Három gyerekkel irány Anglia!

Ahogyan a jó, úgy a rossz dolgok is jönnek-mennek az életben, senkinek sem tökéletes és állandóan boldog az élete. Különösen így van ez, ha több gyerek is van a családban - mert ha egyik is szenved valami miatt, akkor azért az a többi ember boldogságát és elégedettségét is érinti. Tavaly nekünk nem volt jó - idén úgy tűnik a helyzet sokat javult.

Bende sulis mizériájáról már írtam - na, az tényleg rémes volt,és rendesen megszenvedtük. Nagyon örülök, hogy kivettem a régi sulijából, mert az újban semmi gond nincs vele. Mondjuk szuper tanára volt (aki amúgy tökre úgy nézett ki, mint Majka) akit imádott a gyerek és akit én rendszeresen faggattam, hogy mit gondol Bendéről - és ő minden alkalommal megnyugtatott, hogy semmi gond nincs vele, ő nem is érti, hogy az előző suli miért autistázta le. (És most hangsúlyoznám, hogy semmi gondom nincs az autistákkal - a gondom a seggfej tanárokkal van, akik cukorkaként dobálják az alaptalan diagnózist ahelyett, mindenféle szaktudás nélkül, és ez valóban a mai napig roppant dühít.)
Az egyetlen (kicsiny) félelmem, hogy sajnos itt minden évben más tanárt kapnak a gyerekek, szóval hiába jött ki Bende tökéletesen a tavalyi tanárával -idén egy új tanítónénit kapott, akiről persze még nem lehet tudni semmit. De eddig Bende se panaszkodik és a tanár se kereste még velünk a szemkontaktust egy hét után, szóval bizakodó vagyok.
Bíborral effektíve nem volt gond - csak hát ő ugye csinálta a GCSE vizsgáit, ami az itteni "kis érettségi", amit 16 évesen tesznek és ez az első igazi megmérettetés a gyerekeknek, ettől függ, hol folytathatják a tanulmányaikat. Erősen leegyszerűsítve a rendszert, az "okosak" mennek a Sixth Form-ba, ahol két évig már csak az egyetemi felvételi tárgyaikat tanulják. Akiknek kevésbé sikerül a vizsgájuk, vagy nem céljuk az egyetem, azok mennek a College-ba, ami olyasféle, mint a szakközép - itt szakmát is tanulhatnak, vagy akár ha felzárkóznak és összeszedik magukat, akkor ők is mehetnek az egyetemre. De ők is már csak az általuk választott tantárgyakat tanulják.
Maga a GCSE amúgy nem könnyű, egy teljes hónapon át szinte minden nap van vizsga (Bíbornak 25 volt) mert pl. matekból három, angolból négy vizsga is volt, a nyelvekből külön van írásbeli, szóbeli, hallás utáni teszt stb. És nincs pótlás! Ha beteg vagy, akkor az a jegy elvész.
Bíbor is megszívta, mert az elején még nem vette elég komolyan a határidőket - és artból, ahol projecteket kellett leadni, a novemberi határidőt lekéste, így a jegye harmada elveszett. A tanár többször telefonált nekünk, írt levelet, adott halasztást - valahogy mégse tudta befejezni.
Az art amúgy nem olyan kis "pimfli" tárgy, mint ami otthon volt a gimiben, inkább úgy kell elképzelni, mintha a kisképzőre járna az ember. Rendes portfoliót kell összeállítani, és ehhez a gyereknek több füzetet kellett telirajzolnia-festenie, művészéletrajzokat kutatnia. A végén éjfélig volt fönn hetekig, és még így se sikerült mindent teljesítenie, és sajnos ez a végső jegyen is meglátszott. Így is hatost szerzett (új értékelési rendszer van, ez a régiben egy B-nek felel meg) ami nem rossz - de tekintve, hogy a tanár szerint is az egyik legtehetségesebb diák, mégiscsak fájó. Viszont mivel nem tanulja tovább, nem sokat számít, szóval nem szomorkodtunk rajta.
Talán még jól is jött, mert ez rádöbbentette Bíbort, hogy bizony ezt a sok vizsgát nagyon komolyan kell venni, és iszonyat sokat tanult - és fantasztikus eredményei lettek. Majd mindenből 8-t kapott (1-9-ig van a skála, de a 9 a top 1%, jobb, mint a régi A+), ami fantasztikusan jó eredmény - kivéve a matekot, de abból is jobb lett, mint reméltük (5, még mindig B) és ez azt jelenti, hogy ha nem akarja, akkor többé ezt nem kell tanulnia.
Természetesen ezekkel a jegyekkel tárt karokkal fogadták a választott sulijában, és ugyebár, ahogyan mondtam, mostantól csak azt tanul, amit szeretne. Mivel ő most épp jogász akar lenni, így angolt, történelmet mindenképp fel akart venni - emellé jött még a szociológia (amibe teljesen beleszeretett), a spanyol (ami úgy volt eredetileg nem indul, de Bíbor mindenképp szerette volna, mert a nyelvi A level a feltétele sok egyetemen a külföldi ösztöndíjnak) és még emellé jön egy olyan tárgy, amiből nem fog vizsgázni - ez egyetemi esszéírást tanít, önálló projectként, csak egy éven át.
Bíbor az elmúlt egy hétben minden nap lelkendezve jött haza, hogy milyen szuper a suli, milyen izgalmas projectjei vannak, imádja a tárgyakat, amiket felvett - és nem mellesleg mivel ide mindenki tanulni jön már, és nem csak azért, mert suliba járni kötelező, így hallgatók értelmi színvonala is magasabb - és ez magával hozza, hogy a tanítás színvonala is sokkal jobb. Nyilván, okos, érdeklődő diákokkal jobban lehet haladni.
Ja, és hozzáteszem: nincs többé egyenruha, amivel amúgy nem volt soha baja a lányaimnak, de most aztán végre lehet szabadon öltözködni. Az egyetlen kikötés, hogy "smart casualban" kell lenni, tehát farmer, meg szakadt póló nem lehet. Elegáns, irodai öltözék kell, ami azért elég csinos.
A legjobban azonban Borsikáért aggódtunk tavaly, mert ő sok-sok szempontból rosszul érezte magát tavaly az iskolájában, és nagyon akart más helyre menni. Egyfelől nagyon alacsony színvonalú volt a tanítás, voltak tárgyak, ahol szó szerint kéthetente más tanárt kaptak, nem tudtak haladni semmiből. Másfelől volt egy lány, aki csúnyán rászállt, és bizony sok szívfájdalmat okozott a lányomnak, ami aztán végül pánikrohamos tünetekben csúcsosodott ki. Valójában már hónapokkal korábban el akartuk hozni - de Borsi azt mondta, hogy nem hajlandó akármilyen suliba átmenni, ő jó sulit akar, ezért kitartott, míg végül átkerülhetett a mérnök-suliba.
Egy hét telt el - és bizony a sulinak sok hátránya van az én szememben. Először is nagyon messze van (majd egy óra) és extra hosszúak a napok. Nem háromig, hanem fél ötig tart a tanítás. Tehát Borsi reggel 7-kor indul és este 6-ra ér haza. Ez eszméletlen sok idő. Félek is bevallom, nehogy összeroppanjon a fáradtságtól, mert persze azért lecke is van. Sőt, pótolnivaló is bőven akad, mert hát ugye tavaly sok tárgyból rendesen lemaradt a lányom.
Viszont ami nagyon jó: Borsi minden este fáradtan, de halálos boldogan jön haza. Úgy látja szuper a suli, izgalmasak az órák, és még azt is élvezi, hogy végre nem ő a legjobb tanuló mindenből, mert más is jelentkezik, nem nézik furának, amiért jelentkezik és örömmel tanul, és van húzóerő, mert nem mindenből ő a legjobb. Ráadásul jó a társaság, mindenki barátságos ("még a menők is" - ezek a lányom szavai) Nagyon remélem, hogy ez a lelkesedés kitart, mert azért a távolság kérdésével nem vagyok teljesen kibékülve, főleg, mert Borsi tavaly rengeteget betegeskedett, iszonyat gyenge volt - nyilván azért is, mert gyűlölte az előző sulit és a teste fellázadt. Reméljük, hogy az új suli elég lelkesítő erőt ad neki.
De akárhogy is nézem - a gyerekeimnek most éppen jó. Nyolc éve, amikor kijöttünk, még nagyon odavoltam az itteni oktatási rendszerért. Most, hogy már több iskolát is kipróbáltunk, már több negatív dolgot is látok benne - nyilván itt is emberek dolgoznak, akikből nem mind tökéletes. Még mindig ezerszer jobbnak tartom, mint a magyart - de mint minden a világon, ez is elromolhat. Tavaly háromból kettőnek nem is volt jó, és ez eléggé elszomorított, hiszen azért mi elsősorban a gyerekek miatt vagyunk még mindig itt. (A mi munkákat akár Grönlandon is ugyanolyan hatásfokkal lehetne csinálni) Most, hogy a háromból három örömmel jár és élvezi, azért kicsit érthetőbb számunkra is, miért vagyunk még mindig itt.

Furi dolog ez a gyász. Egy év is eltelt már azóta, hogy anyu meghalt. És én azt gondoltam, hogy egy a gyász olyan dolog, ami szép lassan csökken. Szóval hogy minden nap egy kicsit jobb és kevésbé fáj. Ám ez rettentő nagy tévedés.

Az elején persze rémes, és úgy érzi az ember, hogy ő maga is belehal. És ezen nem változtat a tény, hogy én hiszek a reinkarnációban, és abban még inkább, hogy anyunak bárhol is van, jobb, mint itt. Legalább nincs az a sok-sok fájdalma, ami kínozta.
De attól még magamat sajnálhatom, és miért is ne tenném, hiszen nekem a nehéz most, nem neki. Persze nem csak nekem, nem akarom én kisajátítani ezt a fájdalmat. Fáj ez apunak is, aki hónapokig be se tudott menni anyu szobájába, fáj a tesóimnak is- annak is, aki közel van, és naponta ott motoszkál anyu cuccai között, de fáj annak is, aki olyan szívesen ott lenne, de nincs. Még a hülye macskáknak is fáj, akik ott keringtek még hónapokig anyu ágya körül, és sírva keresték a lakásban mindenütt. Egyszerűen felfogni sem tudták, hogy már nincs ott.
Bevallom, mi se nagyon.
De persze az élet megy tovább, és vannak nehézségek, és örömök, és persze ezeket olyan jó lenne elmesélni neki.
De nem ez hiányzik a legjobban. Hanem az, hogy a híreket nincs kivel megbeszélni. Mármint az undi híreket. Amiket anyu úgy szeretett. A véresen részletes, gusztustalan, felháborító,és elborzasztó híreket. Na, mi ezeken anyuval nagyon szerettük. (Ha mond valamit, akkor a kedvenc Instagrammerem egy boncoló orvos, aki rendszeresen tesz fel érdekes képeket a munkája során.)
Na, erre senki nem vevő rajtam kívül. És ha a családom meglátja, hogy mit nézek épp a képernyőn, akkor sikoltozva menekülnek ki a szobából, míg én a képek melletti részletes leírást is elolvasom. (Oké, nekem gyerekként is Az emberi test volt az egyik kedvenc könyvem, szóval difoltból nem vagyok komplett, elismerem.)
Hát ezeket most nem tudom senkivel kibeszélni. De persze anyu nem ezért hiányzik. Ez csak egy olyan plusz hiány, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezhet. Hogy mi ketten ebben mennyire egyforma érdeklődésűek vagyunk.
Mert azt tudtam, hogy fájni fog, amikor a könyv megjelenik, és nem tudom odaadni neki, szóval arra azért fel lehetett készülni. Persze biztosan sírtunk volna, amikor a kezébe veszi és szembesül azzal, hogy nem látja, bárhogyan is szeretné. Meg azért egy kicsit vigasztalt, hogy apu azért ott volt a bemutatón, és jött a dedikálásra is, és igazán örült annak, hogy ez megvalósult - pláne, hogy tudja, ez már régi álmom volt, de nyilván neki még régebbi, mert azért legyünk őszinték, egy szülőnek a gyereke öröme és eredménye még édesebb, mint a sajátja. Fura dolog ez.
De azért néha sírok. Sírok, mert annyira hiányzik anyu. Általában akkor tör rám ez a zsigeri fájdalom, amikor olyan filmet látok, amikor valaki elveszíti az anyukáját. Az olyan durván erős fájdalom, hogy kimegy a lábamból az erő, mintha gyomorszájon vágtak volna egy kalapáccsal. Csak kapkodok a levegő után, és fel nem fogom, hogy hol volt eddig ez az erős érzelem, mekkora erő kellhetett ahhoz, hogy lefojtsam magamba. És olyankor döbbenek rá, hogy ez nem múlik - a faszomat az egészbe, nem csökken egy kicsit sem. És talán soha nem is lesz ez jobb. Egyszerűen csak belegyömöszöltem egy kis üvegbe és rácsavartam a kupakot, de olyan ez, mint a kóla, amibe mentost dobtak, néha néha robban.
A nővérem egy öregek otthonában dolgozik, és azt mondja, hogy az idős nénik nem a gyerekeikről, vagy az unokájukról beszélnek a legtöbbet a halál előtt, hanem az anyukájukat emlegetik. Hogy az fáj nekik a legjobban, hogy őt elveszítették. És azt várják a legjobban, hogy az anyukájukkal újra találkozhassanak. És ez valami annyira szívszorító. Hogy van az embernek egy boldog, teljes élete - férj, gyerek, unoka, és az mind ott állhat és szeretheti őt. Az édesanyát akkor se tudja pótolni senki. Soha. Soha már.

Múltkor összeszámoltam, hogy életem során hat nyelven tanultam már. Aztán mellé tettem, hogy hány nyelven beszélek. Az eredmény nem olyasmi, amire felvághatok, mert igazából az angol az egyetlen, amin nem adnak el. De a tökéletestől még az is messze van.

Így 45 évesen be kell ismernem: nem vagyok valami nagy nyelvtehetség. Itt élek már évek óta Angliában, és nem panaszkodom: már nem úgy megyek ügyet intézni, vagy orvoshoz, hogy előtte megnézem a szótárban a megfelelő szavakat, és az odafelé vezető úton nem fogalmazom meg, hogy mit fogok mondani. Nem esek zavarba, ha telefonon kell életbiztosítást kötnöm, vagy elintézni az önkormányzatnál, hogy másik suliba tegyék át a gyerekem. Napi szinten olvasok angol szakcikkeket, szépirodalmat, nézek tévét, és még a rettegett híreket is simán megértem.
De... hát igen, ez a kis de azt hiszem örökké ott marad már. Hogy amikor azért tévét nézek, akkor kényelmesebb számomra, ha ott van a felirat. Hogy ha beülök egy kávézóba, akkor a körülöttem angolul beszélőket egyforma szürke zajnak hallom. (És ez csak akkor tűnik fel, ha beülök egy magyar kávézóba, és hirtelen a környezetnek is "értelme" lesz.)
Ha választani kell, akkor nekem Shakespeare mindig magyarul lesz szebb, és ha tehetem, igenis magyarul olvasom el ugyanazt a regényt, mert jóval gyorsabban megy. És ha írni kezdek... no, ez a legfájdalmasabb azt hiszem, szóval ha írni kezdek akkor jobban teszem, ha magam mögé állítom az egyik gyereket, aki afféle élő "hibajavítóként" olvassa amit írok, és rögtön mondja, hogy "nem for, hanem at" vagy ilyesmit. És azért van mit kommentálniuk.
Igaz, azért legyünk őszinték: évek óta nem "tanultam" angolul. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt hagyományosan tanulásnak neveznék. Nem nézek nyelvtani táblázatokat, nem csinálok teszteket, nem tanulok szavakat. Nyilván ez jön magától - de úgy sejtem (és ebben azért nem vagyok persze biztos), hogy lehetne azért tudatosan csiszolni az apróbb hibáimon, és nyilván az lenne a legjobb, ha sokkal többet lennék angolok között, bár azért ebben már jóval jobban állok, mint korábban, mert nagyon tudatosan dolgozom rajta.
Ami a legfontosabb fejlődés amúgy, hogy már nem zavar, ha angolul kell másik nyelvet tanulnom. Amikor még jó húsz éve Németországban éltem, és beültem egy egyetemi angol tanfolyamra, akkor a két nyelv olyan szinten akadályozta egymást, hogy megszólalni sem voltam képes végül egyiken sem. Leblokkolt az agyam teljesen. Ez az érzés ma már csak akkor kerül elő, ha a két nyelvnek ugyanazok a szavai. Na, azért az meg tud zavarni még ma is. Szóval ha megkérdezik, hogy franciául hogyan mondjuk azt, hogy szülő, vagy németül hogyan van a kar, akkor az fehér folt, és nagyon nagyon tudatosan kell emlékeztetnem magam, hogy nincs gáz: pontosan, ahogyan angolul.
Ha belegondolok, hogy életem során mennyire sok tanfolyamon, akkor egy világkörüli út már simán kijönne belőle. Ha pedig azt is beleveszem, hogy mennyi iszonyatosan sok időt öltem bele... na akkor azért kicsit fáj, hogy ilyen soványka az eredmény.
Mert németül ugyan 20 éve tök szuperül beszéltem, de mivel azóta egyáltalán nem használtam a nyelvet, így az szépen elkopott. Az orosz az sose volt meg, hiába a nyolc évnyi iskolai kínlódás, bár az egyetemen volt egy félév, amikor komolyan ráhajtottam és akkor eléggé beindult. A latinnál nem is volt soha cél az önálló írás-olvasás, ott mindig is a kultúrát élveztem igazán és az érettségin is azzal vágtam ki magam. A spanyolt fél évig nyomtam amikor ott éltünk, de ahogy eljöttünk, minden kiesett. Egyik se volt akkora nagy szerelem.
Nem úgy a francia. Ó, a francia az mindig is szerelem volt. Az első nyelv, amit önállóan kezdtem tanulni, igaz, az első leckénél megakadtam, amikor a könyv azt mondta vannak hím és nőnemű szavak. Olyan tíz éves lehettem és ez olyan szinten feldolgozhatatlan információ volt számomra, hogy ott feladtam. Bienvenue á Budapest Monseiur Martin. - ennyi maradt meg, és a vágy, hogy ne csak azt halljam a kazettáról, hogy "zsömözsömö". Mondjuk azért akkoriban nem nagyon lehetett autentikus francia zenét, vagy beszédet hallani a hétkerben, és valahogy még gimisként se merült fel bennem, hogy a Fáklya Nyelviskolában franciára iratkozzak be, miután letettem az angol nyelvvizsgát. Akkor még úgy éreztem, hogy a középfokúval mindent tudok, és most jöhet a pihenés.
A francia meg megmaradt afféle vágyott szerelemnek. Néha vettem egy-egy könyvet, de valahogy mindig megakadtam az első leckénél. Újra és újra. Aztán persze egyetemistaként már több ambíció volt bennem és beiratkoztam a Francia Intézetbe. Természetesen kezdő tanfolyamra. (Szörnyű rossz tanárunk volt, és hatalmas csoport.) Aztán a Katedrához, és azt is feladtam. Aztán úgy gondoltam, hogy az intenzitás majd segít - napi öt óra, minden hétköznap egy hónapon át. És egy szuper nyelvtanárt kaptam, és imádtam. De nem mentem tovább. Mert valahogy a nyelv még mindig "zsömözsömö" maradt, hiába hallgattam a kazettákat, és a nyelvtan rejtélyes, a helyesírás meg kibogozhatatlan. És ami keveset megtanultam, azt is elfelejtettem és ami maradt az a szerelem, és Alain Delon, aki bugyihozogató hangon susogott a csajnak, csupa olyan dolgot, amit nem értettem, csak azt, hogy a csaj mindig azt énekli válaszul, hogy parole.
Van abban valami szánalmas, amikor az ember talál egy régi füzetet, amiben össze vannak gyűjtve a francia igék ragozásai, és rá van írva a dátum: 2001. Basszus, hát milyen régen volt már ez! És kinyitom a füzetet és még mindig nem tudom ezeket az igéken csípőből. Na, ez ciki, én is pontosan érzem.
Szoktam néha azt álmodni, hogy franciául beszélek. És szuper jól megy. Néha kitöltök online teszteket, hogy hol is kéne élnem, és mindig az jön ki, hogy Franciaország az én lelkem igazi otthona. Amúgy ha odautazom (és már jópárszor jártam ott!) én is mindig ezt érzem.
A nyelv mégse megy.
Na, hát ez van.
De mégse érzem magam igazán lúzernek, és tudjátok, hogy miért? Mert fél éve megint járok franciára. Heti másfél óra, ami halottnak a csók. És persze kezdő tankönyv, bár nem teljesen kezdő tanfolyam, mert a tavalyi évben egy másik kezdő könyvet nyomtak a többiek. Mi vagyunk a haladók.
És a tanár egy tündéri francia nő, aki olyan kiejtéssel beszéli az angolt, hogy legszívesebben felzabálnám. Mondjuk amúgy is imádnivalóan kedves. És ami a legjobb, hogy én vagyok a kis kedvence, mert bár nem szoktam tanulni (basszus kinek van felnőttként ideje francia igeragozásokat magolni????) még így is én vagyok a legjobb a csoportban (mondjuk csupa angol, teljesen reménytelenek) és időnként az agyam mélyéről olyan francia szavak törnek fel, hogy én magam is elcsodálkozom.
Azt hiszem a közeljövőben nem fogok Alain Delonnal franciául diskurálni. Tartok tőle, hogy egy idegen nyelvű interjúhoz talán még az angolom sem elég jó. De a FB státuszom szerint Párizsban élek. Direkt olyan FB oldalakat tettem előre, és lájkolok lelkesen, amik franciául vannak. Minden egyes nap olvasok franciául is már, bár csak a cikkek címeit, de mégiscsak olvasok. Munka közben pedig franciául hallgatok rádiót. És többségében még mindig csak "zsömözsömö", de azért egyre több szót tudok kivenni a kellemes zsizsegésből.
Nem hiszem, hogy egyhamar megtanulok franciául. Nem hiszem, hogy túl késő lenne hozzá - egyszerűen nem rakok bele annyi energiát mint amennyit egy ilyen cél igényelne. De élvezem. És azt hiszem ez nem olyan rossz eredmény.

A helyzet az, hogy valóban aggasztóan régen írtam a blogra - és akkor sem túl jó dolgokról, szóval aki a Facebookon nem ismerősöm (és ismeretleneket meg nem veszek fel), és nem követi a Facebookos újságírós oldalamat sem (ahol azért néha vannak rólam is hírek), sőt az Instagramm accountomat sem követi - csak ezt a blogot... na, az azért rendesen le van maradva.

De jó kifogásom van: könyvet írtam. Sőt, ez a könyv elkészült, és június 8-án meg is jelenik. Természetesen, ahogyan az életben soha, semmi - ez nem az a könyv, amit már évek óta írok, sőt az még mindig kiadót keres. És nem is azon könyvek egyike, ami a fejemben íródik már jó ideje (legalább fél tucat ilyenem is van). Sőt, ami még szebb: egyáltalán nem is az a könyv, amivel a kiadót felkerestem és amit ők elfogadtak. Hanem egy teljesen más project, ami csak úgy csevegés közben följött, és amikor én közöltem, hogy huh, a téma a szívügyem, és de megírnám, ők lecsaptak rá. Én meg tudtam, hogy hát ez azért nem teljesen az én ötletem, mert egy barinőmmel már beszéltünk róla pár hónapja, hogy meg kéne írnunk, és nyilván őt is gyorsan belerángattam az írásba. Amit már csak azért is jól tettem, mert ketten sokkal nagyobb buli könyvet írni, mint egyedül - ráadásul a kiadó olyan gyors határidőt szabott, hogy egyedül is nem is tudtam volna elkészíteni.
Mindezt persze úgy, hogy közben Bende itthon volt. Zsolt meg nagyjából 14 órát dolgozott minden nap, mert épp szokás szerint túlvállalta magát és két munkahelye is volt (vagy három? már nem is tudom). Szóval jó nagy káosz volt itt az elmúlt hónapokban - de szerencsére azért a dolgok valahogy elrendeződtek a végére, és végül minden úgy összerendeződött.
A könyv maga hosszas tépelődések után az Ötven elszánt magyar nő címet kapta, és valami elképesztően szép lett. A címlap is nagy szerelmem, a benne lévő rajzok is gyönyörűek. És ahogy mondtam: soha nem gondoltam volna, hogy íróként jó lehet a közös munka valakivel, de Adriennel annyira egyformán gondolkodtunk, hogy az szuper volt. Állandóan ötleteltünk, kiszedtünk nőket, beraktunk nőket, kutattunk a neten, ki lenne a legjobb, meséltük egymásnak miket találtunk, és nagyjából amúgy 0-24-ben eszmét cseréltünk. Gyakran hajnal 3-ig, és néha már hajnal 5-től. És imádtuk! És noha durva hajsza volt, mindketten gondolkodás nélkül benne lennénk a második kötet elkészítésében is - de először azért jöjjön ki az első és lássuk, hogy mennyire szeretik majd a népek.
Mindezt persze úgy, hogy Bende itt ült mellettem a konyha asztalnál, és én adtam neki a leckét, mert hát azért három hónapig  együtt tanultam vele, és olvastunk,és számoltunk és feladatoztunk és közben fél kézzel reggelit-ebédet-vacsorát varázsoltam a családnak, és vasaltam, és mosogatógépet kibepakoltam.
Szóval elfáradtam. És persze ilyenkor jön egy kis betegség is - most kivételesen az enyém, és két hétig számítógép mellé se tudtam ülni, ami azért kicsit megborította az ütemtervemet.
De szerencsére közben a munka utolsó heteire Bende végre bekerült az új suliba - ami amúgy a csajok régi sulija, és ami még mindig szuper, szuper és szuper. Sokkal jobb, mint az új volt - ami hiába van jobb környéken és fehérebb családokkal, tanulmányilag és sok más szempontból is nagy csalódás lett.Most hát minden nap 20 percet gyaloglunk (ami azért nagy luxus, mert a környéken három közeli suli is van) de úgy voltunk vele, hogy már nem kísérletezünk tovább a gyerekkel: nekünk a tuti kell.
Persze nem mondom, hogy egy csapásra eltűnt az ADHD, és nulla gondot okoz a fiam hiperaktivitása. Huh, az első héten minden nap balhézott a suliban valami miatt, és már a teljes kétségbeesés szélére kerültünk, hogy te jó ég mi lesz vele. De aztán hirtelen lecsillapodott- szerintem egyszerűen az előző suli annyi rossz emlékkel tette tele a kis fejét, hogy látnia kellett, hogy itt sokkal normálisabbak vele. És tényleg azok. Ráadásul a tanára egy pasi - aki egy tündér, és aki azért nem riad meg egy kis csibészségtől. Szóval a gyerek már két hónapja újra iskolás, és minden nap úgy jön ki, hogy teljes extázisban meséli, mit tanultak és már én se gyomorgörccsel megyek érte, hogy vajon mit fognak mondani róla.
Közben a lányokkal is halad az élet - Bíborkám érettségizik. Mármint ezt a 16 éves kori kis-érettségit teszi le, ami azért egyfelől könnyebb, mint otthon - másfelől meg 25 vizsgája lesz most másfél hónap alatt, ami elég durva kihívás. A 25 úgy jön ki, hogy egy tantárgyból több vizsga is van. Franciából négy, matekból három. Ez azért szívás csak, mert nincs pótlási lehetőség. Ha a gyerek beteg, akkor azt bebukta. Levonják az összpontszámából és kész. Ha fontos, mehet újra jövőre. De mivel amúgy nem vagyunk beteges család, talán ez nem fog érinteni minket. Ő meg tanul, nagyon sokat, éjszakákig. Mondjuk nekem rettentő látni, hogy este 8-kor ül neki, és éjfélig ül a könyvek mellett - miközben 6.40-kor kell kelnie (messze a suli). De 16 éves, egy csomó dologban el kell engednem a kezét. (Másfelől meg tudom, hogy én is ilyen éjszakai tanuló voltam sokáig.)
Borsi is hozzátette a magáét az aggódások sorában - elsősorban azzal, hogy nagyon sokat betegeskedett az elmúlt időben, és sokat hiányzott (ha mond valamit: 74% az attendansza, amitől az itteni sulik nagyjából sikítófrászt kapnak) Megviseli, hogy messze van a suli, és egy lánybarátja csúnyán piszkálta is egy darabig. Ráadásul azt mind éreztük, hogy a gimi, ahová most jár egyre csak csúszik lefelé. Lánysuliként jó volt, amikor járni kezdett oda - most, hogy vegyes lett, teljes a káosz, és hiába vártunk türelmesen, nem lett jobb. Azért amikor a gyereknek fél évig nincs egy science tanára, akkor az nem viszi előre a tanulmányait. Megpróbáltuk átvinni a közeli szuper suliba (ahová Bíbort már felvették, és ahol szeptembertől tanulja az egyetemi felvételi tárgyait) de úgy tűnik nincs esélye bekerülni, mert négyszeres a túljelentkezés, és már fél éve csak dekkol a várólistán.
A megoldás talán az a szuper mérnöksuli lesz, ahová Y10-től lehet csak jelentkezni (tehát neki pont ideálisan) ami bár sok-sok szempontból tökéletes lenne neki vannak árnyoldalai. Az első, hogy ez is egy órányira van, így marad akkor a korán kelés. A másik gondom ezzel a sulival, hogy humán tárgyakat már nem nagyon tanulnak ott - tehát pl. törije akkor mostantól nem lesz, ami nekem horror érzés. Mondjuk ez pótolható, ha mégis akarjuk.
Az előnyök között viszont olyan dolgok vannak, mint hogy a sulit olyan autós cégek szponzorálják, mint a Jaguár, vagy az Aston Martin. És bár Coventry sok-sok szempontból poros kisváros - autógyártásban nagyon is a topon van, és itt mérnöknek tanulni óriási bónusz. (Olyan gépparkjuk van, hogy beszarás, és a legjobb diákok egyetemi ösztöndíját a Jaguár állja. Szóval van miért dolgozni.) Más kérdés - ha esetleg 2-3 év múlva úgy dönt, hogy mégse mérnök lenne, hanem mondjuk régész, akkor eléggé meg lesz lőve töri nélkül. Mivel azonban mindenképp el akar jönni - és az általános gimiben nincs hely, úgy tűnik egyelőre ezen az úton kell elindulnia.
Szóval sok változás vár ránk - és sok változás van mögöttünk. Azt remélem, hogy sok kínlódás és aggódás is lassan a múlté lesz, ami az elmúlt hónapokat jellemezte. Nagyon jó lenne látni, hogy végre minden családtagom a helyére kerül, és mivel Zsolt is felmondott az egyik munkahelyén, remélem, hogy ő is beéri lassan a nyolc órával és végre kicsit többet látjuk őt is. Végül is jön a nyár lassan és a pihenés ideje. Bár errefelé még nincs igazi nagy meleg - és a suli is július végéig tart. De talán a nehezén idén már túl vagyunk.

Van az angolban egy nagyon jó kis szó: bullying. Bulizás, ahogy mi, magyarok szoktunk mondani. Mert nem nagyon van rá jó fordítás: megfélemlítés, terrorizálás van a szótárban, de igazából ennél jóval több. Amikor valaki a hatalmával visszaél, és bántja a kisebbet. Akár a suliban egy kisebb gyereket, akár a képletes hatalmát. Hát mi bulizva voltunk egy ideje, de véget vetettünk neki.

Amikor legutóbb írtam Bende sulijáról, akkor még reménykedtem, hogy rendbe jönnek a dolgok. Vagy legalábbis elviselhetővé szelídülnek. Csak az év végét kell kibírni, mondogattuk egymásnak, aztán úgyis más tanárt kap a gyerek. Merthogy ez a tanár sok-sok szempontból nagyon amatőr volt. A Hobbitos eset, tényleg csak a jéghegy csúcsa. Odáig fajult a dolog, hogy gyomorgörccsel mentem a suliba minden alkalommal - és ha én ezt éreztem, akkor gondolhatjátok, hogy egy kisgyereknek ennél még rosszabb érzései voltak.
Láttuk is, amúgy, hogy szegény Bende az élet más területein is egyre nehezebben viseli a dolgokat. Sportolni se akart járni, ott is mindenkivel összeveszett, a tanárok ott is panaszkodni kezdtek rá, és ő is panaszkodott, hogy sehol, senki nem szereti és mindenütt bántják. Ami nyilván így nem volt igaz, de tény, hogy meredeken csúsztunk bele egyre rosszabb szituációkba, éreztük, ahogyan kiszalad a lábunk alól a talaj.
Közben meg a suli folyamatos raportra hívott minket, ahol folyamatosan azt nyomták, hogy Bende minden gondját az okozza, hogy autista. Először röhögtem rajta, mert hát ismerek is autistát, tanultam is róla, és hát a guglin felsorolt tünetekből sem illik Bendére semmi. Ez a barátságos, nyitott és kifejezetten rugalmas gondolkodású gyerek nem autista. És mondtam is a sulinak, hogy ez marhaság. De ők újra és újra behívtak, és újra és újra nyomták, hogy de igen. És hogy én látom rosszul, mert elfogult vagyok. Ezzel pedig nehéz vitatkozni, mert tényleg elfogult vagyok - de azért szerintem nem hülye, még szülőként sem. És nem mondom, hogy Bende a megtestesült jóság és egy angyali gyermek, de hogy autista... beszéltem autistákat nevelő ismerőseimmel, és Bendét ismerő szakember ismerőseimmel és mindenki csak lesett, hogy mi van? Persze eleven, rosszcsont, aktív... de autista?
De a suli újra és újra nyomta és nyomta ezt az autista dolgot, és ami a legrosszabb elkezdték autista módon kezelni a gyereket, pl. kártyákkal próbáltak kommunikálni vele, ami persze nem működött, hiszen Bende egyrészt nem autista, másrészt tökéletesen és ráadásul szívesen beszél. Sőt, a legtöbb gondot simán el tudjuk simítani itthon, ha egyszerűen megbeszéljük vele.
De mintha a suliban egy másik gyereket láttak volna, mint mi, ami egyre frusztrálóbb volt nekünk is, Bendének is - és valljuk be, nyilván a sulinak is, mert a helyzet azért ott is folyamatosan romlott, egészen odáig, míg végül Bende azt mondta a suliban, hogy ő ide többet nem jön, inkább megöli magát. Na persze, erre aztán azonnal behívtak minket, ami nyilván jogos, hiszen ők aztán nem tudhatják, mi a helyzet amúgy itthon, és hogy milyen körülmények között él ez a gyerek.
Nekem viszont ez volt a kijózanító pofon: ha ez a szegény gyerek ennyire rettenetesen szarul érzi magát ebben a közegben, akkor ebből őt azonnal ki kell szakítani, és a Bendét még aznap magántanulóvá tettük, és azóta nem jár iskolába.
Nem akartuk azonnal másik suliba adni, mert arra is rájöttünk, hogy tudni akarjuk, mi az igazság. Tényleg autista lenne a gyerek, csak mi nem vettük észre? Vagy van valamilyen más gondja, amit a suli félreértett volna? Vagy hát mi a jó büdös fene van?
Bevallom, engem azért is megviselt a dolog, mert én emlékszem arra, hogy a két nagylányom mennyire imádta az iskolát. Ott ültek kicsiként az ágy szélén, és áradoztak, hogy mennyire szeretnek suliba járni, és milyen boldogok. És ez jó volt. És nálam nagyobb rajongója nem volt az angol iskolarendszernek - most viszont úgy éreztem, hogy ez rémes. Ahogy a férjem jól megfogalmazta, ezért aztán igazán felesleges itt élnünk, szar suliban otthon is szenvedhetne a gyerek.
Ráadásul meg úgy éreztem, hogy egy egész szarhegy omlott a fejemre, mert szenved Bende és szenved Borsikám is a suliban éppen (nála is elkezdtük az iskolaváltást intézni, de más okból, az ottani suliban egyszerűen iszonyatos módon leromlott az oktatás, nulla kihívás a gyereknek, semmit se tanul, így is ő a legjobb és ő kérte, hogy valami olyan helyre járhasson, ahol tanulhat is valamit, mert hogy fél évig nincs science tanára, csak helyettes, az nem állapot, pláne, hogy őt ez érdekli) és Bíbort meg segíteni kéne a GCSE-ben, meg a választásban, mi legyen, mit csináljon ezután, de rá már aztán végképp nem jut idő, és hogy jó szar anya vagyok.
Nyilván persze mindez akkor történik, amikor amúgy millió munka lenne, ráadásul csodálatos izgalmas dolgok, amiket nagyon-nagyon kéne csinálni, ehelyett Bendével olvasok, számolok délelőttönként, szóval ez a home-schoolig nagyon nem ideális most nekünk - de nem számít persze, a gyerek a legfontosabb, éjjel is lehet dolgozni, ha nem is lehet ezt hosszan bevállalni.
Szóval úgy döntöttünk, maradjon Bende itthon - és vizsgáltassuk ki mi a baj. Persze ez állami vonalon ez itt is, otthon is hosszú, akár több éves folyamat. De nyilván van egérút - a magánpszichológus. Itt megfizethetetlenül drágán - otthon viszont megfizethető keretek között, tehát hazavittük Bendét, és volt egy durva három napunk, amikor aztán többféle szakember is megvizsgálta, és szerencsére azt mondták, amit sejtette: úgy marhaság az autizmus, ahogyan van. De azt is hozzátették elég felháborodva, hogy az iskolának nincs joga ilyesmit diagnosztizálni, sőt még amúgy pszichológusnak sem, ilyesmit csak pszichiáter mondhat ki, az is csak nagyon komoly vizsgálatok után.
De azt, hogy ez a gyerek nem autista, azért ők is ki merték mondani.
Persze ez nem azt jelenti, hogy minden rózsás, mert van hiperaktivitás, figyelemzavar - de közben egy 140-es IQ is, ami a felső 1%-ba tartozik. Az is kiderült, hogy amikor Bendét folyamatosan azzal büntették, hogy ebédidőben nem mehet ki szaladgálni, azzal csak rontottak a viselkedésén. Meg hogy valószínűleg halálra unta magát a suliban, az is gond volt.
Persze gyógytorna kell, meg mindenféle más terápia is, szóval van mit tenni vele - de azért azt is tanácsolták, hogy a suliba ne nagyon vigyük vissza (ez azért kérdés volt az elején, mert nem akartuk feltétlen új közösségbe vinni, mert a suliváltás elég nagy stressz). Ahol ennyire érzéketlenek, és dilettánsak, ott sok jóra később se számíthatunk.
A végső csepp amúgy az volt, hogy két hét késéssel ugyan, de elküldte a suli is a kérdőívet, amit a pszichológus kért, hogy töltsenek ki Bendéről. És olyanokat írtak, hogy azt hittem bemegyek és rájuk borítom az asztalt. A jéghegy csúcsa, hogy szerintük Bende olvasása gyenge és nem érti, az elé tett szöveget. Ami egyrészt nem igaz. Ez tény. Másrészt viszont ha így vélik, vajon miért a 450 oldalas Hobbitot tartották megfelelő olvasmánynak számára? Valamit itt nagyon elnézett a tanító néni, és a suli. Igen, a Hobbit fáj azóta is. Pedig 120 oldalt elolvasott Bende belőle, csak utána vettem ki a kezéből, mert mondta, hogy sok benne a leírás és uncsi. Aztán két nap alatt elolvasott egy David Walliams könyvet. Ja, és minden fejezet után elmesélte nekem, miről szól, majd le is írta. A gyerek, aki nem ért semmit elvileg.
Szóval most ez van. Még mindig fel vagyok háborodva (a sulit egy emilben elküldtem a fenébe, és megfenyegettem őket, hogy beperlem az egész kócerájt, mert nem volt se joguk, se képesítésük arra, hogy a gyerekem diagnosztizálják - pláne félre.) de bevallom, részemről itt lezártam, nem akarok ezzel tovább foglalkozni. Van mit csinálnom, nem is kevés. És jó dolgok, és majd írok azokról is, ha szabad lesz.
Most azt találtuk ki, hogy Bendét beiratjuk a lányok régi sulijába - hátha ott jobb lesz neki. Csak még nem tudjuk, hogy juttatjuk oda minden nap, mert nincs közel. De ez már az eddigiekhez képest egyáltalán nem nagy probléma.
Amúgy mióta nem jár suliba, sokkal jobb a kedve, a különórákon sincs már vele gond, és rengeteg kreatív dolgot csinál - minden délután bábszínházat szervez nekünk (világítással és koreografált zenével), rengeteget fest, rajzol és olvas sokat. A játszótéren meg mosolygós, barátságos. Pont olyan, amilyen régen volt. Szóval csak azt bánom, hogy nem hamarabb léptünk ki a bulizásból.