy döntöttem, hogy nem kell mindenben babát látni, ez most másról szól.
Bár elismerem, pont olyan fáradt vagyok, mint terhesen voltam - és valahogy ezt a fáradtságot a gyerekeknél nem tapasztalom. Igaz, ők fekhetnek egész nap, én meg csak akkor dőlök el, amikor már megpakoltam pár dobozt, megfőztem az ebédet és még el is mosogattam. Szóval nem éppen kímélő üzemmód.
Egyetlen luxusom volt a héten, miután az orvos közölte, hogy semmi komoly bajom nincs, úgy döntöttem, hogy igenis bemegyek a belvárosba és elbúcsúzom Angliától. A magam módján. Persze vásárlással. Merthogy most nagy nyári leértékelés van, a gyerekruha itt amúgy is olcsó, nekünk meg még sokáig tart a nyár a terveink szerint, szóval megéri itt beruházni.
A vásárlást persze a kedvenc kávéházamban kezdtem a főtéren és miközben kortyolgattam a tejeskávém, néztem, hogy hömpölyög a város az ablak előtt, és azon tűnődtem, hogy mennyire sokat változott itt minden az elmúlt két évben. A Godiva szobor környékén tavaly ilyenkor még buszok jártak - most meg az egész belvárost átalakították sétálóutcává és tele van virágokkal. Nagyon szép. Aztán sétálgattam egy kicsit és nézegettem a kirakatokat, a boltokat, hogy mennyire ismerős már itt minden és olyan rossz volt belegondolni, hogy ez már soha nem lesz ilyen. Mert ha visszalátogatunk is, akkor már más lesz minden, új és idegen ismét. Két órát se voltam a városban, de mire hazaértem, sírni tudtam volna a fáradtságtól és persze ismét belázasodtam.
A többi napom is hasonlóan telt - kis erőfeszítés, kis fekvés és lihegés, fejfájás, gyomorfájás, hányinger és szomorkodás azon, milyen igazságtalan is, hogy még be se tudunk együtt, családilag menni a belvárosba egy utolsó közös sétára.
De igazából nem nagyon panaszkodtam, mert nálam sokkal rosszabb volt szegény férjem helyzete, aki egyedül vitte a vállán az összes felelősséget és még Borsi helyzete is nyomorúságos volt, aki az utolsó hetet (ami gyakorlatilag csak lógás és búcsúzás és bandázás lett volna) itthon töltötte betegen és én ugyan el tudtam búcsúzni telefonon is a barátaimtól, neki még ez se adatott meg. (Bár a búcsúbulija nem volt rossz, majd írok még róla!) Bíbort meg azért sajnáltam, hogy köhög, mégis elzavarjuk suliba. Bendét meg azért, mert alig jut rá figyelem. (Mondjuk persze kikövetelte, de azért ez akkor se gyerekbarát időszak volt.)
De most már vége. A dobozok készen, a bőröndök bepakolva, a kézipoggyász előkészítve, és minden lemérve felcímkézve, útra készen. Beleértve minket is.
Nem is tudom, vártam-e már valaha ennyire, hogy hazamehessünk, mint most. Az eső, a betegség és persze a pakolás mind olyan dolgok, amiken már nagyon szeretnénk túllenni és azt reméljük, hogy otthon más lesz. Naposabb, melegebb, egyszerűen olyan, amilyennek egy igazi nyárnak lennie kell. És persze együtt. A Balatonnál. Ez most mindenkit annyira lelkesít, hogy egyetlen gyerek se szomorkodik amiatt, hogy itt hagyjuk Angliát. Kíváncsi vagyok, hogy mikor tudatosul bennük igazán, hogy egy darabig biztosan nem jövünk vissza itt élni. És hogy vajon akkor mit fognak szólni...

Húsos tortát nem eszem! - jelentette ki a lányom az első napon, amikor Angliába érkeztünk. Nem sejtettem, hogy ezzel a mondattal két évnyi mindennapos mi-is-legyen-a kaja-ma mizéria kezdődik, és a gyerek által megevett ételek száma szép lassan eléri a nullát. (Legalábbis erősen megközelíti...)

Előrebocsátom - nekem, személy szerint semmi bajom nincs az angol koszttal. A hagyományos angol ételek zömét finomnak találom. A krumplipürével borított sült raguféleség, a Sheperds Pie (pársztorpite) az egyik kedvencem és az angol almatortáért már otthon is odavoltam. Az angol szupermarketek rengeteg félkész étellel kényeztetik az anyukákat, van közöttük sok finom és egészséges is. Szóval kezdetben úgy tűnt, hogy nem lesz itt gond, mert ami pedig nincs a készételes pultban, azt gond nélkül megcsinálom, hiszen minden alapanyagot meg lehet itt is venni, amiből az otthoni kaják készülnek. (Mondjuk gulyáskrém és túrórudi nincs, de nálunk ezek otthon sem voltak mindennapos ételek, így hát tényleg nem is hiányoztak.)
Persze az ízek tényleg mások - nem jobbak, rosszabbak, csak hát más a fűszerezésük, és elismerem, ami nekem izgalmas gasztro-kaland, a gyereknek egyszerűen nem ízlik és akkor sem eszi meg, ha a fejem tetejére állok. Ráadásul nálunk mindkét csaj erősen válogatós, így nem is erőltettem az angol kosztot, minek terheljem őket ezzel is, majd szép lassan hozzászoknak, gondoltam.
A valóságban azonban én szoktam hozzá, hogy az egész napom főzéssel telik. Egy menü a felnőtteknek, egy a vega tízévesnek, aki két év alatt a cigánypecsenyét faló, örömmel szalonnázó gyerekből olyan húsutáló lett, hogy még a tejszínes sonkás szószból is kiszedegeti és undorral a tányér szélére pakolja a legfinomabb sonkadarabkákat. Egy külön kaja a PKU-snak, aki persze szívesen enné, amit mi, de nem lehet, és egy Kisbendének, akinek meg pár hónapja semmi sem kell, csak tej, tejbegríz, müzli - esetleg kis rizs és tészta.
Szóval éber óráim nagy része egy ideje azzal telik, hogy főzök, mosogatok, előkészítek. És már nagyon unom a sok válogatóst.
Persze elismerem, otthon el voltunk kényeztetve. Közvetlen a lakásunk mellett volt egy isteni kifőzde, ahol minden nap tucatnyi friss főzelék, leves, frissensült között lehetett válogatni. Így kaphatott Borsi paradicsomos káposztát (ő az egyetlen, aki ezt szereti) Bíbor borsófőzeléket, Zsolt milánói bordát és meg mindenki maradékát, mert nekem aztán édesmindegy, mit raknak elém, ha nem nekem kell vacakolni vele. Félreértés ne essék: szeretek főzni. De napi 4-6-8 órában ez már több munka mint élvezet, pláne, ha a gasztro különlegességeimet és újításaimat csak a férjem értékeli, a gyerekek meg se hajlandóan kóstolni. (Borsi képes volt fél éve hisztérikus rohamot kapni, amikor gombás omlettet készítettem neki, pedig a gombát is imádja és a palacsintatésztát is, aminek most sós változatát készítettem el, hiszen tojást ugye nem ehet. Végül a szép szavak után szinte erőszakkal tömtem bele egy falatot, amikor is rájött, hogy ez finom és azóta a kedvence ez a kaja, de én beleőszültem a rábeszélésbe.)
Szóval az angol konyha a maga másságával okozott némi meglepetést, amikor ideköltöztünk.
Az éttermek, cukrászdák világa nagyon más, mint amihez otthon szokott az ember. Egészen más ízeket lehet itt megtapasztalni. Főzelék az nincs - nem is ismerik errefelé, ez ugyanis hungarikum. De van helyette curry, ami nagyon fog otthon hiányozni. A curryről otthon még azt hittem, hogy egy fűszernövény - de valójában egy indiai egytálétel, afféle "pörkölt" aminek rengeteg változata van. A csirkés és a bárányos az alap, az mindenütt van - de lencsés, spenótos, csicseriborsós és millió szezonális változat van, rizzsel vagy naan kenyérrel eszik, ami olyan, mint a pita. Sajnos a gyerekeknek nem nagyon adható, mert csípős, még a legenyhébb változat is szétégeti az ember száját. Az elején fél liter tejföllel szelidítettem minden adagot, de most már nincs szükségem erre a segítségre, mert egyszerűen megszoktam és megszerettem ezt a ízt, ami nagyon máshogyan csíp, mint az otthoni ételek.
De más a cukrászda is - nem akarom leszólni az angol édesipart, de én még nem találkoztam jó cukrászdával és tortával errefelé. Gyümölcspitében nagyon jók, abból sokféle változat van - de tortából csak egyfélét ismernek. Piskótartorta, cukros vajkrémmel megtöltve ami otthon már a hetvenes években kiment a divatból. Nem rossz néha - én kifejezetten szeretem a kávéval ízesített változat, amire diót raknak díszítésül - de ez is nagyon tömény. Ami még rosszabb, hogy a legtöbb torta édes gejli cukormázzal van díszítve, ami marcipánnak tűnik, de ezt itt nem használják. A máz csak cukor, de megehetetlenül nagy adagban. Az a fajta tortaválaszték, ami otthon még egy egyszerű falusi cukrászdában is teljesen normális, az itt egyszerűen nem létezik. Nekem az is meglepő, mennyire nagyon szeretik a muffint, ami az én szememben nem más, csak unalmas tészta, még akkor is, ha millió díszt és krémet raknak rá. Uncsi. Elismerem azonban, hogy aki ezen nő fel, az ezt szereti és ezt akarja később is enni.
Mindenesetre ha az ember egy másik országba megy, akkor alkalmazkodjon, mondtam magamnak, és bár a gyerekeket nem kényszerítettem arra, hogy azt egyék, amit az angolok, mi a férjemmel azért lelkesen kipróbáltunk egy csomó dolgot. Volt is pár emlékezetes félrenyúlásunk - mert van egypár dolog, amit bármilyen nyitottak is vagyunk, nem voltunk képesek lenyelni. És ezt ebben az esetben szó szerint kell érteni.

1. Csipsz-kalandok
A csipsz, ami otthon az egészségtelen ennivalók közé tartozik tartósítószerekkel és ízfokozókkal, itt teljesen megszokott nemzeti eledel. Amikor először beszélgettünk a dietetikussal Borsi diétájáról, akkor ő magyarázta nekünk, hogy melyik csipszeket eheti a gyerek. Amikor mondtuk, hogy ne fárassza magát, mert mi nem eszünk csipszet, szegény azt hitte, hogy nem értjük amit mond és magyarázni kezdte, hogy amikor a tévé előtt ülünk, akkor mit eszünk? Hát semmit, mondtam, mert hát miért is kéne ott és akkor enni. Pláne csipszet. Nem mondom persze, hogy SOHA nem fordul elő nálunk efféle csemege, mert nem vagyok egy mereven bioanyuka, de mivel én magam sem szeretem a csipszet, hát nem veszek belőle. Magyarországon inkább csak szülinapokon, vendégváróként került a kosarunkba, vagy ha a gyerekek nagyon megkívánták. De ez tényleg nem fordult elő gyakran.
Az elmúlt két évben ez azért egy picit változott, főleg a Pringles-nek köszönhetően, amit szép hosszú hengeres dobozban adnak és így a csipszdarabok nem törnek el, mindegyik szépen egyben marad. Otthon aranyárban van - itt egész olcsó és viszonylag finom. Bár nálunk ezt még most is csak alkalmi csemege, ahogy én látom, az angolok étrendjében szinte minden nap szerepel. A sarki kisboltban két teljes fal van, ahol csak és kizárólag különböző csipszeket lehet választani, és fogy is, rendszeresen. Sok gyerek a suliba is ezt viszi ebédre, vagy legalábbis ebéd mellé és ez teljesen rendben van. Az ebéd ugyanis az angoloknál hagyományosan hideg kaja - főleg szendvics, és ez afféle köret. Vagy éppen töltelék, mert szalámi és sajt helyett simán berakják két szelet kenyér közé.
Ízben is óriási a választék, de a kezdeti pár próbálkozás után mi már nem nagyon kísérletezünk. Mióta egyszer sikerült egy igazán durván ecetest kifogni, inkább maradunk a sósnál. Az ecetes azonban gyakori és kedvelt ízesítés - vigyázni kell vele, mert olyan erős íze van, hogy mi azonnal köptük is ki.

2. Menta-élmények
Bevallom, a mentolos csoki otthon sem volt a kedvencem. Egy csoki legyen édes és ha lehet, az én ízlésem szerint mogyorós is. Angliában azonban a mentás a nagy kedvenc. Mindenből. És mindenki imádja.
Amikor egy étteremben először kaptam a kávém mellé kis csokikát, olyan ízre számítottam, mint amit otthon adnak: aromás, illatos keserűcsokira. Örömmel vettem a számban - hogy aztán döbbenten vegyem észre, itt bizony mentásat adnak. Amikor elfintorodtam, körülöttem mindenki meglepődött - hogyan lehet ezt nem szeretni? Mi a bajom ezzel?
De nem ez volt az egyetlen mentás kalandunk: a szupermarketben ha előre elkészített krumplipürét vagy borsót vesz az ember nagyon kell figyelni, mert ezek többsége is mentás ízesítésű. És magyar ízlelőbimbókkal ehetetlenül furcsa. De a zöld fagylalt, joghurt és puding se pisztáciás lesz - ez a szín itt a menta ízé.
Nálunk a családból amúgy egyedül Borsi eszi meg a mentás édességeket - de csak csokiban. A krumplipürét ő se szereti mentásan.

3. Élesztő-hatás
A Marmite otthon ismeretlen márkanév, itt nagy nemzeti kedvenc. Lehet belőle teáskannát, pólót, törcsit is kapni, mert tényleg imádják. Eredetileg azonban nem más, mint extra gyors és erős élesztő - de az angolok előszeretettel kenik a pirítósra. Nagyon fűszeres, karakteres íz, tele B-vitaminnal, fehérjével - és nagyon egészséges.
Pont mint az élesztő.
Nekem még a szaga undi, de anyámnak nagyon ízlett a Marmite csipsz. Igaz, ő az élesztőt is szereti eszegetni. Szóval minden csak ízlés dolga.

4. Vajas sütemény
Magyarországon a skótkockás dobozba csomagolt vajaskeksz igazi ünnepi csemege volt, amit aranyárban tudtunk megvenni. Itt ugyanez olcsó, mindennapi csemege lett - nem csoda, hogy hamar meguntuk. Az idejét sem tudom, hogy mikor ettem kekszet utoljára, de vajat persze gyakran használunk és azzal bizony vigyázni kell. Nehéz ugyanis megszokni, hogy az angol vaj alapvetően sós. Lehet ugyan sótlan változatot is kapni, de az a ritkább, sok boltban pedig nincs is. Nekem ez olyan logikátlannak tűnik - merthogy a sótlan vajat bármikor utánsózhatom, de ha már egyszer sós, azt nem tudom kivenni belőle, de úgy tűnik ez egyedül engem zavar. Én ugyanis dobtam már ki elrontott sós süteményt, amihez rossz vajat használtam - de az angol sütik résztájában rendszeresen érzem az édes mellett a sós ízt is, szerintem a vajnak köszönhetően.

5.A puding dilemma
Én imádom a pudingot, de hogy pontosítsak: a klasszikus, magyar, tejes sűrű pudingot. Így amikor Angliában a puding szót hallom, mindig erőszakkal kell figyelmeztetnem magam, hogy itt ez mást jelent, általában a desszertet. De persze van kivétel, mert ha mondjuk valaki fekete pudingot emleget (black pudding) az birkabélbe töltött belsőség, amin csak így leírva gusztustalan, de valójában rendes hazai véreshurka íze van és amúgy tök finom.
A férjem nagy gasztrokulturális sokkja is a pudinghoz kötődik, mert amikor egy főzőműsort néztünk és egy sztárszakács nyári-pudingot készített, ő elhűlve nézte, hogy mi is ez a puccosan kinéző desszert. A recept amúgy egyszerű - vegyél pár szelet fehér kenyeret (azt a zacskós, nagyon gáz pirítósnak valót) bélelj ki vele egy edényt és töltsd tele bogyós gyümölcsökkel. Be a hűtőbe, pár óra alatt megdermed és akkor ki lehet borítani a tálból és voilá, kész a nyári puding. A férjem amióta látta ezt a műsort, a mai napig nem tud napirendre térni afelett, hogyan lehet ezt a vackot édesség címén eladni. Mióta egy étteremben megkóstoltam, igazat adok neki. Nem egy nagy kunszt. Igaz, a sima kenyérpuding sem - ami egyszerűen régi száraz kenyér vaníliás pudinggal leöntve (kis mazsolával, lekvárral bolondítva) és a sütőben megpirítva. Olyan otthoni gyors maradékmentésnek ok, de étteremben büszkén tálalva nekem furcsa.

6. A köret élmény
Ha köret, akkor sült krumpli - amit egyébként itt csipsznek hívnak (a csipszet meg crispnek). A sült krumpli olyan alapkaja, amit minden mellé odaraknak, amihez otthon senkinek eszébe se jutna - mondjuk lasagna mellé, vagy szendvics mellé is. ha valaki csak fél adagot kér, akkor még mellédobnak egy adag borsót is. Ez a nemzeti eledel, mint a hamburger vagy a kenyértésztában sült hal. Néha-néha elmegy - de minden nap... ááááá.....

7. Az angol reggeli
És ha már az angol ételnél tartunk, ne feledjük az "angol reggelit" sem - ez az oka annak, hogy miért nem esznek meleg ebédet az angolok. Mert az igazi angol reggeli után egyszerűen délben még nem éhes az ember. Az angol reggeli ugyanis meleg és brutál bőséges. Van benne tojás, bacon szalonna, kolbász, sült gomba, sült paradicsom, paradicsomos bab, pirítós, röszti és néha fekete puding is. Aki egy ilyen tálat benyom, az pár órára eléggé rendben van - ráadásul egy teával megspékelve mindez jóval kevesebb kalóriát tartalmaz, mint egy tejeskávé-muffin kombó.

8. Tea for two
A teát viszont kétely nélkül minden gyerekem szereti, még Bende is és a "tea-party" kedvenc közös játékuk lett. Van rendes kis porcelán teáskészletünk, azzal szokták a semmit öntögetni (padlószőnyeg van, így még vizet se adok bende kezébe) és öntik bele a képzelt tejet és cukrot, megkínálva persze Micimackót és Fülest is. A nagyokkal persze igazi teázásra is be lehet már ülni egy nagyobb vásárlás után. Az igazi angol teapartyn azonban a tea mellé egy kis emeletes állványon süti és szendvics is jár. Kicsi, helyes háromszögletűre vágott ubis vagy sajtos szendók és speciális angol scone, amit vajkrémmel és lekvárral töltenek meg. A múltkor a Daily Mailben volt egy nagy összeállítás, hogy a Ritzben, a Hiltonban és egyéb puccos helyeken mennyit kell fizetni egy ilyen gasztokalandért - 30-40 ezer Ft alatt nem nagyon lehet megúszni, de itt, mifelénk, a nem puccos bevásárlóközpont tetején már ezer forintnyi fontból megteázunk ketten, egy anya-lánya nap megkoronázásaképpen és ez még akkor is jó ár, ha beleszámolom, hogy ha a kisebbikkel megyek, indulás előtt gyorsan össze kell ütnöm egy szendvicset és egy scone-t, hogy ő is ehessen valamit a tea mellé.

Minden költözésnél van egy olyan pillanat, amikor az ember kétségbe esetten körbenéz, és elképzelni sem tudja, hogy x napon belül hogyan lesz itt minden készen, dobozokban, felcímkézve, útra készen. Hát mi most itt tartunk. A totális káosz állapotában.

Persze, hogy a dolgok még reménytelenebbül alakuljanak, a betegség az itt pusztít körülöttünk. Bíbor láza napi 3-4 alkalommal szökik 40 környékére, és ehhez már hűtőfürdő kell, mert ez a forróság már elviselhetetlen számára is. (Bár őt azért nem fenyegeti az ájulás, azért a magas láz nem kellemes.) És persze, hogy a kép teljesen reménytelenné váljon, pár napja én is rosszul érzem magam. Borzongás, hányinger, fejfájás, köhögés, és általános letargia. Szép lassan vált ez egyre rosszabbá, először csak azt éreztem, hogy álmos vagyok állandóan és olyan... hogy is mondjam, kellemetlenül érzem magam a bőrömben. De az apró tünetek sokáig nem álltak össze teljessé egészen tegnapig, amikor aztán kiborult a bili, és szegény férjemet, aki elment vásárolni, egy alapos hisztivel fogadtam, amikor hazaért.
Az idejére sem emlékszem már, mikor sírtam utoljára, de tegnap délután képes voltam azért zokogni, hogy nem tarthatunk meg mindent, és oda kell adnom egy csomó játékot az ismerősöknek, pedig jobb lenne ezeket megőrizni az unokáimnak. Racionálisan ennek semmi értelme persze - mert minket is tennék el csörgőket meg fakirakókat, amikor a mi gyerekeink ezekkel már nem játszanak és tudom, hogy jó helyre kerülnek, ahol örülni fognak neki. Valójában tudom, hogy teljesen felesleges még 20 évig őrizgetni ezeket, merthogy korábban úgysem kell. És még akkor is lehet, hogy hiába - mert ott van a műanyag katonák esete, amiket anyámék tettek el nekünk a mi gyerekkorunkból és mire Bíbor odakerült, hogy játszhatott volna vele, egyszerűen szétporladt a kezében. Mert a műanyag ilyen.
De tegnap minden racionalitáson felülkerekedett az érzelemhullám, hogy ez nincs rendben. Hiszen én is milyen boldog lennék, ha lenne pár játék anyám gyerekkorából, vagy apáméból. És tessék, most pont azt csinálom, amit ők - odaadom, ami érték is lehetne, és nem őrzöm meg ezeket a fontos tárgyakat. Persze otthon is szétosztanám őket - de most valahogy a költözéssel kapcsolatban még fájdalmasabb az egész, mert van egy olyan végleges és visszavonhatatlan érzés mellette, ami nagyon megvisel.
Megjegyzem, a család csak nézett, senki nem értette, mi a bajom, még Bíbor sem, aki pedig igazán ragaszkodik a tárgyaihoz, ő is azt mondta, ha lesz egy negyedik gyerekem, vagy egy unokám, majd veszek neki új játékokat. Higgyem el, jobban fog örülni neki, mint a régi vackoknak. Másrészt meg mit sírok, nem kukába dobtam, valaki igenis örülni fog neki (és ennek én is örülök) ráadásul olyasvalaki, akit szeretünk, és ez nagyon jó.
Ekkor már sejthettem volna, hogy a hiba bennem van, de én csak azt éreztem, hogy végtelenül fáradt vagyok és ledőltem pihenni, persze csak azután, hogy kisütöttem egy adag cukkínis fasírtot és elmosogattam, mert mint tudjuk, az anyáknak nincs szabadnapjuk. De tény, hogy elfáradtam, és bár egyik gyerek se aludt, (ami pedig jó alibi lett volna) én mégis lefeküdtem a franciaágyra, csak úgy ruhástul. Kicsit borzongva, kicsit szédülve. Még mondogattam is, viccelődve, hogy olyan, mintha lázas lennék, csak hát ugye én soha nem vagyok az. De azért a férjem odaadta a lázmérőt. Tegyünk egy próbát. És nagy megdöbbenésemre kiderült: 39-et produkálok. Utána sok dologra már nem emlékszem, csak arra, hogy fekszem, meg félálomban vagyok, vagy épp alszom. És mondogatom Kisbendének, aki jönne mellém az ágyba, hogy "innen" ami azt jelenti, hogy "menj innen", mert nem akarom szegényt megfertőzni.
Persze a betegség kapcsán sok rémisztő gondolat merül fel - hogyan tudok így pakolni? Ki fog kitakarítani? Ki főz ebédet és szortírozza a rettentő fontos apró cetliket, amiket nem szabad kidobni ellenőrzés nélkül? És főleg, mi van akkor, ha nem gyógyulok meg, mire hazautaznánk? Vagy ha a férjem is megbetegszik? Ha mind itt fekszünk majd jövő hét szombaton lázasan és nem tudunk hazarepülni?
Szóval ha eddig azt hittem, hogy a helyzet pakolási téren reménytelen, most átgondoltam. Eddig minden normális ütemben haladt - de MOST tényleg gond van és nagyon kéne egy csomó pozitív és gyógyító energia, és persze idő pihenni és gyógyulni.

Komolyan mondom, a sors teszteli a határainkat. Tegnap délután Bíbor úgy jött haza a suliból, hogy nem érzi jól magát. Lázmérés, 39.2. Tüszős mandula, antibiotikum, hűtőfürdő, mert persze ő a másik olyan gyerekem, akinél nem sokat használ a gyógyszeres lázcsillapítás.

Egy hónapon belül másodszor kell neki antibiotikumot adni, miközben előtte egy teljes évig nem volt beteg. Nyilván oka van ennek is - tudom, hogy ő nem örül annak, hogy itt kell hagynia Angliát, bár nem panaszkodik. Mi pedig hálásak vagyunk neki, és igyekszünk megkönnyíteni az életét. Például elintéztük, hogy szeptemberben a suli elvigye a francia kirándulásra, még akkor is, ha már hivatalosan nem lesz az iskola tanulója. Megszerveztük: visszajön az apjával és amíg ő kirándul, apa lezárja az itt maradó ügyeket. Azt pedig szentül megígértük, hogy Spanyolországban kertes házunk lesz és kap végre egy igazi kisállatot. Azt reméljük, hogy az átállás könnyű lesz neki, épp úgy, mint itt, és ha vége az állandó esőzésnek, az egészsége is rendbejön mindenkinek. Merthogy Borsi is köhög, méghozzá csúnyán, de nem csodálom, majd minden nap elázunk, pulcsi, kabát nélkül el sem indulunk. Szóval majd a napfény, a kert, a Balaton aztán pedig a tenger remélhetőleg helyrehozza az immunrendszerüket és a jókedvüket is. Pár hét és az angol emlékek is fakulni fognak, ezt már tapasztalatból tudom, hiszen hagytam már magam mögött országot.
De most nem könnyű. Nekik sem és persze nekünk sem. A dolgok azért haladnak, ha nem is a tervezett tempóban - a betegség lelassít minket, még akkor is, ha nem mi kínlódunk vele. De sikerült ma eladni az autónkat, amit tegnap este hirdettünk meg. Ma meg már el is vitték. Igaz, eddig percenként csörgött a telefon, még este 10-kor is, és persze az első érdeklődő már reggel 7-kor ébresztett mindenkit.
Hiába aludtam vissza, az álmaim mostanában olyan elevenek, hogy alig bírok kimászni belőlük. Nemrég írtam egy álmokkal kapcsolatos cikket, annak kapcsán hallottam, hogy olyankor vannak az embernek igazán élénk álomképei, amikor az életében is sok olyan új dolog történik, amiket fel kell dolgoznia - ezért van az, hogy tiniként annyira sokat és intenzíven álmodunk. Sok minden történik, van min tűnődni még alvás közben is. Öregkorban meg azért lesznek az álmaink egyre szürkébbek, mert kevés az újdonság, bedarál a rutin.
Lehet benne valami, mert mostanában minden éjjel úgy érzem, mintha egy alternatív univerzum szippantana be, akár a gólyakalifát. Órákon át a hatásuk alatt vagyok még, azután is, hogy felkeltem, ízek, illatok, érzések keverednek bennem. Nem kellemetlenek, csak furcsán élőek. Persze értem én, az életem alapvetően izgalmas mostanság, még akkor is, ha az elmúlt pár nap monoton dobozolással telt. Azt ugyanis nem lehet abbahagyni, hiszen már csak nyolc napunk van rá, hogy befejezzük, a repülőgép jövő héten felszáll és kész. De hiába a sietség, nem lehet csak úgy dobálni, mindennél el kell gondolkodni, hogy Magyarországon vagy Spanyolországban vesszük-e majd nagyobb hasznát. Minden egyes kézbe vett tárgynak története van, amint megérintem őket, jönnek az emlékek, hol, mit csináltunk, merre jártunk, mit éreztük. És nem csak ezek az élmények olyan elevenek, mintha filmet látnék, néha szabályszerű flascbackjeim vannak, gyerekkoromból, tinikoromból, olyan élmények és emlékek, amikről azt sem tudtam, hogy valaha előjönnek. Nem komoly, sorsfordító események, csak apróságok, de egy egész korszak érzései jönnek velük. A gimis parfümöm illata kísért már napok óta, olyan elevenen, mintha most fújtam volna be magam és vele együtt az akkori életem elfeledett történései is. Aztán az általános iskolai menza jellegzetes szaga. A műanyag Télapós zacskóé, nem azé a fényes susogósé, ami most van, hanem a régi, nehézkes plasztik táskáé. Kirándulás a hegyekben, miközben a hátamat égeti a nap, amikor először kóstoltam Sangriát, amikor egy múzeumban kézbe vehettem Mátyás király arany gyűrűjét. Igen, az eredetit.
Nem sejtettem, hogy ez a költözés érzelmileg is ilyen intenzív lesz, de élvezem ezt a furcsa és váratlan számadást, amire rákényszerített a sors. Itt ez a fotó is - engem ábrázol, nem gyerekként, már majdnem 20 éves voltam akkor ez készült. Magammal hoztam bescannelni, itt hányódik mióta. Pedig milyen szép.
Szóval zsong a fejem a teendőktől és szörnyű, ahogy látom, egyre kevesebbel kell beérnem, egy csomó mindenre már egyszerűen nem lesz időm. Pedig hosszú listám volt, mi mindent szeretnék még elintézni az eljövendő egy hétben - de persze ez egyre szerényebb. Mára például azt terveztem, hogy egész délelőtt a belvárosban leszek, fotózok még egy utolsót és hazafelé veszek egy rakás nyári gyerekruhát, mert hogy az itt jóval olcsóbb, nagy leértékelések vannak és azt remélem, hogy Spanyolországban ki tudjuk őket használni még sokáig.
Az időjárás mintha csak gúnyolna. Az egész heti esőzés után mára gyönyörű napsütésre ébredtünk. Az ég fényeskék és bárányfelhők gömbölyödnek rajta. Gyönyörű háttér lett volna a katedrális mögé. De ez is elmarad. Helyette betegápolás van, és nagyon szoros határidők - merthogy mindennek el kell készülnie. Két doboz megpakolása közben hazahozom Kisbendét a bölcsiből, elaltatom, aztán megyek Borsiért, de őt nem hozom haza rögtön, mert előtte még az év utolsó szülői értekezleteire is be kell ülnöm, ahol elmondják, hogy a gyerekeim hogyan teljesítettek. Talán még bizonyítványt is kapunk. Nagy meglepetés mondjuk nem vár, ha eddig minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk, halálra dicsérték a gyerekeimet, gondolom hirtelen nem változtatják meg a véleményüket. Holnap pedig évzáró nagy ünnepség, ahová külön meghívót kaptunk, mert mindkét iskolás lányunk kitüntetést kap.
Ezek igazán jó és fontos dolgok - de most valahogy semmi nem kap igazán jelentős hangsúlyt, mert óriási a káosz. Bennünk és körülöttünk is. A költözés már csak ezzel jár. S ha még mindez nem lenne elég, átraktuk Kisbende ágyát közvetlenül a sajátunk mellé, hogy több doboz elférjen. Persze egy perc alatt rájött, hogy akkor így bele tud mászni az ágyába és persze ki is. Nem is értem, hogy úsztuk meg eddig enélkül a produkció nélkül. A lányok már másfél évesen simán kimásztak a rácsos ágyból. Kisbendének eddig egyszerűen nem volt erre igénye, én azt gondolom. De most van. Így este nem lehet egyedül hagyni az ágyában, ahogy eddig, hogy majd csak jön az az álommanó. Merthogy kijön. Így valakinek ott kell maradnia mellette, hogy meggyőzze, az alvás jó. Persze tegnap este 9-kor belealudtam a feladatba, pedig komoly szortírozási terveim lettek volna, és furcsa módon nem ébredtem pihentebben, mint ha csak éjfél körül kerültem volna ágyba. Majd talán ma este bepótolom és közben figyelek magamra, a többiekre és emlékszem mindenféle jóra, amiben itt volt részünk.

Amikor még Budapesten éltem állandóan tömegközlekedtem, és gyakran figyeltem, hogy mit olvasnak ilyenkor az emberek. Persze ha olyan lap volt a kezükben, amibe én is írtam, igyekeztem közelebb furakodni, hogy lássam, amikor odalapoznak, ahol az én cikkem van. Izgalmas dolog visszajelzést kapni arról, hogy jó-e amit az ember alkot. Talán ezért is szeretek annyira blogolni, mert úgy érzem, hogy több emberhez jut el, amit leírtam.

Ez persze számszerűen nem igaz - az a napi 1-2 ezer olvasó, aki rámkattint köszönőviszonyban sincsen azzal a több tízezres olvasótáborral, akik mondjuk egy Kismamát vagy egy Nők Lapja Évszakokat olvasnak. Nekem mégis többnek tűnik, mert azonnali és közvetlen. Ha tetszik, akkor dicsértek, ha hibás, javítotok, ha uncsi, hagyjátok a fenébe.
Bevallom, bár néha megvisel egy-egy komment, mégse tudnám megszüntetni ezt a lehetőséget, mert állati izgalmasnak találom amit ti tesztek hozzá az én írásaimhoz. A kommenteknél már csak emileket szeretem jobban. Igaz, a válaszolásban már nem vagyok annyira jó - de leginkább azért, mert gyakran merül fel olyan kérdés, amiről azt érzem, hogy több embert is érint, nem csak a levélírót és akkor inkább a blogon írom meg a véleményem. Vagy ott hosszabban.
Nem tudnám megszámolni, hogy hány ember írt nekem levelet az elmúlt két évben a blog kapcsán. Van, aki azóta már szintén Coventryben lakik, és tök jóba lettünk. Van akinek a blogját azóta én is rendszeresen olvasom és imádom. A legtöbb emberrel ugyan 1-2 levél után elhal a kapcsolat, de ez tök normális dolog, hiszen sokan, csak információt kérnek, és nincs miért tovább írni, ha az megvan. Arról se lehet hosszan levelezni, ha valaki egy bejegyzés után privátban megírja, hogy ez nagyon tetszett neki, mert bármilyen jólesik egy ilyen levél, válaszolni azért nehéz rá.
A legtöbb ember amúgy aki ír főként azt mondja el, hogy mennyi sok közös élményük van velem. Merthogy idegennek, expatnak, bevándorlónak (kinek melyik kifejezés a kedvesebb) lenni nagyrészt hasonló érzelmeket mozgat meg az emberekben. Nehéz eljönni, nehéz hazamenni, könnyű beleszokni a jóba és furcsa figyelni a helyi szokásokat fokozatosan felszedő gyerekeket. Ezek amúgy a kedvenc leveleim, izgalmas, amikor valaki saját magáról mesél, hogyan él ő, merrefelé, mit csinál, mit tapasztalt, és az alátámasztja vagy sem az én élményeimet.
Azzal sincsen bajom, ha valaki információt kér. Szívesen megírom, amit tudok, mert emlékszem még, hogy mielőtt kiköltöztünk, én is felkerestem virtuálisan néhány Angliában élő magyart és állati kedvesek voltak és sokat segített nekem amit írtak. (Akárcsak most a spanyolosok!!!)
A baj csak az, hogy az én segítségem eléggé korlátolt mértékű, hiszen a tapasztalataim nagy részét már megírtam a blogban - iskola, egészségügy, költözés. Mivel a kérdések nagy része erre vonatkozik, ezeket a bejegyzéseket direkt külön kitettem a blog mellé a megfelelő linkekkel együtt, hogy ne kelljen magamat ismételni.
Persze kapok mindig furcsa leveleket is, amikkel nehéz mit kezdeni. Persze a beteg gyerek sokszor felmerül a levelekben, amit én maximálisan értek - itt van az én Borsikám, és átérzem, hogy annak, akinek van egy ilyen nehezítés az életében, különösen nehezen mozdul külföldre, mert a gyerek érdekét nézi és fél, nehogy rosszul járjon a cserével.
De nehéz mondjuk azzal mit kezdeni, amikor valaki megkérdezi, hogy neki, mint magyarnak mit kell fizetnie ha a gyerek kórházba kerül, mire én írok egy hosszú levelet, hogy semmit, mert EU-s tagország vagyunk, és a gyereknek amúgy is minden ingyenes, még a lázcsillapító is 14 éves koráig, de például Walesben azt hiszem ez 21 éves korig is tart. Válasz persze nincs a levélre, még egy köszönöm se, de ez nem gond. Annál inkább rosszul esik, amikor olvasom az illető blogját, ahol két nap múlva megjelenik a bejegyzés: "Sajnos úgy néz ki nem tudunk Angliába költözni, mert a gyerek gyógykezelését nem tudnánk megfizetni..." Ilyenkor azért elmegy a kedvem a levelektől, és olyan értelmetlennek érzem azt a félórát, amit azzal töltöttem, hogy írtam neki.
Az is előfordult már, nem egyszer, hogy valaki felajánlotta, csináljunk közös vállalkozást. Merthogy itt olcsó a játék, a gyerekruha, mi lenne, ha én hazaküldeném a cuccot ő meg otthon eladná. Segítsek már neki, mert nincs munkája, ez neki éppen jó lenne, és nem ismer mást itt Angliában. Ilyenkor is fogom a fejem, mert egyfelől se időm, se kedvem ilyen vállalkozásba fogni (nem tudom, ez nem derült ki a blogból???) de ha lenne, akkor miért egy vadidegennel szövetkeznék, akiről korábban még semmit se hallottam? Az OK, hogy ő senkit nem ismer itt, de nekem azért elég sok ismerősöm van Magyarországon.
Persze ez nem kirívó eset, a Határátkelő blogján olvastam, hogy egy Dél-Amerikában élő csaj kapott olyan levelet, hogy költözne ki valaki, kell a segítség. Visszakérdezett: miben. Mire a válasz. Lakást, állást szerezni, tolmácsolni, és persze nyelvet tanítani neki, mert még nem beszél spanyolul. Megjegyzem - szintén egy vadidegen kérte mindezt.
Az utóbbi párhónapban mindenesetre egyre sűrűsödnek az inboxomban az útra készülő emberel levelei. Mintha egyre többen és többen éreznék úgy, hogy menniük kell Magyarországról. Ezért gondoltam, hogy összeírok pár szubjektív tanácsot azoknak, akik Angliába készülnek és kéne nekik egy gyors lista arról, hogy mire figyeljenek. Nem mintha szakértő lennék a témában, de talán van, akinek hasznos lesz. Aki pedig ki akarja egészíteni, vagy javítani - tegye meg nyugodtan a kommentek között. Vagy írjon levelet! Akármiről!

1. Anglia nem egyenlő Londonnal. Ezt muszáj leszögeznem, mert még a saját ismerőseim, akik olvassák a blogot, is gyakran kérdezik, hogy milyen nekünk Londonban és nagyon meglepődnek, hogy nem ott lakunk. Gyakran kapok olyan leveleket is, amelyek arról faggatnak, hogy mennyi Londonban egy lakás, vagy milyen a közlekedés babakocsival. Mit mondjak, erről körülbelül annyi infóm van, mint mondjuk Pécsről. Jártam már ott, van némi képem, de szakértőnek nem nevezném magam. Amúgy London csodás hely - de a legdrágább megoldás, minden szinten. Persze a multik és a zsíros állások nagy része ott van, aki ilyenben utazik, annak jó célállomás. De aki mondjuk mosogatni és takarítani jönne ki, az vidéken jobban jár, mert a londoni ár töredékéért tud házat bérelni.

2. Informálódj! De könyörgöm, ne csak blogokból! Tudom, a blogot kellemes olvasni, pláne ha egy kellőképp pozitív szemléletű ember írja, aki nem feltétlen a rosszat keresi. De megjegyzem, rossz mindenütt van (és pesszimista blogok is...) de a blog szubjektív, egy ember saját szűrőjén át mutat be egy országot, és nem feltétlen vagy te is ebben a cipőben. Persze blogot, fórumot és facebook közösségeket érdemes meglátogatni - de ha igazán meg akarod tudni, milyen az élet az adott országban, nézd meg az adott város honlapját, az állami információs honlapokat. Igen, ezek angolul vannak, de előbb-utóbb úgyis ezeket kell majd követned, ha képben akarsz lenni. Vedd elő a szótárat és a gugli fordítót. Találd fel magad, mert ez olyan lépés, amit előbb-utóbb úgyis meg kell tenned.

3. Ne indulj a semmibe! Persze az jó buli, ha az ember 20 éves, és nyilván vannak olyan helyzetek is, amikor muszáj így dönteni, de könyörgöm, ne cipeld ilyenkor magaddal az egész családot kutyástul és biciklistől. Én ugyan nem vagyok a családok szétszakításának híve, de néhány hetet-hónapot érdemes összeszorított foggal is kibírni, míg előre megy az egyik szülő, munkát keres, lakást bérel. Gyerekkel ugyanis állati drága a szálloda, nyilván öt embernek már senki nem tud "átmeneti" szállást biztosítani, és a munkakeresésben is akadály, ha folyamatosan a gyerekeket is felügyelni kell.

4. A lakásbérlés nehéz! Aki még nem járt külföldön az el se tudja képzelni, hogy az angol ingatlanbérlés milyen macera. Ajánlólevél (persze angoltól és angolul), hitelbírálat (az elmúlt fél-egy évnyi bankszámlakivonattal) és munkahelyi igazolás kell hozzá. Ha ez nincs, akkor az ügynökséges 80%-a szóba se áll veled. Ha mégis, fél évnyi pénzt legombolnak az ügynöki jutalékon felül. Ja, és amit el szoktak felejteni az emberek, hogy a lakbéren felül húzós összeg még a counil tax (helyi adó) amit a kecó után kell fizetni, neked. Ez 100 font körüli összeg - mindenhol más, várostól, kerülettől, ház nagyságától függ.

5. Nincs ingyen bölcsi! Tehát három éven aluli gyerekkel itt lenni szívás. Az iskola és az egészségügy ingyenes - de annyira, hogy még tolltartót se kell venni. A bölcsiért viszont fizetni kell, méghozzá egészen durva összegeket. Napi 20-40 fontot simán elkérnek érte, akár többet is.

6. A segély összege nagy - de dolgozni kell hozzá! Az angol szociális ellátórendszer nagyon jó, de csak akkor jár, ha dolgozik az ember. Az itteni családi pótlék nem sok, de hozzájön ehhez még egy fizetéskiegészítő visszatérítés (working tax credit) is az államtól, ami akár meg is duplázhatja az ember fizetését! A nagycsaládosok és az egyedülállók komoly segítségben és pénzben részesülnek - de csak akkor, ha van munkájuk. Előtte a válasz annyi: illegálisan tartózkodsz itt, nem jár semmi. (Ez a hivatalos szöveg...)

7. A papírmunka sok és bonyolult! Egy-egy igénylőlap kitöltése órákig is eltarthat még nagyon jó angoltudással is. Ebbe neked kell belevágnod, mert senki nem csinálja meg a két szép szemedért.

8. Csak türelem! A bürokrácia malmai lassan őrölnek - akár egy év is eltelhet, míg az ember megkapja a neki járó állami juttatásokat, de akkor viszont egy évre visszamenőleg! Viszont addig ki kell bekkelni saját forrásból.

9.Minimális angoltudásra szükség van! Igaz, az orvosnál és az önkormányzatnál is lehet kérni tolmácsot, de legalább ezt, el kell tudni mondani. A boltban viszont a reklamáláshoz nem biztosítanak efféle szolgáltatást. A lényeg, hogy ne pánikolj és találd fel magad!

10. Oldd meg egyedül!. Ez nem azt jelenti, hogy egy magyar se fog segíteni - de azért erre ne építs. A legtöbb kinn élőnek megvan a maga élete, munkája, gondja - nem fognak téged kísérgetni. Te se kérnél meg otthon egy vadidegent, hogy menjen már el veled az adóhivatalba és segítsen papírokat kitölteni. Itt se lesznek lelkesebbek. Ez nem azt jelenti, hogy ne éreznék át a helyzeted és ne adnának információt és ne számíthatnál rájuk, ha baj van. Csak hát ezzel nem érdemes visszaélni, főleg nem a legelején.

Bende továbbra is láztalan és remélem, hogy ez már így is marad, mert a múlt héten gyakorlatilag semmit nem tudtunk csinálni abból, amit elterveztünk. Jó, én írtam cikkeket, Zsolt meg csinálta a honlapokat, de csak robotpilóta üzemmódban. A lakás közben esett szét, ebéd nem főtt, vasalás nem volt. De most, hogy végre kijutottunk a sötét alagútból, olyan energialöket  áradt szét bennünk, hogy kiürítettünk egy szobát és elkezdtük belepakolni a megrakott dobozokat. Merthogy két hét múlva költözünk!

Persze a nagy lelkesedés csak addig tartott, ki nem nyitottam az első papírdobozt. Ott álltam fölötte, kezemben egy kupac könyv és azon gondolkodtam: ezt most hová vigyük? Haza, Magyarországra, ahol megint évekig nem akad a kezünkbe vagy vigyük magunkkal Spanyolországba? A döntés egyáltalán nem egyszerű. Amit Magyarországra viszünk, azzal most két hónapig játszhatnak a gyerekek - de lehet, hogy utána egy évig nem.
Ráadásul nem kevés holmink van - döbbenet, hogy két év alatt mennyi minden gyűlt össze. Ide 250 kiló cuccal jöttünk, de szerintem minimum a triplájával fogunk elindulni. A férjem persze ki van akadva rám - mert a súly jelentős része könyv lesz. Megint. És valljuk be, könyvből már éppen elegendő mennyiség van már otthon is. Én meg függő vagyok, rosszabb, mint egy alkoholista, mert tényleg képtelen vagyok megállni, hogy ne vegyek, pláne itt, ahol állati olcsón adják.
A férj szerint Kindle kéne már nekem, vagy járjak naponta könyvtárba, ő nem bánja, de ne jöjjek neki azzal, hogy csak 1 font volt egy könyv, ha most kettőt kell rákölteni, hogy elszállíttassuk, mert akkor már hirtelen nincs is olyan jó árban. A könyv ugyanis messze a legnehezebb cucc, erre már az előző költözésnél rájöttünk. De hát én meg úgy vagyok vele, hogy itt kell megvenni az angol olvasnivalót, mert otthon aranyárban adják, és hát milyen jó is nekem, hogy a gyerekek simán olvasnak angol regényeket, mert ez a legjobb módja annak, hogy megőrizzék a nyelvet akkor is, ha innen elmegyünk. 
Szóval pakolunk, szedjük le a falról a felrakott posztereket, dolgozatokat, képeket, feladatokat. Ahogy a falak egyre fehérebbek lesznek, úgy tűnik el az otthonos érzés is a lakásból és lesz egyre jellegtelenebb.
A nagy szortírozásba Kisbendén kívül mindenkit bevontam - érdekes volt például, hogy a lányok mit választanak. Van egy-egy óriási papírdobozuk, amiben a csizmájuk érkezett, és simán belefér egy A4-es papírlap. Ebbe gyűjtöttük az elmúlt két évben az összes olyan rajzot, dolgozatot, cetlit, amit akkor és ott nagyon fontosnak és megőrzendőnek tartottak. Arra kértem most őket, hogy nézzék át, és dobják ki, amihez nem fűzi őket őrült fontos emlék, hogy csak azt pakoljuk be, ami kell, ne vigyünk haza szemetet. Tök érdekes volt nézni, hogy mi fontos nekik, mi nem - csomó esetben és azt mondtam volna, hogy ezt ne dobd ki, mert tök szép rajz, vagy ezt minek őrzöd, tök hülyeség,k de végül megálltam és nem szóltam bele, mert belegondoltam, én se szeretném, ha anyám döntené el, hogy mi az én fontos emlékem és mi nem. (Mondja az a lány, aki simán megőrizte a gimis szerelme által Amerikából hozott toll csomagolását. Nem, nem a tollat. A csomagolást...)
Érzelmileg furcsán felkavaró ez a pakolás dolog. Kerülnek elő a különböző rétegek, dobozok, amikkel úgy voltam, hogy majd, később átnézem mi kell - és most már nem lehet tovább halogatni. Nézegetem a képeket is, mert most kéne még azokat is albumba rendezni, mert ha jönnek az új élmények, akkor azok elsodornak, és úgy maradnak rendezetlenül, mint a 2005-ös év, amit akkor nem raktam albumba és még mindig a fémdobozban várják a képek, hogy elrendezzem őket. Vagy a nászutunk fotói, 2000-ből. Szóval halogatni nem érdemes, mert akkor az soha nem lesz meg, ilyenkor kell hajtani azt a lezárást, ami méltó befejezés és ünneplés.
Ja, ha már ünneplés - júni 15-én, vasárnap hivatalos búcsúbulink lesz a közeli játszóházban. (Nem olcsó, csak másfél óráig lehet ott lenni, nem adnak kaját - viszont 40 gyerek jöhet, tehát legalább a létszámot nem kellett limitálni...) Persze Borsika ötlete volt, nálunk ő a bulifelelős, kicsi korától fogva. Most is jó ideje mondogatja már, hogy kéne egy ilyet csinálni, és végül beadtuk a derekunkat, mert valóban fontos, hogy legyen alkalma a gyereknek elbúcsúzni, mert az ő életében ez óriási mérföldkő és megérdemlik, hogy esélyük legyen ezt meggyászolni. Az a baj, hogy még elég kicsik ahhoz, hogy fenn tartsák a kapcsolatot, pláne a szülők segítsége nélkül, ezért találtam ki, hogy legyen nekik Borsinak és Bíbornak is egy. Ezt a barátaik bármikor megnézegethetik, de akár a tanárok is, így aki akarja akár most, akár később felveheti velük a kapcsolatot, ők meg gyakorolhatják az angolt és persze a számítógéphasználatot is. Mivel nagyon kicsik, ezért egyenlőre az én felügyeletem mellett zajlik az egész, semmi olyan nem kerülhet fel, amit én nem láttam. Most még csak a régi nyaralások képeit töltik fel, de mivel amúgy szeretnek fotózni, gondolom kinn majd készülnek frissebb fotók is. Nagyon nézik amúgy hányan kattintottak rájuk és nagyon szeretnének biztató kommenteket is, szóval akinek van kedve, az lelkesítse őket egy kicsit. :-)
Szóval a búcsú elkezdődött, a hivatalos helyeken is belejentettük, hogy megyünk és ahogy pakoltam, arra döbbentem rá, hogy egyáltalán nem bánom, hogy vége. Úgy érzem, hogy itt és most mindent megtettem, megnéztem, amit akartam és itt az idő, hogy új kalandba kezdünk. Megjegyzem, ezzel a négy hónapja tartó folyamatos esőzéssel, Anglia sem a marasztaló, fényes arcát mutatja nekünk. Borsi folyamatosan köhög még mindig, és tartok tőle, hogy az állandó pára, hideg, nyirkosság nem tesz jót neki. Majd a magyar nyár, a kert, aztán meg a spanyol tenger meggyógyítja, reménykedünk benne. Megjegyzem, a lapok szerint ez volt minden idők legesősebb éve, brutál árvizek vannak és csomó helyen csüdig járnak a kocsik a vízbe és örülhet, akinek a lakásába nem folyt be. Nálunk nem ennyire durva a helyzet, de azért nem tudunk egy sétára se úgy elindulni, hogy ne vigyünk kabátot, és ez azért július közepén nekem nem tetszik.
Szóval gyűlnek a dobozok én meg válogatok, emlékezek és leltárt készítek. 58 helyen jártunk az elmúlt két évben - és rájöttem, hogy körülbelül a negyedéről még nem is írtam a blogra. Ezeket fogom most pótolni, aztán lassan, lezárom a blogot és elkezdek egy újat, aminek a címe az lesz: Három gyerekkel irány Spanyolország. Még nem nagyon érdemes megnézni, mert csak egy bejegyzés van rajta és a design sincs még tökéletesen kitalálva, de a terveim szerint mostantól a Spanyolországra vonatkozó dolgokról ott írok! Mert persze a blogolást nem hagyom abba!

Csütörtök este komolyan megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a blogolást. Végleg. Pedig egy csomó jókívánságot küldtetek és az nagyon jólesett. De nekem csak az a komment járt a fejemben, amelyben valaki megírta, hogy a lázas gyerekéről kiderült végül, hogy leukémiás. Egész éjjel nem tudtam aludni, figyeltem, Bende lélegzik-e, hogy milyen szép, milyen kicsi, és hogy jajj-jajj, milyen nagyon beteg. 

Tudom, tudom, hogy ez a komnmentelő (akinek sajnos Névtelen a státusza, így nem tudok rá név szerint hivatkozni) nem akart rosszat, de annyira nagyon megrémített amit írt, hogy szinte lebénultam tőle. Való igaz, hogy mindenféle szörnyűség történhet a gyerekekkel és sajnos egy ártatlannak tűnő láz is lehet rémséges betegségek első tünete, de nekem most bőven elég volt a realitással megküzdenem. Azzal, hogy Bende 40 fokos lázakat produkál és a kúp mellett kétóránként hűtőfürdőztetni is kell, mert még a kettő együtt se nagyon tudja 39 alá vinni. És hogy a láz nem múlik, vissza-visszatér, és minden magasabb értéknél attól rettegünk, hogy újabb görcsöt kap. Emellett a démonokkal, amelyek a fejembe kerültek és a szívemre ültek, már képtelen voltam megküzdeni. Átvették felettem a hatalmat és legyőztek.
Azt mondják, hogy a zuhanó repülőgépen nincs ateista - én hozzátenném, a beteg gyerek ágya mellett sem. Az a tehetetlenség, amivel az ember a saját gyereke szenvedésével szembesül, porrá zúzza az ember öntudatát, a reményeit és mindent, de mindent, de tényleg mindent odaadna, hogy az a kicsike lény ott az ölében ne szenvedjen. Hogy a szeme ne párás és üres legyen, hanem örömtől csillogó. Hogy a láztól ne rázza a hideg és hogy ne nyüszítsen, mint a megvert kutya, amikor a hűtőfürdőbe rakják. Nincs annál nyomorultabb érzés, mint amikor néz azzal a kicsi szemével, tele bizalommal és szomorúsággal, és kéri, hogy segítsünk rajta, hogy ne kelljen szenvednie és vegyük már ki a hideg vízből, és csináljuk meg, hogy legyen jól. Nekem meg nem eshet meg a szívem, hanem nyomom vissza a vízbe és adom neki a gyógyszert és megteszek mindent, hogy jobban legyen - de persze hiába, mert nem az én kezemben vannak a dolgok. Arról, hogy jobban lesz-e vagy sem, nem én döntök, hanem egy nálam sokkal nagyobb erő, akinek nem ismerem a céljait, és fogalmam sem lehet róla, hogy mi lesz a dolgok vége. Meggyógyul vagy sem? Vajon minden rendben lesz, vagy ez csak a vég kezdete?
Ezek a kérdések dübörögtek a fejemben, és ezeket lehetetlen elviselni, csakis úgy lehet, ha mögötte hit és optimizmus van és bizalom, abban, hogy minden helyre jön. Különben nem tudok belenézni annak a kétévesnek a szemébe és azt mondani, hogy muszáj ez a kúp, mert ettől leszel jól és látod, a hűtőfürdő Boribonnak is segít. Ráadásul ott a két nagy is, akik szintén aggódnak, és kérdik, hogy ugye nem lesz baj és nekem, mint szülőnek azt kell mondanom, hogy nem. De nem tudom, ha az én lelkemben nincs nyugalom és bizalom. És nem volt, pont a blog miatt.
Tudom, hogy sokan drukkoltak nekünk és várták a híreket, hogy ugye minden rendben van. De nem tudtam írni, mert nem akartam,hogy valaki azt írja, nem szabad bízni a javulásban, mert még ilyenkor is történhet visszaesés.
Örültem annak, hogy apró javulást látok. Merthogy a láz az elmúlt két napban egyre ritkább lett és egyre hosszabb lázmentes időszakok jöttek. Tegnap egész délelőtt láztalan volt, és csak délután 3-kor ment fel ismét a láza, ami már egész jó volt, és utána szintén egy hosszabb lázmentes időszak jött, amikor már nem a kanapén ült, hanem építőkockázott és autózott. Persze este 10-kor újra felszökött a láza, de már nem 40-re, csak 39-re és elég volt a kúp is, és utána éjszaka már nem lett újra lázas és ma sem. A mai legrosszabb érték 37.5 lett, ami még hőemelkedésnek se komoly.
És ami még jobban jelzi, hogy milyen jól van, ma már evett is és mindenkivel verekedni akart. A lányok persze dühösek voltak rá, hogy szétrombolja a babvilágot, amit felépítettek, hogy fejbeveri őket az autójával és megharapja a kezüket, de én egy kicsit azért örültem. Persze megbüntettem és kiküldtem a szobából, és közöltem, hogy addig ott kell maradnia, míg bocsánatot nem kér. Mert igen, már olyan jól volt, hogy abba még a büntetés is belefért.
De a legjobb mégis az volt, hogy este a pizsamanacijával öltözködés helyett kacagva csépelni kezdte az apját, a rendes esti hancúrozás részeként, ami az elmúlt héten teljesen kimaradt. Így hát az utolsó kőszikla is legördült a szívünkről. Tényleg jól van. Olyan, mint régen, sőt olyanabb.
Én meg örülök, hogy igazam volt és nem kellett se antibiotikum, se vérvétel és nem csalt meg az ösztönöm, ami azt súgta, hogy nincs baj.
De azért higgyétek el, tudom, hogy lehet. Bármikor lehet. De kicsit sem lesz jobb attól, ha folyamatosan félek. Az igazi nagy bajokat úgyse lehet megelőzni.

A nagy izgalmak közepette, amit a fiam betegsége okozott, el is felejtettem megörökíteni a nagy eseményt, amit Covenrtry a múlt héten ünnepelt. Itt járt az olimpiai láng. Megállt az élet, különösen amerre az útja vezetett, a legtöbben nagy kerti partikat, pikniket csaptak az út mentén és a legtöbben le se szedték a Diamond Jubilee-ról maradt zászlókat. Jól jött az most is, csak emelte az ünnep és a brit büszkeség fényét.
A férjem a két lányt kivitte a reggel 7-es kezdődő ceremóniára és a lányok nagyon élvezték. Igaz, az ő életük már régóta olimpiai lázban ég. Még tavaly kezdődött, amikor kézbe vehették magát a fáklyát, ami itt, Coventryben készült. Idén pedig hónapok óta foglalkoznak vele, beszélnek róla és az utóbbi időben ráadásul speciális olimpiai sportnapok és versenyek követték egymást, a Brownies táborban olimpiai fáklyát készítettek - szóval fel voltak lelkesedve rendesen és még a korai kelés se vette el a kedvüket ettől a nagy eseménytől. Én, mint már mondtam párszor, nem vagyok nagy sportrajongó - de a fáklyás történeteket nagyon szeretem. Következzen hát néhány "fun facts" azaz tréfás és vicces tény a lángról, a fáklyáról és az ő hordóiról.

1. Először is szögezzük le - ami a fáklyában van, annak csak a neve "örök tűz" - a láng maga egyáltalán nem ég örökké. Az olimpiai játékok kezdete előtt néhány hónappal gyújtják meg és az olimpia záróceremóniáján ünnepélyesen eloltják.

2. A lángot négyévente Görögországban, Héra templomának romjainál keltik újra életre, ahol az ókori olimpiai játékok zajlottak. Ókori papnőnek öltözött színésznők gyűjtik össze a nap sugarait egy homorú tükörrel és innen indítják el az olimpiának helyet adó város felé.

3. Ha elfújja a szél (ez bizony a láng útja során előfordul időnként) van egy pótláng is, amely maximum 30 másodpercre van az eredetitől, és a szabály szerint azzal kell újragyújtani a lángot. (Persze megtörtént, hogy amikor elaludt a láng egy lelkes rendőr odaugrott és az öngyújtójával gyorsan újralobbantotta a lángot, de ez ciki volt mindenkinek, mert ha ilyet lehet, akkor ugyebár minek az egész macera a hordozgatással...)

4. A láng nem volt az ősi hagyományok része - bár maga a tüzes futás az ókorban külön olimpiai sportág volt, amelyet Prométeusz tiszteletére tartottak, aki mint mindenki tudja, ellopta a lángot az istenektől, aztán nyilván mint minden tolvajnak, nagyon gyorsan kellett szaladnia a szajréval.

5. A fáklyahordás először az 1936-os berlini olimpián szerepelt. Hitler imádta az ókori görög kultúrát és úgy vélte, hogy ez a láng egyfajta szimbolikus kapcsolatot hoz létre az ősi idők és a nagy német birodalom között. Az ötlet maga azonban Carl Diem agyából pattant ki, aki a szervezők egyike volt.

6. Az első alkalommal rengeteg vita volt róla, hogyan is kéne meggyújtani a fáklyát - a gyufát persze azonnal elvetették, mint túlságosan közönséges megoldást. Az ókorban is használatos tükrös módszert egy görög régész, Alexander Philadelphus vetette fel, akit azért az ötletéért a náci propagandaminiszter, Josef Goebbels személyesen tüntetett ki a Német Olimpiai Érdeméremmel - az okiratot Hitler írta alá.

8. A közhittel ellentétben a lángot nem gyalog viszik Görögországból az olimpia színhelyére, hanem mindenféle járművel. Repülővel, autóval vonattal, tengeralattjáróval - de a legkülönlegesebb az volt, amikor 2000-ben víz alatt futottak vele Ausztráliában egy speciális eszközt kifejlesztve, amely megakadályozta, hogy eloltódjon a láng.

9. Az olimpiai fáklyát nem adják kézből kézbe, mert minden futó megtarthatja a sajátját, csak a lángot kell továbbpasszolnia. Mivel a mostani fáklya majdnem egy méter hosszú, dicsőség ide vagy oda, nem mindenki akarja megtartani, így alig egy nappal a láng indulása után az első fáklyák már felkerültek az internetre. Ez amúgy teljesen legális, hiszen a saját tulajdonával mindenki azt csinál, amit akar. Az ebayen korábbi olimpiákról származó fáklyákat is meg lehet venni, egy 1948-as londoni kezdőára alig 3 millió forint.

10. Fáklyavivőnek lenni nagy dicsőség - általában sportolók, paralimpikonok, vagy olyan köztiszteletben álló emberek vihetik, akik személyes példaképnek is számíthatnak. Ez az elv - de a gyakorlat... hát nagyon más. Itt Angliában sok botrány van most ebből. Volt például egy nagy Coca Cola játék, ahol a nyertesek nyereménye többek között a fáklyavivés lehetősége lett. De nagy cégek elnöke, komoly hirdetők, menedzserek is kaptak ebből a megtiszteltetésből - és ez bizony sokak szemét szúrja, mert ellentmond az olimpia eredeti eszményének.

+1 Diana Gouldtól azonban senki nem irigyli a fáklyát, sokkal inkább a tényt, hogy tud még szaladni. A hölgy ugyanis 100 éves és még mindig aktívan sportol, sőt edzéseket tart Londonban.

Fizikailag teljesen kimerültem. Olyan volt ez az egész nap, mint egy menet a hullámvasúton. Fel és le. Csak épp nem én utaztam ilyen sebességgel, hanem Bende láza.

Amikor egyszer csak 40.2-t mutatott a hőmérő, komolyan azt hittem, hogy valami tévedés történt. Ekkora láz nem lehetséges. Ez csak mérési hiba lehet. Mondjuk a higanyos lázmérő nem szokott tévedni, pláne nem felfelé, de annyira szürreális volt az egész, hogy el se akartam hinni. A férjemet kértem, hogy mérje meg újra. Ő ölbe vette a gyereket és megérezve a belőle áradó hőt, kiabálni kezdett, engedjem a hűtőfürdőnek való vizet. Azonnal. Amikor a 40 fokot nála is elérte a hőmérő, nem volt kíváncsi rá, megy-e följebb a láz, vetkőztette a gyereket és dugta is be a kádba. Kisbende ma már sokkal jobban viselte ezt is - nem sírt, csak nyöszörgött és nem harcolt. Ha kértük, simán lefeküdt a vízbe. Nem szerette, de csinálta.A harmadik, negyediknél meg már nem is sírt. Csak nézett szomorúan.
Vicces, hogy az általános nézet szerint a betegség komolysága egyenes arányban van a láz nagyságával, pedig (és kérem orvos ismerőseimet, erősítsenek meg benne) a kettőnek semmi köze egymáshoz. Láz nélkül is kerülhet nagyon súlyos állapotba egy gyerek - és néha banális, kicsi betegséget is kísérhet magas láz. A miénk úgy tűnik most az utóbbi eset.
Tegnap, amikor megvizsgálták a kórházban, mondták, hogy egyértelműen vírusfertőzés áll a tünetek mögött, ezért nem kell semmiféle antibiotikum, főleg mert se a torka, se a füle nem erősen piros, csak halványan. Szóval nem olyan nagyon beteg ez a gyerek, csak épp lázas.
Tudom, régen valóban az volt a policy ilyen esetekben, hogy a felülfertőzés megelőzésére adjunk antibiotikumot, mert az majd segít megakadályozni, hogy komolyabbá váljanak a dolgok, de ez már erősen túlhaladott nézet. Nem vagyok orvos - de egészségügyi szakújságíró igen, és ebben a státuszban elég sok szakmai továbbképzésen vettem részt és nagyon sok orvossal beszélgettem, és tudni kell, hogy az elmúlt években óriási kampányok voltak világszerte, hogy leszoktassák az orvosokat arról, hogy minden egyes lázas betegségre antibiotikumot adjanak. Az egy dolog, hogy totál hatástalan (és speciel nem akadályozza meg, hogy komolyabbá váljon egy betegség) de veszélyes is lehet. Mivel régen csodaszernek hitték, és mindenre adták, mára nagyon sok rezisztens törzs van, mert a bacik villámgyorsan alkalmazkodnak és túlélnek - ám az antibiotikumok számra nem nőtt, és azzal a pár szerrel kell dolgozni évtizedek óta, így hát elég sokszor már ezek se hatnak.
Arról nem is beszélve, hogy számos olyan mellékhatása van az antibiotikumnak, amit nem szoktak reklámozni, de például tudtátok, hogy a lisztérzékenység, nagyon sok emberben benne van, afféle alvó génként, és csak nagyon sok tényezőnek kell egyszerre jelen lennie, hogy aktivizálódjon, ezért van az, hogy az egyik embernél már 6 éves korban kialakul, másnál meg csak 84 évesen, és az egyik ilyen kiváltó ok, ha lázas betegséget antibiotikummal kezelnek. Szóval ha az ember kicsit beleássa magát a témába, akkor tényleg mindent megtesz, hogy elkerülje a gyógyszereket, mert nagyon sok olyan összefüggés van, amit még nem tudunk, de úgy tűnik, hogy azzal nem teszünk rosszat, ha minél kevesebbet avatkozunk bele.
Tudom, ez a mi gyerekkorunkban másként volt - én például soha nem jöttem el az orvostól Maripen recept nélkül, de sajnos ebben az esetben sem jelenti azt a "régi", hogy tökéletes és követendő. Az orvostudomány minden évben rengeteget fejlődik ezért van az, hogy ekkora különbségek vannak.
Amúgy nekem is tök egyértelmű a gyerekre nézve, hogy nem súlyos beteg, amikor nem 40, hanem csak 39 fokos lázzal tesszük a hűtőfürdőbe, akkor vidáman pancsol és játszik.
Mondjuk a mai napot rengeteg kúppal és még több hűtőfürdővel sikerült csak túlélni, mert 39 alá nem nagyon akart lemenni a gyerek láza, és az is kiderült, hogy az ibuprofenre sokkal jobban reagál, mint a paracetamolra. Ebben is tisztára olyan, mint a férjem, aki szintén hiába vesz be fejfájásra, vagy lázra Panadolt, (a paracetamol leánykori neve) neki se használ lópikulát sem - nekem meg azonnal elfújja a panaszaimat.
Viszont nem volt lázgörcse és azt remélem, hogy lassan csak elkezd gyógyulni is az alapbetegsége, és akkor a láz is mérséklődik majd.
Bende amúgy egy tökéletes energiavámpír, amikor rosszul van, akkor ránk fekszik és nullásra tudja meríteni a vele érintkező ember bioenergiáját. Ha sokat ölelgetem, akkor megfájdul a fejem, és hányingerem lesz és úgy érzem, hogy elájulok, ő meg ezzel párhuzamosan lesz egyre jobban. Ha átadom az uramnak, akkor fél óra múlva ő érzi magát hasonlóan rosszul, míg én addig regenerálódok.
De nem ez a legrosszabb ám számomra, hanem az, hogy teljesen lefoglal minket, így a két nagyra konkrétan nulla energia marad. Se tanulás, félkész mikróebéd, még az se kapott ma igazán nagy ünneplést, hogy Bíboré lett az évfolyam legjobb matek dogája és Borsit külön megdícsérték, milyen szépen olvas. Pedig ezek nem kis dolgok. Csak hát amikor folyamatos Bende ápolás zajlik, akkor nagy segítség az, hogy a lányok már nagyok és szépen eljátszanak a szobájukban. Más kérdés, hogy ez már lassan egy hete elvárás feléjük, és már ők sem örülnek annyira, hogy békén hagyjuk őket. De mi tagadás, Kisbendét is hiányolják már, akivel nem nagyon lehet hancúrozni, így még a Boribon mellé is odaülnek, amikor mesélni kezdem. Boribon pedig nagy sztár nálunk. Eddig is az volt, de most úgy éreztem, hogy pedagógiai hasznot is húzok belőle, méghozzá a Boribon beteg című remekműből, ahol jól látszik, Boribon milyen szépen beveszi a gyógyszert és bizony még hűtőfürdő is kell neki. Annyit elértem, hogy amikor Boribon gyógyszerét mutatom, akkor Kisbende együttérzően nagyra nyitja a száját. De amikor arra kérem, hogy akkor most ő is egyen a képzeletbeli szirupból, akkor nagyot és hegyeset köp. De nem adom fel, hátha egyszer csak észhez tér, mert újfent fogytán a kúpkészletünk és olyan jó lenne, ha a normál gyógyszert is elfogadná.Mivel a nyers erő nem jön be, most a meggyőzéses hadművelettel próbálkozom, de egy kétévesnél azért ez nem feltétlen jön be.

Itthon vagyunk és jól. Ez a lényeg. Ma is tanultunk valamit a legkisebb gyerekünkről, aki eddig még nem sokat mutatott a beteges arcából.

Mondjuk sejthettem volna, hogy ő is könnyen és durván lázasodós fajta lesz - ilyen az apja is és ilyen a nagyobbik lányom is. Mindkettő láza pillanatok alatt képes az égbe szökni, de annyira, hogy a férjem huszonévesen egyszer elájult a buszon, amikor megpróbált betegen hazamenni.
Nekem ez a láz dolog nagyjából ismeretlen fogalom volt addig, míg nem találkoztam velük, mert az én testhőm nem könnyen megy fel, még betegen is ritka, hogy 38 fölé kússzon a lázmérő. Bíborral aztán kiismertem a láz mikéntjét, szóval nem új nekem a váltott hatóanyagú adagolás és a hűtőfürdő - régi motoros vagyok láz témakörben. De hozzáteszem, Bíborral könnyű dolgunk volt - bevette a gyógyszert és ha nem is, akkor megkapta a kúpot. Kisbendénél ez a két tényező hiányzott.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy a láz számomra nem ismeretlen dolog, és hogy soha nem állítottam azt, hogy nem kell csillapítani, csak azt, hogy nem kell azonnal - és ezt amúgy most is tartom. Nekünk a doktor nénink azt mondta, hogy 38.5 fölött kell, és mi ehhez tartjuk magunkat. A láz hasznos dolog és a lázgörcs nem is feltétlen a hőtől függ, viszonylag alacsony hőemelkedésnél is előfordulhat, alkat kérdése. És hát Kisbende úgy tűnik erre hajlamos.

Szóval, hogy mi is történt: A férjem - akinek ma több ősz hajszála is lett - úgy mesélte, épp a gyerek mellett feküdt, és könyvet nézegettek, amikor egyszer csak Kisbende elájult és rángatózni kezdett. Előtte csak könnyű hőemelkedése volt, valószínű, hogy akkor kezdett el felkúszni, méghozzá brutális gyorsasággal, ettől lett Bende rosszul. A férjem azt mondja, hogy fogalma sincsen, hogyan csinálta, de egy kézzel gyorsan megnyitotta a csapot, másikkal a gyereket tette a hideg víz alá, a harmadikkal meg hívta a mentőket.
Nem tudja, meddig volt eszméletlen a gyerek, de ő olyan ideges lett, hogy a címünket is csak negyedszerre tudta elmondani, és különösen akkor lett rosszul, amikor közölték vele, hogy fektesse a gyereket a bal oldalára és figyelje lélegzik-e, de semmiképp ne tegye le, míg meg nem érkezik a mentő. Nem az a mondat, amit az ember szeretne bármikor is hallani.
A szirénázó mentő öt percen belül megérkezett, gyorsan néztek vércukrot, mértek lázat (akkor 38.8 volt), és elég gyorsan kiderült nekik, hogy ez "csak" lázgörcs, tehát a kórházba már nem szirénázva vitték be. Útközben megpróbáltak kanalat paracetamolt adni a gyereknek, de nekik se sikerült.
A kórházban a nővérek is megpróbálták ugyanezt, többféle módon is, de ők is kudarcot vallottak. Így végül adtak Bendének egy kúpot, de nagyon csóválták a fejüket, mert hát mi van akkor, ha antibiotikum kell a gyereknek, abban nincs kúp változat.
Szóval hosszasan vizsgálták Kisbendét, EKG-tól kezdve, fülész stb - és megállapították, hogy az alapbetegsége, ahogyan én sejtettem is, nem túl súlyos, enyhe torok-fölgyulladás, és mivel vírusos, nincs rá gyógyszer. Ám mivel csak kúppal lehet a lázát csillapítani, benn kéne maradnunk, mert azt csak szakképzett nővér adhatja be. (!!!!)
A férjem itt azért kicsit csóválta a fejét, és elmesélte, hogy nálunk Magyarországon ez tök máshogyan van, és adják csak oda a kúpot, majd mi ezt intézzük. Ez az orvos aki amúgy nagyon rendes volt, azt mondta, hogy tudja, hogy másutt recept nélkül is kapható a kúp és szerinte is tök jó szer - de itt ez a policy és elkezdett utána járni, hogy akkor mi a helyzet, ha a szülők olyan vállalkozó szelleműek és bátrak, mint mi vagyunk. Végül megszületett a döntés, hogy igen hazamehetünk, nincs szükség arra, hogy benn aludjunk. (Nem is hiszem el, hogy ezért otthon képesek öt teljes napig benntartani valakit...) és egy recepttel a kezünkben indultunk a kórházi patikába és egy igazolással a háziorvosnak, hogy legközelebb írjon fel nekünk bátran kúpot.
Addigra amúgy kicsit nyugodtabbak voltunk, különösen, hogy akkor már a magyar barátnőm jóvoltából a táskámban volt egy hatos adag Nurofen kúp, de gondoltam, azért kiváltjuk a kórházban a receptet is. Na, ott ért a meglepetés, mert közölték, hogy itt nincs, és ezt a receptet másutt nem is válthatom be, kérjek időpontot a háziorvostól és majd ő felírja, aztán majd megrendelik és majd megkapom. Mondom neki, hogy nemodabuda, komám. Mi van, ha a doki csak 2 nap múlva tud időpontot adni? Mi van, ha a megrendelt kúp újabb 2 nap múlva érkezik? Én innen addig haza nem megyek, míg nem ad kúpot. Mondta, hogy de nincs az egész kórházban. Mondtam neki, hogy muszáj lennie, mert Bende itt kapott egyet, szóval nézzen csak utána jobban. Megjegyzem, a doki, aki a receptet írta, számíthatott erre, mert direkt felírta a telefonszámát, hogy ha gond van, hívják őt. Hívták is, és kiderült, hogy van kúp, de más hatóanyagmennyiséggel, végül azonban kiderült, az is jó nekünk és hallelúja, végül egy doboz paracetamolos és egy doboz ibuprofenes kúppal jöttünk haza.
Amúgy az orvos szerint a lázgörcs semmiféle összefüggésben nincs az epilepsziával - bár a tünetek hasonlónak tűnhetnek, a két dolog totál más. Ám számíthatunk rá, hogy még többször is előfordulhat, olyan öt éves korra szokták kinőni. Sokat tenni ellene nem tudunk - sok hideg ital, és sok pucérkodás, hogy minél kevésbé melegedjen fel. (Nehéz azonban ezt betartani, ha Kisbende azért ordít, hogy neki igenis kell a vastag meleg takaró és kéri a pizsamáját...) Ja, és legközelebb nem kell bemennünk emiatt a kórházba, sőt orvoshoz sem. Persze csak akkor, ha a lázas gyereknél fordul elő és olyan 10 perc múlva láthatóan magához tért - láz nélkül azért lehet komolyabb dolog.
Ha az ember amúgy képes kívülről nézni a helyzetet és elvonatkoztatni attól, hogy a saját bőrére megy a játék, tök érdekes amúgy, hogy mennyire nem egzakt tudomány az orvoslás. Nemcsak országonként nagyon eltérő, de pár évenként is nagyot tud változni, és simán előfordulhat, hogy egy kórházban két orvos is tök különböző dolgot mond az adott dologról - ami azért velem előfordult már. Szóval a szülői józan ész azért az ilyen esetekben nagyon kell, mert különben az ember agya szó szerint felrobban attól, hogy nincs egyetlen üdvözítő módszer és út.
A kórházban amúgy végül olyan négy órán át volt benn a férjem, az utolsó kettőben már én is ott voltam velük. Kisbende elég bágyadtka volt és riadt, de amint hazaértünk feltámadt hamvaiból, mint a főnix és olyan önveszélyes mászásokat produkált a díványon, hogy azt hittem, megyünk vissza az ügyeletre két percen belül. Aztán rám feküdt és elaludt. Mélyen és láztalanul és vigyorogva ébredt. Már egész boldogok voltunk, hogy jön kifele a kórságból, de persze korai volt az öröm. Estére ismét jött a láz és ismét 39 fölötti lett. Szóval most kapott már egyik kúpból, másik kúpból, kapott hűtőfürdőt is és két órai folyamatos kűzdelem után elmondhatjuk, hogy 38.4... Nem mondom, hogy maximálisan elégedett vagyok.
Amúgy döbbenetes, hogy mekkora erővel ellenkezik minden gyógymód ellen. Bíbor is sírt mikor hűtőfürdőztük, de pár perc után feladta, utána már csak szívet tépően zokogott, de elfogyott az ereje és hagyta, csináljunk vele, amit akarunk. Bende azonban igazi harcos. Rúgkapál, üvölt és ki akar mászni és nmegyedóra után is ugyanolyan erővel tiltakozik, mint a legelsőben, két felnőtt kell hozzá, hogy benn tartsa a kádban. Hozzáteszem a lázmérőzés közben is ugyanezt a döbbenetes balhét vágja le, ami pedig nem fájhat neki, mert a hóna alatt mérjük. Esküszöm, még a kúpot viseli a legkönnyebben. Ja, és hogy teljes legyen a kép: Bíbort a hűtőfürdő úgy kimerítette, hogy utána rögtön elaludt. Bende viszont kifejezetten felpörgött tőle és így éjfélig szórakoztatott minket az igényeivel, miszerint egy kicsit még enne, egy kicsit még inna, legyen mese, legyen olvasás, legyen anya, most már apa, másik párna kell, Thomasos takaró... alvás viszont neeeeeeem...  Nem egy tankönyvi gyerek. :-)
Ja, és hogy legyen csattanó is, Borsi elkezdett köhögni, méghozzá nagyon csúnyán... szóval folyt köv...

Persze, tudom, mondta az orvos, hogy egy hétig is eltarthat a betegség, de hétvégén már teljesen láztalan volt. Nem számítottunk rá, hogy visszatér. De megtette. Hétfő este úja lázas lett.

Kúp persze sehol, a banános paracetamolt meg épp úgy köpte ki, mint az epreset. És a Nurofent is. Körbenéztünk a közeli patikákban, de mindenütt azt mondták, kúp az nincs - de ha hozunk receptet, megrendelik. Persze pár napot kell rá várni. De tudtuk, hogy ennyi időnk nincs - egy átlag gyerekbetegség azért nem tart ilyen sokáig, reméltük. Hát nyomtuk bele erővel a lázcsillapító szirupot - megjegyzem, hajnal 2-kor, amikor a gyerek üvöltve és visítva rúgkapált és fulladozva köpte ki a gyógyszert, azért szívesen elbeszélgettem volna a orvossal arról, hogy szerinte ez mennyivel emberségesebb, mint egy kúp. De azért valamennyi belement a gyerekbe és levitte a lázát. De nem sokáig. Hajnal 6-kor újra arra ébredtünk, hogy forró az egész gyerek. Ha fekhetett rajtunk jobban lett, és kicsit szaladgált, aztán újra lefeküdt és szinte bújt belénk, miközben halkan nyögdöste, hogy fáj-fáj, hogy az embernek megszakadt a szíve.
Be kell vallanom, azért nagyon nem aggódtam, mert még mindig nem volt rossz kedve. És bíztam benne, hogy erős és legyőzi, a csúnya vírusokat. Hiszen eddig se volt gyakran beteg. Kis szupermen volt már két naposan is - és tényleg, azóta is olyan stramm gyerek, lázas se volt nagyon, beteg se eddig. Meg aztán, legyünk őszinték - amúgy se tudtam sokat tenni. Ölelgetni. De hát erre apa is jó. Hát úgy döntöttem, azért beszaladok a belvárosba. Ezer éve megbeszéltük egy barátnőmmel, hogy iszunk egy kávét, dumálunk egy kicsit, még hát nincs is már sok időm, mielőtt végleg eltűnök innen, legalább búcsúzzunk el anélkül, hogy a kettőnk hat gyereke körülöttünk ugrálna. Vennem is kellett pár dolgot. Csak pár óra nyugtattam magam. Mi történhet? De azért reggel még rákérdeztem a férjemnél, biztos elmehetek? Ne mondjam le? De ő is küldött. Persze, nyugodjak meg, ő is mindent meg tud csinálni. Még írt is egy SMS-t, hogy ne aggódjak, megvannak.
Aztán egyszer csak telefonált, hogy már a mentőben ül. Merthogy Kisbende elájult. Lázgörcs. Most ott vannak a kórházban. Én meg itthon és várom a híreket, hogy vajon hazaengedik-e őket, vagy benn kell éjszakázniuk. Hogy mennem kell-e vagy ők jönnek. Már elmosogattam, odaraktam egy adag ruhát és remegek és nagyokat lélegzek, hogy ne sírjak. Merthogy nekem most ott kéne lennem velük, és nem vagyok, és nem tudok segíteni. A gyomrom remeg, és felváltva kerülget a hányinger és az ájulás. Az írás egy kicsit megnyugtat, enélkül csak le-föl járnék a lakásban zokogva.

Évek óta szeretem az esőt. Még gyerekkoromban kezdődött ez a szerelem, amikor minden hétvégén apámék játékboltjában kellett segítenem. Nem szerettem ott lenni. De ez egy szabadtéri árusítóhely, amit rossz időben nem nyitottunk ki. Tehát én évtizedeken át minden pénteken azért imádkoztam, hogy essen. És otthon maradhassak. Néha bejött - sokszor nem. De az érzés megmaradt: az eső jót jelent. 

Sok-sok évtizednyi  pavlovi reflex köt a rossz időhöz és mivel napon nem tudok lenni, mert annyira fehér a bőröm, hogy pár perc alatt leégek, végül tényleg megszerettem a borús időt. Az esővel sincsen nagy bajom. Főleg mert az angol eső általában csak szemerkél. Az angolok amikor megered még a kapucnijuk se rakják fel, én is élvezettel sétálok benne, az eső utáni szagot meg kifejezetten imádom. Szóval ezzel nincs baj. 
De az, hogy én szeretem, nem azt jelenti, hogy ne látnám, ami most van itt Angliában, minden idők legesősebb nyara, ne lenne elképesztően rossz az egész családnak. Április óta szinte folyamatosan esik. Volt 1-2 száraz nap, és pici napfény mutatóba. Aztán annyi. A napjaink főleg a négy fal között telnek. Nem tudunk kimenni a parkba, mert saras, nem tudunk elmenni abba a vízi vidámparkba, amit fél éve kinéztünk, mert nincs hozzá soha elég meleg. És a szél is gyakran fúj.
Különösen Kisbende szenved az egész napos bezártságtól, mert nem lehet vele kimenni oda, ahol minden csupa sár és fúj a szél. Így ha aztán mégis kimozdulunk, akkor én nem is csodálom, hogy szalad, mint a fékeveszett csikó, mert kétévesen rohanni kell. Csak hát az a baj, hogy ez eléggé behatárolja a helyeket, ahová elmehetünk vele.
Szombaton lett volna a Godiva fesztivál, ami egész Anglia legnagyobb ingyenes szabadtéri programja és ami tavaly amúgy nagyon jó volt. De az eső miatt elmaradt. Nem feltétlen a szakadó eső riasztotta el a britonokat, hanem az, hogy olyan mértékű a sár a parkokban, hogy nem lehetett felállítani a nehéz vasszínpadokat, mert elsüllyedtek volna. Hát elhalasztották. (Ez amúgy 450 ezer fontjába kerül a városnak, mert a rossz időre nem terjed ki a biztosításuk...)
Viszont az idő jó volt, ezért pár felvonulást megtartottak és mi is bementünk a belvárosba, ahol úgy döntöttünk, hogy végicsinálunk egy "kémfeladatot." Pár hónapja vettem egy feladatlapot, ami a belváros leghíresebb látnivalóin vezet végig, válaszolni kell bizonyos furfangos kérdésekre, mint mondjuk, hogy a "Coventry fiú" szobra, ami a katedrálissal szemben a tizenedgyedik gömbnél van, mit tart a bal kezében. Aztán a megoldást be kell írni egy rejtvénybe, a betűket átkonvertálni egy kulcs alapján és meg is van a kémfeladat megoldása, amivel megmenthetjük a várost egy következő bombázástól. Mondanom sem kell, a lányok nagyon lelkesek voltak, mert hát ez a kémdolog nagyon régóta izgatja a fantáziájukat, több kémképző könyvünk is van. Az meg hogy kulcsok és rejtélyek voltak, külön izgalmas volt. A terv az volt, hogy bemegyünk együtt - az egyik felnőtt a két lánnyal rejtélyeskedik, a másik felnőtt Kisbende után szaladgál.
Igenám, de Kisbende nem kicsit szaladgált, hanem teljesen megbokrosodva, meg sem állva, a világ végéig. Egy pillanatra le nem állt, mint valami felhúzható Duracell nyuszi. Semmivel nem lehetett lekötni a figyelmét, se beültetni a babakocsiba, se a megadott irányba terelni, se semmi. Totálisan kimerített minket - és amúgy a rejtély se volt egyszerű, ezért a feladatlap negyedénél inkább bementünk a Herbert Múzeumba.
Ez a városi múzeum - helytörténet és társai. Szeretünk idejárni, de elképesztően béna nyitvatatrása van. Minden nap 4-kor bezár, vasárnap meg ki se nyit. Így hétköznap, amikor a gyerekek suliban vannak 3-ig, esélyünk sincsen ide eljönni és hétvégén se gyakran. Pedig itt van egy óriási Lady Godiva gyűjtemény, várostörténeti cuccok és millió izgalmas szoba, amit még fel se fedeztünk. Most a "Négy elem" kiállítótérbe mentünk be. Picike, de nagyon ötletes. A levegős részben például kitömött madarak voltak, mindegyik mellett egy gomb, amit ha megnyomtunk, meghallhattuk a hangját. Elképesztő amúgy, hogy néhány egészen kicsi madárnak micsoda bőgése van. De voltak ásványok, igazi narvál szarvak és persze egy óriási zenélő rész, hatalmas xilofonnal, dobokkal.
Na, ez végre leállította a mi kis maratonistánkat és végre kifújattuk magunkat.
De estére azért jól kifáradtunk, mert nem egyszerű azért folyamatosan szemmel tartani, merre megy. És nekem ez a póráz dolog nem jön be - akkor is szaladni kéne ugyanúgy, mert az már milyen lenne annál fogva magam mellett tartani. Akkor meg, ha úgyis futok, nem mindegy?
Mindenesetre amikor vasárnap reggel a férj felvetette, hogy szépen süt a nap, hová kéne kirándulni, csak annyit mondtam, hogy parkba. Olyan helyre, ahol Kisbende szaladgálhat kedvére, és ahol nem kell félni, hogy lelép az úttestről, vagy nekimegy egy bicajos. Szóval kastélykert.
Egy közelit választottunk ki, ahol az útikönyvem szerint piramis is van. De ránéztünk a weboldalra, és kiderült, csak kedden és csütörtökön vannak nyitva. Elmebaj. Így végül egy még közelebbit választottunk. És életünk legszebb és legizgalmasabb kertjébe keveredtünk. Bende szempontból mondjuk nem volt üzembiztos, és sokkal többet rohangáltunk, mint előző nap - de megérte. Holnap elmesélem a részleteket!